Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy szerintem mindig akut témáról, a blogbejegyzés, a kritika és a recenzió különbségeiről szeretnék beszélni, mert azt érzem, hogy besűrűsödött körülöttem ez a téma. Ebben a félévben tanulunk majd kritikaírást az egyetemen, most olvasom Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk című könyvét, aminek egy fejezete foglalkozik a könyves youtube-bal, de azt látom, hogy nem igazán érti azt, az egyetemre több Lapis József cikket kellett olvasnunk, akinél viszont az látom (például a 2019/9-es Korunk lapszámban közölt Kis kritikai thesaurus című cikkében), hogy érti és a helyén kezeli az ilyen típusú könyves tartalomgyártást, és persze, én is elkezdem szépirodalmi recenziókat, kritikákat írni.

A bejegyzéshez a hivatkozott irodalmak mellett a szerkesztő barátaimmal való beszélgetéseimet, és a tavaly tavasszal tanult sajtóműfajok óra jegyzeteit is használni fogom. Az alaposabb felkészülést (amely végül a bejegyzés egynapos késését jelentette) azért tartom ebben a témában fontosnak, mert rettenetesen nagy hiányát látom az ilyen összegzőbb jellegű munkának. Jó és fontos volna, ha mind a web 2.0-ás, mind intézményrendszer felől érkezők is sokkal többet gondolkodjanak ezen a témán, és a megértés szándékával viszonyuljanak a másikhoz. Nyilván ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy nagy igazságokat írjak le (hiszen ezeknek nem is vagyok a birtokában), de már a néhány fontosabb adat és tendencia vázolásával előrébb léphetünk ebben a diskurzusban.

Mielőtt azonban vadul nekiállnék definiálni, el kell mondanom a legalapvetőbb dolgot: A blogbejegyzés, a booktube és a bookstragram kép egy-egy web 2.0-ra épülő tartalomtípus. Ezt azt jelenti, hogy míg a hagyományos online tartalmaknál, mondjuk a Telexnél, egyértelmű, hogy ki szolgáltat tartalmat, addig a web 2.0-ás oldalakon, közösségi platformokon a szomszédunk kisbabás kontentjét fogyasztjuk, aki cserébe megnézi, hogy mi milyen szépen feldíszítettük a zabkásánkat (sztereotip példák, bocsi), a tartalomgyártó és a tartalomfogyasztó szerepek itt nem véglegesek és nem egyértelműek. Elég például a kedvenc hobbinkra, a kommentolvasásra gondolni.

Míg a Telex újságírójának a tartalomszolgáltató volta azért legitim, mert végzettsége van, és mert az írásai megfelel az adott nívónak, és… egy csomó minden más miatt, addig a bloggerek, vloggerek önjelölt tartalomgyártók, akik saját felületet vagy csatornát hoznak létre, és ahogy a Facebook ismerőseinknek posztolunk a reggelijükről, úgy tulajdonképpen bárki gyárthat tartalmat, amit aztán a követői, ismerősei elé tár. Ez az egész függetlenül attól, hogy azok tartalma megfelelnek-e bármilyen nívónak, hiszen nincs ellenőrző folyamat a publikálás előtt, és ez a legnagyobb kritika ezekkel a platformokkal szemben, így ezzel nem árultam el nagy titkot.

Ezek a web 2.0-ás tartalomtípusok a társadalom nagyobb része számára már kinyitotta a lehetőséget arra, hogy valamilyen formában tartalmat gyártson, ezzel kvázi demokratizálta a nyilvánosságot, viszont ez nem egy egyértelműen jó, vagy rossz lehetőség. Amikor reggelente törlöm a kilenc évvel ezelőtt Facebookra feltöltött idézeteket a feldobott emlékeimből, vagy amikor töröltem az első blogjaimat (volt még .hupont.hu-s blogom… képzelhetitek) akkor nyilván rossznak gondolom, mert a társadalmat és az oktatást ez az egész baromi váratlanul érte. Amikor valaki homofób egy blogon, videóban vagy posztban, akkor látom ennek az új nyilvánosságnak az árnyoldalát, noha fontosnak tartom, hogy ésszerű keretek között beszélhessen erről, az aki ezt fontosnak tartja, mert szép dolog a demokrácia, csak csúnya sokszor, és tudom azt is, hogy mások szerint az én felületemet kellene eltüntetni, és tök jó, hogy nem teszik. De ez meg messzire vezet.

 Alapvetően a kritika – könyves tartalomgyártó félreértéseket ezen szolgáltató és fogyasztó szerepek nem tisztázásán látom, ami miatt olyan dolgokat kérünk számon a különböző műfajokon, amik nekik nem dolguk, így nézzük, mi is a dolguk, mit kérhetünk számon igazából:

A könyves blog

A könyves blogot tehát bárki írhatja, aki fontosnak, érdekesnek tartja azt, hogy leírja a véleményét könyvekről. A könyves bloggerek általában szeretnek olvasni, az olvasás az identitásuk része (könyvmolyok), és bíznak benne, hogy az olvasás szeretetéből is át tudnak adni a véleményükön keresztül valamit.

Azt mindenki megjegyzi, hogy a könyves tartalomgyártók szövegeinek minősége és tartalmuknak a sokszínűsége nagyon széles skálán mozog, talán az egyetlen közös jellemzőjük a személyesség lehetősége, amit az irodalmi kritikák és recenziók csak sokkal szabályozott kereket között enged meg. Lapis József a Korunk kritika lapszámában azt mondja a könyves tartalomgyártókról, hogy „többször találkozunk bennük azzal a kérdéssel, hogy melyik karakterrel tudunk azonosulni a regényben, a versben mennyire őszinte a költő, vagy hogy mi voltunk-e már a megírtakhoz hasonló helyzetben”, de emellett én kiemelném azt, hogy beszélhet, írhat egy blogger arról, számára miért volt fontos az adott olvasmány, mit adott hozzá a gondolkodásához, hogyan rendezte át az eddigi olvasmányélményei alapján gondoltakat.

A könyves bloggal kapcsolatban azt fontos látni, hogy nem csak azért olvasod mondjuk ezt a blogot, mert érdekel az épp tárgyalt könyv, hanem azért is mert kíváncsi lehetsz az én gondolataimra is, hiszen végülis négy éve (vagy hát a követésed óta…) azokat és azok változásait követed. Nemrég beszélgettem arról egy booktuberrel, hogy mennyire vagyunk mi a tartalmunk középpontjába, és mennyire a könyv, és bár mindketten bízunk benne, hogy azért a középpontban a könyv van, nehezen kikerülhető valamennyi, a könyvekkel, olvasással kapcsolatos személyesség ezekből a műfajokból. Ha arról beszélünk, miért veszünk meg egy könyvet vagy hogy miért szeretnénk, vagy épp nem szeretnénk azt elolvasni (amik egyébként nem is szépirodalmi kritikai műfajok), akkor a saját elvárásaimról, motivációinkról, az olvasáshoz, mint hobbinkhoz kapcsolódó viszonyunkról is vallanunk kell.

Ez persze egy-egy értékelésnél is így van. Míg a Minden szív kaput nyit című könyvről ezen a blogon az LMBT reprezentáció működéséről írtam, addig ugyanennek a könyvnek a világépítését és a diverzitását vizsgáltam a Próza Nostra recenziómban/kritikámban, mert a Próza Nostra kritikaolvasó és egyáltalán a kritikaolvasó számára az LMBT reprezentáció kevésbé releváns, a teljes szövegről kíván tőlem képet kapni, az én dolgom pedig az, hogy, idézve az egyik szerkesztő barátomat, egy objektív szöveget adjak az olvasó kezébe, ami alapján ő kialakíthat egy valós képet a szövegről (annak tartalmáról, cselekményéről, nyelvi megformáltságáról, stb.), akkor is, ha nem olvasta azt. Egy blogger a saját véleményeit, és kötődéseit is leírhatja, amit persze jó esetben igyekszik megindokolni, érvekkel, példákkal alátámasztani.

Reflexió Gács Anna néhány felvetésére:

Fontos megjegyezni a web 2.0-ás tartalomgyártókkal kapcsolatban, hogy nem szubverzív jelenségként tekintünk a saját munkánkra. Nem felforgatni akarjuk az irodalmi elitet és a kritika tekintélyes gyakorlatát, noha Gács Anna kívülről úgy látja. Valójában nem vagyunk szakértelemellenesek, sem szépirodalomellenesek, egyszerűen sokfélék vagyunk. Nem vagyunk kánonellenesek, az irodalmi kritikarovatok és a blogok esetében, ahogy azt Gács másutt találóan meg is jegyzi, egymás mellett létező jelenségekről van szó, ahol a blogok együttese és a blogok egyenként külön-külön, az intézményrendszeritől eltérő kánont formálnak, és ezzel nincs is baj.

A könyves tartalomgyártás young adultra építő része nem azért nem gyárt jelentős tartalmat az iskolai kánon könyveiről, mert intézményellenesek, hanem mert az olvasásra (mint, jegyzi meg Gács is: identitásformáló) szabadidős tevékenységként tekintenek, és az olvasó társadalom relatíve kis csoportja olvassa el önszántából ezeket a könyveket. Ugyanakkor, fontos azt látnunk, hogy már egy egyszerű molyos vagy booktube-os keresés eredményeként kaphatnánk sok kötelezőről is web 2.0-ás tartalmat, kérdés marad persze, hogy egyébként mire menne egy iskolás gyerek a szubjektív, személyes olvasmányelbeszéléssel, akár úgy is, hogy az amatőr olvasók és tartalomkészítők ilyen kontentekben igyekeznek különösen ügyesnek és relevánsak lenni, éppen azért, kötelező olvasmányokról van szó.

Azt kell látni, hogy a web 2-0-s tartalomgyártást nem az irodalmi intézményrendszer termelte ki, hiszen annak látszólag nincs is rájuk szüksége (noha izgatottan várom a kedvenc kritikusaim youtube csatornáját). A könyves web 2-0-s tartalomgyártás nagyrészt abból a hiányból fakadt, hogy még professzionális médiuma sincs igazán a nem szépirodalmi regényeknek, miközben a könyvesboltok legalább felét nem ezek a könyvek foglalják el. Gács Annának bizonyára igaza van abban, hogy egyre kevesebben olvasnak az aktív olvasók közül szépirodalmat, de ennek a terhét nem tudná a könyves tartalomgyártó közösség cipelni, éppen azért, mert ahogy azt Gács később megjegyzi, a könyves tartalomkészítők a már olvasó embereket érik el nagyrészt, és persze azért is, mert a legnagyobb tartalomkészítők sem érnek el 10 000 embernél sokkal többet átlagosan. Ebben a tekintetben egyébként nem igazán tér el a kritikus a bloggertől.

A recenzió

A web 2.0-ás tartalomgyártás recenziónak nevezi azt is, amikor valaki olyan könyvről ír értékelést, amelyet a kiadótól kapott, ennek a valódi oka, hogy a kiadó által küldött könyvet recenziós példánynak nevezzük, de valójában a könyves bloggerek nem ír recenziót műfajelméleti értelemben.

A recenzió, mint műfaj nem igazán válik el pontosan a kritikáról, a kritika és a recenzió egy spektrum két pontja, amelyen szövegeket helyezhetünk el aszerint, hogy mennyire felelnek meg majd a kritika elvárásainak. (Én az eddig megjelent két szövegemre recenzióként tekintek, mert nem tudtam velük lényegesen többet mutatni annál, mint ami a könyvben van.) Merthogy recenziónak a műismertetést nevezzük, az olyan szövegeket, amik ragaszkodnak a szövegük tárgyához, kevésbé nézik a művek szélesebb kontextusát, azt hogy milyen hatások működnek körülötte, vagy hogy például milyen hagyományokból épít. Már ez a szövegtípus is alkalmas arra, hogy véleményt közöljön, ebben talán több lehetősége van egy átlagos ismertetőnél, sőt, itt még bizonyos mértékű szubjektivitás is megengedett.

A kritika

A kritika egy műbíráló szöveg, amelynek három feladata van, és egy-egy szöveg esetében mindháromnak teljesülnie kell Lapis József kritikusként való leköszönésekor írott Élet és Irodalom publikációja szerint. A kritika bemutat, értelmez és értékel. Bemutat és keretet ad ahhoz, hogy hogyan, milyen ismeretek és milyen érzékenységek a legoptimálisabbak, ha be kívánunk fogadni egy szöveget. Értelmezi a szöveget abba a kritikai, társadalomelméleti kontextusban, amelybe a szöveg megjelent, és amely diskurzusba az belépni, újat mondani kíván, majd (nem feltétlenül végül), értékeli a könyvet. Ebből a szempontból az ideális kritikus az irodalmi kánonnak a hangja egyben, bírja az intézményrendszer ízlését és normáit, miközben persze nem gondolhatja, hogy a véleménye valóban többet jelentene pusztán egy véleménynél.

A kritikus bizonyára egy bonyolult szakma, és jó, hogy vannak, akik jól csinálják. Kritikusként ki kell szúrni, ha van valami izgalmas és releváns jelenség a megjelenés körülményei között, a kritikusnak komplexen gondolkoznia a művek esetleges szándékairól, problémáiról azoknak az irodalombéli és kultúraszociális aspektusairól, de közben tisztában kell legyen a szerző életművével, irodalmi fogadtatásával, hiszen kritikusként erre is reflektálnia, ha úgy látja, ezzel is vitatkoznia kell. A kritikaírás nyilvánvalóan hivatás és érzékenység, és persze egy nagyon menő feladat is.

A kritika és a recenzió egyaránt olyan műfajú szöveg, amelyet az intézményrendszerek, szerkesztők, folyóiratok legitimáltak akkor, amikor a kezedbe vetted. Megugrották a közölhetőségnek a szintjét, dolgoztak rajta, igen, a helyesírását is lektorálták, lapokba, oldalakba tördelték, és közben munkát adtak állati sok embernek. Értjük, hogy ez egészen más, mint az, ahogy most én ezt 3:26-kor gépelem, pedig már órák óta kint kellene, hogy legyen a blogon.

És azt szeretném, hogy ennek a megértése, az tényleg legyen már több annál, minthogy én és néhányan értjük. Gács Anna az esszéjében-tanulmányában (ebben a fél évben erről a két határműfajról is fogok tanulni az egyetemen) írt arról, hogy vannak kiadók, akik ugyan lelkesen küldenek bloggereknek recenziós könyveket, ha látják, hogy jó tartalmat kapnak vissza, de ezt a jó tartalmat nem szívesen osztják meg a felületeiken, mert úgy gondolják, hogy az olvasóik nem ilyen kritikákat várnak. És szerintem ez egy egészen korrekt hozzáállás.

Mert egy blogbejegyzés nem kritika. Akkor sem, ha igyekszek nyelvileg megformált lenni. (Sokáig azt gondoltam, hogy noha a mondataim nem mindig kerekek vagy tökéletesen megformáltak, a blogszerű életműködésnek jól áll. Az egyik szerkesztő barátom több éves nyüstölésére ma már törekszem arra, hogy az élőbeszédség mellett még legyenek megformáltak, mondatszerűek is a gondolataim.) Akkor sem, ha igyekszem a véleményeimet és a könyvekről való gondolataimat felépítve, érvekkel alátámasztva hozni. Az értékelések törzsszövegének utolsó bekezdésében azt foglalom össze, szerintem miért is lehet tök értékes az adott könyv, majd beszélek arról, hogy mi volt a kedvenc részem, és a végén arról is írok, hogy hogyan tudtam haladni a könyvvel. Ezek a részek nem egy kritikának, hanem egy blogbejegyzésnek a részei. Éppen úgy, ahogy azok a gondolatok is, amik az LMBT+ reprezentáció témáit vizsgálják. Mert ez nekem fontos. Olyan tartalomgyártónak, aki egyébként fogyasztja a tartalmakat, csak pont nem volt mit fogyasztania, és egyébként is szeret beszélni.

És ezzel körbe is értünk. Még egyszer elismétlem, hogy szerintem az a fontos, hogy ne kérjünk számon egymáson semmi többet annál, amit valóban számon kérhetünk, és hogy ne feltételezzünk egymásnak szándékokat és ideákat, mert az nem korrekt, mert az sosem szül nyitott diskurzusokat, és a nyitott diskurzusokon és az egymáshoz forduláson kívül talán semmire nincs nagyobb szükségünk.

Ezzel a gondolattal búcsúzom is, mert ennél giccsesebb ma már nem leszek, bocsi az egy nap csúszásért, és tudjátok, érkezem majd a következő bejegyzéssel is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió