Sziasztok,
a mai bejegyzésben még az előző év örömeiről lesz szó, ezúttal szorosan könyvekről, az év kedvenc olvasmányairól, szám szerint 14-ről. Olyan könyvek ezek, amik a hangulatukkal, figyelmükkel, pontosságukkal valami igazán maradandót teremtettek bennem, én pedig igyekszem most azon gondolkodni, hogy mi is fogott meg ezekben a könyvekben pontosan. Tudom, tudom, január vége van, ráadásul tervezek még egy bejegyzést a tavalyi év általam eddig még nem olvasott, de nagyon vágyott LMBT+ megjelenéseiről, hát… Berúgjuk majd egyszer csak ezt a 2023-at is!
Erdős Virág: könnyei
Erdős Virágról azt hiszem nem beszélünk eleget. Vagy legalábbis, nem gondolkodunk eleget róla. Pedig ez a költészet a maga módján tényleg lenyűgöző, sőt, inspiráló, ahogy lényeglátóan, humorosan, egyszerű képekben beszél arról a valóságról, amelynek a megoldásához bonyolult elemzések, a megértéséhez viszont egyszerű állítások, szembenézések kellenek. Pont olyanok, amilyeneket Erdős Virág tesz. A könnyei abból a szempontból is egy kiemelkedő anyag, hogy azt hiszem megérkezik az énképviseleti lírához, vállalva a maga terheit, fruszrációit, megoldásait, miközben a karantén alatti futárlét tapasztalatait is összegzi. A legizgalmasabb anyagok talán azok, amelyekben ez a költőlét és a futárlét összeolvasódik, de a tisztán társadalmi figyelemben dolgozó szókimondó felsorolások is le tudnak nyűgözni ebben a kötetben. Hosszan írtam a Tiszatáj online-on ennek a mibenlétéről, és októberben a szerzőt is kérdezhettem a Grand Café színpadán, erről, a kapitalizmusba köpöttségükről, a frusztációnikről. Szerettem nagyon.
Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori 2021-ben megjelent kisregényében az a lenyűgöző, hogy nem vállal sokat, és nagyon pontosan, szépen vezeti végig az olvasót egy fiatal felnőtt csapongó egyetemista lány és a baráti társasága szerelmi életén. A karakterei épp egy pillanattal vannak az igazi nagybetűs élet előtt, de még otthon tudják magukat érezni egy melegbár tematikus bulijának a kis gumimedencéje mellett, és még tudják, hogy szerelmesnek lenni csak úgy érdemes, ha a sínek is összegabalyodnak tőle a körúton. A Csörög legnagyobb erénye, hogy elképesztően friss, tényleg fiatalos, noha a nihilista időszaknak épp vége szakad, a traumákat át kell gondolni, a drámákat meg kell beszélni, és a kétezres évek Budapestjében élni kell valahogy, és nem baj, hogy így alakult, sőt, tulajdonképpen egészen csodás. Zelei Bori regénye rám rúgta az évet, írtam is róla a blogon, és bár azt gondolom, hogy ebben a kisregénnyi póztalanságban az a király, hogy nehéz róla beszélni, azt hiszem nekem abban a bejegyzésben egészen jól sikerült.
Marie Aubert: Felnőtt emberek
Nem tematikus a sorrend, de tulajdonképpen az előző regény sokkal szorongatóbb folytatása lehetne ez, ha a karakterek a negyvenes éveikre sem nőnének fel érzelmileg. És miközben ez úgy is tűnhet, mint ha panaszkodnék erre a könyvre, dehogy, sőt, ez az igazi éretlenség a regénynek a legnagyobb vállalása. Nincsenek felnőtt emberek, azt hiszem ezt mondja, legalábbis ez a tanulság szűrödik át egy olyan nő történetén keresztül, aki gyerekkora óta sértett az egész családjával szemben. Megveti a családtagjait a maguk rendes, kispolgári működésük miatt, amely bár valóban visszatetszésekkel teli, végsősoron mégiscsak élet, és közben erős belső és biológiai küzdelmet is folytat a saját termékenységével. Lenyűgöz a főhősnő dühe, méginkább az a cinizmus, ahogy az otthoniakról beszél, és csodálattal tölt el, ahogy a főhős metaforákba kapaszkodik, mindvégig szüksége van valamire, ami megtartja őt. Szuper rövid történet, és lenyűgözött, ahogy az elveszettségről ír.
Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket
Biztosan ez a könyv vitte nálam ezt az évet. A szervtranszplantáció kérdése áll a regény középpontjában, a regény pedig a személyes emberi megéléseket és a szigorú orvosi protokollt egyaránt követi rengeteg röviden előbukkanó-visszatérő nézőpontkarakteren keresztül. Egy kamasz srác hazafelé a hajnali szörfözésből autóbalesetet szenved. Agyhalált diagnosztizálnak nála, ami annyit jelent, hogy a test még mutat tipikus életjeleket: lélegeztethető, van véráramlása, de tudata már nincs, és örökre el is veszett. A könyv egyszerre tudósít ennek a tragédiának a felfoghatatlanságáról szülői, barátnői nézőpontokon keresztül, és felmutatja, hogy az idő nem áll meg a halállal, biztos és hideg protokoll veszi kezdetét, amelyben érzelmességre csak a legközelebbi orvoknak marad kósza gondolatuk. Az van, hogy ez a regény minden oldalán kilóra vett meg. Nagyon sok nézőpontot mozgat, szuperérzékeny minden pillanatra és minden gesztusra, és közben tényleg egy olyan krízishelyzetből tudósít, amit senkinek nem kívánunk, vagy amit donorként bárkinek nagyon szeretnénk. Fantasztikus olvasmány volt, örülök, hogy idén – több évnyi nézelődés után – végre sort keríthettem rá.
Edith Pattou: Északfi
Amúgy, ahogy az előző könyvet, úgy ezt is használtan vettem Szegeden, régóta és türelmesen várt könyvek voltak, amik egyszer csak megérkeztek hozzám, és ó, te jó ég, mennyire jól is tették ezt. Az Északfi az a könyv, amire szüksége van a lelkednek. De tényleg. Egy borzasztóan babonás asszony lányáról szól ez a regény, aki északnak született, és ahogy az északiaknak, úgy neki sem elég a valósága, mindig is távoli vidékekre vágyik. A regény egy gyönyörűen leírt identitáskrízissel indul: Hazudhatnak-e a szüleink azért, hogy megvédjenek minket olyan félelmektől, amelyek csak bennük létezik?, majd haladva a regénnyel egy fantasztikusan szép szerelmes történetté válik egy jegesmedvével, aki tulajdonképpen magányra van ítélve. Emlékszem, záróvizsga után olvastam a könyvet pihenésképp, mert korábban elriasztott, hogy egy meglepően vastag nagyalapú ifjúságiról van szó, ami úgy beránt, hogy az amúgy is könnyen olvasható oldalak és kis fejezetek szaladnak az ujjaid alatt, izgulsz, hogy milyen megoldások és milyen szépségek következhetnek még, és közben mégis az van, hogy ritkán érzed magad ennyire biztonságban, mint ebben a regénytérben.
Moskát Anita: A hazugság tézisei
Moskát Anita új kötetéről még úgy is sok szó volt ezen a felületen, hogy alig blogoltam, mióta ez a könyv megjelent, és nehéz volna ezt a helyzetet a véletlenre fogni, elvégre egy nagyon fontos friss megjelenésről van szó. A három nagy regény után a szerző könyvbe válogatta az eddig megjelent novelláinak egy részét, és egy nagyon izgalmas, kísérletező, figyelmes kötet alakult így ki, ami lelkesítő szabadsággal nyúl a világépítések felé. Olyan metaforikus helyzeteket valósít meg, mint hogy mi történik, ha egy kapcsolat vagy egy város hazugságokra épül; mi van, ha a jogi szerződések nem csak elméletekként működnek arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene működnie a világnak, hanem valódi változásokat jelentenek, vagy megtudjuk, mivel tartoznak a városlakók az aranypartért a Balaton téli szezonjában. Minderről írtam már egy lelkesítő kritikát a Kortárs Online-ra, és a lelkesedésemet csak emelte, hogy a könyv szegedi bemutatóját én moderálhattam, és olyan dolgokra kérdezhettem rá, hogy jellemzően miért az áldozatokon keresztül mutatja be a világokat (miért nem például hősökön keresztül, ami azért tipikusabb a fantasy elbeszélésekben), vagy hogy van-e személyes válasza a könyvben felvetett mi lenne, ha kérdésekre. Utóbbi talán azért a kedvenc kérdésem, mert arról beszélt a válaszában, hogy ezek valójában mi volt akkor kérdések, amiket fel kell nagyítani, és világba kell helyezni ugyan, de mégis, tök egyetemes és mindenki által átélt helyzetek. És amúgy pont ezért van helye ennek a könyvnek az évem kedvencei között.
Pedro Almodóvar: Patty Diphusa
Almodovárt olvasni rengeteg szempontból ajándék. Egyrészt egy kedves szegedi molytól kaptam meg a példányt, ami most a polcomon ékeskedik, másrészt pedig tudva is, hogy Almodóvar mennyire fantasztikusan mély szociális érzékenységgel dolgozó abszurd filmeket rendez, tele volt örömmel és frissességgel. Patty Diphusa egy elég képlékeny identitású világsztár, akinek a nevében Almodóvar naiv hangú, de elképesztően intelligens tárcákat kezdett írni a szexuálisan túlfűtött és kemikáliáktól túlpörgetett éjszakai életről. Taxisok, melegek, bárok, csillogás és ital lengi be a könyv első felét, a második részben pedig klassz önkritikus és a filmszakmára reflektáló írásokat kapunk, például arról, hogy milyen lépéseket tehetünk azért, hogy középszerű filmrendezők legyünk, bízva abban, hogy valakinek majd minden tehetségtelenségünk ellenére feltűnünk. Ebben a könyvben tényleg azt a felszabadító túlzások és szókimondások nyűgöztek le, amiben a polgárpukkasztás nem cél, nem eszköz, hanem egyszerűen csak elképzelhetetlen volna másként.
Gurubi Ágnes: Szív utca
Gurubi kötetét már sokat dicsértem sok helyütt, de őszinte lelkesedéssel és örömmel teszem ezt, hiszen tudni illik, lenyűgöző vállalást hoz a könyv, és nagyon okosan és figyelmesen is teljesíti azt. Gurubi megírja a női csaldáregényt egy XX. századi zsidó család generációin keresztül, ahol úgy alakult, hogy mindig eltűntek a férfiak valamiképpen. A szöveg egyszerre hozza azt a klasszikus női narratívát, hogy a nők történetei klasszikusan családi, otthoni történetek, mégis, egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy a szigorúan magánéleti keretek között ne lenne abszolút politikus, és a mindig kortárs valóságot a leghívebben legkövető regényvezetés. Egy szerzőnőt követünk, aki a családi történetek és a transzgenerációs traumák nyomába ered a Szív utcából, és fantasztikusan valódi az egész út és a megérkezés. Talán most a kedvenc magyar nőszerzős könyvem ez épp.
Mikki Kendall: Szemellenzős feminizmus
A nők, akikről megfeledkezett a feminizmus
Lediplomáztam, rápihentem, azt gondoltam, hogy okés, most egy ideig akkor nem olvasok esszéket, tanulmányokat, nem fikciós dolgokat, hanem csak sodródok az élettel. Ezzel párhuzamosan meg persze azt is gondoltam, hogy így lesz időm majd végre azokat a nem fikciós könyveket is olvasni, amelyekre eddig nem volt. Hát így alakult, meg alakulgat azóta is az olvasmánylistám, az ősszel, télen talán kifejezetten a feminizmus volt az egésznek a fókuszában, annak is az olyan kérdései, mint amit ez a szöveg megvalósít. Mikki Kendall aktivista azt mondja, hogy a feminizmus kortárs törekvései a fehér középosztálybeli nők pozícióját erősíti, a jelmondatok pedig osztály- és színvakok. Olyan alapvető dolgokra kérdez rá a szemellenzős feminizmus, minthogy milyen várost, milyen oktatást, milyen rendvédelmet, milyen élelmiszerpiacot, milyen médiateret kellene működtetnünk ahhoz, hogy a fekete és/vagy mélyszegény nők helyzetén segíthessen a társadalom, mégis, a sok gyakorlati példa ellenére nem elsősorban válaszokat, hanem kérdéseket és érzékenységet kínál: arra biztat minket, hogy kérdezzünk rá magunknál, hogy mire is vagyunk hatással, és kérdezzünk rá érintett csoportoknál, mielőtt bármiről is döntést hozunk.
Izsó Zita: Bekerített erdő
Nem gondoltam, hogy lehet torokszorítóbb Izsó Zita verseskötet az Éjszakai földetérésnél, de hát az van, hogy lett, sőt. Különösen lenyűgözött, hogy az előző kötet nagyon feszes, egységes nyelve mennyire sokszínűen, kísérletezően képes megújulni, képi világában szintén sokkal bátrabb, tágabb perspektívákat mozgat, a hasonlatai meglepően frissek, és azokon keresztül is építkeznek a szövegek. A versek témája itt is a kiszolgáltatottság nő, férfi és gyermeknézőpontokon keresztül, traumák és működési mechanizmusok megélhetetlennek tűnő dolgokon keresztül is. Mindig jó Izsó Zitát olvasni, széttépi a lelked az áldozatlét legmélyebb valóságából tudósítva, de gyönyörűre varja őket össze, ha figyelmesen olvasod. Biztosan nem olvastok elég Izsó Zitát, szóval erősen ajánlom ezt a kötetet, de amúgy az előzőeket is.
Alice Broadway: Scar
Alice Broadway Ink sorozata valahogy az egyik kedvenc ifjúsági disztópiasorozatommá vált, annak ellenére is, hogy a szerzőnek van valamennyi hajlama a didaxisra, hiszen közben gyönyörű világban, valóban fantasztikus és rétegzett régi történetek köré épített világba nyerünk betekintést. A regénysorozat városállamában az emberek a bőrükön viselik az életük történetét tetoválás formájában, amelyet a haláluk után, testüket is megtisztítva a földi nehézségektől, a családok könyvként őrizhetnek tovább. Az egész sorozat valamiképpen egy nagy hatalmi játék az egyéni és közösségi emlékezet témájában, amelyben kiemelt szerepe lesz a mesemondásnak és a nézőpontoknak. A főhős egy kamasz majd fiatal felnőtt lány, aki sokféle értelemben világok határára született, kívülállóként pedig nem csupán lehetősége, de feladata is, hogy szinte orwelli értelemben egymás ellen hergelt ellenfeleket értsen és békítsen meg. A Scar a gyönyörű csillogó borítású könyvsorozat befejező darabja, és jó volt ezekkel a működésekkel haladni.
Turi Lilla: Amire emlékszem
Turi Lilla könyve valójában egy képeskönyv, néhány kis kísérőmondattal. De közben persze nem volna korrekt ezeket kísérőmondatnak nevezni, hiszen, elképesztően okosan irányítják az olvasást, értsd, nézést, figyelmet, asszociációkat, gondolkodást. Ezek a kis mondatok életről szólnak. Családról, testvérről, szülőkről, tanulásról, barátságról, szerelemről, kiköltözésről, majd életről, megöregedésről, és arról, amire visszanézve emlékezünk. Turi Lilla illusztrátorként már régóta a figyelmem fókuszában van, mert nagyon okos és figyelmes alkotótársságban van az írókkal és szövegekkel, de itt most egyedül van ebben a könyvben, és jó látni így, tisztán is ezt a világot, amit ő teremt. Kis posztszocialista valóságról tanúskodnak a rajzok, személyes, de valahogy mindannyiunk által belakható családi képek vannak rajta, és dől az egészből az életigenlés és az öröm, azon dolgok felett is, amik csak visszanézve szépülnek meg. A korábbi illusztrációkat látva is tudtam, hogy Turi Lillának lelke van, de ebben a 2022-ben sokat forgatott gyönyörű könyvben kifejezetten jól esett találkozni vele.
Daryl Gregory:Mind remekül megvagyunk
Daryl Gregory egy fantasztikus újrafelfedezés volt, és azt hiszem ő az a szerző lesz, akinél ezek az újrafelfedezések időről-időre megtörténnek majd. Az Afterparty című regényéről értékelésben is áradoztam már, mert nagyon jó elbeszélői helyzetet teremtett egy olyan világ elmeséléséhez, amelyben nyomtatható drogokon keresztül istentapasztalata lehet bárkinek, és valamennyire itt is ez a friss és lelkesítő nézőpontválasztás nyűgözött le. Ebben a kisregényben egy pszichológiai csoportterápián ülünk, csupa olyan karakterrel, akik mágikus bűncselekményeknek az áldozatai, és ez a téma már önmagában is miazúristen! A szöveg minden szereplőnek ad nézőpontot egy-egy fejezeten keresztül, izgalmas csoportdinamikákba, tabukba, ráismerésekbe, vélt vagy valós drámákba kapunk betekintést, miközben amúgy nem is igazán értjük pontosan, hogy ezek az emberek hogy kerültek össze. Egy rövid kisregényről beszélünk, de nem csak a felütésében, hanem történetében és elbeszélésében is lenyűgöző tudott lenni, örülök, hogy hosszú idő után ismét olvastam a szerzőtől, és ha csak ezt rendeltem volna a Gabo raktárvásárán, már azt is megérte volna, de…
John Green: Teknősök végtelen sora
John Greent nem láttam érkezni erre a listára, és ha nem 500 Ft-ért árulta volna a Gabo raktárvásár, és a megjelenésekor nem dicsérték volna szét olyan tartalomgyártók ezt a könyvet, akik korábban kritikusak voltak a szerzővel, nos, akkor most nem is volna itt, és ez baj volna. Novemberben ez a könyv is azok között volt, amelyek konkrétan visszahoztak az olvasásba, mert egy baromi kedves, vicces, fontos és érzékeny ifjúsági regényről van szó, ami nem jó annyira, mint a következő bekezdésé majd (nos igen, az most eléggé feltette a szintet), de ez is nagyon rendben volt. Épp a legvadabb szorongások közepén talált meg ez a szöveg a kedves szorongó lányról és a mélyszegény barátnőjéről, akinek szüksége van a segítségére egy nagy és nagyon emberivé mélyülő kalandban. Az van ezzel a szöveggel, hogy olyan biztosan kerüli el és vicceli szét a kliséket, hogy öröm nézni, miközben nagyon a mélyéről képes beszélni a szorongásnak – nem hiszem, hogy lehet jobb címe egy ifjúságinak ennél. És közben tényleg a felnövésről szól, túlzóan néhol, valószerűtlenül amerikaiul, de tényleg lenyűgöző szálakat mozgatva. Amennyire utáltam a Papírvárosokat, annyira lelkesedem szívből ezért a könyvért, adjatok neki egy esélyt, ha eddig nem tettétek volna.
Joya Goffney: Bocs, hadd bőgjem ki magam
És akkor végre beszélgessünk erről a könyvről is, ami ó te jó ég, mennyire hatalmas öröm is volt számomra. Ez egy botrányosan okos ifjúsági regény, ami nagyon rétegzetten tud beszélni arról, hogyan ne meneküljön egy kamaszlány a valósága elől. Quinn egy második generációs fekete kamaszlány, akinek a szülei rengeteg tanulást és munkát fektettek abba, hogy ő biztonságos, sőt, stabil anyagi keretek között nőhessen fel, azonban ez nagy nyomást is helyez Quinnre. Igyekszik megfelelni saját magának, a családjának, a fehér barátainak, és a kényszeres listaírásba menekül… …csakhogy ezeket a listákat ellopta tőle valaki, és most azzal zsarolja, hogy nyilvánosságra hozza a benne leírtakat. A lánynak a regényben a legnagyobb félelmeivel és legnagyobb titkaival kell szembenéznie, és olyan társakat, barátokat talál maga mellé, akikkel együtt egy sokkal valódibb és igazabb életet kezdhet. Úgy olvastam, hogy tízpercenként küldtem hangüzenetet a barátaimnak, hogy mennyire tetszett, Andi például ennek hatására kezdte el, és sokat áradozik róla a csatornáján nagyon helyesen, és Zsófi barátnőm, a Pszt! Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája is megvette már a könyvet, és tényleg mindenkit bíztatok erre. Lenyűgözően okos, kedves életigenlő regény, csak dicsérni tudnám, de azt a következő év végéig is akár, és meg is érdemel minden dicsérő szót.
És tulajdonképpen ennyi lett volna ez a bejegyzés. Számomra is tanulságos most látni, hogy mennyi ifjúsági került fel erre a listára, öröm, hogy mennyi nagyszerű közülük (jó, igen, a Bocs, hadd bőgjem ki magamra gondolok itt elsősorban), de azt is jó látni, hogy fantasy szövegek is akadnak fent szép számmal, és olyan különleges könyvek is, mint az Amire emlékszem. Számomra az évet egyértelműen a Hozzuk rendbe az élőket, és a Bocs, hadd bőgjem ki magam vitte, de minden könyv hozzátett valamit ahhoz, aki most itt gépel, az egész bejegyzés kiemelt könyvei pedig kifejezetten sokat hordtak össze. Kifejezetten ilyen olvasásokat kívánok magunknak idénre is.
Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió