Címke: Kibeszélős 3 / 4 oldal

Sziasztok,

a mai bejegyzés biztosan fura lesz, még hozzám és a megszokott dolgaimhoz képest is. Az apropóját és egyben a bejegyzés késésének a magyarázatát az adja, hogy ma voltam először a pszichológusnál, ahová ezentúl járni fogok, és szeretnék erről mesélni valamennyit. És arról is, hogy ezen meglepődtek azok az ismerőseim, akik főleg a blogról ismernek. Picit didaktikus leszek, meg ilyenek, de fontosnak tartom, hogy beszéljek erről a témáról, mert nekem is sokat jelent, amikor mások felvállalják és tematizálják azt, hogy kértek segítséget, és hogy segítséget kérni egyáltalán nem gáz.

 Őszintén bízom benne, hogy mostantól minden rendben lesz, vagy minden rendben marad majd, hiszen most jónak tűnik minden. Visszatértem az életemhez szeptemberben, tele vagyok reményekkel és tervekkel. Motivált vagyok. Ha megtanulom, hogy hogyan kellene az időmet menedzselni (például, hogy a blogra is maradjon elég, és hát aludni sem volna rossz), akkor szinte olyan ember leszek, amilyen lenni szeretnék.

Az egyik barátommal beszélgettünk nemrég, és azt mondtam, hogy azért várom a szeptembert, mert úgy érzem, hogy most kell eldöntenem, kialakítanom azt, hogy milyen felnőtt is szeretnék lenni. Azt mondta, hogy ő is ezzel a mondattal kezdte a terápiáját. Szóval így vagyok. Hogy most minden rendben, és lelkesen tologatom a markereket.

És most örülnék, ha ennek a helyzetleírásnak a rajtam múló része így is maradna. Vagyis, hogy rendben legyen minden velem. Mert persze lehet, és van is egy csomó para helyzet, de ezeket most még nem tudom egészségesen kezelni. Azonnal bezárok és onnantól már nem tudok produktív lenni. Más irányokban sem, ami így nyilván rengeteg energiát éget el, a feltorlódott teendők pedig aztán olyan helyzeteket teremtenek, amelyek további feszültségeket szülnek. És persze nem vagyok ezzel különleges, mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, másoknak is vannak rossz megküzdési stratégiái, de ha ezek javíthatóak, miért is ne akarnék javítani rajta.

Amikor a már felvezetőben említett beszélgetőtársakkal szóba került az, hogy pszichológushoz fogok járni, az volt a válasz, hogy nem gondolták, hogy pszichológusra van szükségem. Az olyan emberek viszont, akik inkább magánemberként ismernek üdvözölték a hírt, bár itt meg kell jegyezni, hogy nagyon sok barátom jár pszichológushoz, és olyan szerencsés környezetben élek, ahol nem bélyegzik meg azokat, akik mernek segítséget kérni. Elgondolkodtatott az olvasók és a barátaim, ismerőseim közti reakciónak a különbözősége, és ebből született ez a bejegyzés. Hogy picit társadalmi felelősségből előbújjak.

Már tök sokan beszéltek és írtak a magyar interneten arról, hogy mi a helyzet azzal a képpel, amit az interneten vetítünk magunkról. Legtöbbször ez az Instagram kapcsán kerül elő, de ne legyenek illúzióink, éppen annyira igaz ez a Facebookon, a Youtube-on, vagy épp egy blogon is. És ezek a vetített pszeudovalóságok sokszor nem tudatosak, így azt hiszem, nálam sem azok. Mondom ezt persze úgy, hogy a blognak szándéka az, hogy egy nyitott, befogadó, melegszívű (érted… ), vidám felület legyen. És persze ez belőlem következik, szerintem én is nyitott vagyok, vidám, melegszívű, aki azért szeret kötekedni és vannak kérdései. Mármint ilyen vagyok.

Általában. Olyankor is, amikor a blogra írok. 0:45 van, hasalok az ágyon, és jól vagyok, örülök, hogy írhatok nektek, és gondolkodom azon, hogy hogyan lehet erről a témáról jól írni. De vannak másféle pillanatok is. Olyanok, amikor elképesztően kétségbe vagyok esve, amikor magányos vagyok, amikor félek, amikor nem gondolom, hogy napok múlva képes leszek megint itt vidámkodni és nyitottkodni. Ilyenkor nem írok. Nem azért, mert nem akarok erről beszélni, hanem azért, mert nem lennék rá képes. A blog egy szerelemprojekt számomra a mai napig, lelkesedem érte, szívből csinálom, de vannak olyan pillanatok is, amikor a pokolba kívánom, mert egy újabb kötelességnek látom, ami persze tovább torlódik, és további feszültségeket teremt… Leginkább bennem.

Nem szeretem így látni a blogot, sem mást. Aki figyelmesen olvas, az tudhatja már, hogy mindig projektekben gondolkodom, mert ezek töltenek fel. Még fiatal vagyok, az egyetemen tanulok, amely biztosít számomra egy bizonyos minőségű megélhetést és szabadidőt (Bár utóbbi az elmúlt két hétben nem derült ki, de vissza kell rázódni, tudom.), és a szabadidőmben végzett tevékenységeim olyanok, amiket élvezek, amik a tananyagnál tovább építenek, és egyszerűen nem szeretem őket tehernek érezni.

Nem akarok napokat kidobni arra, hogy megtaláljam újra ugyanazt a motivációt. Nem akarok olyan mélyre menni, hogy onnan napokba teljen felkaparni magam egy bejegyzésig. Most eszköztelennek érzem magam ezekkel a félelmekkel és ezzel a hallgatással kapcsolatban, és semmiképp nem szeretnék olyan felnőtt lenni, akivel ez a kedvvesztés így, bármelyik pillanatban megtörténhet, mert, valljuk be, ez egy baromi nyomasztó életnek tűnik. (Nagyon-nagyon-nagyon távoli példa, de mindig Sofi Oksanen Baby Jane című könyvének a főhőse jut eszembe, aki a boltba sem képes egy idő után lemenni a depressziójától és a pánikrohamtól való félelemtől. Tényleg messzi, léptékeken mérhetően más példa az enyém, de kicsiben is elég nyomasztó ilyen dolgokat látni, és vannak napok, amikor inkább rendelek kaját, mert nem akarok kimenni.)

Furcsa volt azt végiggondolni az elmúlt napokban, hogy milyen vagyok bloggerként. Hogy vidám vagyok, csevegős, bölcsészkedős, talán egy olyan ember, akinek nincs szüksége pszichológusra, bár biztosan neki is akadnak traumái és kibeszélnivalói. Ma a pszichológusom azt mondta, hogy szerinte mindenkinek vannak, és nyilván nem csak a döntésemet akarta igazolni, vagy a gonosz pszichológuslobbi jelmondatát elismételni. De ezzel együtt is jó dolog olyan emberként írni, akinek a dolgok rendes folyása szerint talán nincs szüksége pszichológusra, és azt hiszem erre fogok, fogunk tartani az ülések során. Kedvelem a nőt, és nagyon jó volt az első alkalom, szóval most a pozitivista hit szól belőlem. És persze a szándék is erős.

Nem tudom, hogy mi ezzel a bejegyzéssel a célom. Nem akarok tetszelegni abban, hogy pszichológushoz járok, nem fogom odaírni a blog címébe, hogy Egy meleg pszichológushoz járó srác, nem alakul át a blog terápiás bloggá… Tényleg nem lesz dolgotok vele, csak ha már felmerült a bloggal kapcsolatban, akkor gondoltam, hogy kibeszélem, mert tudjátok, vannak ezek a kibeszélős bejegyzések.

Ennyi voltam mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Legjobb szándékaim szerint hamarosan érkezem az 1 és 6-tal, és azt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy a jövő héten jön egy értékelés… De nem ígérek semmit, mert lehet, hogy most még csak látszólag érzem magam belerázódva az egyetemi életbe.

De ha kitartotok, akkor semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

emlékszem, hogy gyermekkoromban nem értettem, hogy miért év közepén tartjuk az új évet, hiszen az ovi, és ezzel az év eleje is ősszel, szeptemberben van. És bár én szeretem megélni a téli év végét, év elejét, most vitathatatlanul lesz megint egy nagyon erős szeptemberi évkezdésem. Már meséltem róla, hogy dolgoznom kell az első kötetemen a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj keretében, és arról is, hogy most kezdem majd el a mesterképzést, sőt, azt is említettem már, hogy számos új helyzetben kell majd megtalálnom magam. Mindemellett a pandémia (és az azt kevésbé feloldó nyári szünet) számomra is egy fontos tapasztalat volt, aminek a tanulságait szeptemberben, Szegedre visszatérve, de mégiscsak az új életet elkezdve le kell majd vonnom.

A tavaszi, nyári gondolataimat, a korábbi blogger tapasztalataimat és a saját eltökéltségeimet szervezem most egy bejegyzésbe, amiben azt igyekszem tisztázni magamban is, hogy mik a fontos vonalak a bloggerségemben, illetve mik azok a dolgok, amiben változtatni, fejlődni szeretnék.

Bloggernek lenni azt jelenti, hogy van egy ügyem, amit képviselni szeretnék

A tavaly ősz, és a TEDx Szeged előadásra készülés segített abban, hogy megtaláljam, mi az a történet, amin keresztül meg tudom mutatni, mennyire fontos számomra, hogy legyen LMBT könyves fórum. Ez a történet a tizenhat éves önmagamé, aki keresi ezt a felületet és témát. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ezt a hiányt az én tartalmam tölti, töltheti be, miközben az egész baromi logikusan, szervesen alakult ki. Merthogy keresem az ilyen könyveket, és mióta az eszemet tudom, nyitok ilyen felületeket. Régen még .hupont.hu-s oldalam is volt, ami az egyik mélyrepülése a magyar web 2.0-nak.

A logikus véletlen és az abból való fejlődés alatt hozzám nőtt ez az egész ügy. Szeretek én lenni a meleg könyves blogger, még akkor is, ha tök örülnék, ha lennénk még néhányan. Például valaki, aki jól foglalkozik LMBT+ fantasyval, angol nyelvű megjelenésekkel, LMBT+ Vöröspöttyösökkel, vagy bármi más olyan dologgal, ami nálam szürke folt. Mert hogy tök nagy az LMBT+ könyvpiac ma, és bár tudom, hogy valószínűleg ebben semmi érdemem nincs, mégis örülök, hogy egyre növekszik, mert olyan nagy kiadók is, mint az Európa vagy a Magvető sorra adnak ki LMBT könyveket, és máshol is sorra jelennek meg állati izgalmasan reprezentáló, végig gondolt, működő szereplők. Fontos számomra, hogy legyen szó ezekről a könyvekről, mert túl sokszor írtam be eredménytelenül a Google-be, hogy meleg könyvek, és egyébként is szeretem jártatni a számat. Itt pedig még fontoskodhatok is, ha kedvem van hozzá.

Ez az egész blog baromi fontos nekem

Elgondolkoztam azon, hogy abbahagyom, mert nagyon sok időigényes dolgom, tartalomgyártó feladatom lesz. De az abbahagyás helyett inkább újra végig gondoltam a fentieket. Nincs értelme ebben a minőségben folytatni, de épp most dolgozom a weboldalon, amit csak ennek akarok szentelni… Mert az élet így hozta, így nem lehet, és nem is szeretném hagyni.

Úgy érzem, hogy ezentúl muszáj lesz jobban csinálnom. Azért, mert már a saját oldalra megy majd, azért, mert egy Móricz ösztöndíjas költő blogja legyen már ennél alaposabb, azért, mert ha ebből a blogból vagy a tartalomgyártásból szeretnék megélni később, akkor muszáj megmutatnom, hogy mire vagyok képes. Azt akarom, hogy ne azért tűnjön ez az egész fontosnak, mert én sokszor elmondom ilyen első pontokban, hogy ez fontos nekem, hanem azért, mert látszik rajta, hogy fontosnak van tartva.

Jelenlét

Szóval akkor az eddigiek: Az LMBT+ könyvekről való tartalomgyártás az ügyem, és fontos számomra, hogy látszódjon a blogon és a hozzá kapcsolódó facebook oldalon az, hogy ez egy tényleg fontosnak tartott téma. Szeretnék jelen lenni olyan helyeken vagy online felületeken, ahol ezzel kapcsolatban bármi felmerülhet. Hallatni szeretném a hangom, ha van érdemi mondanivalóm a témák kapcsán, ezért hozzá fogok szólni LMBT+ vagy könyves témákhoz, fogok megosztani olyan cikkeket facebookon, amiket szeretettel ajánlok nektek, pedig nem én írtam őket (ez egyébként már elindulni látszik), és szeretném ezt a bejegyzéstípust is arra használni, hogy diskurzust generáljak. Ez például a legutóbbi bejegyzés alatt moly.hu-n abszolút sikerült, és nagyon klassz hozzászólások születtek alatta, egészen más nézőpontokból.

Nőni szeretnék. Olyan emberekhez is eljutni, akikkel nem feltétlenül értek egyet, és vitatkozni akár. Felvillantani azt az LMBT+ téma és a könyvpiac közösségeinek a számára, hogy van egy ilyen közös halmaz, és hogy olyan bloggerként, aki felvállaltan egy ilyen közösség tagja, lehet más véleményem dolgokról.

Mindezek mellett gondolkodom abban, hogy milyen platformokon lehetne ezt a személyes brandet tovább építeni, akár offline dolgokkal, akár szövetségesekkel, akár ki tudja mivel. Azt érzem, hogy nagyon sok lehetséges út áll most előttem, és egy határozott lépést kell tennem valamilyen irányban. Nem akarok itt ígérgetni, mert tudjuk, hogy mik szoktak teljesülni az ígéretekből, ezek pedig egyébként is hosszútávú tervek, de sokkal határozottabban gondolkodom bennük, rajtuk, mint korábban.

Nem kell mindent elolvasnom

Tényleg nem. Mert nem is lehet. Ha eddig olyan dolgok voltak a bejegyzésben, amiket vállalok, akkor itt most legyen egy dolog, amit továbbra sem. Azt vállalom csak, hogy mostantól nem fogom magam ezzel nyomasztani. A televíziós képzésen azt tanultuk, hogy a médiának kapuőr szerepe van, vagyis a média döntése az, hogy mi lesz hír, és mi nem. Erre azért van szükség, mert egyszerűen nem lehet minden információból hír. A tévé aszerint is válogat például, hogy melyik mutatható meg jól vizuálisan. Ha van felvétele arról, hogy bármi hatalmas lángokkal leég, arról például biztosan lesz híradás. Hasonló a helyzet nálam is.

Vannak témák, amelyek kedvesek, kedvesebbek nekem, és vannak, amik nem, és persze, vannak olyan könyvek az LMBT+ témán belül is, amiknek egyszerűen nem is én vagyok a célcsoportja. Azt találtam ki, hogy ha ilyen könyvekkel kapcsolatban jó értékeléseket találok, azokat megosztom facebookon, mert nem szeretném, ha miattam maradnátok le álmaitok LMBT+ olvasásairól, viszont én már azoknak a dolgoknak szeretném szentelni az időmet, amik érdekelnek, és amikben hitelesen tudok megszólalni.

Dedikált idő

Ki kell találnom, hogy mikor fogok blogolni, és be kell ezt írnom a naptáramba. És persze nem csak akkor fogok blogolni valószínűleg, de akkor biztosan. A dolgaim mellett szükségem lesz erre a rendszerességre az eddigi, majd valamelyik nap fent maradok kettőig és befejezem az értékelést, amit napok óta tologatok helyett. Nagyon sokáig el akartam ezt kerülni, de most, hogy szeretnék változtatni a blog léptékén is, szükségem lesz erre a betervezett időre. Nem tudom, hogy ez fog-e olyat jelenteni, hogy ebben a félévben valószínűleg szerdán lesz a blogra nap közben egy 5-6 órám, ezért legtöbbször csütörtökönként jön majd friss tartalom, az is lehet, hogy ez számotokra teljesen láthatatlan marad, és ez csak egy ilyen operatív dolog. Meglátjuk.

A jövőmet építem, minőségibben, talán valamennyire másként is…

Ez tök sok mindent jelent. Állati jó lenne majd tényleg könyves vagy kulturális tartalomgyártásból megélni, és a blog vitathatatlanul egy referencia tud majd lenni. Helló, itt vagyok, ezer éve viszem ezt a blogot, ésatöbbi.

Ahhoz viszont, hogy a most magamtól is elvárt minőségi javulás megtörténjen, és valódi referenciaként tudjon a blog működni, muszáj lesz jobban írni. Szeretem a blog nyelvében azt, hogy élőbeszédszerű, de ez sokszor azt is jelenti, hogy átsiklom afelett, hogy nem teljesen jó helyen van az alany, állítmány és tárgy, vagy hogy a jelző a mondat végére került. Szeretném, ha a szövegeimben a helyükre kerülnének a mondatrészek, de megmaradna az élőbeszédszerűség is, és tudom, hogy ez megint munka lesz, de egy máshová írt szövegemet most látom jól működni, és bízom benne, hogy itt is kialakul majd. Talán nem is érzékelitek majd ezt a változást, csak feltűnés nélkül jobb szövegek érkeznek majd.

Összefoglalva:

Minden marad a régiben, majd szeptembertől egyszer csak elkezdem már az új egymelegsracolvas.hu oldalt használni (erről természetesen értesítelek titeket), és tudatosabban igyekszem hozzáállni a szövegekhez és az online tartalmak kezeléséhez.

Szeptember elején szeretném majd kikérni a véleményeteket is, szóval ha van mondanivalótók a bloggal, az új oldallal, az arculattal, az eddigi működéssel és a felvázolt tervekkel kapcsolatban, akkor jelentkezem majd egy Google kérdőívvel. Még mindig szeretném, ha ez az oldal nem csak nekem, hanem nekünk készülne, és a másfél évvel ezelőtti tanácsaitok alapján sikerült egy csomó új dolgot beépítenem, bízom benne, hogy ez most is így lehet. Egy frissen épülő arculatban és működésben ez könnyebb is lehet majd.

Még másfél héten át vidéken vagyok, de hétfőn érkezik a summa, és reményeim szerint lassan beáll a fent vázolt működés is, hogy majd azzal együtt menjünk együtt:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a ma hozott kibeszélős témák régóta izgatják a fantáziámat, szerepeltek a ’kibeszélős bejegyzések tervezet’ listámon, de ez egy eléggé konzerv téma, vagyis mindig aktuális, nem szezonális, nem szól adott időszakról, ezért eddig mindig tologattam, pedig egy tök izgalmas tendenciára mutat rá.

Ami miatt most hozom, az tulajdonképpen az, hogy Toroczkai László a napokban előállt azzal, hogy nagyon sok film és sorozat propagálja a homoszexualitást, és ők ezeket a műveket szeretnék szivárvány színű 18-as karikával ellátni, nehogy megmérgezzék a tisztességesen nevelt magyar és konzervatív gyermekek lelkét. A mai bejegyzésben arról szeretnék mesélni, hogy miért lettek mostanában a filmekben ennyien LMBT szereplők, mit tanulhat egy konzervatívan nevelt csemete abból, hogy ha ilyet lát, milyen állításokból következik az, amit Toroczkai László mond. Kezdjük el!

A homoszexuális propaganda ellepte-e a mozijainkat és a Netflixünket?

Szóval egy olyan országban vagyunk még mindig, ahol vidéken nem vetítették a Love, Simont, és művészmoziba kellett menni a néhány Szólíts a neveden vetítésért, szóval rögtön az elején leszögezném, hogy ne legyenek annyira nagyok az illúzióink. De azért Drégelynél mégis betörnek új idők új dalai, és hogy ezt Toroczkai László homoszexuális lobbinak nevezi, az most még nem fontos, de később lesz róla szó. Azt veszem észre, hogy nem győzöm olvasni az ifjúsági regényeket, amikben az egyik mellékszereplő meleg, és a középiskolás tinisorozatokban vagy a szitkomokban is egyre gyakrabban találunk valamilyen LMBT szereplőt.

Sokan beszélnek arról, hogy valóban van-e egy lélektani, vagy akár kimondott kisebbségábrázolás kvóta ezekben a történetekben, és ha arról beszélünk, hogy a buzilobbi betört a filmgyártásba, akkor ezekről a kvótakérdéseken alapuló diskurzusokra hivatkoznak. Ezek tök nem bizonyítottak, és nem is igazán hiszek bennük. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor én is úgy gondolom, hogy adott filmgyártók a saját alkalmatlanságukat igyekeznek kisebbségi jelenléttel elfedtetni, és persze könyvekben is láttunk már ilyet, amiket én általában nem is ünneplek, hiszen felületes, sematikus LMBT szereplők születnek így, akik csak tovább építik a sztereotípiákat.

Nem tudom a nagy igazságot, de az gondolom, hogy a filmgyártás egy sokkal autonómabb, önműködő rendszer, amely a piacról él. Olyan dolgokat mutat be (szemben a filmművészettel), amelyek közel veszélytelenek, de annyira azért érdekesek, hogy bemenjen rá valaki a moziba, aki feltölti majd torrentre a kamerás felvételét. Azt gondolom, hogy nem vette meg a homoszexuális propaganda (Bocsánat, csak imádom ezt a terminust, tudom, hogy nem túl liberális dolog, viszont az iróniám, amivel használom, esküszöm, hogy az.) a filmpiacot, hanem csak érdekesek lettünk a filmfogyasztók számára.

De hogy miért is érdekes az LMBT közösség a filmkészítők számára?

Amikor korábbi korok filmjeiben és sorozataiban LMBT szereplőket látunk, akkor őket még valami deviáns bandaként tudjuk értelmezni. Elég csak Olira, a Szomszédok teleregény sejpítő fodrászára, vagy a Portyánban szereplő meleg közösségre gondolni, amelybe Al Pacino igyekszik beépülni, de az Őrült nők ketrecén vagy az Angyalok Amerikában című zseniális sorozat kicsit különc, sajátos életüket élő szereplőit is ide hozhatnánk. Bár megjegyzem, korán feltűnik a filmekben is az egyszerű szerelem ábrázolása, viszont azt hiszem az igazán nagy, emlékezetesen darabok nem ezek közül jönnek ki még ekkor.

Ehhez képest ma már a hétköznapi életbe elhelyezhető karakterek lettek az LMBT szereplők, általában van velük valami zűr, valami különcség, hiszen alapvetően a sorozatok ezekre épülnek, de ezek tényleg megmaradnak a mindennapiság síkjaiban.

Az a helyzet, hogy azt a kort éljük, amikor mindenkinek lett egy meleg barátja, kedves ismerőse, rokona, ezért nem idegenkedünk tőlük egy film terében sem, sőt, akár érdekelhetnek is minket, hiszen azt is tudjuk, tudhatjuk, hogy a melegek nem azok a sematikus melegeket, akiknek ábrázolták őket. Például nem vagyunk mind fodrászok, és ismerek nem szőrös leszbikusokat is.

Egyszerűen adott egy különc kategória, akiknek megvannak a maguk mély rítusai. El kell fogadnunk azt, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek… vagyunk, elő kell bújnunk, meg kell ismernünk másokat… És ezek a történetszálak jól jelenetezhetőek, egyszerre beszélnek az ember lélektanáról és a közösségről, társadalomról, de már nem ütnek el annyira, hogy ez legyen az egyetlen jegyük. Lehetünk zenekar tagok, kockák, szuperhősök (Ugye a Marvel gondolkodik már bennünk, Tom Hollandnál az is felmerült, hogy egy biszexuális Pókemberrel lesz dolgunk, amit a meleg férfi társadalom nagy sajnálatára nem valósítottak meg, pedig már mióta vannak Tom Hollandos fanfictionok – mindegy, nem véletlenül van mindez zárójelben.), bárki, akit csak a film megkövetel.

De mi történik az ezt látó konzervatív gyerekekkel?

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy megtudják, hogy van ilyen, és hogy ez nem feltétlenül bűnös dolog. Ha pedig esetleg meleg a csemete, lehet, hogy könnyebben fogadja el magát attól, hogy lát nem homofób-konzervatív mintákat is. Merthogy lehet keresztény-konzervatív szülőknek is meleg gyermeke, csak hát kérdés, hogy mennyire támogató a közeg, és persze itt el kell mondani, hogy láttunk már támogató keresztény-konzervatív közeget is.

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy ha lesz egy LMBT+ osztálytársa a gyereknek, akkor tudni fogja kezelni, ad abszurdum nem ítéli el a szexuális irányultsága vagy nemi identitása miatt, hiszen látott már ilyet. Amikor Kulka János előbújt, azt mondta, azért tette, hogy megértse mindenki, hogy még a Mágenheim Ádám is lehet meleg. Szóval így működnek.

Miért probléma ez annyira Toroczkai László számára?

Mert a homoszexualitást, mint szexuális preferenciát, akár betegséget látja, amely, mint minden deviancia, bomlasztja a társadalmi rendet, amelyet a saját bevallása szerint ők, a ’normálisak’ képviselnek. És persze, ez tök így van. Tényleg. Csak egészen más keretben, keretekben látjuk ezt a kérdést:

A provokáció azt jelenti, tulajdonképpen, hogy élünk. Mert ha nem vonulnánk fel, akkor is vannak, akik kézen fogva sétálnának az utcán, vagy szivárványos táskában hordják a dolgaikat, vagy kiteszik mindkettejük azonos nemű nevét a postaládára… vagy tulajdonképpen bármi. Egyrészt az intoleranciában nincs megadva egy olyan határ, hogy mindenki elfogadná a melegeket, transzneműeket, biszexuálisokat, amíg…, Ezek a határok egyébként is egy durván nem egyenlő társadalmat hoznának létre, normális elnyomókra és deviáns elnyomottakra bontaná azt, és a tabukon alapuló viselkedési normákat egyszerűen minden közösségre ráerőltetnék, hiszen ők egy normális világban szeretnének érni. Ezzel a normalitással szemben pedig provokáció lehet bármi, amibe bele lehet kötni, és nem provokálni, az tulajdonképpen ki tudja mit jelent.

A lobbi azt jelenti ebben az esetben, hogy ábrázolunk valamit, ami vitathatatlanul van a világban. A filmekben a saját idealizált normáikat szeretnék viszontlátni, mert hát az a ’normális’ (na, ezt a szót sokkal jobban rühellem, mint a homoszexuális propaganda kifejezést), és az ettől való eltérést csak direkt lobbitevékenység eredményeként tudják elképzelni. Hiszen a nép nem lehet erre kíváncsi, a nép normális dolgokat akar látni.

Fontos azt hiszem értenünk azt, hogy a normális az egy értékválasztás. Pont olyan, mint a szabad, ami meg számomra a legfontosabb. És nagyon nehéz, sőt igazi feladat toleránsnak lennem azokkal az emberekkel és véleményekkel, akik nem toleránsak azzal, ami nekem fontos, de hiszek benne, hogy dolgom toleránsnak lenni. Elfogadom, hogy Toroczkai László otthon nem a Fiúk a klubból ötödik évadának az utolsó részén sír, sőt, még azt is, ha megvan a véleménye arról, hogy én meg Sharon Gless csodálatos szavain hüppögök, csak hogy azt hiszem nekem legyen meg minden lehetőségem hüppögni, ő pedig mondhassa el a véleményét, és ne korlátozzuk egymást ebben.

A Love, Simon kapcsán volt egy szuper cikk a WMN.hu-n egy meleg sráctól, aki megnézte a filmet, és arról beszélt, hogy ez a filmnézés alapvetően megbélyegezte őt, és más fiúkat is a terembe. Azt gondolom, hogy ha a szivárványos kör megjelenne a filmek kommunikációs anyagaiban (megjegyzem, könyvek borítóin sem szeretem pont ezért), az nem tájékoztat a jelen életben, hanem megbélyegez. A termékeket is, és a fogyasztókat is. A szivárványos kör egy erős jelzés, bár nyilván nem fog megvalósulni, és nyilván nem is kellene igazán foglalkoznunk vele, amely ezt, ezt is jelenti.

Mindaz, amit Toroczkai László elmond, logikus. Ugyanazokat a jelenségeket írja le, amelyeket mi is megfigyelhettünk, csak a saját keretében teszi ezt, ahol a melegek homoszexuálisok, a melegség nem identitás, hanem másság, és a megértés egyértelmű elutasítás. Mindig jókat nevetünk azon, hogy Torczkaiék azok, akik a legtöbbet járnak LMBT+ rendezvényekre, de mégsem értem, hogy hogyan nem alakulnak ki diskurzusok, és a kialakult diskurzushelyzetek (Lsd. például a progresszor – Mi hazánk fiai beszélgetést) hogyan lesznek igazából terméketlenek.

Szóval legyen ez egy gesztus, egy nagyon kicsi itt a végére. Értem Toroczkai Lászlót, értem, hogy miről beszél, miről gondolkozik, és egyébként igaza is van. De a szavak, amiket ő használ, nem az én szavaim, és az ideális világ, amit ő gondol, nem az én ideális világom, és persze, a normális az nem lehet plurális szerintük. Szerintem meg pont attól lesz normális.

Nem tudom, hogy mi következik mindabból, amit most leírtam, és az is a szöveggel alakult folyamatosan, hogy mi mindent is akarok leírni, megkockáztatom, hogy egy picit terjengős is lettem ma, de mindent tök fontosnak tartottam elmondani. Szóval ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂

Ha van véleményetek, vagy mást gondoltok, írjátok meg nyugodtan kommentben, beszélgessünk érveljünk. 🙂 Már csak azért is, mert nem tudom, hogy mikor érkezem majd a következő tartalommal, de igyekezni fogok.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

mostanában sok beszélgetésben jött fel különböző témák kapcsán az, hogy mi is, amit én a meleg srácságról gondolok. Volt, hogy beszélgettünk az LMBT reprezentációról, az aktivizmusról vagy meleg és heteró identitásokról, és a beszélgetések egy-egy pontján nekem, az Egy meleg srác olvas blogot író meleg srácnak álláspontot kellett foglalnom. Most, hogy van ez a három hetente jelentkező bejegyzéstípus, arra gondoltam, hogy megmutatom, mi mindenre jutottam:

1.) Van meleg identitásom, és ez nem keverendő össze a szexuális orientációmmal

A meleg identitás alatt itt most azt értem, hogy egy közösséghez tartozónak vallom magam, ez pedig a melegek közössége. És a melegek közösségének vannak olyan értékei, ügyei, amiket fontosnak tart. A melegek közössége felnéz Harvey Milkre, picit menőbbnek érzi magát attól, hogy egy meleg férfi törte fel az Enigmát, vagy hogy egy másik meleg férfi írta meg a Dorian Gray képmását.

Melegként azt gondolom, hogy lehetőséget kaptam ahhoz, hogy érzékenyebb legyek más kisebbségek helyzetére és a társadalmi rend működésére, és igyekszem ezzel a lehetőséggel élni is. Melegnek lenni azt jelenti számomra, hogy ismerem a melegmozgalom történetét, hagyományait, fontos motívumait a rózsaszín háromszögtől Lady Gagáig. Fontosnak tartom, hogy azok az ikonok, akiket a társadalom nagyra tart, szólaljanak meg olyan a közösséget érintő ügyekben, amelyekben hitelesen tudnak megszólalni, és nem örülök, hogyha valaki homofób vagy transzfób kijelentést tesz.

Ezzel együtt nem keresem minden címkében és megjegyzésben a homofóbiát és transzfóbiát. Mert azt gondolom, hogy legitim az, hogy nem mindenki az én problémáimmal kel és fekszik. A meleg identitásom nem akar támadni és másokat megbélyegezni. Ugyanakkor melegként azt is fontosnak tartom, hogy legyen véleményem azokban a kérdésekben, amelyek az LMBT+ diskurzusban fontosok. Bloggerként néha írni is igyekszem ezekről. De ennek a kereteiről majd később.

Akkor én végül most meleg vagyok, vagy LMBT+?

És akkor itt most tartok egy kis utólag közbeírt kitérőt. Az LMBT+-ről. Nem gondolok magamra LMBT+-ként, szóval ez talán nem az identitásom. Valahogy azt gondolom, hogy a meleg identitásom kérdéseit, kríziseit érdemes más szexuális kisebbségek kereteivel együtt vizsgálni, és a társadalmi párbeszéd is erre halad. Ezt a jobb híján LMBT+ mozaikszóval fejezzük ki. Ezért az Egy meleg srác olvas a blog neve, és ezért olvasunk mégis LMBT+ könyveket. Ez régóta ki akart jönni belőlem, és anélkül, hogy ezt leírtam volna, zilált lett volna a bejegyzés többi része.

2.) Nem reprezentálok

Ez azt jelenti, hogy nem vagyok a közös többszörös a meleg srácok között, és ezt fontosnak is tartom elmondani. Alapvetően, mint ahogy bármilyen közösség tagjai, a melegek is nagyon különbözők. Nem akarok a statisztikákkal jönni, de könnyen lehet, hogy minden huszonötödik veled szembejövő ember LMBT+ ember, akik közül pedig sokan melegek, és egyrészt ez nem biztos, hogy látszik rajtuk, másrészt nem biztos, hogy meleg az, aki annak tűnik. Szóval ennek a közösségnek nincsenek állandó formái. Még az sem, hogy mind férfiak iránt érzünk szerelmet, vagy férfiak nemiszerve okoz nekünk örömet, hiszen vannak aszexuális vagy aromantikus melegek is.

És én nem képviselem őket, nem helyettük írom ezt a blogot, nem célom a bloggal, hogy belelássatok a teljes meleg közösség kulisszái mögé. És csak másodsorban azért, mert nincsenek ilyenek. Amire képes vagyok a blog kapcsán, az az, hogy a meleg identitásom keretein belül megmutassam, hogy mit használ egy adott könyv, amikor az LMBT-témához nyúl, mennyire merít aktuális diskurzusokból, esetleg mi lehet problémás abban, ahogy a szerző a témát megközelíti. De ez persze belőlem, a gondolkodásomból, és igen, a meleg identitásomból következik. Abból, ahogy azt én megélem, és az, hogy mások tök másként csinálják, akár élesen mást gondolnak, az abszolút lehet legitim. Ezzel együtt persze örülök, hogy olvastok, akár megfontolásra érdemesnek találjátok azt, amit mondok (dolgozom azért, hogy ez így legyen), de lehetnek az enyém mellett más nézőpontok is.

De ha ennyire különbözőek vagyunk, miért hivatkozom a melegségre közösségként?

Ez itt megint egy utólag beleírt tisztázó kitérő lesz. Ezúttal arról, miért praktikus szerintem a melegeket közösségnek tekinteni. Egyrészt azért, mert általában hasonlóak a tapasztalataink. Előbújás, mintakeresés, online ismerkedés, ugyanazokat a kérdéseket kapjunk meg a barátainktól és akár az ellenségeinktől, van egy hosszabb-rövidebb szakasz az életünkben, amikor el kell döntenünk, hogy rajongani fogunk-e Madonnéárt, és bármikor idézhetővére nézzük-e a Marilyn Monroe filmeket. Sokan küzülünk találkoznak azzal a problémával, hogy nem házasodhatnak, vagy ha be is érik a bejegyzett élettársi kapcsolattal, akkor sem viselhetik egymás nevét.

Ahhoz, hogy kutassuk az előbújás kríziseit, vagy akár politikai síkra vigyük az egyenlő házasság ügyét, szükségünk van arra, hogy megnevezzük azokat a csoportokat, közösségeket, amiket az adott téma érint. De ugyanez történik a könyvkiadásban is, amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozó könyvet adnak ki. Óhatatlanul kialakul ezen témák között egy közösség, amelyet ugyan nem lehet szükséges és elégséges feltételek alapján meghatározni, hiszen nem feltétlenül tudjuk, hogy miknek kell teljesülni ahhoz, hogy valaki a meleg közösség tagja legyen, de vitathatatlanul van. Jelen van, és dolgoznak vele.

3.) Hiszek az aktív állampolgárságban, de nem vagyok aktivista

Az aktív állampolgárságot és az aktivizmust tök sokan összekeverik, és ezt nem tartom szerencsésnek, miközben értem azt, hogy ennek a két fogalomnak nagyon bizonytalanok a határai.

Gyakran kapom meg üzenetben vagy gyorsan kimoderált kommentben, hogy én ilyen sorosista vagyok, meg lobber, meg ügynök, de hogy nem vagyok az. Van LMBT aktivista múltam, sőt egy a Nyílt Társadalom Alapítvány által támogatott képzésen is voltam, ahol a közösségszervezésbe kaptunk egy hétvégényi betekintést, de már régóta nem dolgozom az LMBT mozgalom ügyén ebben a keretben. Ez még jóval a blog előtti időket jelenti, ugyanakkor az aktivizmusban kapott tudást napi szinten használom mind az életben, mind a blogon, mert tök sok mindent tanultunk hatalomról, civilségről, reprezentációról…

Az aktív állampolgárság szerintem azt jelenti, hogy én egy mindenkori állampolgárként látok egy fennálló problémát, amit a magam civil eszközeivel igyekszem megoldani, és ez számomra és a közösségem számára is jót fog tenni. Szerintem ez fontos. Hogy ha látunk egy lelakott padot, ahol amúgy szívesen ülnénk kint, akkor fogadjuk örökbe, és ha látunk egy témát, ami tényleg érdekel minket, de nem írnak róla, akkor indítsunk egy blogot.

4.) Nem mondok olyat, ami az LMBT+ mozgalomnak ártana

És itt most érdemes ismét tisztázni, hogy mit gondolok LMBT+ mozgalomnak. Nem szervezeteket, hanem olyan eszméket, amiket a szervezetek, megmozdulások képviselnek. Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban kétféleképpen írok, írhatok, és mindkét mechanizmus a konstruktivitást tartja szem előtt. Egyrészt elmondhatom, hogy támogatom az adott ügyet, kezdeményezést, és itt le is írom azt, hogy miért tartom azt támogatandónak. Vagy elmondom, hogy nem tartom szerencsésnek az adott kezdeményezést, mert mást képvisel, mint ami szerintem az LMBT+ mozgalom dolga, küldetése volna. Persze, kis hal vagyok, és nem fogok bedönteni eseményeket, de őszintén hiszem azt, hogy az én felelősségem addig tart, hogy elmondom a kritikáimat, gondolataimat, felvetéseimet.

Nem fogok csak úgy magában rosszat írni a Pride-ról, mert tök fontos intézménye a mozgalomnak, függetlenül attól, hogy a közösség számára mennyire megosztó is. Nem fogok ágálni az ellen, hogy minden szivárványos az IDAHOT vagy a Pride hónap idején, de írtam arról, hogy tök jó, csak az elfogadás ne legyen időszakos. Mert végülis, bár tényleg nem vagyok aktivista, ugyanazért a célért megyünk, és azt gondolom, hogy egy olyan kis influenszerként, mint amilyen vagyok, dolgom az, hogy szóljak, ha valamiről látom, hogy félremehet.

5.) Pozitív üzenetek

És akkor, nem csak azért, hogy pozitívan zárjuk, fontosnak tartom leszögezni, hogy ez elsősorban egy az olvasást és az LMBT témát népszerűsíteni akaró felület. Nem szeretne teret adni a nem konstruktív negatív kritikának, megszégyenítésnek, olyan mondatoknak, amiknek a tartalma nem építi sem a párbeszédet, sem a blognak a közösségét. Mostanában volt egy csomó gond a kommentek moderálásával, ami egyrészt jól jelzi azt, hogy folyamatos növekedünk, egyre több olyan helyre jut el a blog híre, ahol nem egyértelmű az, amit gondolok, leírok. És ez klassz. Tényleg. Jönnek ezekről a helyekről vitakész kommentelők is, akiknek nemritkán válaszolok is.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy van elég olyan felület, amelynek a fenttartója lehetővé teszi a másik sértegetését, ez az oldal nem olyan, és ez a minimálprogramja annak, amit itt építeni igyekszem.

Olvassunk, legyük kedvesek, támogassuk egymást és beszélgessünk. Én ezen igyekszem dolgozni.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen így lehetnek fennakadások a következő bejegyzéssel kapcsolatban is, de tényleg igyekezni fogok. Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Sziasztok,

nagyon sok barátommal nagyon sokat beszélgetek arról, hogy miért gondolom azt, hogy a buzi szó alkalmas vagy alkalmas lehet arra, hogy azt meleg férfiakra használják. Én magam hiszek abban, hogy a szavakat vissza kell vennünk, és azzal a társadalommal kell foglalkoznunk, amely a szavakat használja, mégis nyitott volnék arra, hogy erről a témáról valódi érveket és ellenérveket olvassak, ütköztessek, de ezt nem nagyon kapom meg, pedig azt hiszem errefelé vezet a teljes elfogadás útja. Ha mást gondolsz, az tök rendben van, akár beszélgessünk is a kérdésről, sőt, de légyszi ez egymás véleményének a tiszteltben tartása mellett tegyük.

Kezdjük rögtön az elején:

Ki a buzi?

Buzi az a rohadt szemétláda, aki beállt elénk a sorba. Aki folyamatosan apróval fizet, akinek vissza kell szaladnia, mi meg várjuk őt. Buzi a főnökünk, sőt, köcsög, mert tíz perccel a munkaidőnk vége előtt adott egy tíz perces feladatot.

Buzi lehet mindenki, akit nem tartunk jó embernek, de persze elsősorban a férfiak. Nem gondoljuk, hogy azt a seggtúró rohadékot, aki nem enged minket előzni a főúton, otthon tényleg a vele azonos nemű partnere várja. Egyáltalán kiről gondoljuk azt, hogy azonos nemű pár várja otthon? Képzelj el egy férfit és egy nőt. Na, őket ebben a heteronormatív világban biztosan az ellenkező nemű partnere várja otthon. Főleg a férfiakat, merthát mégiscsak a nők várnak.

És persze feminizmus van, de mégis így gondolkodunk. A buzi pedig férfi. Mert a buzi nő, az nem is olyan rossz dolog, főleg, ha van róluk felvétel.

Játsszunk: Ha valaki mondjuk ugyanabban a sorban, ahol beálltak eléd hangosan buzizik, és az ott lévő gyereked megkérdezi, hogy mi az a buzi, akkor mit fogsz mondani? Azt, hogy az a buzi, aki beállt eléd a sorba és gonosz, vagy azt, hogy hát az olyan bácsi, aki a fiúkat szereti? Melyik volna igaz, és melyik alapján értené meg a gyereked, hogy miért mond ilyeneket a bácsi?

Mit mond el ez a buziságról?

Azt, hogy buzinak lenni rossz. Ha buzi vagyok gonosz vagyok. Deviáns. Aki beáll emberek elé a sorba. És persze tudjuk, akkor is, ha nem minden buzizáskor gondoljuk végig, hogy a buzi szó, az azt jelenti, hogy meleg. És minden, amit a melegségről gondolunk, az pont annyira rossz lesz.

Elmondok egy velünk élő példát, hogy érthetőbb legyen. Az elmúlt öt évben néha-néha jelentek meg cikkek migránsozó gyerekekről, akik az iskolai szünetekben nem buzizták, nem hülyézték, hanem migránsozták egymást. Hogy miért tették ezt? Mert azt hallották mindenkitől, hogy migránsnak lenni rossz, hiszen ők gonoszok: Letapossák a veteményest, elveszik a munkánkat, és nem fogadják el magukról, pedig mennyire, hogy így van: ők kevesebbet érnek. Így alakulnak ki az ilyen szavaink.

Mit mondd el ez a társadalomról?

Azt, hogy a nyelvhasználatával is képes kifejezni, hogy valamit rossz dolognak tart. És azt gondolja, melegnek lenni rossz dolog. Deviáns. Nem normális. Melegnek lenni egy olyan címke, amit szívesen adunk a nekünk nem szimpatikus embereknek. Akárcsak a fogyatékkal élő, a roma, a menekült, a szexmunkás jelzőket.

Akkor erre miért nem megoldás az, hogyha a buzi helyett a meleg szót használjuk?

Mert nem a nyelvhasználattal van a problémánk. A nyelvhasználat csak az el nem fogadásnak az egyik tünete. Azt gondolom, hogy nem lehet az a célunk, hogy a közösségünket mindenki LMBTGIA+ közösségnek nevezze, az azonos nemű partnerét szerető férfit pedig melegnek. A célunk az volna, hogy a társadalom elfogadja a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex, aszexuális embereket, nevezzük őket akárhogy is.

Csak hogy aktuálisak legyünk. Az USA-beli társadalmi egyenlőtlenségeket sem oldotta meg az, hogy ma már senkinek nem jutna eszébe bántás szándéka nélkül használni a néger szót. Továbbra is maradt egy szó arra, ha egy színesbőrű állampolgárt valaki meg akar bántani, és ki akarja fejezni, hogy bár a jog mást mond, ő maga nem hisz a kettejük egyenjogúságában. És nem feltétlenül gondolom azt, hogy lehet társadalmi egyenlőségről beszélni addig, amíg ez a szó nem tisztázódik. Egyszerűen elég egyszer elmondani ahhoz, hogy egy egész közösség ne érezze magát egyenlőnek.

Éppen ezért azt gondolom, hogy politikailag korrekt beszédmód konzerválja ezt a problémát. Az esélyét sem engedi meg annak, hogy 1.) valaki ne bántó szándékkal használja ezeket a szavakat, 2.) kiderüljön, hogy valaki bántót gondol rólam. Megjegyzem ugyanezt gondolom a holokauszttagadásról. Hogy jobb, ha tudjuk, hogy valaki így gondolkozik, mert azt tudjuk kezelni. A tabu csak elfed. Olyan dolgokat is, amikkel igenis volna dolgunk.

Másrészt azzal, hogy szavakat ilyen kimondhatatlan szónak tartunk, még pont nem kezeltük a lényeget. A nyelvtudomány az eufemizmus taposómalmának nevezi azt a jelenséget, amikor egy-egy szónak egy szépített (eufemizált) alakja az élőbeszéd része lesz, a korábbi szó pedig vagy kiveszik (például a nővér szó korábbi megfelelője kiveszett), vagy tabuizálódik.

A hülye szó régen nem volt tabusítva. Nem volt szitokszó. Azt jelentette, amit ma a fogyatékkal élő. A fogyatékkal élő szót pedig a fogyatékos helyett használjuk, mert a Juliska is tudja az oviban, hogy a fogyi, a foggyos, a fogyatékos, az az, aki elveszi a játékát, odaül a helyére vagy épp elállja a helyez a mászóka elől. És persze ezt nem az integrált óvodarendszerben teszi.

És míg mi minden otthont (vegyük észre, hogy ezt a szót az intézet helyett használjuk) újra és újra átkeresztelünk mert az eufemizmus taposómalma tette a dolgát, közel semmit nem tettünk azért, hogy elfogadjuk azt az embert, aki a fogyatékosságával igyekszik teljes életet élni.

Akkor?

A Büszkeség és bányászélet a kedvenc mozgalmi, aktivista filmem. Van egy párbeszéd benne:

Joe Bromley (miután az újságban lehoznak róluk, melegekről és a bányászsztrájkról egy durvább cikket): Perverznek hívnak minket!
Mark: Bromley, valami fontosat meg kell tanulnod. Emelje fel a kezét mindenki, akit hívtak már így korábban! {Mindenki felemeli a kezét} Van egy régi és tiszteletreméltó hagyománya a meleg közösségnek, ami régóta segít a bajban: ha valaki sértő nevet aggat rád, (…) elfogadod és a sajátoddá téve használod.

Tök kevesen tudják, de a queer szót, ami a melegmozgalomnak és a genderkutatásoknak is a legalapvetőbb kifejezése, korábban pejoratívan használták. Körülíróan a melegekre. Azt jelentette, hogy furcsa, különös, más. Ugye, mi Magyarországon is mások vagyunk, akiknek küzdenivalójuk van a másságukkal. Ismerjük ezt. Ne kérdezd a Pistit nőügyekről, tudod, ő olyan… furcsa.

Csak az 1980-as években került vissza a mozgalomhoz ez a szó a tudomány és az aktivizmus kemény munkájára. Döntés volt, hogy nem akarnak műszót arra, amire van igazi.

Azért beszélgetek erről sokat a barátaimmal, mert mindig szóbakerül valahogy. Buzizom magam, beszélgetünk a buzilobbiról, egy-egy slam poetry szövegről, bármiről, bárhogyan. És szerintem ez volna a lényeg.

Harvey Milk óta közhely, hogy hívd fel az ismerőseidet, mondd el nekik, hogy meleg vagy, és ezzel szerzel egy embert az ügyünknek. Mert hogy onnantól te leszel a meleg, és nem az, aki beáll elé a sorba. Azt hiszem a buzi szónak is így kellene elvennünk az élét. Attól, hogy megbeszéljük emberekkel, akik hiába kedvelnek minket, néha akár ki is csúszhat az a szó. Ha a buzi én vagyok, én, akit kedvel, akkor már nem fogja másra használni. Tényleg nem.

Mert tudni fogja, hogy azt jelenti, hogy meleg. És hogy a melegséggel nincsen semmi baj.

És akkor mostantól önfeledten buzizzunk, mert elolvastam ezt a cikket?

Ne, nyilván ne. Mert nem mindenki olvasta ezt a cikket. Jó, nem, ne ezért ne buzizz, csak okosan. Ha van egy meleg ismerősöd, szerintem néhány együtt töltött óra után tudni fogod, hogy nála lehet-e. Én azt tapasztalom tényleg többévnyi beszélgetéssel a hátam mögött, hogy azért általában lehet. Okosan. És ez nem azt jelenti, hogy lépkedj tojáshéjon, hanem azt, hogy ne bántó szándékkal használd ezt a szót.

Mert szavak nem lehetnek önmagában bántóak. De a szándékok gyakran azok.

Egy kedves cigány aktivista ismerősöm mondta még nagyon régen: Nem az a kérdés, hogy büdös cigány, vagy büdös roma, hanem hogy büdös-e.

Én csak ennyit szerettem volna.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha az elhangzottakkal vagy bármi mással kapcsolatban kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban a megfelelő stílusban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni Molnár Gál Péter Coming out című könyvével.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a nemrég létrehozott, de ritkábban használt személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a múlt hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő bejegyzésben találkozunk, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Sziasztok,

egy kisebb kimaradás után ismét itt a beharangozott kibeszélős sorozat egy új része. A bejegyzéstípus terveim, reményeim és szándékaim szerint három hetente fog megjelenni, és elsősorban az olvasással, a melegséggel, ritkábban a blogolással kapcsolatos gondolataimat fogom benne leírni.

A hónap végén a summa írása közben elkezdtem azon gondolkozni, hogy mennyire abszurd, hogy olyan könyvekről írok 1-1 bekezdésben, amiket még nem olvastam, Ezekben a kis ismertetésekben ugye elsősorban csak a benyomásaimra, valamint a könyv marketingjére tudok hagyatkozni, és nagyjából ez indított el ennek a bejegyzésnek az irányába. Mik a céljaim a különböző bejegyzéstípusokkal, honnan jöttek az ötletek, ilyesmi lesz a mai bejegyzés tárgya. Kezdjük:

Az értékelések

Sosem volt kérdés, hogy az értékeléseknek kell adniuk a blognak a gerincét, hiszen, ha három év után már nem is ez az elsődleges okotok arra, hogy itt vagytok, mégiscsak ezért jöttetek ide. Könyvekről akartok olvasni, amik LMBT+ szempontból érdekesek. És én igyekszem nektek ezt szállítani.

Az értékelésekben egyszerre próbálom bemutatni nagy vonalakban a fő cselekményszálakat, a konfliktus kontextusát, és igyekszem az érdekességekre, izgalmas, váratlan húzásokra felhívni a figyelmeteket. Én általában jóra olvasok egy könyvet, és ezt tudom magamról (lehet, hogy erről írnom kellene egy külön kibeszélőben…), ezért a legtöbbször pozitív a viszonyom a könyvekhez, de azt szeretném, hogy amikor megnyitjátok az egyik értékelésemet, el tudjátok dönteni, hogy nektek tetszene-e az adott könyv. Igyekszem érvelni, elemezni valamennyire a cselekményt, hogy hozzátegyen a bejegyzés a tapasztalataitokhoz, ha már olvastátok a könyvet.

Éppen ezért ezek a bejegyzések mindig hosszúak, bővek, és most tudatosan igyekszem visszatérni arra, hogy frappáns idézetekkel legyenek alátámasztva azok, amiket mondok. Olyan állandó rovatokkal jelentkezik, mint a Kedvenc részem vagy a Végezetül ajánlom a könyvet azoknak kezdetű bekezdés, de az értékelés véletlenül sem tartalmazza a fülszöveget, viszont az alapvető információk szövegdobozban megtaláljátok, hogy milyennek találtam a nyelvét, és hogy mennyi idő alatt olvastam el. Ezek fontosak számomra, hogy ott legyenek.

Alternatív fülszöveg

Ez a legkísérletibb bejegyzéstípusom. Rövid akar lenni, frappáns, és szeretné felkelteni a figyelmeteket a következő értékelésig. És ez hol jobban, hol rosszabbul szokott sikerülni. Én is érzem. Ennek a bejegyzéstípusnak az a legnagyobb csapdája, hogy akkor is ajánlóan szól, ha egyébként az értékelésben szörnyen fogom utálni az adott könyvet. Kihívás elé állít, hogy hívogatóan fogalmazzam meg a cselekményt minimális spoilerrel, rátapintsak a központi kérdésekre, és mindezt úgy, hogy kerek is legyen. Mióta ez a bejegyzéstípus van, folyamatosan olvasok fülszövegeket, igyekszem jó fordulatokat eltanulni, de úgy érzem, hogy ez a bejegyzéstípus még tanulás alatt van. Szerencsére szeretek tanulni.

Summa

Ennek a bejegyzésnek a legnagyobb az elérése köztetek, akik visszatérő olvasók vagytok, és ezt meg is értem. Ez a harmadik naptári év, amikor minden hónap végén megjelenik, és nagyon szeretem nézni, mert baromi organikus, ahogy elnyerte a mai alakját. Először csak az év eleji terveimnek az alakulását mutattam be, amihez hozzátartozik az is, hogy mit vettem, és miket olvastam. És nagyjából most sem történik más, mégis sokat alakult az egész, és szerintem mostanra lett természetes.

Szeretek az elején elmesélni kis dolgokat azokról a könyvekről, amiket még nem olvastam. Egyrészt mert arról mesélhetek rajtuk keresztül, hogy milyen hatások érnek a könyvek kiválasztásakor, mi szerint mérlegelem azt, hogy megveszem-e az adott könyvet, kiktől hallottam róla, milyen szerzőket kedvelek… Másrészt nekem is segít összenézni az adott hónap termését. Átgondolni, hogy milyen könyveket milyen témákhoz tudok felhasználni, és egyáltalán tudatosítani, hogy miért van meg egy-egy könyv a polcomon.

Szeretem azt, amikor kevés olvasott könyvről kell már írnom, mert fent már írtam róluk, és szeretem ezeket az olvasmányokat az év elején meghatározott célok mentén csoportosítani, mert látom azt rajtuk, hogy tartanak-e valahol az olvasási terveim. Havonta emlékeztetem magam az elhatározásaimra. Most például, hogy a roma irodalommal vagy a korábbi LMBT regényekkel kapcsolatban kevesebbet olvasok, mint amennyit szeretnék. És a blog havi teljesítményét is jó látni, zsörtölődni picit rajta, hogy ez még csak 4-5-6 bejegyzés, de mégis érzem, hogy tartok valahová. És ezt jó dolog érezni.

1 és 6: A múlt hónap kedvence és 6 betervezett cím

Ezt külföldi bookstagrammereknél láttam listaként külön-külön, de én mindig szeretek hosszan pofázni, és úgy gondoltam, hogy a summák mellé ezt is tudnátok szeretni. Az első részében szeretek könyvet választani, mert egy jó alkalom arra, hogy egy ne LMBT regényről meséljek nektek, és betekintést kapjatok abba, hogy mit olvasok, sőt mit olvasok nagyon szívesen az LMBT könyveken kívül. A betervezett könyveknél szintén olyan könyvekről beszélhetek, amiket még nem olvastam, de sokkal intenzívebb kapcsolatom van velük, mint a summánál, már várok tőlük valamit, készülök rájuk és készítem rájuk a lelkem.

Kibeszélős

Régen is valami olyasmi volt a koncepció ez a sorozat mögött, mint most, csak régen nem működött. Beszéltünk a pride-ról, arról, hogy bizonyos polcomon lévő könyvekről azt gondoltam, hogy soha nem fogom őket elolvasni, és mégis milyen jó könyveknek bizonyultak, és írtam a személyes preferenciáimról, és arról, hogy én döntök mégiscsak arról, hogy milyen könyveknek adok felületet. Éreztem, hogy kellene ez a bejegyzéstípus, mert vannak dolgok a melegséggel, az olvasással, a blogolással kapcsolatban, amiket szerintem fontos megosztani, de most, az előző résszel együtt érzem azt, hogy már megtaláltam azt a hangot, terjedelmet és keretet, amiben ezek a bejegyzések működnek. Azt hiszem voltak olyan témák, amikről akkor ott írni szerettem volna, és igazából nem gondoltam tovább őket. Ez hiba volt, de a hibáiból tanul az ember. De ez elég jó, nem?

Listázós

Listákat főleg világnapokra, vagy valamilyen más alkalomra írok. Ez is egy olyan dolog, amit nem így gondoltam, amikor elkezdtem blogolni. Azt hittem kifejezetten állandó tartalom lesz, de aztán rájöttem, hogy nagyon nehéz listákat szerkeszteni ugyanazoknak a könyveknek a mentén, és még nehezebb emellett érdekesnek maradni. Így jött létre a blog leghektikusabb tartalomtípusa, amiben a kezdőknek szánt LMBT könyvekről és főszereplők előbújásáról is volt szó, de azt is megbeszéltük, miért nagyon jó könyv a Simon és a homo sapiens-lobbi, vagy volt szó nőkről, nagy tanulságokról, vagy arról pont, hogy miért jó melegnek lenni. Nem is gondoltam így bele eddig, hogy milyen sokszínű ez a tartalom így is, de most elég büszke lettem rájuk.

Tagek

A könyves kihívás a könyves blogok legolcsóbb, legkevesebb munkát igénylő, és sokszor legfantáziátlanabb tartalmai evör. Különösen, ha sok van belőle egy blogon. Én igyekszem jól csinálni, azok közül válogatok, amikből én is szívesen olvasom el a tizedik, huszadik szembejövőt is, azt hiszem kevés tag bejegyzés van a blogon egyébként is, és igyekszem itt is hosszabban írni arról, miért az adott könyvet választottam. Kezdő bloggerként még azt az izgalmat láttam benne, hogy minden tag egy picit más szempontból mutat be egy-egy választott könyvet, de ne legyenek illúzióink, most javítok a régi bejegyzések között a book tageket is, nekem már tényleg nincsenek. Ugyanitt megjegyzem, hogy az Eurovíziós klisék tag az évezred legizgalmasabb booktagje például. Ilyeneknél mindig elkezd dolgozni a fejemben a blogger, amikor nézem vagy olvasom őket, és ezeket mindig állati szívesen csinálom meg.

#LMBT-t olvasunk

Erre tekintek a blog csúcsaként, de tudom azt is, hogy ebben van a legtöbb fejlődnivalóm. Az LMBT-t olvasunk projektet fél éves bloggerként kezdtem el, és ha lett volna egy pici önkritikám is, akkor még most sem vágtam volna bele. (Most javítom a 2017-es bejegyzéseimet, semmiféle önkritikám nem volt akkor.) Körbeküldtem egy kérdéssort a magyar könyves youtube-on, és ők baromi kedvesek voltak, és válaszoltak. Ebben az évben még tök nem álltam készen arra, hogy interjúkat csináljak, de nincs szekunder szégyenem mégsem. És ez tök jó dolog. Hogy tudom, hogy ma már jobb interjút csinálok, és tudom, hogy később sokkal jobbat fogok. A 2019-es három rész egészen más volt már, és mindegyik tele volt tanulságokkal, amiket le kell, le kellett vonnom.

Eseménybeszámolók, Mesélős posztok

Ezek mindig beesnek, de egyáltalán nem bánom őket. Emlékszem, amikor 2018-ban voltam az Őszi Margó-n, és rájöttem, hogy ezt meg szeretném veletek osztani. Aztán ugyanez volt tavaly Ördögkatlanon. Debrecenben egy kedves blogger barátom kérdezte meg, hogy fogok-e írni a hétvégéről, pedig addig eszembe sem jutott, hogy írnom kellene, de megjött a kedvem. Az élménybeszámolók mindig így születnek, és szeretem őket ezért. Igyekszem pillanatokat megmutatni, olyanokat, amik átadnak valami többet annál, mint egy sima beszámoló.

És picit ez van az egész blogon is. Azt hiszem a web 2.0-es tartalomgyártásnak pont ez volna a lényege. Hogy többet adni, mint egy személyes leírás, hogy témák mentén listába szedni olyan dolgokat, amiket érdekesnek tartunk, és hogy azokról a dolgokról beszélünk, amik nekünk fontosak, úgy, ahogy csak mi vagyunk képesek. Mert ettől fog jól működni.

Nem gondoltam volna, hogy a végére ilyen picit parodisztikusan idilli hangulatba kerülök és elérzékényülök majd magamtól, de a blogger élet tele van meglepetésekkel, mint tudjuk, és ez rendben is van így.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha az elhangzottakkal vagy bármi mással kapcsolatban kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a Frannie Langton vallomásai értékeléssel is.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a múlt hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő bejegyzésben találkozunk, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió