Olvasmányélmények a szivárványon innen

Kategória: Uncategorized 2 / 28 oldal

1 és 6: A júliusi kedvenc és az augusztusra már nagyon betervezett címek

Sziasztok,

mint már sokszor említettem, a nyaram rendkívül széttartó lesz, lett, éppen ezért csak most tudom hozni a hónap elején szokásos 1 és 6-ot. Eddig utaztam, sőt, tulajdonképpen most is utazom, a ritka internetelérés közeli pillanatokat pedig most egészen más dolgok kötötték le: Felvételiztem, szeptembertől magyar nyelv és irodalom mesterszakos hallgató leszek, ősszel indul egy nagyon izgalmas és a szívemnek nagyon fontos város témájú projektünk, és megkaptam a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat, így el kellett kezdenem az első verseskötetemen is agyalni. És bár mindezek folyamatos tevékenységeim lesznek majd, szeptembertől már állandóan internet közelében leszek, így fogom tudni tagolni az időmet, és ígérem, hogy rendeződik a blog helyzete.

Addig viszont még nagy terveim vannak. Akad például néhány bejegyzés, amit meg kellene írni, így a múlt havi kedvencemről szóló értékelés, és akad néhány könyv is, amit már nagyon el kellene, vagy újra kellene olvasni. Kezdjük hát az augusztusi 1 és 6-ot:1_es_6_5.JPG

1. A júliusi kedvenc olvasmányom:

Gart Risk Hallberg: Ég a város

1976 Szilveszterén megölnek egy fiatal lányt a Central Parkban. Az Ég a város ezer oldalon át történő zajlásában a kómában fekvő lány történetéről olvashatunk, amelyhez zseniális módon kapcsolódik a város teljes társadalmi rendszere a poszthumanista underground mozgalmon keresztül az évek óta megszűnt Ex Post Facto punkzenekaron át egészen a város egyik legbefolyásosabb családjáig. A mélyére nézünk a kötetben annak, hogy mennyi az a pénz, és milyenek azok az eszmék, amelyekért folyamatosan égni tud New York City.

Az ezer oldalban mindenki kap valamennyi szerepet, sok olyan szereplőt mozgat maga a könyv, akiket hosszan, többször láttat az elbeszélés, és akik úgy tűnik akár tevékenyen is alakíthatják a cselekményt. A sok nézőpontot mind egy mindent tudó elbeszélő hangja köti össze, a szereplők városképe, szociális helyzete, társadalmi szerepe mentén különböző városképeket látunk egymásnak feszülni, amelyek együtt adnak ki egy nagy egész képet. A gyilkosság után való nyomozás több szálon fut, nyomoznak a barátok és a rendőrség is, a közelben partit tartó gazdagok közül is többen bevonódnak. Az össze nem tartozó szereplők is megismerik egymást, még úgy is, hogy a részigazságaik nem fedik fel egymást, az olvasó számára azonban tényleg a nagy kerek városképet és annak különc szereplőit látattja. Nagyon ügyesen épülnek fel a regény LMBT karakterei, jók a felépített elérhetetlenül underground és az elérhetetlen csillogás terei is, és egy pillanatig sem lesz unalmas semmi, ami egy ezer oldalas könyvnél szinte lehetetlen, itt mégis látszólag könnyedséggel így sikerült. Lesz majd róla értékelés is, csak nem tudom még, hogy hogyan fogok a könyvhöz nyúlni. De biztosan lesz, mert nagyon szeretem, és várom, hogy meséljek nektek róla.

és

6. Az augusztusra betervezett címek: amiket most két csoportra bontok: 4 és 2

4: A pandémia kezdete óta elkezdett könyveket végre be kellene fejezni

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember

Pusztai Virág egy nagyon kedves, kedvelt tanárom volt az elmúlt évben, amikor a televíziós műsorkészítés felé vitt az utam. Nem meglepő módon televíziózással, televíziós szakemberek képzésével foglalkozik több év közmédia után, de a gyakorlati tudáson túl keresi a média elméleti tereit is, médiafilozófiával is foglalkozik, ez a könyve pedig a doktori disszertációjának az anyagát tartalmazza. A könyv egy részének a tudásanyagát felületesebben már ismertem a kurzusairól, viszont el szeretném olvasni a teljes kötetet, mivel alapvetően érdekel az, hogy milyennek látja ő és egyáltalán a filozófia, médiafilozófia azt a világot, ahol a képek tényleg mindent uralnak. Plakátok, reklámhirdetések, matricák, jönnek velünk szemben az utcán, a közösségi médiában létrejött a vizuális történetmesélés, mint eszköz, és érdekel, hogy hogyan lehet ezt tudományosan megközelíteni, hogyan viszonyul Mona Lisa egy tükrös szelfihez például, ha ezt nem mémekben akarjuk kifejezni… A könyv első része egy filozófiai áttekintést ad mindarról, amit az emberiség valaha gondolt a képekről, még nem jutottam el ahhoz a részhez, amelyik igazán erős állításokat tesz. Nyár eleje óta olvasgatom, emésztgetem, mert nehéz, tudományos szöveg, de szép lassan haladok vele.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Julie Orringer romantikus regénye Varian Fry erőfeszítéseit veszi sorra, aki 1940-ben Marseille-ben elkezdi felkutatni az európai kultúra legnagyobb élő alakjait, és megpróbálja kimenteni őket a nácik által megszállt Franciaországból. A nehéz időkben megjelenik egyetemi barátja, Grant, akivel együtt ismét fellobbantak a kampuszon átélt érzelmei. Az első 100 oldalban nem igazán sikerült egymásra találnunk a könyvvel, onnantól viszont visz az egész, most már sikerült megismerni annyira az akkori francia-amerikai diplomácia világát és a két férfi kapcsolatát, hogy vigyen a szöveg, ami sűrűn szedett 540 oldalával még így is meg fog dolgoztatni. De nem baj, várom a történetet, mert már elkapott. A Libritől kaptam májusban, és sajnálom, hogy még nem írtam róla recenziót, szeptemberben mindenképpen sorra kerül, mert amint elolvastam, nekiülök.

Sally Hines: Mi a gender?

Mindenbizonnyal ez a könyv szerepelt a legtöbbször eddig 1 és 6-ban, de ez nem tántorít el attól, hogy most ismét beleírjam, mert őszintén szeretném a szeptembert a régi nyomások nélkül kezdeni, és bármennyire is fantasztikus ez a könyv, mert kutatja a társadalmi nemek pszichológiai, társadalmi és biológiai kérdéseit elképesztően gyönyörű, egyedi és különleges kivitelben, valahogy eddig nem sikerült elolvasnom. Nyilván az is az oka, hogy mivel recenzióban kaptam a Scolartól, ezért szeretnék minél előbb írni róla, és az agyam ellenáll a kényszernek, de a helyzet az, hogy ez a könyv tényleg istentelenül zseniális.

Ocean Voung: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

És ha már az istentelenül zseniális könyveknél tartunk. Ennek a könyvnek jobban vártam a magyar megjelenését, mint tulajdonképpen bármit az eddig leélt életemben. Aztán megjelenés után elolvastam az első fejezetét, imádtam, sírtam, kiakadtam, csak ültem felette üres tekintettel, hogy ez mennyire kurva jó és hiperszenzitív, és ez a kedvenc könyvem… És hát… Azóta sem olvastam tovább, pedig kétség sem férhet hozzá, hogy kedvenc könyv lesz. Ocean Voung a fiatal amerikai irodalom egyik nagy alakja. Az édesanyja mélyszegény vietnámi bevándorló, ebben a lírai nyelvű regényében pedig az első generációs értelmiségiségéről, a múltjáról, a kisebbségi létéről és a melegségéről beszél egy gyönyörű szép, az édesanyjának írott levélben. Ezt a könyvet Ocean Voung nekem írta, gyönyörű, amit eddig olvastam belőle. Utálom, hogy befeszültem az olvasása közben, de remélem fel tudok oldódni hozzá, bár ez a könyv az, amit szívesen viszek tovább, mert tényleg őszintén hiszek benne, hogy kedvenc lesz és megéri rá várni.

2: Ezekről elmaradt az értékelés az első olvasásukkor, pedig nagyon jó könyvek, és nagyon szerettem őket, tehát újra kell olvasnom

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll

Papp Réka Kinga politikai aktivista és újságíró a szexmunkáról írt riportkönyvet, amiben hat történeten keresztül bevezeti az olvasót a szexmunka kérdéseibe. Beszél a különböző típusairól, a szexmunkássá válás különböző motivációiról és élethelyzetiről, a szexmunka-prostitúció vitáról, amely keretében azt vitatják, hogy létezik-e nem a kizsákmányoló társadalom generálta szexuáis szolgáltatásnyújtás, de beszél a hazai és nemzetközi szexmunka jogi környezetéről, érdekképviseletéről, és még egy csomó minden másról. Amikor elkezdem tavaly ősszel olvasni a könyvet, még nem gondoltam, hogy írni fogok róla, aztán láttam, hogy van benne két meleg történet, de már nem jegyzeteltem ki a fontos dolgokat. Eddig tologattam az újraolvasást, és nem szeretném tovább vinni.

Tommi Kinnunen: Négyesút

A Négyesút a tavaly februárom egyik nagyon klassz olvasmánya, amit már régóta szerettem volna olvasni. Bátor nők egymást követő generációjáról beszél benne, akik végigélte a múlt századot, és mindegyiküknek meg kellett küzdenie ahhoz, hogy a tisztességét kiérdemelje, megőrizze. Nagyon szerettem a könyvet, bátran nyúlt a meleg témához is, egy igazi posztszovjet finn térben találtuk magunkat, ahol a nő nem igazán él egyedül, a látszat a legfontosabb, a család egysége pedig senki szerint nem sérülhet. Tommi Kinnunen könyve szomorú és gyönyörű elegye annak a sokféle érzésnek, amit az ember a családjáról gondolhat, és jó ezekkel szembenézni. Sajnos amikor olvastam a szakdolgozat és az egyetemi végzéssel kapcsolatos dolgok miatt nem maradt időm arra, hogy írjak róla, most pedig már csak felületesen tudnám ezt megtenni, ez a könyv pedig nem azt érdemli.

Hát ezt tervezem be most a hónapba, vagy hát ebbe a maradék 15 napba. Nagy tervek ezek, és még vissza is van egy három napos nyaralás, azt követően viszont szeretnék intenzíven dolgozni a blogon, mert tényleg azt szeretném, ha ősszel fennakadások nélkül tudna folytatódni a munka, és a fő feladat akkor számomra ne a tartalomgyártás, hanem a blog költöztetése, és a költözés mindenféle kellemetlenségének megoldása legyen.

Nem tudom, hogy milyen bejegyzéssel érkezem tehát legközelebb, bízom benne, hogy egy értékelést legalább fogok tudni hozni augusztus hónapban is, de ha nem, a három hetente jelentkező kibeszélőssel mindenképpen érkezem majd 28-án. És summa is lesz. Szeptember 7-én pedig biztosan elkezdődik az egyetem, és sokkal kiegyensúlyozottabb leszek.

De addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #9: Homoszexuális propaganda filmekben, sorozatokban, mindenhol?

Sziasztok,

a ma hozott kibeszélős témák régóta izgatják a fantáziámat, szerepeltek a ’kibeszélős bejegyzések tervezet’ listámon, de ez egy eléggé konzerv téma, vagyis mindig aktuális, nem szezonális, nem szól adott időszakról, ezért eddig mindig tologattam, pedig egy tök izgalmas tendenciára mutat rá.

Ami miatt most hozom, az tulajdonképpen az, hogy Toroczkai László a napokban előállt azzal, hogy nagyon sok film és sorozat propagálja a homoszexualitást, és ők ezeket a műveket szeretnék szivárvány színű 18-as karikával ellátni, nehogy megmérgezzék a tisztességesen nevelt magyar és konzervatív gyermekek lelkét. A mai bejegyzésben arról szeretnék mesélni, hogy miért lettek mostanában a filmekben ennyien LMBT szereplők, mit tanulhat egy konzervatívan nevelt csemete abból, hogy ha ilyet lát, milyen állításokból következik az, amit Toroczkai László mond. Kezdjük el!kepkivagas_15.JPG

A homoszexuális propaganda ellepte-e a mozijainkat és a Netflixünket?

Szóval egy olyan országban vagyunk még mindig, ahol vidéken nem vetítették a Love, Simont, és művészmoziba kellett menni a néhány Szólíts a neveden vetítésért, szóval rögtön az elején leszögezném, hogy ne legyenek annyira nagyok az illúzióink. De azért Drégelynél mégis betörnek új idők új dalai, és hogy ezt Toroczkai László homoszexuális lobbinak nevezi, az most még nem fontos, de később lesz róla szó. Azt veszem észre, hogy nem győzöm olvasni az ifjúsági regényeket, amikben az egyik mellékszereplő meleg, és a középiskolás tinisorozatokban vagy a szitkomokban is egyre gyakrabban találunk valamilyen LMBT szereplőt.

Sokan beszélnek arról, hogy valóban van-e egy lélektani, vagy akár kimondott kisebbségábrázolás kvóta ezekben a történetekben, és ha arról beszélünk, hogy a buzilobbi betört a filmgyártásba, akkor ezekről a kvótakérdéseken alapuló diskurzusokra hivatkoznak. Ezek tök nem bizonyítottak, és nem is igazán hiszek bennük. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor én is úgy gondolom, hogy adott filmgyártók a saját alkalmatlanságukat igyekeznek kisebbségi jelenléttel elfedtetni, és persze könyvekben is láttunk már ilyet, amiket én általában nem is ünneplek, hiszen felületes, sematikus LMBT szereplők születnek így, akik csak tovább építik a sztereotípiákat.

Nem tudom a nagy igazságot, de az gondolom, hogy a filmgyártás egy sokkal autonómabb, önműködő rendszer, amely a piacról él. Olyan dolgokat mutat be (szemben a filmművészettel), amelyek közel veszélytelenek, de annyira azért érdekesek, hogy bemenjen rá valaki a moziba, aki feltölti majd torrentre a kamerás felvételét. Azt gondolom, hogy nem vette meg a homoszexuális propaganda (Bocsánat, csak imádom ezt a terminust, tudom, hogy nem túl liberális dolog, viszont az iróniám, amivel használom, esküszöm, hogy az.) a filmpiacot, hanem csak érdekesek lettünk a filmfogyasztók számára.

De hogy miért is érdekes az LMBT közösség a filmkészítők számára?

Amikor korábbi korok filmjeiben és sorozataiban LMBT szereplőket látunk, akkor őket még valami deviáns bandaként tudjuk értelmezni. Elég csak Olira, a Szomszédok teleregény sejpítő fodrászára, vagy a Portyánban szereplő meleg közösségre gondolni, amelybe Al Pacino igyekszik beépülni, de az Őrült nők ketrecén vagy az Angyalok Amerikában című zseniális sorozat kicsit különc, sajátos életüket élő szereplőit is ide hozhatnánk. Bár megjegyzem, korán feltűnik a filmekben is az egyszerű szerelem ábrázolása, viszont azt hiszem az igazán nagy, emlékezetesen darabok nem ezek közül jönnek ki még ekkor.

Ehhez képest ma már a hétköznapi életbe elhelyezhető karakterek lettek az LMBT szereplők, általában van velük valami zűr, valami különcség, hiszen alapvetően a sorozatok ezekre épülnek, de ezek tényleg megmaradnak a mindennapiság síkjaiban.

Az a helyzet, hogy azt a kort éljük, amikor mindenkinek lett egy meleg barátja, kedves ismerőse, rokona, ezért nem idegenkedünk tőlük egy film terében sem, sőt, akár érdekelhetnek is minket, hiszen azt is tudjuk, tudhatjuk, hogy a melegek nem azok a sematikus melegeket, akiknek ábrázolták őket. Például nem vagyunk mind fodrászok, és ismerek nem szőrös leszbikusokat is.

Egyszerűen adott egy különc kategória, akiknek megvannak a maguk mély rítusai. El kell fogadnunk azt, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek… vagyunk, elő kell bújnunk, meg kell ismernünk másokat… És ezek a történetszálak jól jelenetezhetőek, egyszerre beszélnek az ember lélektanáról és a közösségről, társadalomról, de már nem ütnek el annyira, hogy ez legyen az egyetlen jegyük. Lehetünk zenekar tagok, kockák, szuperhősök (Ugye a Marvel gondolkodik már bennünk, Tom Hollandnál az is felmerült, hogy egy biszexuális Pókemberrel lesz dolgunk, amit a meleg férfi társadalom nagy sajnálatára nem valósítottak meg, pedig már mióta vannak Tom Hollandos fanfictionok – mindegy, nem véletlenül van mindez zárójelben.), bárki, akit csak a film megkövetel.

De mi történik az ezt látó konzervatív gyerekekkel?

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy megtudják, hogy van ilyen, és hogy ez nem feltétlenül bűnös dolog. Ha pedig esetleg meleg a csemete, lehet, hogy könnyebben fogadja el magát attól, hogy lát nem homofób-konzervatív mintákat is. Merthogy lehet keresztény-konzervatív szülőknek is meleg gyermeke, csak hát kérdés, hogy mennyire támogató a közeg, és persze itt el kell mondani, hogy láttunk már támogató keresztény-konzervatív közeget is.

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy ha lesz egy LMBT+ osztálytársa a gyereknek, akkor tudni fogja kezelni, ad abszurdum nem ítéli el a szexuális irányultsága vagy nemi identitása miatt, hiszen látott már ilyet. Amikor Kulka János előbújt, azt mondta, azért tette, hogy megértse mindenki, hogy még a Mágenheim Ádám is lehet meleg. Szóval így működnek.

Miért probléma ez annyira Toroczkai László számára?

Mert a homoszexualitást, mint szexuális preferenciát, akár betegséget látja, amely, mint minden deviancia, bomlasztja a társadalmi rendet, amelyet a saját bevallása szerint ők, a ’normálisak’ képviselnek. És persze, ez tök így van. Tényleg. Csak egészen más keretben, keretekben látjuk ezt a kérdést:

A provokáció azt jelenti, tulajdonképpen, hogy élünk. Mert ha nem vonulnánk fel, akkor is vannak, akik kézen fogva sétálnának az utcán, vagy szivárványos táskában hordják a dolgaikat, vagy kiteszik mindkettejük azonos nemű nevét a postaládára… vagy tulajdonképpen bármi. Egyrészt az intoleranciában nincs megadva egy olyan határ, hogy mindenki elfogadná a melegeket, transzneműeket, biszexuálisokat, amíg…, Ezek a határok egyébként is egy durván nem egyenlő társadalmat hoznának létre, normális elnyomókra és deviáns elnyomottakra bontaná azt, és a tabukon alapuló viselkedési normákat egyszerűen minden közösségre ráerőltetnék, hiszen ők egy normális világban szeretnének érni. Ezzel a normalitással szemben pedig provokáció lehet bármi, amibe bele lehet kötni, és nem provokálni, az tulajdonképpen ki tudja mit jelent.

A lobbi azt jelenti ebben az esetben, hogy ábrázolunk valamit, ami vitathatatlanul van a világban. A filmekben a saját idealizált normáikat szeretnék viszontlátni, mert hát az a ’normális’ (na, ezt a szót sokkal jobban rühellem, mint a homoszexuális propaganda kifejezést), és az ettől való eltérést csak direkt lobbitevékenység eredményeként tudják elképzelni. Hiszen a nép nem lehet erre kíváncsi, a nép normális dolgokat akar látni.

Fontos azt hiszem értenünk azt, hogy a normális az egy értékválasztás. Pont olyan, mint a szabad, ami meg számomra a legfontosabb. És nagyon nehéz, sőt igazi feladat toleránsnak lennem azokkal az emberekkel és véleményekkel, akik nem toleránsak azzal, ami nekem fontos, de hiszek benne, hogy dolgom toleránsnak lenni. Elfogadom, hogy Toroczkai László otthon nem a Fiúk a klubból ötödik évadának az utolsó részén sír, sőt, még azt is, ha megvan a véleménye arról, hogy én meg Sharon Gless csodálatos szavain hüppögök, csak hogy azt hiszem nekem legyen meg minden lehetőségem hüppögni, ő pedig mondhassa el a véleményét, és ne korlátozzuk egymást ebben.

A Love, Simon kapcsán volt egy szuper cikk a WMN.hu-n egy meleg sráctól, aki megnézte a filmet, és arról beszélt, hogy ez a filmnézés alapvetően megbélyegezte őt, és más fiúkat is a terembe. Azt gondolom, hogy ha a szivárványos kör megjelenne a filmek kommunikációs anyagaiban (megjegyzem, könyvek borítóin sem szeretem pont ezért), az nem tájékoztat a jelen életben, hanem megbélyegez. A termékeket is, és a fogyasztókat is. A szivárványos kör egy erős jelzés, bár nyilván nem fog megvalósulni, és nyilván nem is kellene igazán foglalkoznunk vele, amely ezt, ezt is jelenti.

Mindaz, amit Toroczkai László elmond, logikus. Ugyanazokat a jelenségeket írja le, amelyeket mi is megfigyelhettünk, csak a saját keretében teszi ezt, ahol a melegek homoszexuálisok, a melegség nem identitás, hanem másság, és a megértés egyértelmű elutasítás. Mindig jókat nevetünk azon, hogy Torczkaiék azok, akik a legtöbbet járnak LMBT+ rendezvényekre, de mégsem értem, hogy hogyan nem alakulnak ki diskurzusok, és a kialakult diskurzushelyzetek (Lsd. például a progresszor – Mi hazánk fiai beszélgetést) hogyan lesznek igazából terméketlenek.

Szóval legyen ez egy gesztus, egy nagyon kicsi itt a végére. Értem Toroczkai Lászlót, értem, hogy miről beszél, miről gondolkozik, és egyébként igaza is van. De a szavak, amiket ő használ, nem az én szavaim, és az ideális világ, amit ő gondol, nem az én ideális világom, és persze, a normális az nem lehet plurális szerintük. Szerintem meg pont attól lesz normális.

Nem tudom, hogy mi következik mindabból, amit most leírtam, és az is a szöveggel alakult folyamatosan, hogy mi mindent is akarok leírni, megkockáztatom, hogy egy picit terjengős is lettem ma, de mindent tök fontosnak tartottam elmondani. Szóval ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂

Ha van véleményetek, vagy mást gondoltok, írjátok meg nyugodtan kommentben, beszélgessünk érveljünk. 🙂 Már csak azért is, mert nem tudom, hogy mikor érkezem majd a következő tartalommal, de igyekezni fogok.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Júliusi summa

Sziasztok,

azzal indult el a hónap, hogy nem tudom, hogy s mint lesznek a dolgok, és hát elég durván hogy, s mint lettek. Négy könyvet sikerült csak elolvasnom ebben a hónapban, szerencsére az egyik 1000 oldalas, hogy azért ne kelljen szégyenkeznie. A otrányos olvasási statisztikáim ellenére ugyanakkor szuper tartalmas hónap áll mögöttem: Egy hetet egy pécsi kutatótáborban töltöttem, egy másikat pedig Budapesten, utóbbi a könyvvásárlásaimon is meglátszik. Amellett, hogy hónap elején összeszedtem egy rendelést a könyvudvaról, Pesten beszereztem a régóta vágyott Poketeket, találtunk egy antikváriumot, és voltam az ISBN gallériában is, így összesen 26 könyvvel gazdagodott a polcon. 

Aztán amint lemostam magamról a budapesti út porát, és lelöktem a vállamról a könyvek terhét, egyértelművé vált az index helyzete, így nem volt kérdés az, hogy saját weboldalra költözünk. Elindult az egymelegsrac.hu, ami még tesztüzemmódban dolgozik, így már tényleg csak néhány bejegyzés választ el minket attól, hogy a tartalmakat csak ott publikáljam, ami egy elég nagy lépés, és nem számítottam arra korábban, hogy ezt a hónapban (sőt az évben) meglépjem, de az élet úgy hozta, és eddig úgy tűnik, hogy túléljük ezt is. Na de kezdjük az elején:

julius_1.JPG

Ezek a könyveket szereztem az elmúlt hónapban:

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
Hát akkor kezdjük a legnagyobb coming outtal, amit a blog elbír. Még nem olvastam Grecsó Krisztián prózát, és nem is érzem az égető hiányát. Jó, de, persze érzem, hiszen mind a hazai kulturális életnek, mind a kulturális diskurzusnak fontos eleme Grecsó Krisztián, akivel kapcsolatban én eddig csak az előítéleteimről tudok beszámolni. Merthogy Grecsó egy tök jó ember, ez minden megnyilatkozásán átüt. Irodalmi ember, aki mindent ért, nem hiába szerkeszti a legnagyobb irodalmi lap prózáját. És nagyon sokan nagyon szeretik, és ez bennem mindig valamiféle tartást hoz. Megvettem használtan a korai, LMBT szállal kecsegtető regényét, meglátjuk, hogy mint leszünk vele.

Háy János: Kik vagytok ti?
Háy János megint egy olyan ember, akitől egy picit ráz a hideg, de erről ő sem tehet, ez tök az én hibám. Nagyon sokáig nem akartam elolvasni az irodalomtörténetét, mert ilyet azért mindig elsősorban kivagyiságból írnak. (Ne legyenek illúzióink, az Isteni színjátékot, vagy a Faustot is ilyen célokkal fordítják, meg még egy csomó más mindent.) Aztán rájöttem, hogy fel fognak venni magyar mesterszakra, és dolgom az, hogy elolvassam ezt a könyvet, és legyen róla a saját tapasztalatomból következő véleményem. Mert hogy ez a kortárs magyar irodalomtörténet, és ezzel van dolgunk. Szerencsére volt egy 1+1 akció a múlt hónapban az Európa Kiadónál, így a következő könyvvel együtt elég kedves áron vásároltam meg.

Garth Risk Hallberg: Ég a város
És már ezért a csodálatos monstrumért is érdemes volt igénybe venni az említett akciót. Ez az ezer oldalas könyv a havi olvasásom fő eleme, és egy oldalát sem bánom. A könyv New York hetvenes éveit járja körül az államalapítás 200. évfordulója, egy 1976 Szilveszterén történt central-parki gyilkosság és a nagy new yorki áramszünet történeteit használva. A regényben megismerünk egy fiatalokból álló punk poszthumanista csoportot, akik droggal és punkrockal és a punkság ideológiai dolgain beszélgetve élik a napjaikat, valamint betekintést kapunk a város egyik családi gigavállalatának a történetébe is, ahol felborulni látszanak a hagyományok, így kérdésessé válik, hogy ki viszi a pénzt. Közben látunk egy kamasz srácot, aki keresi a válaszait a punk közegben, egy drogos festőt, aki igyekszik menekülni minden elől, egy válófélben lévő nőt, aki egész életében kompromisszumokat hozott… és egy meleg párt, akiknek azta… Szóval lesz még szó erről a könyvről, és nagyon lelkesen mesélek majd.

Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás
Bérczes László beszélgetőkönyve
Szeretem Bérczes Láslót, mert halál szétszórt a pali, de tudja, hogy nem érdemes összeszedettnek lenni. És azért is, mert szeretetből kérdez. Tényleg. Pár éve olvastam a Törőcsik Marival készült beszélgetéskönyvét, és nagyon izgalmas volt az, hogy úgy beszélgetett a színésznővel, mint aki már mindent látott. Nem ítélkezik, nem is igen csodálkozik semmin, csak elfogad, nyugodt aurát teremt, és meséltet. Nagyon kíváncsi leszek milyen lesz ez a könyv a zenészóriással, akit még tanulok. Szeretem a dalait, szeretem a hangulatát, de még nem vagyok hívő. De tudom, hogy minden percben egyre közelebb vagyok hozzá.

Barnás Ferenc: Életünk végéig
Barnás Ferenc már régóta az irodalmi életben tevékenykedik, munkásságát számos díjjal elismerték, mégis most törte át a tudatomat, hogy a tavaly megjelent és a szépirodalmat olvasó ismerőseim szerint érdekes Életünk végéig című regényét csak el kellene már olvasnom. Távolról nézve egy klasszikus kortárs szövegnek tűnik egy öregedő filozófia-történészről, akinek meghalt az édesanyja, de a család nem értesíti őt erről, ezért elkezd nyomozni azzal a gyanúval, hogy az anyja nem rákban halt meg. Nagy családi titkok kerülnek fényre, az egész társadalom és az egész élet lemodelleződik az egyetlen 11 fős család történetében… Nem várok tőle semmit, vannak pillanataim, amikor kifejezetten az ilyesmi picit lassú, bölcsészkedő kortárs prózát szeretem, és tudom, hogy örülni fogok neki akkor.

Colm Tóibín: Nora Webster
Nagyon szeretem Colm Tóibínt, mert valami nagyon igazat kap el a női karaktereiből. A Mária testumentumát és a Blackwateri világítóhajót olvastam eddig tőle, és most beszereztem a Nora Webstert, amiben egy megözvegyült nőről mesél, aki attól fél, hogy képtelen lesz egyedül eltartania a gyermekeit, de a zene és a barátság adományai a segítségére sietnek. Biztosan tök kedves és erős szöveg lesz, jó lélekábrázolással. Várom, hogy olvassam.

Rafael Pinedo: Plop
Egy apokaliptikus világban néhány túlélő vándorlása közben születik meg Plop, akinek egy igazi darwini világban kell megtanulni élni. Nincs tere az emberi érzelmeknek, a gyengébb elbukik, és semmiféle kegyelemre nem számíthat. Nagyon érdekel a kisregény disztopikus világa, belelapozva egy csomó kis feszült, szenvtelen mondatot láttam, és Izsó Zita fordította, aki az egyik kedvenc költőm. Igazából így jött velem szemben a regény, és nagyon várom, hogy olvashassam.

Ricardo Piglia: Az eltűnt város
A Plophoz hasonlóan ez a könyv is a Kalligram és a Fiatal írók Szövetsége Horizontok című világirodalmi sorozatában jelent meg. A latinamerikai irodalom egyik regénye ez, amely nagyban merít Borgestől, megvalósítja az ő fordítógépét, azonban amikor betáplálják Poe William Willson című munkáját, elkezd alternatív szövegeket létrehozni. A fülszöveg alapján nem igazán világos, hogy ebből mi fog kijönni, van benne nyomozás, és többnyelvű sziget, és egy csomó minden, de Borges jó hívószó, és nagyon örülnék, ha jó volna a regény is. Ha még egy ütős városkoncepció is dolgozik benne, akkor pedig meghatódom majd örömömben.

Niklas Luhmann: Ökológiai kommunikáció
Képes-e felkészülni a modern társadalom az ökológiai veszélyekre?
Niklas Luhmann az egyik legnagyobb hatású szociológus, társadalomtudós, aki a nagy elméleti keretein kívül kisebb, de az egész társadalmat érintő problémákkal, például a tömegkommunikációval vagy az ökológiai problémák kezelésével is foglalkozott. Ebben az írásában elsősorban azt vizsgálja, hogy a különböző területekre tagolt tudás és világmegközelítés mennyire megnehezíti azt, hogy egyértelmű választ adjunk egy-egy mindenkit érintő problémára. Kutatja, hogy mit tud kezdeni a tudomány, a vallás, a politika, a morál, a jog, vagy bármilyen más rendszer az ökológiai kihívásokkal. A szöveg maga 1985-ben született, szóval mindenbizonnyal, ha ad is megoldásokat, akkor azok nem a legfrissebbek, viszont nincsenek kétségeim afelől, hogy a problémafelvetései időtállónak bizonyulnak.

Csányi Vilmos: Kisfiam, Ikarosz
Már korábban olvastam Csányi Vilmosnak A kentaur kultúra című könyvét, és egyébként is rendkívül izgalmasnak és érdekesnek tartom Csányi Vilmost, ahogy a kultúráról és a humánetológiáról beszél, így általában meg szoktam vásárolni a könyveit, ha látom valahol olcsón. Ebben a könyvében a kentaur mitológiába mélyedünk el, aminek kapcsán méginkább megismerhetjük azt, hogy ez a túlélésre született keverék faj hogyan vélekedik az életről, és milyen minták segítségével próbál túlélni. Csányi szövegei egyszerre nagyon szórakoztatóak, tudományosak és irodalmiak, és szeretem az ilyen együttállásokat.

J. M. Barrie: Pán Péter
Az utóbbi pár évben jelentek meg a MóraKlassz sorozat könyvei, aminek a második része volt a Pán Péter eddig magyarul nem közölt teljes szövege. Azt hiszem gyerekkorom óta kísért ennek az akaratos és menő fiúnak a története, így régóta szemeztem a kiadással, és most végre megvettem. Rövidesen el fogom olvasni.

Emma Cline: A lányok
Emma Cline első regénye tök sok helyen jött velem szembe, nem esküdnék meg rá, de talán valamikor vizsgaidőszakban még egy Viszkok Fruzsi videóban is láttam, és tudtam, hogy érdekel. A szöveg a hatvanas évek USA-jába repít vissza, egy tipikus nyárig, ami alatt a kamasz Evie Boyd belecsöppen egy csapat különc lány és rajtuk keresztül egy egész farm és egy egész szekta működésébe. Miközben a lány rettenetesen igyekszik, hogy befogadják részese lesz a múlt század egyik legmegrázóbb bűncselekményének, a Manson-gyilkosságoknak. Érdekel ez a kamasz nézőpont, szerintem állati erős lehet, és mivel csupa jót hallottam róla, nagyok a reményeim.

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus
Jan-Werner Müller végignézi a világ történelmi és jelenkori populista uralkodóit, elnökeit, miniszterelnökeit, mozgalmait, és igyekszik ez alapján definiálni azt a szót, amit sokan sokféleképpen használnak. Elsősorban azt tartja a populizmus fő ismertetőjének, hogy a populista mozgalmak azt állítják, ők képviselik a nép hangját, nincsen rajtuk kívül olyan hang, amely valóban a népé lenne. Éppen ezért rendkívül megvetik azt a politikai elitet, amely nem őket képviseli, és kézenfekvő ellenségképeket és összeesküvés elméleteket kínál a szavazóinak. A kötet azt vizsgálja, hogy milyenek, milyenek voltak a populista mozgalmak általában, majd megmutatja, milyen egy populista mozgalom ellenzékben, és milyen a hatalmon, megindokolja, miért nem buknak meg a korrupcióban, és hogy-hogy nem zavar senkit, ha pofátlanul lejt a pálya. Egy kétségtelenül nyomasztó könyvre sikerült, amely nem váltja meg ugyan a világot, de ha téged is idegesít, hogy nem biztos, hogy érted a populizmus szót, de tudod, hogy ezzel hangosakat lehet dobálózni, akkor te is olvasd el.

Esterházy Péter: Javított kiadás
EP éveken keresztül írta az egyik fő művét, a Harmonia cælestis-t, amiben az apja élettörténetét meséli el. Egy olyan ember képe tárul abban a regényben az olvasó szeme elé, aki dacol a történelemmel. Nem sokkal a könyv megjelenése után szerzett tudomást édesapja ügynökmúltjáról, amely teljesen újraírja az apaképét. Ebbe a munkába látunk bele a Javított kiadásban. Régóta szemezgettem vele, mint általában az EP könyvekkel, de most érzem azt, hogy talán itt az ideje, mert maga az apakép is nagyon foglalkoztat most, és az ügynök témában is sikerült valamennyire otthonosabbnak lennem Molnár Gál Péter könyvének köszönhetően.

Esterházy Péter: „És mesélni kezdtem”
EP írásaiból válogatott Dés László a Poket számára. Sokáig ágáltam, hogy nekem ez nem kell, külön-külön egyszer majd úgyis elolvasom az összeset, aztán egy ideig nem lehetett kapni, és akkor rájöttem, hogy mégis szeretném. Most újra kapható.

David Sax: Az analóg bosszúja
Már a Poket megjelenése óta nagyon vártam, hogy végre olvashassam ezt a könyvet, ami azt a kérdést járja körül, hogy mit kezd az élet, és mit kezd a művészet azzal, hogy ma már mind az emlékeinket, mind a fontos dolgainkat, akár művészeti alkotásainkat digitális formában tároljuk, és hogy mégis hogyan van az, hogy ebben a digitális térben elkezdünk ragaszkodni a tárgyainkhoz, fotóinkhoz, emlékeinkhez. Másodévesen olvastam egy jó Walter Benjamin tanulmányt arról, hogy az, hogy a fotó megjelenésével kérdéssé vált az, hogy melyik előhívott anyag az eredeti, és hogy hol a művészet, ha a technika képes másolni, később ugyanezekre a jelenségre a művészet válasza volt az impresszionizmus, amely azt mondja, hogy akkor nézzük meg, mit nem tud a fotó ábrázolni. Most mindent fotózunk, ez egy egészen más világ, amiről tanultam egy csomót az elmúlt évben a televíziós képzésen, és érdekel, hogy mit mond erről David Sax.

Kiss Dávid: Cigánytelep nyolctól négyig
Kiss Dávid szociálismunkás arról mesél, hogy milyen munka folyt, folyik a monori Tabánnak nevezett cigánytelepen a közösség integrálása érdekében. Ő maga alkalmazottként kerül bele ebbe a munkába, de nem kapott igazi munkaköri leírást, csak a közösségnek kell segítenie. Az itt töltött életét írja le ebben a naplóban Kiss Dávid, és most nyáron megjelent a Poket könyvek egyik legújabbjaként. A roma irodalom leendő kutatójaként azt gondolom, hogy tanulságos olvasás lesz számomra, és nagyon örülök, hogy a Poket ennek a könyvnek nyilvánosságot adott.

Tittel Kinga: Mesélő Budapest
Tittel Kinga több évtizedes idegenvezető tudását gyűjtötte egybe ebben a gazdagon illusztrált és rendkívül tartalmas könyvben, amely elsősorban a gyerekeket igyekszik megszólítani, az ő tudásukhoz képest mesél dolgokról, nyelvileg is ők vannak megcélozva, miközben nem köt a szerző igazi kompromisszumokat, tényleg hatalmas tudásanyagot mozgat.
Egyrészt voltam a hónap közepén néhány napot Budapesten, és bár néhány alapvető eddig kimaradt turistahelyszín számomra is nyilvánvaló volt, kíváncsi voltam még, hogy miket tartogat a város számomra, másrészt néhányan egy szubjektív városnarratívával foglalkozó kis írásos-fotós projekt háttérmunkálataiban vagyunk, és úgy gondoltam, hogy releváns lehet a szerző megközelítése. Még nem fejeztem be a könyvet, de tanulságos így is, és alapvetően klassz olvasni.

Szegő László (szerk.): Cigány bölcsődal
Szóval az egyik csodálatos barátommal elmentünk az antikváriumba. És csodálatos volt. Lent még foglak titeket győzködni, hogy ti is tegyetek hasonlóan (igen, nem lineárisan haladva írom az ilyen bejegyzéseket, amikkel szerkesztéskor néha meggyűlik a bajom, de hát… lent még a nihilizmusról is lesz szó…). A kedves barátom gyűjti a szépen illusztrált gyermekkönyveket, és ez a könyv Orsós Teréz gyönyörű illusztrációjával a gyűjteménye között lehetne, ha nem kuncsorogtam volna el tőle azzal, hogy jaj, az engem is nagyon érdekel, aszta, kétnyelvű, de jó, nahát ez a gondolat tök passzolna a kutatásomhoz, sőt, mivel a roma irodalmat tervezem kutatni, ezért nálam ez a könyv sokkal jobb helyen lenne. Köszönöm neki, hogy megkaptam, és hogy még ezután is barátok maradtunk. Elképesztően sokat jelent. Ja, igen, tök érdekes, kedves, vicces mondókák és gyerekversek vannak benne cigány szerzőktől lovári és magyar fordításban.

Gabriel Garcia Márquez: Szerelem a kolera idején
Fura, de Márquezről mostanában sok emberrel beszélgetek, de ez sosem baj azt hiszem. Mert tényleg egy mester, aki valami nagyon igazakat tud elmesélni úgy, hogy észre sem vesszük. Először a Száz év magányt olvastam tőle, amiben egy család történetét mutatja be, amely a létrejöttekor halálra volt ítélve, hiszen az vérfertőző kapcsolatban született. A Bánatos kurváim emlékezetében egy nagyon idős férfi hajtja egy lány szerelmét és szüzességét, most pedig megtaláltam párszáz forintért a Szerelem a kolera idején első kiadását. Nagyon fogom szeretni. Tudom.

Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz
Bodor Ádám az erdélyi magyar prózairodalom egyik nagy alakja, aki novelláiban és regényeiben egy különleges többnemzetiségű elnyomott, és sokszor a saját életüket is megnyomorító közösség viszonyairól beszél személyes válságon keresztül. A szegedi könyvbemutatóján arról is beszélt, hogy a román diktatúra azért nem tudta megfogni, mert nem volt szabad felismerniük, ráismerniük az ő világára. Mi viszont általában szeretjük felismerni a mi sajátos kelet-európaiságunkat benne. A novelláskötetet 600 Ft-ért vettem a már említett antikváriumban. Nem hiszem, hogy előttem bárki kinyitotta volna. Járjatok antikváriumba!

George Orwell: Csavargóként Párizsban, Londonban
Nemrég néztem, talán egy moly.hu-s kitűntetés kapcsán, hogy milyen izgalmas dolgokat írt még Orwell, amikor épp nem a disztópiairodalom alapműveit küldözgette a kiadójának. Alapvetően érdekel a város téma, és két kulturálisan kifejezetten terhelt várost említ a címbe, amelyekkel kapcsolatban nem feltétlenül a Csavargó az első gondolatunk, és mégis, nagy hagyománya van ennek a fajta társadalmon kívüli csavargó szerepnek és a flaneurségnek, elég csak Baudelaire-re gondolni, akinél én megszerettem ezt a témát. Háromszáz forint volt, és véletlen találat, bár molyon már szemeztem vele. Tényleg járjatok antikváriumba!

Gráf Dóra: Környezetismeret
Gráf Dóra kötetével már a tavalyi megjelenése óta szemezek, de valamiért nem értem rá elmenni a szegedi könyvbemutatójára, és végül nem is vettem meg eddig. Ami hatalmas hiba volt részemről. Gráf Dóra vajdasági fiatal költőként elsősorban a mindennapok és a gyerekkor kis bagatell ügyleteit tematizálja, amiben előkerül a határ, Miskolc is itt-ott, és persze a kisebbségi lét is. A kötet kinyitásakor eldőlt, hogy megfog engem ez a kötet, szerettem ahogy a sorai rendezik a világ kis apróságait, szerettem az utolsó ciklus prózaverseit, és jól megjegyeztem magamnak a nevét, mert egyszer, 2017-ben már elfelejtettem, amikor a Szolfézs című szövegét olvastam, pedig jól ki is beszéltük másokkal, hogy milyen mocsok jó vers is volt az.

Rona Jutka: Magyar cigányok
Túlélők vallanak
Runa Jutka interjúkötetében olyan magyarországi romákat keresett fel, akiknek emlékeik lehetnek a roma holokausztról, és rajtuk illetve a családjukon keresztül beszél arról is, hogy milyen helyzetben, nyomorban, kiszolgáltatottságban élnek ma a romák. Azért tartom tök fontosnak azt, hogy ezzel a témával kapcsolatban sokat olvassak, merthogy ezek a történetek szinte ma is feltáratlanok, Katz Katalin februárban olvasott könyvéhez hasonlóan itt is az utolsó éveikben járó szemtanúk vallomásait olvashatjuk, és ezek az életinterjúk fontosok ahhoz, hogy megértsük a magyarországi cigányság elmúlt száz évét. Rona Jutka könyve ezekhez a történetekhez jól elkapott, igazi, életszagú szociofotókat is közöl.

Nemes Z. Márió: Ektoplazma
Nem fogom azt hazudni, hogy értem, mi ez a könyv, mert nem volna igaz. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy érteni fogom, miután elolvastam. Nemes Z. cudar okos, és elképesztően klassz dolgok érdeklik a hungarofuturizmustól a poszthumánon át egészen a bármiig. Nem vagyok felkészülve, hogy olvassam ezt a könyvet, de nem érdekel. Gyönyörű könyvtárgy, csodálatosan boldog leszek attól a valamitől is, amit érteni fogok belőle. És nekem ennyi abszolút elég. A borítón olvasható egyik szöveg szerint a nihilizmust a saját eszközeivel kell legyőzni, és én üdvözlöm ezt, nyitott kapukkal várom, és aztán majd lesz valami. Tök őszintén ezt gondoltam, amikor megvettem ezt a könyvet, és egyetértek magammal.

Deborah Feldman: Unortodox
A másik út
30%-os akció volt a Tescóban a könyvekre, és bár már vettem elég könyvet ebben a hónapban, észrevétlenül a kosaramba ugrott Deborah Feldman önéletrajzi kötete, amely itthon az olvasók és a könyves tartalomgyártók között is osztatlan sikert aratott, amit persze a Netflix tavasszal érkezett sorozata is megtámogatott. A szerző a haszid közösségéről beszél, ami egy ortodox zárt zsidó csoport, akik egymás között szigorú hagyományok szerint élnek, a nőket nem tanítattják és nincs is más út számukra, mint a házasság. A szerző a családja által elrendezett házasságra lépett, folyamatos pánikrohamok gyötörték, így a gyermeke születése után kilépett a közösségből, amelynek a kereteit fojtogatónak érezte. Már olvastam többször a haszid közösségről, a hitükről, hagyományaikról és meséikről, kíváncsi vagyok erre az oldalra is. Egy hasonló történetet várok, mint amit Naomi Alderman az Engedetlenségben írt meg.

Négy könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom:

Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet
Fura ez a könyv, de tetszett, csak furcsa. Kemény István és Bartis Attila is a kortárs magyar irodalom egy-egy intézménnyé vált hangja, Kemény István munkássága alapjaiban határozza meg azt, hogy milyen a kortárs líra ma, Bartis Attila pedig egy különc prózaíró, akinek másként, de szintén nagy hatása van. Ők ketten barátok, és 2007-ben leültek egymással beszélgetni. Irodalomról, alkotásról, az irodalom intézményrendszeréről, Erdélyről, életről, bármiről, amiről lehet. Azért volt fura nekem, mert egyszerre azt éreztem, hogy teljesen póztalanok, beszélgetnek dolgokról, amiket bizonyára már sokszor átbeszéltek, dolgokról, amiknek más oldalait látják, és mégtöbb mindenről, amiben egyetértenek. És közben mégis van egy olyan fenttartásom, hogy a pózban maradtak, akár megkockáztatom, megmaradtak abban a bölcs idősödő ember képben, amiben a fejekben voltak, és ezzel talán kiszolgálják a képzeteinket. Ha már meséltem Bérczes László interjúkötetéről az elején, azt szeretem az ő beszélgetéseiben, hogy megvan a feszültsége annak, hogy bármelyik pillanatban ledől a képünk, de persze sosem dől le. Bérczes is barátként beszélget, de ott talán súlya van. Itt nekem ez hiányzott, és ettől furcsán éreztem magam, nem rosszul, csak furcsán.

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus
(Fent már írtam róla)

Gráf Dóra: Környezetismeret
(Fent már írtam róla)

Garth Risk Hallberg: Ég a város
(Fent már írtam róla)

Blogoltunk is a hónapban:

Ez lesz a hatodik bejegyzésem a hónapban, ami nem jó, valamivel átlag alatt van, viszont most nyári szünetelünk, nincs a faluban térerő, ahol vagyok, ilyenek. A hónap tizedik napján érkezett az 1 és 6, amiben most rendkívüli módon arról írtam, hogy nem tudom, hogy mit fogok olvasni, így 10 lehetséges címet villantottam fel, amiből kettőt sikerült eltalálnom. A hónapban egy értékelést írtam, Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyvéről (értékelés itt, alternatív fülszöveg itt), a kibeszélős bejegyzésben végigvettem, hogy mi a dolgom az LMBT ügyben és mi nem, amikor egy ‘meleg’ srácként írok, illetve néhány nappal ezelőtt bejelentettem azt, hogy a blog.hu-s felületről lassan a saját oldalunkra költözik ez az egész.

És akkor a költözés: Itt tartunk most

Elkészült az Egy meleg srác olvas oldal, amit stillszerűen az egymelegsracolvas.hu linken érhettek el. Talán igazán nagy változások nem várhatóak rajta, és már csak az aprómunkák vannak vissza. Meg a menűsor. Nem tudom, hogy hogyan kell megszelídíteni a menüsort, szóval a fejléc még valamennyire kaotikus (Légyszi, ha bárki olvassa ezt, aki ért a menűsorokhoz wordpressen, az írjon, mert meg tudnék hatódni, de bízom benne, hogy le fogom tudni gyűrni ezt is, mert az oldaldobozokkal is megküzdöttem, ami sokkal nagyobb meló volt, mint ahogy gondoltam. De biztosan hiányoznak az ehhez szükséges kompetenciáim. Mármint tényleg.). A következő dolgok, amiket javítanom kell majd, azok a képek, mert gyakran használok, használtam szöveg mellé tett képeket, amik az exportálás nem tudott értelmezni, és a linkekkel lesz még dolgom. Sokszor vannak a szöveg közben linkek, ezeket majd mind át kell tennem, de ezek tényleg csak hangyamunkák.

Ezzel együtt most szeptember első hetéig az új posztok még a blog.hu-s felületen keresztül érkeznek, mert nem merek telefonról ott cikkeket indítani, és csak úgy fogok tudni, viszont néhány nap csúszással ezek a tartalmak is felkerülnek, amint a laptopom internet közelébe kerül. Ugyanakkor még alakulni az oldal is, egyetemkezdésre jó volna befejezni a költözést, de ha nem sikerül, akkor egyébként is szeptember vége volt a cél, és akkor tényleg szomorú volnék, ha azt sem sikerülne tartani.

Mindenképpen tájékoztatok majd mindenkit minden fórumon arról, hogy hogyan állunk, mondanám, hogy ha nem szeretnél lemaradni, akkor iratkozz fel a jobb felső sarokba kattintva, de tekintve, hogy záródunk lassan, lehet, hogy nincs sok értelme már ezt a felületet promotálni. Kövess viszont facebookon és molyon, ahol nagyon direkten is tudom kommunikálni a helyzetet, ismerkedj az új oldallal, én is azt teszem, és semmiképp ne feledd a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Lassan elkezdődik a költözés

Sziasztok,

tök ijesztő dolog tényleg megírni ezeket a dolgokat, pedig már mióta készülünk rá sokan. Mert valahogy mindig ott volt a levegőben, hogy valami történhet az Indexszel, sokszor beszéltünk át, hogy lehet-e maradni, és sokszor jutottunk arra, hogy igen, lehet, de ki tudja meddig. hh.JPG

Úgy tűnik, hogy én eddig tudok. Nem állítom, hogy tudom, hogy mi történt az Index vezetőségében az elmúlt hetekben-hónapokban-években, sőt azt sem gondolom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy Dull Szabolcs, az Index menesztett főszerkesztője valóban megérdemelte-e a menesztést. Nem tudom, hogy azoknak van-e igaza, akik próbálják reálisan látni a helyzetet, vagy azoknak a példa értékű összefogást mutató újságíróknak, akik együtt felálltak a múlt hét pénteken.

Ezzel együtt azt érzem napok, sőt lassan hetek óta, hogy oldalt kell választanom, és nem akarok sunyin lapulni arra az esetre, ha később minden rendbe jönne. Nem gondolom, hogy sunyi vagy számító volna ezzel együtt bárki, aki a blog.hu-felületen marad, de magamról azt gondolnám, ha maradnék.

Nekem semmi közöm Indexhez, bár a vállalat, amely a blog.hu felületeket biztosítja, ugyanaz, amely az Index működéséért felel. Éppen ezért lehettem kint sokszor az index címlapján a blogketrecben, vagy az index2-n, ami az utóbbi időszakban Blog.hu címlap néven működött.

Azért cserébe, hogy a bejegyzéseim kikerülhettek ezekre a felületekre, én engedélyeztem, hogy reklámbannerek jelenjenek meg a blogon, amiket a vállalat értékesített. Jó lehetőség volt, és örülök, hogy ebbe belementem, mert nem gondolom, hogy spamelte volna a valódi tartalmakat az a néhány banner, és cserébe egy-egy bejegyzésem akár kiugróan nagy nyilvánosságot is kapott, és olyan emberek is megtalálták így a blogot, akiknek egyébként szól, de korábban nem keresték.

Azt mondhatjuk, hogy az egyik nagy blognak éreztem magam az Blog.hu címlapon. Rendszeresen voltak kiemelve bejegyzéseim, volt, hogy akár egyszerre kettő, gyakran voltam az Index főoldalán is, volt, hogy akár egy teljes napon át. Szinte minden olyan bejegyzésem járt kint, ami egy-egy témát vagy egy-egy könyvet járt körül. Szerettem kint lenni, jó visszajelzés volt számomra, hogy jól csinálom azt, amit csinálok, és azt mások is érdekesnek tartják.

Most mégis, itt fogom hagyni a blog.hu oldalt, de a költözés időigényes lesz, és több lépésben fog megtörténni:

1. Ma reggel kikapcsoltam a hirdetéseket a blogon, ezáltal a további bejegyzéseimet nem fogják kiemelni, és nem keres pénzt a blog a fenntartó számára.

2. Egy ideig még maradok itt, mert nem szeretnék két szék közül a földre esni. Lehet, hogy új bejegyzések is lesznek, ez csak attól függ majd, hogy mennyire gyorsan tudok haladni.

3. Amikor élesítem ezt a bejegyzést, már elkezdtem ismerkedni a WordPress nyújtotta lehetőségekkel. Már megvettem az egymelegsracolvas.hu domaint (e-mail címem is lesz majd, igazi céges, ami elég wáó), a Szilvió random blogol bele a vakvilágba blog pedig valószínűleg ennek az aloldalaként fog létrejönni, de ezek még csak kiinduló szándékok.

4. Augusztus 20-ig szeretném, ha sikerülne a blogot teljesen átköltöztetni, és a legtöbb helyen eltűntetni a blog.hu-végű linkeket, hogy tényleg az új oldalt találjátok meg.

5. Itt egy ideig még állni fog a blog, de csak azért, hogy biztosan mindenki az egymelegsracolvas.hu-ra találjon.

6. Szeptember végéig bízom benne, hogy le tudom állítani a melegkonyvek.blog.hu oldalt, mert mindenkihez elér, hogy új felületen él tovább a blog.

Azt gondolom, hogy ezzel majd rengeteg munka lesz, éppen ezért féltem korábban belevágni. Egyszerre rémít meg annak a lehetősége, hogy szinte egyedül maradok egy felülettel, ami tényleg csak annyi ember fog elérni, amennyit én elérek, és egyszerre lelkesedem az új helyet kihívásai és lehetőségei iránt.

Tudom, hogy nem fog minden gördülékenyen menni elsőre, de nem tudom, hogy mennyire fog akadozni. Mentségeim sincsenek. Ez egy új szint lesz, és örülök, hogy meglépjük, még akkor is, ha a körülmények, amelyek ezt okozták, nem kellemesek.

Bízom magamban, bízom bennetek, és bízom az ügyben, amit ez a blog számomra és számotokra jelent.

Valószínű, hogy a hónap végi summa még ezen a felületen érkezik, lehet, hogy más tartalmak is, de mindenről azonnal foglak titeket értesíteni.

Most egy nagyobb, nehezebb lépést kell tennünk, de tudjátok, könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amiről már sokszor volt szó az elmúlt három évben a blogon. Az egyik kedvenc LMBT könyvem volt, amikor elkezdtem blogolni, de sokáig nem volt belőle saját példányom, aztán pedig folyamatosan tologattam az olvasását. Egészen eddig. Jeanette Winterson önéletrajzi könyvéről van szó, amiben a leszbikusságáról, elsőgenerációs értelmiségiségéről és elsősorban a nevelőanyjával való terhelt kapcsolatáról ír. Most sokkal jobban értem, mint 16-17 évesen értettem, és örülök, hogy végre megmutathatom nektek:jeanette_winterson.png

Jeanette Winterson már sikeres többkötetes íróként vágott bele abba, hogy egy regényben tisztázza a nevelőanyjához és a szeretethez való viszonyát. A szerző a kötet elején még nem tudja, hogy hová fog eljutni a személyes története, valós időben írta, és egyértelműen kiválik belőle, hogy Winterson tényleg meg akarja érteni az életét. Jeanette-t örökbe fogadták nem sokkal születése után. A gyermekkorát egy kisvárosi munkásosztálybeli pünkösdista családban töltötte, és a családi életüket elsősorban Mrs. Winterson határozta meg, ugyanis hagyományos családmodellben éltek.

Mrs. Winterson boldogtalan volt. A házasélete annyiból állt, hogy egész éjjel fennmaradt sütni-főzni, hogy ne kelljen a férje mellé feküdnie, az anyaság, amitől megváltást várt csupa kudarcot hozott számára. A vallásban kereste a kiutat, mint ahogy a közelében szinte mindenki, és bár ismerte a teljes Bibliát, ő maga az ószövetségi istenben hitt, aki csak áldozatok árán képes megbocsájtani. Az élete egy olyan terhet jelentett számára, amit kénytelen a sírig cipelni, de igazán az Apokalipszist várta mindvégig, és szabadidejében a pokolról olvasott beszámolókat. Jeanette-tel sok mindenen vitatkoztak, a lányt rengetegszer zárták ki éjszaka, de kettejük csatái mégis nagyobb ívben zajlottak, igazán a boldogság és a boldogtalanság örök harca volt.

Sosem kérdeztem, hogy szeret-e. Szeretett azokon a napokon, amikor képes volt szeretni. Komolyan hiszem, hogy ez volt a legtöbb, ami tőle telt.

Jeanette-be egész gyermekkorában azt sújkolták, hogy rossz kiságyhoz vezette az ördög a nevelőszüleit az örökbefogadáskor. Az anyjával folytatott harcban nem volt segítsége, és csak 15-16 évesen jött rá, mennyire hiányzik neki valaki, aki mellett biztonságban lehet, és egy hely, egy otthon, ahol nem készenlétben élnie.

Fogtuk egymás kezét. Milyen lenne, tűnődtem, ha lenne saját otthonom, ahol kedvemre jöhetek-mehetek, szívesen láthatom a vendégeimet, és soha többé nem kellene félnem…

Saját otthon hiányában viszont egy ideges, mindig éberen figyelő gyerek volt, egy igazi problémás gyerek, aki elébe ment annak, hogy valaki megverje vagy sírni lássa. A gyermekből egy olyan felnőtt lett, aki nehezen viseli el egy másik ember állandó társaságát, miközben őszintén vágyik arra, hogy a szerelmével éljen. Ahogy ő írja:

A szeretet nem érzelem, hanem lebombázott terület.

Tudja, hogy felnőttként meg kell tanulnia azt, hogy hogyan kell szeretni. A gyermekkönyveit ugyanide vezeti vissza, saját magát is tébolygó lénynek, elkallódott gyereknek tartja, aki nem érti, hogy az anyja miért nem büszke rá. Az igazi szeretetet 15 évesen tapasztalta meg először. Egy idősebb lánytól tanulta a gyülekezetben. Izgalmas, ahogy Jeanette visszaemlékezik az első tapasztataira, arra, ahogy gondolkozik egy lányról, akivel eddig nem történt semmi az együttalváson kívül, vagy egy másikkal, aki szívesen tölt időt vele, de a fiúkkal is.

Nem igazán volt ekkor még leszbikus nő képe, előképe. Az édességboltos nők együtt éltek ugyan, és nem foglalkoztak azzal, hogy mások nevetnek rajtuk vagy elítélik őket, a kettejük kapcsolata mégsem volt igazán látványos.

Jeanette viszont radikális változásként élte meg a saját szexuális ébredését, de ott marad bennünk a kérdés, hogy vajon ez akkor is így lett volna, ha egy férfi iránt érez szerelmet és vágyat:

Ígéretet tettem. Helen különben is elment. Csakhogy én már másvalaki voltam, olyan, aki meztelenkedni akar egy másik emberrel. Olyan, aki szereti a bőr tapintását, a verejtékező testet, a csókolózást, az élvezetet. Szex kellett, meghitt ölelés.

Meg volt írva, hogy új szeretőm legyen. Anyám tudta.

Az anyjával való zaklatott kapcsolatában Jeanette leszbikussága jelentette az utolsó nehézséget, ugyanakkor ez a kapcsolat érezhetően nem Jeanette leszbikusságán múlt, csupán itt csúcsosodott ki a feszültség. Jeanette nem ír arról, hogy igazából az anyja vallásos volta számítana ebben a viszonyban, érezhetően sokrétűbb az anya szerepe ennél, amit szerettem ebben a regényben.

Ezzel együtt a valóság meghackeli a regény progresszív leszbikus narratíváját. Beszél a szerző arról, hogy egy idősebb lány vezette be a leszbikusság világában, vagy arról, hogy a szülei egy fiút szerettek volna örökbe fogadni, és a szegények voltak más ruhát venni, így élete első heteiben fiú ruhában volt. Ugyan ő maga is elmondja, hogy ez nem határozza meg az ember önazonosságát vagy szexuális irányultságát, mégis vicces, ugyanakkor a szerző múlttal való szembenézését támogató gesztusok ezek. És az igazat megvallva elvált szülők gyermekeként, akit csak az anyja nevelt, értem, hogy nem lehet mit kezdeni a sztereotípiákkal.

A regény nagy meglepetése volt számomra az, hogy mennyire társadalmilag érzékenyen ír. Jeanette Winterson a szegény munkásosztálybeli közegből érkezett, és ír a saját mobilitásáról és arról, hogy milyen dilemmái vannak ennek a sorsnak. Jeanette szülei olyan közegből jönnek, akikből a tömegek állnak sorban a gyárkapuknál, és akik csütörtökön már sötétben eszik a főt hagymát vagy főt krumplit, mert nincs pénzük gázra és villanyra, pénteken érkezik meg a heti bér. Ők ugyanakkor nem szegényebbek más, közelükben élő családoknál, akiknek szintén a vallás ad reményt:

Nem voltak tanult emberek: elméjük a Biblia tanulmányozásával csiszolódott. Munka után találkoztak, és nagyokat vitatkoztak, jó hangosan. Az érzés, hogy valami nagyhoz, valami fontoshoz tartoznak, összetartotta őket, és értelmet adott az életüknek.

Ebből a munkásosztálybeli világból igazán az individualizmus mutat kiutat a szerzőnek. Az egyén képes áttörni falakat és távolra jutni, de ő maga is látja, hogy a közössége vagy akár a teljes társadalom nem volna képes együtt ekkora utat megtenni. Ő ugyanakkor a maga kisvárosából csak az élet utáni vágyat érezte, és a saját burkába menekült:

Külön világban éltem, könyvek voltak benne és szerelem. Élénk színekben pompázott ez a világ, és érintetlen volt. Ismét szabadnak éreztem magam.

Az egyetemtől számítandó élet hozta el számára azt a szellemi és fizikai szabadságot, amire az angol irodalmat ABC rendben olvasó lány vágyott. Rájött, hogy az írók éppen úgy száműzöttek, ahogy ő, és barátokra lelt a könyvekben és a szellemi munkában. Fél mondat erejéig, de előkerül a történetben Ali Smith (a Hogy lehetnél mindkettő írója) is, akivel csak úgy barátnők, mindegy jelezve azt, hogy a szerző máshol tart, nem fogadta el a genetikai és nevelésbéli adottságait, hanem mintha az individualizmus valóban megoldást hozott volna.

Ugyanakkor (ezen a fordulaton egy kedves barátom, akivel nemrég beszélgettünk a baloldali értelmiségiek ’rossz közérzet prókátora’ szerepéről, ami szerintem és szerinte is egy szuperizgalmas jelenség) Winterson nem felejtette el, hogy honnan jött. Úgy fogalmaz a regény egy pontján, hogy a vidéki munkásosztálybeli származású írónőnek lenni az politika. Ő maga is sokat foglalkozik azzal a regény kapcsán, hogy mindegy véletlen az, hogy ő megtalálta a kitörésnek a rögös útjait, de nem vágyik jobban a valódi dolgok megértésére vagy az érdekes beszélgetésre, mint ahogy azt akár otthon a vallásos közösségben, akár majd egy másik közösségben láttatja is.

Ebből a szempontból is izgalmas a regény terében megjelenve Margaret Thatcher 1979-es kampánya, és a szerző abból való kiábrándulása. A későbbi Vaslady azzal kampányolt, hogy tudja, mennyibe kerül egy vekni kenyér, ám hosszú regnálása nem hozott valódi szociális reformokat a munkásosztály számára.

Ez a kiábrándulás tapasztalat is tovább árnyalja az anya, Mrs. Winterson képét. A magára hagyott nő rokkant bele a saját életébe abból a társadalmi osztályból, amely számára senki nem nyújt eleget a méltóságát megőrzött élethez. Jeanette Winterson elhitte Thatchernek, hogy tudja mit jelent egy vekni kenyér, és nem csak az árával van tisztába, ebbéli csalódásáról így ír:

Még nem ismertem föl, hogy amikor a pénz lesz a legfontosabb érték, akkor az oktatás a közvetlenül hasznosítható képzéseket helyezi előtérbe, az intellektuális terméket pedig csak akkor tekintik a javak részének, ha mérhető eredményeket hoz. Hogy a közszolgálati létesítmények már nem lesznek fontosak. Hogy az olcsó bérlakások eltűnésével egyre nehezebb lesz az élet, mert minden jövedelmünket fölemészti a lakásunk. Hogy amikor szétesnek a közösségek, csak a nyomor és az összeférhetetlenség marad.

Összefoglalva mindezt, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyv leginkább olyan, mintha Jeanette Winterson, befutott szerzőként egy riportkönyvet írt volna arról a fiatal Jeanette-ről, aki később író lesz. De persze ez nem olyan klasszikus riportkötet, nincsenek benne nagy tabuk vagy hatalmas fordulatok, de bemutatja azt az embert, aki íróvá vált, óhatatlanul értelmez utólag helyzeteket, bemutatja a teljes politikai és közéleti hátteret, miközben a kötet végén még azon is elgondolkozhatunk, hogy mennyire más élete volna, ha a családja elfogadja és támogatja őt mindenben.

Ez a kötet nem keresi a szenzációt, csak elmesél egy történetet. Elsősorban olyanoknak mesél, akik már őt nagy íróként ismerik, de nekünk, a vele ismerkedőknek is remek lehetőség arra, hogy belépjünk egy író traumái közé, és megismerjük azt a rendszert, amelyben és amelynek a dacéra a műveit létrehozza. Több könyvem áll már a polcomon a szerzőtől olvasatlanul, biztosan lesz még róluk szó.

Kedvenc részem: Van egy kis epizód a regényben, ahol emberek beszélgetnek kedélyesen a világ nagy dolgairól, és csak Jeanette-nek van ott diplomája, és ezen elgondolkozik. Hogy körülötte mindenki a nagy kérdéseket teszi fel, de ha az oktatás csak a hasznosságot tartja szem előtt, akkor bizonyos válaszok nem lesznek láthatóak. Ez a kérdés most egyébként is mozgat, és jó volt ezt az egész könyvön át olvasható üzenetet egy ilyen szép pillanatba sűrítve látni.

És van még egy idézetem, de tök más, és kedves kedvenc:

Azt hittem, végzek a mosással, mielőtt megjössz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szeretne valami könnyen olvasható, de okos szöveget olvasni. Azoknak, akiket érdekel a személyes sorsokon keresztül a történelemről (hiszen azért ezek ma már mégiscsak történelmi távlatok is) és társadalomról valami, és persze azoknak, akik megerősítést keresnek, hogy nem a normális élet a fontos, hanem a boldog. Én ezt a megerősítést kaptam akkor tizenhat évesen, most pedig még jött hozzá egy csomó minden. 🙂

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Park Könyvkiadó, 2013
261. oldal
Így olvastam: Könnyen olvasható a nyelve, és a rövidebb 15-20 oldalas címmel ellátott fejezetek jó kilépési, belépési pontokat adnak, ezért akár fejezetenként is tudtam haladni vele. Éppen ezért most lassabban haladtam vele, olvastam mást is mellette, mert lehetett.
Alternatív fülszöveget itt írtam hozzá.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg a könyvvel vagy az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen a nyári szünet miatt lehet, hogy a következő bejegyzés már a summa lesz, de ha nem szeretnél arról sem lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Kibeszélős #8: Mit is állít a ‘meleg srác’ a blog nevében?

Sziasztok,

mostanában sok beszélgetésben jött fel különböző témák kapcsán az, hogy mi is, amit én a meleg srácságról gondolok. Volt, hogy beszélgettünk az LMBT reprezentációról, az aktivizmusról vagy meleg és heteró identitásokról, és a beszélgetések egy-egy pontján nekem, az Egy meleg srác olvas blogot író meleg srácnak álláspontot kellett foglalnom. Most, hogy van ez a három hetente jelentkező bejegyzéstípus, arra gondoltam, hogy megmutatom, mi mindenre jutottam: kibeszelos_1.png

1.) Van meleg identitásom, és ez nem keverendő össze a szexuális orientációmmal

A meleg identitás alatt itt most azt értem, hogy egy közösséghez tartozónak vallom magam, ez pedig a melegek közössége. És a melegek közösségének vannak olyan értékei, ügyei, amiket fontosnak tart. A melegek közössége felnéz Harvey Milkre, picit menőbbnek érzi magát attól, hogy egy meleg férfi törte fel az Enigmát, vagy hogy egy másik meleg férfi írta meg a Dorian Gray képmását.

Melegként azt gondolom, hogy lehetőséget kaptam ahhoz, hogy érzékenyebb legyek más kisebbségek helyzetére és a társadalmi rend működésére, és igyekszem ezzel a lehetőséggel élni is. Melegnek lenni azt jelenti számomra, hogy ismerem a melegmozgalom történetét, hagyományait, fontos motívumait a rózsaszín háromszögtől Lady Gagáig. Fontosnak tartom, hogy azok az ikonok, akiket a társadalom nagyra tart, szólaljanak meg olyan a közösséget érintő ügyekben, amelyekben hitelesen tudnak megszólalni, és nem örülök, hogyha valaki homofób vagy transzfób kijelentést tesz.

Ezzel együtt nem keresem minden címkében és megjegyzésben a homofóbiát és transzfóbiát. Mert azt gondolom, hogy legitim az, hogy nem mindenki az én problémáimmal kel és fekszik. A meleg identitásom nem akar támadni és másokat megbélyegezni. Ugyanakkor melegként azt is fontosnak tartom, hogy legyen véleményem azokban a kérdésekben, amelyek az LMBT+ diskurzusban fontosok. Bloggerként néha írni is igyekszem ezekről. De ennek a kereteiről majd később.

Akkor én végül most meleg vagyok, vagy LMBT+?

És akkor itt most tartok egy kis utólag közbeírt kitérőt. Az LMBT+-ről. Nem gondolok magamra LMBT+-ként, szóval ez talán nem az identitásom. Valahogy azt gondolom, hogy a meleg identitásom kérdéseit, kríziseit érdemes más szexuális kisebbségek kereteivel együtt vizsgálni, és a társadalmi párbeszéd is erre halad. Ezt a jobb híján LMBT+ mozaikszóval fejezzük ki. Ezért az Egy meleg srác olvas a blog neve, és ezért olvasunk mégis LMBT+ könyveket. Ez régóta ki akart jönni belőlem, és anélkül, hogy ezt leírtam volna, zilált lett volna a bejegyzés többi része.

2.) Nem reprezentálok

Ez azt jelenti, hogy nem vagyok a közös többszörös a meleg srácok között, és ezt fontosnak is tartom elmondani. Alapvetően, mint ahogy bármilyen közösség tagjai, a melegek is nagyon különbözők. Nem akarok a statisztikákkal jönni, de könnyen lehet, hogy minden huszonötödik veled szembejövő ember LMBT+ ember, akik közül pedig sokan melegek, és egyrészt ez nem biztos, hogy látszik rajtuk, másrészt nem biztos, hogy meleg az, aki annak tűnik. Szóval ennek a közösségnek nincsenek állandó formái. Még az sem, hogy mind férfiak iránt érzünk szerelmet, vagy férfiak nemiszerve okoz nekünk örömet, hiszen vannak aszexuális vagy aromantikus melegek is.

És én nem képviselem őket, nem helyettük írom ezt a blogot, nem célom a bloggal, hogy belelássatok a teljes meleg közösség kulisszái mögé. És csak másodsorban azért, mert nincsenek ilyenek. Amire képes vagyok a blog kapcsán, az az, hogy a meleg identitásom keretein belül megmutassam, hogy mit használ egy adott könyv, amikor az LMBT-témához nyúl, mennyire merít aktuális diskurzusokból, esetleg mi lehet problémás abban, ahogy a szerző a témát megközelíti. De ez persze belőlem, a gondolkodásomból, és igen, a meleg identitásomból következik. Abból, ahogy azt én megélem, és az, hogy mások tök másként csinálják, akár élesen mást gondolnak, az abszolút lehet legitim. Ezzel együtt persze örülök, hogy olvastok, akár megfontolásra érdemesnek találjátok azt, amit mondok (dolgozom azért, hogy ez így legyen), de lehetnek az enyém mellett más nézőpontok is.

De ha ennyire különbözőek vagyunk, miért hivatkozom a melegségre közösségként?

Ez itt megint egy utólag beleírt tisztázó kitérő lesz. Ezúttal arról, miért praktikus szerintem a melegeket közösségnek tekinteni. Egyrészt azért, mert általában hasonlóak a tapasztalataink. Előbújás, mintakeresés, online ismerkedés, ugyanazokat a kérdéseket kapjunk meg a barátainktól és akár az ellenségeinktől, van egy hosszabb-rövidebb szakasz az életünkben, amikor el kell döntenünk, hogy rajongani fogunk-e Madonnéárt, és bármikor idézhetővére nézzük-e a Marilyn Monroe filmeket. Sokan küzülünk találkoznak azzal a problémával, hogy nem házasodhatnak, vagy ha be is érik a bejegyzett élettársi kapcsolattal, akkor sem viselhetik egymás nevét.

Ahhoz, hogy kutassuk az előbújás kríziseit, vagy akár politikai síkra vigyük az egyenlő házasság ügyét, szükségünk van arra, hogy megnevezzük azokat a csoportokat, közösségeket, amiket az adott téma érint. De ugyanez történik a könyvkiadásban is, amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozó könyvet adnak ki. Óhatatlanul kialakul ezen témák között egy közösség, amelyet ugyan nem lehet szükséges és elégséges feltételek alapján meghatározni, hiszen nem feltétlenül tudjuk, hogy miknek kell teljesülni ahhoz, hogy valaki a meleg közösség tagja legyen, de vitathatatlanul van. Jelen van, és dolgoznak vele.

3.) Hiszek az aktív állampolgárságban, de nem vagyok aktivista

Az aktív állampolgárságot és az aktivizmust tök sokan összekeverik, és ezt nem tartom szerencsésnek, miközben értem azt, hogy ennek a két fogalomnak nagyon bizonytalanok a határai.

Gyakran kapom meg üzenetben vagy gyorsan kimoderált kommentben, hogy én ilyen sorosista vagyok, meg lobber, meg ügynök, de hogy nem vagyok az. Van LMBT aktivista múltam, sőt egy a Nyílt Társadalom Alapítvány által támogatott képzésen is voltam, ahol a közösségszervezésbe kaptunk egy hétvégényi betekintést, de már régóta nem dolgozom az LMBT mozgalom ügyén ebben a keretben. Ez még jóval a blog előtti időket jelenti, ugyanakkor az aktivizmusban kapott tudást napi szinten használom mind az életben, mind a blogon, mert tök sok mindent tanultunk hatalomról, civilségről, reprezentációról…

Az aktív állampolgárság szerintem azt jelenti, hogy én egy mindenkori állampolgárként látok egy fennálló problémát, amit a magam civil eszközeivel igyekszem megoldani, és ez számomra és a közösségem számára is jót fog tenni. Szerintem ez fontos. Hogy ha látunk egy lelakott padot, ahol amúgy szívesen ülnénk kint, akkor fogadjuk örökbe, és ha látunk egy témát, ami tényleg érdekel minket, de nem írnak róla, akkor indítsunk egy blogot.

4.) Nem mondok olyat, ami az LMBT+ mozgalomnak ártana

És itt most érdemes ismét tisztázni, hogy mit gondolok LMBT+ mozgalomnak. Nem szervezeteket, hanem olyan eszméket, amiket a szervezetek, megmozdulások képviselnek. Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban kétféleképpen írok, írhatok, és mindkét mechanizmus a konstruktivitást tartja szem előtt. Egyrészt elmondhatom, hogy támogatom az adott ügyet, kezdeményezést, és itt le is írom azt, hogy miért tartom azt támogatandónak. Vagy elmondom, hogy nem tartom szerencsésnek az adott kezdeményezést, mert mást képvisel, mint ami szerintem az LMBT+ mozgalom dolga, küldetése volna. Persze, kis hal vagyok, és nem fogok bedönteni eseményeket, de őszintén hiszem azt, hogy az én felelősségem addig tart, hogy elmondom a kritikáimat, gondolataimat, felvetéseimet.

Nem fogok csak úgy magában rosszat írni a Pride-ról, mert tök fontos intézménye a mozgalomnak, függetlenül attól, hogy a közösség számára mennyire megosztó is. Nem fogok ágálni az ellen, hogy minden szivárványos az IDAHOT vagy a Pride hónap idején, de írtam arról, hogy tök jó, csak az elfogadás ne legyen időszakos. Mert végülis, bár tényleg nem vagyok aktivista, ugyanazért a célért megyünk, és azt gondolom, hogy egy olyan kis influenszerként, mint amilyen vagyok, dolgom az, hogy szóljak, ha valamiről látom, hogy félremehet.

5.) Pozitív üzenetek

És akkor, nem csak azért, hogy pozitívan zárjuk, fontosnak tartom leszögezni, hogy ez elsősorban egy az olvasást és az LMBT témát népszerűsíteni akaró felület. Nem szeretne teret adni a nem konstruktív negatív kritikának, megszégyenítésnek, olyan mondatoknak, amiknek a tartalma nem építi sem a párbeszédet, sem a blognak a közösségét. Mostanában volt egy csomó gond a kommentek moderálásával, ami egyrészt jól jelzi azt, hogy folyamatos növekedünk, egyre több olyan helyre jut el a blog híre, ahol nem egyértelmű az, amit gondolok, leírok. És ez klassz. Tényleg. Jönnek ezekről a helyekről vitakész kommentelők is, akiknek nemritkán válaszolok is.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy van elég olyan felület, amelynek a fenttartója lehetővé teszi a másik sértegetését, ez az oldal nem olyan, és ez a minimálprogramja annak, amit itt építeni igyekszem.

Olvassunk, legyük kedvesek, támogassuk egymást és beszélgessünk. Én ezen igyekszem dolgozni.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen így lehetnek fennakadások a következő bejegyzéssel kapcsolatban is, de tényleg igyekezni fogok. Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Sziasztok,

az a könyv, amiről ma beszélni fogok, az egyik elsők közül való. Azok közül, amiket jóval azelőtt olvastam, hogy ez a blog megtörtént volna velem. Arra emlékszem, hogy nagyon sokat kaptam tőle, már akkor, mert megmutatta, hogy mennyire nem érdemes normálisnak lenni. Persze ez így hülyén hangzik, és a könyv nem is igazán erről szól, de a 16-17 éves Szilvió, akiről mesélni szoktam, hogy keresi az LMBT könyveket és mintákat, nos, ő éppen ennyire hülyén gondolkozott. Ez a könyv sokkal több, mint aminek akkor tűnt, de ezzel nincs is semmi baj. Régóta tartogattam, köszönöm egy kedves olvasónak, hogy felhívta rá a figyelmem. 🙂

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?covers_262740.jpg

Amikor Jeanette Winterson 16 évesen meghallotta az anyja szájából ezt a mondatot, pontosan tudta, hogy mit jelent, és menekülőre fogta. Csak most, egy sikeres írói pályával a háta mögött képes arra, hogy visszanézzen, és megpróbálja feldolgozni mindazt, ami gyermekkorában történt.

Jeanette vallásos munkásosztálybeli szülők örökbefogadott gyermeke. Hagyományos családban él, az apja soha nem főzött, az anyja pedig nem végzett az otthonán kívül munkát. Mrs. Winterson mióta rátalált Krisztusra, leginkább az Apokalipszist várja, csak a jobb napjain próbál szeretni, és Jeanette pontosan tudja, hogy ez a legtöbb, amire az anyja képes. Csak felnőve látja magán, hogy emiatt gondjai vannak a szeretet kifejezésével.

Jeanette Winterson leszbikusságának és az anyjával való harcának a történetét írja le. Az elsőgenerációs értelmiségi tekintetével néz vissza és elemzi azt az élethelyzetet, amibe a szülei élni kényszerültek, és ami ellen Jeanette Winterson az első pillanattól kezdve lázad.

Több évtizedes lázadást próbál meg feloldani ez az alig 250 oldal, amiben betekintést kapunk a munkásosztály helyzetébe, a Thatchar kormány politikai igéreteibe és annak sikertelenségeibe, és a 70-es 80-as évek mélyszegény angol valóságába, amely elől a későbbi író csak az otthonából kitiltott könyvekhez menekülhet.

Hamarosan érkezik róla egy értékelés!

Addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

1 és X: A júniusi kedvenc olvasmányom, és a júliusra tervezettek

Sziasztok,

bár már 10-e van, most érkezik az első bejegyzés ebben a hónapban, ami pedig a szokásos hó eleji tervező. Márminthogy majdnem a szokásos. Merthogy megtippelni sem tudom, hogy mi az a hat könyv, amit nagy eséllyel el fogok olvasni a hónap végén. Mutatom az esélyeseket, de előtte nézzük majd a múlt hónap kedvenc olvasmányát!

Viszont most mindenekelőtte jelzem, hogy nem tudom, hogy hogyan lesznek a bejegyzések ebben a hónapban, mert vagy egy térerő nélküli kis faluban leszek, vagy utazom. Az előbbi helyen tudok bejegyzéseket írni, az utóbbi időszakokban tudok majd blogolni, illetve néha majd bemegyek a városi könyvtárba is, ahol szintén tudok blogolni, de ez sem ez az itthon felcsapom a laptopomat és blogolok helyzet lesz.
Ennyit szerettem volna, most pedig jöjjön a bejegyzés:1esx.jpg

1: A kedvenc júniusi olvasmányom

Max Porter: A bánat egy tollas állat covers_592049.jpg
Max Porter első könyve máris veri a sikerlistákat, és úgy tűnik nem véletlenül. A szerző a kisregényében a gyászfeldolgozással foglalkozik, és a gyászt a maga sajátos, valószínűtlen voltában ragadja meg, hiszen tudja, hogy maga az érzés sem racionális. Vers vagy dráma szerű kis betéteteket találunk a szövegben, amiben vagy az apa, vagy a gyermekek vagy a varjú beszél az édesanya elvesztéséről, szülői, gyermeki, testvéri kötelezettségről, dolgokról, amiknek kapcsán hiányzik egy anya.

A gyász feldolgozásának az idejére egy huncut, de figyelmes varjú költözik a család életébe, aki megfigyel, aki mindent ért, és akivel mindent meg lehet beszélni. Ugyanakkor ez nem egy jótékony madárasszony, aki felneveli a fészkébe ragadt csecsemőket, valahogy mégis az lesz. A közelében olyan, mintha éjszaka lenne, amiben könnyebb kimondani a dolgokat.

Persze ez most így nem hangzik túl izgalmasan, vagy hát nem mond sokat, de a kötet sem sok, viszont szép és igaz, úgy is, hogy itthon alig ismerjük Ted Hughest, akinek a költészetanyagából merít a szerző. Az biztosan hozzátenne az olvasáshoz, de nem érezzük azt, hogy kevesebbet kapnánk. Ettől is jó.

és

X: Az olvasásra esélyes címek:

Szóval jött 10-15 könyvem, aminek a nagy részét nagyon szeretném a nyáron elolvasni, és van 20 könyv, amit kinéztem magamnak a polcomról, és az, hogy ezeken a könyveken belül mit olvasok majd a nyáron, azzal kapcsolatban minden pillanatban mást érzek, így nem is tippelném meg, hogy melyik az a 6 könyv, ami biztosan sorra kerül majd. Helyette mutatok most 10 db esélyeset.

Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehetflg.jpg
Kemény István a kortárs magyar költészet egyik legnagyobb hatású alakja, Bartis Attila pedig a kortárs prózaírás egyik különc hangja, akik 1986 óta jó barátok. A két szerző beszélget ebben a könyvben írásról, irodalomról, közéleti szerepről, Erdélyről, a saját munkáikról. Különleges beszélgetés ez, érezni, hogy ez a két ember kedveli egymást, és sok mindenben ugyanazt gondolják. 2007-ben beszélgettek először, 2010-ben jelent meg a kötet, és 10 évvel később is tanulságos. Átalakult azóta a kulturális tér, Kemény István azóta megírta a Búcsúlevél című versét, és persze még rengeteg minden történt. De a hol fontos, hol tök lényegtelen dolgokban ma is érvényes beszélgetés ez. Egy klassz, szeretettel teli, kedves buborék a könyv, örülök, hogy végre elkezdtem olvasni.

covers_593625.jpgJulie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Varian Fry egy olyan újságíró, aki a második világháború után megkapta a Világ Igaza díjat, és nem érdemtelenül. Franciaország német megszállásakor ugyanis azonnal Franciaországba utazott, hogy felkeresse és kimenekítse a világ művészeti és filozófiai elitjét a nácik karmaiból. A regényben ugyanakkor nem csak a hős Varian jelenik meg, hanem az a férfi is, aki érez. Például szerelmet a korábbi iskolatársa iránt, aki most ismét felbukkant, hogy a kollégái számára segítséget kérjen. Fry az első száz oldalban berendezkedik és szövetségeseket keres. A többit meglátjuk majd. Lesz róla szó a blogon.

Garth Risk Hallberg: Ég a városcovers_531320.jpg
Az Európa Kiadó 1+1 akciójában vettem meg ezt a könyvet Háy János: Kik vagytok ti? című könyvével együtt. Egy több mint 1000 oldalas nagy tégláról van szó, amit most vagy soha alapon kezdtem el hó elején olvasni, és nagyon örülök, hogy ez így történt. A kötet a 70-es évekbeli punk New Yorkba ad betekintést egy 1976 Szilveszterén történt gyilkosság kapcsán. A Central-parkban két lövéssel meggyilkolnak egy kamasz lányt, közben egy korábbi punk zenekar utódja visszatérő koncertet ad és persze ünnepel a város elitje is. Egy nagy, könnyen olvasható izgalmas társadalmi tablót mutat a könyv az égő városról, és nagyon tetszik az első 300 oldal alapján. Van benne egy szuperizgalmas meleg szál, szóval lesz még erről is szó a blogon. 

covers_410685.jpgJames M. Barrie: Pán Péter
Nagyon szeretem szinte kivétel nélkül az összes Pán Péter filmfeldolgozást, sőt, szinte kivétel nélkül az összes Pán Péterbe szerelmes is vagyok. Az animáltba is (és akkor még nem beszéltünk Dér Jankóról, de ez most mindegy is). A lényeg, hogy régóta szemezek a Móra Klassz sorozattal, mert végre közölte a teljes Pán Péter szöveget, de megtartotta a gyerekeknek szóló hangot. Most végre megszereztem, és esélyes, hogy el is fogom olvasni.

Wolfgang Herrndorf: Csikkcovers_169767.jpg
A Csikk is az esélyesek közül való. Ez egy német ifjúsági regény, amiben a gazdag, de magára hagyott Maik elindul Csikkel az új orosz osztálytársával és egy Ladával, hogy megkeressék az osztálytársa családját. Azt várom tőle, hogy olyan lesz, mint egy izgalmas road movie, ami beszél az útról, beszél a lelkekről és talán az is kiderül belőle, hogy milyen is az a 2010 utáni kamasz generáció. Sokat várok tőle, de sokat is dicsérik. Biztosan lesz róla még szó a blogon is.

covers_280041.jpgMurakami Haruki: Szputnyik, szivecském!
Ti ajánlottátok a múlt hónapban, de egyébként is régóta szemezek Murakamival, de eddig nem vitt rá a lélek. Tudom, hogy a Szputnyik, szivecském! egy krimi, amiben két szerelmes diáklányt követünk, akik közül az egyikük mást szeret. És a fülszöveg szerint hozza a Murakamitól megszokott hangot. Mármint amit az olvasói megszoktak. Nekem ez lesz az első. 🙂 Aztán már megvan az 1Q84 első része.

Barnás Ferenc: Életünk végéigcovers_568927.jpg
Szinte az első hírektől kezdve nagyon ellentmondásos bennem Barnás Ferenc új könyve, ami az egyik leghangosabb tavalyi megjelenés. A főszereplő egy idős ideg-összeroppanásból felépült filozófiatörténész, aki az után nyomoz, hogy az édesanyját valóban a rák vitte-e el. Szerintem ez egy picit klasszikusan kortárs magyar helyzet, nyilván lesz benne egy csomó bölcselet, miközben az élet és a halál dolgait próbálja a főhős felfejteni. És azt mondják, hogy jó, szóval fogok neki adni egy esélyt. Hogy ebben a hónapban lesz-e ez az esély, azt nem tudom.

covers_435757.jpgEmma Cline: A lányok
Moskát Anita biztosan, de szerintem még valaki nagyon ajánlotta a saját felületén A lányok című könyvet, és megint ugyanaz a most vagy soha alapon végre megrendeltem. A könyv a Manson-gyilkosságok mögött álló szekta mindennapjaiba enged betekintést egy beilleszkedésre vágyó, saját útját kereső kamasz lány történetén keresztül. Remélem, hogy ebben a hónapban még el tudom olvasni, de nem tudom, hogy az Ég a város után mennyi energiám lesz még a 60-as 70-es évek alternatív USA-béli közegről olvasni, de ha marad, akkor ez mindenképpen sorra kerül majd.

Han Kang: Nemes teremtményekcovers_495885.jpg
Hang Kang dél-koreai szerző hazájának az elbeszélhetetlen traumáját, az 1980-as kvangdzsui mészárlásnak a történetét igyekszik elbeszélni és megismertetni a világgal. A halomra lövetett diktatúra ellen lázadó diákok holttestjeit kivezényelt 15-16 éves diákoknak kellett eltakarítani. Ezzel a regényével a szerző alulnézetből, szereplőkön, résztvevőkön keresztül szeretné megmutatni, hogy milyen a valódi történelem. Most van egyfajta kíváncsiságom és nyitottságom olyan szövegek felé is, amelyek nem az angolszász hagyományból jönnek, remélem majd ez látszódni is fog az olvasmánylistámon.

covers_482135.jpgColm Tóibiín: Nora Webster
Szeretem Colm Tóibínt, szeretem, amit meglát a női sorsokban. A Mária testamentumánál egyértelmű volt már, hogy szeretni fogom, mert tök fontos elgondolkodni azon, milyen lett az anya sorsa megváltás után. Aztán a Blackwater-i világítóhajó aláhúzta bennem ezt az érzést. Most szereztem be a Nora Webstert, amiben egy özvegyen hagyott nő igyekszik felemelkedni a gyászán és kitalálni, hogy hogyan fogja felnevelni a gyermekeit. Tóibín biztosan zseniális lesz megint.

Ennyi van betervezve a hónapra, meglátjuk, hogy hogyan sikerül. Ahogy a bejegyzésekkel is. Jövő héten pénteken biztosan érkezik a menetrend szerint beígért kibeszélős bejegyzés, és szeretnék a jövő hétre egy értékelést is, meglátjuk, hogy majd mi sikerül belőle.

Mindenesetre, ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról sem, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Júniusi summa

Sziasztok,

egy szuper klassz szupersűrű hónap van mögöttem, szóval most csupa-csupa jó érzéssel írom nektek ezt a summát. Ami a blogot érinti, 15 könyvet szereztem az elmúlt hónapban, 8 könyvet sikerült elolvasnom, és ez lesz a 11. bejegyzésem. Lazán, de jól mentek a dolgok, gördülékenyen, tényleg szerettem ezt a hónapot. Kezdjük hát summázni:junius_1.JPG

15 könyvvel gazdagodott a polcom:

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok
Krusovszky visszatért az első műfajához, a lírához, és elég menő lírakötetet pakolt össze, bár eddig csak beleolvasni volt időm. A kötete az álom és az ébrenlét határait, a felejtés és a nem emlékezés témáit igyekszik körüljárni, és nagyon várom, hogy legyen időm és motivációm beleveszni figyelmesen egy lírakötetbe, mert biztosan ez lesz a következő.

Paul Auster: 4 3 2 1
Austertől eddig csak rövidebb regényeket olvastam, de nagyon csábít ez a majdnem 800 oldalas monstrum is, szinte azóta, hogy megjelent. A regény annak a lehetőségeit járja körül, hogy mennyire határozzák meg az embert a körülményei, a véletlenek és az emberi döntések. Négy fejlődésregényt olvashatunk, ugyanazét az Archie Fergusonét, és nagyon kíváncsi vagyok rá, miken múlnak Auster szerint a nagy dolgok.

William Golding: A Legyek Uracovers_461134.jpg
Nagyon fura Golding könyve. Azóta tudom, hogy meg akarom venni, mióta láttam az új borítóját, pedig a híre a kamaszkoromban sem volt kisebb vagy érdektelenebb, mint most. Csak valahogy most állt össze. Klasszikus kamaszokról szóló szövegnek tartják, mint a Zabhegyezőt, de A Legyek Ura sokkal direktebben foglalkozik a társadalommal. Egy kamasz csoport hajótörést szenved a második világháború után, és érzik, hogy fel kell épüljön valamiféle államszerű rend. A regény elsősorban ennek a rendnek a kialakulását és a személyiségükben még instabil kamasz szereplőket mutatja be. Ennél biztos vagyok benne, hogy rövidesen olvasni fogom.

Karl Ove Knausgard: Halál (Harcom 1.)
Knausgard és az ő Harcom sorozata az egyik leghangosabb dolog a kortárs világirodalomban, és én az ilyen hangos dolgokat mindig egy kis idővel később olvasom el, és nem is pózból, hanem csak mert szeretem, ha már le van zsongva valami. A sorozat maga a szerző életét meséli el, ami most így nem hangzik túl érdekesen, de mindenki annak tartja, és hát. A Halál az apja életét és a gyermekkorával való leszámolását, elszámolását állítja a középpontba. Érdekel.

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember
Pusztai Virág az egyik tanárom a televíziós műsorkészítő képzésen, és ha jól látom, ez az anyag a doktori disszertációja. Néhány fejezet erejéig már kaptunk betekintést a témába az egyetemi kurzusain, de alapból érdekel ez a tudományterület. A kötet a képi fordulat utáni világról beszél elsősorban a filozófia felől. Annak a kornak a jelenségeit vizsgálja, amit ma élünk. Ha jól sejtem arról fog benne beszélni, hogy hogyan vagyunk képesek mind tudósként, mind emberként együtt élni ezzel a fajta vizuális világgal, és hogy mi hogyan teremtjük, interpretáljuk újra és újra magunkat benne. Kedvelem Pusztai Virágot, kíváncsi vagyok a meglátásaira és a kérdéseire.

Chaim Potok: A nevem Asher Lev
Az egyik egyetemi órámra kellett olvasnom Jirí Langertől a Kilenc kapu című könyvét, amelyben a haszidokról írt, akik ortodox hagyománytartó zsidó közösségek, az Ortodox című könyv kapcsán most sokat beszélnek róluk a könyves közegekben. Jellemzően vidám emberek, sokat táncolnak és egész életükben a tekercseiket bújják. Jirí Langer is egy olyan író volt, akinek ki kellett lépnie a közösségéből ahhoz, hogy alkotni tudjon, hasonló a helyzet Chaim Potok rabbi főhősével, aki pontosan tudja, hogy a vallásos zsidók nem szoktak festeni, sőt, olyan jól festeni, mint ő. A vallásos kultúra és a művészet tere között pedig bátran kigúnyolhat az ember bármit. Egy lelkes, humoros, vicces könyvet várok.

Edward St. Aubyn: Patrick Melrose – Nincs baj – Baj van – Van remény
Edward ST, Aubyn: Patrick Melrose 2. – Ami kell – Végül
Szóval határozottan az az érzésem, hogy nem olvastam még elég drogos könyvet. Pedig de. Csak a drog mellé a könyvekben mindig olyan tök érdekes témák kerülnek, mint a beat, a depresszió vagy éppen az angol arisztokrácia elsatnyulása. A Patrick Melrose sorozatban határozottan az utóbbira kapunk példát. Az öt kisregényből álló, magyarul két kötetben megjelent sorozatban Patrick Melrose életét követjük az apja zsarnokoskodásával teli gyermekkorától a heroinfüggőségéig, majd látjuk, ahogy Patrick családapaként próbál harcolni az apja okozta traumák, és azok az átöröklődése ellen. Több olyan molynak a kedvence ez a könyv, akiket nagyon kedvelek, és nyilvánvalóan én is imádni fogom. A Lírától vettem 1+1 akcióban, mert a Librinél lebeszéltem magam ugyanerről az akcióról egy hónappal korábban, és utáltam is magam érte.

Amy Bloom: Közös titkaink
A könyv Lorena Hickok és Eleanor Rosevelt szerelmi történetét járja körbe. Egyrészt ez egy nagyon izgalmas kötetnek tűnik, hiszen az újságíró és az idealista first lady, akinek például az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát köszönhetjük, kapcsolata mind szakmailag, mind érzelmileg összefonódik. Nyílt titok a Fehérházban, hogy Eleanor és bizalmas tanácsadója között több van barátságnál, Eleanort mégis férje mellett, az ország második asszonyaként végzett emberjogi és nőjogi mozgalmárságáról ismerjük. Én meglepődtem a regény fülszövegét olvasva, kíváncsi vagyok, hogy milyen további meglepetéseket tartogat számomra a könyv.

Balázs Ágnes: Feladó: Fekete Szivárvány
Édesanyja balesete után Zsófi gyanús leveleket kap, amelynek a feladója a Fekete Szivárvány. Feltehetően valamilyen rejtélyt feloldva Zsófi édesapja állhat az ügy mögött, Zsófi pedig nyomozásra indul. Egy kedves barátom ajánlotta, érdekel a roma téma ifjúsági regény reprezentációja, többet nem igazán tudok róla.

Emmi Itarata: A tiltott álmok városa
Két dolog történt az elmúlt hónapban, ami meghatározza egy picit most azt, hogy milyen könyvek kerülnek előrébb az olvasmánylistámon. Az egyik Zsófi szuper videója, amiben LMBT+ könyveket ajánl nektek, és amiben legalább 2 olyan régóta meglévő, még olvasatlan, és egy régóta megvenni tervezett könyv is szerepel, amikről azt gondolom, hogy tök gáz, hogy még mindig nincs róluk tartalmam. A másik dolgot már régóta terveztem, de Zsófi videójának hatására vált valósággá: Megkérdeztem, hogy milyen könyvekről olvasnátok szívesen, és arra kérlek titeket, hogy az oldaldobozok közötti képre kattintva ti is ajánljatok bátran könyveket, amik érdekelnek titeket.

Nadehogy: Miért kellett ez a hosszú felvezető? Mert A tiltott álmok városával a megjelenése óta szemezgetek, de csak Zsófi videójának a hatására maradt meg végre a kosaramban egy-egy akciómustra után. A regény főszereplője Eliana, aki álmot lát egy olyan szigetbéli városban, ahol tilos álmodni. És rettenetesen érdekel, hogy hogyan épül fel ez a diktatúra. Mármint nagyon szerettem a Chaos Walking trilógiát, ahol minden férfinek zaja van, egy ideje a polcomon van a Manmom, ahol szintén az álmodás az egyik fő történettér, az Amatka is egy éve áll már a polcomon, ahol a nyelvet korlátozza egy diktatúra… Érdekelnek az íjmódon felépített világok, és nem értem, miért nem olvastam még el ezeket.

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!
Murakami könyvét már értem, hogy miért nem olvastam el. Mert olvasatlanul vár a polcomon az 1Q84 első része a szerzőtől, és nem szeretem, ha egy szerzőtől több olvasatlan könyvem van. És félek az 1Q84-től, mert egy nagy trilógia nagy tétekkel. Ehelyett most akkor elolvasom ezt. Rövidebb is, egykötetes is, LMBT is, kértétek is. A kötetben K-t követjük, aki szerelmes az egyik diáklány társába, aki viszont egy idősebb üzletasszony miatt lángol. Egy szép történetet várok egymás mellett élő beteljesületlen szerelmekről, és az sem volna rossz, ha megérteném, miért szeretjük annyira Murakamit. Bocsánat, ha a szavaim valakik szerint blaszfémikusak, még nem tudom, hogy mit cselekszem.

Wolfgang Herrndorf: Csikk
Mint ma már említettem, nagyon szeretem a Zabhegyezőt, ezért vannak mind várakozásaim, mind félelmeim azokkal a könyvekkel, amiket úgy reklámoznak, mint az új Zabhegyező. Egyszerűen mindig meg kell keresnem azt, hogy mitől lesz más, mitől lesz ez érdekes számomra, és mivel szintén kértétek, és én is régóta szemezgetek vele, ezért itt is el kellett gondolkodnom. A Csikk egy olyan regény, ami igyekszik megragadni valamit a kelet-németségből. Két berlini kamasz srác elindul egy öreg Ladával, hogy Havasalföldre menjenek Csikk rokonaihoz. Én szoktam szeretni az ilyen road movie-kat, ha tényleg elkapják azt, amikor csak úgy nézzük az utat és beszélünk mindenféléről hangulatot. Ezt mindenképpen várom tőle. És hogy hozza a Zabhegyező minőséget. Ez is olyan könyv, amiről biztosan hamarosan lesz szó.

Max Porter: A bánat egy tollas állat
Érthetetlen, hogy ez a könyv eddig miért nem volt a polcomon, mert a tavaszi megjelenése óta erősen kiabálva hívogat, de még szerencse, hogy nem vettem meg. A szakkollégiummal mi is választhattunk, hogy a tavalyi szépirodalmi szövegek közül melyikek kerüljenek a Libri-díj shortlistjére, és a szavazatunkért cserébe érkezett ez a könyv, és eléggé nagyon örültem neki. A könyv egy rövid elég lírikus gyásztörténet, amiben egy apa és két fiú egy varjú segítségével igyekeznek feldolgozni az édesanyjuk értelmetlen halálát. Nagyon izgalmas a kötet textúrája, kis monológokat tartalmaz, szinte verseket, és bár biztos vagyok benne, hogy egy csomó jelentés elveszett számomra például azért, mert a kötet kapcsán hallottam először Ted Hughesről, mégis egy izgalmas gyászfeldolgozós kötet lett, tele gyönyörű mondatokkal, amiket könnyű érezni.

Péczely Dóra (szerk.): Lehetnék bárki
Épp 2017 tavaszán, amikor elkezdtem jó verseket is írni a Független Mentorhálózat alatt, jelent meg a Szívlapát kortárs költészeti antológia, amiben akkor élő szerzők kamaszok számára is érthető, élvezhető verseit válogatta egybe Péczely Dóra. Most ennek az antológiának jelent meg a kistesvére, a Lehetnék bárki, amiben 30 alatti kortárs szerzők és klasszikus szerzők 30 éves koruknál előbb írt versei jelennek meg. Hatalmas öröm számomra, hogy az antológiában két versem is olvasható, illetve, hogy a kötet címét az egyik versem sora adhatta. Nagyon klassz antológia hihetetlenül izgalmas szerzőkkel, bátran ajánlom nektek is. Amikor megérkezett a példányom egész nap csak lapozgattam, hogy milyen jó versek vannak benne, milyen jó emberektől, és milyen megtisztelő és klassz dolog szerepelni benne.

9 könyvet sikerült az elmúlt hónapban szereznem:

Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve
Erwin Mortier édesanyja Alzheimer-kórban szenvedett, és azt olvashatjuk rövid, szabadversszerű kis novellákban, hogy egy anya hogyan veszik el a világban, és a gyermekének hogyan kell megtanulnia másként viszonyulni az anyjához és az őt gondozó apához. Mivel a családom tavalyig szintén együtt élt ugyanezzel a betegséggel, ezért azt mondhatom, hogy nagyon ismerősek voltak a kötet élményei. Látni és lassan megszokni, hogy valaki nincs velünk, keresni magunkon a jeleket és utólag megmagyarázni, megérteni a történeteket, próbálni azt az embert segíteni, aki ott van vele, felkészülni arra, hogy lesz, amikor már mi kevesek leszünk. Egy nagyon érzékeny szöveg, nagyon első kézből mutatja meg a hozzátartozás érzéseit, tétje a szövegnek, hogy ezeket minnél tényszerűbben írja le. Szerintem nem igazán ismert könyv, pedig fontos volna. A téma miatt is, és a megértés miatt is. Mindketten elolvastuk a nővéremmel aztán beszélgettünk egy nagyot. Sokat kaptunk a könyvtől.

Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?
Matt Haig az angol ifjúsági és gyerekkönyvpiac egyik népszerű alakja, olyan könyveket jegyez, mint a Ha megáll az idő vagy A fiú, akit karácsonynak hívnak. Ebben a regényben mégsem feltétlenül a fiataloknak szól. A depressziójáról mesél, amit a húszas évei közepén élt át, és közben tele van életerővel és életigenléssel. Elmondja, hogy volt, amikor ő is elindult, hogy megöli magát, de végül nem tette meg az utolsó lépest egy szikla peremén állva, beszél a visszaesésekről, a fájdalomról és a létezni képtelenségről, arról, hogy érezhetjük úgy, hogy mínusz egyen állunk, de nem a halál az egyetlen megoldás, hogy feljöjjünk. És közben tényleg süt minden szavából az élni akarás. Listákba szedi, hogy miért kell életbe maradni, beszél a nehéz dolgokról, a depresszió statisztikájáról, arról, hogy hajlamosak vagyunk mi magunk és a környezetünk is elbagatelizálni. Kemény könyv, de szuper módon kedves és jólelkű az egész. Nem fogja megváltani a világot, de nem is vállalkozik rá. Csak egy picit másként akar rád nézni, és ez sem kis dolog.

Johan Idema: Hogyan legyünk jobb turisták
Johan Idema könyve egy nagyon izgalmas kis darab. Két motivációm volt. Egyrészt most nyáron több ilyen hátizsákos városban lézengős kis nyaralást tervezek, másrészt pedig Eberhard Staub: Az élő város című könyvében azt mondja, hogy a városi ember is olyan, mint a turista, hiszen hátizsákkal mászkál, van nála víz meg szendvics, és fotókat is készít. Alapvetően kábé úgy vagyok turista, ahogy Idema képzeli, tömegközlekedem keresztül a városokon, keresem a peremkerületeket és az azokban rejlő szépséget, ott vásárolok, ahol az emberek általában, gyűjtök emlékeket, mégis jó visszacsatolás volt, hogy Idema ezt tartja a jobb turistaságnak. Én úgy érzem, hogy lassabb, a pillanatban élőbb, de mindenképpen jó így.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Nádasdy kiadta az első prózakötetét a születésnapomon. A melegségről ír benne, hogy milyen volt a ’60-as, ’70-es, 80-as években. Kedves, mesélős, tanulságos könyv ez, nyilvánvaló volt, hogy odáig meg vissza leszek érte. Itt írtam róla.

Selma Lagerlöf: Amikor én kislány voltam
A Nils Holgersson mesék írójának szép gyerekkora volt egy vidéki kisbirtokos gyermekeként. A könyvéből megismerjük a közeli családokat, a nevelőnőket, és végig követjük azt, ahogy az eltökélt kislányból lassan író lesz. A regény idején túl is majd az első nő, aki irodalmi Nobel-díjat kap. Kedves könyv, jó hangulatokat kap el, egy délután alatt olvastam ki pihenésképpen.

Molnár Gál Péter: Coming out
MGP a rendszerváltás előtti színházi élet megkerülhetetlen kritikusa volt, akiről 2004-ben kiderült, III/III.-as ügynök volt, akit a homoszexualitásával zsarolva szerveztek be. Akkor megírta a végül be nem fejezett, meg nem szerkesztett válaszát, amely csak most most a Magvető Tények és Tanúk sorozatában jelent meg. Itt írtam róla.

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Jeanette Winterson az angolszász kortárs irodalom egyik nagy, kedvelt feminista alakja. A Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? pedig a szerző egy későbbi regénye, amiben már a pályájára is visszatekint. Amikor először olvastam a könyvet 16-17 évesen, akkor elsősorban arról szólt, hogy egy kamasz lány próbál valahogy élni azután, hogy az a nevelőanyja elutasította. Ma már egyszerre szól erről és közéleti érzékenységről, amit tizenhat évesen nem is igazán érthettem, mert az igazán az elmúlt pár évben ragadt rám. Beszél a vallásos neveléséről, de nem állítja be ezt a témát sem direkt ellenségesen, tematizálja a munkáséletet és az elsőgenerációs értelmiségiségét, nyilván baloldalian, és közben tényleg csak azt próbálja feldolgozni, hogy hogyan hangozhatott el a címben szereplő mondat.

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa kötete nem csak a címe miatt érdemli meg a figyelmünket, hanem azért is, mert jó novellákat tartalmaz. A nyelvhasználata kevésben tér el a fiatal kortárs magyar prózanyelvtől, gesztusaiban is elsősorban elidegenedik, hősei menekülnek egyfajta valóságból, melyek válsága egyébként a teljes társadalmat is érinti. Előkerül a migráció, az ökológiai krízis, de mindezek személyes síkokon, történeteken keresztül maradnak velünk. Izgalmas szövegek, nem forradalmiak, nem mások, mint amiket a fiatal prózánál látunk, bár elég menőn többször olvasunk állati nézőpontból történeteket, de  a szövegek mindenképpen kellemesek, alaposak és jók.

Max Porter: A bánat egy tollas állat
(Fent már írtam róla)

Nézzük az év elején belőtt kategóriák szerint:

Nonfiction: Miért érdemes életben maradni?, Hogyan legyünk jobb turisták, Coming out, Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Megismerni a várost: Hogyan legyünk jobb turisták
Nem angol/magyar anyanyelvű szövegek: Dadogó dalok könyve (belga), Hogyan legyünk jobb turisták (holland)
Kortárs magyar széppróza: A szakállas Neptun, Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Régóta meglévő LMBT könyvek: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
LMBT könyvek: A szakállas Neptun, Coming out, Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Blogoltam is:

Ez ebben a hónapban a tizenegyedik bejegyzés, ami kifejezetten örömteli dolog számomra. Annak is örülök, hogy a pontosan tervezett posztok jókor jöttek: Tényleg a hónap első napjaiban érkezett az 1 és 6, és sikerült tartani a pontosan három hetet a két kibeszélős poszt között, amire a továbbiakban is nagyon szeretnék figyelni. De ne szaladjunk ennyire előre.

Június 3-én érkezett az 1 és 6, a betervezettek közül 3 könyvet olvastam el, de nem is erőltettem, a három maradék könyv is menni fog majd, mert tényleg érdekelnek, csak nem akartam erőltetni. Ezt követően érkezett az első Kibeszélős, amelyben a blogon található bejegyzéstípusokról meséltem. Hogy mik voltak velük a szándékaim, és hogy hogyan alakultak át az évek alatt. Az első értékelésem Sara Collins: Frannie Langton vallomásai című könyvéről szólt (az alternatív fülszöveget itt, az értékelést itt találod). A következő bejegyzésről már volt szó ma, arra kértelek benne titeket, hogy ajánljatok nekem könyvet. Aztán érkezett a hónapom nagyon várt olvasmányáról az értékelés: Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun című novelláskötetéről írtam (alternatív fülszöveg itt, értékelés itt). A második Kibeszélősben arról írtam, hogy miért kellene visszavenni a buzi szót. Index kiemeléssel és hatalmas komment cunamival trónól most a legolvasottabb bejegyzések között, és megdőlt vele az eddigi napi látogatottsági rekordom. Az utolsó értékelés Molnár Gál Péter: Coming out című önéletírásáról szólt (alternatív fülszöveg itt, értékelés itt), és ez pedig hát a 11. bejegyzés.

Szóval ez volt. Örülök ennek a hónapnak, tényleg sikerültnek érzem. A június, és ha már itt tartunk, az augusztus nem tudom, hogy hogyan fog alakulni, mert most táborozom, aztán pedig nagyon ritkán leszek térerő közelében, de szeretnék blogolni, bízom benne, hogy megtalálom majd a módját. 🙂 Még az is lehet, hogy egyszerűen csak lesz hálózat otthon (bár eddig nem volt, de hátha ezt megoldotta az online oktatás helyzete). Tényleg meglátjuk.

Mindenesetre, ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról sem, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Molnár Gál Péter: Coming out

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Molnár Gál Péterről és a Coming out című önéletrajzi kötetéről fogok nektek mesélni. És ez mindenképpen fura számomra. Én már az a generáció vagyok, akinek az MGP rövidítés már nem igazán mond semmit, hiszen nem éltem a rendszerváltáskor, 2004-ben pedig, amikor Molnár Gál Péter ügynökmúltja nyilvánosságra került, még csak 7 éves voltam. Az a generáció vagyok, aki viszonyul valahogy az ügynökmúltakhoz, de nem érzi ennek már igazán a súlyát, csak tudja, hogy ez egy fontos dolog. Mégis azt gondolom, hogy van mondani, mesélni valóm erről a kötetről, de ha valaki olyan emberek véleményére is kíváncsi, akiknek valóban jelent valamit a III/III-as ügynök múlt és ismeri MGP munkáját, azoknak hagyok lent a bejegyzés végi szövegdobozban majd további linkeket. co.JPG

Molnár Gál Péter a rendszerváltás előtti színházi kritika egyik legvitatottabb, ugyanakkor minden kétséget kizáróan az egyik legelismertebb alakja. Kortárs színészek úgy nyilatkoztak róla, hogy vérbe mártott tollal írt, sok kárt okozott a kritikáival, tudták, hogy bizony elfogult, például azokkal a darabokkal szemben, amelyekben a felesége Ronyec Mária is játszott, mégis minden szavának súlya volt, figyelmet szenteltek neki. A rendszerváltás előtt MGP a Népszabadság kulturális szerkesztőségének egyik nagy alakja volt, neve vitatott, de erős lábakon álló intézménnyé vált az évek alatt.

Éppen ezért szólt hangosan, amikor 2004-ben fény derült ügynökmúltjára, miszerint Luzsnyánszky Róbert néven III/III ügynökként jelentéseket tett a színházi elitről és annak a működéséről. Azt mondhatjuk, hogy a közhangulat több évtizedes feszültsége robbant rá Molnár Gál Péterre. Egyszerre vitatták mindazt, amit írt, emberi és szakmai méltóságát is megkérdőjelezték, ismét téma volt Latinovits Zoltán öngyilkossága és MGP kritikája a színészről, miközben ekkor még érezhetően sajgott az ügynökakták további titkosításának sebe is a társadalomban.

Akkor MGP csak annyit nyilatkozott kioktató hangnemben, hogy ha ma fenyegetnék meg börtönnel a homoszexualitása miatt, akkor most is aláírná a saját beszervezését. A botrány után kezdett el dolgozni Coming out című emlékiratán, hogy az olvasó betekintést nyerjen a diktatúra színházi életébe, a homoszexuális férfi világba és az ember ügynök múltjába. A szöveg a szerző 2011-es haláláig nem készült el teljesen, ahogy a szerkesztők többször is jelzik, vannak megszerkesztetlen mondatok (ebből talán 2-3 feltűnőbb darabot találtam), és téves, nem visszaellenőrzött adatok, amelyeket az alapos lábjegyzetek és a hosszú névmutató javít ki vagy pontosít. A kötet most, tavasszal, a Magvető Kiadó múltfeldolgozással foglalkozó Tények és Tanúk sorozatában jelent meg, és három ilyen hosszú bekezdésnyi felvezető után ideje végre beszélni a könyvről.

Amikor ránézünk a tartalomjegyzékre, láthatjuk, hogy egy öt fejezetől álló könyvet kapunk, ám ezek a fejezetek összeérnek. Minden fejezet egy adott téma köré szerveződik, ugyanakkor a kötet fő kérdése kapcsán óhatatlanul van átfedés a témák között.

Kinyitva a kötetet a rövid előszó után azonnal a függeléknél találjuk magunkat. Persze nem véletlenül. Molnár Gál Péter dramaturgként végzett és dolgozott, így nyilván pontosan tudta, hogy ha az ügynökmúltjáról általában elítélően beszélő, őt személyében és munkásságában sértő írásokat közöl, akkor óhatatlanul kialakul valamiféle szimpátia, az őt kritizálókkal szembeni tartás az olvasóban. Másrészt azzal, hogy a fügelék a cikkekkel és a kis magyarázataival előre került, azt is kifejezi, hogy ez is erősen a szöveg része, el kell olvasnod, át kell magad rajta verekedned. Nem csak úgy, függelék módjára.

Az első tematikus fejezetben hosszabb-rövidebb anekdotákat kapunk, amin keresztül megértjük a kort, amelybe a hányattatott színházkritikus születni és létezni kényszerült. Televíziós műsorszerkesztés közben látjuk őt, és megismerünk néhány tipikus karaktert, a társalgási lap párthűsége és nem képessége miatt kinevezett főszerkesztőjét, vagy egy felszolgálót, aki jelent, néha azokat a badarságokat is, amiket a fülébe ültetnek.

A következő fejezetben a homoszexualitás tematizálódik. A magánügye, ami közüggyé vált, hiszen mint írta, az közigazgatási következményekkel is járt. Ebben a fejezetben beszél arról, hogyan ismerkedett meg más melegekkel, színházban, korzózva, külföldi színházi- és filmfesztiválokon, valamint ebben a fejezetben olvashatunk a beszervezéséről is.

A színházpolitika témája köré szerveződik a negyedik fejezet. Működés közben látjuk a diktatúrát, annak kultúráját, színházát és színházi kritikáját, és mindez az ötödik fejezetben csúcsosodik ki, ahol a maga színházi kritikusságát igyekszik megmérni, hogy aztán összefoglalja az egész kötetet. Amit egy névtelen kommentelő a kritikáiról ír ékezetek nélkül, az igaz erre az életrajzi könyvre is:

A kritikait is az utobbi evekben nem kritikanak neveztem, magamban, hanem „szinhazrol szolo irasnak” – sokszor nem a szo hagyomanyos ertelmeben vett kritikak (az mi?), hanem remek esszek, stilusgyakorlatok

Mivel mind a korrajz, mind a melegség, mind a színházi kritikussága, mind az ügynöksége nagy hangsúlyokat kap, azt gondolom érdemes úgy vizsgálni a kötetet, hogy kiderüljön, melyikről mit gondol.

MGP aktív éveiben diktatúra volt, amely a saját lágyságát és könnyűségét, már szinte szabadságát hirdette, mégis az élet minden területén kontrolálni szerette volna a polgárait. És miért is volna más a kultúrában ez. Azt mondhatjuk, hogy ez az a kor, amikor mindenki szem a láncban, a házmesterek, akik persze minden kornak a házmesterei, és a kávéházi asztalok körüli ügynökök kora ez, ahol az volt a legnagyobb imádság, hogy

Adjon az isten nekem olyan besúgót, aki azt jelenti, amit én mondtam.

A szerző bátran mondja a kötet elején, hogy ő nyugodt volt, hiszen pontosan tudta, hogy ha a párt nem akarja, neki úgysem eshet baja, ha pedig a párt akarja, úgyis baj fogja érni, és mint a csehovi puska, ez a mondat is óhatatlanul elsül majd, jóval az utolsó felvonás előtt. Az emberek egyszerre kedélyesek a diktatúra kapcsán, kinevetik azt, szórakoznak azzal, akivel lehet, de már az is elégtételt jelenthet, ha csak köszöntik az ügynököt is az eszpresszóba belépve.

Nem fülelt. Nem szólt bele. Nem szólt hozzánk semmit. Csak ült ott az állambiztonság szobraként. Emlékeztetett rá, mennyire ellenőrizhetetlen szabadságban beszélgethetünk egymással.

Ugyanakkor művészek dolgoztak ebben a közegben. Olyanok is, akik megvívták a maguk függetlenségi harcukat, és persze olyanok is, akik meghozták a maguk kompromisszumait. Molnár Gál külön kiemeli, hogy legkevésbé a cenzúra volt nagy hatással a színházi életre, bár ő maga is írja, hogy valahogy minden darab, minden író és minden színházi gesztus lehetett gyanús.

Mégis a kultúra legnagyobb kártevőinek azokat tartja, akik behízelgéssel és farokcsóválással igyekeztek eredményt elérni, hiszek ők elfogadták a másféle kultúra játékszabályait, kiszolgálták a rendszert és újratermelték azt a saját terükben. Acél György vezetése pedig békét akart a kultúrában, így igyekezett mindenkit megvenni, akit érdemes volt. Nem azt, akit lehetett, hanem akit érdemes volt, ahogy azt MGP is kiemeli.

Éppen ettől lesz érdekes az a nyílt gyűlölet, amit 2004-ben az ügynökmúltja nyilvánosságra kerülése után Molnár Gál Péter kap. Hosszan idézi a függellékben a Blikk egykori írását, amelyhez képest vet fel majd további kérdéseket a függellék további része, illetve a teljes könyv is:

Hiszen, ha ő az elnyomó rendszer oldalán állt, semmilyen joga nem volt, hogy a művészet mezején egyáltalán megvesse bakancsos lábait. Művészetről, színházról csak az írhat, aki szereti, sőt imádja, aki azért él, a színházért, a művészetért. Csak ilyen alapon fordulhat elő, hogy mind a nézők, mind a művészek, mind pedig a szerkesztők megbíznak benne olyan szinten, hogy olvassák, amiket ír. Így, hogy kiderült, MGP az elnyomók cinkosa volt, egyben az is kiderült, hogy mindaz, amit írt és mondott, semmilyen tekintetben nem volt érdemes arra, hogy az emberek olvassák, és komolyan vegyék.

Egy sajtótermék szavazásra vitte MGP ügyét, és a megkérdezettek 31%-a mondta azt, hogy a szerző többet soha sehol ne publikáljon, miközben más nagyvonalú fórum bejegyzés írók felteszik a kérdést: Van-e Magyarországon olyan ember, aki Molnár Gálnál többet tudna a színházról.

Sokak szemében ugyanakkor ez a végtelen tájékozottságra épülő életmű egy pillanatok alatt dőlt össze. Ha a kriktikus ugyanis a párt embere volt, akkor felmerül a kérdés, hogy mikor ír meggyőződésből és mikor feladatól, miközben összeolvasva a jelentéseit és a kritikáit pontosan láthatjuk, hogy mindig arról írt, ami őt érdekli ebben az egészben.

Egy színházeszményt képviselt és kért számon a színházon kritikáiban, és bízott benne, hogy a jelentésének a kivonatai akár egy picit is számítanak a kultúrában, miközben egyre többsör telefonált maga Acél György a Népszabadság szerkesztőségébe egy-egy kritika után arról érdeklődve, hogy azt a tetűt, kirúgták-e már.

Profi színházat kért minden alkalommal számon, sokszor tényleg vértől tocsogó tollal. Az az egyik álomszínházáról így ír:

Utolsó végvári vitézként őrzi a műveltséget, formaérzékenységet, a művészettörténeti tudást és a viselettörténeti ajánlásokat.

Kérdésként merült fel, hogy írhat-e valaki 2004-ben, akinek ilyen elvárásai voltak a színházról, de mérlegelnie kellett egy egymás mellett élő, de egymás ellen ható kényszert. Meg kellett mérnie, mi elviselhető és képviselhető. Ne értsük félre. Molnár Gál Péter tudja, hogy nem helyes az, amit tett, annak ellenére is, hogy ha tehetné újra megtenné. 2004-ben nem gondolták őt áldozatnak, hiszen akkor lett volna áldozat, ha nemet mond, és nem alkuszik meg.

De persze nem akart megalkudni sem. A szerkesztők nem véletlenül választották ezt a három mondatot a borító hátuljára:

Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani.

Minden a történetben előkerülő tisztről megtudjuk azt is, hogyan lehet kijátszani. Van olyan, aki vonalas ember, az életét a legutóbbi párthatározatok mozgatták, aminek a kereteit Molnár Gál az MSZMP központi lapjának munkatársaként ő maga is igen jól ismert. Másokkal fecsegett. Olyanokkal, akikre azért bízták, mert otthonosan mozogtak a színházi közegben, de a fecsegés igyekezett a lehető legüresebb maradni, hiszen

Színházról fecsegni más, mint színházról referálni a titkosszolgálatnak.

És hogy akkor miért nem vállalta mégis ezeket a fecsegéseket a rendszerváltáskor? A kérdés a kötetben is felmerül. Persze nem titkolja el, hogy lapulni szeretett volna, hátha megússza, hiszen nehéz egy olyan dologgal előállni, amit az ember legjobb barátai, vagy az akkor már nem élt felesége sem tudott. Ugyanakkor vállalja a saját szavait:

 Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam az újságba is, vagy leírthattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn. Azt írtam, amit gondoltam, és csak azt gondoltam, amit írtam. A szabadságát belül hordja az ember.

És az utolsó mondatot akkor is idéztem volna, ha nem sikerül ilyen jól beillesztenem, mert az az igazság, hogy állati izgalmas, ahogy egy diktatúrában egy zsarolással beszervezett ember beszél a szabadságról. Akár mint szellemi szabadságról, amelyről eddig olvashatunk, akár a megtűrt homoszexualitás adta szabadságával.

A könyv egyik legviccesebb jelenete az, amikor Béla bácsi arról beszél, hogy titokban meleg évtizedek óta, és nem lehet neki elmondani, hogy mindenki rajta és a homoszexualitásán nevet. És ez persze fanyar humor, de a diktatúra sem édes. Molnár Gál azt mondja itt döntötte el, hogy ő nem akarja, hogy gúny tárgya legyen, ezért kvázi mindenki tudott a melegségéről, miközben saját bevallása szerint szerelemből és véletlenül sem konspirációból vette el Ronyec Máriát. Hülyeség is lett volna, mert tudta, hogy sosem volt titok a melegsége.

És ezzel játszi könnyedséggel válik azonnal beszervezhetővé, aminek  a történetet a maga teljes abszurditásában mesélte el. Kiderül belőle, hogy ha a hatalomnak valakire szüksége van, akkor azt megszerzi. Megrendezték azt az alkalmat, amivel zsarolni lehetett. Bár az 1961-es törvények szerint a homoszexualitás már nem büntetendő, mégis kiskorú megrontásáért és közszeméremsértés miatt akár 10 év büntetéssel is sújthatják, miközben csak vittek hozzá egy fiút, akit a belügy hosszas megfigyelés után választott ki. Érezzük a helyzet sajátos kelet-európaiságát, amikor MGP megjegyzi, ha a fiút ő megrontotta, hát akkor sokadjára rontották meg, vagy amikor azt firtatja, hogy a saját hálószobájából sikerült közszemérmet sértenie a 180 cm magasban lévő ablakkal:

Ha valaki nagyon meg akar botránkozni, mint a viccbéli öregasszony, akkor a konyhaasztalt az ablakhoz kell tolni, és rátenni a hokedlit, csak úgy lát be fölháborodni.

Ugyanakkor látjuk a melegségnek azt a romantikus k-európai voltát, amit a Kéjpartban vagy A szakállas Neptunban láthatunk. Megismerjük a Vén Diófát, ahol folyamatosak a rendőri razziák, találkozunk színészekkel és meleg barátokkal, színházi vendégjátékok vagy filmfesztiválok alkalmán nagyon elborult történetekkel, és közben, amikor behozzák a legutóbbi kalandodat, mint egy csomó történetben, itt is kiderül:

Ismerem, csak a nevét nem tudtam.

Én viszont megjegyeztem MGP nevét és monogramját. Egy életre. És az van, hogy szimpatikus lett az elmúlt 370 oldalban. Azt írták sokan erről a könyvről, hogy nem az a klasszikus magyarázkodás, önbevallás ez a könyv, amire számítunk, de közben így is baromi hiteles maradt, sőt. Utálom ezt a szót, de ha tényleg olyan alkotó volt, amilyennek tartották és tartja magát a kötet alapján, akkor csak így maradt legitim mindaz, amit képvisel. Szerettem ezt a könyvet, mert tényleg egy kornak a tanúja szólal meg benne, aki nagyon különc, de izgalmas nézőpontból mutatja a korát.

A színikritika nem közfelkiáltásos véleménykinyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést.

MGP sem ilyen ebben a könyvben. És jól magyarázza ez az idézet a könyv végén mindazt, amit elmondott. Nem véletlenül az utolsó történetben van ez a két mondat.

Összegezve tehát egy izgalmas, más olvasmányélményt kaptam, mint amit szoktam és amit vártam. Egy elvei mellett kitartó, érzékeny szerzőről van szó, aki képes több tíz oldalon keresztül is érdekes dolgokat mondani a Hamletről, és nyilvánvalóan telis-tele van történetekkel, amik még elbeszélésre érdemesek, vagy azok lettek volna. Szerettem, megbarátkoztam ezzel az emberrel, tetszett a humora.

Kedvenc részem: Most éppen nagyon átgondolás alatt van a Hamlet dráma bennem (Március óta ez időről időre előkerül a blogon, érthetetlen, hogy hogyan.), ezért nagyon tetszett az a rész, amikor arról ír, hogy Hamlet, Horatio, Rosencrantz és Guildenstern végülis egy iskolába jártak, ugyanazt a nevelést kapták, és mégis mennyire más karakterek lettek. De tetszett az is, amikor arról beszél, hogy mennyire nem feltétlenül jelent további romlást, ha két király váltja egymást… A Hamlet tele van csodálatos lehetőségekkel, és szerettem, hogy ez a könyv tovább nyitotta számomra.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel valami a regényvilágon túl. Akik érdeklődnek a színház és a színháztörténet iránt, és akik olvasnának valami nagyon okosat. Meg persze azoknak, akiknek ez az értékelés felkeltette a figyelmüket.

Molnár Gál Péter: Coming out
Magvető, 2020, Tények és Tanúk
441 oldal
Így olvastam: Pár nap alatt, kellemesen olvasható kis sztorizgató fejezetekből áll, de érezhetően tényanyag, nem szépirodalmi szöveg, kevésbé gördülékeny.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
A dilemmát jobban értők, megélők írták: Fáy Miklós, Kovács Bálint, Sándor Zsuzsanna

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. A következő bejegyzésben már a summával jövök.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

2 / 28 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén