Egy meleg srác olvas

Olvasmányélmények a szivárványon innen

Nincs mit mondanom a duródóráról

A fő hír bizonyára mindenkihez eljutott: az ő hazájuk mozgalom elnökhelyettese tegnap iratmegsemmisítővel ledarálta a Labrisz Leszbikus Egyesület által frissen kiadott Meseország mindenkié mesekönyvet, hogy ezzel megüzenje, az ő hazájuk nem az aberráltaké.

Nem fogok nagyon nagy dolgokat mondani, mert mondtak mások, és igazuk is van. Csak azt szeretném, ha tudatosítanánk, hogy a dúródóráék üzenete baromi hangos és állati messzire eljut, de ettől még egy pillanatig sem lesz igazuk.

Ebben a könyvben tizenhét történet szerepel, melynek a szereplői marginalizált, a társadalom szélén élő csoportok tagjai: melegek, transzneműek, romák, örökbefogadottak, hallássérültek, öregek…

Ezek a hősök olyan emberek, akik nem képezik tárgyát annak a normának, akiket az ő hazájuk képvisel, hiszen, ha elképzelsz egy mesehőst, mondjuk egy herceget, akkor az biztosan nem nő, biztosan nem meleg, biztosan nem fogadták örökbe, és egyébként még fiatal is. Nos, lehet, de az utcák nem ilyen hercegekkel van tele.

A dúródóra kibaszott szerencsés, ha nem kellett a találkoznia azoknak az embereknek a nehézségeivel, akiket ő aberráltnak nevez, viszont a társadalom nagy része nem ilyen. Mindenkinek van egy meleg ismerőse, családtagja, akit kedvel, és akinek a legjobbat akarja, éppen így mind ismerünk teljes életet élő hallássérült embereket, menő öregeket, legtöbbünknek megvan az a hajléktalanja is, akinek mindig ad, ha látja valahol.

Azt akartam csak kiírni ma facebookra, hogy nincs dolgunk olyanokkal, akik könyveket semmisítenek meg. És ezt így is gondolom. Viszont egymással van dolgunk, és erről fontos volna beszélni. Nagyon-nagyon kevesen gondolják azt ma a dúródóra akciójáról, hogy helyes lett volna. Ha meg is csapott egy-egy pillanatra ez a történet, tudnod kell, hogy teljesen rendben vagy, és hogy a többség azt gondolja, hogy a meseországában és a hazájában neked is ott kell lenned. Mert ez az a hely, ahol mindenki megérdemli a boldogságot, és ezt sokszor kell elmondani, hogy a hangosak ne tudjanak hallatszódni.

Hangosabb szeretni, és elfogadni.

Szilvió

1 és 6: Az augusztusi kedvencem és a szeptemberre betervezett címek

Sziasztok,

a szokásos hó eleji tervezővel meg szerettem volna várni a tanév első hetének a végét, hogy jól beleírhassam a kötelezőket is, aztán pedig elszaladt még egy hét úgy, hogy tobzódtam az intéznivalókban és programokban, szóval most úgy alakult, hogy a hónap utolsó harmadára hozom a havi tervezőt. Szerencsére minden könyvet elkezdem már olvasni. De még mielőtt erről a hat tervezettről esne szó, egy könyv erejéig nézzünk vissza az előző hónapra. Kezdjük:

1. A kedvenc augusztusi olvasmányom

Rafael Pinedo: Plop

Az argentin szerző kisregénye úgy került a látóterembe, hogy az egyik kedvenc költőm, Izsó Zita fordította le magyarra, és a közölt szemelvényekből úgy éreztem, hogy ez a szöveg jól szólal meg a szerzőtől már ismert feszes, kiüresedett nyelven. És persze disztópia, ami úgy tűnik a kedvenc műfajaim egyike, humánetológiai és kultúrantropológiai kérdésekkel nyúl az új, még kiépülőben lévő társadalomhoz, amiket különösen csípek… Szóval könnyen lehet, hogy 2019-ben nem igazán jelent meg jobban nekem szánt könyv a piacon.

A kisregényben Plop életét követjük, akit az anyja egy vándorlás alatt beleszül a sárba, de a törzs öregje magához veszi, és felneveli. Már ez a felütés tele van kérdésekkel, hiszen egy olyan társadalomban járunk most, ahol egy anya számára nem fontos az, hogy felnevelje a gyermekét, a mai evolúciós és civilizációs vívmányok itt mind megkérdőjeleződnek, és másféle ráció mentén teremtődik belőlük valami. A közösséget nem osztják fel családokra, a szexualitás a társadalmi hierarchia és a rítusok eszköze, a mi társadalmunkhoz hasonlóan lehet megszégyenítő, szereposztó és számos más szerepe is, de ezek a szokások más rítusokhoz hasonlóan törzsenként változnak.

Plop egy olyan szereplő, aki a peremen született, ezért látja a törzs működését, felismeri és a saját érdekében használja a gyenge pontjait, és képes magasra jutni. Ő az egyetlen a törzsben, akit igazán hajt az a fajta evolúciós ösztön, hogy életben kell maradnia, de a regény néhány pontján hatalmas szerencséje is volt. Plop élete a regényes élet ebben a közegben, izgalmas mellékszereplőket rendel maga mellé, kitekintést kap a csoportja rítusain túlra, esélyt kap arra, hogy erősebb társadalmat építsen, mint mások, de ez az építkezés egy nagy uralkodó halálával végződik majd, ahogy a delphoi jós mondaná. Szeretettel ajánlom mindenkinek, egy rövidke kisregény, amiből nem lett kispórolva a gondolat.

és

6. A szeptemberben befejezni tervezett címek

James Martin, Sj: Hidakat építünk
Hogyan alakíthat ki a katolikus egyház és az LMBT-közösség tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatot?

James Martin atya egy jezsuita pap, aki azt gondolja, hogy nem azokra a dolgokra kellene koncentrálnia a katolikus egyháznak és az LMBT közösségnek amelyek széthúzzák őket, hanem hidat kellene emelniük azokra a dolgokra alapozva, amelyek közösséget teremtenek. Az atya nem keres feloldozást a közösség számára, hanem azt mondja, hogy az LMBT emberek éppen úgy bűnösek, mint bárkik, de az egyházi rendszer mintha nálunk kifejezetten a bűnünkre koncentrálna, és nem az elfogadásukra, szeretetükre törekedne. A szerző az Orlando-i mészárlás után megrendülten tapasztalta, hogy az államokban csak kevés egyházi méltóság fejezte ki együttérzését a közösségünk számára. Ennek nyomán kezdte el vizsgálni az egyház és közösség viszonyát, és azt gondolja, hogy az egyháznak, mint intézménynek dolga elkezdeni hidakat építeni, hiszen az a felelős azért, hogy az LMBT katolikusok a közösség peremére szorulva érzik magukat és neheztelnek az egyházukra.

Számomra, mivel 14-15 éves koromig aktív katolikus életet éltem, voltam bérmálkozó és sokat ministráltam is, elég fontos kérdés a hit, bár már azt hiszem inkább csak keresem az Istent, de ennek az eltávolodásnak igenis köze volt ahhoz, hogy azt gondoltam, Isten nem szeret engem, hiszen meleg vagyok. Bízom ebben a könyvben, kíváncsi vagyok, hogy milyen hidat és milyen munkát ajánl nekem a szöveg, még csak a bevezetőjét olvastam, de csak pénteken érkezett meg hozzám.

Mihaela Dragan – Michael Collins – Farkas Franciska – Dijana Pavlovics – Richard R. O’ Neill: Roma hősök
Öt európai dráma

A Független Színház drámakötetét olvasom most, amiben öt európai cigánysággal foglalkozó drámát találunk. A szövegek különböző módon ragadják meg ugyan a kérdést, de közös bennük, hogy a saját életükől merítenek, és olyan történeteket írnak, amikben a főhősök tudatosan igyekeznek irányítani az életüket. Van, hogy egy közösség történelmi sérelmeire hívják fel a figyelmet és várnak bocsánatkérést, van, aki a saját buktatókkal teli kitörési kísérleteit meséli el, mások arról beszélnek, hogy fontos tudnod, mi az a diszkrimináció ahhoz, hogy felismerd: diszkriminálva vagy.

2019-ben Ördögkatlan Fesztiválon voltam a színház Roma hősök workshopján, ahonnan még mindig magammal hordom azt a mondatot, amit akkor valaki random mondott ezeket a történeteket összefoglalva: Van hely a világon annak, amit szeretnél. Most ennek a témának lett egy egyetemi kurzusa is, aminek nagyon-nagyon-nagyon örülök, és hát erre olvasom el a könyvet.

Szilasi László: Kései házasság

Nem akarom elkiabálni, de mintha Szilasi végre írt volna csak úgy önmagában egy baromi jó könyvet. Azt nem szerettem eddig nála, hogy a szövegei főleg erős témákról írott korrekt szövegek voltak, én pedig azt hiszem a nyelvre vagyok nagyon ráépülve. Ebben a regényben viszont nincsenek nagy tétek. Egy szerelmesregény két szegedi tanárszakos diákról, akik később Árpádharagoson kötnek ki, és egymás mellett, de nem együtt leélnek egy szerelemmel teli életet. A regény nagy tétje a kritika szerint az, hogy Szilasi női hangon szólal meg, és igazából egy hiteles, gondolkodó, néha elmélázó női főhőst láttunk, akit könnyű volt megérteni, noha az egész életét adta szenvedésre a szép pillanatokért cserébe. Szerintem, ami igazán izgalmassá teszi a szöveget, az a vele élő történelem. A történet 1964-től 2019-ig minden évből hoz három-négy oldalt, amin át betekinthetünk a dolgok valódi állásába, és láthatjuk, hogy bár a világ történései mindig mások, a szerelmes regény és az élet csak darabjaiban is koherensen áll össze, és építi a regényt. Már hallottam a regény megjelenése előtt is részleteket, azt gondoltam, hogy kedvenc Szilasim születik, és a sejtésem beigazolódni látszik.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Az áprilisi megjelenése óta mondogatom, hogy ez a könyv a kedvencem lesz. Még abban a hónapban elkezdtem olvasni, aztán valahogy félbemaradt. Nem igazán tudom, hogy hogyan történt, mert beszippantott az első 120 oldal. Aztán nem vettem fel. Úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek el fog jönni az ideje, és akkor szét fog cseszni, hogy aztán felépítsen. Aztán a múlt hétvégén újra a kezembe vettem. Nem folytattam ott, ahol abbahagytam, hanem újrakezdtem, mert úgy éreztem, hogy már az első 120 oldal is volt olyan jó, hogy egészben olvassam. Azóta fogynak az oldalak, és épülök.

A könyv Ocean Vuongról és az édesanyjáról szól. Arról, hogy vietnámi származásúként élnek Amerikában, de az országnak igazán csak Ocean beszéli a nyelvét és érti a kultúráját. Ocean az anyjának ír levelet, felfedve benne a közösen viselt traumákat és az azokról való gondolatait. Beszél benne a melegségéről, az első generációs értelmiségiségéről, megértetlenségéről és leginkább azokról a terhekről, amelyeket a szülei és a különcsége miatt kénytelen cipelni. És azt szeretem ebben a kötetben, hogy állati szépen beszél. Harag nélkül, az elfogadás és a szeretet hangján. Tisztán, csak úgy. Szégyenről beszél, magárahagyottságról, otthontalanságról, anélkül, hogy egy pillanatig is le kellene sütnünk a szemünket. Most úgy érzem van dolgom ezzel a szégyennel és ezzel a típusú szembenézéssel, különösen, hogy a listán három könyv biztosan foglalkozik vele.

Terék Anna: Háttal a napnak

Terék Anna a kedvenc magyar költőm, a Halott nők pedig a kedvenc magyar kötetem tőle. Most ősszel jelent meg a Háttal a napnak című régóta várt új kötet, amiben az apjával való kapcsolatát írja szét. A líra folyamatosan igyekszik tisztázó helyzeteket teremteni, érzéseket lefejteni a majdnem hagyományos kelet-európai apa-lánya viszonyról, a szülő halála után maradt zűrről. Nagyon lelkesen vártam ezt a kötetet, azt hittem két nap alatt befalom, és szomorú leszek, és dühös, és feszült a saját apámmal való viszonyom miatt, de Terék Anna új nyelvet és közlési helyzetet választott, és ez lassabb, többszöri olvasást, nem egyértelműen empátitát, sokkal inkább megértést vár, és ebben állati jól működik a kötet. Nem értékel, de elmondhatóvá tesz igazságtalanságokat, dühöket, magárahagyottságot… Egy csomó mindent. Nem tudom, hogy mondtam-e már, hogy Anna a kedvenc költőm.

Alice Munroe: Juliet

Párszor már majdnem megvettem ezt a könyvet, de aztán mindig akadt más, ez meg csak úgy jónak tűnt. Munroe a kanadai irodalom másik nagy királynője Atwood mellett, és most a Juliet kötelező olvasmány lett szoros olvasás szemináriumon. Juliet egy klasszika-filológia-tanár, akit három történeten keresztül különböző életszakaszban ismerünk meg. Fiatalon a vonaton flörtöl, később hazalátogat a szüleihez, majd a lányával való kapcsolatát igyekszik rendezni. Kíváncsi vagyok, hogy hogy fog működni ez az értelmiségi szereplő ezekben a különböző, női életutakat jellemző helyzetekben. A fülszöveg egy reményekkel teli, a csalódásaiban is méltóságát őrző szereplőt ígér, akihez én egy szikár nyelvet képzelek, és ha valóban ilyen, akkor nagyon fogom szeretni.

Szerencsére a hat könyvből hatot olvasok jelenleg is, így akár azt is el tudom képzelni, hogy a következő kilenc napban be tudom őket mind fejezni, mert jól állok velük és hozzájuk. 🙂

Reményeim szerint a héten még érkezem egy értékeléssel, előtte pedig egy alternatív fülszöveggel, és aztán akkor lassan akár be is állhatna valamiféle rend, de ezt nem akarom elkiabálni. Ugye.

Mindenesetre ne feledjétek a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #11: Mentális egészség, online jelenlét, pszichológushoz járok

Sziasztok,

a mai bejegyzés biztosan fura lesz, még hozzám és a megszokott dolgaimhoz képest is. Az apropóját és egyben a bejegyzés késésének a magyarázatát az adja, hogy ma voltam először a pszichológusnál, ahová ezentúl járni fogok, és szeretnék erről mesélni valamennyit. És arról is, hogy ezen meglepődtek azok az ismerőseim, akik főleg a blogról ismernek. Picit didaktikus leszek, meg ilyenek, de fontosnak tartom, hogy beszéljek erről a témáról, mert nekem is sokat jelent, amikor mások felvállalják és tematizálják azt, hogy kértek segítséget, és hogy segítséget kérni egyáltalán nem gáz.

 Őszintén bízom benne, hogy mostantól minden rendben lesz, vagy minden rendben marad majd, hiszen most jónak tűnik minden. Visszatértem az életemhez szeptemberben, tele vagyok reményekkel és tervekkel. Motivált vagyok. Ha megtanulom, hogy hogyan kellene az időmet menedzselni (például, hogy a blogra is maradjon elég, és hát aludni sem volna rossz), akkor szinte olyan ember leszek, amilyen lenni szeretnék.

Az egyik barátommal beszélgettünk nemrég, és azt mondtam, hogy azért várom a szeptembert, mert úgy érzem, hogy most kell eldöntenem, kialakítanom azt, hogy milyen felnőtt is szeretnék lenni. Azt mondta, hogy ő is ezzel a mondattal kezdte a terápiáját. Szóval így vagyok. Hogy most minden rendben, és lelkesen tologatom a markereket.

És most örülnék, ha ennek a helyzetleírásnak a rajtam múló része így is maradna. Vagyis, hogy rendben legyen minden velem. Mert persze lehet, és van is egy csomó para helyzet, de ezeket most még nem tudom egészségesen kezelni. Azonnal bezárok és onnantól már nem tudok produktív lenni. Más irányokban sem, ami így nyilván rengeteg energiát éget el, a feltorlódott teendők pedig aztán olyan helyzeteket teremtenek, amelyek további feszültségeket szülnek. És persze nem vagyok ezzel különleges, mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, másoknak is vannak rossz megküzdési stratégiái, de ha ezek javíthatóak, miért is ne akarnék javítani rajta.

Amikor a már felvezetőben említett beszélgetőtársakkal szóba került az, hogy pszichológushoz fogok járni, az volt a válasz, hogy nem gondolták, hogy pszichológusra van szükségem. Az olyan emberek viszont, akik inkább magánemberként ismernek üdvözölték a hírt, bár itt meg kell jegyezni, hogy nagyon sok barátom jár pszichológushoz, és olyan szerencsés környezetben élek, ahol nem bélyegzik meg azokat, akik mernek segítséget kérni. Elgondolkodtatott az olvasók és a barátaim, ismerőseim közti reakciónak a különbözősége, és ebből született ez a bejegyzés. Hogy picit társadalmi felelősségből előbújjak.

Már tök sokan beszéltek és írtak a magyar interneten arról, hogy mi a helyzet azzal a képpel, amit az interneten vetítünk magunkról. Legtöbbször ez az Instagram kapcsán kerül elő, de ne legyenek illúzióink, éppen annyira igaz ez a Facebookon, a Youtube-on, vagy épp egy blogon is. És ezek a vetített pszeudovalóságok sokszor nem tudatosak, így azt hiszem, nálam sem azok. Mondom ezt persze úgy, hogy a blognak szándéka az, hogy egy nyitott, befogadó, melegszívű (érted… ), vidám felület legyen. És persze ez belőlem következik, szerintem én is nyitott vagyok, vidám, melegszívű, aki azért szeret kötekedni és vannak kérdései. Mármint ilyen vagyok.

Általában. Olyankor is, amikor a blogra írok. 0:45 van, hasalok az ágyon, és jól vagyok, örülök, hogy írhatok nektek, és gondolkodom azon, hogy hogyan lehet erről a témáról jól írni. De vannak másféle pillanatok is. Olyanok, amikor elképesztően kétségbe vagyok esve, amikor magányos vagyok, amikor félek, amikor nem gondolom, hogy napok múlva képes leszek megint itt vidámkodni és nyitottkodni. Ilyenkor nem írok. Nem azért, mert nem akarok erről beszélni, hanem azért, mert nem lennék rá képes. A blog egy szerelemprojekt számomra a mai napig, lelkesedem érte, szívből csinálom, de vannak olyan pillanatok is, amikor a pokolba kívánom, mert egy újabb kötelességnek látom, ami persze tovább torlódik, és további feszültségeket teremt… Leginkább bennem.

Nem szeretem így látni a blogot, sem mást. Aki figyelmesen olvas, az tudhatja már, hogy mindig projektekben gondolkodom, mert ezek töltenek fel. Még fiatal vagyok, az egyetemen tanulok, amely biztosít számomra egy bizonyos minőségű megélhetést és szabadidőt (Bár utóbbi az elmúlt két hétben nem derült ki, de vissza kell rázódni, tudom.), és a szabadidőmben végzett tevékenységeim olyanok, amiket élvezek, amik a tananyagnál tovább építenek, és egyszerűen nem szeretem őket tehernek érezni.

Nem akarok napokat kidobni arra, hogy megtaláljam újra ugyanazt a motivációt. Nem akarok olyan mélyre menni, hogy onnan napokba teljen felkaparni magam egy bejegyzésig. Most eszköztelennek érzem magam ezekkel a félelmekkel és ezzel a hallgatással kapcsolatban, és semmiképp nem szeretnék olyan felnőtt lenni, akivel ez a kedvvesztés így, bármelyik pillanatban megtörténhet, mert, valljuk be, ez egy baromi nyomasztó életnek tűnik. (Nagyon-nagyon-nagyon távoli példa, de mindig Sofi Oksanen Baby Jane című könyvének a főhőse jut eszembe, aki a boltba sem képes egy idő után lemenni a depressziójától és a pánikrohamtól való félelemtől. Tényleg messzi, léptékeken mérhetően más példa az enyém, de kicsiben is elég nyomasztó ilyen dolgokat látni, és vannak napok, amikor inkább rendelek kaját, mert nem akarok kimenni.)

Furcsa volt azt végiggondolni az elmúlt napokban, hogy milyen vagyok bloggerként. Hogy vidám vagyok, csevegős, bölcsészkedős, talán egy olyan ember, akinek nincs szüksége pszichológusra, bár biztosan neki is akadnak traumái és kibeszélnivalói. Ma a pszichológusom azt mondta, hogy szerinte mindenkinek vannak, és nyilván nem csak a döntésemet akarta igazolni, vagy a gonosz pszichológuslobbi jelmondatát elismételni. De ezzel együtt is jó dolog olyan emberként írni, akinek a dolgok rendes folyása szerint talán nincs szüksége pszichológusra, és azt hiszem erre fogok, fogunk tartani az ülések során. Kedvelem a nőt, és nagyon jó volt az első alkalom, szóval most a pozitivista hit szól belőlem. És persze a szándék is erős.

Nem tudom, hogy mi ezzel a bejegyzéssel a célom. Nem akarok tetszelegni abban, hogy pszichológushoz járok, nem fogom odaírni a blog címébe, hogy Egy meleg pszichológushoz járó srác, nem alakul át a blog terápiás bloggá… Tényleg nem lesz dolgotok vele, csak ha már felmerült a bloggal kapcsolatban, akkor gondoltam, hogy kibeszélem, mert tudjátok, vannak ezek a kibeszélős bejegyzések.

Ennyi voltam mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Legjobb szándékaim szerint hamarosan érkezem az 1 és 6-tal, és azt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy a jövő héten jön egy értékelés… De nem ígérek semmit, mert lehet, hogy most még csak látszólag érzem magam belerázódva az egyetemi életbe.

De ha kitartotok, akkor semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Augusztusi summa

Sziasztok,
nem csak a nyárnak van vége, bár ma már tényleg esős idők és hűvös szelek járnak, hanem ezzel együtt az augusztusnak is, ami nem jelenthet mást, minthogy ideje summázni mindazt, ami ebben a hónapban történt. Számomra ez egy nagyon tartalmas hónap volt, mert voltam Szegeden, ahol elég jó dolog volt úgy nyaralni, hogy gyakorlatilag az otthonom a város, és a hónap közepén voltam az új kedvenc városomban, Veszprémben, ahol gyönyörű napokat sétáltam végig az elmondhatatlanul gyönyörű városban.

Ami viszont a blogot illeti: ez a negyedik bejegyzés a hónapban. Azt lehet mondani, hogy csak a kötelezőket hoztam, mert volt 1 és 6, a háromhetente jelentkező kibeszélős bejegyzésekből kettő, és most itt a summa. A nem utazással töltött időmet még mindig vidéken töltöttem nagyrészt, térerő nélkül, így az értékelések ebben a hónapban elmaradtak, viszont olvastam néhány jó könyvet, amiről tényleg hamarosan szót kell itt ejtenünk, és várom is, hogy beszéljük róluk. A summában arról tudok mesélni, hogy 11 könyvet szereztem be a hónapban, és ugyanennyit olvastam, és a négy bejegyzésről is lesz majd szó. Csapjunk is bele:augusztus_1.JPG

11 könyvet szereztem be a hónapban:

John Fowles: A lepkegyűjtő
Eddig nem gondoltam, hogy kell legyen egy saját A lepkegyűjtőm, de 50 Ft volt a könyvtári kiárusításon, és hát persze, 50 Ft-ért kell. Tök ciki bevallani, de a történet nekem onnan van meg, hogy Bereczki Zoltán adaptálta saját magára a történetet, hogy szakítson a róla élő romantikus musicalénekes képpel. Azért volt ez a regény és filmadaptáció jó választás, mert egy nagyon feszült pszicho-thriller, amiben a lepkegyűjtő megtalálja a sorozatának legcsodálatosabb példányát: egy lányt, akit elrabolt és a vidéki pincéjében fogva tart, pusztán azért, hogy a többi pillangóhoz hasonlóan csodálni tudja őt. A könyv most itt marad az otthoni polcomon, de majd egy szünetben biztosan el fogom olvasni.

Tompa Andrea: Haza
Tompa Andrea korábi regényei az erdélyi magyarok huszadik századi történeteit dolgozta fel. Eddig csak a 2017-ben megjelent regényét, az Omertát olvastam, ami a hallgatást és az 50-es években kiépült román diktatúrával való megalkuvást tematizálta úgy, hogy nem ítéljük el egyértelműen a szereplőit, hiszen emberek, akiknek ki tudja mikor kellett volna felállniuk. Nagyon szerettem azt a könyvet, és egyértelmű volt, hogy fogom az új könyveit is olvasni (meg persze a régieket is szép lassan…). A korábbi regényeihez képest a Hazában egy 30 éve országot váltó írót követünk, aki egy osztálytalálkozóra tart egy olyan országban, amelyhez talán már semmi köze, a családja elköltözött, és ő is máshol, másként él. Bár a határon belül születtem, mégis érzem ezt az itthon, hazamenés kérdést, az elsőgenerációs értelmiségieknek úgy tűnik, hogy ez a sorsa. Kíváncsi vagyok, hogy mit ragad meg ebből a szerző, mi lesz nekem is ismerős és mit ad hozzá a történethez a határátlépés.

Tar Sándor: A mi utcánk
Tök szégyellem, de még nem olvastam Tar Sándortól korábban, és erre nincs mentségem. A szerző a falusiság, kisvárosiság, vidékiség egyik utolsó hiteles szószólója a magyar irodalomban. A hősei, mondjuk inkább úgy, az emberei a magukra hagyott vidékről mesélnek a saját, személyes belső terükön keresztül. Az utcányi közösségben mindenkinek meg van a maga szerepe, még akkor is, ha ez a közösség már rég funkciójavesztett, mindenki csak egy romos emlékműve valaminek. Bodor Ádám azt írja a fülszövegben, hogy Tar Sándor még tudja, hogy mitől lesz hirtelen csend a kocsmában. A Móricz Zsigmond irodalmi-ösztöndíj keretében azt vállaltam, hogy átolvasom magam néhány város és közösségreprezentáción. Ez lesz az egyik.

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
2018 könyvhetére nagyon emlékszem, három nagyon várt könyv jelent meg a Magvetőnél, Krusovszky Dénes regénye, az Akik már nem leszünk sosem, Szilasi László: Luther kutyái és ez a könyv. A három közül a jegyzettámogatásomból akkor csak azt a kettőt vettem meg, ez pedig maradt a kívánságlistámon, mint a könyv, ami baromira érdekel, mert a szerző első könyvét, a Boldogtalanság az Auróra-telepen-t nagyon szerettem. És hát egyébként is: a városról szól, ráadásul három szociológus történetén keresztül, beszél Budapest külső kerületeiről is, és társadalmi tablót akar mutatni, és… És én ezeket nagyon szoktam szeretni. Szóval bele is írtam a Móriczom munkatervébe, hogy jaj, de elolvasom, most pedig végre a polcomon, és rövidesen tényleg el fogom olvasni.

Seres Lili Hanna: Várunk
Dolgok, amiket tudtam Seres Lili Hanna első verseskötetéről: Hogy zseniális, és hogy a nőiséget tematizálja. Dolog, amit nem tudtam Seres Lili Hanna első verseskötetéről: Hogy mindehhez választott, teremtett egy posztapokaliptikus, világépítő nyelvet és vershelyzetet, ami óriási meglepetés volt, és amit hihetetlenül imádtam. A címben jelölt vár, az valami új, de nem feltétlenül tisztább dolognak a tere, ami lehetőséget ad arra, hogy rámutassunk a mi világunkbeli dolgokra. Olyanokra, hogy mi a helyzet, ha besötétedett, mit kell tenni a szobánkban lévő szörnyekkel, és hogy csak üvölteni tudunk, ha nincs közös nyelvünk. (Ez az utóbbi volt a legsokkolóbb versélményem, egyből a kötet elején megadta az alaphangot.) Egy nagyon klassz, komplex kötet ez, rövidsége ellenére a gondolatok nem maradtak ki belőle.

Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba
Szív Ernő Darvasi László hírlapíró alteregója, akinek a jellemző írott műfaja a tárca. Ebben a tárcagyűjteményben a magyarság történetének lehetnek tanúi az olvasók, tulajdonképpen a honfoglalástól egészen a jelen korunkig. A hírlapíró az elbeszélésekhez most olyan személyeket választ a népből, amelynek végülis minden gyermeke költő, akinek a történeteit, nézőpontjait nem szoktuk vizsgálni. Szív Ernő nyelve mindig feszes és találékony, odaszögel a padhoz, amíg el nem olvasod, és szét nem gondolkozod magad a csattanóján. Most dolgozunk egy tárcaszerű dolgokkal működő városreprezentációval foglalkozó projekten, ahová tárcákat kell írni, és jelenetem, már látom, hogy még rengeteg tanulnivalóm van, pedig még csak bele-belekaptam a könyvbe.

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
Cserna-Szabó őrült és abszurd történethömpölygései a legjobb dolgok egyike, ami a kortárs magyar irodalomban történik. Humoros, random, okos, nem túl szorosan kapcsolódó történetek egymásutánja, amelyekben mindig kiderül, hogy a logikusnak tűnő dolgok igazából tényleg logikusak. Ebben a regényben a szerelem áll a középpontban, amiből rögtön az elején kiderül, hogy hiába állít mást egy férfimagazin, igenis csak egyféle van. Mindenféle szereplők (a bánatevő apától egészen a western írón át egy transzvesztitáig) mindenféle helyszíneken a szerelem pöttyös lasztiját üldözik. Mindig szeretem Csernát, és valaki el akarta adni a könyvet, szóval muszáj volt megvennem.

Krasznahorkai László: Mindig Homérosz
Hát. Krasznahorkai László a külföldön legismertebb és legnagyobbnak tartott magyar író, akit a kortárs magyar könyvpiac fel tud mutatni, ehhez mérten pedig nagyon újszerű dolgokkal is kísérletezik. A Mindig Homérosz a tavaly megjelent kötete, amelynek az anyagához egy festővel és egy zeneszerzővel fogott össze, hogy egy igazi intermediális olvasmányélményt kaphassunk. A regényben az Odüsszeia Kalüpszó története kerül megidézésre, a szerző az üldöztetés és a készenlétben levés állapotának az egyetemes helyzetét szerette volna a jelen díszletei közé hozni. Még nem olvastam Krasznahorkait, de olcsón találtam az antikváriumban, pedig még egy éve sem jelent meg, szóval örömködtem neki, és megvettem.

Rainbow Rowell: Szív küldi
Szóval egyszer régen olvastam az Eleanor és Parkot. Talán öt éve. Szerettem. Kedves történet volt, életszerűek voltak a random szereplők, szerintem picit előrevetítette a könyv azt az érzelmi gyökértelenséget, amit mostanában dívik a világirodalomban (Baráti beszélgetések, Hogy lehetnél mindkettő, hogy csak a blogról hozzak példákat), és tényleg a szerelemről szólt. A Szív küldit biztosan nem vettem volna meg egy könyvesboltban, de a kedvenc antikváriumomban találkoztam vele, és egy teljes pillanatig azt is gondoltam, hogy LMBT könyv, és ez a pillanat elég is volt arra, hogy megvegyem.
A regény konfliktusát két barátnő, Beth és Jennifer munkahelyi levelezése adja, amelyet az internetbiztonsági munkatársuk, Lincoln olvas, hiszen az a dolga, hogy belső maileket olvasson. Lincoln a sorok között valahogy szerelmes lesz Bethbe. Abban bízom, hogy a romantikus szál mellett ez a megfigyelés, figyelve levés is tematizálódik majd, mert az nagyon király volna. Ha már nem is LMBT a könyv.

Szécsi Magda: Töredéklét
Szécsi Magda a rendszerváltás körüli roma kulturális önszerveződés egyik nagy alakja, írója, akinek eddig én elsősorban a meséivel találkoztam. Ebben a novellákat tartalmazó könyvében a hajléktalanságot teszi fő témájává. Budapesten járunk benne 2001-ben, ahol elveszett, gyökértelen, valamilyen abszurd véletlenek miatt egymás mellé került, egymáshoz tartozó embereket látunk, akik együtt igyekeznek túlélni. Hajléktalan sorsokat látunk, amiket a szél sodor egy ideig olyan irányba, amerre a túlélésük van, de aztán egy-egy ponton az eddig megismert és begyakorolt reflexek kevésnek bizonyulnak. Szécsi Magda emberekké teszi azt az arctalan tömeget, akikkel az utcán találkozunk, és a döntéseikben, igazi morális helyzetek kezelésében láttatja őket, van, hogy szinte hősként. Nagyon naturalisztikus szöveg, beszél a szennyről, a koszról, a bűzről, a testiségről, az emberi alávalóságról, és nem tudom miért, de végig az az érzésem, hogy ezt szépen tette. Pedig nem lesz attól szép ez, hogy igaznak tűnik. Egy rövid, erős, klassz olvasmányélmény volt, Veszprémben vettem a könyvszekérnél párszáz forintért.

Sun-Mi Hwang: Rügy
És ha már az előző könyvél a szépet emlegettem, akkor itt is ezzel kell jönnöm. Mert hogy ez a könyv gyönyörű. Mind a kiadás, ami a könyvből készült animációs film néhány kockáját használja fel, mind a történet, ami egy önmagát Rügynek nevező kiöregedett tojóstyúkról mesél. Rügy mindennél jobban vágyott egy gyermekre, akinek mindent megadhat. Az illusztráció nagyon erősen játszik azzal, hogy rügy valójában egy nő, a képek motívumai az állati rendszerben maradtak, csupán a fő alak lett nő, aki egész testével vigyáz például egy fészekben valamire, amit mi nem is láthatunk, így mind az ábrázolás, mind történet is nagyon erősen metaforizált, nyilvánvalóan egy anyává válás történettel van dolgunk, viszont nem biztos az számomra, hogy teljesen sikerült-e megteremteni az ember és Rügy között a megfeleltetést, itt-ott azt érzem, hogy a szépség és a pátosz elfedhet lehetséges hibákat, slendriánságokat. De ezzel együtt is egy szép és jól eltalált könyv az identitáskrízisről, otthontalanságról, küzdelmekről, anyaságról, fontos dolgokról. Kettőszáz forint a Líra nyári leárazásán.

11 könyvet olvastam az elmúlt hónapban:

Rafael Pinedo: Plop
A Plop vitathatatlanul elkezdte, sőt, berobbantotta a hónapomat. A kisregény egy állati izgalmas posztapokaliptikus világban játszódik, ahol a társadalom ismét törzsekben, törzsi rendszerben tagozódik. A szöveg egyetlen közössége, törzse más törzsekhez hasonlóan igyekszik definiálni magát, miközben még nem alakultak ki olyan evolúciós javak, mint az életösztön vagy a fajfenttartás igénye, vagy olyan civilizációs termékek, mint a család, a szülőség, az empátia vagy a közösségvállalás. Nagyon letisztult, elemeire lecsupaszított értelmében egy humánetológiai regényt olvasunk arról, hogy hogyan alakul egy közösség, amelyet a rítusai és a tabui tartanak össze. Rámutat arra, hogy mennyire esetlegesek a mi legalapvetőbb szokásaink, mint az például, hogy a szülő neveli a gyermekét, vagy legalább van benne bármilyen szándék erre. A Plop egy laza kisregény, könnyen olvasható, távolságtartó, regisztráló nyelven szólal meg, és minden mondata elgondolkoztat. A sárban született gyermek történetéről olvashatunk, aki többet akar másoknál. Nagyon jó könyv, repült a kedvenceim közé, bátran ajánlom.

Per Petterson: Megtagadom
Per Petterson könyvét nagyon akartam szeretni, mert érdekel az északi irodalom, és mert a könyvet egyébként is ajándékba kaptam még régebben. De nem igazán sikerült még csak kedvelni sem. A könyvben leginkább két gyermekkori barát történetét követjük, akik negyven év után véletlenül összefutnak egy hajnalon. Ennek a találkozásnak nem igazán van tétje, mégis mindkettejük számára alkalmat ad arra, hogy mérleget vessenek az életükkel. Az egyik fiú beszél az erőszakos apjával való viszonyáról, és arról, hogy nem képes neki megbocsájtani, a másik inkább a jelenbeli kilátástalanságára koncentrál. Minkét szereplő elveszett mindkét életszakaszban, és talán ezt hivatott bemutatni Petterson nagyon széttartó, darabokra bontó prózája, amely engem nem igazán kapott el. Értem, hogy mi érdekes benne, tényleg foglalkozik a nyelvvel és azzal, hogy hogyan közöl, viszont nem találtam az egésznek azt a részét, ahol ez hatni tudna rám. Sajnálom, hogy elmaradt a könyv a várakozásaimtól, talán majd egyszer később újraolvasom, vagy olvasok mást a szerzőtől.

Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni
Dora Csehova egy szuperizgalmas novellavilágot hoz elénk, aminek a középpontjában olyan emberek állnak, akik nem akartak valamilyenek lenni. A cseh írónő a posztszovjet világ Oroszországába vezet minket, és minden társadalmi térben megmutatja azokat az egyszerű, emberi sorsokat, akik többre vágytak, mint amit elértek, vagy csak más feladatokat cipelnének, mégis képesek belesimulni a helyzetükbe. Kedves történetek ezek a novellák a szokásos nagy orosz irodalmi témáról: a tobzódásról, az itthoni irodalom számára is ismert kilátástalanságról, amelyek az ezekben rejlő sokszor sötét, keserű humort kiaknázó prózanyelvvel szólalnak meg. Régóta szemeztem vele, örülök, hogy végre elolvastam.

Seres Lili Hanna: Várunk
(Fent már írtam róla.)

Sarah Perry: Melmoth
No, ez egy fura könyv. Mindig tudtam, hogy nem érdekel annyira, hogy megvegyem, de aztán jött egy jónak tűnő cserealkalom, és elcseréltem. És ennek legalább tudok örülni. Hogy nem költöttem rá. Nagyon szeretem azt a kiadói sorozatot, amiben megjelent (KULT Könyvek, XXI. Század Kiadó), de ez a könyv most nem jött be. Először is iszonyatosan díszítetten ír a szerző, nagyon kényelmetlen és életidegen volt számomra a nyelve, de ez még érdekes is lehetett volna, és értettem, hogy a misztikus hangulatot akarja megteremteni. Ugyanis a könyv a lengyel Melmoth mesét ragadja meg, aminek főhőse egy asszony volt Krisztus sírjánál, aki később megtagadta, hogy látta volna a feltámadt megváltót, ezért örök bolyongásra és magányra ítéltetett, hogy tanúja legyen a világ legnagyobb gonoszságainak. Izgalmas lenne a történet maga, lelkiismeretfurdalásról, történelmi traumákról, eltérő életkörülményekről és erkölcsi normákról szól, mégis, valamiért nem szerettem olvasni. Nem egyértelműen rossz könyv persze, éppen a kérdésfelvetései miatt, de számomra szörnyen körülményes és vontatott volt.

Tittel Kinga: Mesélő Budapest
Tittel Kinga több évtizedes idegenvezetői tudását és tapasztalatát gyűjtötte össze ebbe a vastagabb, gazdagon illusztrált, gyerekek számára is befogadható nyelvű könyvbe, amely Budapest fontos tereit, utcáit, épületeit járja körbe. Rendkívül színvonalas anyag, amely tájékoztat az alapokról is, a fontosabb visszatérő fogalmakról (mint például a vallási felekezetek vagy az építészeti stílusok) külön áttekintést is ad, és amellett, hogy elmeséli a fontos tudnivalókat, kis sztorikat, vicces, érdekes történetek fűz hozzájuk, amiket Kecskés Judit rajzai emelnek tovább. Egy komplex kötet, én a harmadik felújított, bővített kiadást olvastam, ebből azt gondolom, hogy néhány évente újra-újragondolják, frissítik a kötet tudásanyagát. Én egy picit hiányolom belőle az alternatív városi turizmus néhány terét (például a piacokat), és tök jó volna valamilyen hipertext megoldással több képet látni a homlokzatokról, a szövegben kiemelt részletekről, de ezeket már tényleg csak azért írom, hogy belekössek.

Sun-Mi Hwang: Rügy
(Fent már írtam róla.)

Szécsi Magda: Töredéklét
(Fent már írtam róla.)

Rona Jutka: Magyar cigányok / Hungarian Romas
Túlélők vallanak
A Magyar cigányok egy album néhány olyan emberről, akik túlélték a roma holokausztot, a Pharrajmost. A magyarországi roma holokauszt története sokkal lokálisabb, mint amit a holokauszt történeteiből ismerünk, sokhelyütt nem esett bántódása a romáknak, sokhelyütt a csendőrök intézkedtek, temetőkben vagy erdőkben lőttek le romákat, csak a komáromi Csillagerődbe gyűjtött romák történetei hasonlítanak a leginkább a holokauszttúlélő zsidók történeteihez. Nagyon fontosnak tartom ezeket a történeteket, mert szerintem erősen beszélnek a magyarországi többségi-kisebbségi együttélésről. A hetvenes évekig alig volt tematizálva az, hogy a romák is a holokauszt áldozatai voltak, és a kérdés társadalmi feldolgozottsága a mai napig nem teljes. Rona Jutka könyve röviden ismerteti néhány túlélő történetét és életét, majd fotókat közöl arról, hogy kik is ők, és hogyan élnek ma, többségük a családjuk körében. Ez egy izgalmas és informatív könyv, de nem nyújt részletes bemutatást, inkább csak bele-belekap a témában. Akit részletesebben érdekel a téma, annak inkább Katz Katalin: Visszafolytott emlékezet című könyvét ajánlom.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején
Julie Orringer a valós háborús hős, Varian Fry amerikai újságíró köré épített egy romantikus regényt. Varian Fry 1940-ben, Franciaország náci megszállását követően New York-i otthonából Marseille-be utazott egy száz fős listával, hogy elkezdje kimenteni az országban rekedt, többségében zsidó művész és filozófus elitet. A munkája közben felkeresi őt Elliott Grant, egykori szerelme, hogy a segítségét kérje. Bár a regény első 100-150 oldalával meg kellett szenvednem, mert nehezen találtunk egymásra a regény hangjával, valahogy egy izgalmas, kellemes, olvasmányos történet lett az ötszáz oldalból. Készül róla az értékelés.

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll
Papp Réka Kinga újbaloldali aktivistát és médiajelenséget nagyon kedvelem, mert állati progresszívan áll hozzá azokhoz a témákhoz, amikkel dolgozik, és mert jó a humora. Ezért vettem meg nagyon lelkesen az Aki kurvának áll című könyvét, amely a szexmunka témáját járja körül hat különböző riportalanyával, akik közül ketten melegek. Az első olvasáskor nem tudtam volna még írni a könyvről, pedig akkor jobban tetszett, most kigyűjtöttem a könyv alapos tényanyagát, megnéztem, hogy hol gondolkodunk másként a dolgokról, esetleg hol ferdít valamennyit szerintem (ez elsősorban rólunk, a máshogy gondolkodókról szóló részben történik meg), és hamarosan készül róla értékelés is. Összességében ajánlom a könyvet, jó gondolatébresztő, de nem gondolom, hogy kritika nélkül kell kezelni, én is ebben a szellemben fogok írni róla.

Blogoltunk is:

A hónap első bejegyzése egy kibeszélős bejegyzés volt, amiben annak igyekeztem a nyomába eredni, hogy igaza van-e Toroczkai Lászlónak, amikor arról beszél, hogy ellepte a filmgyártást az LMBT+ propaganda, és arra is megpróbáltam válaszolni, hogy miért lehetnek érdekesek a filmkészítőknek és a nézőknek egyaránt az LMBT szereplők, majd néhány mondat erejéig a normális szón is elgondolkoztam. Szerintem egy jó bejegyzés lett, moly.hu-n egy izgalmas vita alakult ki alatta, amit szerettem olvasni.

A következő bejegyzés már a hónap második felében jött ki, hiába, az 1 és 6 a tipikus hó eleji tervező bejegyzés. A betervezett könyvek közül eddig kettőt sikerült elolvasnom, viszont szeretnék még egyet sorra venni a sulikezdésig, eggyel pedig folyamatosan haladok, szóval nem lesz nagy baj. A szeptemberi 1 és 6 viszont megint csúszni fog, megvárja az iskolakezdést, hogy lássam, mik lesznek a kötelezők.

Aztán jött egy újabb kibeszélős bejegyzés, amiben arról meséltem, hogy jobban akarok blogolni. Hogy szeretnék kiszámíthatóbb és alaposabb lenni, hogy beleírom a naptáramba, mikor szánok dedikáltan időt a blogra, szeretnék figyelni a mondatstruktúráimra, és szeretnék sokkal aktívabban jelen lenni, mert azt hiszem csak így volna ez érdemes.

Ez a lassan végéhez közeledő bejegyzés pedig a negyedik a hónapban. Várom a szeptembert rengeteg egyéb dolog miatt is, de az egyik ok tényleg az, hogy újra tudok majd blogolni, mert nem csúsznak szét a napjaim. Egy csomó új helyzet elé kell majd néznem a blog.hu-ról való hamarosan induló költözés, és a saját elhatározásaim miatt is, de őszintén várom őket.

Szóval jönni fogok majd! Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #10: Mostantól jobban akarok jobb blogger lenni

Sziasztok,

emlékszem, hogy gyermekkoromban nem értettem, hogy miért év közepén tartjuk az új évet, hiszen az ovi, és ezzel az év eleje is ősszel, szeptemberben van. És bár én szeretem megélni a téli év végét, év elejét, most vitathatatlanul lesz megint egy nagyon erős szeptemberi évkezdésem. Már meséltem róla, hogy dolgoznom kell az első kötetemen a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj keretében, és arról is, hogy most kezdem majd el a mesterképzést, sőt, azt is említettem már, hogy számos új helyzetben kell majd megtalálnom magam. Mindemellett a pandémia (és az azt kevésbé feloldó nyári szünet) számomra is egy fontos tapasztalat volt, aminek a tanulságait szeptemberben, Szegedre visszatérve, de mégiscsak az új életet elkezdve le kell majd vonnom.

A tavaszi, nyári gondolataimat, a korábbi blogger tapasztalataimat és a saját eltökéltségeimet szervezem most egy bejegyzésbe, amiben azt igyekszem tisztázni magamban is, hogy mik a fontos vonalak a bloggerségemben, illetve mik azok a dolgok, amiben változtatni, fejlődni szeretnék. kibeszelos_1.JPG

Bloggernek lenni azt jelenti, hogy van egy ügyem, amit képviselni szeretnék

A tavaly ősz, és a TEDx Szeged előadásra készülés segített abban, hogy megtaláljam, mi az a történet, amin keresztül meg tudom mutatni, mennyire fontos számomra, hogy legyen LMBT könyves fórum. Ez a történet a tizenhat éves önmagamé, aki keresi ezt a felületet és témát. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ezt a hiányt az én tartalmam tölti, töltheti be, miközben az egész baromi logikusan, szervesen alakult ki. Merthogy keresem az ilyen könyveket, és mióta az eszemet tudom, nyitok ilyen felületeket. Régen még .hupont.hu-s oldalam is volt, ami az egyik mélyrepülése a magyar web 2.0-nak.

A logikus véletlen és az abból való fejlődés alatt hozzám nőtt ez az egész ügy. Szeretek én lenni a meleg könyves blogger, még akkor is, ha tök örülnék, ha lennénk még néhányan. Például valaki, aki jól foglalkozik LMBT+ fantasyval, angol nyelvű megjelenésekkel, LMBT+ Vöröspöttyösökkel, vagy bármi más olyan dologgal, ami nálam szürke folt. Mert hogy tök nagy az LMBT+ könyvpiac ma, és bár tudom, hogy valószínűleg ebben semmi érdemem nincs, mégis örülök, hogy egyre növekszik, mert olyan nagy kiadók is, mint az Európa vagy a Magvető sorra adnak ki LMBT könyveket, és máshol is sorra jelennek meg állati izgalmasan reprezentáló, végig gondolt, működő szereplők. Fontos számomra, hogy legyen szó ezekről a könyvekről, mert túl sokszor írtam be eredménytelenül a Google-be, hogy meleg könyvek, és egyébként is szeretem jártatni a számat. Itt pedig még fontoskodhatok is, ha kedvem van hozzá.

Ez az egész blog baromi fontos nekem

Elgondolkoztam azon, hogy abbahagyom, mert nagyon sok időigényes dolgom, tartalomgyártó feladatom lesz. De az abbahagyás helyett inkább újra végig gondoltam a fentieket. Nincs értelme ebben a minőségben folytatni, de épp most dolgozom a weboldalon, amit csak ennek akarok szentelni… Mert az élet így hozta, így nem lehet, és nem is szeretném hagyni.

Úgy érzem, hogy ezentúl muszáj lesz jobban csinálnom. Azért, mert már a saját oldalra megy majd, azért, mert egy Móricz ösztöndíjas költő blogja legyen már ennél alaposabb, azért, mert ha ebből a blogból vagy a tartalomgyártásból szeretnék megélni később, akkor muszáj megmutatnom, hogy mire vagyok képes. Azt akarom, hogy ne azért tűnjön ez az egész fontosnak, mert én sokszor elmondom ilyen első pontokban, hogy ez fontos nekem, hanem azért, mert látszik rajta, hogy fontosnak van tartva.

Jelenlét

Szóval akkor az eddigiek: Az LMBT+ könyvekről való tartalomgyártás az ügyem, és fontos számomra, hogy látszódjon a blogon és a hozzá kapcsolódó facebook oldalon az, hogy ez egy tényleg fontosnak tartott téma. Szeretnék jelen lenni olyan helyeken vagy online felületeken, ahol ezzel kapcsolatban bármi felmerülhet. Hallatni szeretném a hangom, ha van érdemi mondanivalóm a témák kapcsán, ezért hozzá fogok szólni LMBT+ vagy könyves témákhoz, fogok megosztani olyan cikkeket facebookon, amiket szeretettel ajánlok nektek, pedig nem én írtam őket (ez egyébként már elindulni látszik), és szeretném ezt a bejegyzéstípust is arra használni, hogy diskurzust generáljak. Ez például a legutóbbi bejegyzés alatt moly.hu-n abszolút sikerült, és nagyon klassz hozzászólások születtek alatta, egészen más nézőpontokból.

Nőni szeretnék. Olyan emberekhez is eljutni, akikkel nem feltétlenül értek egyet, és vitatkozni akár. Felvillantani azt az LMBT+ téma és a könyvpiac közösségeinek a számára, hogy van egy ilyen közös halmaz, és hogy olyan bloggerként, aki felvállaltan egy ilyen közösség tagja, lehet más véleményem dolgokról.

Mindezek mellett gondolkodom abban, hogy milyen platformokon lehetne ezt a személyes brandet tovább építeni, akár offline dolgokkal, akár szövetségesekkel, akár ki tudja mivel. Azt érzem, hogy nagyon sok lehetséges út áll most előttem, és egy határozott lépést kell tennem valamilyen irányban. Nem akarok itt ígérgetni, mert tudjuk, hogy mik szoktak teljesülni az ígéretekből, ezek pedig egyébként is hosszútávú tervek, de sokkal határozottabban gondolkodom bennük, rajtuk, mint korábban.

Nem kell mindent elolvasnom

Tényleg nem. Mert nem is lehet. Ha eddig olyan dolgok voltak a bejegyzésben, amiket vállalok, akkor itt most legyen egy dolog, amit továbbra sem. Azt vállalom csak, hogy mostantól nem fogom magam ezzel nyomasztani. A televíziós képzésen azt tanultuk, hogy a médiának kapuőr szerepe van, vagyis a média döntése az, hogy mi lesz hír, és mi nem. Erre azért van szükség, mert egyszerűen nem lehet minden információból hír. A tévé aszerint is válogat például, hogy melyik mutatható meg jól vizuálisan. Ha van felvétele arról, hogy bármi hatalmas lángokkal leég, arról például biztosan lesz híradás. Hasonló a helyzet nálam is.

Vannak témák, amelyek kedvesek, kedvesebbek nekem, és vannak, amik nem, és persze, vannak olyan könyvek az LMBT+ témán belül is, amiknek egyszerűen nem is én vagyok a célcsoportja. Azt találtam ki, hogy ha ilyen könyvekkel kapcsolatban jó értékeléseket találok, azokat megosztom facebookon, mert nem szeretném, ha miattam maradnátok le álmaitok LMBT+ olvasásairól, viszont én már azoknak a dolgoknak szeretném szentelni az időmet, amik érdekelnek, és amikben hitelesen tudok megszólalni.

Dedikált idő

Ki kell találnom, hogy mikor fogok blogolni, és be kell ezt írnom a naptáramba. És persze nem csak akkor fogok blogolni valószínűleg, de akkor biztosan. A dolgaim mellett szükségem lesz erre a rendszerességre az eddigi, majd valamelyik nap fent maradok kettőig és befejezem az értékelést, amit napok óta tologatok helyett. Nagyon sokáig el akartam ezt kerülni, de most, hogy szeretnék változtatni a blog léptékén is, szükségem lesz erre a betervezett időre. Nem tudom, hogy ez fog-e olyat jelenteni, hogy ebben a félévben valószínűleg szerdán lesz a blogra nap közben egy 5-6 órám, ezért legtöbbször csütörtökönként jön majd friss tartalom, az is lehet, hogy ez számotokra teljesen láthatatlan marad, és ez csak egy ilyen operatív dolog. Meglátjuk.

A jövőmet építem, minőségibben, talán valamennyire másként is…

Ez tök sok mindent jelent. Állati jó lenne majd tényleg könyves vagy kulturális tartalomgyártásból megélni, és a blog vitathatatlanul egy referencia tud majd lenni. Helló, itt vagyok, ezer éve viszem ezt a blogot, ésatöbbi.

Ahhoz viszont, hogy a most magamtól is elvárt minőségi javulás megtörténjen, és valódi referenciaként tudjon a blog működni, muszáj lesz jobban írni. Szeretem a blog nyelvében azt, hogy élőbeszédszerű, de ez sokszor azt is jelenti, hogy átsiklom afelett, hogy nem teljesen jó helyen van az alany, állítmány és tárgy, vagy hogy a jelző a mondat végére került. Szeretném, ha a szövegeimben a helyükre kerülnének a mondatrészek, de megmaradna az élőbeszédszerűség is, és tudom, hogy ez megint munka lesz, de egy máshová írt szövegemet most látom jól működni, és bízom benne, hogy itt is kialakul majd. Talán nem is érzékelitek majd ezt a változást, csak feltűnés nélkül jobb szövegek érkeznek majd.

Összefoglalva:

Minden marad a régiben, majd szeptembertől egyszer csak elkezdem már az új egymelegsracolvas.hu oldalt használni (erről természetesen értesítelek titeket), és tudatosabban igyekszem hozzáállni a szövegekhez és az online tartalmak kezeléséhez.

Szeptember elején szeretném majd kikérni a véleményeteket is, szóval ha van mondanivalótók a bloggal, az új oldallal, az arculattal, az eddigi működéssel és a felvázolt tervekkel kapcsolatban, akkor jelentkezem majd egy Google kérdőívvel. Még mindig szeretném, ha ez az oldal nem csak nekem, hanem nekünk készülne, és a másfél évvel ezelőtti tanácsaitok alapján sikerült egy csomó új dolgot beépítenem, bízom benne, hogy ez most is így lehet. Egy frissen épülő arculatban és működésben ez könnyebb is lehet majd.

Még másfél héten át vidéken vagyok, de hétfőn érkezik a summa, és reményeim szerint lassan beáll a fent vázolt működés is, hogy majd azzal együtt menjünk együtt:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A júliusi kedvenc és az augusztusra már nagyon betervezett címek

Sziasztok,

mint már sokszor említettem, a nyaram rendkívül széttartó lesz, lett, éppen ezért csak most tudom hozni a hónap elején szokásos 1 és 6-ot. Eddig utaztam, sőt, tulajdonképpen most is utazom, a ritka internetelérés közeli pillanatokat pedig most egészen más dolgok kötötték le: Felvételiztem, szeptembertől magyar nyelv és irodalom mesterszakos hallgató leszek, ősszel indul egy nagyon izgalmas és a szívemnek nagyon fontos város témájú projektünk, és megkaptam a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat, így el kellett kezdenem az első verseskötetemen is agyalni. És bár mindezek folyamatos tevékenységeim lesznek majd, szeptembertől már állandóan internet közelében leszek, így fogom tudni tagolni az időmet, és ígérem, hogy rendeződik a blog helyzete.

Addig viszont még nagy terveim vannak. Akad például néhány bejegyzés, amit meg kellene írni, így a múlt havi kedvencemről szóló értékelés, és akad néhány könyv is, amit már nagyon el kellene, vagy újra kellene olvasni. Kezdjük hát az augusztusi 1 és 6-ot:1_es_6_5.JPG

1. A júliusi kedvenc olvasmányom:

Gart Risk Hallberg: Ég a város

1976 Szilveszterén megölnek egy fiatal lányt a Central Parkban. Az Ég a város ezer oldalon át történő zajlásában a kómában fekvő lány történetéről olvashatunk, amelyhez zseniális módon kapcsolódik a város teljes társadalmi rendszere a poszthumanista underground mozgalmon keresztül az évek óta megszűnt Ex Post Facto punkzenekaron át egészen a város egyik legbefolyásosabb családjáig. A mélyére nézünk a kötetben annak, hogy mennyi az a pénz, és milyenek azok az eszmék, amelyekért folyamatosan égni tud New York City.

Az ezer oldalban mindenki kap valamennyi szerepet, sok olyan szereplőt mozgat maga a könyv, akiket hosszan, többször láttat az elbeszélés, és akik úgy tűnik akár tevékenyen is alakíthatják a cselekményt. A sok nézőpontot mind egy mindent tudó elbeszélő hangja köti össze, a szereplők városképe, szociális helyzete, társadalmi szerepe mentén különböző városképeket látunk egymásnak feszülni, amelyek együtt adnak ki egy nagy egész képet. A gyilkosság után való nyomozás több szálon fut, nyomoznak a barátok és a rendőrség is, a közelben partit tartó gazdagok közül is többen bevonódnak. Az össze nem tartozó szereplők is megismerik egymást, még úgy is, hogy a részigazságaik nem fedik fel egymást, az olvasó számára azonban tényleg a nagy kerek városképet és annak különc szereplőit látattja. Nagyon ügyesen épülnek fel a regény LMBT karakterei, jók a felépített elérhetetlenül underground és az elérhetetlen csillogás terei is, és egy pillanatig sem lesz unalmas semmi, ami egy ezer oldalas könyvnél szinte lehetetlen, itt mégis látszólag könnyedséggel így sikerült. Lesz majd róla értékelés is, csak nem tudom még, hogy hogyan fogok a könyvhöz nyúlni. De biztosan lesz, mert nagyon szeretem, és várom, hogy meséljek nektek róla.

és

6. Az augusztusra betervezett címek: amiket most két csoportra bontok: 4 és 2

4: A pandémia kezdete óta elkezdett könyveket végre be kellene fejezni

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember

Pusztai Virág egy nagyon kedves, kedvelt tanárom volt az elmúlt évben, amikor a televíziós műsorkészítés felé vitt az utam. Nem meglepő módon televíziózással, televíziós szakemberek képzésével foglalkozik több év közmédia után, de a gyakorlati tudáson túl keresi a média elméleti tereit is, médiafilozófiával is foglalkozik, ez a könyve pedig a doktori disszertációjának az anyagát tartalmazza. A könyv egy részének a tudásanyagát felületesebben már ismertem a kurzusairól, viszont el szeretném olvasni a teljes kötetet, mivel alapvetően érdekel az, hogy milyennek látja ő és egyáltalán a filozófia, médiafilozófia azt a világot, ahol a képek tényleg mindent uralnak. Plakátok, reklámhirdetések, matricák, jönnek velünk szemben az utcán, a közösségi médiában létrejött a vizuális történetmesélés, mint eszköz, és érdekel, hogy hogyan lehet ezt tudományosan megközelíteni, hogyan viszonyul Mona Lisa egy tükrös szelfihez például, ha ezt nem mémekben akarjuk kifejezni… A könyv első része egy filozófiai áttekintést ad mindarról, amit az emberiség valaha gondolt a képekről, még nem jutottam el ahhoz a részhez, amelyik igazán erős állításokat tesz. Nyár eleje óta olvasgatom, emésztgetem, mert nehéz, tudományos szöveg, de szép lassan haladok vele.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Julie Orringer romantikus regénye Varian Fry erőfeszítéseit veszi sorra, aki 1940-ben Marseille-ben elkezdi felkutatni az európai kultúra legnagyobb élő alakjait, és megpróbálja kimenteni őket a nácik által megszállt Franciaországból. A nehéz időkben megjelenik egyetemi barátja, Grant, akivel együtt ismét fellobbantak a kampuszon átélt érzelmei. Az első 100 oldalban nem igazán sikerült egymásra találnunk a könyvvel, onnantól viszont visz az egész, most már sikerült megismerni annyira az akkori francia-amerikai diplomácia világát és a két férfi kapcsolatát, hogy vigyen a szöveg, ami sűrűn szedett 540 oldalával még így is meg fog dolgoztatni. De nem baj, várom a történetet, mert már elkapott. A Libritől kaptam májusban, és sajnálom, hogy még nem írtam róla recenziót, szeptemberben mindenképpen sorra kerül, mert amint elolvastam, nekiülök.

Sally Hines: Mi a gender?

Mindenbizonnyal ez a könyv szerepelt a legtöbbször eddig 1 és 6-ban, de ez nem tántorít el attól, hogy most ismét beleírjam, mert őszintén szeretném a szeptembert a régi nyomások nélkül kezdeni, és bármennyire is fantasztikus ez a könyv, mert kutatja a társadalmi nemek pszichológiai, társadalmi és biológiai kérdéseit elképesztően gyönyörű, egyedi és különleges kivitelben, valahogy eddig nem sikerült elolvasnom. Nyilván az is az oka, hogy mivel recenzióban kaptam a Scolartól, ezért szeretnék minél előbb írni róla, és az agyam ellenáll a kényszernek, de a helyzet az, hogy ez a könyv tényleg istentelenül zseniális.

Ocean Voung: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

És ha már az istentelenül zseniális könyveknél tartunk. Ennek a könyvnek jobban vártam a magyar megjelenését, mint tulajdonképpen bármit az eddig leélt életemben. Aztán megjelenés után elolvastam az első fejezetét, imádtam, sírtam, kiakadtam, csak ültem felette üres tekintettel, hogy ez mennyire kurva jó és hiperszenzitív, és ez a kedvenc könyvem… És hát… Azóta sem olvastam tovább, pedig kétség sem férhet hozzá, hogy kedvenc könyv lesz. Ocean Voung a fiatal amerikai irodalom egyik nagy alakja. Az édesanyja mélyszegény vietnámi bevándorló, ebben a lírai nyelvű regényében pedig az első generációs értelmiségiségéről, a múltjáról, a kisebbségi létéről és a melegségéről beszél egy gyönyörű szép, az édesanyjának írott levélben. Ezt a könyvet Ocean Voung nekem írta, gyönyörű, amit eddig olvastam belőle. Utálom, hogy befeszültem az olvasása közben, de remélem fel tudok oldódni hozzá, bár ez a könyv az, amit szívesen viszek tovább, mert tényleg őszintén hiszek benne, hogy kedvenc lesz és megéri rá várni.

2: Ezekről elmaradt az értékelés az első olvasásukkor, pedig nagyon jó könyvek, és nagyon szerettem őket, tehát újra kell olvasnom

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll

Papp Réka Kinga politikai aktivista és újságíró a szexmunkáról írt riportkönyvet, amiben hat történeten keresztül bevezeti az olvasót a szexmunka kérdéseibe. Beszél a különböző típusairól, a szexmunkássá válás különböző motivációiról és élethelyzetiről, a szexmunka-prostitúció vitáról, amely keretében azt vitatják, hogy létezik-e nem a kizsákmányoló társadalom generálta szexuáis szolgáltatásnyújtás, de beszél a hazai és nemzetközi szexmunka jogi környezetéről, érdekképviseletéről, és még egy csomó minden másról. Amikor elkezdem tavaly ősszel olvasni a könyvet, még nem gondoltam, hogy írni fogok róla, aztán láttam, hogy van benne két meleg történet, de már nem jegyzeteltem ki a fontos dolgokat. Eddig tologattam az újraolvasást, és nem szeretném tovább vinni.

Tommi Kinnunen: Négyesút

A Négyesút a tavaly februárom egyik nagyon klassz olvasmánya, amit már régóta szerettem volna olvasni. Bátor nők egymást követő generációjáról beszél benne, akik végigélte a múlt századot, és mindegyiküknek meg kellett küzdenie ahhoz, hogy a tisztességét kiérdemelje, megőrizze. Nagyon szerettem a könyvet, bátran nyúlt a meleg témához is, egy igazi posztszovjet finn térben találtuk magunkat, ahol a nő nem igazán él egyedül, a látszat a legfontosabb, a család egysége pedig senki szerint nem sérülhet. Tommi Kinnunen könyve szomorú és gyönyörű elegye annak a sokféle érzésnek, amit az ember a családjáról gondolhat, és jó ezekkel szembenézni. Sajnos amikor olvastam a szakdolgozat és az egyetemi végzéssel kapcsolatos dolgok miatt nem maradt időm arra, hogy írjak róla, most pedig már csak felületesen tudnám ezt megtenni, ez a könyv pedig nem azt érdemli.

Hát ezt tervezem be most a hónapba, vagy hát ebbe a maradék 15 napba. Nagy tervek ezek, és még vissza is van egy három napos nyaralás, azt követően viszont szeretnék intenzíven dolgozni a blogon, mert tényleg azt szeretném, ha ősszel fennakadások nélkül tudna folytatódni a munka, és a fő feladat akkor számomra ne a tartalomgyártás, hanem a blog költöztetése, és a költözés mindenféle kellemetlenségének megoldása legyen.

Nem tudom, hogy milyen bejegyzéssel érkezem tehát legközelebb, bízom benne, hogy egy értékelést legalább fogok tudni hozni augusztus hónapban is, de ha nem, a három hetente jelentkező kibeszélőssel mindenképpen érkezem majd 28-án. És summa is lesz. Szeptember 7-én pedig biztosan elkezdődik az egyetem, és sokkal kiegyensúlyozottabb leszek.

De addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #9: Homoszexuális propaganda filmekben, sorozatokban, mindenhol?

Sziasztok,

a ma hozott kibeszélős témák régóta izgatják a fantáziámat, szerepeltek a ’kibeszélős bejegyzések tervezet’ listámon, de ez egy eléggé konzerv téma, vagyis mindig aktuális, nem szezonális, nem szól adott időszakról, ezért eddig mindig tologattam, pedig egy tök izgalmas tendenciára mutat rá.

Ami miatt most hozom, az tulajdonképpen az, hogy Toroczkai László a napokban előállt azzal, hogy nagyon sok film és sorozat propagálja a homoszexualitást, és ők ezeket a műveket szeretnék szivárvány színű 18-as karikával ellátni, nehogy megmérgezzék a tisztességesen nevelt magyar és konzervatív gyermekek lelkét. A mai bejegyzésben arról szeretnék mesélni, hogy miért lettek mostanában a filmekben ennyien LMBT szereplők, mit tanulhat egy konzervatívan nevelt csemete abból, hogy ha ilyet lát, milyen állításokból következik az, amit Toroczkai László mond. Kezdjük el!kepkivagas_15.JPG

A homoszexuális propaganda ellepte-e a mozijainkat és a Netflixünket?

Szóval egy olyan országban vagyunk még mindig, ahol vidéken nem vetítették a Love, Simont, és művészmoziba kellett menni a néhány Szólíts a neveden vetítésért, szóval rögtön az elején leszögezném, hogy ne legyenek annyira nagyok az illúzióink. De azért Drégelynél mégis betörnek új idők új dalai, és hogy ezt Toroczkai László homoszexuális lobbinak nevezi, az most még nem fontos, de később lesz róla szó. Azt veszem észre, hogy nem győzöm olvasni az ifjúsági regényeket, amikben az egyik mellékszereplő meleg, és a középiskolás tinisorozatokban vagy a szitkomokban is egyre gyakrabban találunk valamilyen LMBT szereplőt.

Sokan beszélnek arról, hogy valóban van-e egy lélektani, vagy akár kimondott kisebbségábrázolás kvóta ezekben a történetekben, és ha arról beszélünk, hogy a buzilobbi betört a filmgyártásba, akkor ezekről a kvótakérdéseken alapuló diskurzusokra hivatkoznak. Ezek tök nem bizonyítottak, és nem is igazán hiszek bennük. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor én is úgy gondolom, hogy adott filmgyártók a saját alkalmatlanságukat igyekeznek kisebbségi jelenléttel elfedtetni, és persze könyvekben is láttunk már ilyet, amiket én általában nem is ünneplek, hiszen felületes, sematikus LMBT szereplők születnek így, akik csak tovább építik a sztereotípiákat.

Nem tudom a nagy igazságot, de az gondolom, hogy a filmgyártás egy sokkal autonómabb, önműködő rendszer, amely a piacról él. Olyan dolgokat mutat be (szemben a filmművészettel), amelyek közel veszélytelenek, de annyira azért érdekesek, hogy bemenjen rá valaki a moziba, aki feltölti majd torrentre a kamerás felvételét. Azt gondolom, hogy nem vette meg a homoszexuális propaganda (Bocsánat, csak imádom ezt a terminust, tudom, hogy nem túl liberális dolog, viszont az iróniám, amivel használom, esküszöm, hogy az.) a filmpiacot, hanem csak érdekesek lettünk a filmfogyasztók számára.

De hogy miért is érdekes az LMBT közösség a filmkészítők számára?

Amikor korábbi korok filmjeiben és sorozataiban LMBT szereplőket látunk, akkor őket még valami deviáns bandaként tudjuk értelmezni. Elég csak Olira, a Szomszédok teleregény sejpítő fodrászára, vagy a Portyánban szereplő meleg közösségre gondolni, amelybe Al Pacino igyekszik beépülni, de az Őrült nők ketrecén vagy az Angyalok Amerikában című zseniális sorozat kicsit különc, sajátos életüket élő szereplőit is ide hozhatnánk. Bár megjegyzem, korán feltűnik a filmekben is az egyszerű szerelem ábrázolása, viszont azt hiszem az igazán nagy, emlékezetesen darabok nem ezek közül jönnek ki még ekkor.

Ehhez képest ma már a hétköznapi életbe elhelyezhető karakterek lettek az LMBT szereplők, általában van velük valami zűr, valami különcség, hiszen alapvetően a sorozatok ezekre épülnek, de ezek tényleg megmaradnak a mindennapiság síkjaiban.

Az a helyzet, hogy azt a kort éljük, amikor mindenkinek lett egy meleg barátja, kedves ismerőse, rokona, ezért nem idegenkedünk tőlük egy film terében sem, sőt, akár érdekelhetnek is minket, hiszen azt is tudjuk, tudhatjuk, hogy a melegek nem azok a sematikus melegeket, akiknek ábrázolták őket. Például nem vagyunk mind fodrászok, és ismerek nem szőrös leszbikusokat is.

Egyszerűen adott egy különc kategória, akiknek megvannak a maguk mély rítusai. El kell fogadnunk azt, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek… vagyunk, elő kell bújnunk, meg kell ismernünk másokat… És ezek a történetszálak jól jelenetezhetőek, egyszerre beszélnek az ember lélektanáról és a közösségről, társadalomról, de már nem ütnek el annyira, hogy ez legyen az egyetlen jegyük. Lehetünk zenekar tagok, kockák, szuperhősök (Ugye a Marvel gondolkodik már bennünk, Tom Hollandnál az is felmerült, hogy egy biszexuális Pókemberrel lesz dolgunk, amit a meleg férfi társadalom nagy sajnálatára nem valósítottak meg, pedig már mióta vannak Tom Hollandos fanfictionok – mindegy, nem véletlenül van mindez zárójelben.), bárki, akit csak a film megkövetel.

De mi történik az ezt látó konzervatív gyerekekkel?

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy megtudják, hogy van ilyen, és hogy ez nem feltétlenül bűnös dolog. Ha pedig esetleg meleg a csemete, lehet, hogy könnyebben fogadja el magát attól, hogy lát nem homofób-konzervatív mintákat is. Merthogy lehet keresztény-konzervatív szülőknek is meleg gyermeke, csak hát kérdés, hogy mennyire támogató a közeg, és persze itt el kell mondani, hogy láttunk már támogató keresztény-konzervatív közeget is.

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy ha lesz egy LMBT+ osztálytársa a gyereknek, akkor tudni fogja kezelni, ad abszurdum nem ítéli el a szexuális irányultsága vagy nemi identitása miatt, hiszen látott már ilyet. Amikor Kulka János előbújt, azt mondta, azért tette, hogy megértse mindenki, hogy még a Mágenheim Ádám is lehet meleg. Szóval így működnek.

Miért probléma ez annyira Toroczkai László számára?

Mert a homoszexualitást, mint szexuális preferenciát, akár betegséget látja, amely, mint minden deviancia, bomlasztja a társadalmi rendet, amelyet a saját bevallása szerint ők, a ’normálisak’ képviselnek. És persze, ez tök így van. Tényleg. Csak egészen más keretben, keretekben látjuk ezt a kérdést:

A provokáció azt jelenti, tulajdonképpen, hogy élünk. Mert ha nem vonulnánk fel, akkor is vannak, akik kézen fogva sétálnának az utcán, vagy szivárványos táskában hordják a dolgaikat, vagy kiteszik mindkettejük azonos nemű nevét a postaládára… vagy tulajdonképpen bármi. Egyrészt az intoleranciában nincs megadva egy olyan határ, hogy mindenki elfogadná a melegeket, transzneműeket, biszexuálisokat, amíg…, Ezek a határok egyébként is egy durván nem egyenlő társadalmat hoznának létre, normális elnyomókra és deviáns elnyomottakra bontaná azt, és a tabukon alapuló viselkedési normákat egyszerűen minden közösségre ráerőltetnék, hiszen ők egy normális világban szeretnének érni. Ezzel a normalitással szemben pedig provokáció lehet bármi, amibe bele lehet kötni, és nem provokálni, az tulajdonképpen ki tudja mit jelent.

A lobbi azt jelenti ebben az esetben, hogy ábrázolunk valamit, ami vitathatatlanul van a világban. A filmekben a saját idealizált normáikat szeretnék viszontlátni, mert hát az a ’normális’ (na, ezt a szót sokkal jobban rühellem, mint a homoszexuális propaganda kifejezést), és az ettől való eltérést csak direkt lobbitevékenység eredményeként tudják elképzelni. Hiszen a nép nem lehet erre kíváncsi, a nép normális dolgokat akar látni.

Fontos azt hiszem értenünk azt, hogy a normális az egy értékválasztás. Pont olyan, mint a szabad, ami meg számomra a legfontosabb. És nagyon nehéz, sőt igazi feladat toleránsnak lennem azokkal az emberekkel és véleményekkel, akik nem toleránsak azzal, ami nekem fontos, de hiszek benne, hogy dolgom toleránsnak lenni. Elfogadom, hogy Toroczkai László otthon nem a Fiúk a klubból ötödik évadának az utolsó részén sír, sőt, még azt is, ha megvan a véleménye arról, hogy én meg Sharon Gless csodálatos szavain hüppögök, csak hogy azt hiszem nekem legyen meg minden lehetőségem hüppögni, ő pedig mondhassa el a véleményét, és ne korlátozzuk egymást ebben.

A Love, Simon kapcsán volt egy szuper cikk a WMN.hu-n egy meleg sráctól, aki megnézte a filmet, és arról beszélt, hogy ez a filmnézés alapvetően megbélyegezte őt, és más fiúkat is a terembe. Azt gondolom, hogy ha a szivárványos kör megjelenne a filmek kommunikációs anyagaiban (megjegyzem, könyvek borítóin sem szeretem pont ezért), az nem tájékoztat a jelen életben, hanem megbélyegez. A termékeket is, és a fogyasztókat is. A szivárványos kör egy erős jelzés, bár nyilván nem fog megvalósulni, és nyilván nem is kellene igazán foglalkoznunk vele, amely ezt, ezt is jelenti.

Mindaz, amit Toroczkai László elmond, logikus. Ugyanazokat a jelenségeket írja le, amelyeket mi is megfigyelhettünk, csak a saját keretében teszi ezt, ahol a melegek homoszexuálisok, a melegség nem identitás, hanem másság, és a megértés egyértelmű elutasítás. Mindig jókat nevetünk azon, hogy Torczkaiék azok, akik a legtöbbet járnak LMBT+ rendezvényekre, de mégsem értem, hogy hogyan nem alakulnak ki diskurzusok, és a kialakult diskurzushelyzetek (Lsd. például a progresszor – Mi hazánk fiai beszélgetést) hogyan lesznek igazából terméketlenek.

Szóval legyen ez egy gesztus, egy nagyon kicsi itt a végére. Értem Toroczkai Lászlót, értem, hogy miről beszél, miről gondolkozik, és egyébként igaza is van. De a szavak, amiket ő használ, nem az én szavaim, és az ideális világ, amit ő gondol, nem az én ideális világom, és persze, a normális az nem lehet plurális szerintük. Szerintem meg pont attól lesz normális.

Nem tudom, hogy mi következik mindabból, amit most leírtam, és az is a szöveggel alakult folyamatosan, hogy mi mindent is akarok leírni, megkockáztatom, hogy egy picit terjengős is lettem ma, de mindent tök fontosnak tartottam elmondani. Szóval ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂

Ha van véleményetek, vagy mást gondoltok, írjátok meg nyugodtan kommentben, beszélgessünk érveljünk. 🙂 Már csak azért is, mert nem tudom, hogy mikor érkezem majd a következő tartalommal, de igyekezni fogok.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Júliusi summa

Sziasztok,

azzal indult el a hónap, hogy nem tudom, hogy s mint lesznek a dolgok, és hát elég durván hogy, s mint lettek. Négy könyvet sikerült csak elolvasnom ebben a hónapban, szerencsére az egyik 1000 oldalas, hogy azért ne kelljen szégyenkeznie. A otrányos olvasási statisztikáim ellenére ugyanakkor szuper tartalmas hónap áll mögöttem: Egy hetet egy pécsi kutatótáborban töltöttem, egy másikat pedig Budapesten, utóbbi a könyvvásárlásaimon is meglátszik. Amellett, hogy hónap elején összeszedtem egy rendelést a könyvudvaról, Pesten beszereztem a régóta vágyott Poketeket, találtunk egy antikváriumot, és voltam az ISBN gallériában is, így összesen 26 könyvvel gazdagodott a polcon. 

Aztán amint lemostam magamról a budapesti út porát, és lelöktem a vállamról a könyvek terhét, egyértelművé vált az index helyzete, így nem volt kérdés az, hogy saját weboldalra költözünk. Elindult az egymelegsrac.hu, ami még tesztüzemmódban dolgozik, így már tényleg csak néhány bejegyzés választ el minket attól, hogy a tartalmakat csak ott publikáljam, ami egy elég nagy lépés, és nem számítottam arra korábban, hogy ezt a hónapban (sőt az évben) meglépjem, de az élet úgy hozta, és eddig úgy tűnik, hogy túléljük ezt is. Na de kezdjük az elején:

julius_1.JPG

Ezek a könyveket szereztem az elmúlt hónapban:

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
Hát akkor kezdjük a legnagyobb coming outtal, amit a blog elbír. Még nem olvastam Grecsó Krisztián prózát, és nem is érzem az égető hiányát. Jó, de, persze érzem, hiszen mind a hazai kulturális életnek, mind a kulturális diskurzusnak fontos eleme Grecsó Krisztián, akivel kapcsolatban én eddig csak az előítéleteimről tudok beszámolni. Merthogy Grecsó egy tök jó ember, ez minden megnyilatkozásán átüt. Irodalmi ember, aki mindent ért, nem hiába szerkeszti a legnagyobb irodalmi lap prózáját. És nagyon sokan nagyon szeretik, és ez bennem mindig valamiféle tartást hoz. Megvettem használtan a korai, LMBT szállal kecsegtető regényét, meglátjuk, hogy mint leszünk vele.

Háy János: Kik vagytok ti?
Háy János megint egy olyan ember, akitől egy picit ráz a hideg, de erről ő sem tehet, ez tök az én hibám. Nagyon sokáig nem akartam elolvasni az irodalomtörténetét, mert ilyet azért mindig elsősorban kivagyiságból írnak. (Ne legyenek illúzióink, az Isteni színjátékot, vagy a Faustot is ilyen célokkal fordítják, meg még egy csomó más mindent.) Aztán rájöttem, hogy fel fognak venni magyar mesterszakra, és dolgom az, hogy elolvassam ezt a könyvet, és legyen róla a saját tapasztalatomból következő véleményem. Mert hogy ez a kortárs magyar irodalomtörténet, és ezzel van dolgunk. Szerencsére volt egy 1+1 akció a múlt hónapban az Európa Kiadónál, így a következő könyvvel együtt elég kedves áron vásároltam meg.

Garth Risk Hallberg: Ég a város
És már ezért a csodálatos monstrumért is érdemes volt igénybe venni az említett akciót. Ez az ezer oldalas könyv a havi olvasásom fő eleme, és egy oldalát sem bánom. A könyv New York hetvenes éveit járja körül az államalapítás 200. évfordulója, egy 1976 Szilveszterén történt central-parki gyilkosság és a nagy new yorki áramszünet történeteit használva. A regényben megismerünk egy fiatalokból álló punk poszthumanista csoportot, akik droggal és punkrockal és a punkság ideológiai dolgain beszélgetve élik a napjaikat, valamint betekintést kapunk a város egyik családi gigavállalatának a történetébe is, ahol felborulni látszanak a hagyományok, így kérdésessé válik, hogy ki viszi a pénzt. Közben látunk egy kamasz srácot, aki keresi a válaszait a punk közegben, egy drogos festőt, aki igyekszik menekülni minden elől, egy válófélben lévő nőt, aki egész életében kompromisszumokat hozott… és egy meleg párt, akiknek azta… Szóval lesz még szó erről a könyvről, és nagyon lelkesen mesélek majd.

Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás
Bérczes László beszélgetőkönyve
Szeretem Bérczes Láslót, mert halál szétszórt a pali, de tudja, hogy nem érdemes összeszedettnek lenni. És azért is, mert szeretetből kérdez. Tényleg. Pár éve olvastam a Törőcsik Marival készült beszélgetéskönyvét, és nagyon izgalmas volt az, hogy úgy beszélgetett a színésznővel, mint aki már mindent látott. Nem ítélkezik, nem is igen csodálkozik semmin, csak elfogad, nyugodt aurát teremt, és meséltet. Nagyon kíváncsi leszek milyen lesz ez a könyv a zenészóriással, akit még tanulok. Szeretem a dalait, szeretem a hangulatát, de még nem vagyok hívő. De tudom, hogy minden percben egyre közelebb vagyok hozzá.

Barnás Ferenc: Életünk végéig
Barnás Ferenc már régóta az irodalmi életben tevékenykedik, munkásságát számos díjjal elismerték, mégis most törte át a tudatomat, hogy a tavaly megjelent és a szépirodalmat olvasó ismerőseim szerint érdekes Életünk végéig című regényét csak el kellene már olvasnom. Távolról nézve egy klasszikus kortárs szövegnek tűnik egy öregedő filozófia-történészről, akinek meghalt az édesanyja, de a család nem értesíti őt erről, ezért elkezd nyomozni azzal a gyanúval, hogy az anyja nem rákban halt meg. Nagy családi titkok kerülnek fényre, az egész társadalom és az egész élet lemodelleződik az egyetlen 11 fős család történetében… Nem várok tőle semmit, vannak pillanataim, amikor kifejezetten az ilyesmi picit lassú, bölcsészkedő kortárs prózát szeretem, és tudom, hogy örülni fogok neki akkor.

Colm Tóibín: Nora Webster
Nagyon szeretem Colm Tóibínt, mert valami nagyon igazat kap el a női karaktereiből. A Mária testumentumát és a Blackwateri világítóhajót olvastam eddig tőle, és most beszereztem a Nora Webstert, amiben egy megözvegyült nőről mesél, aki attól fél, hogy képtelen lesz egyedül eltartania a gyermekeit, de a zene és a barátság adományai a segítségére sietnek. Biztosan tök kedves és erős szöveg lesz, jó lélekábrázolással. Várom, hogy olvassam.

Rafael Pinedo: Plop
Egy apokaliptikus világban néhány túlélő vándorlása közben születik meg Plop, akinek egy igazi darwini világban kell megtanulni élni. Nincs tere az emberi érzelmeknek, a gyengébb elbukik, és semmiféle kegyelemre nem számíthat. Nagyon érdekel a kisregény disztopikus világa, belelapozva egy csomó kis feszült, szenvtelen mondatot láttam, és Izsó Zita fordította, aki az egyik kedvenc költőm. Igazából így jött velem szemben a regény, és nagyon várom, hogy olvashassam.

Ricardo Piglia: Az eltűnt város
A Plophoz hasonlóan ez a könyv is a Kalligram és a Fiatal írók Szövetsége Horizontok című világirodalmi sorozatában jelent meg. A latinamerikai irodalom egyik regénye ez, amely nagyban merít Borgestől, megvalósítja az ő fordítógépét, azonban amikor betáplálják Poe William Willson című munkáját, elkezd alternatív szövegeket létrehozni. A fülszöveg alapján nem igazán világos, hogy ebből mi fog kijönni, van benne nyomozás, és többnyelvű sziget, és egy csomó minden, de Borges jó hívószó, és nagyon örülnék, ha jó volna a regény is. Ha még egy ütős városkoncepció is dolgozik benne, akkor pedig meghatódom majd örömömben.

Niklas Luhmann: Ökológiai kommunikáció
Képes-e felkészülni a modern társadalom az ökológiai veszélyekre?
Niklas Luhmann az egyik legnagyobb hatású szociológus, társadalomtudós, aki a nagy elméleti keretein kívül kisebb, de az egész társadalmat érintő problémákkal, például a tömegkommunikációval vagy az ökológiai problémák kezelésével is foglalkozott. Ebben az írásában elsősorban azt vizsgálja, hogy a különböző területekre tagolt tudás és világmegközelítés mennyire megnehezíti azt, hogy egyértelmű választ adjunk egy-egy mindenkit érintő problémára. Kutatja, hogy mit tud kezdeni a tudomány, a vallás, a politika, a morál, a jog, vagy bármilyen más rendszer az ökológiai kihívásokkal. A szöveg maga 1985-ben született, szóval mindenbizonnyal, ha ad is megoldásokat, akkor azok nem a legfrissebbek, viszont nincsenek kétségeim afelől, hogy a problémafelvetései időtállónak bizonyulnak.

Csányi Vilmos: Kisfiam, Ikarosz
Már korábban olvastam Csányi Vilmosnak A kentaur kultúra című könyvét, és egyébként is rendkívül izgalmasnak és érdekesnek tartom Csányi Vilmost, ahogy a kultúráról és a humánetológiáról beszél, így általában meg szoktam vásárolni a könyveit, ha látom valahol olcsón. Ebben a könyvében a kentaur mitológiába mélyedünk el, aminek kapcsán méginkább megismerhetjük azt, hogy ez a túlélésre született keverék faj hogyan vélekedik az életről, és milyen minták segítségével próbál túlélni. Csányi szövegei egyszerre nagyon szórakoztatóak, tudományosak és irodalmiak, és szeretem az ilyen együttállásokat.

J. M. Barrie: Pán Péter
Az utóbbi pár évben jelentek meg a MóraKlassz sorozat könyvei, aminek a második része volt a Pán Péter eddig magyarul nem közölt teljes szövege. Azt hiszem gyerekkorom óta kísért ennek az akaratos és menő fiúnak a története, így régóta szemeztem a kiadással, és most végre megvettem. Rövidesen el fogom olvasni.

Emma Cline: A lányok
Emma Cline első regénye tök sok helyen jött velem szembe, nem esküdnék meg rá, de talán valamikor vizsgaidőszakban még egy Viszkok Fruzsi videóban is láttam, és tudtam, hogy érdekel. A szöveg a hatvanas évek USA-jába repít vissza, egy tipikus nyárig, ami alatt a kamasz Evie Boyd belecsöppen egy csapat különc lány és rajtuk keresztül egy egész farm és egy egész szekta működésébe. Miközben a lány rettenetesen igyekszik, hogy befogadják részese lesz a múlt század egyik legmegrázóbb bűncselekményének, a Manson-gyilkosságoknak. Érdekel ez a kamasz nézőpont, szerintem állati erős lehet, és mivel csupa jót hallottam róla, nagyok a reményeim.

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus
Jan-Werner Müller végignézi a világ történelmi és jelenkori populista uralkodóit, elnökeit, miniszterelnökeit, mozgalmait, és igyekszik ez alapján definiálni azt a szót, amit sokan sokféleképpen használnak. Elsősorban azt tartja a populizmus fő ismertetőjének, hogy a populista mozgalmak azt állítják, ők képviselik a nép hangját, nincsen rajtuk kívül olyan hang, amely valóban a népé lenne. Éppen ezért rendkívül megvetik azt a politikai elitet, amely nem őket képviseli, és kézenfekvő ellenségképeket és összeesküvés elméleteket kínál a szavazóinak. A kötet azt vizsgálja, hogy milyenek, milyenek voltak a populista mozgalmak általában, majd megmutatja, milyen egy populista mozgalom ellenzékben, és milyen a hatalmon, megindokolja, miért nem buknak meg a korrupcióban, és hogy-hogy nem zavar senkit, ha pofátlanul lejt a pálya. Egy kétségtelenül nyomasztó könyvre sikerült, amely nem váltja meg ugyan a világot, de ha téged is idegesít, hogy nem biztos, hogy érted a populizmus szót, de tudod, hogy ezzel hangosakat lehet dobálózni, akkor te is olvasd el.

Esterházy Péter: Javított kiadás
EP éveken keresztül írta az egyik fő művét, a Harmonia cælestis-t, amiben az apja élettörténetét meséli el. Egy olyan ember képe tárul abban a regényben az olvasó szeme elé, aki dacol a történelemmel. Nem sokkal a könyv megjelenése után szerzett tudomást édesapja ügynökmúltjáról, amely teljesen újraírja az apaképét. Ebbe a munkába látunk bele a Javított kiadásban. Régóta szemezgettem vele, mint általában az EP könyvekkel, de most érzem azt, hogy talán itt az ideje, mert maga az apakép is nagyon foglalkoztat most, és az ügynök témában is sikerült valamennyire otthonosabbnak lennem Molnár Gál Péter könyvének köszönhetően.

Esterházy Péter: „És mesélni kezdtem”
EP írásaiból válogatott Dés László a Poket számára. Sokáig ágáltam, hogy nekem ez nem kell, külön-külön egyszer majd úgyis elolvasom az összeset, aztán egy ideig nem lehetett kapni, és akkor rájöttem, hogy mégis szeretném. Most újra kapható.

David Sax: Az analóg bosszúja
Már a Poket megjelenése óta nagyon vártam, hogy végre olvashassam ezt a könyvet, ami azt a kérdést járja körül, hogy mit kezd az élet, és mit kezd a művészet azzal, hogy ma már mind az emlékeinket, mind a fontos dolgainkat, akár művészeti alkotásainkat digitális formában tároljuk, és hogy mégis hogyan van az, hogy ebben a digitális térben elkezdünk ragaszkodni a tárgyainkhoz, fotóinkhoz, emlékeinkhez. Másodévesen olvastam egy jó Walter Benjamin tanulmányt arról, hogy az, hogy a fotó megjelenésével kérdéssé vált az, hogy melyik előhívott anyag az eredeti, és hogy hol a művészet, ha a technika képes másolni, később ugyanezekre a jelenségre a művészet válasza volt az impresszionizmus, amely azt mondja, hogy akkor nézzük meg, mit nem tud a fotó ábrázolni. Most mindent fotózunk, ez egy egészen más világ, amiről tanultam egy csomót az elmúlt évben a televíziós képzésen, és érdekel, hogy mit mond erről David Sax.

Kiss Dávid: Cigánytelep nyolctól négyig
Kiss Dávid szociálismunkás arról mesél, hogy milyen munka folyt, folyik a monori Tabánnak nevezett cigánytelepen a közösség integrálása érdekében. Ő maga alkalmazottként kerül bele ebbe a munkába, de nem kapott igazi munkaköri leírást, csak a közösségnek kell segítenie. Az itt töltött életét írja le ebben a naplóban Kiss Dávid, és most nyáron megjelent a Poket könyvek egyik legújabbjaként. A roma irodalom leendő kutatójaként azt gondolom, hogy tanulságos olvasás lesz számomra, és nagyon örülök, hogy a Poket ennek a könyvnek nyilvánosságot adott.

Tittel Kinga: Mesélő Budapest
Tittel Kinga több évtizedes idegenvezető tudását gyűjtötte egybe ebben a gazdagon illusztrált és rendkívül tartalmas könyvben, amely elsősorban a gyerekeket igyekszik megszólítani, az ő tudásukhoz képest mesél dolgokról, nyelvileg is ők vannak megcélozva, miközben nem köt a szerző igazi kompromisszumokat, tényleg hatalmas tudásanyagot mozgat.
Egyrészt voltam a hónap közepén néhány napot Budapesten, és bár néhány alapvető eddig kimaradt turistahelyszín számomra is nyilvánvaló volt, kíváncsi voltam még, hogy miket tartogat a város számomra, másrészt néhányan egy szubjektív városnarratívával foglalkozó kis írásos-fotós projekt háttérmunkálataiban vagyunk, és úgy gondoltam, hogy releváns lehet a szerző megközelítése. Még nem fejeztem be a könyvet, de tanulságos így is, és alapvetően klassz olvasni.

Szegő László (szerk.): Cigány bölcsődal
Szóval az egyik csodálatos barátommal elmentünk az antikváriumba. És csodálatos volt. Lent még foglak titeket győzködni, hogy ti is tegyetek hasonlóan (igen, nem lineárisan haladva írom az ilyen bejegyzéseket, amikkel szerkesztéskor néha meggyűlik a bajom, de hát… lent még a nihilizmusról is lesz szó…). A kedves barátom gyűjti a szépen illusztrált gyermekkönyveket, és ez a könyv Orsós Teréz gyönyörű illusztrációjával a gyűjteménye között lehetne, ha nem kuncsorogtam volna el tőle azzal, hogy jaj, az engem is nagyon érdekel, aszta, kétnyelvű, de jó, nahát ez a gondolat tök passzolna a kutatásomhoz, sőt, mivel a roma irodalmat tervezem kutatni, ezért nálam ez a könyv sokkal jobb helyen lenne. Köszönöm neki, hogy megkaptam, és hogy még ezután is barátok maradtunk. Elképesztően sokat jelent. Ja, igen, tök érdekes, kedves, vicces mondókák és gyerekversek vannak benne cigány szerzőktől lovári és magyar fordításban.

Gabriel Garcia Márquez: Szerelem a kolera idején
Fura, de Márquezről mostanában sok emberrel beszélgetek, de ez sosem baj azt hiszem. Mert tényleg egy mester, aki valami nagyon igazakat tud elmesélni úgy, hogy észre sem vesszük. Először a Száz év magányt olvastam tőle, amiben egy család történetét mutatja be, amely a létrejöttekor halálra volt ítélve, hiszen az vérfertőző kapcsolatban született. A Bánatos kurváim emlékezetében egy nagyon idős férfi hajtja egy lány szerelmét és szüzességét, most pedig megtaláltam párszáz forintért a Szerelem a kolera idején első kiadását. Nagyon fogom szeretni. Tudom.

Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz
Bodor Ádám az erdélyi magyar prózairodalom egyik nagy alakja, aki novelláiban és regényeiben egy különleges többnemzetiségű elnyomott, és sokszor a saját életüket is megnyomorító közösség viszonyairól beszél személyes válságon keresztül. A szegedi könyvbemutatóján arról is beszélt, hogy a román diktatúra azért nem tudta megfogni, mert nem volt szabad felismerniük, ráismerniük az ő világára. Mi viszont általában szeretjük felismerni a mi sajátos kelet-európaiságunkat benne. A novelláskötetet 600 Ft-ért vettem a már említett antikváriumban. Nem hiszem, hogy előttem bárki kinyitotta volna. Járjatok antikváriumba!

George Orwell: Csavargóként Párizsban, Londonban
Nemrég néztem, talán egy moly.hu-s kitűntetés kapcsán, hogy milyen izgalmas dolgokat írt még Orwell, amikor épp nem a disztópiairodalom alapműveit küldözgette a kiadójának. Alapvetően érdekel a város téma, és két kulturálisan kifejezetten terhelt várost említ a címbe, amelyekkel kapcsolatban nem feltétlenül a Csavargó az első gondolatunk, és mégis, nagy hagyománya van ennek a fajta társadalmon kívüli csavargó szerepnek és a flaneurségnek, elég csak Baudelaire-re gondolni, akinél én megszerettem ezt a témát. Háromszáz forint volt, és véletlen találat, bár molyon már szemeztem vele. Tényleg járjatok antikváriumba!

Gráf Dóra: Környezetismeret
Gráf Dóra kötetével már a tavalyi megjelenése óta szemezek, de valamiért nem értem rá elmenni a szegedi könyvbemutatójára, és végül nem is vettem meg eddig. Ami hatalmas hiba volt részemről. Gráf Dóra vajdasági fiatal költőként elsősorban a mindennapok és a gyerekkor kis bagatell ügyleteit tematizálja, amiben előkerül a határ, Miskolc is itt-ott, és persze a kisebbségi lét is. A kötet kinyitásakor eldőlt, hogy megfog engem ez a kötet, szerettem ahogy a sorai rendezik a világ kis apróságait, szerettem az utolsó ciklus prózaverseit, és jól megjegyeztem magamnak a nevét, mert egyszer, 2017-ben már elfelejtettem, amikor a Szolfézs című szövegét olvastam, pedig jól ki is beszéltük másokkal, hogy milyen mocsok jó vers is volt az.

Rona Jutka: Magyar cigányok
Túlélők vallanak
Runa Jutka interjúkötetében olyan magyarországi romákat keresett fel, akiknek emlékeik lehetnek a roma holokausztról, és rajtuk illetve a családjukon keresztül beszél arról is, hogy milyen helyzetben, nyomorban, kiszolgáltatottságban élnek ma a romák. Azért tartom tök fontosnak azt, hogy ezzel a témával kapcsolatban sokat olvassak, merthogy ezek a történetek szinte ma is feltáratlanok, Katz Katalin februárban olvasott könyvéhez hasonlóan itt is az utolsó éveikben járó szemtanúk vallomásait olvashatjuk, és ezek az életinterjúk fontosok ahhoz, hogy megértsük a magyarországi cigányság elmúlt száz évét. Rona Jutka könyve ezekhez a történetekhez jól elkapott, igazi, életszagú szociofotókat is közöl.

Nemes Z. Márió: Ektoplazma
Nem fogom azt hazudni, hogy értem, mi ez a könyv, mert nem volna igaz. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy érteni fogom, miután elolvastam. Nemes Z. cudar okos, és elképesztően klassz dolgok érdeklik a hungarofuturizmustól a poszthumánon át egészen a bármiig. Nem vagyok felkészülve, hogy olvassam ezt a könyvet, de nem érdekel. Gyönyörű könyvtárgy, csodálatosan boldog leszek attól a valamitől is, amit érteni fogok belőle. És nekem ennyi abszolút elég. A borítón olvasható egyik szöveg szerint a nihilizmust a saját eszközeivel kell legyőzni, és én üdvözlöm ezt, nyitott kapukkal várom, és aztán majd lesz valami. Tök őszintén ezt gondoltam, amikor megvettem ezt a könyvet, és egyetértek magammal.

Deborah Feldman: Unortodox
A másik út
30%-os akció volt a Tescóban a könyvekre, és bár már vettem elég könyvet ebben a hónapban, észrevétlenül a kosaramba ugrott Deborah Feldman önéletrajzi kötete, amely itthon az olvasók és a könyves tartalomgyártók között is osztatlan sikert aratott, amit persze a Netflix tavasszal érkezett sorozata is megtámogatott. A szerző a haszid közösségéről beszél, ami egy ortodox zárt zsidó csoport, akik egymás között szigorú hagyományok szerint élnek, a nőket nem tanítattják és nincs is más út számukra, mint a házasság. A szerző a családja által elrendezett házasságra lépett, folyamatos pánikrohamok gyötörték, így a gyermeke születése után kilépett a közösségből, amelynek a kereteit fojtogatónak érezte. Már olvastam többször a haszid közösségről, a hitükről, hagyományaikról és meséikről, kíváncsi vagyok erre az oldalra is. Egy hasonló történetet várok, mint amit Naomi Alderman az Engedetlenségben írt meg.

Négy könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom:

Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet
Fura ez a könyv, de tetszett, csak furcsa. Kemény István és Bartis Attila is a kortárs magyar irodalom egy-egy intézménnyé vált hangja, Kemény István munkássága alapjaiban határozza meg azt, hogy milyen a kortárs líra ma, Bartis Attila pedig egy különc prózaíró, akinek másként, de szintén nagy hatása van. Ők ketten barátok, és 2007-ben leültek egymással beszélgetni. Irodalomról, alkotásról, az irodalom intézményrendszeréről, Erdélyről, életről, bármiről, amiről lehet. Azért volt fura nekem, mert egyszerre azt éreztem, hogy teljesen póztalanok, beszélgetnek dolgokról, amiket bizonyára már sokszor átbeszéltek, dolgokról, amiknek más oldalait látják, és mégtöbb mindenről, amiben egyetértenek. És közben mégis van egy olyan fenttartásom, hogy a pózban maradtak, akár megkockáztatom, megmaradtak abban a bölcs idősödő ember képben, amiben a fejekben voltak, és ezzel talán kiszolgálják a képzeteinket. Ha már meséltem Bérczes László interjúkötetéről az elején, azt szeretem az ő beszélgetéseiben, hogy megvan a feszültsége annak, hogy bármelyik pillanatban ledől a képünk, de persze sosem dől le. Bérczes is barátként beszélget, de ott talán súlya van. Itt nekem ez hiányzott, és ettől furcsán éreztem magam, nem rosszul, csak furcsán.

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus
(Fent már írtam róla)

Gráf Dóra: Környezetismeret
(Fent már írtam róla)

Garth Risk Hallberg: Ég a város
(Fent már írtam róla)

Blogoltunk is a hónapban:

Ez lesz a hatodik bejegyzésem a hónapban, ami nem jó, valamivel átlag alatt van, viszont most nyári szünetelünk, nincs a faluban térerő, ahol vagyok, ilyenek. A hónap tizedik napján érkezett az 1 és 6, amiben most rendkívüli módon arról írtam, hogy nem tudom, hogy mit fogok olvasni, így 10 lehetséges címet villantottam fel, amiből kettőt sikerült eltalálnom. A hónapban egy értékelést írtam, Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyvéről (értékelés itt, alternatív fülszöveg itt), a kibeszélős bejegyzésben végigvettem, hogy mi a dolgom az LMBT ügyben és mi nem, amikor egy ‘meleg’ srácként írok, illetve néhány nappal ezelőtt bejelentettem azt, hogy a blog.hu-s felületről lassan a saját oldalunkra költözik ez az egész.

És akkor a költözés: Itt tartunk most

Elkészült az Egy meleg srác olvas oldal, amit stillszerűen az egymelegsracolvas.hu linken érhettek el. Talán igazán nagy változások nem várhatóak rajta, és már csak az aprómunkák vannak vissza. Meg a menűsor. Nem tudom, hogy hogyan kell megszelídíteni a menüsort, szóval a fejléc még valamennyire kaotikus (Légyszi, ha bárki olvassa ezt, aki ért a menűsorokhoz wordpressen, az írjon, mert meg tudnék hatódni, de bízom benne, hogy le fogom tudni gyűrni ezt is, mert az oldaldobozokkal is megküzdöttem, ami sokkal nagyobb meló volt, mint ahogy gondoltam. De biztosan hiányoznak az ehhez szükséges kompetenciáim. Mármint tényleg.). A következő dolgok, amiket javítanom kell majd, azok a képek, mert gyakran használok, használtam szöveg mellé tett képeket, amik az exportálás nem tudott értelmezni, és a linkekkel lesz még dolgom. Sokszor vannak a szöveg közben linkek, ezeket majd mind át kell tennem, de ezek tényleg csak hangyamunkák.

Ezzel együtt most szeptember első hetéig az új posztok még a blog.hu-s felületen keresztül érkeznek, mert nem merek telefonról ott cikkeket indítani, és csak úgy fogok tudni, viszont néhány nap csúszással ezek a tartalmak is felkerülnek, amint a laptopom internet közelébe kerül. Ugyanakkor még alakulni az oldal is, egyetemkezdésre jó volna befejezni a költözést, de ha nem sikerül, akkor egyébként is szeptember vége volt a cél, és akkor tényleg szomorú volnék, ha azt sem sikerülne tartani.

Mindenképpen tájékoztatok majd mindenkit minden fórumon arról, hogy hogyan állunk, mondanám, hogy ha nem szeretnél lemaradni, akkor iratkozz fel a jobb felső sarokba kattintva, de tekintve, hogy záródunk lassan, lehet, hogy nincs sok értelme már ezt a felületet promotálni. Kövess viszont facebookon és molyon, ahol nagyon direkten is tudom kommunikálni a helyzetet, ismerkedj az új oldallal, én is azt teszem, és semmiképp ne feledd a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Lassan elkezdődik a költözés

Sziasztok,

tök ijesztő dolog tényleg megírni ezeket a dolgokat, pedig már mióta készülünk rá sokan. Mert valahogy mindig ott volt a levegőben, hogy valami történhet az Indexszel, sokszor beszéltünk át, hogy lehet-e maradni, és sokszor jutottunk arra, hogy igen, lehet, de ki tudja meddig. hh.JPG

Úgy tűnik, hogy én eddig tudok. Nem állítom, hogy tudom, hogy mi történt az Index vezetőségében az elmúlt hetekben-hónapokban-években, sőt azt sem gondolom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy Dull Szabolcs, az Index menesztett főszerkesztője valóban megérdemelte-e a menesztést. Nem tudom, hogy azoknak van-e igaza, akik próbálják reálisan látni a helyzetet, vagy azoknak a példa értékű összefogást mutató újságíróknak, akik együtt felálltak a múlt hét pénteken.

Ezzel együtt azt érzem napok, sőt lassan hetek óta, hogy oldalt kell választanom, és nem akarok sunyin lapulni arra az esetre, ha később minden rendbe jönne. Nem gondolom, hogy sunyi vagy számító volna ezzel együtt bárki, aki a blog.hu-felületen marad, de magamról azt gondolnám, ha maradnék.

Nekem semmi közöm Indexhez, bár a vállalat, amely a blog.hu felületeket biztosítja, ugyanaz, amely az Index működéséért felel. Éppen ezért lehettem kint sokszor az index címlapján a blogketrecben, vagy az index2-n, ami az utóbbi időszakban Blog.hu címlap néven működött.

Azért cserébe, hogy a bejegyzéseim kikerülhettek ezekre a felületekre, én engedélyeztem, hogy reklámbannerek jelenjenek meg a blogon, amiket a vállalat értékesített. Jó lehetőség volt, és örülök, hogy ebbe belementem, mert nem gondolom, hogy spamelte volna a valódi tartalmakat az a néhány banner, és cserébe egy-egy bejegyzésem akár kiugróan nagy nyilvánosságot is kapott, és olyan emberek is megtalálták így a blogot, akiknek egyébként szól, de korábban nem keresték.

Azt mondhatjuk, hogy az egyik nagy blognak éreztem magam az Blog.hu címlapon. Rendszeresen voltak kiemelve bejegyzéseim, volt, hogy akár egyszerre kettő, gyakran voltam az Index főoldalán is, volt, hogy akár egy teljes napon át. Szinte minden olyan bejegyzésem járt kint, ami egy-egy témát vagy egy-egy könyvet járt körül. Szerettem kint lenni, jó visszajelzés volt számomra, hogy jól csinálom azt, amit csinálok, és azt mások is érdekesnek tartják.

Most mégis, itt fogom hagyni a blog.hu oldalt, de a költözés időigényes lesz, és több lépésben fog megtörténni:

1. Ma reggel kikapcsoltam a hirdetéseket a blogon, ezáltal a további bejegyzéseimet nem fogják kiemelni, és nem keres pénzt a blog a fenntartó számára.

2. Egy ideig még maradok itt, mert nem szeretnék két szék közül a földre esni. Lehet, hogy új bejegyzések is lesznek, ez csak attól függ majd, hogy mennyire gyorsan tudok haladni.

3. Amikor élesítem ezt a bejegyzést, már elkezdtem ismerkedni a WordPress nyújtotta lehetőségekkel. Már megvettem az egymelegsracolvas.hu domaint (e-mail címem is lesz majd, igazi céges, ami elég wáó), a Szilvió random blogol bele a vakvilágba blog pedig valószínűleg ennek az aloldalaként fog létrejönni, de ezek még csak kiinduló szándékok.

4. Augusztus 20-ig szeretném, ha sikerülne a blogot teljesen átköltöztetni, és a legtöbb helyen eltűntetni a blog.hu-végű linkeket, hogy tényleg az új oldalt találjátok meg.

5. Itt egy ideig még állni fog a blog, de csak azért, hogy biztosan mindenki az egymelegsracolvas.hu-ra találjon.

6. Szeptember végéig bízom benne, hogy le tudom állítani a melegkonyvek.blog.hu oldalt, mert mindenkihez elér, hogy új felületen él tovább a blog.

Azt gondolom, hogy ezzel majd rengeteg munka lesz, éppen ezért féltem korábban belevágni. Egyszerre rémít meg annak a lehetősége, hogy szinte egyedül maradok egy felülettel, ami tényleg csak annyi ember fog elérni, amennyit én elérek, és egyszerre lelkesedem az új helyet kihívásai és lehetőségei iránt.

Tudom, hogy nem fog minden gördülékenyen menni elsőre, de nem tudom, hogy mennyire fog akadozni. Mentségeim sincsenek. Ez egy új szint lesz, és örülök, hogy meglépjük, még akkor is, ha a körülmények, amelyek ezt okozták, nem kellemesek.

Bízom magamban, bízom bennetek, és bízom az ügyben, amit ez a blog számomra és számotokra jelent.

Valószínű, hogy a hónap végi summa még ezen a felületen érkezik, lehet, hogy más tartalmak is, de mindenről azonnal foglak titeket értesíteni.

Most egy nagyobb, nehezebb lépést kell tennünk, de tudjátok, könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amiről már sokszor volt szó az elmúlt három évben a blogon. Az egyik kedvenc LMBT könyvem volt, amikor elkezdtem blogolni, de sokáig nem volt belőle saját példányom, aztán pedig folyamatosan tologattam az olvasását. Egészen eddig. Jeanette Winterson önéletrajzi könyvéről van szó, amiben a leszbikusságáról, elsőgenerációs értelmiségiségéről és elsősorban a nevelőanyjával való terhelt kapcsolatáról ír. Most sokkal jobban értem, mint 16-17 évesen értettem, és örülök, hogy végre megmutathatom nektek:jeanette_winterson.png

Jeanette Winterson már sikeres többkötetes íróként vágott bele abba, hogy egy regényben tisztázza a nevelőanyjához és a szeretethez való viszonyát. A szerző a kötet elején még nem tudja, hogy hová fog eljutni a személyes története, valós időben írta, és egyértelműen kiválik belőle, hogy Winterson tényleg meg akarja érteni az életét. Jeanette-t örökbe fogadták nem sokkal születése után. A gyermekkorát egy kisvárosi munkásosztálybeli pünkösdista családban töltötte, és a családi életüket elsősorban Mrs. Winterson határozta meg, ugyanis hagyományos családmodellben éltek.

Mrs. Winterson boldogtalan volt. A házasélete annyiból állt, hogy egész éjjel fennmaradt sütni-főzni, hogy ne kelljen a férje mellé feküdnie, az anyaság, amitől megváltást várt csupa kudarcot hozott számára. A vallásban kereste a kiutat, mint ahogy a közelében szinte mindenki, és bár ismerte a teljes Bibliát, ő maga az ószövetségi istenben hitt, aki csak áldozatok árán képes megbocsájtani. Az élete egy olyan terhet jelentett számára, amit kénytelen a sírig cipelni, de igazán az Apokalipszist várta mindvégig, és szabadidejében a pokolról olvasott beszámolókat. Jeanette-tel sok mindenen vitatkoztak, a lányt rengetegszer zárták ki éjszaka, de kettejük csatái mégis nagyobb ívben zajlottak, igazán a boldogság és a boldogtalanság örök harca volt.

Sosem kérdeztem, hogy szeret-e. Szeretett azokon a napokon, amikor képes volt szeretni. Komolyan hiszem, hogy ez volt a legtöbb, ami tőle telt.

Jeanette-be egész gyermekkorában azt sújkolták, hogy rossz kiságyhoz vezette az ördög a nevelőszüleit az örökbefogadáskor. Az anyjával folytatott harcban nem volt segítsége, és csak 15-16 évesen jött rá, mennyire hiányzik neki valaki, aki mellett biztonságban lehet, és egy hely, egy otthon, ahol nem készenlétben élnie.

Fogtuk egymás kezét. Milyen lenne, tűnődtem, ha lenne saját otthonom, ahol kedvemre jöhetek-mehetek, szívesen láthatom a vendégeimet, és soha többé nem kellene félnem…

Saját otthon hiányában viszont egy ideges, mindig éberen figyelő gyerek volt, egy igazi problémás gyerek, aki elébe ment annak, hogy valaki megverje vagy sírni lássa. A gyermekből egy olyan felnőtt lett, aki nehezen viseli el egy másik ember állandó társaságát, miközben őszintén vágyik arra, hogy a szerelmével éljen. Ahogy ő írja:

A szeretet nem érzelem, hanem lebombázott terület.

Tudja, hogy felnőttként meg kell tanulnia azt, hogy hogyan kell szeretni. A gyermekkönyveit ugyanide vezeti vissza, saját magát is tébolygó lénynek, elkallódott gyereknek tartja, aki nem érti, hogy az anyja miért nem büszke rá. Az igazi szeretetet 15 évesen tapasztalta meg először. Egy idősebb lánytól tanulta a gyülekezetben. Izgalmas, ahogy Jeanette visszaemlékezik az első tapasztataira, arra, ahogy gondolkozik egy lányról, akivel eddig nem történt semmi az együttalváson kívül, vagy egy másikkal, aki szívesen tölt időt vele, de a fiúkkal is.

Nem igazán volt ekkor még leszbikus nő képe, előképe. Az édességboltos nők együtt éltek ugyan, és nem foglalkoztak azzal, hogy mások nevetnek rajtuk vagy elítélik őket, a kettejük kapcsolata mégsem volt igazán látványos.

Jeanette viszont radikális változásként élte meg a saját szexuális ébredését, de ott marad bennünk a kérdés, hogy vajon ez akkor is így lett volna, ha egy férfi iránt érez szerelmet és vágyat:

Ígéretet tettem. Helen különben is elment. Csakhogy én már másvalaki voltam, olyan, aki meztelenkedni akar egy másik emberrel. Olyan, aki szereti a bőr tapintását, a verejtékező testet, a csókolózást, az élvezetet. Szex kellett, meghitt ölelés.

Meg volt írva, hogy új szeretőm legyen. Anyám tudta.

Az anyjával való zaklatott kapcsolatában Jeanette leszbikussága jelentette az utolsó nehézséget, ugyanakkor ez a kapcsolat érezhetően nem Jeanette leszbikusságán múlt, csupán itt csúcsosodott ki a feszültség. Jeanette nem ír arról, hogy igazából az anyja vallásos volta számítana ebben a viszonyban, érezhetően sokrétűbb az anya szerepe ennél, amit szerettem ebben a regényben.

Ezzel együtt a valóság meghackeli a regény progresszív leszbikus narratíváját. Beszél a szerző arról, hogy egy idősebb lány vezette be a leszbikusság világában, vagy arról, hogy a szülei egy fiút szerettek volna örökbe fogadni, és a szegények voltak más ruhát venni, így élete első heteiben fiú ruhában volt. Ugyan ő maga is elmondja, hogy ez nem határozza meg az ember önazonosságát vagy szexuális irányultságát, mégis vicces, ugyanakkor a szerző múlttal való szembenézését támogató gesztusok ezek. És az igazat megvallva elvált szülők gyermekeként, akit csak az anyja nevelt, értem, hogy nem lehet mit kezdeni a sztereotípiákkal.

A regény nagy meglepetése volt számomra az, hogy mennyire társadalmilag érzékenyen ír. Jeanette Winterson a szegény munkásosztálybeli közegből érkezett, és ír a saját mobilitásáról és arról, hogy milyen dilemmái vannak ennek a sorsnak. Jeanette szülei olyan közegből jönnek, akikből a tömegek állnak sorban a gyárkapuknál, és akik csütörtökön már sötétben eszik a főt hagymát vagy főt krumplit, mert nincs pénzük gázra és villanyra, pénteken érkezik meg a heti bér. Ők ugyanakkor nem szegényebbek más, közelükben élő családoknál, akiknek szintén a vallás ad reményt:

Nem voltak tanult emberek: elméjük a Biblia tanulmányozásával csiszolódott. Munka után találkoztak, és nagyokat vitatkoztak, jó hangosan. Az érzés, hogy valami nagyhoz, valami fontoshoz tartoznak, összetartotta őket, és értelmet adott az életüknek.

Ebből a munkásosztálybeli világból igazán az individualizmus mutat kiutat a szerzőnek. Az egyén képes áttörni falakat és távolra jutni, de ő maga is látja, hogy a közössége vagy akár a teljes társadalom nem volna képes együtt ekkora utat megtenni. Ő ugyanakkor a maga kisvárosából csak az élet utáni vágyat érezte, és a saját burkába menekült:

Külön világban éltem, könyvek voltak benne és szerelem. Élénk színekben pompázott ez a világ, és érintetlen volt. Ismét szabadnak éreztem magam.

Az egyetemtől számítandó élet hozta el számára azt a szellemi és fizikai szabadságot, amire az angol irodalmat ABC rendben olvasó lány vágyott. Rájött, hogy az írók éppen úgy száműzöttek, ahogy ő, és barátokra lelt a könyvekben és a szellemi munkában. Fél mondat erejéig, de előkerül a történetben Ali Smith (a Hogy lehetnél mindkettő írója) is, akivel csak úgy barátnők, mindegy jelezve azt, hogy a szerző máshol tart, nem fogadta el a genetikai és nevelésbéli adottságait, hanem mintha az individualizmus valóban megoldást hozott volna.

Ugyanakkor (ezen a fordulaton egy kedves barátom, akivel nemrég beszélgettünk a baloldali értelmiségiek ’rossz közérzet prókátora’ szerepéről, ami szerintem és szerinte is egy szuperizgalmas jelenség) Winterson nem felejtette el, hogy honnan jött. Úgy fogalmaz a regény egy pontján, hogy a vidéki munkásosztálybeli származású írónőnek lenni az politika. Ő maga is sokat foglalkozik azzal a regény kapcsán, hogy mindegy véletlen az, hogy ő megtalálta a kitörésnek a rögös útjait, de nem vágyik jobban a valódi dolgok megértésére vagy az érdekes beszélgetésre, mint ahogy azt akár otthon a vallásos közösségben, akár majd egy másik közösségben láttatja is.

Ebből a szempontból is izgalmas a regény terében megjelenve Margaret Thatcher 1979-es kampánya, és a szerző abból való kiábrándulása. A későbbi Vaslady azzal kampányolt, hogy tudja, mennyibe kerül egy vekni kenyér, ám hosszú regnálása nem hozott valódi szociális reformokat a munkásosztály számára.

Ez a kiábrándulás tapasztalat is tovább árnyalja az anya, Mrs. Winterson képét. A magára hagyott nő rokkant bele a saját életébe abból a társadalmi osztályból, amely számára senki nem nyújt eleget a méltóságát megőrzött élethez. Jeanette Winterson elhitte Thatchernek, hogy tudja mit jelent egy vekni kenyér, és nem csak az árával van tisztába, ebbéli csalódásáról így ír:

Még nem ismertem föl, hogy amikor a pénz lesz a legfontosabb érték, akkor az oktatás a közvetlenül hasznosítható képzéseket helyezi előtérbe, az intellektuális terméket pedig csak akkor tekintik a javak részének, ha mérhető eredményeket hoz. Hogy a közszolgálati létesítmények már nem lesznek fontosak. Hogy az olcsó bérlakások eltűnésével egyre nehezebb lesz az élet, mert minden jövedelmünket fölemészti a lakásunk. Hogy amikor szétesnek a közösségek, csak a nyomor és az összeférhetetlenség marad.

Összefoglalva mindezt, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyv leginkább olyan, mintha Jeanette Winterson, befutott szerzőként egy riportkönyvet írt volna arról a fiatal Jeanette-ről, aki később író lesz. De persze ez nem olyan klasszikus riportkötet, nincsenek benne nagy tabuk vagy hatalmas fordulatok, de bemutatja azt az embert, aki íróvá vált, óhatatlanul értelmez utólag helyzeteket, bemutatja a teljes politikai és közéleti hátteret, miközben a kötet végén még azon is elgondolkozhatunk, hogy mennyire más élete volna, ha a családja elfogadja és támogatja őt mindenben.

Ez a kötet nem keresi a szenzációt, csak elmesél egy történetet. Elsősorban olyanoknak mesél, akik már őt nagy íróként ismerik, de nekünk, a vele ismerkedőknek is remek lehetőség arra, hogy belépjünk egy író traumái közé, és megismerjük azt a rendszert, amelyben és amelynek a dacéra a műveit létrehozza. Több könyvem áll már a polcomon a szerzőtől olvasatlanul, biztosan lesz még róluk szó.

Kedvenc részem: Van egy kis epizód a regényben, ahol emberek beszélgetnek kedélyesen a világ nagy dolgairól, és csak Jeanette-nek van ott diplomája, és ezen elgondolkozik. Hogy körülötte mindenki a nagy kérdéseket teszi fel, de ha az oktatás csak a hasznosságot tartja szem előtt, akkor bizonyos válaszok nem lesznek láthatóak. Ez a kérdés most egyébként is mozgat, és jó volt ezt az egész könyvön át olvasható üzenetet egy ilyen szép pillanatba sűrítve látni.

És van még egy idézetem, de tök más, és kedves kedvenc:

Azt hittem, végzek a mosással, mielőtt megjössz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szeretne valami könnyen olvasható, de okos szöveget olvasni. Azoknak, akiket érdekel a személyes sorsokon keresztül a történelemről (hiszen azért ezek ma már mégiscsak történelmi távlatok is) és társadalomról valami, és persze azoknak, akik megerősítést keresnek, hogy nem a normális élet a fontos, hanem a boldog. Én ezt a megerősítést kaptam akkor tizenhat évesen, most pedig még jött hozzá egy csomó minden. 🙂

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Park Könyvkiadó, 2013
261. oldal
Így olvastam: Könnyen olvasható a nyelve, és a rövidebb 15-20 oldalas címmel ellátott fejezetek jó kilépési, belépési pontokat adnak, ezért akár fejezetenként is tudtam haladni vele. Éppen ezért most lassabban haladtam vele, olvastam mást is mellette, mert lehetett.
Alternatív fülszöveget itt írtam hozzá.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg a könyvvel vagy az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen a nyári szünet miatt lehet, hogy a következő bejegyzés már a summa lesz, de ha nem szeretnél arról sem lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

1 / 27 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén