Sziasztok,

ez a nap más, mint a többi, ezt jobb, ha ti is tudjátok, mert másként kelt fel reggel a nap, és egyébként is, a negyedik születésnapját ünnepli az Egy meleg srác olvas blog. A három korábbi születésnapokon nagyon különböző bejegyzéseket hoztam, idén arra gondoltam, hogy hozok egy könyebb tag-et, a booktube-on népszerű chanel history tag-et, amiben a booktuberek a csatornájuk történetéből, így én most a blogomnak a történetéből mesélek el néhány kis epizódot.

Szerintem ez egy tök izgalmas tartalomtípus, mert olyan dolgokra is rákérdez, amit amúgy nem biztos, hogy el szoktunk mesélni, de közben meg megmarad a maga kis csevegésében, könnyűségében. Itthon Zsófi készítette el a videót először, én is nála láttam, és ő sem találta az eredetit, szóval Zsófinak jár kredit érte, ha van kedvetek nézzétek meg az ő videóját is a bejegyzés után, közben, helyett… tudjátok.

A legelső bejegyzés és az életszakasz, amiben feltöltöttem azt:
Szilvió ekkor 19 éves, magyar szakon tanul. másodéves, és azt hiszi mindent ért a világból, pedig dehogy. Az az igazság, hogy életem legjobb döntésének tartom, hogy azon a négy évvel korábbi szerda reggelen elindítottam hirtelen haragból ezt a blogot, mert tudom, hogy ha gondolkoztam volna rajta, akkor sosem indult volna el, de ezzel együtt is: Nagyon sok mindent csináltam állati hülyén. Az első bejegyzésem egy olyan kiadó és írónő sorozatáról szólt, akit ma már nem olvasok és nem követek, és nem is igazán tartom követésre érdemesnek őket, de öntudatos kis bölcsészként még az is hibázik, aki nem csinál semmit. Akkor még a bejegyzések típusával is voltak gondok. Nem tudtam, hogy mit akarok, ezért persze sokféle szöveg jelent meg értékelés címszóval, vannak köztük egészen furcsák is…

A legolvasottabb bejegyzésemről:
A három és fél évnyi blog.hu-s olvasással összevetve két nagyon népszerű bejegyzés van, mindkettő azért, mert az Index főcímlapján járt nagyon jó kísérőszöveggel. Az egyik Takács Judit: Meleg század című történelemtudományos munkájáról szól, amelyben láthatjuk, hogy milyen az az évszázad Magyarországon és Budapesten, amelynek az elején a homoszexualitást betegségnek és bűnnek tartják, a végén pedig megalakulnak az első melegszervezetek és a melegség identitássá válik. A másik egy kibeszélős bejegyzés, amiben arról gondolkodtam, hogy szerintem mit kellene kezdenünk a buzi szóval. Az utóbbi bejegyzésre érkezik több kattintás mostanában és összességében nincs is köztük 50 olvasónyi különbség, szóval rövidesen az lesz a legolvasottabb.

A bejegyzések, amit nagyon lelkesen készítettem:
Számomra most ezek a bejegyzések a kibeszélős bejegyzések, amikben jól körül tudok járni egy-egy témát, tudok hozni példákat, mondhatok olyan dolgokat, amikkel nem egyetértenetek kell, csak elgondolkozni rajta, és én ezt nagyon-nagy szabadságnak élem meg. Nagyon szerettem arról írni, hogy én miért használnám többet a buzi szót, imádtam azon gondolkozni, hogy mi mindent gondolok valójában az LMBT kánonról, szerettem összeszedni, hogy melyik filmes LMBT reprezentációt miért tartom jónak, szerettem azon gondolkozni, hogy hogyan írják le könyvek a homofóbiát, szerettem elgondolkozni azon, mi is az előbújással járó szabadságnak az ára… Ezekben a szövegekben érzem most a legjobban magam, mert tényleg szabadok, bennük a saját gondolataimból kellett valamit teremtenem.

Ami számomra nehézséget jelent:
Ide az időt írom, de valójában talán nem az idővel van baj. Azzal van baj, hogy időnként elfelejtem, hogy szeretek blogolni, és ha a ritka feszített napirendbembe szakítok rá időt, akkor a blogolás fel fog tölteni. Hiába ugyanúgy könyvekkel és szövegekkel való munka, mint az összes többi, ezt tényleg akarom.

Amire kifejezetten büszke vagyok:
Amit eredetileg ide írtam, azt végül lejjebb tettem kettő kérdéssel, ide pedig azt írom, hogy arra vagyok büszke, hogy a szerzők közül is tök sokan megosztják azt, ha írok a könyvükről, akár csak a summák között is egy-egy bekezdésnyit. Van, akinél az értékelésem a honlapján, vagy a szerzői facebook oldalán is kint van. Ez mindig jó érzés, mivel törekszem arra, hogy igényes, releváns tartalmat adjak (persze a blogírás keretein belül – erről még lesz szó a héten), és ha mások alkalmasnak találják arra a szövegemet, hogy irodalomkritikai munkák között legyen, vagy hogy az én gondolataimat is bedobják a könyvükről való, azt kvázi értékesíteni kívánó diskurzusba, az egy jó megerősítés, és mindig örülök, ha tőlük is találnak meg olvasók, mert azért a blognak van egy pejoratív jelentése is, talán azt jelenti, nem elég kritikusnak… De erről tényleg lesz szó pénteken a kibeszélős bejegyzésben.

Ami még mindig nehézséget jelent:
Az egyik a már felhozott motiváció, a másik pedig az átolvasás. De tényleg. Utálok olyan szövegeket újraolvasni, amiket nemrég írtam vagy nemrég olvastam. Nem is tudok rájuk figyelni, viszont muszáj megtenni, mert még messze nem írok hibátlanul, még ha, szerintem már sokat fejlődtem az elmúlt évek alatt. (Egyébként nyilvános beszédben is sokkal mondatszerűbben tudok megnyilatkozni, ami nyilván annak köszönhető, hogy kvázi élőbeszédszerű mondatokat írok évek óta ide.)

Egy történet, ami azért történhetett meg, mert a könyves tartalomgyártás részese vagy:
A TEDx Szeged előadásom és a Nyitottak vagyunk projekt Számít a történeted kampányát tudom idehozni. Mert én elmondhatom sokszor a blogon, vagy személyesen a barátaimnak, ismerőseimnek, hogy számomra ez egy fontos és kedves ügy, de jó érzés, amikor olyan emberekkel találkozhatok és beszélgethetek, akik tényleg értik ezt, és velük beszélgetve én is jobban ráláthatok mindarra, ami itt tök véletlenül zajlik. Ha történet kell, akkor talán legyen az, hogy azt gondolták a szervezők, hogy az enyém a legérzelmesebb TEDx előadás, ezért az enyém került az ebédszünet elé. Ezt például jó érzés volt tudni, és a blog nélkül ebben a sok továbbvivő érzelemből semmi nem lenne. Jó, hogy van.

Más blogok, akiket lelkesen ajánlok a figyelmetekbe:
Masni és Köffér Tzitza két nagyon kedvenc bloggerem az utóbbi egy évben, Masninak van egy nagyon jó várólistacsökkentő projektje, amit nagyon szeretek, bár nem tudnám vállalni, hogy részt vegyek rajta, de amikor azon kívüli dolgokról ír, az is csodálatos, Köffér Tzitzával pedig általában nagyon hasonlóan látunk könyveket, és szeretem a mondatait, sokkal letisztultabbak és szebbek, mint az enyémek, amik soha nem tudnak véget érni, mert mindig kell egy vessző még egy bővített mondatnak, ugye… Két kedvenc könyvem iránt nagyon lelkesedő értékelést linkeltem be tőlük, olvassátok őket.

+1: Az elmúlt év tanulságai:

Picit azért is nem szerettem volna nagy ünneplős bejegyzést mára, mert egyszerűen több hónapig nem működött a blog, és úgy érzem, hogy most, hogy másfél-két hónapja újra van állandó tartalom, az még nem jelent semmi nagyon ünneplendőt. Ennek az időszaknak és az elmúlt egy évnek a tanulságai a legfontosabbak, miszerint:

  • Naptári alkalommá kell tennem a bloggal való munkát, ha nem szeretnék eltűnni vele.
  • Meg kell jegyeznem (ez egyébként megy mostanában, de ha mégis elfelejteném), hogy szeretek a bloggal foglalkozni, ez feltölt, akkor is, ha nyűgnek képzelem el, rá fogok jönni, hogy nem az. Mert tényleg nem.
  • Mindenre képes vagyok. Tényleg. Mindenre. A blog költöztetése és saját lábra állítása azt hittem jobban meg fog viselni, azt hittem, hogy nehezebben fogok majd adaptálódni, de jól sikerült, ismerem az új oldalt, és szeretem azt, amivé vált, és szeretem, hogy ezt én hoztam létre.

Fura egy év volt ez, új oldal, naptárba beírt bejegyzések, erősebb igyekezetek. Ez volt a negyedik, de megyünk tovább, tudjátok:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió