Sziasztok,

elé húzósra sikerült ez a hét számomra, a szabadidőm, sőt a pihenésre szánható időm nagy részét is az vitte el, hogy egyetemi dolgokra kellett készülnöm, így nem volt időm szerdán sem a summával, sem a héten más bejegyzéssel jelentkezni egészen a tegnapi kibeszélős bejegyzésig. Ami késik, az viszont nem múlik, így most itt vagyok, és tök jó könyvekről fogok nektek mesélni. Hat friss beszerzésről, a hét márciusban olvasottról, és persze arról a hét bejegyzésről is lesz szó, amit ebben a hónapban írtam. Kezdjük:

6 könyvet sikerült a hónapban beszereznem:

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor előző kötete, a Salgó blues egy nagyon hangulatos, a nyomorgó Nógrád megye posztszocialista világát mégis valahogy olvasmányosan, találóan átadó szöveg volt, aminek talán nincs több tétje, mint bemutatni azt az időt, ami ott megállni látszik, mint a régi plakátok a kocsmafalon. Csak beleolvasva is érezni, hogy ennek a verseskötetnek ennél keményebb tétje lesz, noha ugyanazokhoz a témákhoz nyúl, cigányság, nyomorultság, és a valamiféle együttélés kérdései húzódnak a versek között, áprilisban mindenképpen elolvasom.

Borbély Szilárd: Nincstelenek
Borbély Szilárd nagy regényét most újra kiadta a Jelenkor Kiadó egy elképesztően gyönyörű életműsorozat első darabjaként. Előrendeltem, amint lehetett, és nagyon várom is, hogy olvashassam, de sajnos az nem sikerült ebben a hónapban, remélem, hogy ezt tavasszal pótlom majd. Az mindenesetre biztosan örömteli, hogy végre ismét kiadták. A könyv maga egy nagyon finomnyelvű gyermekszemszögből született mélyszegénységelbeszélés, már az első pár oldalban van egyrészt egy ilyen nagyon őszinte világismeret, amiben az első, otthonunknak tartható kis világot ismerjük meg úgy, hogy nincs semmilyen összehasonlítási alapunk, és egyszerre szól az egész arról a rákérdezésről és visszanézésről, ahogy egy gyerek nem érti, hogy lehet valami ennyire rossz. Azt éreztem már a belekapott pár oldalban is, hogy ez a szöveg elképesztően szép, nagyon várom, hogy olvassam majd.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Fura erre a könyvre is a frissítő szót használni, noha EP-t olvasni tényleg mindig frissítő. (Lesz még ebben a poszban ilyen, de az EP olvasás is egy olyan dolog, amit gyakrabban kéne csinálnom.) EP hasnyálmirigyrákos, és a hír megérkezésének a pillanatától naplót vezet. Ez a napló a könyv, egyszerre kapunk betekintést a mindennapokba (Kik jönnek ebédre, mi volt az ebéd, milyen nagypapa a szerző, hogy viszonyul ahhoz, hogy felismerik), és egyszerre kapunk egy igazi EP szöveget tele a szerző nyelvi leleményével, folyásával, kimondásaival, vicceivel. Persze az is van, hogy ez egy szomorú szöveg, látjuk benne, ahogy egyre ritkábbak a bejegyzések dátumai, vagy ahogy egyre többször csak az átaludt, átfolyt időről tud beszámolni. Vannak jobb és rosszabb pillanatok, egy jó töltöttkáposztától az étvágytalanságik például. Tudtam, hogy valamikor el szeretném majd olvasni a szöveget, de nem volt a közeli terveim között, aztán árulta egy lány Szegeden, én pedig gyorsan megvettem és valahogy a kezemben maradt. Örülök, hogy elolvastam, mert tök sokat hozzátett az Esterházy képemhez, ami számomra már csak egy halott szerző képe. 2016-ban az ő beszéde nyitotta meg a könyvhetet, és emlékszem, hogy mindenki nagyon szerette ezt a nálam idősebbek közül, én pedig nem értettem miért. Bababölcsész voltam, most meg már, megkéstünk, mindig erre jutunk a barátaimmal EP kapcsán.

Pan-dij: Vörös évek
Fura a viszonyom ehhez a könyvhöz, de 500 forintra volt leakciózva, és elgyengültem egy pillanatra a könyvesboltban, mert azt gondoltam, hogy 500 forint, vers, talán lehet szó valamiféle szubverzív, szinte kisebbségi státuszról, meg egyáltalán, érdekelt, hogy milyen az az irodalom, aminek nincs meg az a fajta klasszikus hagyományozódása, amit az angolszász és európai diskurzusokban megszoktunk. A szerző az első észak-koreai szerző, aki úgy ír, hogy még mindig a diktatúrában él, műveit kommunista szórólapok között csempészik ki, az első könyve a Vádirat című novelláskötet volt, ez pedig egy verseskötet. És nem is kell ajánlanom azoknak, akik sokat és bátran olvasnak Észak-Koreáról, mert már olvasták nyilván, és nekem is megvolt ez az időszakom, de most többre van szükségem annál, minthogy mutogassuk, hogy van észak-koreai líra. Abban bíztam, hogy lesz szó benne a diktatúra mindennapjairól, a személyes dolgokról, ottani életről, amely megteremti a lírának az igazi líraiságát, ehhez képest szinte csak közéleti verseket kaptunk, a néhány jó kép dacára ezek nagyrészt közhelyesek voltak, és abból a mélységből szóltak, amiből egy felkészültebb Petőfi olvasó is meg tudta volna írni. Nagyon sajnálom, de éreztem, hogy ez lesz.

Nico Walker: Kopasz
Szóval. Egy srác szerelmi csalódásból belép a seregbe, és néhány év iraki háború után visszatér Amerikába, de nem tud visszatagozódni a társadalomba, ezért heroinfüggő lesz a kedvesével. Mindketten teljesen lecsúsznak, semmi pénzük nem marad, ezért bankrablásra adják a fejüket, majd lecsukják. És baszd meg ez egy kibaszott önéletírás, amit az egyik olyan moly ajánlott még régen, akinek nagyon adok a véleményére, főleg ilyen lázadóbb szövegek kapcsán, és most egyébként is 500 Ft volt a Libriben. Tegnap este el is kezdtem olvasni, folyik a szöveg, nagyon lázadó, nagyon szókimondó, nagyon vicces, tetszik az a tétlen szubverzivitás, ami jön a könyvből, nem gondolja túl magát, pont olyan könyv, amire most pihenésképpen szükségem van.

Maja Solar: Jellemző, hogy nem természetes
Maja Solar verseit évek óta úgy hordozza a kis táskáiban a progresszív kortárs fiatal líra, mintha a Szent Grál volna, és meg is értem, hogy miért teszik ezt. Baromi üdítő szókimondása, társadalmi érzékenysége és nyelve van, feminizmusról, társadalmi szerepekről, poézisról beszél, és nem tudom, hogy mikor fogom úgy olvasni, hogy leülök, és végigolvasom, de naponta, kétnaponta lekapom és olvasok belőle. Lehet, hogy ez nálam is ilyen lesz. Elég nehéz volt beszerezni itthon, mert a vajdasági Forum kiadó adta ki, de végre találtam pár példányt a Bookline-on, nagy volt az öröm.

7 könyvet sikerült elolvasnom:

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete
García Márquez (tudtátok, hogy nem csak a Márquez a vezetékneve?) a Dél-Amerikai irodalom egyik nagy mágusa, akinek az utolsó kisregényét most egyetemre kellett olvasnom, de ezt a tanév elején pont én választottam, és nekem kellett róla előadást tartanom a többieknek. A könyv egy kilencvenedik szülinapját ünneplő öreg férfi heteit meséli el, aki soha nem létesített ingyen szexuális aktust az életében, a kilencvenedik születésnapján pedig úgy dönt, hogy el akarja venni egy lánynak a szüzességét, ezért fel is hívja a régi bordélyát, hogy tud-e pár órán belül lányt szerezni a számára. A könyv egy állatira lassú lélektani regény, amely a szerelmes férfi történetét mutatja be egy nagyon furcsa, pedofil, prostitúcióval terhelt, valójában a lányt egészen konkrétan tárgyiasító viszonyban, amely attól válik egy tipikus Márquez regénnyé, hogy kimondhatóvá teszi a dolgokat és nem fedi el sem jelentéstani, sem erkölcsi árnyékokkal az emberi gondolkodás mélyeit. Szeretem a regényt, szeretem az írót, tőle is többet kellene olvasnom.

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa kötete szintén egy újraolvasás volt. A Libri-díjra is jelölt novelláskötet fő fókusza számomra a határokon és magárahagyottságon van. Olyan kis mikrotörténeteket látunk, amiket nem szokás elmesélni, és történik mindez egy erősen feminista, ökokritikus, társadalmilag érzékeny elbeszélésvilágban. Előkerül benne a határátlépések konkrét kérdése, mint diszidálás vagy migárció, de járunk a Balaton közepén egy jachton, vagy egy reality showban is, de olvasunk a szövegekben kizsákmányolt szamárról vagy a közel-keleten zajló háborúk kutyáinak a történetéről is, miközben végig abban a kérdésben mozgunk, hogy vajon mi az, amit logikus, hogy elmesélünk, és mi a mi pozíciónk a világban, mik azok a kézenfekvő történetek, amiket mégsem veszünk észre. A hónap második felében készítettem egy interjút Selyem Zsuzsával a Tiszatáj Online-ra, ide kattintva tudjátok elolvasni.

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak
Krasznahorkai tavaly előtt megjelent regénye régóta tervben volt, volt is példány a polcomon, de az olvasásnak a mostját szintén egy egyetemi kurzus adta, ahol jókat beszélgettünk a szövegről és az azt körülvevő intermediális térről. A szöveg azért is különös, mert nem csupán egy szöveg, egy meneküléstörténet, hanem egy hanganyag és egy festményanyag együttese, amelyek közösen kívánnak egy meneküléstörténetet felmutatni, ami számomra (audio- és vizuális művészetekben kevésbé jártas olvasóként) hol erősen, hol kevésbé lelkesítően működött. A szöveg első felében a tipikusan hosszú Krasznahorkai mondatokban a menekülés általános szabályait veszi végig (ne tervezz, ne legyen rendszer abban, ahogy menekülsz, semmi se legyen jó…), majd a szöveg felétől ez már egy kifejezetten az Odüsszeia tereit idéző meneküléstörténet lesz egy kemény befejezéssel. Számomra a szöveg első része volt inkább lelkesítő, azt is lehet akár mondani, hogy slam poetryszerű volt, ahogy a menekülést egy folyamatosan forgó pergő jelenlétként ragadja meg, de az egész szöveg vitte végig a figyelmemet, nem fáradtam le, miközben szellemileg nagyon friss volt végig, ez talán a legnagyobb dolog, amit el tudok mondani a szépirodalom olvasásról.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
(Fent már írtam róla.)

Mario Vargas Llosa: KI ölte meg Palomino Molerót?
Újabb egyetemi olvasás, amiért nagyon hálás vagyok. Ez a könyv, szintén kisregény, és elképesztően zseniális. Egy tragikus kegyetlenséggel meggyilkolt pilóta és boleróénekes történetét igyekszik egy szétszórt teszetosza rendőrtiszt és egy sokat látott, de fülig szerelmes hadnagy felderíteni. A könyvet egyszerre működteti az, hogy a két nyomozó nagyon szórakoztató, vidám, mély dinamikában működik egymás mellett, és hogy Palomino Moleró története egy nagyon szép és kedves történet arról, amit mindenki a szíve mélyén nagyon gondolni igyekszik, de persze dolgozik a regényekben egy igazi perui spanyolos háttér, ahol mindenki a kocsmában ül, mindenkinek van véleménye és persze a kocsmárosnő a vágy igazi tárgya. Valahogy ez a könyv hihetetlenül kedves lesz attól a sokféle, és nem ártó szerelemben, mégha a felfedett krimitörténet rejt brutális dolgokat. Örülök, hogy olvashattam Llosát, fogok még a félévben is a kurzushoz, ahová ezt is olvastuk, meg egyébként is, mert nagyon jó, olvassatok ti is Llosát.

Pan-dij: Vörös évek
(Fent már írtam róla.)

D. M. Thomas: A fehér hotel
Ez a könyv megint csodálatos volt, és szintén egyetemre kellett olvasni. A század első felében járunk, ahol egy középszerű, ámde szerencsésnek tűnő operaénekesnő életét és Freuddal való terápiáját, levelezését követjük. A regény első fejezete egy vad szexuális álom versben való leírása, a második fejezet ezt az álmot igyekszik prózába átültetni és keretet helyezni köré: egy fehér szállodában járunk, ahol különböző balesetekben sorba hallnak meg a vendégek, a szálloda mégis prosperáló időszakát éli a hegyekben, a nő pedig félbeszakít egy hazautat, hogy egy vonaton megismert férfival töltsön itt néhány szexuálisan túlfűtött napot. A következő fejezet a két leírásnak és a pszichológiai üléseknek egy kivonata, analitikus elemzése, majd évekkel később követjük az elbeszélőt. Folyamatosan új kereteket kap a nő hisztériája, mentális és testi állapota, a szüléshez és származásához való viszonya, majd az utolsó fejezet ledobja az atomot. Egy ilyen velejéig posztmodern regény, ha érdekel a női önreprezentáció vagy a pszichoanalízis irodalmi megjelenése, akkor ez mindenképp egy kötelező darab, noha az egész mű fikció. Talán gyanakodtok már, de van az egyetemen ebben a félévben egy szexualitással foglalkozó kurzusunk, tele nagyon jó szövegekkel.

7 bejegyzéssel érkeztem márciusban:

Szinte a szokásos a helyzet, nem vagyok elégedett ezzel a számmal, bár nem tartom rossznak sem, örültem volna, hogy ha még egy értékelés belefér legalább, viszont a három hetente jelentkező posztok továbbra is érkeztek, ha valami örömteli hír, akkor ez biztosan az. Rögtön március 1-én érkezett egy #LMBT-t olvasunk interjú Kitabuval, a Kitabu.hu Intagram oldal és könyves blog kezelőjével, akivel a könyves instagram műfajról, a saját elköteleződéséről, és persze sok LMBT+ könyvről beszélgettünk, majd március 3-án megjelent a februári summa (úgy tűnik, hogy ez a három napos csúszás nagyon megy), négy nappal rá követte az 1 és 6, a benne vállaltakból ebben a hónapban csak két könyvet sikerült elolvasni, de mindegyikkel aktívan dolgozom, szóval ami késik, az biztosan nem múlik.

A következő poszt a kibeszélős volt, amiben ebben a hónapban arról gondolkoztam, hogy Lehet-e egy meleg férfiból ma miniszterelnök?, és noha vannak meleg miniszterelnökök, akik melegek, valójában tényleg az-e a tapasztalatunk, hogy minden kapu nyitva áll számunkra, vagy akár a nők számára (a nőnapi posztdömping adta az apropóját a bejegyzésnek). A hónap egyetlen értékelése a hónap közepén jött ki, a Michael Foucault lejegyzésében közölt Heculine Barbin, más néven Alexina B. című hermafrodita önéletírást jártam körül, majd rögtön érkezett az Üldözöttek gyűjteményének az alternatív fülszövege (értékelés reményeim szerint a következő héten jön). A hónap legkattintottabb posztja egyértelműen az Edmonddal, az Edmond Könyvkuckója booktube csatorna vloggerével készített #LMBT-t olvasunk interjúja volt, március 22-én, és szégyellem, de aztán nem volt időm blogolni, pedig az Üldözöttek gyűjteménye értékelésem félig kész van, és hát egyébként is, annyi mindenről kellene írnom. Minden hónapban megfogadom, hogy ez lesz az utolsó túlhajtós, az áprilisnak jó esélyei vannak, de illúziókat nem táplálunk feleslegesen, szóval sok mindenről lesz szó, csak lassan.

Szóval majd lassan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió