Sziasztok,

mind ismeritek a történetet, amikor a teremés hatodik napjának estéjén Gabriel figyelmeztető szózatot intéz az Istenhez arról, hogy tök rendben van, hogy a hetedik napon meg kíván pihenni, hiszen sokat dolgozott a világ teremtésén, de előtte: „Isten, ments!”. Na, hát nekem nem volt ilyen előrelátó arkangyalom, így a bejegyzés, amit most olvastok, a második a sorban a 2020 tíz kedvenc olvasmányáról szólók közül, és bízom benne, hogy tudok majd másodszor is olyan sziporkázó lenni, mint ahogy először sikerült. Én megpróbálom, ti pedig olvassátok az eredményt. A tíz kedvenc olvasmányom tavalyról, az olvasásuk sorrendjében:

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen
Tudom, hogy az elsőhöz hasonlóan ebben a bejegyzésben hemzsegni fognak azok a kifejezések, hogy zseniális, meg fantasztikus, de hát ez mégiscsak egy kedvenc könyveket tartalmazó lista, amiben olyan zseniális könyvekről kell beszélnem, mint a Minden madár az égen. A romantikus történetként kiadott könyv nem áll kimondottan jól a moly.hu értékeléseiben, és ennek baromi egyszerű oka van, ez nem egy romantikus könyv, hanem egy zseniális disztópia, ami a sci-fi és a fantasy sajátos jegyeit is hordozza. A főszereplő fiút és lányt különc, az iskolában is mindig egyedül ülő kamaszként ismerjük meg. A fiú a szobájában azon ügyködik, hogy létre hozza az első tökéletes mesterséges intelligenciát, a lány pedig igyekszik megismerkedni a saját kitörni készülő boszorkányságával. A regény további részében tanúi lehetünk annak, ahogy felnőttként ez a két egymástól elsodort lélek a világvége idején a földi létezés utolsó napjaira készül, és ez a készülés már magában akkora ökológiai és ökofeminista állításokat tesz, amik alatt beszakad az asztal. És akkor még egy szóval sem említettem, hogy ez a könyv tele van szeretettel, állati bájos, vicces, kedves, és egyszerűen csodálatos. A mindenttudó író olyan háttérelemeket épített a szöveg mögé, amiknél oldalanként fogtam a fejem, hogy mennyire iszonyúan csodálatosan random, és hogy valójában mennyire viccesen elemeire bontott ez a világ, és mennyire óriási öröm, hogy több év megveszem-nem veszem meg baromkodás után végre megvettem és azonnal elolvastam. A könyv olvasása közben kétoldalanként jegyeztem meg a szobatársamnak, hogy ez a könyv zseniális, és ezt a könyvet igazából nekem írták, és a tény, hogy a srác még mindig a szobatársam, már külön ódát érdemelne.

Anthony Burgess: Gépnarancs
Ez meg egy kötelező darab volt, amiről mindig tudtam, hogy el fogom olvasni, de csak idén került rá sor. Minden barátom, ismerősöm nagyon lelkesen ajánlotta, és láthatóan az anarchista, punk mozgalom egyik alapszövege, ami széles körben vált ismerté, hiszen az emberi szabadság végletes megéléséről szól. A főszereplő egy kamasz kis tolvajbanda vezetője a hidegháborús Amerikába, ahol a fiatal főhős úgy érzi, nem lehetnek következményei a tetteinek, hiszen azokat senki nem kérheti számon, ő inkább az adott pillanatban él. Az első nagyobb rablásuknál őt mégis fülön csípik, a börtönben kap egy lehetőséget, hamarosan szabadulhat, ha részt vesz egy bűnmegelőzési programban, amely a tudatot rendkívül erőszakosan módosítja. A szöveg azáltal vált alapművé, hogy az akaratot, mint, ha tetszik, istentől kapott jogot veszi el a főhősétől, akivel vitathatatlanul empátiát érzünk, bűnöző volta, taszítóan közösségellenes viselkedése ellenére. Ha az egyén bármilyen jobb helyzetben lett volna, nyilvánvaló lett volna az empátiánk, de a főhős esetében ezzel dolgunk van, és ettől lesz ez egy nagyon felszabadító szöveg. Sokat fogok még rajta gondolkozni.

William Shakespeare: Hamlet
Nagyon hülye érzés, hogy a Hamlet benne van ebbe a felsorolásba, mert ha azt mondja valaki, hogy a Hamlet az egyik legnagyobb világirodalmi tapasztalata, akkor azért felvonjuk a szemöldökünket és mosolygunk egyet. Hogy aranyos. Olvasta a Hamletet, de azért butácska. Nos, bízom benne, hogy velem nem ez van, de akár gondolhatjátok rólam is ezt. Sokadjára olvastam újra a Hamletet, most épp Nádasdy fordítását olvastam, a friss olvasás után pedig végre vettem belőle saját példányt is. Hamlet a fejemben régen egy kamasz srác volt, aki utálja a felnőtteket, utál felelősséget vállalni, és ebben neki tök igaza is van, mert a felnőttek nem az igazságot képviselik, hanem magukat. Nos, a Hamlet képem nő velem. Most épp felnő, de nem tudja mit tegyen. Elképzelése sincs, hogy hihet-e egyáltalán a kóborló szellemnek, és hogy mit tegyen anyjával, aki vagy áldozata vagy elkövetője az öreg Hamlet halálának, de míg bizonyítékokat keres, lassan mindent felőröl maga körül, és a halogatásával mindenkit elveszt. Valahogy így van ez a történet most a fejemben, és úgy érzem, megért engem ez a Shakespeare nevű csávó 500 évvel korábban.

Cara Delevinge – Rowan Coleman: Mirror, mirror
Nem tudom, hogy mivel indokoljam meg igazán, hogy miért van itt ez a könyv. Egy ifjúsági regény, ifjúsági klisékkel. Szinte tök idegen, ifjúsági regényekből jól megszokott karakterű osztálytársak alakítanak egy zenekart, amelyiknek a hangzása az egyből valami nagyon ütős lesz, és ők a suli legmenőbb zenekarává vállnak. Amiben talán más, hogy a zenekar megalakulását követő első évben járunk, amikor elkezdődik a regény, de ez sem rendkívüli. A szöveg talán attól működik, hogy nagyon jól választott narrátort, és talán attól is, hogy nagyon hitelesen írja le a szereplők különböző, de mégis összeérő idegenségét. Szerettem ezt a könyvet, mert ezt az idegenséget tudtam kötni ahhoz, amit a kamaszságról izomból gondolok, szerettem, mert tényleg elhittem, hogy ezek a karakterek képesek arra, hogy otthonra találjanak egy ilyen zenekari helyzetben, és bírtam, hogy egy bivalyerős LMBT+ csavar volt a történetben, amiről nem lehet írni, mert állati gusztustalan dolog volna elspoilerezni, így én sem tettem, amikor bejegyzést írtam róla.

Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve
A dologhoz hozzátartozik, hogy a nagymamám tavalyelőtt tavasszal halt meg, és elég rossz volt az egészségügyi állapota, így nem az Alzheimer-kór vitte el, de szenvedett benne. A nővéremmel nagyon sokat beszélgettünk még a mama életében is arról, hogy milyen állapotban van, illetve, hogy mi milyen kis pillanatokat vettünk észre, amikor már nem volt velünk, vagy amikor másként mesélt el valamit, mégis, azt tudjuk mondani, hogy a története feldolgozatlan volt bennünk, amikor meghalt, intézkednünk kellett és továbbélni. A nyáron mindketten elolvastuk ezt a könyvet, amit a szerző szépen és líraian az édesanyja leépüléséről írt, jó kapaszkodókat adott, szavakat, ismerős érzéseket, a mi félelmünket és tehetetlenségünket. Jó volt olvasni erről, és jó volt, hogy tényleg művészetté, esztétikai minőségű versszerű szövegekké sűrítette mindezt a tapasztalator.

Rafael Pinedo: Plop
A Plop egy durván jó könyv. Egy apokalipszis utáni világban játszódik, ahol a mi életünk romjain elkezd egy új civilizáció működni, de ez az újfajta működés egészen újraírja azt, amit mi a működésről gondolunk. Ebben a civilizációban nincsen kötődés emberek, akár szülők és gyermekek között, sőt, a csoportok a túlélés mentén sem igazán működnek. A törzseket csupán a kezdetleges, és kifejezetten szexuális jellegű rítusaik és tabuik kötik össze, és szinte ennyi is, ami az olvasót a civilizációra emlékezteti. A rendkívül szikár nyelvű kisregény főhőse Plop, akit az anyja a sárba pottyantott és magára hagyott születésekor, de a törzs legidősebb tagja és az olvasás egyetlen birtokosa magához veszi. Plop története azért állati izgalmas, mert egyszerre él a törzsben, és egyszerre át is látja a törzs működési mechanizmusait, maga is játszmázik, megkísérti a törzs társadalmi hierarchiáját, míg ő kerül vezető pozícióba, és noha átlát a rítusokon, mégis a saját hatalmának a csapdájába sétál. Fontos szöveg, amitől sokkal nyitottabb lettem én is a rítusok fontosságára (ezt már most tök jól használom a tudományos munkámban), és ami ráébreszt a kultúra állati mélyen gyökerező voltára (erről meg a barátaimmal beszélek rengeteget azóta).

Biró Krisztián: Eldorádó ostroma
Bocsánatot kérek minden barátomtól és ellenségemtől, hogy mindig ezt a könyvet dicsérem (már nekem is kínos, és ez volt az utolsó), de ez a könyv a legjobb dolog, ami bepottyanhatott a fiatal kortárs irodalmi életbe, hiszen az állati feszes és pontos versek ugyanazokat a kérdéseket tematizálják, mint amit a friss elsőkötetesek (városba kerülés, identitásválság, szülők…), de ez a kötet nagyon erősen csinálja ezt. A könyvről ebben a megközelítésben egészen hosszan recenzáltam a Tiszatáj online-on, kattinst oda, ha még nem győztelek volna meg eddig.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Szóval ha 2020-as olvasmányélményről kell gondolkoznom majd, akkor erre a könyvre fogok emlékezni. Mert ez a könyv rettenetesen betalált. Erről a könyvről írtam már nagy hangvételű kritikát, ami idén majd megjelenik egy folyóiratban, tervezem tanulmányt is írni belőle, és most úgy néz ki, hogy a kötetem egyik mottója is egy ebből való idézet lesz. Ocean Vuong a 30 éves vietnami származású amerikai szerző a regényében egy levelet ír az anyjának, amit az anyja nem tudna elolvasni, mivel bevándorlóként sosem tanult meg angolul. Ocean ebben a regényben számot vet a családja által hordozott, továbbhagyományozott traumákkal, mintákkal. Saját gyermekkorán keresztül nagyanyja és anyja történetét látja megelevenedni, akiknek a tehetetlenségét gyermekkora óta szégyelli, ebből a családból rántja ki kamaszkorában a szerelem, amit egy dohánytermesztő fia iránt érez, valamint később a felsőoktatás is egy ilyen kiemelő tényezővé válik. Ő angol irodalmat tanul, mindez a regény első oldalaitól egy tiszta helyzet, a saját életében is irodalmi mintákat, egyéb metaforákat, hasonlóságokat keres. A regény abban van állati közel hozzám, hogy szélsőségesen idegen ez a szöveg midentől, és nagyon elemi módon ragadja meg az értelmezői, lejegyzői távolságban lévő otthontalanságot. Nem egy problémák megoldása után, azok lezártságából, hanem az elsőgenerációs értelmiségi pályakezdés válságainak közepéről mesél, és ez nagyon-nagyon jó, élő dolog. Lesz még bőven róla szó a blogon.

James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna
Ez a könyv nagyon szép. Ez az első dolog, amit el kell mondanom róla. A fekete társadalomról szól, a történet egy fiú körül zajlik, akit a rendőrség ártatlanul vádolt meg nemi erőszak elkövetésével. Amellett, hogy ez persze egy újabb hasonló történet, nagyon különbözik attól az elbeszélésmódtól, ahogy ezeket a történeteket el szokták mesélni. Ez a könyv tele van szeretettel és hittel. A történetet elmesélő lány, a főhős szerelme egy pillanatig nem kételkedik a barátja ártatlanságában, nem inog meg harcolni és nem inog meg remélni, a családja pedig mindenben támogatja őket. Ez a történet iszonyúan békés, szép, és elképesztően szépen beszél a család verhetetlenségéről. Szintén egy olyan szöveg, amit már régóta figyelgettem, de csak most szereztem be és olvastam el. Örülök, hogy megtörtént velem.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Olga Tokarczuk olyan bölcsen ír, hogy meghalok belé. A Nobel-díjas író a mágikus realizmus és a kelet-európai abszurdot használva ír ökológiai, társadalomlélektani dolgokról, és a szövegei megvilágítóbbak és igényesebbek, mint bármi, amit valaha olvastam. Ebben a regényében az Őskor nevű kis lengyel faluban járunk, ahol az idő ugyan halad, és a szereplők is részt vesznek a világtörténelemben, hiszen a könyv elején az apa a háborúból érkezik meg, a könyv történetében bevonulnak a német majd az orosz seregek a faluba, mégis minden egy egészen más időszámítás szerint működik. A szöveg 2-10 oldalas kis fejezetekre, időkre tagolódik, ahol a Szűzanya oltáron és gombákon keresztül az összes szereplőig mindenki megkapja a maga idejét. A történet azzal a kelet-európai tapasztalattal játszik, hogy itt mindent meg lehet szokni, bármi is történik a világban, az nem lep meg minket, ugyanakkor egy pillanatig sem sajnáltatja a szereplőket. Az egyszerű emberek csak élnek a saját világuk szerint. A boszorkány lánya tanítja a fiatal fiút, a Szűz Anya figyel a kutyára, a magára hagyott vénasszony kiabál a teliholddal, az idő pedig mindig megy tovább. Decemberben olvastam, és mindent akarok Tokarczuktól eztán, mert a keze alól bármi az épülésemet fogja szolgálni.

Noshát, ennyi lett volna ez a jó hosszú bejegyzés, bízom benne, hogy mindenki talált valami kedvére valót közte. Ha van kedvetek, írjátok meg, mi volt a ti kedvenc könyvetek tavaly, vagy arról is írjatok, ha olvastátok már valamelyiket ezek közül.

Hamarosan érkezem egy régi visszatérő bejegyzéstípussal, értékeléssel is adós vagyok még rengeteggel, meglátjuk, mennyire leszek állati ügyes. Mindenesetre semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió