Sziasztok,

bár Facebookon egy rövid poszt erejéig már írtam arról, hogy mit érzek ezzel az egész homofób törvénnyel kapcsolatban, mégis azt érzem, akár a személyes közösségi oldalaimon is, hogy nem tudom, hogy hogyan lehet erről az egészről beszélni. Állati jól esik, hogy a barátaim, ismerőseim sorra használnak szivárványos keretet, de én nem teszem, mert úgy érzem, legyen egyértelmű, hogy ezzel értek egyet, és nem volt meg az a gesztus, amiben ki tudom fejezni mindazt, amit érzek és gondolok erről.

Elképesztően dühös vagyok és hihetetlenül fáradt, de eközben úgy éreztem, muszáj magamat is fellelkesítenem, és muszáj elmondanom azt is, hogy nem vagytok egyedül. A Facebook poszt tegnap erről szólt. Hogy tudom, hogy nekem szerencsém volt, és ha egy megszólalással bármit is segíthetek, akkor ezt meg kell tennem. Nem éreztem magam annyira erősnek és tettre késznek, mint ahogy azon a szövegen látszik, de merítettem belőle, belőletek, és örülök, hogy arról is tudtam benne írni, hogy okés úgy érezni, hogy most elfáradt valaki.

Ez a slam is ilyen. Fáradt is, és akar is hinni. Bízik benne, hogy a szeretet tényleg hegyeket mozdít el, ha muszáj, és érzi, hogy most muszáj lesz. Tudnotok kell róla, hogy nem egy jó slamszöveg, sőt, a maga módján egészen középszerű, de a tegnapi (éjfél után írom, szóval csak pár órával ezelőtti) korábban leszervezett slam poetry kiállásomat nem éreztem volna hitelesnek, ha nem arról beszélek, ami a gondolataim nagy részét napok óta meghatározza. Arra volt jó ez a szöveg, hogy egy picit megint legyen hitem attól, hogy lehet ilyen szövegeket írni, és hogy mások meghallják, meghalgassák azt, és most nekem elég ennyi. Olvassátok, és vigyázzatok magatokra!

Orwell az 1984-ben így ír az újbeszél nyelvről:

Végül lehetetlenné fogjuk tenni a gondolatbűnt, mert nem lesznek szavak, amelyekkel elkövethető lenne. Minden fogalmat, amelyre egyáltalán szükség lesz, egyetlen szóval fogunk kifejezni. A forradalom akkor ér majd véget, mikor a nyelv tökéletessé válik.

Utálom, hogy Orwell mottót választottam. Hogy nem tudom én vagyok-e ennyire szarfej, unalmas közhely, vagy ez már tényleg az a pont-e. Hogy vajon mostantól lehet-e? Vagy én is olyan szarfej, unalmas, közhelyes Orwell durrogtató leszek, mint azok, akiket rettenetesen megvetek ugyanezért, miközben lehet, hogy nekik van igazuk?

Tegnap a magyar parlament megszavazott egy törvényt, amelynek az értelmében tilos tizennyolc éven aluliak számára olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást jeleníti meg.

Megkérem a jelenlévő, még nem 18 éves nézőket, hogy maradjanak nyugodtan, Áder János még nem írta alá, még nem jelent meg a Magyar Közlönyben, és, bármennyire kedves is azt gondolni, hogy nem így van, épp az utolsó pillanataitokat töltitek, amiben buzipropagandát hallgathattok, köszönöm, hogy engem választottatok.

Szóval itt az ideje beszélni arról, mi lesz ezután. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -ről beszélni, csak mert 18 év alattiak is hallják. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -t érezni, amíg nem múltál el 18. Hogy nincs miről beszélnie egy tanárnak, amikor ———– -t lát.

Először csak a szavakat veszik el, és az ábrázolást, a megmutathatóságát. Aztán az érzést, hogy lehet boldognak is lenni ———– -ként, mert nem látjuk, hogy lehet. A vigasztaló szavakat azoktól a ———– fiataloktól, akiknek erre a legnagyobb szükségük volna. A ———– nehéz terhét pakolják tovább, ami elől csak elbújni lehet. Ha valaha volt más, szebb szó ide, azt már eltörölték. Aztán, lassan, mert amire nincs szó, annak a hiányára sincs, nem letagadhatóak leszünk, hanem nem leszünk. Nem csábítjuk viccelődésre a miniszterelnök urat többé, és nem fogunk provokálni, nincs is hogy, nincs is aki.

Úgy képzeltem, egyszer majd csillámpónikat állítunk minden lovasszobor mellé. Úgy képzeltem, hogy minden szivárvány színűre festett óvodakerítés mellé festünk egy árpádsávos zebrát, hogy lássuk, milyen jól megférnek egymás mellett. Úgy képzeltem, hogy majd nagyhatású beszédeket hallgatunk együtt a szivárvány alatt, és örülünk, hogy mindent ki lehet mondani, mert többé nem akarjuk bántani egymást.

Végül lehetetlenné teszik a gondolatbűnözést, mert nem lesznek szavak, amelyekkel az elkövethető volna.

Minden fogalmat, amelyet egyáltalán használni kívánunk, egyetlen szóval fogunk kifejezni.

A forradalom akkor ér majd véget, amikor a nyelv majd tökéletessé válik.

A leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex, aszexuális kamaszoknak segítségre van szükségük, nekünk pedig vigyáznunk kell rájuk.

Vigyázzatok magatokra és egymásra, hogy lassan mehessünk, könyvekkel a szivárványig!

Szilvió