Olvasmányélmények a szivárványon innen

Kategória: Uncategorized 2 / 31 oldal

Februári summa

Sziasztok,

mondanám, hogy észrevétlenül tűnt el ez a hónap, és igaz is volna, méghozzá a legkevésbé csak azért, mert 28 napunk volt a februárban élni, de ez most mindegy is, a lényeg, hogy vasárnap véget ért a hónap, és íme a summája: 16 új beszerzett könyv, 9 elolvasott cím, 6 blogbejegyzés. Minderről írok bővebben, kezdjük.

16 könyvet szereztem be februárban:

Susane Clarke: Piranesi
Ezt a könyvet a booktube miatt vettem meg, de fontos vele kapcsolatban elmondani, hogy noha fantasy, a minőségi nyelve miatt a szépirodalmi kritika is pajzsán hordozza. Úgy hallatszik, hogy meglepő, hogy egy fantasy lehet ilyen is, mert rengeteg új dolgot hoz. Eddig első két fejezetet olvastam csak, mert elvitte az olvasást az, hogy sok-sok mást kellett olvasnom, de az egyik barátom szerint alapvetően az épített világ legtöbb információját birtoklom már a könyvről: Piranesi egy nagy házban jár, amelyik tele van szobrokkal és csarnokokkal, illetve be van zárva ebbe a házba egy óceán is, amelynek a dagályát igyekszik megfigyelni, kiszámolni a főhős, amikor megtaláljuk. Piranesi egy kultúrantropológus alaposságával igyekszik felmérni, hogy mi ez a ház, ami számára a világot jelenti, és hogy mi ennek a háznak a története. Hajlandó vagyok hagyni, hogy ez a szöveg lenyűgözzön, biztosan nemsokára sort is kerítek rá.

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
A Tilos az Á friss megjelenéséről van szó, amelynek a középpontjában a zene, a Hegedűs a háztetőn iskolai musicalelőadása, valamint a holokauszt története áll egy kamasz lány szemszögéből, aki megtalálja a padlásukon a holokauszttúlélő nagyapja hegedűjét. Nagyon szeretném, hogy jó legyen a könyv, mert izgalmas lehet, hogy a holokauszt témáját egy iskolai környezetbe helyezve mesélik el, és jó, hogy ebből fiataloknak szóló szövegek szólnak a maguk műfaj szerint elvárt jegyeivel, mint az iskola, a musical vagy a lehetséges szerelmi szál. Márciusban kritikát kell írnom erről a könyvről.

Kertész Erzsi: Éjszakai kert
Ez egy meseregény, ami nagy kedvencem volt ebben a hónapban, noha egyáltalán nem vagyok elégedett a regény végével és annak az üzenetével. A regényben egy fantasztikus világot látunk, amiben ellopnak egy tavat. A tó nyomát egy szétszórt és egy mérhetetlenül precíz detektív is keresi, akik kénytelenek voltak belépni az éjszakai kertbe, és meghallgatni a kertész érdekes, különös, de nagyon humoros, elmondhatatlanul kedves és fontos történeteit. Ebben a világban tündérek ébresztik a fákat, van egy fiú, aki fejjel lefelé áll, az árnyékokban meseszerető kis lények bújnak meg, valaki levelet ír arról, hogy nem lesz tavasz, de valójában mégis lesz tavasz… És ez a regény tényleg állati csodálatos, viszont a szerző úgy dönt, hogy ezt a csodát a kertben hagyja, és ez szerintem nem volt jó döntés. Egyrészt mert nem következik a regény logikájából igazán, másrészt mert nem is túl kedves gesztus csodálatosan másnak lenni egy kerítésen belül. A regény nagy erőssége, hogy kérdés nélkül elfogad különleges karaktereket, és szerintem minden tó alján kellene, hogy legyenek csillagok. Remélem folytatódni fog a történet, nagyon sok lehetőség maradt benne, és nagyon bízom ezekben.

Priya Parmar: Vanessa és Virginia
Nem szeretem azt mondani, hogy megszerettem Virginia Woolf világát, és kíváncsi vagyok erre a regényre, miközben persze, erről van szó, csak picit ez a könyves tartalomgyártói közegben nem jelent semmit, mert mindenki nagyon szereti Woolfot, méltán. Ha újra kéne kezdenem ezt a bekezdést, azt írnám, hogy érdekel, hogy milyen az a londoni polgári értelmiségi világ, amiben később megszületik a Saját szoba, és az Orlando, és a regény pont ezekbe az időkbe vezet vissza. Virginia és a nővére történetét látjuk, akik egy igazi progresszív művészeti, filozófiai kört szerveznek maguk köré a századfordulón. Nagyon frissnek és tobzódónak képzelem ezt az időszakot, remélem a könyv is ilyen lesz. Nagyon kellemes akcióban volt (a következő könyvhöz hasonlóan), ezért vásároltam meg most, de nem hiszem, hogy akut olvasmány lesz.

Mackenzi Lee: Útmutató hölgyeknek a kalózélethez
A könyv a Montague testvérek sorozat második része. Még a sorozat első részét, Az úriemberek kézikönyve: bujaságtól az erényekiget sem olvastam, pedig egy izgalmas és sokak által kedvelt történelmi LMBT könyv egy elég laza, közel punk lázadó főhőssel, aki beutazza az angol nemesi hagyomány szerint Európát a tanulmányai alatt, és ettől a könyvtől is azt várom, hogy írja újra az újkornak tudott nemi szerepeket, mutasson egy menő punk női alternatívát. Várom, hogy eljöjjön ennek a sorozatnak az ideje, és bízom benne, hogy akkor nagyon jó lesz majd.

Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába
Oravecz Imre az egyik ma élő nagy öreg szerző, aki művészetében a posztmodernt és az Illés Gyula felől az irodalomban létező szociográfiai jellegű vidék és parasztábrázolást össze tudta írni. És ezzel szinte el is mondtam, hogy miért is nem olvastam őt korábban, noha tudom, hogy ír mást is, az 1972. szeptember című verseskötete vagy A hopik könyve például érdekel, de a hozzá társított parasztábrázolás téma mindig távol tartott tőle. Ebben a könyvében viszont irodalmi leveleket ír fiatal felnőttként, az amerikai tanulmányútjáról visszatérve. Úgy érzem, hogy ez a könyv lesz a kapu számomra Oravecz fontos világához.

Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Ezt, és a következő két könyvet szépséghibásan vettem olcsóbban, és bár nem voltak betervezve, örülök, hogy random a polcomra kerültek. Győrfi Ákos egy elég póztalan költő, aki kifejezetten hivatkozási alap a generációnkban, és nekem még nem volt Győrfi Ákos kötetem, eddig. Belelapozva szuper verseket tartalmaz, a címadó versben a Szent Márton legenda újraírásával a léten önmagán is gondolkozik, anélkül, hogy egy ilyen lila bölcsészkedés volna, a többi versben pedig hétköznapi helyzeteket húz ki a személytelen térbe. Nem tudok versekről írni, mindig erre jövök rá ilyen mondatok után.

Olivia Laing: A magányos város
Ezt a könyvet először akkor dobta elém az internet, amikor városos elméleti szövegeket kerestem, de akkor kiderült, hogy ez a könyv sokkal inkább a magányról szól, mint a városról. De aztán beleolvastam a könyvbe és a fülszövegre, és kiviláglott, hogy a személyességről szól, és a művészetről, amely képes azt közvetíteni egy bármilyen magányos világban is. Esszészerű, de személyesebb annál, és valahogy berántott annyira, hogy megvegyem, sőt, szerintem rövidesen elkezdem majd olvasni is.

Piroschka Dossi: Hype! Művészet és pénz
És akkor ez itt a harmadik akciós könyv, amiről sosem hallottam, de szépséghibás volt, és a múlt félévben több irodalom és gazdaság témájú tanulmányt kellett olvasnunk, amik felkeltették a figyelmemet. Mert a könyvek és a művészetek is piacokon értékesülnek mégiscsak, mert a művészet reflektál a maga piaciságára, vagy mert a pénzérmék és bankjegyek maguk is művészeti alkotások, vagy… egy csomó minden más miatt is. Érdekel, hogy ez a könyv mit emel ki ebből, egyébként is szívesen gondolkozom ezeken a témákon, kérdéseken, így isten hozta a polcomon.

Szlukovényi Katalin: Álomkonyha
Szlukovényi Katalin verseskötet tavaly jelent meg, és azt ígérte a fülszövege, hogy újraírja a negyven év körüli létösszegző gyakorlatot, és a mindennapok szintjén vizsgálja meg azt. És valójában ez is történik, de ez a munka nem igazán sikerült irodalmilag jól. Ebben a kötetben korrekt versek vannak, amik meg vannak írva, de a versek leginkább súlytalanok, a szavak pusztán azt jelentik, ami oda van írva. Egyfajta iróniával próbálkozik, de valójában ez az irónia hihetetlenül üres, mert bármi kimondható volna nélküle is. Nagyon sokat vártam tőle, és szinte semmit nem kaptam, írtam erről a Tiszatáj online-nak bővebben.

Linda Boström Knausgard: Isten hozott Amerikában
Nagyon régóta gondolkoztam azon, hogy szeretném-e megvenni ezt a könyvet, végül szintén akciósan megvettem, majd el is olvastam, ami jó döntésnek bizonyult. Ez a könyv egy tizenegyéves kislány történetét meséli el, akinek a mentálisan sérült és bántalmazó apja meghalt. A kislány biztos benne, hogy ő és az Isten tehetnek az apa haláláról, hiszen ő imádkozott érte, ezért ezen gondolatok mentén nem mer többet megszólalni, miközben a családban egyébként is mindenki a saját magányába fordul. A valódi súlya a szövegnek egyrészt az az eltökéltség, hogy nem szólalni meg többet, másrészt az a tapasztalat, hogy mindenhogyan lehet egy élhető életet élni. A rövid, leginkább tompának mondható elbeszélés nagyon igényes nyelven szólal meg, érzékenyen és figyelmesen nyúl a témájához, és könnyű olvasni. Mostanában pihenésképpen ilyen szövegekre van szükségem.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Azt várom ettől a novelláskötettől, hogy releváns lesz, és mókás. A lakótelepekről szól, novelláskötet, ez a címe. Nem tudom, mi mást is mondhatnék.

BitterSweet: Sotus
A dél-koreai BBL (boy-boy love) melegirodalom egyik első magyar nyelven olvasható kötete ez. A Művelt Nép Kiadó tavaly novemberben beállt ezen könyvek mögé, és rögtön három kötetet ki is adott, amiből ez az egyik. A Sotus egy elég diktatórikus főiskolai mentorrendszer, amiben harmadévesek vezetnek gólyákat az egyetemi élet útvesztőin. Az egyik kisgólya ellenáll a rendszernek, amivel felhívja magára a mentora figyelmét. Okés, innentől értjük is az egészet, de a BLL sorozatok közül ez az egyik legnépszerűbb, az egyik kedves barátom és molytársam rajong érte, így én is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen csodálatosan gejl szerelmes limonádé szöveg is lesz ez. Természetesen mindezt a lehető legjobb értelembe véve.

Paul McVeigh: A jó fiú
A következő két könyvet a Typotex Kiadótól kaptam azzal a legkedvesebb és legőszintébb megegyezéssel, hogy évekkel ezelőtti könyvek, szóval ráérnek, de egyszer majd írjak róluk. És így is fog lenni, mert az időbeosztásom szétcsúszása ellenére is, ezek a könyvek állati érdekesek. A jó fiú egy kellemes kiskamasz regény egy nyáriszünetről, amelyet a nyolcvanas évek északír vallási harcai kereteznek. Mickey érzékeny kissrácként ezen a nyáron belecsöppen az életbe, noha kerülni igyekszik azt. A fülszöveg felsorolása szerint lát halált, reménytelenséget, küzdelmet, hűséget és árulást, erőszakot és végtelen szeretetet, sőt még smárolni is megtanul. És közben humoros és kedves marad. Az ilyen könyveknek az szokott a sorsa lenni, hogy elegem lesz az életből, és egy-két csendes délután alatt elolvasom, hogy feltöltsön életigenléssel és szeretettel. Várom, hogy olvassam.

Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz
A lengyel Sylwia Chutnik könyvébe már belekaptam néhány oldal erejéig, és eléggé tetszik. Ha jól értem, ebben a regényben egy erősen posztszocialista társadalmat kíván bemutatni a női szerepeken és a fontosabb tereken keresztül. Az első fejezetben a bazársoron járunk és egyes női eladók, kofák jellemzését látjuk az őket körülvevő mikrovilágon keresztül. Egy izgalmasan hideg, személytelen, kihívó prózát kapunk a szövegben, ez is egy olyan befogadásra hív, mint az Isten hozott Amerikában. Azt hiszem tetszeni fog, mert Varsót látjuk, és a feminizmus, mint egy városhasználati gyakorlat, ami  rámutatásra hív észrevétlen működésekkel szemben.

Szilasi László: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét
Szilasi nekem tipikusan az, ami szerintem a bajom a bölcsészetben megérkezéssel. 2014-ben jelent meg a sokak szerint ma is legjelentősebb kötete, a Harmadik híd, én pedig 2015 óta olvasok valamennyire gyakran, 2017 óta meg különösen gyakran kortárs irodalmat. Az első Szilasi, amit olvastam, a 2017-es Amíg másokkal voltunk, aztán folyamatosan olvasom az új megjelenéseit, azon kevesek között vagyok, akik a legújabbért kifejezetten rajonganak is, de a régi könyveit nem sikerült még elolvasni, mert 2015 vagy 2017 óta mindent nem lehetett bepótolni. Az egyik ilyen adósságom a Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét című esszékötet, ami még a születésem előtt jelent meg (ily módon nem olvastam frissen, nyilván), és egy egészen más irodalomtudományos közegben, a szegedi irodalomtudományos élet fénykorának első éveibe érkezett meg. Esszéket ír benne, mi most esszéket tanulunk írni vele, és ha már így alakult, kíváncsi vagyok arra, hogy mit írt ő össze ebben a gyűjteményben.

9 könyvet sikerült elolvasnom februárban:

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik
Selyem Zsuzsa egy rendkívül különös hangú és nagyon érzékeny író, aki ebben a regényében egy erdélyi nemes család második világháború utáni kitelepülését meséli el egészen nagy keretben. A mozaikszerűen felépített regény történeteiben nagyrészt állatok mesélik el, hogy hogyan látták az adott eseményeket. Baglyok, kutyák, perspektívájából kapunk képet városi pletykákról vagy épp gazdai hűségről, és közben érezzük, hogy a kényszermunkára küldött család nem csupán a nemesi rangot őrzi, hanem a nemességnek valamiféle erényeit is. Egy nagyon szép szöveg ez, ami tavaly robbant be külföldön igazán, angolszász területeken 2020 egyik legjelentősebb világirodalmi fordításaként tartják számon. Örülök, hogy ennek, illetve a tavaly megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetének hála dolgom akadt ezzel a regénnyel is, mert mindig nézegettem, de féltem megvenni. Épp most olvasom újra a novelláskötetet.

Kopriva Nikolett: Amire csak a fák emlékeznek
Kopriva Nikolett szintén Móricz Zsigmond-ösztöndíjas volt velem az utóbbi fél évben, és a kötetének a megjelenése utáni napon találkoztunk egy ösztöndíjas rendezvényen, és nagyon megtisztelt, hogy kaptam egyet a verseskötetéből. A könyv ugyanakkor egy picit tipikus első kötet. Miközben tök jó és erős aurákat épít például a fa és a tenger szimbólumokkal, addig egy picit túlírt is lesz. Minden szavával esztétizálni akar, amitől néha elveszik a fókusz a fő állásáról. De persze ezek tanulható, és technikai dolgok, amikben már az utolsó két ciklus versei jobban is működnek. Mint egy első kötet, a költő eddigi munkáit tartalmazza, és látszik, hogy tanul, épül, miközben már az első verseknél látszik, hogy érti, hogy mik azok a képek, gondolatok, amik megírásra, megőrzésre érdemesek.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita Mély levegő című könyve is olyan, amit most azért olvastam újra, mert dolgom volt vele, de nagyon szerettem másodszor is újraolvasni így rövid időn belül. Voltak részek, amikre emlékeztem, hogy nagyon jók lesznek, és vártam, meg voltak, amikről nem gondoltam, hogy ennyire ügyesek, mert elsőre nem tűnt fel. Halász Rita könyvéről továbbra is azt gondolom, hogy tényleg nagyon klassz könyv. Elég felkapott most, nagy a sajtója, és tényleg nem érdemtelenül. Egy válás történetét meséli el, amiben a nő igyekszik kétgyerekes anyaként megérteni, ki is ő, aki lassan beleszürkült a házasságába. A szöveg okosan dolgozik az identitásokkal, jó szerepelvárásokat mozgat, okos, sokhelyütt vicces szöveg. Tényleg nagyon kedvelem, ajánlom bátran.

Kertész Erzsi: Éjszakai kert
(Fent már írtam róla.)

Kele Fodor Ákos: A szív vége
A szív vége egy felnőtt mesekönyv, amiben a szerző a cigány mesevilág működését kívánja egésszé konstruálni. Az könyv egy hihetetlenül okos szimuláció, ami bemutatja, hogy milyen mesevilágot hittek a cigány emberek, milyen volt a maguk sajátos, az írások nélküli társadalom szerinti a hitet, a meséket és a való életet együtt kezelő világképük, amivel élni és például gyógyítani próbáltak. A jól megírt történetek és az elképesztően gyönyörű fekete alapú, fekete lapélű könyvtárgy a szürreális fotómanipulációival egy egészen nagy vállalást visznek végig csont nélkül, és nagyon szeretem ezt. Régóta kellene róla írnom, most már ki van jegyzetelve, reményeim szerint a héten akad majd rá időm is.

Szlukovényi Katalin: Álomkonyha
(Fent már írtam róla.)

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna a magyar irodalmi élet egyik fontos és tekintélyes alakja, izgalmas dolgokról szokott írni, és amikor beszél a kulturális élet jelenségeiről, akkor érdemes figyelni rá. Ez a könyv is egy fontos könyv, igényes darab, amely nagyrészt az önéletírásról szól, nem elméleti, hanem elemző szemmel. És ez nagyon király. Most én is az önéletírásról kutatok, és jól tudtam használni a munkáját, megnyitott új gondolatokat, lehetőségeket. Sajnos ebbe a kötetbe beleszerkesztette a Korunk folyóiratban megjelent booktube-ról szóló tanulmányát, esszéjét, amiben viszont nem tudott túllépni a saját elitkulturális beágyazottságán, és az irodalmi kritika műfaji elvárásain, amit nagyon sajnálok. Szörnyen károsnak tartanám, ha ezek a gondolatok dolgoznának tovább az irodalmi élet és a web 2.0-ás tartalomgyártás között, ennek kapcsán igyekeztem tisztázni én is a kibeszélős bejegyzésben, hogy mi az a blogbejegyzés, mi a kritika, mi az a recenzió, és egyáltalán, hogy kerülnek civilek a könyvekről való diskurzusba, és mit akarnak itt.

Linda Boström Knausgard: Isten hozott Amerikában
(Fent már írtam róla.)

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.
Foucault ezen könyvét az egyetemre kellett olvasni, de nagyon örülök, hogy alkalmam adódott rá, mert eddig nem tudtam, hogy egyáltalán a világon van ez a könyv, és nem tudtam volna ennyire jól átbeszélni a fontosabb gondolataimat róla. A XIX. századi Franciaországban járunk, ahol egy apácák által fenntartott nevelőintézetben lassan tanítónővé sarjad egy fiatal lány. A lány később tanítónőként vidékre kerül, ahol szerelmes lesz a főnöke egyik lányába, és közben mindvégig őrzi a saját hermafrodita voltának titkát. A gyönyörűen megírt könyvnek az igazi fájdalmát az adja, hogy ez egy valódi önéletrajz, amit a kiváló francia filozófus, Foucault tár elénk, mindegy igazolva azt, amit a társadalmi működés önszabályozó intoleranciájáról ír. Fontos szöveg, lesz róla értékelés, és már olvashatjátok az alternatív fülszöveget hozzá.

6 bejegyzés született februárban:

Szerintem ez nem rossz, nem tragikus. Amit sajnálok, hogy nem lett egészen új értékelés valójában, de a hónap elejét elvitte a félév eleje, a hónap végét pedig a konferencia. Viszont azokat a tartalmakat, amiket megírtam, azokat szeretem, szóval nézzük is.

Február másodikán érkeztem az februári 1 és 6-tal, a tervezett könyvek közül 3 könyvet nem olvastam még, de ezeket tényleg el kell majd, szóval márciusra csúsznak, illetve az egyiket most olvasom épp. Utána érkezett a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk értékelése, amit nagyon szerettem. A könyv az egyik kedvenc könyvem, írtam belőle egy hosszú irodalmi kritikát és most a konferencián is ezzel a könyvvel kapcsolatban kutattam az önéletírást, így nagyon igyekeztem, hogy jól sikerüljön a blogbejegyzés is belőle, mert egyébként elképesztően lelkesen ajánlom. Február 8-án Moesko Péterrel beszélgettem az #LMBT-t olvasunk interjúsorozat keretében arról, hogy hogyan lettek LMBT szereplők a novelláiba, és mit tartott ő érdekesnek bennük, vagy hogy ő maga hogyan látja az irodalmi térben a melegségénk a felvállalását.

Egy hétre rá, február 15-én négy éves lett a blog, ezt nem szerettem volna nagyon nagy hírverésnek kitenni, mert az utóbbi egy évben voltak megingások, és jobban akarom csinálni ennél, így csak kitöltöttem a blogtörténet book taget, és írtam pár szót az elmúlt év tanulságairól.

A hónap nagy, és számomra hihetetlenül fontos bejegyzése a Kibeszélős bejegyzés volt, amiben, mint már mondtam, a web 2.0-val tartalmat gyártókat és az irodalmi intézményrendszer felől érkezőket igyekeztem bemutatni egymásnak. Arról írtam, hogy mik a blogoknak a vállalásai, mik a kritikaírásnak a paraméterei, és hogy nem kellene különböző szándékokat feltételeznünk egymásnak, mert az nem igazán építi a diskurzust. Az utolsó bejegyzésemben A Herculine Barbin, másnéven Alexina B.-ről írtam egy alternatív fülszöveget.

Ennyi volt a február a blogon, visszavonhatatlanul itt a március, talán már visszavonhatatlanul itt a tavasz is, igyekszem töltekezni a napfényből a lehető legtöbbet és hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Kitabu

Sziasztok,

a mai #LMBT-t olvasunk interjú azért lesz rendhagyó, mert egy a blogon eddig nem szerepelt tartalomgyártó műfaj jeles képviselőjét, a könyves instagram, vagy egyszerűen csak bookstagram egyik nagyon vidám, lelkes és szeretettel teli tagját, Lindát, a Kitabu.hu bookstagram oldal vezetőjét kérdeztem. Linda sokféle könyvet olvas, nyomon követi az újdonságokat, és azok kapcsán mesél az olvasás közben felmerült gondolatairól, akár témák kapcsán a személyes érintettségéről is. Az internet labirintusainak egy őszinte és biztonságos, egyre növekvő zuga az övé, ami lelkesedésből, szeretetből és nyitottságból épül a közösségével, tavaly óta pedig már a saját blogján, a kitabu.hu-n is ír, szintén az olvasmányairól.

Egy meleg srác olvas (Emso): Mi a kedvenc LMBT+ olvasmányod? Mesélnél róla pár szót?

Kitabu (K): Az átlaghoz képest szerintem elég sok LMBT+ könyvet olvasok, nagyon kedvelem őket, egyben sem csalódtam. Az új abszolút kedvencem Nádasdy Ádám: Szakállas Neptun kötete. Ritkán találnak be nálam a novellák, de ez most maximálisan bejött, átjött, éltem a kis szösszeneteket. Nincsenek benne óriási eszmefuttatások, szájbarágós igazságok (szerencsére), mégis olyan nyíltsággal, hétköznapisággal szerepel benne az azonos nemű szerelem, hogy az olvasó néha el is felejtkezik erről. Értem ezt úgy, hogy a szerelem, a vágyódás, a csalódás az mindig egyforma, az érintettek nemétől függetlenül. Nádasdy ezt jól megragadta, s mindezek mellett azt is szuperül bemutatja, hogy miért kénytelenek sokan bujkálni, és önmagukat megtagadva kifelé más képet mutatni. Egy szó, mint száz: nagyon szerettem mind tartalmilag, mind stílusában. Ez most nálam az etalon!

Emso: Mit vársz el egy LMBT+ könyvtől? Mire számítasz, amikor meglátod ezt a címkét?

K: Pont ugyanazt, mint bármelyik másik olvasmányomtól: hogy kerek legyen! Szeretem az életszagú történeteket, amik nem habos-babos, csillámpónis, idealizált karakterekkel működnek. Sajnos mindenki jól tudja, hogy a világban másnak lenni (és most nem csak a szexuális irányultságra gondolok) nehéz. Ezeknek az embereknek a való életben rengeteg olyan akadállyal, előítélettel és nehézséggel kell megküzdeniük, amiknek alapjáraton nem volna szabad létezniük.

Ha most szigorúan az LMBT+ vonalon maradunk, akkor azokat a könyveket kedvelem igazán, amik megmutatják a problémákat is, mert ha tetszik, ha nem, azokból akad bőven. Nyilván mondjuk egy romantikusnak címkézett LMBT+ könyvnél, mint például az Akhilleusz dala, nem voltak irreális elvárásaim ennek boncolgatására, mégis egy nagyon kedves olvasmányom volt, szerettem. Cameron Post rossz nevelése szintén nagy kedvencem, valahogy így tudom elképzelni azt, amikor egy kamasz szembesül saját magával, és egy nem támogató környezettel. A Röpke pillanat csak földi ragyogásunk megint más tészta, ott például egy uralkodó kapcsolatról olvashattam, ami mindenféle felállásban megtörténhet, bárkivel. Nádasdy könyve viszont éppen azért lett kedvencem, mert teljesen hétköznapi helyzetekben mutatja meg meleg férfiak életének történéseit, legyen szó akár bujkálásról, viszonzatlan szerelemről, szerelmi civódásról. A szerelem az szerelem, az emberek emberek. Tök mindegy, hogy az adott pár fiú-lány, lány-lány, vagy fiú-fiú. Egy szó mint száz: a valósághoz legközelebb álló történeteket szeretem a legjobban. (Ettől még persze csípem, amikor mondjuk egy fantasyben bukkannak fel LMBT+ karakterek. Azt is szívesen olvasom.)

Emso: Szerinted néhány jól megírt LMBT+ főszereplőre, vagy több jólmegírt LMBT+ mellékszereplőre volna szükség? Van kedvenc LMBT+ mellékszereplőd?

K: Szerintem épp itt az ideje, hogy az LMBT+ karakterek főszerepeket kapjanak. A kedvenc mellékszereplőim pedig egyértelműen Shug a Bíborszínben, és Benji a Mi vagyunk a medvékben (bár ő később főszereplővé avanzsált, szóval nem tudom hogy számít-e).

Emso: Keresed az LMBT szereplőket, vagy random rájuk bukkansz? Mennyire emlékszel az első meleg szereplővel való találkozásra?

K: Leginkább véletlenül szoktam rájuk bukkanni, de célzottan is választottam már olyan olvasmányt, aminek tudtam, hogy LMBT+ szereplője van. Az első jelentősebb élményem a Bádogember c.könyv volt, imádtam.

Emso:Amikor rájöttem, hogy szeretnék ebben a sorozatban a bookstagram felé is nyitni, elég egyértelmű volt, hogy veled fogom kezdeni, mert látható volt az, hogy te, annak ellenére, hogy nem vagy a közösség tagja, jól vagy ezzel a témával, osztasz meg sztoriban LMBT+ tartalmakat is, megszólalsz, amikor úgy érzed meg kell. Fontos számodra ez a társadalmi jelenlét is? És hogy látod magad ebben a többi tartalomgyártóhoz képest?

K: Nagyon örülök, hogy ezt így látod. Abszolút nyitott vagyok a világra, nem ítélkezem. Számomra vannak jó és rossz, kedves és nem kedves emberek. A többi nem számít. Mindig igyekszem a dolgok mögé nézni, és több perspektívából megismerni a dolgokat. Fontosnak tartom, hogy bizonyos dolgok mellett szót emeljünk, igyekszem akkor is pozitívan megnyilvánulni, a jó dolgokra helyezni a hangsúlyt. Sajnos jelen állás szerint az LMBT+ közösséget korlátozni akarják, és nekem ez nem tetszik. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy azt látom, egyre több tartalomgyártó foglalkozik a témával, és posztol róla rendszeresen. Ez jó irány, remélem erre megyünk tovább!

Emso: Hol látod a saját felületed helyét mondjuk az LMBT+ támogató diskurzusban, és szerinted hol lesz mondjuk öt év múlva?

K: Az én felületem még gyerekcipőben jár sajnos a témában, szeretnék majd nagyobb teret létrehozni ennek. Rengeteg inspiráló embert követek a témában, akik mindig új ihletet adnak. Egyelőre ott tartok, hogy igyekszem ezeket az embereket kicsit nagyobb figyelembe helyezni, illetve igyekszem lehetőleg minél több olyan könyvet mutatni, amik megmutatják, hogy a más, nem más, csupán vannak, akik annak akarják elfogadni. Hogy 5 év múlva hol fog ez tartani, az a jövő zenéje

Emso: És mit, miket tanácsolnál egy bookstragramernek, ha a felületén ő is szeretné reprezentálni a szociális érzékenységét?

K: Ne erőszakosan tegye mindezt, mert fordítva is elsülhet a dolog. Igazából azt gondolom, hogy valakiből vagy kikívánkozik az ezzel kapcsolatos véleménye, vagy sem. Vannak szociálisan érzékenyebb emberek, akik szeretnek kiállni mások mellett, és vannak, akik nem teszik ezt meg, bár ugyanúgy nincsenek előítéleteik.

Sajnos azt látom, hogy az elmúlt egy évben eldurvult a helyzet a social media felületeken: arc nélkül, kritikátlan stílusban becsmérlik egymást az emberek. Ijesztő, és félelmetes, hogy még a legszebb, legpozitívabb üzenetű posztokba, bejegyzésekbe is hányan beleállnak csak azért, hogy odafröcsöghessenek valami negatívat.

Nálam ez ennyire durván még nem fordult elő, de például az LMBT+ témájú könyvek posztolása után mindig kikövet pár ember. Persze lehet ez csupán véletlen is. Szerintem a bookstagramon az a fontos, hogy maradjunk önazonosak. Csak azért ne olvasson senki LMBT+ könyveket, hogy ezzel valami olyan képet mutasson magáról, amit igazából nem úgy gondol. Követtem már ki én is könyves oldalakat homofób megnyilvánulásért. Nálam ez zéró tolerancia.  A “nincs bajom velük, de! kijelentés mindent elmond! Ahol van de, ott van előítélet is.

Emso: És végezetül még arról kérdeznélek, hogy üzensz-e valamit az LMBT-t olvasóknak?

K: Igazából talán csak annyit, hogy büszkén mutassák meg ezeket az olvasmányokat, beszéljenek róluk, mert lehet, hogy valakinek konkrétan az életét fogja megváltoztatni az, hogy találkozik olyan történetekkel, amiből meg fogja tudni, hogy nincs egyedül.

Köszönöm szépen Lindának, hogy elfogadta az interjút, és hogy őszintén válaszolt a kérdésekre, keressétek az oldalát Instagramon, vagy térjetek be a blogjára olvashatni, ha tetszett, ahogy mesélt nektek. Én mára megköszönöm a figyelmeteket, de hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Michel Foucault bemutatásában Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Sziasztok,

a héten egy nagyon izgalmas könyvet kellett olvasnunk az egyik óránkra, Michel Foucault bemutatásában Herculine Barbin, más néven Alexina B. című önéletírást, amely egy tizenkilencedik századi hermafrodita élettörténetét meséli el. A könyv maga nagyon sok szempontból izgalmas, megnyitja mindazt a társadalom működéséről gondolkodó teret, amit a könyvet jegyző Foucault filozófiai kutatásai is vizsgálnak, beszél például a hatalmi struktúrákról, a társadalom mássághoz való viszonyáról, a belül zajló mentális igazodásról és a lebukásról való félelemről. Jövő héten igyekszem hozni erről egy, a könyvről való gondolataimat alaposabban megnyitó bejegyzést, addig viszont, tudjátok, hoztam a rövid, ajánló jellegű alternatív fülszövegét:

Egy 1868-ban egy öngyilkos hermafrodita teste mellett talált emlékiratot a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa könyvé szervezi, hogy azon keresztül igazolja mindazt, amit korábban már a társadalomról és a normaszegés tilalmáról leírt. A könnyen olvasható, személyesen, intim naplóban, amelyet most kezében tart az olvasó, egy vidéki kislány életét látunk, aki zárdában tanult, sokat olvasott, de a kézimunkában kifejezetten szerencsétlen volt, és aki később tanítónő lett egy vidéki otthonban. Az önfeledt élet látszata ellenére a lány őrzi hatalmas titkát, melynek a feloldási kísérletei az élet folytathatóságának ellehetetlenüléséhez vezet.

A végtelenül intim XIX. századi történet az interszex személyek kríziseiről, a pezsgőnek és boldognak tűnő francia társadalomról, és a fénykorát élő szenzációhajhász sajtó működéséről egyaránt vall. Herculine Barbin, más néven Alexina B. története mai és érvényes, a maga visszafogott valóságában is frissítő olvasmány.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel,

addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: A blogbejegyzésről, az irodalmi kritikáról és a recenzióról

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy szerintem mindig akut témáról, a blogbejegyzés, a kritika és a recenzió különbségeiről szeretnék beszélni, mert azt érzem, hogy besűrűsödött körülöttem ez a téma. Ebben a félévben tanulunk majd kritikaírást az egyetemen, most olvasom Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk című könyvét, aminek egy fejezete foglalkozik a könyves youtube-bal, de azt látom, hogy nem igazán érti azt, az egyetemre több Lapis József cikket kellett olvasnunk, akinél viszont az látom (például a 2019/9-es Korunk lapszámban közölt Kis kritikai thesaurus című cikkében), hogy érti és a helyén kezeli az ilyen típusú könyves tartalomgyártást, és persze, én is elkezdem szépirodalmi recenziókat, kritikákat írni.

A bejegyzéshez a hivatkozott irodalmak mellett a szerkesztő barátaimmal való beszélgetéseimet, és a tavaly tavasszal tanult sajtóműfajok óra jegyzeteit is használni fogom. Az alaposabb felkészülést (amely végül a bejegyzés egynapos késését jelentette) azért tartom ebben a témában fontosnak, mert rettenetesen nagy hiányát látom az ilyen összegzőbb jellegű munkának. Jó és fontos volna, ha mind a web 2.0-ás, mind intézményrendszer felől érkezők is sokkal többet gondolkodjanak ezen a témán, és a megértés szándékával viszonyuljanak a másikhoz. Nyilván ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy nagy igazságokat írjak le (hiszen ezeknek nem is vagyok a birtokában), de már a néhány fontosabb adat és tendencia vázolásával előrébb léphetünk ebben a diskurzusban.

Mielőtt azonban vadul nekiállnék definiálni, el kell mondanom a legalapvetőbb dolgot: A blogbejegyzés, a booktube és a bookstragram kép egy-egy web 2.0-ra épülő tartalomtípus. Ezt azt jelenti, hogy míg a hagyományos online tartalmaknál, mondjuk a Telexnél, egyértelmű, hogy ki szolgáltat tartalmat, addig a web 2.0-ás oldalakon, közösségi platformokon a szomszédunk kisbabás kontentjét fogyasztjuk, aki cserébe megnézi, hogy mi milyen szépen feldíszítettük a zabkásánkat (sztereotip példák, bocsi), a tartalomgyártó és a tartalomfogyasztó szerepek itt nem véglegesek és nem egyértelműek. Elég például a kedvenc hobbinkra, a kommentolvasásra gondolni.

Míg a Telex újságírójának a tartalomszolgáltató volta azért legitim, mert végzettsége van, és mert az írásai megfelel az adott nívónak, és… egy csomó minden más miatt, addig a bloggerek, vloggerek önjelölt tartalomgyártók, akik saját felületet vagy csatornát hoznak létre, és ahogy a Facebook ismerőseinknek posztolunk a reggelijükről, úgy tulajdonképpen bárki gyárthat tartalmat, amit aztán a követői, ismerősei elé tár. Ez az egész függetlenül attól, hogy azok tartalma megfelelnek-e bármilyen nívónak, hiszen nincs ellenőrző folyamat a publikálás előtt, és ez a legnagyobb kritika ezekkel a platformokkal szemben, így ezzel nem árultam el nagy titkot.

Ezek a web 2.0-ás tartalomtípusok a társadalom nagyobb része számára már kinyitotta a lehetőséget arra, hogy valamilyen formában tartalmat gyártson, ezzel kvázi demokratizálta a nyilvánosságot, viszont ez nem egy egyértelműen jó, vagy rossz lehetőség. Amikor reggelente törlöm a kilenc évvel ezelőtt Facebookra feltöltött idézeteket a feldobott emlékeimből, vagy amikor töröltem az első blogjaimat (volt még .hupont.hu-s blogom… képzelhetitek) akkor nyilván rossznak gondolom, mert a társadalmat és az oktatást ez az egész baromi váratlanul érte. Amikor valaki homofób egy blogon, videóban vagy posztban, akkor látom ennek az új nyilvánosságnak az árnyoldalát, noha fontosnak tartom, hogy ésszerű keretek között beszélhessen erről, az aki ezt fontosnak tartja, mert szép dolog a demokrácia, csak csúnya sokszor, és tudom azt is, hogy mások szerint az én felületemet kellene eltüntetni, és tök jó, hogy nem teszik. De ez meg messzire vezet.

 Alapvetően a kritika – könyves tartalomgyártó félreértéseket ezen szolgáltató és fogyasztó szerepek nem tisztázásán látom, ami miatt olyan dolgokat kérünk számon a különböző műfajokon, amik nekik nem dolguk, így nézzük, mi is a dolguk, mit kérhetünk számon igazából:

A könyves blog

A könyves blogot tehát bárki írhatja, aki fontosnak, érdekesnek tartja azt, hogy leírja a véleményét könyvekről. A könyves bloggerek általában szeretnek olvasni, az olvasás az identitásuk része (könyvmolyok), és bíznak benne, hogy az olvasás szeretetéből is át tudnak adni a véleményükön keresztül valamit.

Azt mindenki megjegyzi, hogy a könyves tartalomgyártók szövegeinek minősége és tartalmuknak a sokszínűsége nagyon széles skálán mozog, talán az egyetlen közös jellemzőjük a személyesség lehetősége, amit az irodalmi kritikák és recenziók csak sokkal szabályozott kereket között enged meg. Lapis József a Korunk kritika lapszámában azt mondja a könyves tartalomgyártókról, hogy „többször találkozunk bennük azzal a kérdéssel, hogy melyik karakterrel tudunk azonosulni a regényben, a versben mennyire őszinte a költő, vagy hogy mi voltunk-e már a megírtakhoz hasonló helyzetben”, de emellett én kiemelném azt, hogy beszélhet, írhat egy blogger arról, számára miért volt fontos az adott olvasmány, mit adott hozzá a gondolkodásához, hogyan rendezte át az eddigi olvasmányélményei alapján gondoltakat.

A könyves bloggal kapcsolatban azt fontos látni, hogy nem csak azért olvasod mondjuk ezt a blogot, mert érdekel az épp tárgyalt könyv, hanem azért is mert kíváncsi lehetsz az én gondolataimra is, hiszen végülis négy éve (vagy hát a követésed óta…) azokat és azok változásait követed. Nemrég beszélgettem arról egy booktuberrel, hogy mennyire vagyunk mi a tartalmunk középpontjába, és mennyire a könyv, és bár mindketten bízunk benne, hogy azért a középpontban a könyv van, nehezen kikerülhető valamennyi, a könyvekkel, olvasással kapcsolatos személyesség ezekből a műfajokból. Ha arról beszélünk, miért veszünk meg egy könyvet vagy hogy miért szeretnénk, vagy épp nem szeretnénk azt elolvasni (amik egyébként nem is szépirodalmi kritikai műfajok), akkor a saját elvárásaimról, motivációinkról, az olvasáshoz, mint hobbinkhoz kapcsolódó viszonyunkról is vallanunk kell.

Ez persze egy-egy értékelésnél is így van. Míg a Minden szív kaput nyit című könyvről ezen a blogon az LMBT reprezentáció működéséről írtam, addig ugyanennek a könyvnek a világépítését és a diverzitását vizsgáltam a Próza Nostra recenziómban/kritikámban, mert a Próza Nostra kritikaolvasó és egyáltalán a kritikaolvasó számára az LMBT reprezentáció kevésbé releváns, a teljes szövegről kíván tőlem képet kapni, az én dolgom pedig az, hogy, idézve az egyik szerkesztő barátomat, egy objektív szöveget adjak az olvasó kezébe, ami alapján ő kialakíthat egy valós képet a szövegről (annak tartalmáról, cselekményéről, nyelvi megformáltságáról, stb.), akkor is, ha nem olvasta azt. Egy blogger a saját véleményeit, és kötődéseit is leírhatja, amit persze jó esetben igyekszik megindokolni, érvekkel, példákkal alátámasztani.

Reflexió Gács Anna néhány felvetésére:

Fontos megjegyezni a web 2.0-ás tartalomgyártókkal kapcsolatban, hogy nem szubverzív jelenségként tekintünk a saját munkánkra. Nem felforgatni akarjuk az irodalmi elitet és a kritika tekintélyes gyakorlatát, noha Gács Anna kívülről úgy látja. Valójában nem vagyunk szakértelemellenesek, sem szépirodalomellenesek, egyszerűen sokfélék vagyunk. Nem vagyunk kánonellenesek, az irodalmi kritikarovatok és a blogok esetében, ahogy azt Gács másutt találóan meg is jegyzi, egymás mellett létező jelenségekről van szó, ahol a blogok együttese és a blogok egyenként külön-külön, az intézményrendszeritől eltérő kánont formálnak, és ezzel nincs is baj.

A könyves tartalomgyártás young adultra építő része nem azért nem gyárt jelentős tartalmat az iskolai kánon könyveiről, mert intézményellenesek, hanem mert az olvasásra (mint, jegyzi meg Gács is: identitásformáló) szabadidős tevékenységként tekintenek, és az olvasó társadalom relatíve kis csoportja olvassa el önszántából ezeket a könyveket. Ugyanakkor, fontos azt látnunk, hogy már egy egyszerű molyos vagy booktube-os keresés eredményeként kaphatnánk sok kötelezőről is web 2.0-ás tartalmat, kérdés marad persze, hogy egyébként mire menne egy iskolás gyerek a szubjektív, személyes olvasmányelbeszéléssel, akár úgy is, hogy az amatőr olvasók és tartalomkészítők ilyen kontentekben igyekeznek különösen ügyesnek és relevánsak lenni, éppen azért, kötelező olvasmányokról van szó.

Azt kell látni, hogy a web 2-0-s tartalomgyártást nem az irodalmi intézményrendszer termelte ki, hiszen annak látszólag nincs is rájuk szüksége (noha izgatottan várom a kedvenc kritikusaim youtube csatornáját). A könyves web 2-0-s tartalomgyártás nagyrészt abból a hiányból fakadt, hogy még professzionális médiuma sincs igazán a nem szépirodalmi regényeknek, miközben a könyvesboltok legalább felét nem ezek a könyvek foglalják el. Gács Annának bizonyára igaza van abban, hogy egyre kevesebben olvasnak az aktív olvasók közül szépirodalmat, de ennek a terhét nem tudná a könyves tartalomgyártó közösség cipelni, éppen azért, mert ahogy azt Gács később megjegyzi, a könyves tartalomkészítők a már olvasó embereket érik el nagyrészt, és persze azért is, mert a legnagyobb tartalomkészítők sem érnek el 10 000 embernél sokkal többet átlagosan. Ebben a tekintetben egyébként nem igazán tér el a kritikus a bloggertől.

A recenzió

A web 2.0-ás tartalomgyártás recenziónak nevezi azt is, amikor valaki olyan könyvről ír értékelést, amelyet a kiadótól kapott, ennek a valódi oka, hogy a kiadó által küldött könyvet recenziós példánynak nevezzük, de valójában a könyves bloggerek nem ír recenziót műfajelméleti értelemben.

A recenzió, mint műfaj nem igazán válik el pontosan a kritikáról, a kritika és a recenzió egy spektrum két pontja, amelyen szövegeket helyezhetünk el aszerint, hogy mennyire felelnek meg majd a kritika elvárásainak. (Én az eddig megjelent két szövegemre recenzióként tekintek, mert nem tudtam velük lényegesen többet mutatni annál, mint ami a könyvben van.) Merthogy recenziónak a műismertetést nevezzük, az olyan szövegeket, amik ragaszkodnak a szövegük tárgyához, kevésbé nézik a művek szélesebb kontextusát, azt hogy milyen hatások működnek körülötte, vagy hogy például milyen hagyományokból épít. Már ez a szövegtípus is alkalmas arra, hogy véleményt közöljön, ebben talán több lehetősége van egy átlagos ismertetőnél, sőt, itt még bizonyos mértékű szubjektivitás is megengedett.

A kritika

A kritika egy műbíráló szöveg, amelynek három feladata van, és egy-egy szöveg esetében mindháromnak teljesülnie kell Lapis József kritikusként való leköszönésekor írott Élet és Irodalom publikációja szerint. A kritika bemutat, értelmez és értékel. Bemutat és keretet ad ahhoz, hogy hogyan, milyen ismeretek és milyen érzékenységek a legoptimálisabbak, ha be kívánunk fogadni egy szöveget. Értelmezi a szöveget abba a kritikai, társadalomelméleti kontextusban, amelybe a szöveg megjelent, és amely diskurzusba az belépni, újat mondani kíván, majd (nem feltétlenül végül), értékeli a könyvet. Ebből a szempontból az ideális kritikus az irodalmi kánonnak a hangja egyben, bírja az intézményrendszer ízlését és normáit, miközben persze nem gondolhatja, hogy a véleménye valóban többet jelentene pusztán egy véleménynél.

A kritikus bizonyára egy bonyolult szakma, és jó, hogy vannak, akik jól csinálják. Kritikusként ki kell szúrni, ha van valami izgalmas és releváns jelenség a megjelenés körülményei között, a kritikusnak komplexen gondolkoznia a művek esetleges szándékairól, problémáiról azoknak az irodalombéli és kultúraszociális aspektusairól, de közben tisztában kell legyen a szerző életművével, irodalmi fogadtatásával, hiszen kritikusként erre is reflektálnia, ha úgy látja, ezzel is vitatkoznia kell. A kritikaírás nyilvánvalóan hivatás és érzékenység, és persze egy nagyon menő feladat is.

A kritika és a recenzió egyaránt olyan műfajú szöveg, amelyet az intézményrendszerek, szerkesztők, folyóiratok legitimáltak akkor, amikor a kezedbe vetted. Megugrották a közölhetőségnek a szintjét, dolgoztak rajta, igen, a helyesírását is lektorálták, lapokba, oldalakba tördelték, és közben munkát adtak állati sok embernek. Értjük, hogy ez egészen más, mint az, ahogy most én ezt 3:26-kor gépelem, pedig már órák óta kint kellene, hogy legyen a blogon.

És azt szeretném, hogy ennek a megértése, az tényleg legyen már több annál, minthogy én és néhányan értjük. Gács Anna az esszéjében-tanulmányában (ebben a fél évben erről a két határműfajról is fogok tanulni az egyetemen) írt arról, hogy vannak kiadók, akik ugyan lelkesen küldenek bloggereknek recenziós könyveket, ha látják, hogy jó tartalmat kapnak vissza, de ezt a jó tartalmat nem szívesen osztják meg a felületeiken, mert úgy gondolják, hogy az olvasóik nem ilyen kritikákat várnak. És szerintem ez egy egészen korrekt hozzáállás.

Mert egy blogbejegyzés nem kritika. Akkor sem, ha igyekszek nyelvileg megformált lenni. (Sokáig azt gondoltam, hogy noha a mondataim nem mindig kerekek vagy tökéletesen megformáltak, a blogszerű életműködésnek jól áll. Az egyik szerkesztő barátom több éves nyüstölésére ma már törekszem arra, hogy az élőbeszédség mellett még legyenek megformáltak, mondatszerűek is a gondolataim.) Akkor sem, ha igyekszem a véleményeimet és a könyvekről való gondolataimat felépítve, érvekkel alátámasztva hozni. Az értékelések törzsszövegének utolsó bekezdésében azt foglalom össze, szerintem miért is lehet tök értékes az adott könyv, majd beszélek arról, hogy mi volt a kedvenc részem, és a végén arról is írok, hogy hogyan tudtam haladni a könyvvel. Ezek a részek nem egy kritikának, hanem egy blogbejegyzésnek a részei. Éppen úgy, ahogy azok a gondolatok is, amik az LMBT+ reprezentáció témáit vizsgálják. Mert ez nekem fontos. Olyan tartalomgyártónak, aki egyébként fogyasztja a tartalmakat, csak pont nem volt mit fogyasztania, és egyébként is szeret beszélni.

És ezzel körbe is értünk. Még egyszer elismétlem, hogy szerintem az a fontos, hogy ne kérjünk számon egymáson semmi többet annál, amit valóban számon kérhetünk, és hogy ne feltételezzünk egymásnak szándékokat és ideákat, mert az nem korrekt, mert az sosem szül nyitott diskurzusokat, és a nyitott diskurzusokon és az egymáshoz forduláson kívül talán semmire nincs nagyobb szükségünk.

Ezzel a gondolattal búcsúzom is, mert ennél giccsesebb ma már nem leszek, bocsi az egy nap csúszásért, és tudjátok, érkezem majd a következő bejegyzéssel is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Négy évesek lettünk!

Sziasztok,

ez a nap más, mint a többi, ezt jobb, ha ti is tudjátok, mert másként kelt fel reggel a nap, és egyébként is, a negyedik születésnapját ünnepli az Egy meleg srác olvas blog. A három korábbi születésnapokon nagyon különböző bejegyzéseket hoztam, idén arra gondoltam, hogy hozok egy könyebb tag-et, a booktube-on népszerű chanel history tag-et, amiben a booktuberek a csatornájuk történetéből, így én most a blogomnak a történetéből mesélek el néhány kis epizódot.

Szerintem ez egy tök izgalmas tartalomtípus, mert olyan dolgokra is rákérdez, amit amúgy nem biztos, hogy el szoktunk mesélni, de közben meg megmarad a maga kis csevegésében, könnyűségében. Itthon Zsófi készítette el a videót először, én is nála láttam, és ő sem találta az eredetit, szóval Zsófinak jár kredit érte, ha van kedvetek nézzétek meg az ő videóját is a bejegyzés után, közben, helyett… tudjátok.

A legelső bejegyzés és az életszakasz, amiben feltöltöttem azt:
Szilvió ekkor 19 éves, magyar szakon tanul. másodéves, és azt hiszi mindent ért a világból, pedig dehogy. Az az igazság, hogy életem legjobb döntésének tartom, hogy azon a négy évvel korábbi szerda reggelen elindítottam hirtelen haragból ezt a blogot, mert tudom, hogy ha gondolkoztam volna rajta, akkor sosem indult volna el, de ezzel együtt is: Nagyon sok mindent csináltam állati hülyén. Az első bejegyzésem egy olyan kiadó és írónő sorozatáról szólt, akit ma már nem olvasok és nem követek, és nem is igazán tartom követésre érdemesnek őket, de öntudatos kis bölcsészként még az is hibázik, aki nem csinál semmit. Akkor még a bejegyzések típusával is voltak gondok. Nem tudtam, hogy mit akarok, ezért persze sokféle szöveg jelent meg értékelés címszóval, vannak köztük egészen furcsák is…

A legolvasottabb bejegyzésemről:
A három és fél évnyi blog.hu-s olvasással összevetve két nagyon népszerű bejegyzés van, mindkettő azért, mert az Index főcímlapján járt nagyon jó kísérőszöveggel. Az egyik Takács Judit: Meleg század című történelemtudományos munkájáról szól, amelyben láthatjuk, hogy milyen az az évszázad Magyarországon és Budapesten, amelynek az elején a homoszexualitást betegségnek és bűnnek tartják, a végén pedig megalakulnak az első melegszervezetek és a melegség identitássá válik. A másik egy kibeszélős bejegyzés, amiben arról gondolkodtam, hogy szerintem mit kellene kezdenünk a buzi szóval. Az utóbbi bejegyzésre érkezik több kattintás mostanában és összességében nincs is köztük 50 olvasónyi különbség, szóval rövidesen az lesz a legolvasottabb.

A bejegyzések, amit nagyon lelkesen készítettem:
Számomra most ezek a bejegyzések a kibeszélős bejegyzések, amikben jól körül tudok járni egy-egy témát, tudok hozni példákat, mondhatok olyan dolgokat, amikkel nem egyetértenetek kell, csak elgondolkozni rajta, és én ezt nagyon-nagy szabadságnak élem meg. Nagyon szerettem arról írni, hogy én miért használnám többet a buzi szót, imádtam azon gondolkozni, hogy mi mindent gondolok valójában az LMBT kánonról, szerettem összeszedni, hogy melyik filmes LMBT reprezentációt miért tartom jónak, szerettem azon gondolkozni, hogy hogyan írják le könyvek a homofóbiát, szerettem elgondolkozni azon, mi is az előbújással járó szabadságnak az ára… Ezekben a szövegekben érzem most a legjobban magam, mert tényleg szabadok, bennük a saját gondolataimból kellett valamit teremtenem.

Ami számomra nehézséget jelent:
Ide az időt írom, de valójában talán nem az idővel van baj. Azzal van baj, hogy időnként elfelejtem, hogy szeretek blogolni, és ha a ritka feszített napirendbembe szakítok rá időt, akkor a blogolás fel fog tölteni. Hiába ugyanúgy könyvekkel és szövegekkel való munka, mint az összes többi, ezt tényleg akarom.

Amire kifejezetten büszke vagyok:
Amit eredetileg ide írtam, azt végül lejjebb tettem kettő kérdéssel, ide pedig azt írom, hogy arra vagyok büszke, hogy a szerzők közül is tök sokan megosztják azt, ha írok a könyvükről, akár csak a summák között is egy-egy bekezdésnyit. Van, akinél az értékelésem a honlapján, vagy a szerzői facebook oldalán is kint van. Ez mindig jó érzés, mivel törekszem arra, hogy igényes, releváns tartalmat adjak (persze a blogírás keretein belül – erről még lesz szó a héten), és ha mások alkalmasnak találják arra a szövegemet, hogy irodalomkritikai munkák között legyen, vagy hogy az én gondolataimat is bedobják a könyvükről való, azt kvázi értékesíteni kívánó diskurzusba, az egy jó megerősítés, és mindig örülök, ha tőlük is találnak meg olvasók, mert azért a blognak van egy pejoratív jelentése is, talán azt jelenti, nem elég kritikusnak… De erről tényleg lesz szó pénteken a kibeszélős bejegyzésben.

Ami még mindig nehézséget jelent:
Az egyik a már felhozott motiváció, a másik pedig az átolvasás. De tényleg. Utálok olyan szövegeket újraolvasni, amiket nemrég írtam vagy nemrég olvastam. Nem is tudok rájuk figyelni, viszont muszáj megtenni, mert még messze nem írok hibátlanul, még ha, szerintem már sokat fejlődtem az elmúlt évek alatt. (Egyébként nyilvános beszédben is sokkal mondatszerűbben tudok megnyilatkozni, ami nyilván annak köszönhető, hogy kvázi élőbeszédszerű mondatokat írok évek óta ide.)

Egy történet, ami azért történhetett meg, mert a könyves tartalomgyártás részese vagy:
A TEDx Szeged előadásom és a Nyitottak vagyunk projekt Számít a történeted kampányát tudom idehozni. Mert én elmondhatom sokszor a blogon, vagy személyesen a barátaimnak, ismerőseimnek, hogy számomra ez egy fontos és kedves ügy, de jó érzés, amikor olyan emberekkel találkozhatok és beszélgethetek, akik tényleg értik ezt, és velük beszélgetve én is jobban ráláthatok mindarra, ami itt tök véletlenül zajlik. Ha történet kell, akkor talán legyen az, hogy azt gondolták a szervezők, hogy az enyém a legérzelmesebb TEDx előadás, ezért az enyém került az ebédszünet elé. Ezt például jó érzés volt tudni, és a blog nélkül ebben a sok továbbvivő érzelemből semmi nem lenne. Jó, hogy van.

Más blogok, akiket lelkesen ajánlok a figyelmetekbe:
Masni és Köffér Tzitza két nagyon kedvenc bloggerem az utóbbi egy évben, Masninak van egy nagyon jó várólistacsökkentő projektje, amit nagyon szeretek, bár nem tudnám vállalni, hogy részt vegyek rajta, de amikor azon kívüli dolgokról ír, az is csodálatos, Köffér Tzitzával pedig általában nagyon hasonlóan látunk könyveket, és szeretem a mondatait, sokkal letisztultabbak és szebbek, mint az enyémek, amik soha nem tudnak véget érni, mert mindig kell egy vessző még egy bővített mondatnak, ugye… Két kedvenc könyvem iránt nagyon lelkesedő értékelést linkeltem be tőlük, olvassátok őket.

+1: Az elmúlt év tanulságai:

Picit azért is nem szerettem volna nagy ünneplős bejegyzést mára, mert egyszerűen több hónapig nem működött a blog, és úgy érzem, hogy most, hogy másfél-két hónapja újra van állandó tartalom, az még nem jelent semmi nagyon ünneplendőt. Ennek az időszaknak és az elmúlt egy évnek a tanulságai a legfontosabbak, miszerint:

  • Naptári alkalommá kell tennem a bloggal való munkát, ha nem szeretnék eltűnni vele.
  • Meg kell jegyeznem (ez egyébként megy mostanában, de ha mégis elfelejteném), hogy szeretek a bloggal foglalkozni, ez feltölt, akkor is, ha nyűgnek képzelem el, rá fogok jönni, hogy nem az. Mert tényleg nem.
  • Mindenre képes vagyok. Tényleg. Mindenre. A blog költöztetése és saját lábra állítása azt hittem jobban meg fog viselni, azt hittem, hogy nehezebben fogok majd adaptálódni, de jól sikerült, ismerem az új oldalt, és szeretem azt, amivé vált, és szeretem, hogy ezt én hoztam létre.

Fura egy év volt ez, új oldal, naptárba beírt bejegyzések, erősebb igyekezetek. Ez volt a negyedik, de megyünk tovább, tudjátok:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Moesko Péter

Sziasztok,

a mai #LMBT-t olvasunk bejegyzésben Moesko Péterrel beszélgettünk, akinek 2019-ben jelent meg az első novelláskötete, a Megyünk haza (itt írtam már róla) a Műút könyvek kiadói sorozatban. A kötet szövegei egy diverz világot mutatnak, amit az otthonhoz való sarkos viszonyok határoznak meg. A novellákban több meleg és leszbikus karaktert is látunk izgalmasan működni, így erről, és egyáltalán az LMBT+ olvasásról kérdeztem a szerzőt.

Fotó: Tóth Tibor / PIÜ

Egy meleg srác olvas: Milyen LMBT+ szöveget olvastál legutóbb?

Moesko Péter: Nemrég olvastam Nádasdy Ádám tematikus novelláskötetét A szakállas Neptunt. Nádasdyra nagyon felnézek, mindig is felnéztem rá, ez a kötet mégsem került hozzám közel. A Családban marad című novella azért elég emlékezetes, és persze több jó is van benne. Ezen kívül viszonylag friss élmény még Augusten Burroughs önéletrajzi könyve, a tengerentúlon nagy kultusznak örvendő Running With Scissors. Kattant sztori, de érdekes és bőven Hollywood-kompatibilis, szerintem megéri. Mást nem nagyon olvastam, viszont több kedvenc lmbt-filmemet újranéztem tavaly: Mysterious Skin, L.I.E., Beautiful Thing, La mala educación, Du er ikke alene, ajánlom mindet. 

EMSO: A 2019-ben megjelent Megyünk haza című debütáló novellásköteted több hőse vagy mellékszereplője leszbikus vagy meleg karakter. Voltak irodalmi előképeid, szövegtapasztalataid a karakterek felépítésében? Miből születtek ők meg?

MP: Alapvetően valakinek a melegsége vagy leszbikussága mint főtéma engem ritkán érdekel befogadóként és íróként is. A szél című novellámban kiderül ugyan, hogy a nő leszbikus, de ennek dramaturgiai szerepe nincs, így ma már talán nem is írnám bele. A Leginkább szükséged alapszituációja már konkrétabban tematizálja a melegséget, és az alapötlet is innen indult: egy hűvös apa-fiú kapcsolat, ahol nem a gyerek coming outol a szülőnek, hanem fordítva. Ugyanakkor nekem ez a novella sem a melegségről szól, hanem a szűk családi légkörről, nehezen megtett közeledési kísérletekről és néhány kifordított szituációról, ahol elvárnánk valamit, és mégsem az történik. Engem mindig érdekel a tanácstalanság, a tehetetlenség, és hogy mi történik ebben a holtidőben, amíg megszületik egy emberben a reakció.

EMSO: Az LMBT+ szereplőkön túl is diverzek a novellásköteted szereplői, akiket valóban ebben az otthontalanság érzésben érünk tetten olvasóként. Volt célod akár direkt láttatni, prezentálni a kisebbségi kríziseket, vagy inkább arról van szó, hogy minden boldogtalan család a maga módján az?

MP: Nem volt társadalmi érzékenyítés a célom, és talán maguk a novellák sem igazán alkalmasak rá. Érdekelnek a kilógó, de kilógni nem akaró outsider emberek, de nem annyira mint téma, hanem inkább mint közeg. Mondhatnám, hogy ebben a közegben mozgok ismerősebben, de ez csak részben lehet igaz, hiszen – ahogy te is fogalmaztál – minden család és mindenki a maga módján boldogtalan, és a maga módján is lóg ki. Az viszont nem volt tudatos döntés, hogy sok “nehéz” téma és körülmény kerüljön a könyvbe. Ugyanakkor küzdeni sem akartam ellene. Távol áll tőlem az olyasmi, hogy inkább hagyjunk ki egy-két “kényelmetlen” novellát, nehogy valaki rosszakat mondjon vagy írjon a kötetről.

Emso: Te is vállaltan meleg vagy, ez számomra a tavaly nyári Jelenkorhoz írt bemutatkozódban lett egyértelmű, ahol tök természetesen, egy férjem szó erejéig erről is írtál. Akkor nekem is kellett egy ilyet írnom magamról, és gondolkoztam, hogy írjak-e erről. Végül a blog kapcsán megtettem, de emlékszem, hogy sokat gondolkoztam, hogy oda való-e, akarom-e, hogy ott legyen… Neked voltak ezzel kapcsolatban fenttartásaid, vagy ehhez a vállaláshoz is ez a gondolat vezetett?

MP: Nem voltak fenntartásaim. A coming out utáni kezdeti nehézségek leküzdése óta transzparensen élek, nincs is energiám máshogy. Folyton résen lenni meg ügyesen kibújni kérdések alól? Isten ments. Ahol többes számban beszélek az életemről, ott nem kezdek finomkodni azzal, hogy a párom vagy a kedvesem, hiszen a férjem, és nagyon boldog vagyok, hogy az. Másfelől ez azért nem is egy nagy horderejű infó valakiről, még Magyarországon sem. Ha valakinek mégis az, és zavarja őt, vagy mondjuk nincs baja a melegekkel, “de”, akkor lapozzon tovább, szerencsére a Jelenkor lapszámai mindig jók és sokszínűek.

Emso: A Műút könyvekben való megjelenésnek talán az az egyetlen hátránya lehet az, hogy nincsenek szem előtt a nagyközönségnek, nem vesznek részt a könyves bolthálózati terjesztésben. Mennyire találta meg a könyvedet az LMBT+ olvasó közeg, vannak tapasztalataid ezzel az olvasói közeggel?

MP: Nem nagyon, nincs közvetlen tapasztalatom. Aki akarta, megtalálta a könyvet a szűkkörű terjesztés ellenére is, hiszen amúgy könnyen fellelhető. De ez elég unalmas válasz, így inkább elmesélem, hogy tavaly januárban Budapesten volt dolgom, a négyes metrón utaztam, céltalanul nyomkodtam a telefonom, és hirtelen odalépett, vagy talán már eleve ott állt mellettem egy srác, és egyszer csak azt mondja nekem, hogy olvasta a könyvem, és tetszett neki. Asszem, itt tudatosult bennem először, hogy tök idegenek is olvassák a könyvem. 

Emso: 2019-ben jelent meg a Megyünk haza, publikálsz is új szövegeket, várható, hogy idegenek új könyvedet olvassák valamikor?

MP: A Megyünk haza óta három új novellám jelent meg a Kalligram, a Jelenkor és az Alföld folyóiratokban. Egy ideig újabb novelláskötetben gondolkodtam, de ezt végül félretettem, és most egy régóta tervezésben lévő regényen kezdtem el dolgozni. Jó ideje nem lelkesítenek már a saját szövegeim, így szuper érzés most új lendületet venni.

Emso: Van még valami, amit üzensz az LMBT+ olvasó közösség számára?

MP: Olvasva és hallva a magyarországi híreket mit is lehetne üzenni az LMBT-közösségnek? Vagy bármilyen kisebbségnek? Hogy ne adják föl a reményt? Hogy ne hagyják magukat? Hogy lesz ez még így se? Azért tényleg vannak bizakodásra okot adó történések is, mint legutóbb Pál Marci és Hanol Ádám civil akciója. Meg hát maradjunk témánál: szerencsére még a jelenlegi vírusos helyzetben is sok jó és érzékeny könyv jelenik meg – olvassuk őket! Az én legutóbbi kedvencem Szaniszló Judit könyve volt, a Leli élete, következőnek pedig Kiss Tibor Noé regényét, a Beláthatatlan tájat tervezem olvasni. 

Köszönöm szépen Moesko Péternek az interjút és az őszinteségét, nektek pedig azt, hogy velem tartottatok. #LMBT-t olvasunk interjúval három hét múlva, már márciusban érkezem legközelebb, de más tartalmak még bőven érkeznek addig. Csak el ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Sziasztok,

hegyekben állnak az íróasztalom az elolvasott és elolvasandó értékelésre váró könyvek, és ideje, hogy bele is csapjunk az elsőbe. A könyv, amiről most mesélni fogok tavaly előtt jelent meg angolul, tavaly tavasszal pedig magyarul. Az angol megjelenés első nagy híreitől fogva tudtam, hogy ez a könyv elképesztően fog tetszeni, így örültem, hogy az Európa Kiadó hamar lecsapott a jogaira, és nagyon vártam a magyar megjelenését. Aztán megjelent, elkezdtem olvasni, és félbemaradt, pedig nagyon tetszett, hozta a reményeimet, elvárásaimat, sőt. Végül ősszel fejeztem be, és azóta is az életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya lett egy csomó minden miatt. Ocean Voung Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényéről lesz ma szó.

Ocean Vuong egy a regény megjelenésekor harmincéves vietnami származású amerikai szerző, aki az első verseskötete után egy önéletrajzi regénnyel jelentkezett, amelyben szembenéz az identitásmarkereivel, örökölt és szerzett mintáival, a kulturális és szociális mobilizáció magányával. A mélyszegény, bevándorló családba született főszereplő édesanyja és nagyanyja nem beszél angolul és a társadalom peremén él, az elbeszélő pedig már befutott költő, irodalmár, aki számára az angol nyelven művelt irodalom tényleges megélhetést és társadalmi státuszt biztosít. A magaskultúra és az egyetem világa azonban már átbeszélhetetlen távolságra van az otthontól és a családtól. A regény formáját az anyjához írt levél adja meg, így ez egy eredendően és bevallottan elbukott vállalkozás, amelynek mégis neki kell kezdeni.

Kiskutya, ahogy a szerző az egész regényben családjától kapott becenévvel hivatkozik magára, és amely név az ártó szellemeket hivatott távol tartani a gyermektől, a mélyszegénységből jövő elsőgenerációs értelmiségiség mellett a háború után születettség tapasztalatát, a kamaszkorában jelentkező melegségét, valamint a vietnami nyelven és angolul egyaránt analfabéta édesanyjával való kapcsolódási képtelenségét is megírja. A levél írója visszatekint az addig eltelt életére, a levélírás és az őszinte szembenézés gesztusával ír az édesanyjának, és bátorítja az őszinteségre az, hogy tudja, az édesanya képtelen volna mindezt elolvasni.

A levélregény pozíciója tehát a jelenben rögzített. Az író utólag, az irodalmi és filozófiai ismeretei mögül igyekszik megérteni mindazt, ami addig vele történt, ugyanakkor a szöveg abszolút érthető a regény mögött megbúvó filozófiai alapoktól függetlenül is, a regény nyelvének tétje a pontos és érzékeny közlés, a hivatkozott szövegek inkább csak arra kellenek, hogy elindítsák a gondolat- és emlékezésfolyamokat.

Ezzel együtt ez a regény nem egy átlagosan, A pontból B pontba eljutó regény. Lassan dolgozik, sokszor versszerűen, random asszociációk mentén, ahogy azt valójában az emlékezés is teszi: a visszaemlékezett élet tapasztalati alapján történetet konstruál. Számomra és a könyv kedvelőinek számára ez a lassú, hihetetlenül személyes, közeli, lírai, intim elbeszélésmód az egyik oka annak, amiért ezt a könyvet nagyon szeretjük, igyekszem majd a bejegyzésekben idézetetek szedni ahhoz, hogy eldönthesd, hogy ez számodra is működne-e, mert megértem, ha nem, pedig tényleg az egyik kedvenc könyvemről van itt szó.

És akkor az általános hangulat jellemzése után ideje, hogy közelebb kerüljünk a három részre bontott könyvhöz. Az első egység fő fókuszában az áthagyományozódott családi történetek és a szerző gyerekkora jelenik meg, a második egységnek kifejezetten a melegség áll a középpontjában, a zárófejezetben pedig az egyetemről, és az elsőgenerációs gyökértelenségről ír. A harmadik fejezet mozaikszerűen újraírt kis történetei az otthon már értetetlen, a család kötelékén túl történteket köti össze az otthoni tapasztalatokkal, ezáltal elmesélhetetlenné tett történetekből áll, amely erős kontrasztja az elsőben leírt, egységként működő családnak, noha az elhallgatások nyelvét a szerző már gyermekkorában is bírta:

„Előfordult már, hogy elképzeltél egy tájat”, kérdezted, miközben egy Thomas Kinkade-házat színeztél, „és aztán belehelyezted saját magadat? Megtörtént már veled, hogy hátulról figyelted magad, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre mész abban a tájban, ahogy egyre távolodsz saját magadtól?” Hogyan mondhattam volna el neked, hogy az írás folyamatáról beszélsz? Hogyan mondhattam volna el, hogy mi ketten tulajdonképpen nagyon közel állunk egymáshoz, két különböző oldalon van a kezünk árnyéka, és összeolvad?

A regény első oldalai azonnal jelzik, hogy ez a szöveg erősen fog dolgozni az empátiával, érzésekkel és érzetekkel. A második oldalon már találkozunk a királylepkék metaforájával, akik délre vonulásukkal egy egész generáció életét teszik ki az éjszakai fagyoknak, majd a következő bekezdésben láthatjuk, ahogy egy kisgyermek játékból az anyjára ugrik, és ezzel az anyjából egy olyan háború traumáit hívja elő, amelynek a megtörténtéről a gyereknek még fogalma sincs. A vietnami háború tapasztalata szervezi ezt a fejezetet a leginkább.

Kiskutya nagyanyja megszökik az iszlám világ szerinti elrendezett házasságából és egy katonai táborban talál befogadást, ahol a teste kiszolgáltatásával képes az életben maradását biztosítani. Az anya nyelvi kompetenciáit végleg megköti az, hogy nyolcéves volt, amikor a szeme láttára lebombázták az iskoláját, az Egyesült Államokba kerülve is igyekeznek ezek a szereplők láthatatlanok maradni, hiszen úgy érzik, ahogy a háborúban, úgy a kapitalista államban is a rejtőzködés és a tűrés a túlélés egyetlen lehetősége, így eszerint nevelik Kiskutyát is.

Olvastam, hogy a poszttraumás stresszben szenvedő szülők nagyobb valószínűséggel verik a gyerekeiket. Talán tényleg van valami a szörnyeredetben. Aki kezet emel a gyermekére, talán azért teszi, hogy felkészítse a háborúra.

Ezzel együtt tehát Kiskutyának egy sivár gyermekkor adatott, amelyben folyamatosan újra kellett gondolnia a pozícióját. Szégyenkezik, amikor az anyja és a nagyanyja bohócot csinál magából a hentesnél, mert nem tudják elmagyarázni, mit szeretnének, tudja, hogy nem számíthat az anyjára, amikor neki védelemre volna a szüksége a családon kívüli világba, és tehetetlen, amikor az anyját próbálja írni és olvasni tanítani, miközben az anya pontosan érzi, hogy ennek fordítva kellene történnie, ezért, hogy méltóságát megőrizze, megveri a gyermeket.

A regény második fejezetében nagyrészt egy dohányültetvényen járunk. Ocean kamaszként itt dolgozik, és itt ismerkedik meg a gazda fiával, Trevorral, akivel szerelmesek lesznek egymásba. Trevor és Ocean kapcsolata egyfajta szépen működő viszony, amely nem pusztán a szerelmet és a testiséget, hanem a kamaszévek világundorát, szerhasználatát, és egymás idegenségébe kapaszkodó túlélési kísérleteit is körüljárja. Kiskutya a Trevorral való szerelme kapcsán találkozik először olyan helyzetekkel, amelyet a családi létezésének a keretében nem tudna megélni. Noha az otthon fő szabálya az, hogy mindenáron láthatatlanoknak kell maradnunk, Kiskutya a szerelmet a láthatóvá válás érzésével írja le:

Ahogy Trevor nézett engem a dohányföldön, amikor egy rövid ideig egymás mellett dolgoztunk, karja súrolta az enyémet, a növények zöld halomba gyűltek egymásra, szeme rajtam időzött, aztán, amikor észrevettem, elkapta a tekintettét. Meglátott valaki – engem, akit ritkán lát meg valaki. Engem, aki azt tanultam – te tanítottál rá, hogy legyek láthatatlan, ha biztonságban akarok maradni

vagy később:

Emlékszem rá. Emlékszem, mert hogyan lehetne elfelejteni azt a napot, amikor az ember először találja szépnek magát?

Ez a szerelem visszavonja azt a fájdalomtapasztalatot és fájdalomnormát, amit eddig Kiskutya megtapasztalt, a két fiú szexuális kalandjainak néhány bekezdésnyi szép, a kamasz lélek folyamatait rögzítő leírásaiban a fájdalom a gyönyör felé vezető út, és a fájdalom egy olyan dolog, amire ő vágyhat mindennél jobban, ugyanakkor mégis rendelkezhet felette. A szexualitás megnyitja az eddig járhatónak tűnt utakat, a háborúban szocializált család tagjaként ő először választhatott és képességei szerint uralhatta és gyönyörré formálhatja a fájdalmat.

És miközben a két fiú kapcsolatában a szexuális viszonyok sem egyértelműek, tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Trevor republikánus családból érkező fiúként nem fogadja el a saját melegségét, a kitörésig képes hajszolni magát:

Kérlek mondd, hogy nem vagyok buzi. Az vagyok? Az? Te az vagy?

Ebbe a viszonyba érkeznek meg a drogok, a határba kiautózott esték, és bizony, a nagy beszélgetések is arról, hogy egyáltalán érdemes-e élni, amikor minden krízisbe beleszól egy KFC vagy egy Coca Cola reklám.

A főszereplő a saját melegségének a tényéről való belső harcról nem igazán számol be, az önfelvállalás egyetlen, de részleteiben és gondolatokban a fejezet egészét végig kísérő epizódja az, amikor egy gyorsétteremben elmondja az anyjának (mivel a vietnami nyelvben nincs szó a homoszexualitásra), hogy neki nem a lányok tetszenek. Az anyában ennek kapcsán is a háborús ösztönök működnek: Muszáj összezárniuk, hiszen egymás nélkül magukra maradtak a világban, ugyanakkor fontos számára, hogy a melegség maradjon láthatatlan, hiszen így is veszélyben érzi magukat:

Ne feledd. Éppen Elég már neked, hogy vietnámi vagy.

A szerelem valódi megélése később sem lehet beszédtéma az anya és fia között, ezek a tapasztalatok nem adhatóak át egy rontott vietnami nyelven beszélő ember számára, különösen, ha az az anyánk, aki retteg attól, hogy bármi beleavatkozik az életébe és kiszolgáltatja őt:

De hogy beszélhetnék neked erről a fiúról anélkül, hogy beszélnénk a drogokról is, az oxikodonról és a kokainról, amik nemsokára tönkretették, ahogy miattuk a világ szélei parázslani kezdtek? És a rozsdapiros Chevyről?

A regény tere a harmadik fejezetben még szélesebbre nyílik. Az egyetemen járunk, ahová Kiskutya az anyját és Trevort is hátrahagyva került. A korábbi fejezetek viszonylagos egylényegűsége itt abszolút felbomlik egy-két bekezdésnyi, csak egy érzés leírásához elég ideig követjük az egymás mellé írt történeteket. Esélyt kapunk megérteni, hogy mit jelent angolirodalom-szakos egyetemistának lenni, úgy, hogy elsőgenerációs értelmiségiként a családjában neki volt először lehetősége egyetemre járni, és valami ’hasznosat’ tanulni, hogy milyen érzés egy olyan nyelv használatával egzisztenciát építeni irodalmárként, költőként, amelyet az anyja nem beszél, és hogy mit jelent hazamenni, és nem tudni elmesélni mindazt, ami történik körülöttünk. Mit jelent egy elitnek a része lenni, mit jelent az, hogy neked először egzisztenciád van, mit jelent az, hogy az egyetemi életedből semmit nem tudsz elmondani.

Az ilyen pillanatokban, melletted, ilyenkor irigylem a szavakat, mert azt tehetik, amit mi sohasem – mindent képesek elmondani magukról csak azzal, hogy léteznek.

Képzeld el, hogy lefekszem melléd, és az egész testem, minden sejtem tiszta, egyedi jelentés sugároz, nem úgy, ahogy egy író teszi, hanem mint egy melléd préselt szó.

A regény harmadik fejezete az idegenségről tudósít. Arról, hogy tehetetlen vagy a családod körében, akárhány nagy szerzőt elolvasol, arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy a művészethez nem szükséges a pusztítás. Arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy az élethez nem szükséges a pusztítás.

A regény, ahogy a fejezetek térhasználatánál erre végig utalni próbáltam, egy nyitástörténet. A szöveg elején és a borítón is megjelenő királylepkék északról délre vándorolnak novemberben, miközben egy bármilyen éjszakai fagy elég volna ahhoz, hogy az egész populáció kipusztuljon. A regény harmadik fejezetének központi szereplője egy bölénycsorda, amely egy vadászó állattól megrémülve észrevétlenül rohan bele a kanyonba. Mindkét mozgás ösztönös reakció, noha mindkettő veszélyekkel jár. Ugyanilyennek teremti meg Ocean Vuong a regény terét. Nehéz visszanézni, de a továbbélésért nincs más választásunk.

Összefoglalva mindezt tehát a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk az egyik kedvenc könyvem, mert végtelenül megfogott a benne rejlő érzékeny idegenség, és az az őszinte gesztus, ami minden poétikai és retorikai eszközt ennek a közlésnek rendel alá. Egy hihetetlenül folyékony, jól érthető, jól érezhető szöveget kapunk, amely mélyen beleszáll az ember lelkébe, hogy pózok és eltartások nélkül megvizsgálja a legnagyobb elfojtásokat és családban öröklődő titkokat, szembenézve a szégyenekkel, és akár a nagymama történetén keresztül az iszlám társadalom, akár magán keresztül a nyugati, kapitalista társadalom tabuival.

Kedvenc részem: Szóval, itt már egyszer félbehagytam az értékelést, mert nem tudtam mit válaszolni. Talán azt a részt, ahol elhangzik, hogy „Utálom a KFC-t”. Mert ez a mondat annak az elhallgatása, hogy Kiskutyának fogalma sincs, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, és ahogy az életben, úgy ebben a regényben is, szeretem az olyan beszélgetéseket, ahol ez a kérdés felmerülhet. Ehhez csend kell, bizalom és valamiféle nagyon együttrezgés. Kevés ilyen szép pillanat volt a könyvben. Kevés olyan van, amiben őszintén nevetésben tör ki két ember, aki szereti egymást.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a lassú, érzékeny könyveket, és nem bánják, ha igazából szinte az egész könyv a lélekben játszódik. Ajánlom azoknak, akik keresnek egy jó generációs regényt, és azoknak, akik meg akarják érteni a maguk idegenségét. Nekik ajánlom a leginkább.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Európa, 2020
361 oldal
Így olvastam: Majdnem kihagytam ezt a pontot, merthogy április 21 és október 5 között olvastam ezt a könyvet, azt hiszem azért, mert amint tavasszal megkaptam, azonnal belevetettem magam, mert tudtam, hogy kedvenc lesz, de végül nem volt még itt az ideje. Aztán ősszel újra elővettem, elölről kezdtem, és 2-3 nap elég volt ahhoz, hogy végigolvassam újra, de ekkor vitt az, hogy az egyetemre vittem. Szóval olvasható gyorsabb tempóban is, én sajnálom, hogy nem hagytam magamnak elég időt gyönyörködni, de azóta többször tértem vissza a szöveghez, szóval… egy lassabb befogadást ajánlok.
És végezetül, írtam ehhez a könyvhöz is fülszöveget.

Szóval ennyi lett volna, nem is fájt annyira ez az első értékelés a július óta a blogon, ezzel pedig ez az első értékelés, ami már csak ezen a felületen olvasható. Sajnálom, hogy így alakult, de azért örülök is annak, hogy ez a könyv lett az első. Most úgy érzem, hogy tényleg megtört a szünet, mert már értékelést is írtam, szóval nincs is más hátra, minthogy kiköszönjek a következő bejegyzésig. Merthogy, fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A januári kedvencem és a februárba betervezettek

Sziasztok,

végre itt egy olyan hónapkezdet, amit működés közben, summa után érte a blogot, így újra 1 és 6-ot tudtam írni. Ráadásul egy reményeim szerint elég kiszámítható, de szorgalmas hónap elé nézek, így nem is volt nehéz összegyűjtenem, mit is fogok olvasni majd. De még mielőtt arra mennénk, tudjátok, megnézzük, hogy mi volt a kedvenc olvasmányom januárban. Kezdjük is el:

1: A kedvenc januári olvasmányom:

Alice Broadway: Spark
Az Ink ifjúsági disztópiasorozat második része fordulataiban és világkép építésében is annyira csodálatos, mint a sorozat első része volt. Az Inkben megismerünk egy olyan társadalmat, amiben az emberek a bőrükön viselik a történeteiket, fontos döntéseiket tetoválás formájában, majd a haláluk után, hogy megszabadítsák a lelket a test terhétől, és hogy a történetek ne vesszenek el, lenyúzzák a testről a bőrt, és könyvé kötik össze. Ezt a társadalmat egy fiatal és roppant tehetséges tetoválólányon és az apja halálán keresztül vizsgáljunk. A lány nem kaphatja meg az apja könyvét, mert megtalálják az apa előkészített bőrén az árulók jelét, amiért az embert elfeledésre ítélik. Az első könyvben azt látjuk, ahogy a lány számára egyre jobban kinyílik egyrészt ezt a kultúra, másrészt ez a diktatúrába hajló rendszer, amiben neki, mint tehetséges tetoválónak és egy áruló gyermekének folyamatosan újra kell gondolnia a saját helyzetét.

A Sparkban a tetovált közösség ellenségeként mutatott üresek területén járunk, ahol fény derül arra, hogy milyen normák mentén él ez a közösség, feltárulnak az igazságok a hajdani békés együttélésről és annak felbomlásáról, illetve meglátjuk, hogy az Inkben is nagy szerepet játszó közösségépítő mítoszok ebben az üres közegben hogyan hangzanak. Egy izgalmas regény ez is, jól árnyalja mindkét politikai oldal érdemeit és embertelen helyzeteit, jó kiválasztott szerepeket épít tovább, illetve jó új szereplők lépnek be, és egyáltalán egy jól továbbírható állapotban hagy minket magunkra, hogy majd megvegyük a könyv harmadik részét is. Olvastunk már komplexebb társadalommal működő disztópiát, de ez egy könnyen olvasható ifjúsági, ami maximum 1-2 oldalig untat, amikor hosszabban ír le valamit, mint ahogy azt egy felnőtt disztópiaolvasó igényelné, aztán utána úgyis ledob valami nagyot, és ezért nagyon örülök, hogy olvashattam.

és

6: A februárra betervezett címek:

A februárral kapcsolatban az a kifejezett célom, hogy behozzam magam valamennyire a korábbi vállalásaimmal, ezért több újraolvasás lesz ebben a hónapban, és csak olyan könyveket fogtok látni a listában, amiket nagyon szeretek, és amikkel kapcsolatban valamilyen dolgom lesz majd a későbbiekben. Most az online oktatás keretei megengedik ezt, több olyan nap lesz majd, amikor csak 1-2 óránk lesz nap közben, és mivel egyébként is itthon vagyok, bízom benne, hogy a nagyívű terveimmel is tudok majd haladni. Ezek közül természetesen az egyik a blog életben tartása, több csúnyán régóta elmaradt recenzió vár az asztalomon, de most nem őket részletezem itt ebben a posztban, mert azokról a könyvekről úgyis lesz majd szó később a blogon.

Kele Fodor Ákos: A szív vége
Kele Fodor Ákos A szív vége című cigány felnőttmesekönyvéről régi adósságom gondolkodni. A januárban leadott OTDK dolgozatomban vizsgálom is ezt a kötetet, így úgy éreztem, hogy logikus, ha most gyorsan előszedem a könyvet, és megírom róla azokat a gondolataimat is, amik nem a cigány meseirodalom alakulásának az irányából vizsgálódnak. Egyébként egy gyönyörűen kiállított mesekönyvről van szó, amelyben egy mitológiavilággá fűzi össze Kele Fodor a cigány néprajz adatait, nagyon karakteres meséket mozgat, sokszor horror vagy fantasyszerű az, amit csinál, és ezzel megmutatja, hogy a mese ebben a kultúrában nem játék. Szeretem, és várom már, hogy újraolvassam, írjak róla.

Cirok Szabó István: Agancspark
Az Agancspark 2019-ben a kedvenc verseskötetem volt. A szerző nagyon szépen, visszafogottan, szerényen írja meg a fiatalság és a gyermekség utolsó pillanatait. Dolgozik a természettel, a mágikus realizmussal, fákkal és ágakkal, és annyira hihetetlenül póztalan ez a kötet, hogy az elmondhatatlan és szép. Nagyon szerettem, nagyon örültem, hogy mások is nagyon szerették a környezetemben, mert tényleg úgy látom, hogy ez egy nagyon erős debütkötettel való megérkezést jelentett erre az irodalmi színtérre, és egy fontos kötet lett, így a fentiekhez hasonlóan ezt is nagyon várom, hogy újraolvassam.

Selyem Zsuzsa:
Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa novelláskötetét a tavalyi megjelenése után nem sokkal olvastam, és megkapott az, hogy van a nagyon intenzív, bájos jelenléte a szövegeknek. Talán Selyem Zsuzsa hisz a nem giccses igazságban, igazságokban és a nem giccses szépben. Most olvasom a Moszkvában esik című regényét, amelyben van például rigó, légy és bagolyszemszög, ebben a kötetben narráltat a szerző egy kis csillaggal vagy egy kutyával is. Foglalkozik olyan témákkal, mint a kisebbségiség vagy a bevándorlás… Szerettem a kötet érzékenységét, akkor is úgy éreztem, hogy ettől a könyvtől többet fogok kapni, ha újraolvasom majd, és most el is jött az ideje.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita könyve októberben jelent meg, és méltán nagyon sok helyen találkozni vele. Én ismerve Rita korábbi szövegeit előrendeltem, és a könyv megérkezése után azonnal el is olvastam- egy nagyon erős, jól felépített, feszes, ügyesen szerkesztett szöveget kaptunk, ami egy válás történetét járja végig. Az anya keresi a kiutat egy toxikus kapcsolatból, és keresi a folytatás lehetséges kereteit. Egy tényleg állati izgalmas szöveg, és nagyon minőségi, gördülékeny olvasmányélmény, tudom, hogy mit akarok róla elmondani, de keresem még a szavakat, jeleket, fordulatokat hozzá.

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna esszékötetével már meg is érkeztünk azokhoz a könyvekhez, amelyek most fogok először olvasni, erről a könyvről ráadásul nem is kell írnom, ezzel dolgoznom kell majd. Most készül egy kutatásom, aminek az első lépcsőjét lehet, hogy még februárban meg kell másznom, ez a kutatás pedig a kisebbségi önéletírások köré épül majd. A vágy, hogy meghatódjunk a kortárs magyar és világirodalmi önéletrajzok fő tendenciáit kívánja megvilágítani azzal, hogy szorosolvassa az ilyen regényeket. Ahogy a summában is írtam, kíváncsi és nyitott vagyok a könyvben leírtakra, bízom benne, hogy beránt majd az önéletírás irodalomba.

Kathy Kacer, Eric Walters:
Nagyapa hegedűje
A Nagypapa hegedűje már egy friss megjelenés a Tilos az Á-tól, amit nagyon-nagyon repesve várok, és nagyon örülök, hogy úgy alakult, hogy írhatok róla. A könyv a holokauszt emlékével való többgenerációs együttélés témáját dolgozza fel egy Hegedűs a háztetőn iskolai előadással, a suli legmenőbb jóképű srácával, szeretettel, zenével, tanulással. Nagyon sok lehetőséget látok abban, hogy a holokausztreprezentáció megjelenjen egy ifjúsági regényben, ha jól csinálja, akkor ez a könyv a fontos elsők között lehet. Tényleg elmondhatatlanul nagyok a várakozásaim.

Ennyi lesz minimum a reményeim szerint ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben. Ha olvastátok, vagy kinéztétek magatoknak valamelyik könyvet, írjatok bátran a komment szekcióban, ahogy arról is szívesen olvasnék, hogy ti mit terveztek olvasni majd. 😊

Én még tervezem majd jelentkezni a héten, de még nem tudom, hogy mikor, ami biztos, hogy hétfőn érkezik majd az #LMBT-t olvasunk interjúsorozat új része. Szóval több következő bejegyzést is lehet várni, de amíg jön, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Januári summa

Sziasztok,

rég látott ilyet a blog, de itt a hónap vége, és érkezem is a friss summával, amiben azt mutatom, hogy mi volt az a 11 könyv, amit januárban beszereztem, melyik az a 6 könyv, amit sikerült ebben a hónapban elolvasnom, és hogy miről szólt az az ezzel együtt hét bejegyzés, amit ebben a hónapban hoztam. Kezdjük is el:

11 könyvet sikerült beszereznem:

Ebből a 4 db különböző könyv, amit a karácsonyra kapott ajándékutalványokkal vásároltam:

Camryn Garett: Pozitív
Úgy hírlik, hogy ez a könyv olyan, mint a Simon és a homo sapiens-lobbi (értékelés itt), de itt egy HIV+ státuszú lány mindennapjaiba nyerünk betekintést, aki új iskolába került, és nem vállalja a státuszát. A könyv történetében egy alakuló, nagyon szerelmes heteró kapcsolatot látunk kibontakozni, amely önmagától is egyre jobban közeledik ahhoz a ponthoz, ahol fel kell fednie a főhősnek a titkát, de egy titokzatos fenyegető levél is sürgeti ezt a vallomást. Nagyon várom ezt a könyvet, mert tök szeretnék több olyan regényt olvasni, ami tematizálja a HIV vírust, annak az élhetőségével együtt, miközben örülök, hogy fiataloknak szól, fiatalosan, ha minden igaz, szépen és viccesen. Most még a következő olvasásaim nagyrészt olyanok, amiket el kell olvasnom valamilyen vállalt kötelezettség miatt, de nem hiszem, hogy ezt a könyvet sokáig fogom pakolgatni. Az év végén jelent meg.

Alice Brodaway: Spark
Ez az Ink sorozat második része, de igyekszem úgy írni erről állati lelkesítően, hogy ne spoilerezzem le az első részt, amit szintén nagyon szerettem, és bátran ajánlok a figyelmetekbe. A sorozat első részében megismerünk egy olyan társadalmat, amiben minden ember tetoválásként viseli magán a történeteit, majd, amikor meghal, a bőrét lenyúzzák, hogy abból könyvet készítsenek, hogy a történetei ne vesszenek el. Az első regényben ennek a társadalomnak az egyre láthatóbbá váló diktatúrába csúszását követjük a főszereplő lány, Leora nagyon személyes történetén keresztül, aki nem kapja meg az apja bőréből készült könyvet, mert megtalálják rajta az árulók jelét. A sorozat második részében megismerjük az első társadalom ellenségeként feltüntetett üresek történetét (Nem tudom, hogy ide kell-e írni, hogy ők nem tetováltak, úgyhogy inkább ideírom.), és a két ellenséges csoport történetéből egy izgalmas és stabil világkép épül ki a főszereplőkben. A könyv egy ifjúsági disztópiasorozat része, tehát van egy-két olyan oldal, ami unalmasabb, mert részletesebben ír le társadalmi működéseket, mint amennyire nekem szükségem volna a megértéshez, viszont egy nagyon jól felépített világot és mitológiarendszer látunk, ügyesen mozgatott szálakat, amik meglepnek a második rész végén is, és persze halál módon szerethető főhősöket is kapunk, nem sematikusan megírva. Bírom ezt a sorozatot, nagyon megörültem, amikor láttam, hogy év végén megjelent az új rész.

Ja igen, és elképesztően szép a borítójuk, bár én lehet, hogy kihasználtam volna az üres-tetovált formát a borítótervezésben, de megértem, hogy nem tették, mert gyönyörű így is.

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna a kortárs szépirodalomban megjelent önéletírásokról írott friss esszékötetét be kellett szereznem, ugyanis most lelkesen vetem bele magam én is az önéletrajzok témájába. Azt látom, hogy a kisebbségi szerzők nem feltétlenül a hagyományos, életük végén a memoárjukat író önéletrajzíróként írják meg a szövegeiket, hanem akár egy-egy akut válsághelyzetben, és érdekel, hogy milyen kulturális megoldásokat, kérdéseket lát relevánsnak Gács Anna az elitirodalom kulturális terében. Nagyon nyitott vagyok mindenre, amit ír, hiszen én csupán ismerkedem még a kérdéssel, nagyon nagy bizalmam van a szöveg felé.

Nina George: Levendulaszoba
Egy csoporttársakkal átbeszélgetett éjszakán az egyikük nagyon sokat mesélt erről a könyvről. Arról, hogy igen, lila, levendulás a borítója, meg Franciaországban játszódik, Párizsban és Provance-ban, de ez a könyv mégsem giccses, hanem szép, és igaz. És az az igazság, hogy ezzel a csoporttársammal nagyon sok olyan könyvünk van, amit közösen szeretünk és fogadunk el szépnek és igaznak (Anna Gavalda Billie című könyve az egyik, amit nagyon ajánlok), szóval kénytelen vagyok hinni neki, és hogy ezt bizonyítsam: be is szereztem a könyvet.

És van a maradék 7 könyv is, amit sokkal inkább egyben kezelném:

Nagyon szeretem a Magvető Kiadó Időmérték sorozatát, amely 2016 óta közöl mértékadó kortárs magyar és világirodalmi köteteket egyaránt, és a Líra akciójában most több kötetet mindössze 1000 Ft-ért lehetett megvenni, így le is csaptam azokra, amik eddig nem voltak meg. Állati nagy szerencsémre tavaly egy versversenyen nyertem egy 5000 Ft-os könyvutalványt a Lírától, így mindössze 2000 Ft-ot fizettem a hét kötetért, ami eléggé menőn hangzik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy idén még csak ezekért a könyvekért fizettem. A könyvekről külön csupán pár szót tudok még mondani, de folyamatosan olvasom őket úgyis.

Al Berto: Tűzvészkert
Al Berto a nyolcvanas évek egyik meghatározó portugál költője. Az ő kötetét ajánlotta az egyik kedves csoporttársam, amikor megláttam az akciót, és belekapva a kötetbe azt látom, hogy nem véletlenül lelkesedik nagyon. Amellett, hogy egy szomorú, magányos poétika ez, van benne valami lassú és szép sodrás, ami egyből aurát teremt a szövegek közé. Szeretni fogom.

G. István László: Nem követtem el
G. István Lászlónak olvastam korábban a Repülő szőnyeg című kötetét, amelyben nagyon különböző kötött formákat ragad meg. Nekem az a kötet öncélú volt régen olvasva, ezért nem is gondoltam rá, hogy megveszem az újat, de a fülszöveg öniróniát, önelemzést, testünkhöz és múltunkhoz való viszonyt ígért, szóval megvettem. Meglátjuk majd.

Balaskó Ákos: Tejsav
Balaskó Ákos kötetét a kezemből tépte ki a megjelenés pillanatában egy könyvesbolti eladó, mert nyomtatási hibával jött ki, és azóta nem vettem újra eddig, pedig kíváncsi voltam rá. Voltam Szegeden egy nagyon zilált könyvbemutatón, ahol három könyvet mutattak be moderátor nélkül, és ez volt az egyik, viszont csak az érzésre emlékszem, hogy érdekes volt. Most beszereztem.

Tamás Zsuzsa: Mit tud a kert?
A Tamás Zsuzsa könyvek nagyon mozgatnak, de végül mindig a félelmeim győztek eddig. Ezek itt rímes versek, lehet, hogy még esztétizálnak is, a Tövismozaik című új regénye pedig egy művészetben élő nőről szól, és sokan dicsérik, de félek, hogy nem fogom érteni vagy nem fog tetszeni. Most már legalább megvan az egyik.

Halasi Zoltán: Bella Italia
Visszamelékezni a ’80-as években Olaszországában tett nászútra. Asszem túlságosan szeretem az Utas és holdvilágot ahhoz, hogy ez ne érdekeljen, bár Szerb Antal regénye nyilván nem a ’80-as években játszódik, és ez egyébként is, ez egy verseskötet. Dedikált példányt kaptam belőle, örültem. 🙂

Ilma Rakusa: Love after love
Svájci líra, nyolc búcsúdal, amit Nádas Péter méltat a fülszövegben. Érdekel.

W. G. Sebald: Természet után
Több kedves ismerősöm egyik kedvenc szerzője, fontos világirodalmi szerző a múlt század második feléből, ideje elkezdeni vele is ismerkedni, noha egyébként általában a regényeiről ismerjük.

Hat könyvet sikerült elolvasnom januárban

Azt mondhatnánk, hogy az hat könyv nem sok magamhoz képest, de vizsgaidőszak is volt, és OTDK-zom is, amire rengeteg kis tanulmányt, szakirodalmat olvastam emellett, szóval a nem számolt oldalakkal bőségesen megvolna egy tisztességes teljesítés, így nem rovom meg magam. (Egyébként sem rovom meg magam, tanulom, hogy ne tegyem, nem éri meg, és nagyon energiaigényes feszültnek lenni saját magaddal szemben, tényleg. De vissza a könyvekhez:)

Beck Zoltán: A lehetséges cigány irodalom
Az évemet az OTDK dolgozatom leadásával kezdtem, ehhez a korábbi szakirodalom olvasásaimhoz még rengeteg kis tanulmányt és monográfiarészletet olvastam, de a véghajrában csak Beck Zoltán könyvét olvastam végig, elsősorban azért, mert a dolgozatomban a kötetben is felvetett tendenciát igyekeztem kifejteni a cigány mesék átalakulásának a történetére vetítve. A kötet maga a magyarországi roma irodalom megalakulásának fő diskurzusait igyekszik tárgyalni, beszél arról, hogy mire volt szüksége a hatvanas-hetvenes évek első roma értelmiségi csoportjának ahhoz, hogy roma irodalom jöjjön létre, beszél a többségi fogadtatásról, kiadott antológiákról, valamint arról, hogy merre tarthat a roma irodalom. Én leginkább a közösségi szerzőről szóló részeket tudtam használni, ott találtam egy nagyon jó adatot, ami abszolút alátámasztotta az én hipotézisemet is, így nagy volt az örömöm a véghajrában. Alapvetően tényleg szakszövegnek tartom ezt a könyvet, nem biztos, hogy ajánlom, ha csak úgy olvasnál a témában.

William Golding: A Legyek Ura
Nem tudom, hogy mennyit írtam arról korábban, de úgy képzeltem,  hogy ezt a könyvet majd életem egyik legnagyobb olvasásának fogom tartani, mindenesetre  hatalmas a csalódásom. Akár még azt is mondhatnánk, hogy lehet, hogy eljárt A Legyek Ura felett az idő. Ez a könyv hozta létre a ’gyerekek egy lakatlan szigetre kerülnek és társadalmasat, egyre radikálisabban diktatúrásat kezdenek játszani’ történetet, de ma már bájos vagy sokszor érthetetlen az, ami itt történik, még ha fontos metafora például a tűzhöz, tűzgyújtáshoz való viszony, vagy a rítusok, jelképek kérdése a szövegben. Nagyon akartam szeretni, és mint bölcsész, látom az értékeit ennek a könyvnek, de én olvasóként nem szerettem, sokszor untam, és voltak olyan részek is vadászattal, gyilkossággal kapcsolatban, amit többszöri olvasásra sem sikerült megértenem. Nagyon szeretném elolvasni a Pán Pétert ebben a témában, az még visszahozhat valami reményt.

Alice Broadway: Spark
Fent már írtam róla.

Tor Ulven: Türelem
Tor Ulven a norvég irodalom egyik nagy költője volt, akinek a hírét elzárkózó életével, és hirtelen öngyilkosságával valódi mítoszok kísérik. A Türelem a legfontosabb kötete, lassú, esztétizált, minimalista verseket tartalmaz, ami sokaknak nagyon tetszik, és tudtam, hogy nem leszek köztük. De ez vállaltan az én hibám, rengeteget szenvedek azzal, hogy esztétizáló versekkel nem működöm jól, és az is a baj, hogy nem tudom igazán meghatározni, mit jelent az, hogy esztétizáló. Biztosan elemelt. Volt egy-két szövege, főleg a kötet első harmadában, ahol vitte az olvasást valamiféle beatszerű áramlás, de a versek többségében meg voltam rekedve. Nem tudom, hogy miért nem működöm az ilyen versekkel, ez tényleg az én hiányosságomm, ne is adjatok ezügyben a véleményemre, én is csak szenvedek itt magamnak.

Moesko Péter: Megyünk haza
Moesko Péter kötete egy újraolvasás volt, és jó volt rájönni, hogy még mindig nagyon szeretem ezeket a novellákat, amelyeknek a középpontjában különböző szülő-gyermek, ember-otthon viszonyok állnak, és amelyek nagyon minimalistán, de érzékenyen, figyelmesen ragadnak meg kis dolgokat ezekben a személyes kis válság vagy megoldás időszakokban. Itt írtam már a könyvről.

Németh Gábor: Zsidó vagy?
A félévem legnehezebb vizsgájára rengeteg nehéz elméleti szöveget kellett olvasnom, és úgy éreztem, hogy egy átlagos könyv nem köti le annyira a figyelmemet tanulás után, és így nem fárasztanak le annyira, hogy aludni tudjak. A helyzetet Németh Gábor oldotta meg, akinek négy könyve is van a polcomon, noha teljes könyvet még soha nem olvastam tőle. Németh Gábor a legnehezebb szerzők között van azt hiszem, nagyon erős, feszes, de szabadon zajló nyelve van, ami kitartó olvasást követelt, és nekem pont ilyen szerzőre volt szükségem. Azért a Zsidó vagy?-ot választottam, mert az ’56 novemberében született író itt a saját gyerekkorát (sőt, a születései előtti körülményeket) és a mindenkori idegenségérzését járja körül, annak kapcsán, hogy gyerekkorába véletlenül látott egy rövidfilmet a holokausztól, és érezte, hogy ennek és a zsidóságnak van egy valamiféle idegensége és elhallgatottsága, amit ő a Duna parti nyári táborban vagy családi, baráti környezetekben felismerni vél. Nagyon izgalmas szöveg, birkózni kell vele, de állatira ajánlom azoknak, akik erre hajlandóak.

Nézzük kategóriák szerint:

Kortárs magyar szépirodalom: Megyünk haza, Zsidó vagy?
Klasszikus: A Legyek Ura,
Nem angol/magyar anyanyelvű: Türelem,
Friss megjelenés (2020/21): Spark, Türelem

És akkor ne felejtsük, hogy blogoltam is, most végre már majdnem teljesen:

Január 8-án arról írtam az év első kibeszélősében, hogy teljesen előbújtam a családom előtt, és ez azt jelenti, hogy nincs több dolgom a titkolózással, nincs több félelmem azzal, hogy kiderül bárhol is, hogy meleg vagyok. Ez egy egészen jó érzés volt, és szerettem volna veletek megosztani, ha már lassan négy éve beszélgetünk arról, hogy előbújni nagyon jó dolog. Később, január 13-án megérkezett a decemberi summa, majd ezt követte 16-án egy hosszabb tízes lista 2020 kedvenc olvasmányairól, majd kikerült az első #LMBT-t olvasunk interjú az új, három hetes struktúrában, amiben Völgyi Annával beszélgettünk az elsőkönyves tapasztalatiról.

Miután a Kibeszélős és az #LMBT-t olvasunk bejegyzések első bejegyzése lement, megmutattam, hogy hogyan tervezem 2021-ben a három hetente jelentkező, a random jelentkező, és a hó elején, hó végén jelentkező bejegyzéseket. Tegnapelőtt ismét ideje volt, hogy kijöjjek egy Kibeszélős bejegyzéssel, ezúttal a kedvenc könyvesbolt érzésről írtam, ez a summa pedig a hónap hetedik bejegyzése.

Az értékelések még hiányoztak januárban, de egy szöveg már majdnem kész van, az hamarosan érkezik. Azt gondoltam, hogy az OTDK és a vizsgaidőszak kipihenése mellett a hónap végén egy értékelés legalább bele fog férni. Bár sajnálom, hogy nem így alakult, nem vagyok mérges, örülök ennek a hét bejegyzésnek, és tudom, hogy fog ez majd menni jobban is.

Rövidesen érkezem is majd a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: A kedvenc könyvesboltomról

Sziasztok,

a mai bejegyzésben arról fogok csöpögni, hogy milyen kis apróságok tesznek egy sima könyvesboltot a kedvenc könyvesboltommá. Régóta érzem már, hogy nagyon szeretek ebbe az adott könyvesboltba belépni, mert ismernek, és törzsvásárlójukként egy kedves, barátságos, mosolygós viszonyban vagyunk, de a bejegyzés valódi apropóját az adja, hogy múlt héten rájöttem, hogy erről a törzsvásárlói státuszról már hallgattam egy TEDx előadást. Bácsi Éva és Garai Tímea TEDx Szeged előadásában Kati néniről meséltek, mint a mégiscsak ideális eladóról, aki tesz félre nekünk a borjúpárizsiból, mert tudja, hogy csak azt szeretjük. Ma arról írok, hogy nagyon csípem Kati néni fiatal könyvesbolti eladóit.

Jó helyen lakom, talán ezzel kell kezdeni. Nem úgy lett kedvenc könyvesboltom, hogy tudtam, hogy az lesz. Ez az egyik nagy könyvterjesztői hálózat tipikus üzlete, ami tőlem ötszáz méterre van, bármikor leugorhatok, útban haza sem nagy kitérő, ezért evidens volt mindig ide rendelni.

Aztán lassan megszoktuk egymást. Az egészhez hozzá tartozik persze, hogy van egy jól megjegyezhető nevem és jól megjegyezhető kinézetem, meg általában, hogyha személyes interakcióba kerülök valakivel, akkor igyekszem vele legalább korrekt, de ha lehet, akkor kedves lenni. Először csak nem kellett megmondanom a nevemet, mert már tudták, aztán elkezdték már akkor készíteni a rendelt könyveimet, amikor meglátták, hogy jövök, most pedig már állati aranyosan és kedvesen köszönnek, amint belépek, egy eladó lány mindig integet, amikor elköszönök, és az egész ott töltött idő tele van ilyen kedves gesztusokkal.

Tök hülyeségnek tűnt az egész, de eszembe jutott a fent hivatkozott TEDx előadás tételmondata: A törzsvásárlók nem kuponokat, nem kedvezményeket, hanem jó bánásmódot szeretnének a legjobban.

Az a helyzet, hogy engem ebben a könyvesboltban nagyon jól tartanak, és erre novemberben jöttem rá, amikor, talán hetekig, senki nem volt a könyvesboltban azok közül, akik általában vannak, de én gyanútlanul oda küldtem az online rendelésemet. Egyrészt nyilván olyanok dolgoztak ott akkor, akik nem ehhez a könyesbolthoz szoktak, ami nyilván lassítja a munkát, másrészt pedig nem voltak olyan baromi lelkesek és kedvesek. A kasszában lévő eladónak épp akkor jött a családja, sok könyvet vettek, hosszú volt a sor, nagyon kényelmetlen volt az egész, és dühös voltam, amiért a kedvenc könyvesboltomban ilyen megtörténhet.

Annyira dühös voltam, hogy pár óra múlva még a pszichológusom ülésén is beszéltünk erről, aki elkezdte felkérdezni ennek az egésznek az eredetét, és arra jöttünk rá (valahogy mindig arra jövünk rá amúgy…), hogy nekem fontosak ezek a szerepek és státuszok. Szeretem azt, hogy tőlem nem kérdezik meg, amikor belépek, hogy segíthetnek-e, mert tudják, hogy tudom, hogy mit keresek. Szeretem azt, hogy mégis azonnal jönnek, ha rájuk nézek, mert egyedül nem találok valamit, és szeretem, amikor csak úgy oda van készítve a rendelésem, amikor megyek.

Egyszer egy eladó úgy adott oda egy könyvet, amit nem találtam, hogy hozzátette: „Pedig jó felé nézelődtél.”, volt, hogy két régebbi, ezáltal az aranyfeliratokban picit kopottabb könyv közül hosszabban válogatott, hogy melyiket adja oda nekem, volt, hogy nevetve megjegyezte, hogy milyen jól használtam egy-egy akciót, vagy volt egy kedves párbeszédem a kasszánál két rendelést külön fizetve, aminek azt mondta a végén az eladó, hogy „Tudom, hogy tudod.”… és a sort sokáig tudnám még folytatni.

Kedvenc könyvesboltot tudni magamnak, azt hiszem identitáskérdés lett. Hogy alapvetően szeretek könyvet venni bárhol, de a legtöbbször oda megyek, megszokásból is persze, és tényleg ez is van közel, de jó, hogy így van. Olyan, mint melegnek lenni, hogy szeretem, hogy így alakult. Jó készülni arra, hogy lemegyek majd, vagy jó felírni a napi teendők listájára is. Nem csak azért nem fáradtság kerülni, mert közel van, hanem azért is, mert szívesen megyek arra.

A kedvenc könyvesbolt az több, mint egy könyvesbolt, mert bírom őket. Jó gondolkodni rajtuk, jó volt újra látni, hogy ők vannak bent, miután sokáig nem voltak, jó, hogy a szemükkel és a hangszínükkel is tudnak mosolyogni így maszkos időkben. Sosem lesz több köztünk annál, minthogy segítséget kérek, vagy fizetek náluk, nyilván nem gondolnak rám, miután kilépek a boltból, de amíg bent vagyok, addig történik valami több annál, minthogy pénzt betűkre cserélünk.

A kedvenc könyvesboltomban történik valami több is. És ez egy jó történés.

Erről akartam csöpögni nektek picit, mert nagyon lelkes voltam, amikor ezt kitaláltam a boltból hazafelé menet, és mert egyébként is nagyon megkedveltem Timit és Évát az a rövid idő alatt, amíg a TEDx előadásainkra készültünk, és jó érezni, hogy tényleg beépült az ő tudásuk az én gondolkodásomba. Tudom, hogy ez most egy ilyen kedveskedős limonádés kibeszélő volt, de bízom benne, hogy értitek, vagy találtok valamit ti is a bejegyzésben, ami az épüléseteket szolgálja.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

2 / 31 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén