Egy meleg srác olvas

Ezek a könyvek inspirálnak, amikor a regényírásra gondolok – Egy meleg srác ír #2

Dátum: 2026.06.08.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régen megkezdett sorozatot folytatok, amiben a készülőben lévő ifjúsági regényem kapcsán mesélek. Arról, hogy milyen motivációk mentén gondolok erre a könyvre, és hogy hogyan is képzelem, röviden már meséltem nektek korábban, a mai bejegyzésben pedig azt a 12 könyvet mutatom be, amik elképesztően inspirálnak ebben a munkafolyamatban. Megmutatják, hogy mit akarok megmutatni, hogyan tudom Beni biztonságát jól megteremteni, és közben igazi, szerethető karaktereket találtam, olyanokat, akik tulajdonképpen Beni barátai lennének, akikkel nagyokat és önfeledteket bicikliznének keresztül a városon. Kezdjük el!

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
Ez a könyv mindennek az ősélménye, nem is akarok úgy tenni, mintha máshogy volna. Ez az a könyv az első saját kis zsebpénzemen megvásárolt könyv volt, ez az, amit az eddigi életemben a legtöbbet olvastam, és minden újraolvasással egyre valódibb élményt kapok tőle. Az Egy meleg srác olvas is innen jön, és ó, te jó ég, még mennyi minden. Kamaszkoromban ez a levelekből álló regény elképesztő biztonságot tudott jelenti számomra, azt ígérte, hogy a főhős megtanulja közben, hogyan kell nem menekülni az élet elől, és közben olyan biztos menedéket tudott jelenteni, ami azóta is kevés könyvről mondható el. Amikor írom a regényt, ezeket a kis blogbejegyzéseket, egy olyan olvasónak, akiben valamiért azt gondolja Beni, hogy megbízhat, Charlie mindig előttem van. Az érzékenysége, a figyelme, és az a biztos tudat, hogy a levélírója nem fogja őt elárulni, mert nem feküdt le senkivel azon a bizonyos bálon, pedig megtehette volna. Beni a regény közben nagyon sok mindenre fog rájönni, miközben csak beszélget és történnek vele a szokásos iskolai dolgok, és ha sikerül, akkor igyekszik annyira valódi lenni, mint Charlie, aki a legjobb srác, akiről valaha olvastam, és nagyon hálás vagyok érte, hogy 240 oldalon át a barátja lehettem. (Nagyon régi értékelést írtam róla, még az első bejegyzések között, itt.)

Márai Sándor: Zendülők
Az első három könyv mind az ősélmény kategóriába fog tartozni, erre így most jöttem rá, hogy ezt a bekezdést is elkezdtem. A Zendülők kamasz srácokról szól, akiknek úgy adatott, hogy a háború közben van a kamaszéletük. Itt kell kitalálniuk milyen felnőttek szeretnének lenni, de közben felelősséget vállalnak magukért, és csak egymás között tudnak kétségeket mutatni és játszani, úgy, ahogy szeretnének. Nagyon sokan nem tartják jó regénynek, de Oravecz Imre például lenyűgözőeket ír pont arról a részről, ami engem is elvarázsol: hogy a világháború ezeknek a srácoknak kapualjak, ahol először voltak szerelmesek, és padok, ahol először súgtak nekik valami fontosat. Márai valami nagyon igazit kap el ebben a regényében, azt hiszem arról, hogy kamasznak lenni egyáltalán nem egyértelmű. Identitásokat keresel magadnak, izgulsz, hogy milyen jelentősége van a döntéseidnek, de közben felmérhetetlen az egész, és ezzel pontosan tisztába vagy, nevetséges is volna mást gondolni. Sokat gondolok erre Benivel kapcsolatban, mert nekem ez a könyv 16-17 évesen tényleg megvilágító volt, és azt hiszem jó a tudatában lenni egy ifjúsági regény írásakor annak, amit Máraitól megtanulhattam.

John Donovan: New Yorkban minden más
Megint valami, amit tizenhat évesen olvastam, és volt benne valami elképesztően azonosulható. Talán azért is, mert én is kiskamaszként kerültem faluról egy nagyobb városba, talán azért is, mert Davy számára pont annyira érthetetlen az egész vonzódás, amit nem is bír megnevezni, mint nekem volt egy-két évvel a könyv olvasása előtt. Davy 13 évesen elveszti a nagymamáját, akivel vidéken élt, és New Yorkba kell költözzön a felelőtlen édesanyjához. Az új iskolában megismerkedik egy nagyon különc sráccal, akinek nemrég halt meg a legjobb barátja, és a két gyászoló, érzelmileg nehezen kapcsolódó srác valahogy megtalálja egymás társaságát. 1969-ben jelent meg a könyv, és nem tobzódik a nagy vállalásokban, de Davy biztonságérzetében és idegenségtapasztalatában van valami, amire mindig jó visszagondolni. (Itt találsz róla értékelést.)

Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza
Melegnek lenni, abban az a menő, hogy titkod van, miközben mégis, kinek van titka a mai világban, ilyeneket mond Nádasdy a melegségről ebben a tárcakötetében, aminek egy része a rendszerváltás körül, után jelent meg, nagyrészt a Mások magazinban, a másik része pedig az Élet és Irodalom hasábjain a 2010-es években. Azt hiszem azt szeretem Nádasdyban, hogy van egy nem poros, de mégis, sosem volt polgári világa az írásainak, valamiféle mágikus realizmusa, hogy rá tud mutatni csodálkozva egyértelmű dolgokra, és különös dolgokat fogad el hétköznapinak. Valahogy lenyűgözött tizennyolc évesen őt olvasni, rajta keresztül szűrni át, mit gondolok a melegségről, és jó látni, hogy Beni is találkozott már a szerző nevével (A tanárnője Nádasdy fordításában olvastatja velük a Hamletet.), és néha egy-egy A vastagbőrű mimózában felvetett kérdésről is gondolkozik. Nem Nádasdysan, de közben ráérősen, belefeledkezően, rácsodálkozóan ő is. Szeretem, hogy ezt csinálják. (Itt találsz róla értékelést.)

Becky Albertalli: Simon és a homo sapiens-lobbi
Nem tudom, hogy meséltem-e már, de akkor kezdtem el ezt a blogot, amikor a Simont vettem, és akkor fejeztem be először a blogolást, stabil egy hónap után, amikor láttam, hogy erről a könyvről képtelen vagyok írni, mert annyira szeretem. Simon a meleg szomszéd srác, de tényleg. Csak történetesen főszereplő marad. Titokban kezd el e-mailezni egy sráccal, aki az iskolába jár, de nem tudják egymásról, hogy kik is ők, és egyszer csak belépve marad az iskolai gépen, és zsarolhatóvá válik. És oké, most nem hangzik szépnek ez a regény, de nagyon széppé válik a végén, és Simon nagyon fontos folyamatokon megy át az előbújásokkal és önfelvállalásokkal kapcsolatban, élet közben látjuk őt, és ez nagyon fontos mintám Benivel kapcsolatban is. (Itt találsz róla, szintén nagyon korai értékelést.)

Zelei Bori: Csörög
Onnan jött ennek az egész bejegyzésnek az ötlete, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyire fontos olvasás nekem a Csörög, és mennyi, de mennyi mindent felszabadított bennem a melegség megírhatóságáról. Mert miközben számomra kvázi ismeretlen az a könnyed és szabad kétezres évek budapesti egyetemistalét világ, amiben a regény van, elképesztően otthonos, figyelmes és megélhető, csak azzal, hogy tök póztalanul megírta ezt a történetet. És ez a póztalansága nagyon tetszik, ráébresztett, hogy így kellene amúgy LMBT+ témában dolgozni. Csak kimondani dolgokat a sok olyan szép megélés mellett, aminek tulajdonképpen nincs igazán nagy jelentősége. Azt hiszem Zelei Bori könyve is olyan, hogy a szereplők tanulnak nem menekülni az élet elől, fifék, talán ezt is mondanánk. Lenyűgözött, és még mindig lenyűgözve érzem magam, az az álmom, hogy fele ilyen póztalan szöveget tudjak írni. (Itt találsz róla értékelést.)

Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók
Ness. A kedvenc szerzőm, efelől nincs kétségem. És nem a legjobb könyvét választottam erre a listára, sőt, talán a leggyengébbet, bár a kedvenc szerzőm leggyengébb könyve is elég jó, csak mondom. Amiért mégis egyértelmű, hogy ezt a könyvet választom, az az őszintesége. A főszereplő, Mikey szorong és kényszeresen benneragad cselekvésekbe. Mikeynak szüksége van a barátaira, és a barátainak is szüksége van rá, mert a maga módján mindegyikük elképesztően sérülékeny, ahogy azt kamaszok között kell is. Mikey őszinte leírásai a maga hogylétéről, érzékenységéről és félelmeiről igazán mintákat jelentenek.

Charlie Mackesy: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
Szóval hogy nem tudom, hogy mit is keres pontosan itt ez a könyv, de közben meg minden pillanatban, amikor ellapoztam felette, miközben másoltam be a címeket, vagy amikor majdnem kitöröltem, akkor mindig visszakerült, és közben azt hiszem, hogy meg is értem. Egyrészt fixen ez a legtámogatóbb könyvem, miközben az is van, hogy ezek csak kedves képek és a kontextusukból kiragadva közhelyes szövegek arról, hogy együtt szeretetben, megtanulva segítséget kérni egymást támasztva erősebbek vagyunk. És picit azt hiszem ezt tanulom ettől a könyvtől regényírás közben. Hogy a belsőséges helyzetek néha közhelyesen hangzanak akkor is, ha igazak, vagy hogy van, amikor csak ezek a szavaink vannak helyzetek őszinte leírására. Ebben a könyvben van számomra valami nagyon intim, és ebből igyekszem a regénybe csepegtetni, és most a bekezdés végére úgy érzem, hogy ennek a könyvnek is itt a helye ezen a listán, karakterfejlődtünk, kedves Blog.

Kertész Imre: A száműzött nyelv
Nagyon félek attól, hogy ezt nem fogom tudni jól megfogalmazni, hogy kerül ide Kertész Imre, aki az elmúlt években számomra elég fontos szerzővé vált, de nagyon fogok igyekezni. A száműzött nyelv egy esszékötete a szerzőnek, és az első szöveg egy 1995-ös hamburgi beszéde, amelyben arról beszél, hogy az embernek vannak olyan életszakaszai, amikor olyan, mintha nem is a saját életüket élnék, amikor egy józan ésszel alig felfogható szerepben találták magukat, és amikor olyat cselekedtek, amit saját belátásukból soha nem cselekedtek volna. És én nagyon sokat gondolkozom úgy a melegségről, mint ilyen tapasztalatról. Hogy meg kell találnod benne magad, mert addig csak próbálgatod magad a szerepben, nem tudod ki is lehetsz, mit kell tenned, minek kell következzen bármiből.

Joya Goffney: Bocs, hadd bőgjem ki magam
Ez a könyv is magabiztosan került a kedvenceim listájára, mint eddig kevés ifjúsági, és azt hiszem abban is segített, hogy feltüzeljen visszatérni a regényemhez. A regény egy tök kedves második generációs középosztálybeli afroamerikai középiskoláslány történetét meséli el, aki listaírásokba menekül az élet elől, és egyszer csak ellopják tőle a listáit. És ez a szöveg fantasztikusan rétegzett. Osztály- nem- és rassztudatos, miközben hitelesnek hatóan beszél arról, mennyire más a szüleihez képest az ő bőrszínéhez való viszonya, és a regény közben megtalálja a saját identitásait, érzékenységeit, barátait, és még szerelmet is, mert ó, te jó ég, ez még egy romantikus regény is. Quinn fantasztikus karakter, akivel az összetett helyzete ellenére is könnyű azonosulni, mert az alapélménye végső soron az elveszettség, és közben ebben a regényben annyi okos remény van, hogy te jó ég.

Meredith Russo: Születésnapok
Már majdnem leírtam az előző regénynél, hogy ha egy könyvet elolvastathatnék mindenkivel ebből a bejegyzésből, az volna az, és ez majdnem igaz is volna, csakhogy. Ennek a regénynek is nagyon hasonló a társadalomtudata, mint a Bocsnak, csak ez transztörténet, és abból talán a legszebb, amit olvastam – A Mindig ez vannal van versenyben. Két legjobb barát, Eric és Morgan történetét meséli el a szöveg, több éven át a közös születésnapokon keresztül egy vidéki republikánus amerikai kisvárosból. Morgan transznemű, Eric kertvárosi családjának békés díszletei mögül pedig összeomlóban van a családja. Kettejük története az egymásban megtalált biztonságról szól, és ebben nagy példa számomra ez a szöveg, miközben lenyűgöző az a kisvárosba szorultság narratíva, amiből a beszélők megszólalnak, lenyűgöző szociális valóság van az egész mögött. Ha azt mondom, hogy mintám, az pontatlan, mert nem akarok ennyire mélyre menni, azt hiszem a szereplőim nincsenek is ilyen mélyen, talán azt lehet mondani, hogy nagy példakép előttem ez a regény is.

Kirsten Smith: Csecsebecsék
A könyv, ami majdnem ott sem volt. Nagyon kedvesnek találtam a Netflix sorozatot ebből a könyvből, valahogy így került hozzám, és majdnem továbbadtam aztán olvasatlanul, ami elképesztően nagy kár lett volna. A történet maga áruházi szarka kamaszokat követ, nagyon különböző tanulókat rövid bejegyzésekben, de nyelvileg elképesztő frissességgel, humorral, érzékenységgel. Minden szereplőnek nagyon sajátos hangja és kifejezőmódja volt, és igazából emiatt van itt ez a könyv. Mert megmutatta, amit, persze, bölcsészként meg gyakorlott íróműhelyesként már régóta tudok, de valahogy sosem olvastam rá Benire. Muszáj nyelvet teremtenem a szereplőmnek, és ebben sokkal nagyobb a mozgásterem, mint gondoltak.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Lesznek még hírek a regényről, és jövök más bejegyzésekkel is rövidesen, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Édouard Louis: Monique szökése

Szerző: Szilvió

Dátum: 2026.03.31.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

életem egyik legfontosabb szerzőjéről, Édouard Louis-ról jöttem még egy picit áradozni nektek. Vagy, kevésbé elfogultan, az ősszel megjelent Monique szökése című könyvéről, ami ismét önéletírás, az anyja történetét írja tovább, egyre inkább a szabadság felé, és talán a korábbi köteteinél is bátrabb, az egyéntől az általános felé mutató bátor baloldali gesztusokat tesz. De nézzük konkrétan:

Édouard Loius könyvei olvashatóak egymás nélkül, mégis, önéletírásként, amelyben a szerző a saját és családja történetét vizsgálja, van valamifajta folytonossága a szövegeinek. Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című regényben az anyakarakter Párizsba költözését látjuk, egy már akkor is jól tetten érhető felszabadulás történetét, azonban a férfielnyomás folytatódott az életében. Míg az a regény elsősorban az anya-gyerek történet felnőtt újramondásával tesz kísérletet, a Monique szökése már a felnőtt gyerek nézőpontjából dolgozik, és az anya individuummá válásának, individuummá segítésének a történetét dolgozza fel.

A kiinduló helyzet: Az Athénban irodalmi ösztöndíjon alkotó Louis-t felhívja az édesanyja, hogy a párizsi élettársa, akihez hat éve menekült a szerző apjától, elviselhetetlen agresszióval szidalmazza, és Monique nem tud tovább félni. A szökés konkrét esemény. Monique-nak másnap ott kell hagynia a férfit, és a tőle több száz kilométerre lévő fia párizsi lakásába kell meghúzza magát, a történet, persze, túlmutat ezen a taxiúton, amit a fia a telefonja képernyőjén követ. Louis elbeszélésének invenciója az lett volna, hogy megmutassa, mennyi pénzbe kerül az, amiért az anyja szabadságát meg tudja váltani. Mit jelent egy ház bérlése, taxi, költőpénz, egy eddig nem élt élet megteremtése, azonban hamar rájön, hogy a felsorolás nem a helyes gesztus. Nem listát akar írni, és nem akarja, hogy úgy tűnjön, hogy az anyjának róná fel ezeket a tételeket.

Louis elbeszélésében ő maga, az irodalmi szerzőséggel megteremtett egzisztenciájával, felelősségvállalóvá válik az anyjával közösen alkotott kis családi történetben, és éppen ez áll az elbeszélése központjában. Az, hogy megírta, milyen szégyenek mentén szerveződött a gyerekkora és a korábbi családi élete, kiemelkedő szerzővé tette őt, miközben elidegenítette őt a családi viszonyaitól, most mégis az ő keresete válik a családfenntartása alapjává. Louis hasonlatával élve ez olyan, mint az ápolás, valakit valamilyen rendkívüli helyzetben segíteni, hogy a méltóságát és az életkörülményeit megőrizhesse. Egyfajta evidens működés.

Ugyanakkor, és ebből a szempontból válik általánossá és megint csak – a korábbi könyveinél talán itt kevésbé – kiáltványszerűvé a történet. Az evidens működés mögött a saját jólléte áll, ami biztosítani tudja az anyja biztonságát. Az nem tűnik új felismerésnek, hogy a szabadságnak ára van, de az, hogy eurókba kerül, sőt, ha a lehető legkompromisszummentesebb, méltósággal végigélhető szabad életet szeretnéd biztosítani az anyádnak, borzasztóan drága, új felismerés. Olyan, ami bemutatja, mi az a szabadság, amit rengeteg mélyszegénységben élő elnyomott nő nem engedhet meg magának, és milyen összegeknek és ellátórendszereknek a hiánya tartja fent a legkizsákmányolhatóbbak borzasztó rendszerét.

Amikor az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című regényben Luis arra jön rá, hogy az anyjának nincs olyan története, ami nem az apja és nem elnyomó férfiak története volna, az megrendítő erejű. Most Louis Monique saját történetén dolgozik, életében először a sajátján, és ettől minden szociális mélysége ellenére borzasztóan életigenlővé válik a regény. Itt egy nő, aki nehezen válhatna példaképpé, hiszen kivételes véletlenek kísérték a szabadulását, de a történetének az elmondása képes arra, hogy rendszerszinten gondolkodtasson el minket, miközben egy nőt a saját kis bérelt lakásában életében először látunk szabadnak.

Szóval vissza a kerethez. Egyre jobban szeretem Louis-t, pedig 19 évesen, mélyszegénységből, melegként, irodalom pályára készülve olvasni a Leszámolás Eddyvelt hatalmas élmény volt, de borzongatóan jó érzés így kísérni a szerző életművét, és minden gesztusában ennyire értve érezni magamat. Amikor valaki elsőgenerációs értelmiségi, felelőssége van abban, hogy hogyan tematizálja a saját életanyagát, és Louis nem az áldozatiságot keresi, hanem a társadalmi és mozgalmi munkát. Azt mutatja be, hogy akár ő maga is, akár az uralkodó osztály milyen hibákat követ, követett el, amelyek a szereplőit a nehéz kitörés vagy az elnyomásban maradás útjaira kényszeríti, a Monique szökése pedig ennek a nagy elbeszélésnek kiemelt és fontos regénye, mert példát és reményt ad. Amikor Monique látja a saját történetének színházi adaptációját, vele együtt hatódunk meg, mert Louis világossá teszi számunkra, hogy ez tényleg egy hatalmas történet, és végső soron csak, bármennyire is nem irodalmi ez a gondolat: jó, hogy ilyen történetek születnek.

Kedvenc részem: Amikor arról beszél a szerző, mi lehetett volna az elbeszélésének a fókusza, hogyan képzelte láttatni az anyagi kontextusát ennek az elbeszélésnek, és jó volt arról is olvasni, mennyire tarthatatlannak látná ezt a gesztust. Ebből a szempontból különösen kivételes ez a regény, Louis először talál olyan módszert az életművében, amely nem képes pontosan átadni az üzenetét, de ebből nem a módszere sutba dobása következik számára, hanem a sikertelenség tematizálása. Zseniális gesztus. És, persze, Monique a színházban. Gyönyörű, tényleg megindítóan nagy történet az övé.

Édouard Louis: Monique szökése
Napvilág, 2025
184 oldal
Így olvastam: Több újraolvasásunk volt, de egy-egy ülésben mindig, rövid fejezetek, szemléletes példák, sodró lendület. Nem nehéz egy pillanatig sem olvasni, néhány óra alatt egyben végigszaladható, de aztán hosszan velünk marad úgyis.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és nagyobb hírek is jönnek, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe

Szerző: Szilvió

Dátum: 2026.02.03.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzést nehezen kezdem el. Picit talán írok is egy könyvről, meg nem is, de azért, persze, inkább írok, de Didier Eribon Visszatérés Reimsbe című könyve nem az a blogbejegyzéses könyv. Édouard Louis magyarul megjelent könyvei után lelkesen vágtam bele Eribon könyvébe, de zavarbaejtő kötet úgy is, hogy irodalommal foglalkozva meg elsőgenerációs értelmiségiként és kisebbségi irodalmakat kutatóként meg queer aktivistaként igyekszem képben lenni a társadalomelméleti dolgokkal. Didier Eribonról azt írja a kötet bioja, hogy nemzetközi szinten napjaink egyik legjelentősebb gondolkodónak tartják számon, és a szerző minden elméleti tudását beletette ebbe a mégis lírai és nagyon vallomásos szövegbe. De nézzük közelebbről:

Didier Eribon könyvéről azt hiszem két irányból lehet beszélni, és nem kérdés, hogy az egyik közel áll hozzám, a másikat pedig én is csak igyekszem érteni. Egyszerre mély, lírai, pontos önéletírás és egyszerre esszéregény. A szerző különösen mély intellektusa átragyog az írásán, én pedig azt hiszem ezt felületesebben csak ugatni tudom, de nagyon igyekszem majd itt is. Az egyszerűnek tűnő elbeszélői helyzet – témamegjelölő cím – visszatérése Reimsbe, egy nagy szembenézésre hívja meg az olvasóját.

Didier Eribon, aki a queer világ irodalomelméleti és szociológiai valóságának az egyik legjelentősebb szerzője hosszú évtizedek óta, szembesül azzal, miért nem találta meg sosem magát igazán a társadalomelméleti munkái mögött. Pontosan érti, miért kell a nagyváros, különösen Párizs a francia és peremvidéki meleg fiataloknak, tudni vélte, mi vonzotta őket oda, tudni vélte, hogy miért működnek abban a felszabadult világi rendben, amelyben működnek, de a saját életéből is jól látható származástörténetet eddig kihagyta a gondolkodásából. A felismerés egyszerre éri őt magánemberként és egyszerre elméletalkotóként, és ez rögtön az első oldalakon megteremti a szöveg kettős, mégis erősen egymásból következő olvasatát.

A regény, esszéregény az önéletírás pontos szabályai szerint azt a kérdést járja körül, hogy hogy jutott el a szerző a felismeréséig. Nem egy teljes élet történetét látjuk, nem is szorosan elméleti munka, inkább intuitív tanulságai vannak, mintsem tételek, csupán a megértés vágya hajtja a szöveget. Hogy lehet, hogy az elsőgenerációs értelmiségi szerző eddig nem vett tudomást a munkásosztálybeli származásáról? Hogy magyarázhatta eddig, hogy különcsége elsősorban a melegségéből következik? Hogyan lehetett éppen ő vak a saját története rendszerszintű valóságára? És ha már hazatért, igyekszik politikai tanulságokkal szolgálni azzal kapcsolatban is, hogy a büszkén baloldali munkásosztály, amelynek a világában ő felnőtt, hogyan vált a szélsőjobboldal biztos bástyájává, miközben a baloldali rendszerek gondoskodó államiságára talán éppen annyira szükségük van, mint korábban bármikor.

A szerző hazatér. Reimsbe, ahol hosszú évtizedekig nem járt, az apja halála után azonban úgy érezte, képes az a visszatérésre. Újra felvenni a kapcsolatot az anyjával, életében először, már sokat látott felnőttként végighallgatni a nő történetét, és vele szembenézni azzal a munkásmozgalmi nevelődéssel is, ami a szerző sajátja volt ugyan korábbi munkáiban is, mégis elfelejtette ezek valódi mély tétjeit. Szembenéz az anyja élettörténetével, ami persze az apjáé is – erre jut Éduard Louis is –, igyekszik megérteni a testvéreit, akikkel együtt nevelődött, mégis másfelé tartott az élete – erről Jeanette Winterson Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyve értekezik egy szép epizódban –, és közben persze saját magát leli meg, mélyebben, mint korábban valaha. A szerző – és ebben megint rokon Louis elbeszélése – lassan jön rá, hogy a homoszexualitása és a munkásosztálybeli származása nem két történet, hanem egyazon. A kitörésének a lehetőségét a gyerekkori különbözősége jelentette, az, hogy a látott munkás élet, akkor még bevallhatatlanul, nem tűnt élhetőnek a számára, és egyébként is, más típusú érzékenységei voltak.

A regény felütésének a szégyen a központi témája, amelynek eddig a szexuális identitással kapcsolatos kontextusait vizsgálta, nem az osztályalapú elnyomás szülte szégyenét. Eribon elbeszélésében – szemben például az év végén megjelent Annie Ernaux Szégyen című szintén csodálatos önéletírásával, amelyben az élettörténete egy epizódjától jut el a különbözősége és az íróvá válásának kérdéseihez – a szégyen eredendően társadalmi nyomás, amely mind a munkásosztályt mind a szerzőt konkréten ellenállásba hajtja. A szégyen elhallgattat, elszigetel, így szükségszerűen politikai fogalom: azt tematizáló nyelvet és méltóságfogalmat kell kínáljanak a mozgalmak – mert a sérült identitás könnyen talál otthonra a szélsőjobboldali diskurzusokban. A szégyen tehát nem magánügy a szöveg fogalmai szerint, hanem erős társadalmi és történeti tapasztalat, ha tetszik, a történelem, és benne a regény, valódi mozgatója.

A szöveg alapvető tétje, a késői felismerés, alkalmat jelent Eribon régóta tervezett, de eddig mindig megakadó önéletírói és szépírói törekvéseinek. Az addig elkerült szembenézés, amely sosem tudatosult, megakasztotta a munkát, és most teljes valóságában szakadt ránk, olvasóként, és ettől válik kivételes erejűvé. Eribon története egyszerre a már alaposan kitárgyalt városba került meleg fiatal értelmiséginek a története, és egyszerre a munkásosztály politikai aktivitásának, ha tetszik az általa is megélt ’68-as diák- és munkáslázadás eredményeinek évtizedek múlva elvesző története. Nagy perspektívákat mozgató regény, a belső lírai út velejéig társadalmi, és ezt a szöveg erős elméleti keretben is elbeszéli. Barátai, mesterei és vitapartnerei a ’68-as eszmeiséggel dolgozó fontos filozófusok, szociológusok Bourdieu és Foucault munkáit követve jut fontos eredményekre, miközben az ő téziseiket sem pusztán a leírtak által, hanem az élettörténetükkel együtt vizsgálja.

Eribon tavaly végre magyarul is megjelent könyvének a kritikusai így nem véletlenül baloldali gondolkodók, és nem elsősorban a queer közösségből valóak, nem naiv olvasók. Borzasztóan izgalmas perspektíva, amit a szöveg megnyit és visszaolvas mestereire, miszerint a társadalomról való gondolkodás kérdésfelvetéseit alapvetésében meghatározza, hogy honnan jön az elméletalkotó. Esszéregény. Tényleg ez a helyes műfajmegjelölés, amely képes megtartani ezt a nézőpontot, munkanapló, vagy magyarázat a saját írásaihoz is, miközben azok ismerete, persze, nem feltétel. Nem csak az életrajzi olvasatot kapunk, hanem betekintést is a társadalomelmélet-írók gondolkodásába. A szép, vallomásos mondatok, a szembenézés szükségszerűsége egyszerre mutatja be nekünk Didier Eribon magánembert, szociológust és vele az egész tudományos elitet, amely nem tudta megmutatni azokat a felismeréseket, amelyeket az egyszerű visszatérés Reimsbe igen.

Biztosan ajánlom a könyvet azoknak, akik vagy erősen képben a ’68 utáni francia társadalomelmélettel, bár ők már biztosan olvasták, és különösen bátran azoknak, akiket nem rémiszt meg, hogy nem ért mindent igazán egy szövegben, de érdeklődik a téma iránt. Azoknak, akik tényleg hisznek benne, hogy az egyéneken keresztül kell tudnunk beszélni a társadalomról, és akik értik vagy érteni akarják, mennyire meghatározottak is a legalapvetőbb kérdéseink. Eribon szövege csal, de ez szép csalás. Könnyen olvasható a nyelve, a megkapó lírasága felett kényelmesen vezet a szemünk, és bőven kapunk ettől a szövegtől akkor is, ha a francia ’68 utáni politika és társadalomelmélet (még) nincs a kisujjunkban. Nem belépő kötet, Louis vagy Ernaux kisregényeit bátrabban ajánlom, de Eribon szövegébe sem törik bele bicskája senkinek, ebbe biztos vagyok.

Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe
Napvilág, 2024
232 oldal
Így olvastam: Stílszerűen visszatérve, a karácsonyi hazaúton és otthon. Olvasható volt buszozás közben is, meg otthoni nyugodt kis pihentető olvasmányként. Ami fontos, hogy szétjelöltem mégis a könyvet, tudom, hogy egy, meg most egy gyorsabb fél átolvasásra még nem adta magát egészet. Olyan könyv, amelyhez vissza kell térni.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és dolgozom másokon is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

TÁMOGASD A KÖVETKEZŐ ILYEN BEJEGYZÉST!
Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Új támogatói rendszer és egy készülő regény fejezetei

Szerző: Szilvió

Dátum: 2026.01.15.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a blog megújuló támogatói rendszeréről fogok nektek mesélni, mert vannak változások, és szeretnék is ösztönözni mindenkit, aki teheti, hogy támogassa a munkámat ezen keresztül, segítse, hogy kiszámíthatóbb, biztosabb mederben működhessen a blog tovább, és ezzel… igen, erről lesz szó a bejegyzésben!

Szóval. Legyen vallomásos az eleje. A blognak nem ez volt a tipikusan erős három éve. Mióta végeztem az egyetemmel és elkezdtem dolgozni folyamatosan szembesülök azokkal a kihívásokkal, amelyek az effajta hobbiprojektekkel szokás: nincs rá idő, nem tudom erre szánni a szabad kapacitásaimat. Inkább bevállalok még pár pluszmunkát, hogy magabiztosan tudjam szinten tartani az életemet. Különösen valódi ez a probléma azért, mert mind az olvasás mind az írás olyan képesség, amelyeket költőként, irodalmárként, irodalmi programszervezőként, olvasókörök moderátoraként a mindennapi munkámban is használok.

Két lehetőség van, ha nem nyerem meg most szombaton a lottót. Vagy kitalálom, hogyan lesz forrásteremtő ez a blog, vagy döcög tovább a ritka kapacitásaimmal, miközben olyan dolgokat vállalok el szabadúszóként többedik munkaóráimban, amit messze nem csinálok annyira szívesen és annyira jól, mint ezt a blogot. Most kipróbálom az előbbit, mert van két projektem is, amiben hiszek.

Mi változik?

Biztosan kevesen emlékeztek rá, de itt meséltem róla még rég, hogy írok egy meleg ifjúsági regényt, amiben a melegség elfogadása és az első előbújások közti időben járunk egy 15-16 éves srác szemszögéből. Beni próbálja megérteni, mit jelent az öndefiniálására nézve az, hogy meleg, milyen jövő vár rá, milyen feladatok vannak ezzel, honnan fogja megtudni, hogyan kell melegnek lennie. Ez a regény, ahogy a blog maga is, évek óta alig volt piszkálva, és most nyáron rájöttem, hogy ez nincs így jól.

A blog finanszírozásának egyik biztos módja lehet az a kapu rendszer, amit a Magyar Narancs, az Élet és Irodalom, a HVG360 vagy a 444.hu Kör használ, de közben nem szeretném a blog alapvető tartalmait kapu mögé tenni. Régóta keresem azt a tartalmat, amivel ez megtehető anélkül, hogy a blog ideája sérülne – elérhető tartalom a kis 16 éves kétségbeesett srácnak, aki én voltam egyszer. És ez a regény lesz az.

Nyáron volt egy kis szabadidőm, le tudtam porolni az ifjúsági regényt, amit azért alaposan át kellett dolgozom, és most kéthetente olvashatsz belőle, ha rendszeres támogatója leszel a blognak. Cserébe azt ígérem, hogy havi 2-3, bárki számára elérhető poszttal biztosan itt leszek, működök, dolgozom tovább.

Mi marad?

A Donably oldalán egy egyszerű regisztrációt követően továbbra is különböző egyszeri és rendszeres támogatói összegekből válogathattok. A Donably felületére kerülnek ki egyenként a regényfejezetek, az egyszeri támogatók 30 napig, rendszeres támogatók pedig folyamatosan elérik.

Mindezek mellett jövök majd időnként itt is egy-egy a regénnyel kapcsolatos bejegyzéssel, mert végsősoron ti vagytok azok az emberek, akiknek a legszívesebben mesélek erről, ti lesztek azok, akik érteni fogják az alkótókedvemet vagy alkotói dilemmáimat, és örülök, hogy ilyen olvasók vannak a blog körül. És persze, dolgozom azon is, hogy egyszer, ha befejezem, könyvtárgy is legyen a szövegből, ez persze, hosszú munka, de tényleg hiszek ebben a regényben.

Szóval, így tovább!

Nagyon hülyének éreztem magam, amikor azon kezdtem el gondolkodni, miért nem csináltam ezt így az első pillanattól. Furcsa belegondolni, hogy három év alatt már hová juthattam volna, ha tényleg odateszem magam. Most csak azt tudom, hogy meg szeretném teremteni azt a közeget, ahol azt csinálhatom, amit igazán szeretek, arról beszélhetek, amiről csak szeretnék, és úgy, ahogy igazán jól és lelkesen képes vagyok rá.

Nyár elejére erősen kiégtem a sok feladatban, amit kénytelen voltam vállalni, és azt éreztem, hogy ezt nem csinálhatom ugyanúgy tovább. A nyári szünet – vagy hát, felnőttként a nyár belassulása – alkalmat adott arra, hogy újra olvassak, blogoljak, leporoljam a regényt, és közben átgondoljam, mit kellene, mit lehetne másként. Most ez egy ilyen új kezdet, amiben meg szeretném mutatni, hogy hogyan tudnám jobban működtetni a blogot, és mögötte azt az életet, ami eddig elrángatott a blogbejegyzések mögül, hiába hiszek ebben az egészben nagyon. Most dolgozom azon, hogy egy új rendszerben kereshessem az alkalmat a blogolásra, és hogy tényleg megmutathassam, milyen fontos könyvekkel haladni a szivárványig!

Köszi, ha támogatsz benne.

Szilvió

Olvassuk együtt! – Véres hozomány

Szerző: Szilvió

Dátum: 2025.11.06.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

Bálint Zsófival, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinájával ahhoz igyekszünk fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. A tizenharmadik posztban S. T. Gibson: Véres hozomány című kisregényéről beszélgetünk, arról, hogy az önéletírás hagyománya hogyan építi ezt a kivételes mély és erős humorral dolgozó regényt, mit kezdünk a már sokszor látott Drakula mítosszal, és hogy mit kezdünk a szöveg kedves didaxisával:

Milyen alapvető élményeitek vannak a Drakula mítosszal? Mennyire volt más élmény a felütés, amelyben már egyértelmű, hogy a felesége történetét meséli el?

Szerintetek megalapozott a regény fő akciója? A regény felépítésének melyik pontján kezdtétek el érteni miért történik ez? Nem volt különös, hogy nem a vámpírizmus rémszerűsége hozta el Drakula végét?

A töredékességnek és az elbeszélésnek tényleg csupán a vádirat jellege dominál, nem a teljes történetet magyarázza el, hanem csak azt, hogy miért történt, ami történt. Volt hiányérzetetek? Hogyan jöttetek ki ezzel az elbeszélésmóddal?

Volt szimpatikus házastárs ebben a kapcsolatban számotokra? Miért?

Mit gondoltok a történet leuralása kérdésről, amellyel Constanta azt magyarázza, miért nem említi a férjét a nevén? Hagyományos feminista gesztusnak tűnik, de nem ürül ki azzal, hogy csupán a férjével történtek elbeszélésében vagyunk?

Magdalena és Constanta viszonya mennyire látszódik a történetben? A nagy bajtársi összetartás fel van építve a szereplők között?

Volt számotokra humor a történetben, a történetvezetésben? Ha igen, mi adta ezt?

Mit gondoltok, mit szán a szerző az ajánlás alapján tanulságul az egész regény végére a toxikus szerelemben szenvedők számára?

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

S. T. Gibson: Véres hozomány

Szerző: Szilvió

Dátum: 2025.10.29.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzéssel – szerencsére rövid könyv, még nektek is beleférhet – az igazi halloweeni hangulatot is hozom, a legmenőbb vámpírtörténettel, amit valaha olvastam, pedig Alkonyat és Drakula energiákban edzett kamaszkorom volt. Valószínűleg azért rajongok érte ennyire, mert mindent megcsinál, amit szeretek: lelkesen trappol bele az önéletrajziság játékába, nagy feminista gesztusokat tesz anélkül, hogy ez a történet rovására menne, és a biztonság és az otthonosság értékeiről vall valami brutálisan szépet. De kezdjük az elején.

Valami megváltoztathatatlan és kegyetlen dolog történt, vallja be Constanta a regény első oldalán, ami a vallomása címzettjének a halálát jelentette. Constanta követte el, és most el is magyarázza nekünk, vagy hát, megszólítottként annak, aki uralta az életét. A fülszöveg lelövi, amire olvasás közben mi is hamar ráismerünk, Drakulának szólnak ezek a sorok, de Constanta nem mondja ki a nevét, nem akarja, hogy halála után is ő uralja a saját történetét. Igazából egy vallomást követünk, mindvégig tele intimitással és dühvel, egy olyan szereplő tollából, aki érti, és bár naivan, de hosszú évszázadokig magáénak érezte azt a kegyetlenséget, amelyet Drakula feleségeként megtapasztalt.

A regény a klasszikus önéletírás műfaját használja arra, hogy egy nagy vámpírtörténetet elmeséljen. A főszereplő a jelenből, Drakula halála után igyekszik megérteni, hogy mi vezetett a gyilkosságig, hogyan született meg benne az az indulat, amely cselekvésbe fordult. Ebben az értelemben ez nem egy, hosszú évszázadok kegyetlenségét és vérszomjas történetét egészében felvonultató regény, hanem tényleg szubjektív vallomás, amelynek Constanta és az Úr, illetve az Úr következő felesége és férje jelentette négy embernek a közössége áll a középpontjában. A narrátor már tudja, hogy mi az elbeszélésének a tétje, és ezért sokszor magyaráz bele a szövegbe, azt mondja el, hogy mi történt, amelyet ő akkor észre sem vett, mikor született meg benne milyen felismerés. A végkimenetel tudatában beszél, és ahogy azt Az én rendőröm vagy az Ali és Ramazan esetében, úgy itt is imádtam, mert beavató mély intimitása van ennek az elbeszélőmódnak.

Olyannak foglak bemutatni, amilyen valóban voltál. Nem foglak szentté avatni, sem a pokol tüzére taszítani. Pusztán egy egyszerre kedves és kegyetlen férfiként ábrázollak, és közben talán megindoklom a tetteimet – és megnyugtatom a lelkiismeretemet is.
Ez az utolsó szerelmes levél, amit neked írok, habár néhányan inkább vallomásnak neveznék. Úgy hiszem, mindkettő egyfajta szelíd erőszak, amely írásban rögzíti azt, ami hangosan kimondva felizzítja a levegőt.
19. oldal

A regény elején a klasszikus gótikában járunk, amikor a halhatatlan Drakula egy faluírtás helyszínén meglátja a még épp életben lévő ifjú szépséget, Constantát, akivel közös életre rendezkednek be az erdélyi hegyek elzárt kis kastélyába. Földrajzilag és időben is nagyon különböző szereplőket látunk majd még ebbe a közösségbe belépni: a spanyol katolikus nagyasszony, Magdalena és a századforduló fiatal bohém orosz színésze, Alexi más és más ideák mentén választja a halhatatlanságot. A regény elbeszélésmódja végig a gótikus vámpírtörténetek nyelvében és történetvezetésében marad, hiszen ez Constanta valóban ismert világa és a történeti idő tapasztalata a halhatatlanság kontextusában lényegtelenné válik. Az idők változását a három szereplő emberképe tükrözi, Constanta még a valódi halál ellenszereként tekint a halandóságra, Magdalena a hatalmat látja benne, Alexi pedig az egzisztenciális boldogulás lehetőségét, az élet habzsolását, kiutat a szegénységből és kilépést az élet leghétköznapibb nehézségeiből. A regény fő mozgatórugója, ahogy a vámpírizmusé általában, a kivételes és állatias vágy, de ez nehéz a szegény középkorú földművelő Constanta naiv elbeszéléséből érteni, ügyes ellentét feszül az elbeszélő és a világa körül. A testi vágy közelséget, intimitást jelent elsősorban az elbeszélésében, ami nagy feminista tét is, Constanta vágyainak leírása követve a történelmi idők női szexualitásfelfogás alakulását, csak lassan épül fel. Pedig izgalmas világ az övé, sejtjük.

Magdalena nem csak az Úrral kacérkodik még emberi életében, hanem Constantával is, sőt, az úr ajándéknak mutatja be a spanyol úrnőt a felesége számára. Izgalmas, hogy a két nő kapcsolata egyszerre idézi a háremábrázolásban tipikus leszbikus viszonyokat, de egzisztenciális és szellemi kapcsolat is alakul ki köztük. Van egy bécsi varrónő, aki halandó maradt, és előképe Magdalenának, de a kor és császári város társadalmi valósága még nem engedné meg az átváltozását. Alexei ebbe a viszonyba érkezve egyszerre szexualizált és gyermeki karakter, igazi freudiánus tabukat döngető, aki ellenpontja és gyerekségében a nők számára jól felismerhető áldozata tud lenni az úr kegyetlenségének.

Hogy mondhatnám azt, hogy ez egy család, így, ez a leírás után? Mégis, az van, hogy egy családi dinamikát látunk, amely egyszerre vad, szexuálisan fűtött, egészen konkrétan szomjazó, és egyszerre borzasztóan unalmas rutinokkal. És azt csinálja, amit szerintem az Alkonyat csinált eddig a legjobban, érthetővé teszi a vágyat, miért akar bárki ebben a társaságban a halhatatlanságot választani, és emögött szép, idelista, sőt, utópikus emberi vágyak vannak. A regény teljesíti, amit vállal, emberibb lett a Drakula ábrázolása, mint bárminek korábban, egy megőrülés és önhittség halandó történetében vagyunk, amelynek eredendően buknia kell, és ezt tudjuk is, az első oldaltól. Ettől szép.

Mert tényleg az van, hogy imádom ezt a regényt, a maga 230 oldalával, a sokszor féloldalas fejezeteivel egy rémítően átgondolt, és ügyesen megdolgozott regény ez, amit borzasztó lelkesen lehet olvasni. És nem a brutalitásában meg nyilván nem a terjedelmében nagy regény, hanem a valódi mélységében, amit nem vársz egy szövegtől, amit leszbikus vámpíros történetként harangoznak be. A szerző az ajánlóval tesz egy alighanem túlmagyarázó gesztust, amikor a toxikus szerelemben szenvedőknek ajánlja ezt a könyvet, de közben olyan dolgot mutat ebből, amit nehéz is értenünk másként. Hogy van benne szép, van benne őszinte, lenyűgöző intimitás, és nem utolsó sorban van belőle kiút. Rajongó vagyok, hölgyek, urak, nembináris olvasók. Itt aztán tényleg az van, hogy mindenkinek lelkesen ajánlom ezt a könyvet, akinek ez a bejegyzés egy picit is felkeltette az érdeklődését

S. T. Gibson: Véres hozomány
Anassa, 2024
130 oldal
Így olvastam: Két olvasásra. Faltam. Rövid kis fejezetek, olvasmányos, lelkesítő, végig történés van, könnyű olvasni, és hát, rajongva mégkönnyebb.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és dolgozom másokon is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Olvassuk együtt! – Alice Walker: Bíborszín, Kedves Jóisten

Szerző: Szilvió

Dátum: 2025.10.19.

Kategória: Uncategorized

nemrég a szegedi Grand Café Közös Könyveink olvasókörének voltam a moderátora, ahol Alice Walker Bíborszín vagy régi kiadásban Kedves Jóisten című regényéről beszélgettem Borbíró Bíborka költővel és Lázárné Csernus Anikó könyves tartalomgyártóval, kultúraszervezővel. Izgalmas volt velük újraolvasni a könyvet, mert ismertem őket annyira, hogy nagyon sokféle érdeklődésből érkeznek, de a félév egyik legjobb olvasóköre kerekedett belőle, és hoztam is a kérdéseimet, ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, lássátok milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni.

Feminista, színesbőrű, mélyszegény és queer hagyományban is alapvető olvasmány ez a könyv, ti melyik kapcsán találkoztatok vele először?

Mit gondoltok, miért tűnik sikeresnek ez a levél és naplóforma a történet elmesélésében?

Mennyire mutat túl a szöveg a tipikus fekete női sztereotípiákon? Főszerepben és mellékszerepben más és más erre a válasz, vagy mutatnak rokonságot?

Celie egy ponton azt írja, hogy első ízben gondolkodik el a világról. Mik az első pillanatai a tudatra ébredésének?

Isten megidézése a régi fordítás címében jobban kapcsolódik a szöveg transzcendens viszonyaihoz. Mit gondoltok – akár összevetve a Sátántangóval, ahol ez a megváltás elmarad – hogyan áll a transzcendencia és a felemelkedés viszonyban? És, ha Celie megváltástörténetét olvassuk, mennyiben épül ez folyamatában?

Afrika megjelenésével az egész fekete történelem elevenedik meg előttünk. Mit gondoltok, mi ennek a szálnak a nagy vállalása? A felelősöket keresi vagy csak meg akarja érteni, mi történt ott?

1982-ben jelenik meg a regény, de a 40-es évekhez nyúlik vissza, a polgárjogi mozgalom ekkor még nem, vagy kevésbé és láthatatlanabban munkált az Államokban. A Ne bántsátok a fekete rigót 1960-ban jelenik meg, az 1930-as években játszódik, de itt még fehér megmentő karaktert látunk. Mit gondoltok, mi az a történetben, ami miatt ez ebben az időben mesélhető el a leginkább?

Szerintetek mit tesz hozzá Celie és Shug Avery romantikus kapcsolata a szöveghez? Motorja ez Celie felemelkedésének?

Mi az az üzenet, ami klasszikussá tudta tenni ezt a szöveget rengeteg közösség számára?

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Olvassuk együtt! – A szakállas Neptun

Szerző: Szilvió

Dátum: 2025.10.01.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

nemrég az Amnesty International szegedi közösségének szervezhettem olvasókört, ahol Nádasdy Ádám novelláskötetéről, A szakállas Neptunról. Jó volt újraolvasni, nagy érdeklődés volt az olvasókörön, emiatt talán picit csorbult a program, hosszú volt a bemutatkozókör, de hoztam a kérdéseimet, ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni.

Amikor a XX. század második feléről gondolkodunk (utalhatunk például Takács Judit Meleg század című könyvére, amelyben arról ír, hogy a homoszexualitás betegségként vagy bűnként való század elei megfogalmazása a század végére identitássá formálódik) még mindig nem igazán találunk biztos forrásokat arról, milyenek voltak a melegek számára ezek az évtizedek. Mit gondoltok, milyen szerepe lehet egy ilyen érzékeny, figyelmes könyvnek ebben az emlékezeti, kortörténeti munkában? Miket mondd el a korszakról? Mik voltak a meleg élet nagy kihívásai?

Gondolkodtatok rajta, hogy olvasható-e a könyv regényként? A szereplők kora és a melegségük megértése nő a szövegekben, a személyes belső tétekből nagy, kívülről is megmutatkozó tétek vállnak a középpontjukban? Butaság volna regénynek látni?

Milyennek mutatja a könyv egésze a melegséget? Mik voltak a fő jellemvonások, helyzetek?

Az olvasókörön egy szereplő azt mondta, ez egy szép könyv a szerelemről. Mit gondoltok erről a summás összefoglalásról?

Sodródnak a szereplők, vagy tudnak a saját szerencséjük kovácsai lenni? Melyik a jellemzőbb? Mennyire korrajz, mennyire az érzelmi mélységből következik, és mennyire a korból, amikben a történetek játszódnak?

Mennyire volt komfortos számotokra a szöveg nyelve? Akár a durva kifejezések, becézések, dolgok nevén nevezése a szövegekben, elidegenítettek, vagy könnyen elfogadtátok, hogy erről a korról így lehet a szerző szerint beszélni?

Mit gondoltok arról, hogy minden szereplő jó? Nincs olyan érzésetek tőle, mintha a szerző válogatott volna, hogy melyik meleg történetek mesélhetőek el?

Könnyű észben tartani, hogy ezek történelmi időben játszódó szövegek, vagy kortárs meleg fiúk és férfiak kortárs problémái is?

Mit gondoltok, a szereplők életében hol van az aktivizmusnak a szerepe? Milyen konkrét hatással bíró konkrét cselekvés tudna segíteni rajtuk?

Melyikek voltak a kedvencek vagy leginkább agytornászósabb, elgondolkodtatóbb szövegek a kötetben?

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Olvassuk együtt! – Akik megölték az apámat

Szerző: Szilvió

Dátum: 2025.08.26.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

Bálint Zsófival, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinájával ahhoz igyekszünk fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. A tizedik posztban Édouard Louis Akik megölték az apámat című kisregényéről beszélgetünk, arról a nagy vállalásról, amit a kötet tesz, és arról az apaképről, amit talán sokan ismerhetnek közületek is:

Esszéregény, kiáltvány, visszaemlékezés, kisregény – ti minek érzitek inkább ezt a szöveget? Volt olyan, amelyik elidegenített titeket a szövegtől olvasás közben?

Mennyire sikerült átélhetőre Louis állítása a politikai döntések alapvető terheiről? Egy ilyen kiáltványszerű szövegnek tétje a szembesítés, ti mennyire gondoltátok át a saját felelősségeteket, mennyire látjátok másként a közpolitikai valóságot, mint a szöveg olvasása előtt?

Mit gondoltok ennek a fajta rendszerkritikus gondolkodásnak milyen feladatai volnának konkrétan az LMBT+ mozgalmon belül?

Szerintetek mennyire össztársadalmi jelenség, hogy az apa magántörténete az elbeszélhetetlen és összetehetetlen, darabos? Változóban van vajon ez a férfikarakter napjainkban?

Mennyire a düh és mennyiben az áldozatiság feletti empátia határozta meg az apa karakterrel való viszonyotokat, amikor olvastátok a könyvet?

A szerző melegsége hogyan árnyalja az apa–fiú viszonyt? Milyen, akár irodalmi, akár személyes mintáitok, tapasztalataitok vannak ezzel kapcsolatban?

Louis szövegei a társadalmi szolidaritásra hívnak. Mit jelent számotokra ez a szolidaritás a hétköznapokban? Hogyan gyakorolható ez jól?

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

Édouard Louis: Akik megölték az apámat

Szerző: Szilvió

Dátum: 2025.08.22.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Édouard Louis másik tavaly megjelent kisregényéről, az Akik megölték az apámat című szövegéről fogok mesélni. Ahogy az előző poszt elején már írtam, Louis számomra az egyik legfontosabb szerző: a mélyszegénységének és a melegségének a történetét olyan eredetien, valóságosan és társadalmi reflexiókban gazdagon írja meg, hogy az példa értékű számomra. Az első magyarul megjelent regényének, a Leszámolás Eddyvel-nek ő (még a blog korai hónapjaiban itt írtam róla), az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai történetének (erről nemrég írtam itt) az édesanyja, a ma tárgyalt szövegének pedig az apja alakja áll a központjában, miközben valahogy mindvégig saját magát igyekszik megismerni a szerző. Talán csak véletlen, hogy az utóbbi két könyv együtt jelent meg, de az anya felemelkedésének és az apa összeomlásának a története jól olvasható együtt, fontos párhuzamokat is mutatnak, miközben mégis ez a politikusabb szöveg. De nézzük bővebben:

A regény kezdetén azzal szembesít minket a szerző, hogy a politikai döntéseknek szükségszerűen hatása van arra, hogy közösségeken belül az egyéneknek mekkora a születéskor várható élettartama. Persze, mondja ki, nem eszerint gondolkodunk a politikai döntésekről, de ezek valójában a mi fehér középosztálybeli (és amúgy gyarmatosító) kiváltságaink. Az apja munkahelyi balesetet szenved és belerokkan, de ahogy az elmúlt húsz év politikai valósága a megváltozott munkaképességűekkel és a munkanélküliekkel bánik, egyre mélyebbre rántja a szereplőt, aki sosem tanult meg a rendszerrel szemben cselekedni.

Érdemes egybeolvasni az előző regényben megírt anya karakterével ezt, mert itt az elbeszélés folyamatosan azzal szembesül, hogy az apa elvesztette az érdekérvényesítéshez szükséges alapvető képességét: nem tudja elmesélni a történetét, még a fiának sem. Miközben az anya története az előző kisregényben sajátjává vált, itt az apáét csak tanúkon és emlékeken keresztül rekonstruálja a szerző, nem csak az apa és a fia közti átbeszélhetetlen távolság miatt, hanem a férfi biológiája sem teszi képessé, hogy elmondja a történetét, kifullad, amikor beszélni kezd. Az anya erős hitét, hogy kell legyen valamiféle változás, láttuk az előző regényben is, az apa földeli le, és ugyanezzel a tudattal él a saját tehetetlenségében is a szereplő, aki egyszer már megpróbált kitörni, de erős tudása van arról, hogy azt nem lehet megtenni.

A férfi egykor jobb sorsra volt érdemes, az elrontott élet nyomain járunk olvasóként. Az anya emlékezéseiből tudjuk, hogy fiatalon még parfümöt viselt, amikor még a férfiak nem igazán, és könnyeden táncolt, így szeretett bele a felesége. Már gyerekként elhatározta, hogy sosem veri meg a gyerekeit, mégis a nyomor, amibe benne ragadt, a bántalmazás válogatott formáit teremti újra benne, miközben egy egész családot rántott magával. A politika Louis szerint azoknak a társadalmi működéseknek és visszavezethető, valódi törvényhozói döntéseknek az összessége, amely az apját magára hagyta abban az igyekezetében, hogy jobb apa lehessen. Az egészségügyi és munkaügyi politika megválasztja, milyen embercsoportokat támogat, ösztönöz és véd még, és az apa újra és újra kiesik a társadalom védőhálóján.

Louis mindezzel együtt egyszerre szólal meg az elesettek iránt érzett egyetemes részvét hangján, és egyszerre keresi annak a jeleit, hogy még mindig képes szeretni az apját, akitől el kellett távolodnia, hogy ne az ő története határozza meg a felnőtt szerző életét, megtörje a tetten ért sémákat. Az apa karaktere a férfi karaktere, aki generációról generációra öröklődik a vidéki mélyszegénységben, sosem volt erőt és hatalmat kell sugározzon. És, persze, ez álarc, a szereplő sosem volt ura a saját életének, és a szégyen tehetetlenné, és hol dühössé, hol közönyössé tette a karaktert. Louis a regényben nem idézhet hosszan az apától, ahogy az anyja regényében tette, hanem párbeszédbe igyekszik lépni vele és neki címzi a mondatait, miközben újra és újramondva ugyanazt érteni próbálja őt.

Nagyon nehéz erről a regényről beszélni, mert nem tesz nagy gesztusokat a címadáson és a politikai felelősök megnevezésén kívül. Ami, persze, hatalmas és újszerű gesztus! Inkább valamiféle esszéregény ez. Nem áll távol a szerzőtől a kiáltványjelleg, és bár az anyjáról írt regényben tematizálja ezt jobban, talán erre a regényre igazabb. Egy kísérletet tesz az apja történetének a visszaszerzésére, de tudja, hogy akik elvették azt az apjától, pótolhatatlan károkat okoztak, de el kell mondani ezeknek a károknak a történetét. És ez nagyon fontos állítás, újszerű, bátor, lelkesítő és tényleg az van, hogy hideg rázóan valódi.

Talán a három Luis regényből ebben a legkevésbé domináns a szerző homoszexualitásának kérdése, miközben mégis, itt látjuk a leginkább, hogy mi az a férfikép, amihez képest különböző, szégyellni való ő abban a világban, amelybe beleszületett. Ez is egy lépés az elesettségtörténetben, távolság az apa és a fiú között, de nem tud nagy elbeszéléssé válni az identitás, ahogy ebben a regényben semmi sem, hiszen a nagy identitások sérültek és elbeszélhetetlenek. Louis szembenézése a társadalommal, amely nem beszél az apjáról, erős és bátor szöveget hoz létre, amelyben a homoszexualitás végig ott van, sőt, árnyalja az apa karakterét, aki van, hogy példaértékűen, van hogy bántóan viszonyul a gyermeke melegségéhez, de nem válhat ez sem fő történetszállá.

Tényleg az van, és ezt nem tudom, és nem is akarom elleplezni, nagyon szeretem Louis szövegeit, miközben borzasztóan nehéz róluk mesélni, mert rövidek, gondolatiságukban hideg rázóan egyszerűek, és úgy hívnak társadalmi szolidaritásra, ahogy szerintem igazán érdemes. Már sokszor beszéltem róla, de azt szeretem nagyon, amikor egy szöveg a felelősség kérdését úgy veti fel, hogy a saját döntéseidet is felül kell bírálnod, és Louis ezt teszi. Arcpirító logikával mutat rá a politikai könnyelműség kárára, miközben csak arra kér, figyeljünk, legyünk empatikusak. Hallgassuk meg azt a történetet, amit nem is képesek igazán az áldozatok maguk megfogalmazni. Lelkesen ajánlom Édouard Louis mindhárom regényét, mert gyönyörű és pontos szövegek. Szembesítenek, miközben megértenek minket, és tényleg az elmeséletlent mutatják be. Nagyon szeretem Louist, mondtam már?

Kedvenc részem: Már az anyás könyvben is volt, de amikor az anya azt mondja, hogy a fiú akkor hasonlít a legjobban az apjára, amikor táncolt. És a nagy táncolós jelenet. Az hideg rázósan zavarba ejtő és szép és őszinte.

Édouard Louis: Akik megölték az apámat
Napvilág, 2024
94 oldal
Így olvastam: Itt is az van, hogy egy, maximum két rövidebb ülésselel, 2-3 óra alatt olvastam el már többször is, nagyon nagyvonalú a tördelés, könnyű haladni vele.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és nagyobb hírek is jönnek, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió