Egy meleg srác olvas

Kibeszélős: Végre a fóliázásról – ha már lecsengett a marketingértéke

Dátum: 2023.09.13.

Sziasztok,

hetek óta tipródóm azon, hogy milyen megszólalás lehetne tőlem igazából adekvát, hogyan tudnék jól beszélni arról, ami az elmúlt hónapokban ismét az LMBT+ könyvek körül zajlott, miközben valahogy elképesztő enervált beletörődéssel figyelem mindezt. Egyrészt én is az az állampolgárok között vagyok, akiknek már nem jelenthet meglepetést semmilyen megszólalás vagy intézkedés az uralgó kormány részéről, másrészt viszont elborzaszt és önmérsékletre hív az is, ahogy láttam szerzőket, könyvpiaci szakembereket és könyves tartalomgyártókat túlpörögve, az olvasóik valódi érzékenységére egyáltalán nem figyelve nyilatkozni ezekről a kérdésekről.

Most találtam egy olyan eszközt, amivel a magam kis lehetőségével képes vagyok talán valamilyen perspektívát mutatni, és azt hiszem ez törte át bennem a csöndet, vagy hát, ez kényszerít arra, hogy végre egy összeszedett és koherens blogbejegyzést írjak. Ez a bejegyzés így most azt akarja tisztázni, mi mindent gondolok a fóliázásról és minden egyébről, míg a következő bejegyzés majd egy konstruktívabb és csak a saját kis vállalásomra, vállalásunkra fókuszáló szöveg lesz, amibe már nem akarom mindezt a sok gondolatot és kérdést belekeverni.

Az utolsó nagy és általános mondatom lesz a következő ebben a bejegyzésben: Nem gondolom, hogy a könyvek betiltásán kívül bármi el tudná lehetetleníteni az LMBT+ téma olvasását, és jó, hogy ezt terjesztők is visszaigazolják. A befóliázások, átpakolások drámaisága – meg egyáltalán, az az emberjogi probléma, hogy az alapján különböztetnek meg a könyvesboltban fellapozható, kinyitható könyveket, hogy vannak-e benne LMBT+ szereplők – még messze nem jelent tiltást és ellehetetlenülést, és szerintem fontos volna az áldozatpozíció marketingcélú kihasználása helyett építően beszélni arról, ami valóban történik.

És közben az ebben a bejegyzésben leírtak nem is lesznek igazán újszerűek a blog olvasóinak számára. Túrótorta könyvdarálásakor már írtam arról, hogy nem nekik van igazuk, bármennyire hangosan mondják is a magukét, a homofób gyermekvédelmi törvény bevezetésekor slameltem is arról, hogy miért tartom tök fontosnak azt, hogy ne is akarjuk elvenni az LMBT+ fiataloktól azt az empátiát és figyelmet, amit ezek a könyvek nekik jelenthetnek – bár a saját ízlésemnek egy picit ez a szöveg is didaktikus és áldozati pózolós, de igyekeztem mértéktartó lenni. Szóval ez a bejegyzés önismétlő lesz, de megpróbálom őszintén elmondani, miért tartom kibaszott nagy problémának azt, hogy a Rétvári Bence olvasóklub (a kiváló megnevezést a Mi Hazánk LMBTQ tagozat Facebook oldalán láttam, köszi nekik) megpróbál betartani egy eredendően diszkriminatív és gonosz törtvényt. Szóval igen, ez most egy hosszú bevezető volt eddig:

Messzebbről, egy pár napos történettel fogom kezdeni, mert el akarom mesélni azt is, hogy látom elmesélhetőnek azt, ami bennem zajlik. A hétvégén egy házibuliban voltam, és az erkélyen dohányozva arról beszélgettünk a kedves ittas állapotunkban egy sráccal, hogy mindkettőnkben van egy ilyen nagy hiányérzet, várjuk, hogy TÖRTÉNJEN meg velünk végre A VALAMI, amiről fogalmunk sincs hogy mi, csak valami radikális. A Godotra várvát ajánlottam neki, mert szerintem Samuel Beckett drámája lenyűgözően beszél az ürességről és a semmire vagy hát a valamire nagyon várás kérdéséről, úgy hogy az egyéni szereplőkön át egy akár több generáció óta tartó világégés vizonálhat az olvasó. És akkor előkaptam a telefonomat, gyorsan lejegyzeteltem, hogy erről a helyzetről kellene írnom, mert ezt jelentik, jelentették számomra az LMBT+ könyvek is: pont azokról a kérdésekről írtak, amik akkor nagyon dolgoztak velem, és a könyvek előtt hihetetlenül magányosnak éreztem magam, úgy tűnt számomra, hogy a problémáim és megéléseim csakis az én problémáim.

Ha feltételezzük, hogy a jogalkotók nem kibaszott gonoszak és cinikusak, akkor azt kell gondolnunk, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az emberek nem 18 évesen jönnek rá, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek, és elképzelésük sincs arról, hogy hány átsírt éjszakát, mennyi magunkbazártságot, mennyi jövőtől való félelmet jelent az első időkben az az egyszerű felismerés, hogy valószínűleg melegek lehetünk. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen ijesztő lehet rájönni, hogy te is olyan vagy, mint azok, akiket a médián keresztül melegnek látsz (itt volna baromi fontos felelőssége az LMBT+ reprezentációnak, picit azt hiszem a blog legfontosabb vállalása ennek a tudatosítása volna), pedig hát, ők nem igazán azonosulhatóak számunkra, mert ők színesek, csak kreatív területekkel foglalkoznak vagy érdektelen és unalmas meleg legjobb barátok, és frankón lehet, hogy nem ismersz a saját környezetben sem olyan értelmes embert, akiről tudnád, hogy ő is meleg. Meleg kamaszként tényleg úgy tűnhet, mintha te lennél az egyetlen.

És persze, tudom, hogy nem ez az egyetlen élethelyzet, amiben egy meleg kamasz érezheti magát, és valószínűleg át kellene fogalmaznom az egész megélést első szám első személybe, mert ez csak az én történetem. Gyűlöltem magam, amiért nem lehetek normális, mint mindenki, féltem, hogy nem lesznek barátaim, ha kiderül (ha kiderül, nem ha elmondom!), féltem, hogy lebukok, hogy elárul egy kéztartásom, egy hanglejtésem, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha boldog életet élhetek majd melegként, miközben egyre világosabb lett számomra, hogy sem barátnőm, sem később feleségem nem lesz majd. De akkor mi lesz velem?

Amikor tizenhat évesen megtaláltam az első meleg könyveket, azok nagyon sokat jelentettek számomra. Olyan biztonságos közeget teremtettek, amit addig semmi más nem tudott körülöttem. Egyszer csak láttam, hogy más kamasz srácok túl tudnak lépni az én félelmeim árnyékain is, el tudják mondani másoknak, hogy melegek, szerelmesek lehetnek, és nem halnak bele, sőt, viszontszeretik őket és boldogok együtt. A könyveken keresztül tanultam meg, hogy melegnek lenni egy élhető helyzet, noha, minden, amit érzek és korábban éreztem, teljesen valódi érzés, és előttem nagyon-nagyon sokan átéltek és túléltek már. Reményt jelentettek, ígéretet, hogy én is túl fogom majd.

Nem tudom, hogy hányan vannak most ebben az országban, akik úgy éreznek, ahogy én éreztem magam akkor. Nem tudom, hogy mennyire tipikus valójában az én történetem. Azt tudom, hogy meleg kamasznak lenni kibaszott nehéz is lehet, és hogy vannak, akiknek még az enyémnél is nehezebb ez az időszak, és őszintén hiszem, hogy egy államnak kötelessége volna segíteni őket abban, hogy megismerjék, mik is pontosan az érzések önmagukban, és hogy megértsék, hogy akármit is éreznek, az baromira rendben van, és minden olyan megnyilatkozás vagy törvényhozás, ami nem ezt szolgálja.

És közben állampolgárként baromira tehetetlennek érzem magam. Nem tudok nekikezdeni semminek, ami valódi lenne, akár ennek a bejegyzésnek sem, mert annyi, de annyi minden történt, amivel fontos lenne elvből szembepisilni, csak kimerült vagyok, úgy érzem átázott mindenem, és nem egyértelműek mások megszólalásai sem. Direkt nem könyves példa lesz, bár magyar szerző könyvében is találtok abszolút hasonlót – a könyvről blogbejegyzésben ki is akadtam ezen. Horányi Juli pár hete adott egy interjút, amiben beszélt arról is, hogy mennyire fontos és egyértelmű számára az LMBT+ emberek elfogadása, majd néhány mondattal később arról panaszkodott bármiféle érzékenység nélkül, hogy mennyire büdösek a csövesek a villamoson. És nekem kurvára nincs szükségem arra, hogy Horányi Juli elfogadjon, ha ad abszurdum nincs empátiája azok iránt sem, akiket például a szüleik a melegségük miatt tesznek utcára, és akár büdösek lehetnek a villamoson. Persze, valószínűleg Juli nem meleg fiatal büdös hajléktalanokkal utazik a villamoson, csak közben meg nem tehetünk úgy, mintha válogathatnánk az elfogadások vagy legalább a megértések vagy az empátiák között. De hozhatunk fel az utóbbi hetek terméseiből bőséggel szerzők és más könyvszakmai dolgozók példáit is, végtelen hosszú TikTok live-okon, podcast beszélgetéseket, nyilatkozatokat, amik tök nyilvánvalóan nem az ügyet, hanem a saját hírverésüket szolgálják.

(Kedvencem a témában a befóliázott könyveket küld vissza szerzőknek a Libri hír, aminek a törzsszövegében tisztázódik, hogy nagyrészt magánkiadásokról van szó, most pedig a Libri tisztázza, hogy olyan, nem csak LMBT+ könyvekről van szó, amiket senki nem keres – igen a magánkiadásnak van egy ilyen szépsége – és ezért egyáltalán nem éri meg nekik tartogatni a példányokat. Rém nyilvánvaló, hogy ebben a témában felesleges fóliázást kiáltott a sajtó, de erről soha, de soha nem lesz szó a nyilvánosságban, és az arcomat tudom vakarni ettől a valóságtól.)

Szóval tök király volna, ha mértéktartóan fogadná a sajtó és a nyilvánosság az LMBT+ téma híreit, olyan szerzőkről és könyvekről beszélne, amelyek valóban a kamaszoknak szólnak, olyan embereket szólaltatnának, akik hitelesen tudnak a kérdésről nyilatkozni (engem is kerestek például szerzőként, de a könyvem nincs befóliázva, mert verseskötetet nem fóliáznak– ha teátrális és figyeleméhes lennék, azt mondanám, hogy még –, ezért utasítottam vissza nyilatkozatot, szóval nem féltékeny vagyok azokra, akik meglátták ebben a marketinglehetőségeket, hanem tényleg problémáim vannak a helyzettel), és tökre jó lenne, ha azokra figyelnénk, akiket tényleg érint az ügy, mert így ez is csak egy újabb kiégető topikká vált az egész téma, még Tóth Gabi és Krauszom válása előtt.

És közben hatalmas köszi azoknak a civil vállalásoknak, amik tényleg azt a feladatot végzik el, amit ebben a helyzetben el kellene, és a fiatalokra figyelnek. Köszi azoknak a kedves egyetemistáknak, akik felajánlásokból összegrundolva kiültek a Libri elé Budapesten – noha a Tiltott könyvek kiírás túlzás volt, és az első napokban az amúgy nem is fóliázott szépíró közeg tudott hozzájuk direktebb felajánlással élni, de amikor beszéltünk a szervezőkkel, igyekeztünk bőven ifjúságikat is válogatni az adományként beérkezett összegekből –, hatalmas öröm tudni, hogy vannak üzletek, ahol matricákat hagytak fóliákon lelkes civilek például a Fólia nélkül szabadon szervezésében, szuper látni, hogy LMBT+ könyveket népszerűsítenek nagyszerű színészek, újságírók olvasnak fel az Olvassszabadon kezdeményezésben. Szóval vannak dolgok a világban, amelyek elsősorban az ügyeinkről és a szolidalitásainkról szólnak, nem az arcunkról, és végsősoron bízom benne, hogy ezek lesznek a fontosabbak.

A mi projektünk nem lesz hatalmas, nem lesznek vele tele a közösségi média platformok, sőt, kimondottan kicsi és helyi vállalást teszünk, de örülök, hogy meg tudjuk tenni, és fenntartható kis projektnek tűnik, ami előnye is lehet az előző bekezdésben felmutatott akciószerűbb vállalásokhoz képest. Őszintén bízom benne, hogy sok ilyen lesz majd még, és hogy egyszer majd tudunk lenni azok a felnőttek, és az a társadalom, amire nekem tizenhat éves melegként elképesztően nagy szükségem lett volna, és sajnálom, hogy ebben a bejegyzésben most pesszimistább hangvételt kellett megütnöm. Szomorú vagyok, enervált is, de közben bízom is, Madách azt tanította, hogy azért az utóbbi a fontos, és kik vagyunk mi, hogy egy ekkora drámaíróval vitatkozzunk.

A következő bejegyzésben már arról, mit tudok én tenni az ügyben, mindezt vidámabban, lelkesebben, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő

Szerző: Szilvió

Dátum: 2023.09.04.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

végre újra friss magyar nyelven is elérhető manga stílusú meleg képregény a hazai könyvesboltokban! A Fumax belevágott egy rövidebb, kétrészes, eredetileg német területen készített képregény kiadásába, nyár közepén megjelent az első rész, ősszel várhatjuk is a másodikat, és az a helyzet, hogy itt én most tényleg szívből várom, mert ez a kedves történet annyi, de annyi elvarratlan feszültséglehetőséget hagyott maga után, hogy úr isten, mennyire jó lehet a folytatás, befejezés. Nade, először az elejéről.

Fynn az első oldalakon szakít Zoeval, aki meglebegteti, hogy a kis középiskolai szerelmük keményen érdektelenedik el, és talán azért, mert Fynn érdeklődését nem pont Zoe lenne képes kitölteni. És miközben már azt is remegve várom, hogy a második részben hogy árnyalódik, tisztázódik, gyógyul majd ez a történetszál, ez egy nagyon izgalmas kezdés. A szakításból felocsudó srác éjjel kimegy a város egyetlen dombjára, ahol dohányozni szokott, itt pedig találkozik Niko-val, aki a csillagokat nézi, és várja a Perseidákat.

És a két srác között eszméletlenül kedves kémia alakul ki, miközben persze a történet amúgy nem mond különösen újat a laza, világba beleszarós, dohányzós, iskolából késős, hosszú hajú srác és a kis kedves fiú nagy történettel románc elmesélésével, mégis, nagyon jó helyzetek, frappáns párbeszédek, fontos belső monológok nyitják meg ezt a témát az alig 180 oldalas képregényben. A csillagok ügyesen tudnak rengetek mindent jelenteni ebben a szövegben, ahogy a két karakter rövid társas érintkezéseinek bemutatása is építi a szereplőket. Niko osztálytársaival például biztonságban van, míg Fynnt csak Zoe közelében és az öccsével látjuk, és ezen pillanatok kapcsán is a belső monológok a legkirályabbak, mert valódi bizonytalanságban hagynak minket, a történetvezetés szempontjából ügyesen (félre)elemzik a helyzeteket.

A rajzokban végig Fynnt követjük, és az elbeszélő nézőpontja is egészében az övé. A dilemmák annak kapcsán, hogy mi is történhet közte és a fura srác között, akit azonnal kedvelni tud, mert humoros és okos, hogy mi játszódik le benne, amikor valamifajta felismerés már elkerülhetetlen, csak az ő nézőpontjából kerülnek elő. Niko hoz ugyan egy a mi nézőpontunkból váratlan döntést, de annak sem az okai, sem az érvei nem láthatóak az olvasó előtt, és tényleg az van, hogy emiatt rohanok majd könyvfesztiválon azonnal megvenni és elolvasni a folytatást.

Mert az baromira lehetőségekkel teli ebben a történetben, hogy Niko az első pillanatban egy tipikus strébergyerek, megszoktuk a heteró és meleg kamaszreprezentációkból is, hogy ezek a karakterek nem igazán uralkodnak a sorsuk felett, ha szerelmesek is, akkor az is csak megtörténik velük, nincsenek nagy dilemmáik, nem várjuk el arról az oldalról nagy élettörténetek (Örökké a Bambanő lesz a kedvenc példám erre.), és hát itt ezt de szemétmódon, még mennyire, hogy várjuk.

És közben, persze ez a könyv sem mélyül el különösen a melegség nem lila részében, ahogy az a Heartstoperrel kapcsolatban is kritikám volt, de itt mégis befogadhatóbb számomra ez a valóság – talán csak mert nem idegenít el mások vak rajongása ettől a könyvtől, ahogy a Heartstopertől, sajnálom, esendő ember vagyok. Finn karakterébe igazából belefértek ezek a helyzetek, mert könnyen lepattintott magáról minden olyan helyzetet, ami miatt megítélhetné bárki, Niko kis baráti köre pedig felületesen látva is biztonságosnak tűnt, miközben amúgy ez a kapcsolat nem is ezekben a körökben köttetett, és nem tudom mondtam-e már, de ezt is imádom.

Szóval ez a domb a város mellett, ez valami csodálatos tér, és az éjszaka valami csodálatos idő arra, hogy két éjjeli bagoly időt töltsön együtt, és a különböző szenvedélyeiknek hódoljon, legyen az a csillagok és a végtelen égbolt böngészése, vagy a teljes nihilbe beledőlt semmittevés a város zajától és a fényszennyezésétől messze. És ez a tér amúgy tökre tud magántér lenni, ahol a nagy félreértések és drámák megélhetőek, és okos kis csipkelődések meg nagy felhördülések lehetnek a maguk intim biztonságos szépségében. Megint egy okos gesztus a könyvben.

Így azt hiszem senkit nem fogok meglepni ezzel, de én őszintén szerettem ezt a könyvet. A szokásos kedves képregényes lilaságával szemben is magasan veri a korábban magyarul megjelent meleg mangákat, mind karakter és lélekábrázolásban, mind átélhetőségben, uszítóan jól játszik a feszültségteremtés lehetőségével, és olyan mélységet jósolok a második résznek, ami mellett szét fogom bőgni magam, és ó te jó ég, mennyire várom ezt.

Kedvenc részem: És hogy eddig miért volt alig szó Zoe-ról a bejegyzésben? Azért, mert ezt a csajt minden pillanatában imádom. Nyilvánvalóan szerzői szócső, aki terelgeti mindkét szereplőt, nyilvánvalóan olvasói kedves lehetőség, hogy mindkét srácot a barátunknak érezzük, és ettől méglilábbnak lássuk az egészet. Csak 2-3 helyzetben látjuk, de azok mind csodálatosak, és rettenetesen várom, hogy elmélyüljön az ő karaktere is.

Végezetül már tényleg csak ajánlanom kell. Azoknak, akik ismerik már jól a boy love (bl) manga műfajait, és azoknak, akik még csak ismerkednének vele, azoknak, akik olvasnának valami szépet két a maguk módján menő srácról, akiknek még sokat kell magukról tanulni, és persze, mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő
Fumax, 2023
200 oldal
Így olvastam: Először egy nagyon késős barátomat várva egy kedves padon, aztán a buszon átszelve az országot, aztán otthon még egyszer a tizenöt éves unokahúgommal, aki szintén imádta, aztán pedig most is gyorsan, hogy biztosan a leglelkesebben tudjak majd írni róla.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem majd a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sophie Schönhammer – Anna Backhausen: Csillaggyűjtő

Szerző: Szilvió

Dátum: 2023.09.04.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

nem várt meglepetés volt, hogy a Fumaxnál érkezik egy meleg manga, ami talán nem is manga, mert német szerzők alkották, de közben meg hagyományosan jobbról kell olvasni, meg gyönyörű is, jól használja a mangahagyomány eszközeit, és egyébként is egy olyan könyv, amivel öröm visszatérni. Tudjátok, először egy rövid kis ajánlószerű bejegyzés, alternatív fülszöveg, aztán érkezik majd az értékelés is. Szóval, kedves mind: Anna Backhausen és Sophie Schönhammer Csillaggyűjtő című kétrészes sorozatának az első kötetéről.

Két magányos fiú összetalálkozik az éjszakában, míg a város melletti dombon csak egyedül szeretnének lenni. Niko a közeledő Perseidák csillaghullását szeretné megfigyelni, Fynn pedig arra vágyik, hogy csak ülhessen fent a dombon, és dohányozhasson, míg önmagát sajnáltatja. A dombról azonban egyikük sem küldheti le a másikat, és néhány éjszaka alatt kiderül, hogy erre nincs is semmi szükség. A város határában és az időn kívüli éjszakában szerelem szövődik két kamasz között, és míg a szereplők a csillaghullást várják, ők maguk is új határokat fedezhetnek fel az ég végtelenségében és egymás történetében.

A következő bejegyzésben bővebben minderről!

Szilvió

Van készülőben egy ifjúsági regényem, és nem értem, hogy eddig miért nem meséltem róla – Egy meleg srác ír #1

Szerző: Szilvió

Dátum: 2023.05.13.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

már több bejegyzésben írtam korábban arról, hogy az elmúlt időszak elég terhelt volt a számomra, kikerültem az egyetemről, dolgozni kezdtem, ami mellett az olvasásra és írásra szánható időmet és energiáimat alaposan meg kell osztanom a vállalásaim között. Arról viszont alig beszéltem, hogy közben ezek az írások is LMBT+ témák köré szerveződnek mostanában, nagyokat merítve a blog mögött megszerzett tapasztalatokból is.

Ma, miközben kávészünetet tartottam írás közben, azon kezdtem el gondolkodni, miért nem mesélek nektek erről a készülő ifjúsági regényről, aminek a felét már megírtam, és ami talán rátok, és erre a platformra tartozik a leginkább, és nem volt válaszom erre a kérdésre, sőt, a billentyűzet elé tudtam hergelni magam, és ezt nagyon jó dolognak élem meg. Szóval most indítok egy sorozatot, talán picit műhelynapló lesz, talán csak random gondolatok, bármi, amivé alakul ez az amúgy folyamatos mesélési kedv:

A készülődés különös helyzetéről:

Szóval, készül egy ifjúsági regényem. Ezt már nagyon régóta elmondhatom magamról. 2020 nyarán kezdtem el igazán gondolkodni rajta, 2021-ben Szilasi László egyetemi kreatívírás órájára az volt a nagy projekt, hogy regényen kezdjünk el dolgozni, és az talán az volt első sűrűbb időszaka ennek az anyagnak. Hétről hétre írtam 3-5 oldalt, megtaláltam a szereplőket és a formát, amiben ez működni fog. Közben persze le kellett diplomáznom, jelesre sikerült, megjelent az első verseskötetem, Helyek, ahol rám öröm vár címmel, dolgozom közben, kritikákat írok, írtam, mondhatjuk, hogy eltávolodtam a kézirattól, pedig a gépemen volt, külön mappája van az asztalomon, néha bele is pörgettem, de a kurzus lezárulásával ez az anyag nem haladt igazán.

Most februárban gyorsultak fel megint a dolgok a kézirat körül. Talán ki kellett pihennem a kötetet és az egyetemet, talán csak megint nagy szükségem volt ezekre a szereplőkre. Újra elkezdtem az ő szemükön keresztül is gondolkodni a világról, emlékek jöttek elő, amik a saját melegségem történetét alapjaiban határozták meg, és tudtam is magamnak időt szorítani ahhoz, hogy ez a regény készüljön valahogy. Átnéztem a korábbi fejezeteket, előkerestem vázlatokat, újrafogalmaztam mondatokat, tisztáztam a motivációkat, talán akkor először megértettem, hogy mikben is vannak pontosan ezek a karakterek. És közben írtam új részeket, Szilasi tanár úrral, és csodálatos évfolyamtársammal és a munkahelyemen is kolléganőmmel, Ferencz Hedviggel ismét összeülünk beszélgetni az anyagainkról, szorosan átolvasni a szövegeinket, ami most megint pörgeti, hétről hétre újra begyújtja bennem ezt az anyagot.

És tulajdonképpen itt tart most ez a történet. Nagyjából a 60%-át megírtam, a héten az is összeállt számomra, hogy hogyan fogom eljuttatni fontos beszélgetéseken és élményeken keresztül a regény lezárásáig, és most nektek is mesélek róla.

Merthogy mi is ez a regény?

Ez a regény Beniről szól. Beni egy tizenöt éves srác, aki most ismerkedik a melegségével. Voltak nehéz hónapjai, talán évei azzal, hogy most meleg lehet-e egyáltalán, de ezeken már mondhatjuk, hogy túl van. Még úgy kezdi a regényt, hogy nem meri magáról biztosan azt mondani, hogy meleg: sok tartása van ezzel kapcsolatban, talán úgy is érzi, hogy ha megnevezi magát, az véglegesnek tűnne. Blogbejegyzéseket ír, és arról gondolkozik bennük, mit is jelent számára az egész melegség. Hogy sosem képzelte el a jövőjét korábban, de ha mégis megtette volna, feleséget, gyereket, kutyát, kertes házat képzelt volna magának, és a felismerés, hogy ő végsősoron mégiscsak meleg, ezt az egészet áthúzta, és most semmi nem egyértelmű.

Valahogy, az interneten kutakodva rájön, hogy a melegség az amúgy kulturális identitás is, bár ő maga azt hiszem nem használná ezt a szót. Nagyon okos és érzékeny srác ő, de nem ennyire, ezt csak a szerző tudja, és most már ti. Ő csak valahogyan gyökereket és mintákat keres ebben az egész melegségben, és talál is dolgokat, de azok mégtöbb kérdést vetnek fel benne, ő pedig egy ilyen gondolkodós gyerek.

Van egy legjobb barátja, Tibi, és tulajdonképpen ő is egy gondolkodós srác. Együtt szoktak nagyokat biciklizni, és aztán meg leülnek egy elég elhagyatott buszmegállóba, és ott beszélgetnek meg gondolkodnak. Tibi nem meleg, de mégis nagyon meg akarja érteni, mit érez Beni, és figyelmes párhuzamokkal tarkítja a magukról való gondolkodást. Nem tudják, hogy milyen felnőttel lesznek majd, talán azt is érzik, hogy most kellene dönteniük, de nem tudják, mire is lehetnek egyáltalán hatással, fogalmuk sincs az eszközeikről, csak maguk vannak és a gondolataik.

Beni és Tibi egy lakótelepen élnek egy vidéki kisvárosban. Azt hiszem azért alakult így, mert én ezt ismerem, vagy talán azért, mert nekem ezek a kisvárosi dilemmák hiányoztak az LMBT+ irodalomból, amikor én voltam tizenhat, és én kerestem a saját mintáimat. Beni számára a melegségéből kinyíló világ még alig osztható meg. Tibivel és veled beszélget csak róla, Blog. Egy vidéki magyar kisvárosban valahogy precedens nélküli az egész, pedig biztosan vannak ott is melegek, csak nem úgy látjuk őket, ahogy Pesten vagy egy nagyobb megyeszékhelyen látnák. Beni túrja az internetet, minden új találatra rákattint, könyvtárba jár, rafinált módszere van arra is, hogyan kölcsönözzön lebukás nélkül meleg témájú könyveket, és közben saját magáról, meg talán rólunk, meg talán a végtelen mindenségről is gondolkodik.

És végül azt hiszem fontos leszögezni, hogy ez nem önéletrajz lesz, tényleg Beniről fog szólni:

Mostanában több olyan ismerősöm lett nem is elsősorban az LMBT+ közegből, akik még messze nem tartanak ott a melegségük megélésében, mint én, és amikor a megéléseikről mesélnek, sokszor eszembe jut Beni. Hogy nekem másként alakult a világom, mint az övé alakul, de közben mégis sok dilemma meg kérdés meg megélés közös tud lenni a történeteinkben. Amikor Beni lent focizik a pályán, azok éppen lehetnének az én történeteim is, de közben nekem a versírás meg az önkénteskedés mindig adott másik és másik közegeket, amikbe Benit már nem rángatnám magammal.

Amikor a Jelenkor Online egyik szerkesztője februárban felkért, hogy írjak Pécs tárcát, mégsem tudtam kizárni az egész regény körüli önéletrajzi dolgokat, valahogy bármit kezdtem el rá írni, a melegségem mindig előkotródott onnan, és végül vállaltan arról szólt a szöveg, milyen volt nekem melegnek lenni 2011-15 között Pécsen kamaszként, a magam vidékiségével, filmklubokkal, könyvtárazással, miegyébbel. Nyilván, valamennyire ez a regény belőlem építkezik, a tapasztalataimból, és azokéból, akikkel 2014 óta az LMBT+ civil életben, 2017 óta itt a blog körül, vagy amúgy random ismeretségekéből, beszélgetésekből, Gyakori Kérdések és Twitter olvasásokból, és még rengeteg mindenből. Beni csak egy srác akar lenni, picit olyannak is képzeljétek el, egy kis érzékeny szomszéd gyerek egy kisvárosi panelház első emeletéről, akinek a történetei remélem, hogy közösek lehetnek majd.

Beninek visszatérő szava az, hogy oké, talán azért is, mert nekem is visszatérő szavam ez – lesznek ilyenek majd bőven a regényben, de tényleg arról akar ez a srác nagyon beszélni, hogy tök oké melegnek lenni, mégha nincsenek is egyértelmű válaszok, életutak előttünk. Beni és Tibi két tök klassz kamaszsrác, akik látják a másikat eredményes felnőtt kitudjamiként, és valójában nem is a kitudjamik meg a címkék lesznek fontosak. Van ebben a srácban egy biztonságtudat, minden kérdése és bizonytalansága ellenére, és azt hiszem ez a legfontosabb, amit erről a kérdésről el lehet mondani. Vagy hát, tudjátok, amit a blog történetéről is szoktam mondani, én 16 évesen olyan blogokat és olyan könyveket kerestem, amik ezt adják. Nos, úgy tűnik, hogy most írok egyet, és jó dolgozni vele.

Szilvió

Hat évnyi változás a magyar LMBT+ könyves világban

Szerző: Szilvió

Dátum: 2023.03.01.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzéssel arról mesélek majd, hogy már blog – hihetetlennek tűnik számomra, de – hatodik születésnapját is megültük, és arról gondolkodtam az évforduló kapcsán, hogy mennyi minden más 2017 óta, ha az Egy meleg srác olvas blog és egyáltalán, az LMBT+ könyvek körül nézem a dolgokat. 2017-ben egy szerda reggel egy másodéves egyetemista srác egy kollégiumi szoba asztalán elindított egy blogot, és most sok-sok-sok változással később itt vagyok én, írom ezeket a sorokat, te pedig olvasod ezt, és számomra valahogy tényleg érthetetlenül történik ez az egész. Akkor nehezen találtam még LMBT+ könyveket, alig volt róluk szó, mégis, ártatlan és naiv volt az egész, mindazzal együtt, amit ez jelent. Apolitikus volt valahogy az egész, ami azt is jelenti, hogy kevésbé volt érzékeny vagy figyelmes, kezdetleges volt, ami azt is jelenti, hogy őszinte, meg azt is, hogy butácska sokszor. Ma erről szeretnék egy picit mesélni nektek. Hogy nem csak én, nem csak a blog, nem csak az LMBT+ téma kérdései változtak, hanem talán mind, talán egészen sokat.

Emlékszem, hogy milyen volt, amikor elindult.

2017. február 14-én, a nemzetközi könyvajándéknapon megvettem magamnak a Simon és a homo sapiens-lobbit (bizony, 2017 olyan rég volt, hogy akkor először lehetett könyvesboltokban kapni a Simont, amit egy jó ideig azóta nem lehetett, mert elfogyott, és most örömömre egy új kiadónál újra lehet), meg moly.hu-n megvettem használtan egy lánytól a Kedves halottak!-at, és azon gondolkoztam velük kapcsolatban, hogy mi van, ha ezek nem is LMBT+ könyvek, csak benéztem őket. Bizonytalanul olvastam róluk korábban, hogy azok, és mint sokadszor, megint kivoltam, hogy miért nincs egy olyan platform, ami ezzel a baromi egyszerű kérdéssel foglalkozik.

2017. február 15-én reggel nem mentem be az első órámra (nem is keltem fel úgy, hogy késés nélkül beérjek), a második pedig elmaradt, és mivel előttem volt az egész délelőtt, úgy gondoltam, hogy elkezdek egy ilyen blogot, csak úgy, magamnak. Úgy képzeltem, hogy majd ide írom a kis gondolataimat, meg írok könyvekről. Alig ismertem más könyves blogokat, csak néhány akkor már létező magyar booktubert követtem, nem tudtam semmit a tartalomgyártásról, nem is gondoltam igazán, hogy tartalomgyártó leszek, csak blogolni akartam, vagy hát írni, vagy gondolkodni. Vagy valamit, sőt, igazából egy bármit akartam csak.

És ez látszott is rajta, még az első 1-2 év posztjai is tele vannak nagyon fura dolgokkal, amiket más könyves bloggerektől csentem el, de velem nem igazán működtek, mégis azt gondoltam, nem lehet egész egy blog ezen műfajok nélkül – talán öt év múlva majd nem ugyanígy nézek vissza a mostani bejegyzésekre. Nem értettem, hogy mit akarok csinálni, csak az irány volt nagyon tiszta, hogy könyves blog ez, egy a sokból, kezdetben Facebook oldala sem volt, nem is gondoltam, hogy kellhet, molyon is alig mertem jelen lenni, nem is baj így visszanézve.

De nem csak én, hanem a közeg is más volt.

Amikor 2023-ben elhangzik az, hogy nincsenek magyar nyelvű LMBT+ könyvek, állati pipa tudok lenni (hm. ventiláltam is erről egy blogbejegyzésben még tavaly), mert 2017-ben sem volt ez igaz, bár tényleg úgy tűnhetett. Ma, ha valaki azt mondja, hogy nincsenek magyar nyelvű LMBT+ könyvek, akkor az még sosem írta be a Google keresőbe, hogy ’meleg könyvek’. 2017-ben még ugyanaz a tíz cím keringett ezen kategória alatt, és a moly.hu szerű olvasók által szerkesztett adatbázisok sem voltak feltétlenül a leghasznosabbak, tényleg energiát kellett fektetni abba, hogy valódi adatokat szűrjünk ki belőle, majd onnan vadászgatni a volt, hogy könyvesboltokban nem is kapható könyveket (az Ulpius Ház gondozásában megjelent meglepően sok LMBT+ könyv tipikusan ilyenek volt, például az Otthon a világ végén, a Szégyentelen, vagy az Arkansas – mint nehezen beszerezhető klasszikusok).

Hülyeségnek tűnik, amikor erről beszélek, mintha ilyen boomer szocializmusos történetet hallgatnék, hogy Bécsből hogy hozták be a bojlert a szüleim, de tényleg az van, hogy nem volt saját felülete az LMBT+ témájú könyveknek (jegyzem meg, hogy számomra abszolút érthetetlen módon ezen a felületen kívül most sem tudok vállaltan csak ilyen platformról – bár lássuk be ez a blog is alakult –, pedig én tök örölnék neki, szívesen promotálnám is, mert látjuk, hogy nem ér el a figyelmem mindenhová), és más platformokon is csak néha-néha tűntek elő ezek a témák. Amikor az első #LMBT-t olvasunk interjúkat csináltam, keresnem kellett azokat a tartalomgyártókat, akiknél aktívan megjelenik ez a téma legalább időnként, és igen, azóta 2023 van, és lehet, hogy lefóliázva kellene legyenek a könyveink (amúgy én még nem vettem lefóliázott könyvet azóta sem – ezzel van valami?), de vannak, és beszélnek is róla, ami szuper, és a legszuperebb dolog, amit csak el tudtam volna képzelni a blog indulásakor.

2023-ben havonta több LMBT könyv jelenik meg.

TÉNYLEG. És ez kurvajó. Emlékszem, 2018 elején egyszerre jelent meg a Szólíts a neveden és a Inkább boldog, és én azt éreztem, hogy az valami kibaszottul jó dolog, hogy van két LMBT könyv, ráadásul ennyire várt könyvek. És aztán még tavasszal kijött a Bádogember is, és elképzelni sem lehetett volna nálam boldogabb bloggert, akinek ennyi dolga van, de élvezi. Ma már gyakorlatilag ebben a működésben vagyunk, és még az is dicséretes, hogy ezt alig vesszük észre, hiszen ez azt jelenti, megszoktuk, hogy így van. Megszoktuk, hogy vannak friss LMBT+ könyvek, és ezt a helyzetet már nem LMBT+ könyves bloggerként, hanem emberként élvezem elképesztően. Hogy be tud menni bármikor egy könyvesboltba valaki, és néhány lépésre tőle sorakoznak LMBT+ könyvek a többi között. NA EZ NAGYON MÁS. Fix szerzők is vannak, akiknek a könyveit magabiztosan kereshetjük igényes LMBT+ tartalomért, vannak kiadók, akik vállaltan keresik a jó LMBT+ tartalmakat, és ez elképesztően nagy dolog.

Ha úgy indultam volna 2017-ben a blog, hogy tudatosan meghatározom egy kockás papíron (mint ahogy nem indult), hogy mi ennek a blognak a célja, akkor talán az lett volna, hogy bármilyen beszéd zajoljon az LMBT+ könyvekről. Ma már ezen szerencsére túl vagyunk, ha nem is tízesével, meg naponta, de az Instagramon és a TikTokon át a hagyományosabb online és offline platformokon keresztül sokhelyütt talál az ember tartalmat LMBT+ könyvekről, sőt, a politika úgy hozta, hogy emberek céljuknak érzik ennek az ügynek a felkarolását, ami, ha csak pillanatnyi vállalás is, de mindenképpen üneplendő.

Mégis mi értelme lehet így egy ilyen blognak?

Nem akarom kimondani azt, hogy elengedtem azt, hogy minden friss megjelenést elolvasok, pláne megírok, mert dehogy engedtem el, ha lenne rengeteg időm, elképesztően szívesen megtenném, de sajnos az még nincs. Amit én tehetek, és tenni tudok, az azt hiszem az, hogy válogatok ezek közül néhányat, beszélek rólunk, igyekszem ezt érvényesen tenni, és próbálok mellé olyan összefüggéseket, gondolatokat helyezni, ami mellé ez az olvasásod, vagy akár a többi olvasásod is több tud lenni.

A másik cél pedig az, hogy írjak, eleget, rendszeresen, tartalmasat, arról, amit tudok, és úgy kimunkálni ezt, hogy (újra?) egy olyan tudás legyen a kezemben, ami keveseknek van ebben az országban. Figyelem a könyvpiacnak ezt a részét, van véleményem kötetekről és vállalásokról, magabiztosan tudok írni, megadatott, hogy ezzel a témával foglalkozzak, és ha el is engedtem valamennyire, látom, hogy ez még visszafejleszthető, tanulható, remélhető. 2018-19-ben még nem voltam ennyire képességes srác, de akkor még alig néhányan beszéltek erről a témáról, 2023-ban pedig még mindig ez a blog az első találat, ha beírod a Google-ba, hogy meleg könyvek, de már figyelnem kellene arra, hogy jól csináljam. Én pedig ezzel a bloggal nagyon szeretnék figyelni, és nagyon jó azt érezni, hogy tényleg van mit.

Szóval hurráoptimista vagyok, ez amúgy személyiséghiba a barátaim szerint, de nem hiszem, hogy lehet vagy érdemes másként. Visszanézve addig, hogy, 2013-ban, amikor én 16 éves voltam, pár hét alatt kiolvastam azt a néhány LMBT+ könyvet, ami Pécs legnagyobb könyvtárában megtalálható volt, jó látni azt, hogy most egy sokkal lehetőségekkel telibb világ van. 2017-ben, amikor elindult a blog, szinte teljesen vállalható volt, hogy minden frissen megjelenő LMBT+ könyvet elolvassunk, és látnunk kell abban a szépet, hogy ma már ezt csak sokkal nehezebben tehetjük meg.

És félre ne értsétek, nem gondolom, hogy ebben ennek a kis szerencsétlen bloggernek különösen nagy szerepe lett volna, mégis, büszkén tudom nézni valahogy ezt az alakulást. Pár hete lekapcsoltam otthon a nagyvillanyt, néztem a kislápámat, az íróasztalomat, a könyvespolcomat, azokat a tárgyakat, amiket magamnak vettem, és azt gondoltam, hogy erre a szobára vágytam gyerekként, és szuper, hogy meg tudtam valósítani magamnak. Egy picit a könyvpiac is ilyen most. Ebben akartam élni tizenhat évesen, és jó megállni, beledőlni egy ilyen pillanatba, akár egy ilyen évforduló kapcsán is, mint amilyen ez.

Köszönöm, hogy ebben a bejegyzésben, és az elmúlt hat évben valameddig is velem tartottál! Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

15 könyv, amit egy igazi LMBT+ könyves blogger elolvasott volna 2022-ben

Szerző: Szilvió

Dátum: 2023.02.10.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzés az elhúzódó évzárás második és egyben utolsó bejegyzése, amiben azokról a könyvekről fogok nektek mesélni, amiket eddig sajnos nem olvastam, így nem is tudott róluk szó lenni a blogon, pedig lelkesen figyelem őket, és őszintén várom, hogy olvassam őket. Picit arról is szól ez a bejegyzés, hogy egy kicsi képet kapjatok jónak ígérkező könyvekről, egy picit biztatni is szeretnélek titeket, hogy ne várjatok rám, mert ezekbe a könyvekbe jó eséllyel nem fogunk csalódni. Nézzük:

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl
Nagyon-nagyon-nagyon ciki, de ez a könyv a megjelenésétől a polcomon van, már az összes barátom olvasta, én is szeretettel gondolok rá, hiszen a Ház az égszínkék tengernél (értékelés itt) mennyire elképesztően lenyűgöző és csupaszeretet biztonságos regény, ahogy erről is azt mondják, és valahogy az van bennem, hogy nagyon szeretném elolvasni egy bekuckózós kis vasárnap, de nem találtam még meg az idejét. A könyv a gyászról és a halálról szól egy szuperbiztonságos, kedves, elfogadó kávéházról az élet és a túlvilág között. Biztosan csodálatos, és várom, hogy megérkezzem hozzá.
Állapota: A polcomon.

Kira Jarmis: Zárka
Hihetetlen események a hármas számú női cellában
Szerintem az lesz ennek a könyvnek a vége, hogy húsvétra megveszem a nővéremnek, akinek ez a könyv nagyon zsánere, és húsvét előtt gyorsan elolvasom. A könyv szerzője Alekszej Navalnij sajtótitkára, és egy politikai krimi egy női zárkának a sajátos kis teréből, ahol mondvacsinált indokokkal kerülnek be lányok. A fülszöveg lassan az éj sötétjében felsejlő titkokat és nagy orosz valóságot ígér. Érdekel.
Állapota: Mindig tapogatom a könyvesboltokban meg a Tescoban.

L. Murányi László: A szivárvány árnyéka
Mit kell tennie itthon a 2010 utáni sajtónyilvánosságnak ahhoz, hogy egy LMBT+ riportkönyvben ne csak Oláh Ibolyának meg Gallusz Nikolettnek a történetét meséljék el, hanem bárkiét, aki azóta híres, ad abszurdum releváns lett? Ez az első kérdésem, de közben meg is tudom válaszolni. A szivárvány árnyéka a könyv címe, bájos szóvicc, az összes áldozati versengés nyerhető vele, a borító gyakorlatilag hagyjuk kategória, és a szerző bácsi, miután megírta ezt a könyvet, azt írta a bemutatónál egy bemutatóra invitáló posztban, hogy azért jöjjenek el érintettek, mert abban a körben nem kell majd restellniük az érintettségüket. Mármint a melegeknek. Mármint az ő könyvbemutatójának a körében. Borzasztóan szomorú vagyok ettől a könyvtől, mégis akarok neki adni egy esélyt, de látjátok az attitűdömet. Na.
Állapota: Megvettem, teljes áron, a polcomon vár és remél.

Cecilie Enger: A fehér térkép
Ennek a könyvnek majdnem ott voltam a budapesti bemutatóján ősszel, ahol a szerző is vendég volt, csakhogy késett a vonatunk Szegedről – mindig késik, szerintem amúgy csak tíz perccel több a menetidő, így is szoktunk számolni, de most sokkal többet késett. Pedig a norvég regény az ország első női hajótulajdonosnőinek a titokzatos életébe enged betekintést, ahová ezek a hajadon kereskedőasszonyok biztos lábakon álló, ambiciózus vállalkozó létüket levetve visszatérnek. Egy sokak által dicsért kedves, lineárisan vezetett, visszafogotott regényt ígérnek azok, akik már olvasták, várom, hogy én is köztük legyek.
Állapota: A polcomon vár.

M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk
Ha egy hónappal ezelőtt kérdeztek volna, fel sem merült volna bennem, hogy ezt a könyvet el akarom olvasni, DE! Andi sokat mesélt róla mostanában, sőt, a kedvencei közé is bekerült, ésegyébként, nadekérem, ilyen egy ígéretes fülszöveg:
Oliver egyike annak a hét színinövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta.
Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják. A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok.

Hanya Yanagihara: A paradicsomba
Karácsony előtt érkezett meg hozzám Hanya Yanagihara új féltéglányi könyve, és őszinte lelkesedéssel kezdtem bele karácsony előtt. De csak 2-3 napot töltöttem vidéken a családdal, és Hanya Yanagiharához kell idő, pláne, hogy notóriusan caplat bele a szerző az ember legnagyobb szorongásaiba. Az Egy kis élet egy nagyon nehéz életű jogász-matematikus zseninek a küzdelmeit és a baráti, kvázi családi kapcsolatainak az alakulását vette végig fantasztikus érzékenységgel és figyelemmel (írtam róla értékelést, kifájt a lelkemből, tényleg gyönyörű könyv), ez a könyv pedig a szeretetnek és a szerelemnek a vágyáról szól három transzgerenciósan is olvasható, különböző alternatív történelmi időkben, amelyekben teljesen elfogadható, sőt, bevett dolog az azonos nemű kapcsolat. Az első 250 oldal, vagyis a könyv harmada nagyon kellemes, mégis kemény és tényleg szívet tépő olvasmány volt, és jó eséllyel rövidesen folytatom is a könyvet. Hanya Yanagihara a totemem, picit ezt érzem mindig, és fáj is, de bírom is nagyon, hogy így van.
Állapota: Megvan és el is kezdtem olvasni.

Fernanda Melchor: Hurrikánok évada
A könyv elsőként Kitabun keresztül ért el (akivel még korábban interjút is készítettem), akivel közös nagy kedvencünk a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk, és azt mondta, ez a könyv majdnem olyan, csak méginkább árad, és méginkább fáj. Naszóval, így kell nekem könyvet ajánlani. A könyv egy fiktív mexikói falu boszorkányának haláltörténetét meséli el, úgy, hogy a közösség tagjai mind-mind saját nézőponton keresztül beszélhetnek a közösségükről, a boszorkányról, önmagukról, a közösségi és a személyes tabukról. Szintén egy nagyon lelkesen várós darab. (Ráadásul nemrég olvastam egy tök izgalmas írást, amit most csak Az Ősanya Facebook oldalra hivatkozva látok, de Molyon, vagy Facebookon olvastam, arról, hogy a boszorkányok nők, akikben bármilyen kifogást találnak. Nem tudom, hogy ezzel kezd-e valamit a regény, de ez most jár az agyamban.)
Állapota: Már megvettem.

Adam Silvera: Mindketten meghalnak a végén
Adam Silvera: Az első, aki meghal a végén
NA EZ! Szóval hogy ez kvázi vállalhatatlan, hogy még nem olvastam, de nagyon emberi és szomorú oka van ennek. Szakdolgozatot írtam, amikor megjelent a könyv, és csak november elején kezdtem el olvasni a Mindketten meghalnak a végént, hogy az új előzménytörténet megjelenésekor már frissen vegyem fel a fonalat. És akkor az első hetven oldalnak az egész érzelmi valósága nagyon megvágott. 2019 novemberében elvesztettem a legjobb barátomat, aki ekkor 23 éves volt, és ez az egész fiatalon ért halál kérdés, amivel ez a szöveg dolgozik, valami elképesztően valóságos lett számomra, értettem és éreztem az egésznek a kibaszottságát, és nem tudtam haladni vele. Gyűjtöm az energiáimat rá, mert lenyűgözően kedves és szép történet – ahogy az Inkább boldog is az, ami másként tud arconvágni, de épp ennyire erősen (itt írtam róla még rég) –. A könyv maga egy olyan világban játszódik, ahol éjfél után felhívják az embereket, ha aznap meghalnak, és két magányos kamasz srác hívást kapott, majd egy erre specializálódott chatfalon megismerik egymást. Tényleg okos és figyelmes kötet az első hetven oldala alapján, de nem tudtam akkor folytatni, és gyűjtöm az erőmet hozzá.
Állapota: A Mindketten meghalnak a végén már a polcomon.

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
Üde kivétel, hogy a Heartstopper első része megvan (még), és el is olvastam. Nem írtam róla értékelést, és bár van egy munkadokumentum az asztalomon róla, mégis a bennem lakozó két farkas közül az egyik azt mondja, hogy sosem fogom megírni. Nagyon egyértelműen kvázi értéktelennek tartom ezt a sorozatot, és erről már írtam korábban, amikor még nem olvasva és nem nézve csak a fanartok és lelkesedések mentén gondolkozhattam erről. Azt mondják, hogy a negyedik könyvben igazán elmélyülnek majd a szereplők, de úgy érzem, hogy ez botrányosan későn van már, és nem akarom három lila és személytelen, ettől mindenki számára azonosulható könyvön átrágni magam. Szóval mély fájdalommal tudatom, hogy erről a könyvről jó eséllyel nem lesz szó erről a blogon, cserébe van egy csomó más helyen, nagyrészt kevésbé reflektáltan az egészről. Tényleg sajnálom, nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, sorozatot.
Állapota: Megvan, olvastam, igazán meglettem volna nélküle.

Meredith Russo: Birthday – Születésnapok
Na, ez a könyv viszont biztosan csodás lesz, muszáj annak lennie, mert nagyon hiszek benne. Két barát történetét meséli el, akiknek ugyanakkor van a szülinapja, és akik egy ideig mindent megbeszéltek egymással, aztán egyszer csak nem. A történet hat születésnap történetét meséli el, hat évét, amelyben az egyikük elköltözik és rájön, hogy transznemű, a másikuk családja épp darabokra omlik szét. Két kamasz történetét ígéri a fülszöveg, akiknek nagyon-nagy szükségük volna a legjobb barátjukra, és meg sem állok az istenig, ha ez a könyv nem lesz happy end. Picit az van, hogy a saját készülő regényem szereplőit is látom ezekbe a jólelkű szereplőikbe, azt hiszem ezért is tologatom mindig az olvasást, de várom közben, ráadásul elég rövid könyv, olvasom majd.
(A bejegyzés írása és átnézése közben elolvastam a könyvet, minden, de minden úgy van, ahogy azt a legjobban reméltem, sőt, még csodálatosabban, lesz róla szó a blogon, konkrétan csak dicsérni fogom.)
Állapota: Már olvastam. 🙂

Becky Chambers: Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz
Jó, elmondom, hogyan ajánlották nekem ezt a könyvet: Olyan, mint a Ház az égszínkék tengernél, csak űrhajós. Egy biztonságos fedélzetet ígérnek a fülszövegek és a barátok, ahol egy frissen érkezett különc nőnek lehetőség adatik elmenekülni az élet elől. Az új lehetőségek azonban a múlttal való szembenézésével és új szövetségek kötésével aknázhatóak ki, de szerencsére egy olyan külön, biztonságos közegben járunk, ahol ezt a szereplő bátran megteheti. Nem tudom mikor fogom olvasni, valószínűleg a A suttogó ajtón túl és a következő könyv is meg fogja előzni, de szeretni vágyom a könyvet, és várom.
Állapota: Már a polcomon.

Travis Baldree: Legendás latték
Egy barbár ork lány úgy dönt, hogy véget vetve a harcos életének, nyit egy kávézót egy olyan világban, ahol amúgy nem kávéznak általában. Nem tudok igazán többet erről a könyvről, csak hogy mindenki szuperkedvesnek és szuperérzékenynek tartja, annak is tűnik, várom, hogy olvassam, de csak az év végén jelent meg, pedig ez lehet belefért volna az októberi-novemberi olvasniszeretésbe visszarántó olvasásokba.
Állapota: Már a polcomon vár.

Bethan Roberts: Az én rendőröm
Jaj, épp most fogtam fel, mennyire gyönyörűen szomorú lehet ez a történet. Az ötvenes években járunk Nagy Britanniában, ahol egy bájos tanítónő és egy kurátor is mélységes szerelmi viszonyban áll ugyanazzal a rendőrrel. A három szereplő valamiféle közös működésben él, de a tanítónő jelentette biztonság és a az addig ismeretlen homoszexuális világ között egyensúlyozgató rendőr élete óhatatlan drámákat ígér. És közben a két szerető nézőpontjából olvassuk a regényt, hát csak belegondolni is fáj, mennyire szomorú lehet – igen, ez azt jelenti, hogy várom.
Állapota: Már többször nézegettem, de rövidesen tényleg beszerzem.

Anita Kurimay: Meleg Budapest
1873–1961
Van valami bája annak, hogy ezt a könyvet le kellett fordítani magyarnak, és nem magyar nyelven születik meg, de közben mégis elképesztően fontos. Korábban már olvastam a blogon, sőt, a legolvasottabb bejegyzés volt sokáig Takács Judit Meleg század című könyvét, ami épp azzal foglalkozik, milyen volt itthon a melegség megélhetősége abban az évszázadban, aminek az elején még betegségként és bűncselekményként tekintettek a homoszexualitásra, a végére pedig identitásként a melegségre. Ráadásul a városi térműködéseknek is rendes érdeklődője vagyok, szóval ja, ez a könyv nagyon érdekel, tudni akarom, hogy mi mindent rejtett ez a párhuzamos Budapest, mielőtt még intézményesülni tűnő meleg közegek születtek volna benne.
Állapota: Már a polcomon, és erősen leselkedem felé.

Ennyit szerettem volna ebben a mai bejegyzésben. Beszélni valamennyire ezekről a könyvekről, és azt felmutatni, hogy mi is a személyes kihívásom most. A poszt írása közben továbbra is megmaradt, hogy mennyire szeretek blogolni, ráadásul egy elképesztően lelkesítő könyvet is sikerült elolvasnom a listáról, egy olyat, amiről még biztosan lesz szó később, és a többi könyvet is elolvassuk majd szépen lassan.

A heti egy bejegyzést szeretném tartani, ráadásul a következő hét elég fontos is lesz, egy kis kibeszélős, visszatekintős bejegyzés érkezik majd, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

2022 kedvenc olvasmányai

Szerző: Szilvió

Dátum: 2023.01.31.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben még az előző év örömeiről lesz szó, ezúttal szorosan könyvekről, az év kedvenc olvasmányairól, szám szerint 14-ről. Olyan könyvek ezek, amik a hangulatukkal, figyelmükkel, pontosságukkal valami igazán maradandót teremtettek bennem, én pedig igyekszem most azon gondolkodni, hogy mi is fogott meg ezekben a könyvekben pontosan. Tudom, tudom, január vége van, ráadásul tervezek még egy bejegyzést a tavalyi év általam eddig még nem olvasott, de nagyon vágyott LMBT+ megjelenéseiről, hát… Berúgjuk majd egyszer csak ezt a 2023-at is!

Erdős Virág: könnyei
Erdős Virágról azt hiszem nem beszélünk eleget. Vagy legalábbis, nem gondolkodunk eleget róla. Pedig ez a költészet a maga módján tényleg lenyűgöző, sőt, inspiráló, ahogy lényeglátóan, humorosan, egyszerű képekben beszél arról a valóságról, amelynek a megoldásához bonyolult elemzések, a megértéséhez viszont egyszerű állítások, szembenézések kellenek. Pont olyanok, amilyeneket Erdős Virág tesz. A könnyei abból a szempontból is egy kiemelkedő anyag, hogy azt hiszem megérkezik az énképviseleti lírához, vállalva a maga terheit, fruszrációit, megoldásait, miközben a karantén alatti futárlét tapasztalatait is összegzi. A legizgalmasabb anyagok talán azok, amelyekben ez a költőlét és a futárlét összeolvasódik, de a tisztán társadalmi figyelemben dolgozó szókimondó felsorolások is le tudnak nyűgözni ebben a kötetben. Hosszan írtam a Tiszatáj online-on ennek a mibenlétéről, és októberben a szerzőt is kérdezhettem a Grand Café színpadán, erről, a kapitalizmusba köpöttségükről, a frusztációnikről. Szerettem nagyon.

View this post on Instagram

A post shared by Veszprémi Szilveszter (@v.sziszii)

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori 2021-ben megjelent kisregényében az a lenyűgöző, hogy nem vállal sokat, és nagyon pontosan, szépen vezeti végig az olvasót egy fiatal felnőtt csapongó egyetemista lány és a baráti társasága szerelmi életén. A karakterei épp egy pillanattal vannak az igazi nagybetűs élet előtt, de még otthon tudják magukat érezni egy melegbár tematikus bulijának a kis gumimedencéje mellett, és még tudják, hogy szerelmesnek lenni csak úgy érdemes, ha a sínek is összegabalyodnak tőle a körúton. A Csörög legnagyobb erénye, hogy elképesztően friss, tényleg fiatalos, noha a nihilista időszaknak épp vége szakad, a traumákat át kell gondolni, a drámákat meg kell beszélni, és a kétezres évek Budapestjében élni kell valahogy, és nem baj, hogy így alakult, sőt, tulajdonképpen egészen csodás. Zelei Bori regénye rám rúgta az évet, írtam is róla a blogon, és bár azt gondolom, hogy ebben a kisregénnyi póztalanságban az a király, hogy nehéz róla beszélni, azt hiszem nekem abban a bejegyzésben egészen jól sikerült.

Marie Aubert: Felnőtt emberek
Nem tematikus a sorrend, de tulajdonképpen az előző regény sokkal szorongatóbb folytatása lehetne ez, ha a karakterek a negyvenes éveikre sem nőnének fel érzelmileg. És miközben ez úgy is tűnhet, mint ha panaszkodnék erre a könyvre, dehogy, sőt, ez az igazi éretlenség a regénynek a legnagyobb vállalása. Nincsenek felnőtt emberek, azt hiszem ezt mondja, legalábbis ez a tanulság szűrödik át egy olyan nő történetén keresztül, aki gyerekkora óta sértett az egész családjával szemben. Megveti a családtagjait a maguk rendes, kispolgári működésük miatt, amely bár valóban visszatetszésekkel teli, végsősoron mégiscsak élet, és közben erős belső és biológiai küzdelmet is folytat a saját termékenységével. Lenyűgöz a főhősnő dühe, méginkább az a cinizmus, ahogy az otthoniakról beszél, és csodálattal tölt el, ahogy a főhős metaforákba kapaszkodik, mindvégig szüksége van valamire, ami megtartja őt. Szuper rövid történet, és lenyűgözött, ahogy az elveszettségről ír.

Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket
Biztosan ez a könyv vitte nálam ezt az évet. A szervtranszplantáció kérdése áll a regény középpontjában, a regény pedig a személyes emberi megéléseket és a szigorú orvosi protokollt egyaránt követi rengeteg röviden előbukkanó-visszatérő nézőpontkarakteren keresztül. Egy kamasz srác hazafelé a hajnali szörfözésből autóbalesetet szenved. Agyhalált diagnosztizálnak nála, ami annyit jelent, hogy a test még mutat tipikus életjeleket: lélegeztethető, van véráramlása, de tudata már nincs, és örökre el is veszett. A könyv egyszerre tudósít ennek a tragédiának a felfoghatatlanságáról szülői, barátnői nézőpontokon keresztül, és felmutatja, hogy az idő nem áll meg a halállal, biztos és hideg protokoll veszi kezdetét, amelyben érzelmességre csak a legközelebbi orvoknak marad kósza gondolatuk. Az van, hogy ez a regény minden oldalán kilóra vett meg. Nagyon sok nézőpontot mozgat, szuperérzékeny minden pillanatra és minden gesztusra, és közben tényleg egy olyan krízishelyzetből tudósít, amit senkinek nem kívánunk, vagy amit donorként bárkinek nagyon szeretnénk. Fantasztikus olvasmány volt, örülök, hogy idén – több évnyi nézelődés után – végre sort keríthettem rá.

Edith Pattou: Északfi
Amúgy, ahogy az előző könyvet, úgy ezt is használtan vettem Szegeden, régóta és türelmesen várt könyvek voltak, amik egyszer csak megérkeztek hozzám, és ó, te jó ég, mennyire jól is tették ezt. Az Északfi az a könyv, amire szüksége van a lelkednek. De tényleg. Egy borzasztóan babonás asszony lányáról szól ez a regény, aki északnak született, és ahogy az északiaknak, úgy neki sem elég a valósága, mindig is távoli vidékekre vágyik. A regény egy gyönyörűen leírt identitáskrízissel indul: Hazudhatnak-e a szüleink azért, hogy megvédjenek minket olyan félelmektől, amelyek csak bennük létezik?, majd haladva a regénnyel egy fantasztikusan szép szerelmes történetté válik egy jegesmedvével, aki tulajdonképpen magányra van ítélve. Emlékszem, záróvizsga után olvastam a könyvet pihenésképp, mert korábban elriasztott, hogy egy meglepően vastag nagyalapú ifjúságiról van szó, ami úgy beránt, hogy az amúgy is könnyen olvasható oldalak és kis fejezetek szaladnak az ujjaid alatt, izgulsz, hogy milyen megoldások és milyen szépségek következhetnek még, és közben mégis az van, hogy ritkán érzed magad ennyire biztonságban, mint ebben a regénytérben.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
Moskát Anita új kötetéről még úgy is sok szó volt ezen a felületen, hogy alig blogoltam, mióta ez a könyv megjelent, és nehéz volna ezt a helyzetet a véletlenre fogni, elvégre egy nagyon fontos friss megjelenésről van szó. A három nagy regény után a szerző könyvbe válogatta az eddig megjelent novelláinak egy részét, és egy nagyon izgalmas, kísérletező, figyelmes kötet alakult így ki, ami lelkesítő szabadsággal nyúl a világépítések felé. Olyan metaforikus helyzeteket valósít meg, mint hogy mi történik, ha egy kapcsolat vagy egy város hazugságokra épül; mi van, ha a jogi szerződések nem csak elméletekként működnek arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene működnie a világnak, hanem valódi változásokat jelentenek, vagy megtudjuk, mivel tartoznak a városlakók az aranypartért a Balaton téli szezonjában. Minderről írtam már egy lelkesítő kritikát a Kortárs Online-ra, és a lelkesedésemet csak emelte, hogy a könyv szegedi bemutatóját én moderálhattam, és olyan dolgokra kérdezhettem rá, hogy jellemzően miért az áldozatokon keresztül mutatja be a világokat (miért nem például hősökön keresztül, ami azért tipikusabb a fantasy elbeszélésekben), vagy hogy van-e személyes válasza a könyvben felvetett mi lenne, ha kérdésekre. Utóbbi talán azért a kedvenc kérdésem, mert arról beszélt a válaszában, hogy ezek valójában mi volt akkor kérdések, amiket fel kell nagyítani, és világba kell helyezni ugyan, de mégis, tök egyetemes és mindenki által átélt helyzetek. És amúgy pont ezért van helye ennek a könyvnek az évem kedvencei között.

View this post on Instagram

A post shared by Moskát Anita (@moskatanita)

Pedro Almodóvar: Patty Diphusa
Almodovárt olvasni rengeteg szempontból ajándék. Egyrészt egy kedves szegedi molytól kaptam meg a példányt, ami most a polcomon ékeskedik, másrészt pedig tudva is, hogy Almodóvar mennyire fantasztikusan mély szociális érzékenységgel dolgozó abszurd filmeket rendez, tele volt örömmel és frissességgel. Patty Diphusa egy elég képlékeny identitású világsztár, akinek a nevében Almodóvar naiv hangú, de elképesztően intelligens tárcákat kezdett írni a szexuálisan túlfűtött és kemikáliáktól túlpörgetett éjszakai életről. Taxisok, melegek, bárok, csillogás és ital lengi be a könyv első felét, a második részben pedig klassz önkritikus és a filmszakmára reflektáló írásokat kapunk, például arról, hogy milyen lépéseket tehetünk azért, hogy középszerű filmrendezők legyünk, bízva abban, hogy valakinek majd minden tehetségtelenségünk ellenére feltűnünk. Ebben a könyvben tényleg azt a felszabadító túlzások és szókimondások nyűgöztek le, amiben a polgárpukkasztás nem cél, nem eszköz, hanem egyszerűen csak elképzelhetetlen volna másként.

Gurubi Ágnes: Szív utca
Gurubi kötetét már sokat dicsértem sok helyütt, de őszinte lelkesedéssel és örömmel teszem ezt, hiszen tudni illik, lenyűgöző vállalást hoz a könyv, és nagyon okosan és figyelmesen is teljesíti azt. Gurubi megírja a női csaldáregényt egy XX. századi zsidó család generációin keresztül, ahol úgy alakult, hogy mindig eltűntek a férfiak valamiképpen. A szöveg egyszerre hozza azt a klasszikus női narratívát, hogy a nők történetei klasszikusan családi, otthoni történetek, mégis, egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy a szigorúan magánéleti keretek között ne lenne abszolút politikus, és a mindig kortárs valóságot a leghívebben legkövető regényvezetés. Egy szerzőnőt követünk, aki a családi történetek és a transzgenerációs traumák nyomába ered a Szív utcából, és fantasztikusan valódi az egész út és a megérkezés. Talán most a kedvenc magyar nőszerzős könyvem ez épp.

Mikki Kendall: Szemellenzős feminizmus
A nők, akikről megfeledkezett a feminizmus
Lediplomáztam, rápihentem, azt gondoltam, hogy okés, most egy ideig akkor nem olvasok esszéket, tanulmányokat, nem fikciós dolgokat, hanem csak sodródok az élettel. Ezzel párhuzamosan meg persze azt is gondoltam, hogy így lesz időm majd végre azokat a nem fikciós könyveket is olvasni, amelyekre eddig nem volt. Hát így alakult, meg alakulgat azóta is az olvasmánylistám, az ősszel, télen talán kifejezetten a feminizmus volt az egésznek a fókuszában, annak is az olyan kérdései, mint amit ez a szöveg megvalósít. Mikki Kendall aktivista azt mondja, hogy a feminizmus kortárs törekvései a fehér középosztálybeli nők pozícióját erősíti, a jelmondatok pedig osztály- és színvakok. Olyan alapvető dolgokra kérdez rá a szemellenzős feminizmus, minthogy milyen várost, milyen oktatást, milyen rendvédelmet, milyen élelmiszerpiacot, milyen médiateret kellene működtetnünk ahhoz, hogy a fekete és/vagy mélyszegény nők helyzetén segíthessen a társadalom, mégis, a sok gyakorlati példa ellenére nem elsősorban válaszokat, hanem kérdéseket és érzékenységet kínál: arra biztat minket, hogy kérdezzünk rá magunknál, hogy mire is vagyunk hatással, és kérdezzünk rá érintett csoportoknál, mielőtt bármiről is döntést hozunk.

Izsó Zita: Bekerített erdő
Nem gondoltam, hogy lehet torokszorítóbb Izsó Zita verseskötet az Éjszakai földetérésnél, de hát az van, hogy lett, sőt. Különösen lenyűgözött, hogy az előző kötet nagyon feszes, egységes nyelve mennyire sokszínűen, kísérletezően képes megújulni, képi világában szintén sokkal bátrabb, tágabb perspektívákat mozgat, a hasonlatai meglepően frissek, és azokon keresztül is építkeznek a szövegek. A versek témája itt is a kiszolgáltatottság nő, férfi és gyermeknézőpontokon keresztül, traumák és működési mechanizmusok megélhetetlennek tűnő dolgokon keresztül is. Mindig jó Izsó Zitát olvasni, széttépi a lelked az áldozatlét legmélyebb valóságából tudósítva, de gyönyörűre varja őket össze, ha figyelmesen olvasod. Biztosan nem olvastok elég Izsó Zitát, szóval erősen ajánlom ezt a kötetet, de amúgy az előzőeket is.

Alice Broadway: Scar
Alice Broadway Ink sorozata valahogy az egyik kedvenc ifjúsági disztópiasorozatommá vált, annak ellenére is, hogy a szerzőnek van valamennyi hajlama a didaxisra, hiszen közben gyönyörű világban, valóban fantasztikus és rétegzett régi történetek köré épített világba nyerünk betekintést. A regénysorozat városállamában az emberek a bőrükön viselik az életük történetét tetoválás formájában, amelyet a haláluk után, testüket is megtisztítva a földi nehézségektől, a családok könyvként őrizhetnek tovább. Az egész sorozat valamiképpen egy nagy hatalmi játék az egyéni és közösségi emlékezet témájában, amelyben kiemelt szerepe lesz a mesemondásnak és a nézőpontoknak. A főhős egy kamasz majd fiatal felnőtt lány, aki sokféle értelemben világok határára született, kívülállóként pedig nem csupán lehetősége, de feladata is, hogy szinte orwelli értelemben egymás ellen hergelt ellenfeleket értsen és békítsen meg. A Scar a gyönyörű csillogó borítású könyvsorozat befejező darabja, és jó volt ezekkel a működésekkel haladni.

Turi Lilla: Amire emlékszem
Turi Lilla könyve valójában egy képeskönyv, néhány kis kísérőmondattal. De közben persze nem volna korrekt ezeket kísérőmondatnak nevezni, hiszen, elképesztően okosan irányítják az olvasást, értsd, nézést, figyelmet, asszociációkat, gondolkodást. Ezek a kis mondatok életről szólnak. Családról, testvérről, szülőkről, tanulásról, barátságról, szerelemről, kiköltözésről, majd életről, megöregedésről, és arról, amire visszanézve emlékezünk. Turi Lilla illusztrátorként már régóta a figyelmem fókuszában van, mert nagyon okos és figyelmes alkotótársságban van az írókkal és szövegekkel, de itt most egyedül van ebben a könyvben, és jó látni így, tisztán is ezt a világot, amit ő teremt. Kis posztszocialista valóságról tanúskodnak a rajzok, személyes, de valahogy mindannyiunk által belakható családi képek vannak rajta, és dől az egészből az életigenlés és az öröm, azon dolgok felett is, amik csak visszanézve szépülnek meg. A korábbi illusztrációkat látva is tudtam, hogy Turi Lillának lelke van, de ebben a 2022-ben sokat forgatott gyönyörű könyvben kifejezetten jól esett találkozni vele.

Daryl Gregory:Mind remekül megvagyunk
Daryl Gregory egy fantasztikus újrafelfedezés volt, és azt hiszem ő az a szerző lesz, akinél ezek az újrafelfedezések időről-időre megtörténnek majd. Az Afterparty című regényéről értékelésben is áradoztam már, mert nagyon jó elbeszélői helyzetet teremtett egy olyan világ elmeséléséhez, amelyben nyomtatható drogokon keresztül istentapasztalata lehet bárkinek, és valamennyire itt is ez a friss és lelkesítő nézőpontválasztás nyűgözött le. Ebben a kisregényben egy pszichológiai csoportterápián ülünk, csupa olyan karakterrel, akik mágikus bűncselekményeknek az áldozatai, és ez a téma már önmagában is miazúristen! A szöveg minden szereplőnek ad nézőpontot egy-egy fejezeten keresztül, izgalmas csoportdinamikákba, tabukba, ráismerésekbe, vélt vagy valós drámákba kapunk betekintést, miközben amúgy nem is igazán értjük pontosan, hogy ezek az emberek hogy kerültek össze. Egy rövid kisregényről beszélünk, de nem csak a felütésében, hanem történetében és elbeszélésében is lenyűgöző tudott lenni, örülök, hogy hosszú idő után ismét olvastam a szerzőtől, és ha csak ezt rendeltem volna a Gabo raktárvásárán, már azt is megérte volna, de…

John Green: Teknősök végtelen sora
John Greent nem láttam érkezni erre a listára, és ha nem 500 Ft-ért árulta volna a Gabo raktárvásár, és a megjelenésekor nem dicsérték volna szét olyan tartalomgyártók ezt a könyvet, akik korábban kritikusak voltak a szerzővel, nos, akkor most nem is volna itt, és ez baj volna. Novemberben ez a könyv is azok között volt, amelyek konkrétan visszahoztak az olvasásba, mert egy baromi kedves, vicces, fontos és érzékeny ifjúsági regényről van szó, ami nem jó annyira, mint a következő bekezdésé majd (nos igen, az most eléggé feltette a szintet), de ez is nagyon rendben volt. Épp a legvadabb szorongások közepén talált meg ez a szöveg a kedves szorongó lányról és a mélyszegény barátnőjéről, akinek szüksége van a segítségére egy nagy és nagyon emberivé mélyülő kalandban. Az van ezzel a szöveggel, hogy olyan biztosan kerüli el és vicceli szét a kliséket, hogy öröm nézni, miközben nagyon a mélyéről képes beszélni a szorongásnak – nem hiszem, hogy lehet jobb címe egy ifjúságinak ennél. És közben tényleg a felnövésről szól, túlzóan néhol, valószerűtlenül amerikaiul, de tényleg lenyűgöző szálakat mozgatva. Amennyire utáltam a Papírvárosokat, annyira lelkesedem szívből ezért a könyvért, adjatok neki egy esélyt, ha eddig nem tettétek volna.

Joya Goffney: Bocs, hadd bőgjem ki magam
És akkor végre beszélgessünk erről a könyvről is, ami ó te jó ég, mennyire hatalmas öröm is volt számomra. Ez egy botrányosan okos ifjúsági regény, ami nagyon rétegzetten tud beszélni arról, hogyan ne meneküljön egy kamaszlány a valósága elől. Quinn egy második generációs fekete kamaszlány, akinek a szülei rengeteg tanulást és munkát fektettek abba, hogy ő biztonságos, sőt, stabil anyagi keretek között nőhessen fel, azonban ez nagy nyomást is helyez Quinnre. Igyekszik megfelelni saját magának, a családjának, a fehér barátainak, és a kényszeres listaírásba menekül… …csakhogy ezeket a listákat ellopta tőle valaki, és most azzal zsarolja, hogy nyilvánosságra hozza a benne leírtakat. A lánynak a regényben a legnagyobb félelmeivel és legnagyobb titkaival kell szembenéznie, és olyan társakat, barátokat talál maga mellé, akikkel együtt egy sokkal valódibb és igazabb életet kezdhet. Úgy olvastam, hogy tízpercenként küldtem hangüzenetet a barátaimnak, hogy mennyire tetszett, Andi például ennek hatására kezdte el, és sokat áradozik róla a csatornáján nagyon helyesen, és Zsófi barátnőm, a Pszt! Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája is megvette már a könyvet, és tényleg mindenkit bíztatok erre. Lenyűgözően okos, kedves életigenlő regény, csak dicsérni tudnám, de azt a következő év végéig is akár, és meg is érdemel minden dicsérő szót.

És tulajdonképpen ennyi lett volna ez a bejegyzés. Számomra is tanulságos most látni, hogy mennyi ifjúsági került fel erre a listára, öröm, hogy mennyi nagyszerű közülük (jó, igen, a Bocs, hadd bőgjem ki magamra gondolok itt elsősorban), de azt is jó látni, hogy fantasy szövegek is akadnak fent szép számmal, és olyan különleges könyvek is, mint az Amire emlékszem. Számomra az évet egyértelműen a Hozzuk rendbe az élőket, és a Bocs, hadd bőgjem ki magam vitte, de minden könyv hozzátett valamit ahhoz, aki most itt gépel, az egész bejegyzés kiemelt könyvei pedig kifejezetten sokat hordtak össze. Kifejezetten ilyen olvasásokat kívánok magunknak idénre is.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

2022 könyves örömei

Szerző: Szilvió

Dátum: 2023.01.03.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzést azzal a vallomással kellene talán kezdenem, hogy szemérmetlenül rákaptam a listaírásra. Egyszerűen rajongok ezért a műfajért, különösen, ha örömökről tudok bennük gondolkodni. Azt hiszem végsősoron az ennek az oka, hogy 2022 elképesztően nehéz év volt számomra, sokkal jobban megviseltek pozitív változások is, mint ahogy arra számítottam volna, és egyébként is, nagyon-nagyon más helyzetben talált az év vége, mint az előző év eleje, és a listaírás segít, hogy megértsem, mi minden történt bennem, velem 2022-ben. Merthogy rengeteg könyves és kulturális dolog történt például: Írtam, lediplomáztam, moderáltam, időközben az én könyvem is megjelent, indítottam egy jelenléti olvasóklubot szuper könyvekkel és klassz beszélgetésekkel, egyelőre kisebb létszámmal és érdeklődéssel, de máris telis-tele vagyok örömökkel. Szóval 2022 nehéz év volt, sok tanulnivalóról rántotta le a leplet, de tele volt nagyszerű helyzetekkel, amikre jó visszagondolni, és amiket veletek is meg szeretnék osztani.

Annyisok cigány mesét olvastam, hogy csak na!
Ennek szellemében indult az előző tél a számomra, és elképesztő örömöm van még mindig azokban a lehetőségekben, ahová a cigány mesék visznek. Februárban megjelent a második tanulmányom, amelyben azzal foglalkoztam, hogy az 1970-es évek első roma írói a meseírásban annak a lehetőségét is látták, hogy egy önálló és alacsonyküszöbű, jól érthető irodalmi kultúrát teremtsenek, és hogy ezek a törekvések abszolút kimutathatóak a született szövegekben is. A kutatás kapcsán részt vehettem A nyelvkeresés etikája című mesterszakos konferencián a Károlin, ami a legizgalmasabb tudományos műhelyezés volt, amin valaha részt vehettem, most pedig a Choli Daróczi József Alkotói Támogatás keretében gondolkozom ezekről, de már nem tanulmányokban, hanem versekben. Tényleg csak örömöm van ebben az anyagban, és azt szeretem nagyon benne, hogy álmomból felriadva is tudok lelkesedni érte. Legyünk szerencsések, ahogy egy mesélő mondaná a története végén!

Felléptünk a város legnagyobb galériájában
Egy hatalmas lehetőséget kaptunk néhány slamerrel a Szegedi Nemzeti Színháztól és a REÖK Palotától. Dr. Fráter Loránd kiállítására kellett egy különleges tárlatvezetéshez szövegeket írnunk, miközben a kiállítótérben aligha volt bármi is szokványos. Játszottunk a fényekkel, alattunk zenéltek, teremről teremre járva szövegeket írtuk és együtt alkottunk, és bár még mindenki maszkban volt körülöttünk, örültünk, hogy együtt lehetünk ebben az alkotásban. Ez is igazi ajándéka volt az évnek, rögtön az elején, naivan és tele alkotói kedvvel, nem tudva semmiről. Másnap háborúra ébredtünk, és nem is tűnt helyénvalónak bármi másnak örülni, talán ezért is marad ki mindig az éves dolgok visszagondolásából, pedig öröm volt készülni rá, és nagyon jól is sült el.

Lediplomáztam
Veszprémi Szilveszter vagyok, és megszereztem a mesterszakos diplomámat is alkalmazott irodalomtudomány szakirányon, két olyan év után, ami tele volt küzdelmekkel, feszültségekkel, de közben elképesztően sokat fejlődhettem és tanulhattam, amiért sosem lehetek elég hálás. Jeles lett a diplomám, a szakdolgozatvédésem és a záróvizsgám is, és minden nehézség ellenére a jó érzések vannak bennem az egészről, végső soron azt remélem, hogy ez a lényeg.

Írtam az utolsó nyomtatott Humenbe
Ez egy inkább szomorú hír, nyilván, különösen, hogy az utolsó lapszám után először a szakdolgozat, aztán az őszi pörgések miatt nem maradt időm írni az online portálra. De közben mégis az van, hogy a Humen számomra egy baromi fontos intézmény. Kamaszkorom óta az első módszeres és profinak ható újság és portál, ami foglalkozik az LMBT+ témákkal. És noha vannak nyilvánosan is vállalt kritikáim egy-egy tartalommal kapcsolatban, mégis az a helyzet, hogy elképesztően fontosnak tartom azt a munkát, amit ezek az emberek elvégeznek nap mint nap a portálon, vagy amit havonta végeztek a lapszerkesztéssel, és öröm, hogy néhány cikkel ennek a része tudtam lenni. Az utolsó szövegben a Csellengő gyerekek című könyvsorozatról meséltem, ami azt ígéri, mindenkinek van helye a világban, jó lenne ez is egy igazabb metaforának.

Én moderálhattam a Fordulat 30 lapszámbemutatóját Szegeden
Az egész úgy kezdődött, hogy sírtam, amikor olvastam a Kultúra és kapitalizmusról szóló lapszámnak a tartalomjegyzékét. De tényleg. Mert baloldali fiatal költőként nagyon-nagyon tud frusztrálni rengeteg minden, különösen, ha alapból frusztrált elsőgenerációs értelmiségi vagy, és hát én az vagyok, na. És akkor random jött egy e-mail, hogy moderálnám-e ezt a lapszámot. Nem hiszem, hogy tudták, de a helyzet az, hogy én addig sosem moderáltam semmit, egyszerre nagyon féltem ettől a vállalástól, meg nagyon lelkesített is, tudtam, hogy képtelen lennék visszautasítani. És a helyzet az, hogy csodás volt, és a legkevésbé miattam volt az. Három olyan gondolkodó beszélgetett ott, akik őszintén lenyűgözőek és lángolóak. Voltak helyzetek, ahol elvesztettem a szerepemet, de vitt a lelkesedésük és örömük, én tudtam vicces lenni egy-egy ponton, tudtam kérdeni kritikailag is, gondolkodtuk a lapszám vállalt és megvalósított kereteiről is, jó volt, hogy kritikusak voltak a beszélgetőpartnereim, őszintén értettük egymást, csodás estének éreztem.

View this post on Instagram

A post shared by Veszprémi Szilveszter (@v.sziszii)

Megjelent a könyvem, és írtak róla kritikát is
Nem tudom, hogy mit lehet erről a fajta örömről amúgy őszintén megosztani. Rengeteg kiadói, szerkesztői munka végén megjelent a könyvem. Az első könyv, amin az én nevem van, és az én eddig írt verseim vannak benne összeszerkesztve. Egyszerre felfoghatatlan, és egyszerre nagyon valódi is az egész, miközben költőként nyilván szinte elkerülhetetlen volt, hogy legyen egyszer kötetem. És persze ezzel egy csomó minden jár is: Volt két nagy bemutatóm – Szegeden a legjobb barátom kérdezett egy nagyobb baráti, ismerősi körben, ahonnan az egész költészetem indult, Pesten a mindig csodálatos Pion István moderált, de voltunk az őszi Margó Fesztiválon is a Prae friss versesköteteivel Hoorváth Florencia kérdező és figyelő kezei alatt. A Budapesti Könyvfesztiválon öt-nyolc méterre dedikáltam egyidőben Marie Auberttel, ami persze nem jelent semmit, de mégis; és emberek olvassák a verseimet, csak úgy, amiket én írtam, sőt, van, aki ír is róla, ami tök nagy öröm. Az első kritika az Alföld Online-on érkezett Szűcs Anna Emília dicsérte a koncepciót és a megoldásokat is, a téli szabadságom első reggelén olvastam, egy pihenős kirándulós nap elején, tényleg nagyon jó az egészben benne lenni, Mohácsi Balázs is dicsérte a Literán, ezt otthon olvastam ébredezve, és ezek valahogy tök valóságossá teszik ezt az egészet.

View this post on Instagram

A post shared by Veszprémi Szilveszter (@v.sziszii)

Andival háromszor is beszélgettünk, ráadásul kétszer élőben!
Andival nemrég arra jutottunk, hogy bár 2017 óta sokat beszélgetünk, valahogy 2022 volt az az év, ami nagy áttörést jelentett, rengeteg hangüzenettel, sőt, év végére már közös olvasással is, és ez valahogy nagyon szervesen kapcsolódott a tartalmainkhoz is, ami szintén igazi öröm. Nyár elején Andi potcastjének voltam a vendége, majd nyár közepén egy nagyobb csapatban beszélgettünk klasszikus és kortárs versekről egy élőben, később pedig a kötet kapcsán a szerkesztőmmel, Péczely Dórával kiegészülve a versekről, és egyáltalán a versszerkesztésről, állati izgalmas és fontos beszélgetés volt számomra, ahogy egyébként bármelyik reggeli, napközbeni, esti hangüzenetcunami is öröm számomra, Andi igazi ajándék lett idén számomra az olvasó, tartalomgyártó énemtől, noha már nem inflenszerként, hanem költőként hivatkozik rám vicceskedve, ha vicceskedve hivatkozik rám valamikor.

Moskát Anita novelláskötetének a bemutatóját moderáltam, és nagyon-nagyon-nagyon jó volt
Már többször találkoztam Anitával (először például akkor, amikor interjút kértem tőle az Irha és Bőr kapcsán, katt ide), de most először tudtam vele úgy beszélgetni, hogy nem szorongtam szét a helyzetet, sőt. Idén már több alkalommal moderálhattam Szegeden, de talán ez volt az első olyan alkalom, ahol a szorongásaimat letettem már a beszélgetés elején, és önjavítás meg pózolás nélkül tudtam megkérdezni azokat, amik tényleg foglalkoztatnak ezeken a szövegeken keresztül. Érdekel a globális és személyes figyelem a novellák körül, érdekel, hogy az író inkább varázsló-e, vagy inkább jogász, lenyűgöz, hogy az író sem tud mindent a világáról, amit elképesztően elmésen épít, és hát, tényleg az a helyzet, hogy érdekelt, hogy hogyan lesz valaki az egyik legnépszerűbb magyar zsánerszerző pár év alatt. Nagyon nagy ajándék számomra, hogy Anita nagyon oldott és nagyon igazi válaszokat adott a kérdésekre, és tényleg az van, hogy az az este hetekre feltöltött.

View this post on Instagram

A post shared by Moskát Anita (@moskatanita)

A jövő olvasóköre – ökológiai olvasókört indítottunk Szegeden!
2022 egyik nagy személyes megélése az az, hogy mennyire baromi fontos is már kis közösségeken, kis kezdeményezéseken is számonkérni a fenntarthatóságot és a törekvést. 2022-ben elkezdtem komposztálni, mert a közösségi házba, ahol dolgozom jelentkeztek önkéntesek, akik elvakult hívei a komposztálásnak, és szeretnék ezt elérhetőbbé tenni panelban élők számára is. Ezért komposzt-futár pályázatot indítottunk, és emellett még sok-sok egyéb zöld programot. Az egyik kedvencem ebből az olvasókör, ahol eddig két könyvet, az Egy jegesmedve emlékiratait és a Ránk bízott kertet, most pedig a Hová lettél szép világgal készülünk. Kevés látogatót vonz még ez a program, de a beszélgetések nagyon szuperek és előremutatóak. Okos, izgalmas emberekkel beszélgetünk havonta egyszer egy csésze tea mellett. Jó érzés, hogy belevágtunk ebbe, és várom, hogy mégtöbbet beszélgessünk még többen.

Dolgozom két kamasz srác történetén, akik amúgy iszonyatosan okos és klassz emberek
Beninek és Tibinek hívják őket, Beni épp ráébred arra, hogy a melegsége elfogadható, és ismerkedik azzal mit is jelent a melegség, mint kulturális, szociológiai helyzet. Persze nem ezeket a keresőszavakat írja be a Google-ba, bár sokat használja a keresőmotort, hanem tényleg csak a megélésein és látott sztereotípiáin gondolkozik. Tibi pedig egy igazán király legjobb barát, aki tele van kérdésekkel, és nagyon törekszik arra, hogy megértse mi van Beniben. Ez a két srác rengeteget beszélget, és furcsa módon sokkal királyabb logikájuk van, mint nekem egyedül. A tavaszi tanévben egy egyetemi kurzus keretében dolgozhattam a szövegen egy fontos szépíró mentorálásával, ahol sokszor megakadtunk abban, hogy mi is a történet cselekménye azon túl, hogy a srác egyre mélyebbre ás a melegség helyzeteibe, év végére lettek válaszaim, és az első blogbejegyzéseket – mondtam már, hogy Beni elkezd blogolni magának? – már át is írtam mindennek a tudatában. Ez egy 2023-as munka lesz, de 2022-ben megtaláltam, hogy miből kell építkezzen, talán ez az egész évemnek is a metaforája.

És akkor, ezzel a bejegyzéssel most ennyit szerettem volna, de lesz még szó az év végéről, szeretnék mesélni nektek a kedvenc tavalyi olvasmányokról, és arról is, hogy miket kellett volna tavalyról egy felelős LMBT+ bloggernek olvasnia, hogy a friss és izgalmasnak tűnő megjelenésekről tudósítson. Picit ilyen TBR lesz, könyvekről szól, amiket el akarok olvasni, csak eggyel önostorozósabb, feladatvállalósabb.

Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben, igyekszem érkezni a következővel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Mese a srácról, aki megtalálta az olvasás örömét útközben

Szerző: Szilvió

Dátum: 2022.11.18.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

üdv újra itt, azt akarom nektek mondani. Továbbra is Veszprémi Szilveszter vagyok, de csak nektek Szilvió, és most egy nagy kalandról akarok nektek mesélni. Egy talán hét éves, talán életre szóló kalandról, aminek most épp egy elég jó állomásán vagyok. A mesebeli srác nyár elején megszerezte a második diplomáját, a nyáron kiköltözött az egyetemi kollégiumból, új munkahelyen kezdett, és valahogy elfelejtette, hogy az olvasás amúgy egy olyan hobbi, ami képes arra, hogy bárhol, néhány pillanat alatt otthon teremtsen körülötte. Ez egy klisés mese lesz, de most pont jó helyen tart.

Szilvió elindult világot látni, miután úgy érezte, már az iskolában minden olyat megtanítottak neki, amivel boldogulni tud. Letette a vizsgáit, sokat olvasott előtte, sok korábbi olvasmányát is fel kellett elevenítenie, de végül jeles bizonyítvánnyal vágott neki a nagyvilágnak. Vitt magával könyvet, mert az iskolában megszokta, hogy mindig van nála könyv. Sokszor írnia is kell erről-arról, néha keresik is a véleményéért, van, hogy már fizetnek is érte, és amúgy szeret véleményt alkotni dolgokról.

Tudjátok, Szilvió elég beszédes srác. Szeret olvasni. Sosem merült fel benne, hogy ez ne lenne így, mégis, az iskola után úgy érezte, beleragadt valamibe, amiből ki kellett volna szabaduljon. Olvasott a patak partján, az árnyékos erdő szélén, olvasott az éjjeli tábortűz mellett, de tudta, hogy ezek másféle olvasások, nem olyanok, mint amilyeneket az iskolák és az írások, beszélgetések előtt olvasott. Nem feledkezett beléjük, sokszor azon kapta magát, hogy inkább a kis patak sodrását nézi, és a fák susogását hallgatja. Pedig jó könyveket olvasott, tudott rajtuk gondolkodni út közben, véleménye is volt róluk, de csak néhány olyan könyv volt, amelyik be tudta rántani, amelyik igazán hatni tudott rá.

Időközben találkozott egy gazdával egy közeli, ismerős, kedves tanyán, ahol intézőt kerestek. Intézőnek lenni nem nehéz munka, járni kell a többiek között, figyelni, gondolkodni a helyzetükön, Szilviót érdekelte ez a hely és ez a munka. Szeretettel figyelte régen is, hogy mi hogyan működik ott, csodálta a dolgozókat, de sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is egy lehetne közülük. Örömmel vágott bele ebbe az új életébe, bár nem tudta pontosan, hogy mit tartogat majd az számára.

Közben olvasott, olvasgatott tovább, mert egyértelmű volt, hogy szeret olvasni, nem azért költöztette át a tanyára a könyveit, és nem azért szerzett új könyvespolcokat, mert ez ne volna így. Szépen pakolta el a könyveit: kedvencek, versek, az iskola közben szerzett tudós könyvek mind külön polcot kaptak, a fizetéséből új könyveket is tudott venni, de érezte, hogy valami még nem az igazi. Valami még mindig nincs rendben. Máshol tart az életben, mondogatta magában este hazafelé a mezőről, de tudta, hogy nem a régi szokásai után vágyakozik, csak az olvasás örömét szeretné újra magánál tudni.

Persze, mint minden új munkahelyen, itt is akadtak bonyodalmak. Szilvió még épp csak ismerkedik a világgal, amibe nemrég elindult, intézőnek lenni egyébként is nagy vállalás, félt, hogy nem felel meg, miközben nagyon vágyott is arra, hogy belenőjön az intézők kabátjába. Az úgymond új életében néha erősebbek voltak a félelmek. Ha szabadnapjain ki is ment a patakhoz olvasni, már nem a sorokat és nem is a patak sodrását figyelte, hanem a félelmeit és a kétségeit próbálta legyűrni.

Elindulni a világba, sokkal nagyobb lépésnek tűnik annál, minthogy megint kimész a kapun, elmész a már ismert tanyára, vagy hogy bedobozolod a könyveidet és magaddal viszed. Szilvió néha úgy érezte, túl nagy ez a világ, túl ijesztő. Kevésnek, butának, szerencsétlennek érezte magát, és nem is a munkába, hanem a félelmében és a kétségeiben fáradt el. Ha olvasott is, már otthon tette, nem volt kedve kimenni a rég ismert helyekre, úgy érezte, értelme sem volna igazán. Olvasgatott, de nem haladt úgy, ahogy szokott, számolta az oldalak, kereste a fejezetvégeket, sok könyvet nem is fejezett be, sőt, volt, hogy az ötven oldalig sem jutott.

És akkor egy pénteken, ahogy az lenni szokott a mesékben, kész helyzet elé került. Olvasnia és írnia kellett. Aztán pedig Tubi szódát ivott az uradalom közeli kocsmájában, mert Tubi szóda azért a mesevilágban is van, elment egy koncertre, ahol olyan zenészek játszottak, akik mindent tudnak az életről, és bár Szilvió már nagyon fáradt volt – és akkor ugye a Tubi szódáról még nem is beszélünk –, valahogy ezek a sokmindent tudó emberek zenéje kirángatta őt magából. Lerázták helyette az út porát, amit eddig egyedül nem sikerült, és megmutatták Szilviónak, mi minden lehet a világban, ha ügyesen figyel. Nem úgy mind régen, hanem még annál is ügyesebben, mégiscsak, nem hiába iskoláztatták, még ha volt is, hogy úgy tűnt.

Persze, nem történt meg minden azon a pénteken, sőt, rengeteg minden nem történt meg azon a pénteken, de Szilvióban volt már némi remény. Eszébe jutottak azok a régi koncertek, és az, hogy mit kellene érezzen az olvasástól és az írástól, és az is eszébe jutott, miért szerette annyira azt a tanyát, ahol ő dolgozhat. Bár az eszébe jutott valahogy mégsem a legpontosabb szerkezet. Nem volt pillanat, amikor ráébredt volna valamire, nem volt olyan helyzet, amikor még ne érzett volna vágyat, míg a következő pillanatban igen, de mégis, itt a mesemondót most megköti a nyelve.

Gyanakvással méregeti az új könyveket a polcán. Még nincsenek a helyükön, az új könyveknek friss helyük van, hogy szem előtt legyenek. Szilvió még csak rövidebb könyvekkel kísérletezik. Figyel arra a belső reményének a hangjára, az alapján választ egy-egy könyvet, akár nehezebb darabot, akár könnyű vicces, romantikust, akár olyat, ami nem egy történeten keresztül gondolkodik a világról.

Szilvió most tanulja az olvasás szeretetét, amit valahogy elhagyott valamikor, miközben az olvasás rutinná és feladattá vált. Szívesen végzett feladattá, de mégis, munkává, vállalásokká, amelyek iránt nem csak másoknak, de saját magának is vannak elvárásai. Szilvió most tanul csak úgy lelkesedni egy-egy könyv iránt, és szerencséjére jókat választ, olyanokat, amikről beszélni is könnyű, ha kérdezik róla, de közben beléjük is tud feledkezni.

És Szilvió tanul írni is. Újra. Attól félt, mi van, ha az iskolában hagyott mindent, amiről írni tudna, vagy mi van, ha csak az addig írtakra volt képes. Küzd egy felnagyított démonnal – nem tetszett neki egy könyv, amit mindenki más nagyon szeretett, és nem tudja, hogyan írjon erről –, de közben már más megírnivalókon is gondolkozik. Vágyik arra, hogy olvasson, és vágyik arra, hogy írjon. Úgy érzi, most már csendesedtek a félelmek, ő is tanult már magáról és a félelmekről eleget, de közben persze óvatos, hisz tudja, hogy ezek bármikor visszatérhetnek – egy következő hullámban, ha nem a mesében lennénk, talán ezt mondanák.

Szilvió most itt van, egy útbaeső tanyán. Olvas, készül véleményekkel, készül arra, hogy beszéljen, lelkes az elkövetkezőkkel kapcsolatban. Tudja, hogy nem biztos még magában, de élvezi, hogy újra képes lelkesedni. Szeret olvasni, mostanában a leginkább, és tudja, hogy ez mennyire sokat jelent számára.

A következő bejegyzésben ismét találkozhattok vele, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Nyár végi summa

Szerző: Szilvió

Dátum: 2022.09.07.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

új tanév, új én – lehetne így kezdeni ezt a bejegyzést, és bár nekem idén már végre nincs hallgatói jogviszonyom, mégis megújulok: új munkát kezdtem, megjelenik a kötetem, elnyertem egy elég szép alkotói ösztöndíjat, és remélem, hogy ez most azt is jelenti, hogy lesz időm a blogra, meg egyáltalán lesz időm magamra olvasni. A nyár egy picit tényleg ennek a szellemében telt, elég sok könyvet kezdtem el anélkül, hogy folytattam volna, sok kötetbe csak bele-belekaptam, viszont rég várt, vastagabb nagyon király könyveket is sikerült elolvasnom. A nyáron így 12 könyvet szereztem be, és ugyanennyit sikerült elolvasom, most pedig elmesélem, hogy ezek mind milyenek:

Ezeket szereztem a nyáron:

Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Az első két-három fejezetet olvastam még csak a könyvből, meghát, hírekből innen-onnan a történetét ismertem, és mindig is kíváncsian leskelődtem felé. Talán azért is, mert ez volt az első Krasznahorkai, ami már úgy jelent meg, hogy igazán figyelem arra, mi jelenik meg magyarul. Krasznahorkai kap egy ösztöndíjat, Mellville-t keresi, és rajta keresztül az íróvá válás, az író és a magánember kérdéskörébe ütközik, amelyben úgy tűnik Krasznahorkainak magában is van mondanivalója. Ha minden igaz, ez a könyv lesz az, ami ezt megmutatja ezt. Ornan Rotem gyönyörű fotói kísérik, tényleg nagyszerű kiadvány, megérte volna már teljes áron is megvenni, de hát, ugye, jobb volt ez nyár elején egy kellemes akcióban. Biztosan lesz erre az olvasásra majd egy hétvégém, két délutánom hamarosan, mert erősen kacsintgatok felé már.

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
Basszus, basszus, basszus, azt hittem, hogy amikor ez a summa kikerül, már réges-rég túl leszek ezen az értékelésen, de úgy tűnik, én nem tudom gyorsan letépni a sebtapaszt. Szóval keveslem ezt a könyvet. Iszonyatosan. És nem csak a történetében, hanem a formájában is. Sokkal izgalmasabban kihasználhatta volna a maga képregénységét (ahogy azt a sorozat például megtette), mondhatott volna bármi érdekeset, de csak a giccs maradt meg fő érzésként bennem. Persze, kedves szöveg, két srácról, az egyikük meleg, a másikuk tanulja még a saját biszexualitását, de a kedvesség valahogy nagyon kevés volt számomra. Arról ebben a bejegyzésben gondolkodtam, hogy miért nem feltétlenül szerencsés vagy hiteles a Heartstopper féle reprezentáció, és most már napokon belül leülök és megírom az értékelésemet is róla, mert ez már nem állapot hát! 😀

Kemény István: Állástalan táncos
Kemény Istvánról talán mind tudunk mindent, hiszen az egyik legnagyobb hatású kortárs költő. Tavaly volt hatvanéves, ez a könyv ez alkalomból jelent meg, versek és versekről való beszélgetések vannak benne az életmű egészéből. Közben felsejlik ez az egész költő, ember alak mögöttük, aki indul valahonnan, a sci-fi érdeklődésű szövegekből, és változik, témákat vált, ő maga is megelégszik a hangjával, és közben, tudja, de nem vesz tudomást róla, hogy hatással van. Szintén egy olyan könyv, amibe csak bele-belekapni volt időm, de így is lehet olvasni, mégis, várom a lineáris olvasását, hátha úgy tényleg minden lepel lehull. 🙂

Csepregi János – Dániel András – Kollár Árpád: Nyuca
Van ez a Nyuca, szeretem, mert volt egy egyetemi óránk Kollár Árpáddal épp, amikor megjelent ez a könyv, és sok példát hozott róla. Mert a nyuca egy varázslény. Nem létezhetne, de létezik, bár egyesek szerint csak a vajdaságiak aligha biztos emlékeiben. De mégis, a Nyuca a nyúlnak és a macskának (ejtsd: cica) a keveréke, ez a könyv pedig ennek a fajnak a bestiáriuma. Mert itt minden van kéremszépen, történelem, etológia, irodalom, biológia, minden, de minden, amit már el sem tudsz képzelni a nyucáról, pedig mégis. És közben ez a nyuca ez baromi vicces is, mert nagyon szellemes emberek írták, és nagyon lelkesek, pihentagyúak, anyám talán így mondaná, és nem gondolná ezt bóknak, pedig az. A Nyuca egy furán jó könyv, olvasni egy örökkévalóság, az biztos, de szemelvényeket olvasni belőle bármikor felér egy csodával.

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink
Ez a könyv régen a kívánságlistámon volt, mert az a kérdés mozgatja a regényt, hogy egy apa és a felnőtt lánya mennyi mindent nem mondd el egymásnak még az életükben. És amúgy ezt a kérdést jól hozza a regény, de közben egy nagyon-nagyon nem hagyományos, technikai megoldás áll a probléma középpontjában, ami így konkrétan kiáll a szövegből, annyira valószínűtlen. Ha viszont ezen túllépünk, látunk egy többévtizede megtört szerelmet a leomló berlini fal árnyékában, szülőket és gyermekeket, illetve nagy szerelmeket újra egyesülni. Valószerűtlenül bárgyú történet, miközben amúgy megvan a maga egyszerű szép tanulsága, jól esett olvasni, pedig tényleg felnevettem azon, ahogy az apa visszatért.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
Jaj, ez a Moskát Anita könyv megint nagyon nagy öröm. Az Irha és bőr (értékelés itt) című harmadik regényével csatlakoztam be a szerző életművének az olvasásába, és elképesztően lelkesít az a társadalmilag baromira érzékeny és irodalmilag is nagyon jól megírt fantasy szövegvilág, amit Moskát működtet, most épp ebben a novelláskötetben is. Napokon belül megjelenik majd egy recenzióm a könyvről (azóta megjelent itt), amiben azt a témát járom körül, hogy ebben a kötetben a fantasy műfaj valójában eszköz arra, hogy a kortárs valóság felületesen ugyan sokszor átbeszélt, de igazán aligha végiggondolt témáit vizsgálja, mint amilyen például a digitális boomban született gyermekek személyiségi jogainak kérdése vagy a kizsákmányoló kapitalizmussal való együttélés. És közben picit az van, hogy ennél a szövegnél volt az, hogy egy kritikának álltam neki, de tényleg recenzió lett, mert inkább gondolkoztam ezen a zsáner-szépirodalom határról, és arról, hogy mennyire mások ezek a szövegek, mint a szerző nagy regényei.

ÉS! Ezt majdnem elfelejtettem. A novellák végén van egy kisregény, aminek a főhőse egy szerződéskötő férfi, aki történetesen meleg, a párjával közösen nevelnek gyereket, és miközben itt csak úgy, miért is ne lehetne ez a karakter meleg helyzet van (amúgy erről már beszélgettünk is a szerzővel korábban ebben az interjúban), annyira zseniális kis mozzanatokban épül be a melegség kérdése a szövegbe, hogy azt külön meg kellene írni, mert ez már a harmadik könyve, amiben ilyesmi történik. Olvassatok sok Moskát Anitát, ha eddig nem tettétek volna, de biztos tettétek.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
Aki esetleg régebb óta követi a blogot, már tudhatja, hogy nagyon szeretem Imolát, van egy személyes jó viszony is köztünk, de ez abszolút a szövegekből fakad, és mindig öröm, amikor jót írhatok, meg mesélhetek róla embereknek. És ez most megint egy ilyen helyzet. Egy korai könyvről van szó, ami két történetet dolgoz fel: egy apját gyászoló és egy épp a látását elvesztő kislányét. Nagyon lírai, kedves, gyerekes szövegekről, gondolatokról van szó, amik kísérik a gyerekkor kis figyelemzavaros, jelenben élő, érzékeny, figyelő sajátos logikáját, mégis, ez a könyv nem gyerekeknek szól, hanem felnőtteknek, akik szeretik a szépet, és kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet a gyerektudatról szépen és stilizáltan beszélni. Picit az jutott eszembe most, befejezve ezt a könyvet, hogy olyan ez a könyv, mint A Neruda postása című filmben a postás, aki naivan áll a metaforákhoz, és csak születnek meg a szóképek körülötte. Ezek a versbeszélők is nyitott szívvel vannak a világra, és tisztán, szépen beszélnek a szerelemről, szomorúságról, elhagyottságról, örömről, vigasztalásról, életről… értitek. Imola mindig ezt csinálja, Maros Krisztina csodálatos könyvet tervezett eköré, a rajongásom pedig tovább mélyült.

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz
Nagyon furcsa a viszonyom ehhez a könyvhöz. Egyrészt lelkesít, mert négy nő történetét meséli el, négy olyan sorsba enged betekintést, amibe klasszikusan az irodalmi nőelbeszélések nem szoktak. Izgalmas monologizáló-naplóíró gondolatfolyam mind a négy szöveg, és tényleg élő, lélegző karakterek ezek. És közben van egy hiányérzetem, mert nem tudom, hogy mennyiben több ez, mint az a tök fontos figyelem, amivel például a Szex és New York új évada, vagy a Született feleségek sorozat működik. Szóval, hogy ez egy jól megírt és figyelmes szöveg, de azt hiszem, hogy csak a szigorúan kortárs magyar irodalom olvasók számára jelenthet durván újat, és ezt sajnálom, mert a vázlatosság, mint program jól, meglepően jól működik a szövegekben, tényleg nagyon minőségi ahogy meg van írva, de valahogy a kortárs irodalom néha elmarad a világtól és annak a tendenciáitól, és mindig szomorú, amikor ez jó szerzőknél is feltűnik.

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk
Lockwood szövege egy olyan darab, aminek nagyon örülök, hogy végre olvasható magyarul, mert egy olyan regényről van szó, ami tényleg bátran nyúl a regény és a gondolatfolyam korábbi elvárásaihoz: mozaikokat alkot, rombol, miközben majd tovább olvasva egy nagyon kortárs regényt mutat fel. Az internet tizenötperces hírneve és a családi valóság legmélye áll a szöveg középpontjában, eddig csak bele-belelapoztam a villamoson és egy táborban, ahol végül nem maradt időm olvasni, de várom, hogy hogyan alakul pontosan ez a mozaikosság.

Sepsi László: Gogol, a szemétmágus
Sepsi László és Deres Kornélia könyvek vannak mekiben a HappyMeal menük mellé, és nem azt mondom, hogy mind menjetek és egyetek kis menüt kis krumplival és választható itallal, de mi ezt tettük egy barátommal. Sepsi könyve olyan, mint vártuk, eléggé miafene, de közben botrányosan kedves, vicces, és jövőre oda fogom adni az épp az elsőt kezdő unokahúgomnak, mert baromira fogja imádni. Egy nagy sárga trutyiszörny készül befalni egy várost, a szemétmágus és a polgármester több próbát is tesz, míg végül sikerül legyűrniük a veszélyes helyzetet. Rövid, vicces, kedves, szeretem Sepsi világának a randomságát.

Kovács Krisztina: A tágasság otthonossága
Kovács Krisztina az egyik legjobb szemináriumvezető a szegedi magyar szakon. Hozott anyagokból dolgozik, elolvastat egy könyvet, végigkérdez mindenkit, hogy milyen irányok felől érdemes szerintünk gondolkodni az adott szövegről, és aztán megyünk aszerint, nagy keretekben, párbeszédekben, vitákban. És közben persze a szemináriumi olvasmányoknak van egy valamiféle kerete, akár XX. századi, akár kortárs irodalmi szemináriumokról van szó, és szeretem, hogy tényleg összeállnak az olvasmányok, sok szemináriumot kijárva nála azt hiszem mondhatom, hogy valamifajta jóféle ízléssé, érdeklődéssé is. Ő egyébként a modern magyar irodalmat kutatja, a századfordulós szórakoztató irodalmi szövegektől indult, ami kinyitott az egész száz év kelet-európai irodalmi irányzataira is, rengeteg különböző gazdasági-történelmi-szociológiai munkát olvas mellettük, picit azt hiszem, hogy a szemináriumok helyett olvasom majd ezt a könyvet, vad lelkesedéssel, ami az eddigi tanulmányait és kritikáit tartalmazza.

Hörcher Ferenc – Körmendy Imre – Tóbiás Krisztián: A kisváros dicsérete
Épp akkor, amikor még a verseskötetemet még nagyon szorosan várostematikájúnak képzeltem (bár így is marad benne majd bőven a városból), jelent meg ez a tanulmánykötet, bátran mondhatjuk, hogy hiánypótló jelleggel, amely ezt az urbanisztikailag és közösségileg is fontos teret, a kisvárost írja meg. Viszont mivel egy vidéki folyóirat kiadójánál jelent meg a könyv, ezért pokoljárás az ilyeneket beszerezni, augusztus végén azonban voltunk Balatonfüreden a folyóirat irodalmi táborában, és ott szereztem egy példányt, egy-két tanulmány máris lelkesített belőle, de várom, hogy majd végigolvassam.

12 könyvet olvastam végig a nyáron:

Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket
Ez a könyv eddig az évem legjobb olvasmánya, nagyrészt azért, mert elképesztően bánik a szerző a figyelemmel, és közben egy olyan témát választott, ami meg is érdemli azt. Ez a könyv a szervtranszplantáció kérdését járja körül egy tizenkilencéves fiú történetén keresztül, aki balesetett szenvedett a barátaival egy hajnali szörfözés után. Betekintést nyerünk annak az orvosszakmai működésébe, amikor a halálesetet nem a szívleállással, hanem az agyi működés megszűnésével mondják ki, látjuk a szülők dilemmáit, a szakmai hálózatokat, a donorokat, egy teljes tablót, miközben minden szereplő sajátos, karakteres, részvéttel teli arc lesz a maga profizmusában vagy fájdalmában is. Sem igazán nyelvileg, sem tétjeiben nem hasonlít, és mégis Sally Rooney tűnik elő nekem, ha hasonlítanom kell, mert figyel ez a szöveg, és nem tolakodó, nem is egy emberre irányul az elbeszélés részvéte. Szuper könyv, gyönyörűen és biztosan van megírva. Csak dicsérni és ajánlani tudom.

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Völgyi Anna előző könyvéről volt szó már a blogon, egy könnyű interjú is készült a szerzővel, egyértelmű volt, hogy figyelemmel kísérem, mivel érkezik ismét, így le is csaptam végre az új regényére. Ez egy szerelmes történet, két mentálisan sérült egyetemistáról, akiknek nem volna szabad kapcsolódniuk egymáshoz, de nem igazán van akaraterejük, picit azt hiszem egymásba zuhannak. Izgalmas felvetés, és jól működnek a regény rövid, kis figyelemmel dolgozó fejezetei, de sajnos ez megint egy olyan Völgyi regény, ami nem kapott erős szerkesztőt. A Kortárs Online-nak írtam erről bővebben.

Edith Pattou: Északfi
Emlékszem, hogy amikor megvettem ezt a könyvet, hitetlenkedve nézegettem, hogy 430 oldal, nagyalapú, féltem, hogy túlírt meseregény lesz. Nem lett. Itt minden oldalnak szíve van, minden oldal Rose-ról beszél, aki észak felé született, és mind az észak felé születettek, mindig is kalandra vágyott. Egy napon beállít a családjához egy fehér medve, akivel el kell mennie a lánynak, és tudjuk, hogy az ilyen helyzetekből a legszebb szerelmes történetek pördülnek ki. Rose sokat sző, nagy kalandok közben fontos embereket ismer meg, egyszerre lesz honvágya és vágyja a távolt. Gyönyörű melegséggel teli történet az északi mondák nyomán, még mindig tele a szívem vele, pedig a nyár elején olvastam.

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink
(Fent már írtam róla)

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
(Fent már írtam róla)

Kormányos Ákos: Légzéstechnikák
Az a furán szép ebben a verseskötetben, hogy nagyon békés. Szervekről van benne szó, bőséggel, de közben nagyrészt szerelmes versek, egymás lélegzetéről, a sajátunkról, a félelemről, hogy ez a fiziológia-e az, ami mellett a másik tényleg boldog lehet. Ákos előző kötete, a Töredezettségmentesítés kifejezetten lenyűgöző darab volt, ez picit inkább jól sikerült és biztosan hozott versgyakorlat, ami következett Ákos eddigi életművéből. Szerettem ezt is, mégis, nem tudom, hogy mit vártam pontosan, de van bennem egy ilyen hiányérzet, amiért most nem forgatta ki a világot a sarkaiból. Lehet, hogy bennem rossz az a működés, ami szerint várakozom a kedvenc szerzőimtől a fontos olvasmányok után.

Ciprian Măceşaru: Szuper! Csótány lettem!
Mind ismerjük a történetet. A főhös zavaros álmából felébredve azt látja, hogy csótánnyá változott. A kelet-európaiságnak a legeredetibb kifejeződése talán. Ezt a történetet azonban most nem Kafka meséli el, főhőse pedig nem a jól ismert Sansa, hanem egy kamasz fiú, aki a történet elején nem is utálja annyira a csótányságot, sőt, úgy tűnik, megpróbálnak ezzel együttélni. Egy nagyon humoros, abszurd posztszocialista kelet-európai történet ez az ifjúsági regény, amiben a rendőrök alkalmatlanok, a szomszéd össze-vissza pletykál, sem a matektanár, sem az igazgató nem mer igazán döntéseket hozni, és miközben magunkra ismerünk a bürokratikusság és a képtelenség mindennapi útvesztőiben, legkevésbé egy csótánnyá változott fiú tűnik problémásnak. Írtam róla az IGYIC-nek, eléggé dicsértem.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
(Fent már írtam róla)

Sepsi László: Gogol, a szemétmágus
(Fent már írtam róla)

Adam Grant: Eredetik
Na, ez egy fura könyv, de mégis, elképesztően jókor jött az olvasása. Szóval általában rajongok a HVG Könyvekért, nagyon szeretem, hogy egyszerre könnyedek és mélyek, de ez a könyv most azt hiszem nem sikerült annyira, talán a fókusza nincs meg, talán az igazi mélysége nincs, talán csak az van, hogy nagyon amerikai közegnek született, és én egy másik blogos-önfejlesztő közegben vagyok járatos, ismerős. De közben az is van, hogy nyáron készültem már arra, hogy közösségszervező leszek, egyébként is tele vagyok közösségi vállalásokkal, meg egyáltalán, furcsa a viszonyom a határidőkkel, és minden ilyesmi fennál úgy általában az életemben. És ez a könyv lenyugtatott, elmondta, hogy az a baj a határidőkkel, hogy nincs mindig kész addig a fejemben a feladat, elmondta, hogy nem egyből kell lázadni egy új gondolattal, elmondta, hogy tök okés kilépni helyzetekből, ha azok nem építenek. És ezekre a tudásokra nekem mind nagy szükségem volt. Ezzel együtt bekerült a dobozba, amiben apámhoz viszem ki a könyveim azon részét, amit nem forgatok naponta, mert annyira tényleg nem épített agyon, de közben persze az is van, hogy minél több ilyet olvas az ember, annál inkább ismétlődő lesz. Hm.

Pedro Almodóvar: Patty Diphusa
Ez a könyv a tavasszal került a polcomra, nagyon vicces körülmények között. Néztem molyon, hogy milyen könyveket árulnak Szegeden, ott láttam ezt a könyvet, megörültem, mert nagyon szeretem Almodóvar filmjeit, feltettem a kívánságlistámra, hogy na, majd megveszem, és akkor rám írt a könyvét áruló lány molyon, hogy szívesen nekem adja a könyvet. Hát így, köszönöm neki. Most értem ide a könyvhöz, de szintén a legjobbkor érkezett. Nagyon kellemes szöveg, Patty igazi valószínűtlen Almodóvár női karakter, egy pornószínésznő-modell-világsztár, akit felkérnek, hogy írjon tárcákat Madrid nyolcvanas évekbeli éjszakai életéről. Egy nagyon naiv karakter ez a nő, aki mögül persze kiviláglik Almodovár intellektusa, egy pillanatig nem lehet komolyan venni ezt a szerepet, és ez nagyon király ebben a szövegben. Almodóvar modernsége áll a szövegek középpontjában azt hiszem, az, hogy hiányzik a világból valami egyszerű szép, amit a szerző újra akar teremteni, miközben, persze, pontosan tudja, hogy a helyzeteket egyáltalán nem érdemes komolyan venni, mert valójában elképesztően üresek és viccesek. Tud unalmas lenni ezzel együtt a szöveg, de Almodóvar fanoknak talán kötelező és tényleg igazán jó olvasmány.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
(Fent már írtam róla)

Blogoltam?

Hát, jobb híján hívjuk így. Siralmasan kevés bejegyzés került ki a blogra ezen a nyáron, de ami kint van, az legalább tényleg olyan, amire büszke tudok lenni. A májusi summa óta megjelent egy csalódott értékelés Moesko Péter Őszi hó című regényéről (értékelés itt, alternatív fülszöveg hozzá itt), nem mellesleg a Kortárs folyóirat szeptemberi számában olvasható a könyvről született kritikám is, hasonló véleménnyel, de más dolgokat tárgyalva, és mégis rendületlenül rajongva Moesko Péter írásművészetéért. Az ezt követő bejegyzésben összeszedtem a mesterszakon töltött két évem tíz legfontosabb olvasmányát, majd kitöltöttem a Félévzárási pánik book taget, ami mindig a kedvenc booktagem. Ezt két kibeszélős bejegyzés követte, az egyik a már a Heartstoppernél említett szöveg, amelyben arról gondolkodtam, hogy a melegségnek a túl rózsaszín-lila ábrázolása nem biztos, hogy segíti a reprezentációt vagy hiteles képet fest a közösség tagjainak az életéről, és talán az elfogadást is bonyolítják, a másikban pedig néhány példán keresztül gondolkodtam arról, hogy vajon milyen baromi nehéz ma itthon melegnek lenni, ha Whisper Ton csak most mert előbújni, és ha egy meleg ismerősöm csak ittasan képes szembenézni a melegséggel. A gyors és szomorú reflexiócunamit egy élménybeszámoló követte a mindig csodálatos Ördögkatlan Fesztiválról, amit pedig már ez a bejegyzés fog követni.

És amúgy mi volt, meg mi lesz?

Hát, vártam, hogy megkérdezzétek. Szóval ez a nyár vicces volt. Sokat szerkesztettük a kötetemet, amelyik most már napokon belül tényleg megjelenik, bár magam sem igazán hiszem el. Sokat voltam a családomnál otthon, volt Ördögkatlan, aztán pedig kiköltöztem a kollégiumból, ugyanis már nem vagyok egyetemista, voltam egy írótáborba, ahol nagyon-nagyon sokat tanultam a prózaírásból, és persze betanultam egy új munkába, a múlt héttől kezdve közösségszervező vagyok egy kedves városi közösségi házba, ami sok izgalmas kreatív, és persze sok favágó munkát is jelent, de eddig nagyon lelkesítőnek tűnik. Emellett pedig a Nemzeti Kulturális Alap egy évnyi alkotói támogatást biztosít a számomra a második kötetem megírásához, így azt hiszem a következő időszak tényleg nyugodtabb és blogolósabb időszak lehet majd.

Szóval ebben bízom, hogy fogok majd tudni blogolni, lesz időm magamnak és a blogomnak olvasni, és miközben pörögnek előttem a frissen megjelent LMBT+ könyvek, talán ez az egy év elég lesz arra, hogy behozzam magam, bár tudom, a nagy tervekkel óvatosan. Ha tetszett ez a bejegyzés, és szeretnél te is támogatni ebben a munkában, megteheted a blog Donably oldalán egyszeri vagy havi támogatásokkal.

És már csak annyi maradt, hogy megígérjem, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok!
Még 2017-ben azt vettem észre, hogy melegként szeretek meleg témában olvasni. Nyilván. Meg azt, hogy sehol nem találok normális kritikákat egy csomó könyvről. Vagyis a melegségre vonatkozó kritikákat, ami alapján rászánnám magam az olvasására. Szóval jó ötletnek tűnt létrehozni ezt a blogot, mert lett egy ilyen fórum, és nekem is lett miért olvasni.
DE: nem szerettem volna hagyományos könyvértékelést (még csillagozást sem). Az impulzusaimat írom le, hogy miért ajánlom, vagy hogy miért nem, és persze hogy kinek…
Örülök, hogy velem tartasz. 🙂

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl
Megjelenés: 2022. április 30.
Kiadó: Metropolis Media

A. K. Larkwood: A Kimondhatatlan Név
Megjelenés: 2022. március 8.
Kiadó: Agave Könyvek

Rainbow Rowell: Csak így tovább
Megjelenés: 2021. december 04.
Kiadó: Fumax

Kőrössi P. József (szerk.): Mágnes mellett a vas
Megjelenés: 2021. november 25.
Kiadó: Noran Libro

Vay Blanka: Saját ketrec
Megjelenés: 2021. november 21.
Kiadó: Európa

Sara Stridsberg: Álmok sivataga
Megjelenés: 2021. november 16.
Kiadja: Metropolis Média

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Megjelenés: 2021. október 7.
Kiadó: Athenaeum