Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sziasztok,

a mai bejegyzésben röviden, ajánló jelleggel bemutatandó könyvet azt hiszem nem is kellene bemutatni, hiszen a teljes könyvpiac hangos volt tőle már jóval a megjelenés előtt is. Mégis, Sally Rooney múlt héten megjelent Hová lettél, szép világ című regényéről lesz ma szó, ami két nőre figyelve két férfi-nő kapcsolatot mutat be, mégis egyértelmű helye van az LMBT+ diskurzusban, de erről, terjedelmi és lelkesedési okokól majd csak az értékelésben:

A Normális emberek és a Baráti beszélgetések szerzőjének új könyve két nő barátságát követi. Alice nagysikerű regényíró, aki az idegösszeomlása után vidékre költözött, Eileen pedig egy irodalmi folyóirat alulfizetett és kiégett szerkesztője. Alice és Eileen keresi a helyet, ahol igazán beléphetnek a csupa nagybetűs életbe, de a mindennapok megélései és a globális válságok végtelennek tűnő sora egyaránt akadályozza őket.

Miközben a szerző korábbi regényei egy-egy kapcsolat kiüresedettségéből szólnak, A Hová lettél, szép világ a globális világ kiüresedettségéről beszél, amelyhez képest az egyén sorsa eltörpül. Az egyetemistaként egymásnak barátságot fogadó lányok ma már nők, akik élik a saját életüket, és közben fontos e-maileket váltanak arról, hogy mégis hogy lehet így élni, ha már muszáj.

Remélem a hétvégén tudok érkezni a regényről szóló értékelésemmel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Ha megnyerem majd a lottót

Sziasztok,

a mai bejegyzéshez egy szuperjó témát választottam, ami tele van reményekkel, még úgy is, hogy nem lottózom. Tele van személyes reményekkel, és tele van olyan dolgokkal is, amelyek az LMBT+ témához meg a könyves blog léthez is kapcsolódnak. Azt gondolom, hogy ez a gondolatkísérlet elképesztően adekvát forma ahhoz, hogy arról beszéljek, mi hiányzik számomra az LMBT+ diskurzusokból ma itthon és ezen a csodálatos magyar nyelven, és remélem ez tényleg így sikerül, kezdjük is el:

Ha megnyerném a lottót, létrehoznék egy új platformot, ami amúgy halványan talán emlékeztethet bárkit az Egy meleg srác olvas blogra, de lényegesen több volna ennél. Egy LMBT+ kulturális és közéleti portálról álmodom, aminek a cikkei öt csoportba szerveződnének, négy aszerint, hogy hazai-nemzetközi kérdésről van-e szó, illetve, hogy kulturális vagy közéleti dolgokról beszélnének-e, az ötödik rovat pedig egy tudományos rovat volna, ahol a csekély hazai és jelentős nemzetközi LMBT+ vonatkozású tudományos felfedezésekről, vitákról, gondolkodásokról lehetne olvasni magyar nyelven, a tudományos keretek szerinti fordításban, jegyzetelésben.

És ezzel meg is köszönhetném a figyelmet, de persze, bőven van még mondanivalóm erről a portálról. Én úgy képzelem, hogy ez egy elemzésekkel teli portál volna, ami nem csak beszámol egy 504., de mindig örömteli cikkben arról, hogy valamelyik országban mostantól engedélyezik az azonos neműek házasságát, vagy hogy egy híres színésznő aszexuálisként hivatkozott magára, hanem izgalmas elemzések mutatnák be az adott térség vagy kultúra, vagy épp a színésznő közegének saját helyzetét, milyen szerepe lehet egy házasságkötésnek vagy valaki előbújásának, és persze ugyanezek a diskurzusok folynának könyvek, filmek, albumok, videóklipek, kulturális rendezvények mentén is.

Azt hiszem, hogy miközben volnának olyan felületei, amelyek a friss hírekről, érkező könyvekről, megnézendő előadásokról szólnának, valójában ez a médium nem igazán venné ki a részét a hírversenyből, a valódi ereje abban volna, hogy mély tudást tud átadni, és olyan pontokra kérdez rá LMBT+ szempontból releváns hírek kapcsán, amelyek amúgy engem rengetegszer érdekelnének, de túl hosszú keresést jelentene, hogy adatokat, pláne elemző szövegeket találjak. Valójában azt hiszem, hogy nem baj, ha az emberek egy nappal később értesülnek itthon mondjuk az egyik ázsiai országban megvalósult házassági egyenlőségről, ha cserébe teljesebb képet kapnak azon túl, hogy ismét örülhetünk más sorstársaink miatt.

Igényem van arra, hogy folyamatosan olyan diskurzusokról olvassak, amik nem meghaladottak, nem ezerszer lerágottak, és a magyar nyelvű nyilvánosság nem igazán szolgálja ezt az igényemet. Szeretném, ha majd ezen a platformon okos és érdekes emberek esszéket, tárcákat írnánk arról, hogy mi nekik a fontos, szeretném, ha tizesével készülnek interjúk, nem csupán LMBT+ emberekkel, hanem azokkal is, akik az LMBT+ jelenségeket alapjaiban határozzák meg, legyenek azok poltikusok, civilek vagy kulturális aktorok.

Persze, ezen feladatok nagyon jelentős részéhez én egyáltalán nem értek, de közben meg állati nagy igényem volna ilyenekről információt kapni és ilyenekről lelkesítően olvasni. Ha meg tudnék fizetni mondjuk 15 embert, hogy egy szerkesztőséggként dolgozzanak nekem ezért, az elképesztően jó volna, és őszintén hiszek benne, hogy ez akár már most, de néhány év múlva biztosan elképesztően stabilan tudna létezni a piacon. És én közben csak főszerkesztőként vagy igazgatóként csak a háttérben innám a kis szójatejes enyhébb pörkölésű kávémat és pörgetném a jobbnál jobb cikkeket, amikhez már azon túl, hogy én adtam meg az irányt, szinte semmi közöm, olvasnék szuper könyveket, néhányat már biztosan a megjelenés előtt, és csak néha írnék könyvkritikákat – nosztalgiából –, mert tudom, hogy jobban csinálják azok, akik nekem dolgoznak.

Egy nagyobb médiumhoz képest kis bloggerekben, youtuberekben, vagy akár néhány hagyományos újságírást, elemzést, végző egyénben elképesztően sok potenciált látok, és néha csak elolvasok egy-egy jó cikket vagy értékelést és elkezdek azon gondolkodni, hogy mennyire csodálatos lesz majd velük dolgozni. Ők persze erről semmit nem tudnak, legnagyobb részüket nem is ismerem, de valahogy sokszor nekem ez az egész elképesztően valóságos. Mintha tudnám, hogy ez lesz majd, mert csak ennek van értelme. Sok vendégszerzővel, és stabil bázissal, bátran kérdezni rólunk és a miértekről, megnézni, hogy mi tanulható meg, és közben legalább olyan szintre emelni a diskurzust, hogy ne minden LMBT+ tartalom azzal kezdődjön, hogy ezt a betűszót kell megpróbálni feloldalni (túlzok persze, de nem annyira nagyon, mint ahogy gondoljátok).

Szükség van jó minőségű LMBT+ nyilvánosságra, mert tudom, hogy melegnek lenni nem csak azt jelenti, hogy férfiakkal szexelek, és nyilván leszbikusnak, biszexuálisnak, transzneműnek, queernek, interszexnek és aszexuális embernek lenni sem jelent. Ez egy identitás, aminek megvannak a maga kérdései és maga érdeklődései, ha megnyerem a lottót, meg akarom tudni, hogy tényleg vannak-e cikkek a hiányérzetem mögött. Addig pedig mutatok tíz cikket, amik nekem baromira hiányoznak, és a hétvégére azért veszek egy lottót.

Tíz cikk, amivel kezdenék, ha a jövő héten nyílna a portálom:

1. Ők felelnek az EU-ban az LMBT+ emberek emberi jogainak védelméért:

2. Ügynökakták és az LMBT+ státusz dekriminalizálása – Volt-e tényleges szabadság, és ha igen, annak mi volt az ára?

3. Nemzetközivé lesz-e holnapra az LMBT+ világ? – Nemzetközi mustra különböző nemzetű civil szervezetek főbb feladatairól

4. LMBT+ és műsorpolitika: Mit lát a tévében a nagyanyám a melegekről? – Programigazgatókat kérdeztünk

5. Tisztázzuk Kölcseyt és Szemere Pál viszonyát: Mit tudunk és miért titkoljuk évtizedek óta?

6. A bejegyzett élettársi kapcsolat első 12 éve Magyarországon

7. 2014 óta fut az Átriumban az Őrült nők ketrece című előadás, a mai napig lehetetlen rá jegyet kapni. Miért? – Beszélgetés az alkotókkal (és amúgy színházkritikusokat is kérdeznék)

8. Mi fér bele? – Novák Katalin elhatárolódott Palkovics László homofób megnyilatkozásától, de mi az, amitől nem határolódott el eddig

9. Könyvesboltok az iskolák és vallási intézmények közelében – Tényleg eltűnnek az LMBT+ könyvek a polcokról?

10. LMBT+ emberek a főváros határain túl – LMBT+ kérdések és a területfejlesztés politikája: civileket és politikusokat kérdezünk

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, drukkoljatok a lottóhoz, ha nektek is van kedvetek ahhoz, amit leírtam, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: Az augusztusi kedvenc kedvenc és a szeptemberre betervezett címek

Sziasztok,

bennem nagy lendülettel indult a szeptember (amúgy nálunk ma kezdődik a tanév), valójában persze éppen azért, mert halogatok, csak most éppen mást, és blogolok helyette, de ez sosem baj, nyilván. És amúgy azt is szeretném, ha megmaradna majd ez a lendület, ezért jól leírom a terveimet, mielőtt bármi más tervem közbeszólna. Deelőttemég. Nézzük, melyik az a könyv, ami az augusztusi kedvencem volt:

1: Az augusztusi kedvenc:

Oravecz Imre: Kedves John
Levelek Kaliforniába
Van egy férfi és egy gyermek. A férfi a nyolcvanas évek elején egy évet Amerikában vendégtanított, a gyermek a fia, aki Amerikában kezdte meg az iskolát, és most meg kell szoknia a magyar oktatás Amerikából bizonyára különösnek tűnő gyakorlatait. Az apa Oravecz Imre, költő, akinek a pályája és témái a nyolcvanas években talán már éppen annyira egyértelmű, mint most, bár a nagy prózai szövegei ekkor még megírásra várnak. A férfi fiktív leveleket ír egy létező Johnnak, amikben a hogylétéről, a szűkebb és tágabb hazájáról és a kétirányú honvágyáról mesél, amely a kis szülőfaluja, Szajla, és a hatalmas, de az ottléte alatt megismert Kalifornia között húzza a lelkét, mint ahogy azt már a félig emigráns-félig itthon maradt vagy mégis hazatért családjának a nagy része is érzi. Tíz év fiktív levelezése, talán naplója ez az anyag, gyászolja közben azt az Amerikát, ami talán végleg elveszett számára, Szajlát, ami már akkor is változott, amikor gyermekként ott élt, és gyászolja az országát is, aminek sikerült rendszert váltania, de nem igazán tudta meghaladni önmagát.

Egyszerre nagyon mélyen magánlevelek ezek és nagyon mélyen közéletiek, mert végsősoron valami olyanról beszélnek, aminek nagyon fontosnak kellene, hogy legyen. Ezek a levelek Magyarországról szólnak, és a szerző igyekszik valahogy rendezni a kötődéseit ehhez az országhoz: a külső szemlélő címzettnek, Johnnak el kell mesélnie, mi áll a megélései, gondolatai hátterében, és az sem baj, ha ennek kapcsán mi is gondolkozunk a saját viszonyainkon. És közben persze, ezek irodalmi levelek is, amelyek között felsejlik a szerző életműve, ha visszafelé olvassuk. A nagy prózai trilógia, amely a könyv után születik meg, és amelyik egy család százéves kivándorlásának és hazajövésének a történetét meséli el, de a versvilágok sem fognak ezután ismeretlennek tűnni. Közhely, hogy Oravecz posztmodern szociográfus, aki újraírja A puszták népe világát, ez a könyv közel hoz ahhoz a valósághoz, amiből ez a szemlélet talán megszületett. Szép könyv ez, a bizonytalanságról szól, a summában azt írtam, picit olyan is, mint egy felnőtt Egy különc srác feljegyzései szépirodalmi nyelvvel. Leveleket ír, talán nem is próbál nagyon a dolgokra rájönni, de közben nagyon érthető nekünk. A kedvenceim között landolt, abszolút ott a helye. Egy ponton még a kedvenc Márai bekezdésemről is írt (a Zendülőkből való), de ez már tényleg csak hab a tortán.

és

6: A szeptemberre betervezett címek:

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Sally Rooneyről sok szó esett már ezen a blogon, a Normális emberek című könyvéről volt már szó egy 2019-es 1 és 6-ban, mind a kedvenc könyvem, a Baráti beszélgetésekről pedig az egyik legkedvesebb értékelésemet írtam, amiben azt hiszem sikerült megfognom, miért lelkesít elképesztően a szerzőnő alkotói világa. A két könyv a normalitás és a barátság kereteit írja szét, arról a világról tudósítanak, amelyben ezek a fogalmak válságban vannak, de még valamiféle értéket társítunk hozzájuk, noha tudjuk, vagy tudni véljük, hogy ezek az értékek nem igazán lehetnének nehezebbek egy Kacsánál. A Normális emberekben a YA műfaját, a Baráti beszélgetésekben a chick lit műfaját írja szét nagyon tompa nyelvvel, elképesztően szépen. Direkt nem olvasom el a Hová lettél, szép világ fülszövegét, és nagyon bízom benne, hogy valamelyest megújul majd az alkotói világ, és fogok tudni majd ezért is ilyen lelkesnek lenni, de ez biztosan kiderül, amikor ösztöndíj után bevágtatok a könyvesboltba a napokon belül megjelenő könyvért.

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori könyvét nem sokkal a júniusi megjelenés után hozta meg a posta, ezért elfelejtettem felvinni molyra, és elfelejtettem itt sokat írni róla, de most épp ezt olvasom, és látom, hogy lesz még majd bőven róla szó, így nem igazán aggódom miatta. Ez a könyv egy lányról szól, akit Zsuzsának hívnak, és amúgy olyan is. Egyetemista, biológiát tanul, szeret kocsmákba járni, van egy legjobb barátja, Bélus, aki történetesen meleg, amúgy Zsuzsa is leszbikus, ez egy szerelmes regény lesz, de olyan Zsuzsásan, ahogy egy Zsuzsa és egy Márta nevű lányt el tudsz képzelni Pest (khm. jó, értem, Buda, de…) utcáin. Nagyon laza a könyv, kellemes, üde a hangja és azt az érzetet kelti, hogy nem gondolja túl magát, hangulatot fest, valamiféle gondtalanságszerű fiatalságérzést, amit amúgy én is érzek, élek. Az első 50 oldala visz, rövid könyv, kellemes olvasni, nagyon szeretném, ha a hónapban lenne róla szó a blogon.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin könyvét biztosan el fogom olvasni a napokon belül. Pont. A következő időszakban egy ösztöndíj keretében sok olyan könyvet is fogok olvasni, amik cigány mesék újraírásával foglalkoznak, és ez a könyv az egyik ilyen. A kötet egyszerre tartalmazza a magyar mondavilág történeteit, és Ámi Lajos nyírségi, apagyi mesélőnek a történeteit, Lázár Ervin mindkettőt újragombolta, talán egységesítette. Alapvetően a kutatásom nagy kerete az volna, hogy megvizsgáljam, mit kezdenek azok az alkotók ezzel a mesehagyománnyal, amikor a szépirodalom vagy a gyermekirodalom olvasói elé helyezik, Lázár Ervin élete utolsó szakaszában egy ilyen munkát végzett, az is izgalmas, hogy a Móra úgy döntött, hogy a magyar mondákkal együtt közli ezt, ezeket mind jól megírom majd kritikában és majd tanulmányban is, ha oda kerül a sor.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Ez a regény megint a levél helyzetével játszik, amelyet egy egykori elhagyott lány ír az ismeretlen édesanyjának Moldovában. A kislányt a rendszerváltás előtt örökbefogadják, a nemes gesztus mögött viszont hatalmas szegénység áll, amiben szükség van további munkaerőre ahhoz, hogy az eltartó család üveggyűjtésből és üvegmosásból el tudja tartani magát. Nagyon érdekel a történet mind lélektani, mind – fiktív – életútregény szempontokból. Mivel szembesítheti egy gyermek az anyját, aki elhagyta, milyen tudásokhoz férünk hozzá, mennyire ismerhetjük fel a saját személyes és akár történelmi traumáinkat, és, ami talán számomra a legnagyobb kérdés a regény kapcsán: Hogyan lesz az elbeszélőnek hangja és képessége ahhoz, hogy minderről beszéljen (vagy, ha nem igazán lesz ,mint például a Bíborszín/Kedves Jóisten esetében, az is izgalmas). Várom, hogy olvassam.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma
Babiczky Tibor költészete ebben a kötetben a legmélyére ás a poétikának, visszanyúl Szapphó töredékeihez, hogy felmutassa, egészében mennyire lehetnek azok aktuálisak. Már egyszer, hogy képem legyen a kötetről, végigolvastam az anyagot, izgalmas volt látni, hogy Babiczky kortársként tekint Szapphóra, nem archaizál, nem néz félre, amikor az ő töredékeit egészíti ki, működik a kötet, amikor kértem belőle recenziós példányt, azt hittem Leszbosz témája hangsúlyosabb lesz, de nem baj, hogy nem így van, majd alaposabb, módszeresebb olvasás után meg is írom, hogy miért. Nagyon szeretném, ha még a hónapban erre is idő és hát, sor kerülne.

Sebastian Barry: Végtelen napok
Két szegény, de vidám fiatal szerelmes legény az amerikai polgárháború idején úgy dönt, hogy beáll a seregbe, hogy egy rendes gatyájuk legyen. Az egyik ütközet után találnak egy indián kislányt, akiről senki nem gondoskodik, így magukhoz veszik, és hárman járják tovább az államok útjait békében, szeretetben. A Végtelen napok tavaly jelent meg a pandémia alatt, rengeteg dicsérő szót olvastam róla, főleg a szép, gördülékeny, lírai nyelvéről, és hogy szépen beszél erről a mégiscsak családról, szeretetközösségről. Eddig nem tudtam időt szakítani az elolvasására, most viszont rövidesen megjelenik a sorozat folytatása, így időszerű volna átesni rajta és megszeretni. Bizonyára így lesz, nagyon hasonló ízlésű emberek bizonygatják. 😊

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, reményeim szerint ezek mentén tartható lesz majd ez a hónap, szeretném, ha minél többször találkoznánk a blogon, és hogy ezek a találkozások értékelés képében is sűrűsödjenek, meglátjuk, hogy majd mi sikerül. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Sziasztok,

nagyon izgalmas a mai könyvről beszélni, mert már azelőtt népes rajongótábora volt itthon, hogy magyarul megjelent volna, és olvasva megállapíthatjuk, hogy rá is szolgált minden rajongásra. Épp a Budapest Pride vonulás körül olvastam, és olvasva másik beszámolóit (meg hát, visszaemlékezve az én elsőmre), úgy tűnik, hogy ez a könyv olyan, mint egy első Pride vonulás: Tele van szeretettel, tobzódik a színekben és a sokszínűségben, vödörből locsolja rád az elfogadást, és mindenkinek bátran merem ajánlani. De nézzük bővebben:

A Ház az égszínkék tengernél című könyvet olvasva egy ifjúsági fantasy szövegben járunk, amelynek a főszereplője, Linus Baker, egy negyvenes, pocakosodó (és vérnyomásproblémákkal küzdő) meleg férfi, aki a regény elején egyedül él, bosszankodik a szenilis és rosszindulatú szomszédján és van egy cicája, Calliopé, aki talán a világtörténelem legklisésebb cicája volna, ha nyávogna, de ez a macska nem nyávog, viszont a megvetését és a figyelmetlenségét minden más gesztussal ki tudja fejezni. Amikor Linus nem otthon van, akkor árvaházellenőrént dolgozik a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. Elhivatott munkatárs, akinek mindig frissen vasalt a ruhája, betéve tudja a minisztérium fontos szabálykönyvét, a Szabályok és utasításokat, és tényleg a szürke ellenőri és irodai munka az élete. Aztán egy nap a Rendkívül Magas Felső Vezetés egy négyes titkosságú szintű küldetésre küldi, ahol egy stratégiai fontosságú árvaházat kell ellenőriznie egy egész hónapig.

A következő napon Linus megismerkedik a szigeten élő gyerekekkel, elsőként egy gnómlánnyal, Taliával, akinek kegyetlenül fekete a humora és csodálatos, színes, tobzódó a kertje van, majd egy sárkánymadárral, Theodore-ral, aki gyűjti a csillogó gombokat, egy erdei tündérrel, Pheevel, aki még csak ismerkedik a képességeivel, de könnyen egy negyvenes, elesett férfi segítségére siethet, ha az nem találja a cicáját, ami berohant az erdőbe. És talál ott még egy ifjú alakváltót, Salt, aki tele van félelemmel minden ismeretlennel szemben, egy pacát, Chauncey-t, akinek a származását senki nem tudja megállapítani, az viszont hamar kiderül róla, hogy minden vágya, hogy londiner lehessen… És persze, szinte a sziget főattrakcióját, Lucyt is ott találja, a sátán hatéves gyermekét, aki lehet, hogy maga lesz az antikrisztus, de még csupán ennek a nagy mondásait bírja, és egyébként is, ő még csupán hat éves. Az árvaház gazdája a fantasztikus színes zoknijaiban ragyogó, de komoly és mélyen szeretni tudó Arthur, aki majd (ne lepődjünk meg nagyon) a szinte észrevétlen, mégis elképesztően kedves LMBT+ reprezentáció másik fele lesz.

Visszaolvasva az előző bekezdést azt hiszem picit sűrűn sikerült ez leírnom, de maga a szöveg sem gyenge, szóval nem lazítom fel. A kötet legszembetűnőbb tulajdonsága hogy tobzódik, miközben egyébként sem rövid, 427 oldal, és sűrűn szedett, mégsem unatkozunk egy pillanatig sem, miközben alig lehetnek kétségeink a végkifejlet kapcsán. És ebben ez a csodálatos. Biztonságban vagy a szövegben, ahogy ezek a nagyon különböző szereplők mind. Mindegyiküknek megvannak a saját előzetes történetei, amelyek a mai jellemüket is határozzák, és az ellenőrzés egy hónapjának történetei mellett ezt is meg kell ismernünk.

Talán Salé a leglátványosabb, aki már több gyermekotthont bejárt, és mindenhol elutasításra talált, így hosszú idő és sok emberi pillanat múlva lehet csak közel kerülni hozzá, de ugyanezeken a körökön megy át például Chauncey is, akinek korábban azt tanították, hogy a szörnyek az ágy alatt rejtőznek, ezért ő néha az ágyak alatt van, vagy Theodore, akinek a csipogása egyfajta külön nyelv, amit figyelemmel és empátiával érthetnek csak meg.

A szereplők és Linus között mind alakulnak olyan kis történetetek, amelyek emberi kapcsolatokat építenek egyén és egyén között, és amelyek mentén Linusnak ki kell lépnie az érkezéskor felvett merev, szigorú ellenőri pozícióból. Ezek a gyerekek összezárnak maguk között, hiszen ide már csak a szinte kezelhetetlennek ítélt esetek kerülnek, ez az árvaház a gyermekek utolsó lehetősége, mielőtt internátusba kerülnének. Metaforája ennek, hogy egy szigeten járunk, amely tényleg elszigetelten, kölcsönös bizalmatlansággal működik a várostól a szigettündér védelme alatt.

Frissen érkezett idegenként Linus nagyon igyekszik tisztességesnek, objektívnek és tárgyilagosnak lenni, érzelmi bevonódástól függetlenül – hiszen azt a tanácsot kapta, hogy védje a szívét – szem előtt tartani a gyermekek érdekét, és közben folyamatosan szembesülni kényszerül a saját előítéleteivel – például, hogy egy szigeten van az eljövendő Antikrisztussal. Linus Baker ekkor még őszintén hisz a rendszerben, amely őt odaküldte. A jól ábrázolt introvertáltsága miatt az ő esetében is hosszú idő és sok apró gesztus vezet a feloldódásához és a mély kötődéséhez, de addig legalább jót tudunk szórakozni azon, ahogy megütközik a világon.

A regény két nagy tétje, hogy egy vicces és kedves fantasy keretében beszéljen az alkat-nevelés kérdéséről, és hogy megmutassa, a hétköznapi emberek is lehetnek varázslatosak. Előbbi a gyerekek kapcsán jelenik meg már rögtön a szigetre érkezéskor. Bármilyen ember vagy varázslény személyiségét egyaránt meghatározza a genetika, a nevelés és a neveléséhez kapcsolódó traumái, a fontos kérdés, hogy mi van hatással inkább a jellemére és hogy ehhez képest melyik címkéz annyira egyszerűen, hogy aktákban szerepelhessen. A Ház az égszínkék tengernél attól nagyon jó szöveg, hogy nem az aktában szereplő adatokkal foglalkozik, hanem gyerekeket mutat, és olyan nevelőket, akik nagyon-nagyon radikálisan és teli szívvel hisznek a jóságban, és kitartanak a hitük mellett.

Linus karakterének egész regényt kitöltő fejlődése abban lesz látványos, hogy a minisztérium normarendszere helyett megérti ezt a fajta jóságot. Egyszer csak elengedi a Szabályok és utasítások betűhív követését, mert úgy érzi, hogy a való életben nem biztos, hogy azok betartható szabályokként, sokkal inkább irányelvekként működhetnek. Linus a regény végére kikerül a szürkeségből, ténylegesen aktív, cselekvő karakterré válik. A nyelvhasználata is megváltozik, ahogy megérti a sziget működését, nem árvaházról, hanem otthonról beszél, és ezt meggyőződésből, értékek mentén teszi, hiszen

Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, akik vagyunk.

És jó, hogy egy olyan főszereplőt követünk, akinek ezt negyven évesen szintén meg kell tanulnia. Talán – a sokáig fel nem ismert – udvarlás első gesztusai, hogy Arthur azt kezdi dicsérni Linusban, hogy olyan, amilyen, és Linus ezzel alig tud valamit kezdeni, de a zavara is elképesztően kedves. Linus külső szemszöge egyszerre lesz alkalmas arra, hogy nagyon sok szeretetet és figyelmet szenteljen neki ez a közösség az első gyanakvások után, és nagyon jó arra is, hogy rákérdezzen korábbi rendkívüli működésekre, amelyek megváltoztatásra érdemesek. Miközben Linus évtizedek óta beéri azt, hogy egy ranglétra alján dolgozik, addig ezen a szigeten tényleg fontos, előremutató szerepet is visel, olyat, amik – mint a regényben ki is derül, nem csak Arthur bemondja – tényleg olyan, mint ő.

És miközben mi egy nagyon békés és kedves szigeten vagyunk, amelynek szereplői ugyan időnként küzdenek a maguk démonaival, de egy nagyon szupportív közegben teszik ezt, folyamatos reflexióban vagyunk a külvilággal – khm. akár a jelen Magyarországával –. Egy olyan világban vagyunk ugyanis, ahol valamelyest megvalósul az integráció mágikus lények és emberek között, azonban – ez Linusnak, és rajta keresztül az olvasónak csak sokára válik nyilvánvalóvá – a mágikus lények nem töltenek be valódi hatalommal bíró pozíciókat, az önrendelkezés sem igazán valósul meg. Miközben a regény valóban ebben a gyermekotthonnyi térben mozog, amiben minden rendben van, nem felejt el reflektálni a külvilágra, ahol a mágikus lényeknek alapvetően előítéletekkel kell szembesülniük, és különösen igaz ez az árvaház gyermekeire, akik nehéz eset bélyegük miatt különösen kiszolgáltatottak lehetnek a szigeten túli világban. Néhány nagyon fontos jelenet erejéig fel-fel tűnik ez a meg nem értésből fakadó gyűlölet a könyvben, sőt, egy ponton a gyermekeknek is szembesülniük kell ezzel, mégis nagyon szépen oldanak fel minden ilyen helyzetet, elmondják, hogy

A gyűlölet hangos, de szerintem te is rá fogsz jönni, hogy ez azért van, mert csak kevés ember kiabál, akik elkeseredetten akarják, hogy meghallják őket.

Összességében azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos szöveg lesz számunkra, magyar LMBT+ olvasók számára, mert fontos az otthonról beszélni akkor is, ha ebben a könyvben nem elsősorban az LMBT+ szereplőknek van szükségük az otthonra és az elfogadásra. Az van ezzel a könyvvel, hogy nagyon elemi szinten tud beszélni traumákról, a megértés lehetőségéről és a szeretetről, nem is véletlen a könyv hangos sikere. Ezzel együtt is, érződik ezen a könyvön, hogy ifjúsági fantasy, tényleg rendkívül tobzódó a nyelve, a szöveg minden humorforrást, minden összekacsintás lehetőségét megragadja, ami egy picit szánalmas, de szerethető árvaházellenőrrel szemben elkövethető, és emiatt nekem nehezebb volt belépni a világba, pláne, hogy rendkívül sokáig nem vagyunk még a szigeten, csak készülünk rá. A hosszú szürkeségben is tobzódni akaró felvezetésnek nyilván lehet értelme, hiszen ehhez képest lesz egészen más a sziget, de emiatt nehezebb volt az olvasás a könyv első harmadában. Szintén az ifjúsági fantasy jegyei közé sorolnám, és szintén a tobzódás témája alá, hogy sok mindent túl konkrétan kimond a kötet, helyenként a giccsbe hajlik, de ez meg egy olyan dolog, amire már a könyv címe is meghív, és olyan szép és olyan kedves ez giccs, hogy nem lehet érte haragudni:

De mi, akik lehetetlen dolgokról álmodozunk, pontosan tudjuk, mennyi mindent elérhetünk, ha megtesszük a kellő erőfeszítést.

Hát így.

Kedvenc részem: Alapból nagyon szeretem Lucy és a zene kapcsolódásait, szerintem zseniálisan használja a kötet ezt, de van egy pont egy bizonyos helyen, amit nagy spoiler lenne leírni, ahol jobban kapcsolódik valakihez, mint bárkihez valaha… Na, az kedvenc résznek lett írva. Imádtam.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak valami színes, tobzódó, szeretetteljes ölelésre. Azoknak, akik vadul képesek hinni a jóban és lelkes hittel keresik a szépet, meg mindenkinek amúgy, tényleg. Bátran. Olvasd el, ha az ajánlásomban kedvet kaptál hozzá.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Metropolis Media, 2021
427 oldal
Így olvastam: Nehezen vitt be a tobzódó nyelv, amikor még a világ nem volt ennyire színes és vidám, így ott még nagyon lassan haladtam, aztán felgyorsult, de 50-60 oldalanként így is szüneteket tartottam, mert nagyon sűrű a szedése, más kiadóknál ez a könyv simán 600 oldalas volna. Ezzel együtt is az utolsó 2/3 már olvastatta magát, csak a nyelvi nyüzsgés le tudott fárasztani.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Szeretném a szeptembert megtolni értékelésekkel főleg, meglátjuk, hogy sikerül, mert elég sok határidős más munkám is van. Ami biztosnak tűnik, hogy a következő bejegyzés egy 1 és 6 lesz, aztán érkezik majd egy kibeszélős is, de fejben már a következő értékelést is írom. Igyekszik az ember. Akárhogy is, a következő bejegyzésig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Augusztusi summa

Sziasztok,

rendesen érzem, hogy fáj írni ezt a summát, de mint ahogy a sebtapaszt tépjük le, ideje ennek is nekiállni, egyébként is egy lehetőségekkel teli tanév vár, és a többi, és a többi. (Itt még azt hittem, hogy időben ki fog menni a poszt, és amúgy nagyon kicsin múlt, hogy nem így történt, bocsi. – a szerkesztő Szilvió) Ami viszont most ennél is fontosabb, ebben a hónapban 13 könyvet szereztem be, és 12-t olvastam el, blogbejegyzésekben pedig nem voltunk nagyon elengedve, lássuk mindezt bővebben:

13 könyvet szereztem be a hónapban:

Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
A tavasszal olvastam egy nagyon rossz kritikát a Csillagszedő Márióról, ami totál lehúzta a szöveget, és hát, azért kell rossz kritikákat olvasni, hogy hátha fantasztikus könyvekhez kapsz utána kedvet, ahogy ez ennek a könyvnek kapcsán történt. Ezzel együtt, bár olyan városban élek, ahol van Poket automata, sőt, Budapesten is voltam a kritikaolvasás óta, végül mégiscsak az Ördögkatlanra kihelyezett automatából szereztem be a könyvet. És akkor a szöveg: Kiss Ottó gyerekhangra írt egy verseskötetet, ami olyan fontos témákat érint, mint a válás, vagy hogy hihetünk-e egy kisfiúnak, aki szomszédban lakik, és azt mondja, hogy nappalra ő szedi le a csillagokat. A két történetszál szinte ugyanazzal a súllyal mozog, az általam tök kedvelt minimalista svéd gyerekversek egyszerűségével és figyelmességével dolgozik, egyfajta szép, de szépelgő gyereklogikát épít a dolgok köré, és egy nagyon pontos, finom kötet, örülök, hogy végre a polcomon van.

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
Nem kisebb öröm a polcomon tudni ezt a másik csodálatos gyerekkönyvet, ami a Pagonynál jelent meg év elején, és amit mindig vágyakozva méregettem a könyvesboltokban. Egyrészt egy gyönyörű kötetről beszélünk, amely a fekete-piros színvilágában ötvözi a klasszikus, rézkarcszerű gyerekkönyvillusztrációnak és a hagyományos indián világnak a motívumkészletét. Másrészt pedig egy fontos könyv, amely Boazról, az introvertált holland iskolás fiúról szól, aki indiánosat játszik magával, és mint minden tisztességes indián, ő is szereti a csendet. Aztán egy nap megérkezik az osztályába Aisha, aki alig érti a holland nyelvet, és aki – talán – indián. Mindenesetre Boaz mellé kerül az osztályban, és a két gyerek között barátság születik, olyan, ami bátor döntésekre és gyakorlatias empátiára hív. Szépen gondolkozik a ’10-es évek átalakuló társadalmáról, félelemről, idegengyűlöletről, Boaz pedig felnőtt döntést hoz azért, hogy mindketten gyerekek maradhassanak. Örülök, hogy a polcomon van, a Pécsi Pagony Ördögkatlan kitelepülésén vettem meg, és annyira jó könyv, amennyire vártam.

Németh Zoltán: Tektonika
Németh Zoltán költészetét eddig mindig inkább kintről, mint bentről figyeltem, bár mindig nagyon menőnek gondoltam azokat a mind teoretikusan, mind poétikailag, nyelvileg kísérleti verseket, amik foglalkoztatják. Nekem az Állati nyelvek, állati versek című kötete van csak meg, amelyben gyerekversek tónusával ír tök hard verseket, de a szerzőtől amúgy a poszthumán vagy a radikális testpoétika témái sem állnak távol, és a verseivel, meg egyáltalán alkotói világával amúgy állati virulensek, kézen-közön összefutsz vele, tök sok barátomra vannak nagy hatással a szövegei. A Tektonika a fülszöveg szerint ez a kötet valamelyest szintézise is az életműnek, nagyon várom, hogy figyelmes időm legyen rá, terveim szerint szeptember végén, október elején lassulok be hozzá.

Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak
Ferencz Mónika második, frissen megjelent verseskötete is landolt a postaládámban. Az előző kötetével, a Hátam mögött déllel nagyon fura volt a dinamikánk, a szerző mindig úgy mesélt róla a bemutatókon, hogy hát, csak a szokásos első kötetes család, honnan jövök, ’mi van a hátam mögött a délen kívül’ témák mentén született, és emiatt a kötetet sokáig csak méregettem, de nem olvastam el, aztán amikor elolvastam, láttam, hogy amúgy nincs kispórólva belőle a gondolat, meg hogy az általánosnak tűnő problémafelvetések mögött tök jól olvasható, figyelmes versek vannak azokról az amúgy személyes dolgokról, amik 2017-ben (meg amúgy 2021-ben is) tökre akutak nálam is. Szóval ez a kötet úgy jelenti 2017-et számomra, hogy akkor jelent meg, én pedig akkor járok úgy irodalmi eseményeken, hogy nem kívülről nézem, és aztán az egyik első könyv volt így – hülyeség, hogy erről beszélek amúgy, de – bentebbről olvasva. És picit azt hiszem ilyesmi lesz az új kötetével is, hogy hot témát vizsgál: mit kezd egy új nő (de amúgy majd ötven év múlva légyszi valaki kutassa ki, hogy az új férfi és új nő szereplírák között van-e bármi különbség – az olvasói és a személyes megélésem is tök az, hogy vadul semmiképp nincs, tanulom a magam világértését minkét nem szerepkereséseiben – talán nem csak azért, mert meleg vagyok) a társadalmi és magánéleti felelősségeivel. És hogy oké, erre mondhatjuk, hogy népszerű téma amúgy, de kevesen tárgyalják jól, várakozásaim szerint ez a kötet állati jól fogja. Tegnap érkezett, még csak belelapozni volt időm, de az lelkesít.

Líra nyári akciózás:
Erről talán közösen írnék hosszabban. Nagyon szeretem a Líra nagy nyári akcióját. Bár nyilván ilyenkor is csak az akciós könyvek közül válogatunk, de ebben az akcióban mindig sok olyan kötet szerepel, amiket amúgy szeretek, szeretnék olvasni és a polcomon tudni, mert a kortárs magyar irodalom fontos kötetei, de ha bemegyek a könyvesboltba könyvet venni, akkor nem ezek a sürgősek, ezek mindig tudnak várni, helyettük a rendes időkben teljes áron (ne dőljetek be, soha nem veszek könyveket teljes áron, itt inkább arról van szó, hogy az aktuális pénzemért) más köteteket veszek meg. Így nagyon örülök, hogy a polcomon vannak ezek a könyvek, 6200 forintba került az egész pakk, és mindegyikükből rengeteget fogok épülni. De nézzük röviden (jaj, a szerkesztő Szilvió jót nevet ezen, dehogy sikerült röviden, mit gondoltam…), hogy milyen dolgok motiváltak egy-egy könyvnél:

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekekért
A Kaddisban Kertész arról beszél, hogy miért nem lett gyermeke attól a talán belső hívástól függetlenül is, hogy a holokauszttúlélők közül sokan a gyerekvállalást ténylegesen vállalásnak érzik, egyfajta bosszúnak Hitler felett – ajánlom a Porrá zúzott álmok című filmet is a témában. Kertész arra jut ehelyett, hogy lehet-e egyáltalán gyermeket szülni egy olyan világban, ahol a holokauszt megtörténhetett. Egy kedves barátomra nagy hatással volt ez a könyv nemrég, és amikor beszélgettünk róla, biztos volt, hogy megveszem és el is olvasom rövidesen, eddig az elsőnél tartok, de csalódott lennék, ha az ősz végégig nem olvasnám el.

Takács Zsuzsa: Üdözlégy utazás!
Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv
Talán ott érdemes kezdeni, hogy nem szerettem Takács Zsuzsa költészetét nagyon-nagyon sokáig. Szép volt, de nem rántott be, esztétizál, finom, és nem hívott be magához. Aztán tavaly újraolvastam a Test imádása – India kötetét (csak az volt meg eddig), és kialakult köztünk az, hogy érzem is, hogy ezek a versek nagyon működnek, az India ciklusban nagyon mélyen ábrázolt (és az általam amúgy egyáltalán nem kedvelt) Teréz anyával együtt gondolkoztam a hitről, ott sikerült először közel jutnom ehhez a poézishez, aztán az előző ciklusokban is ügyeskedtem, lettek kedvenc verseim… Megértem új Takács Zsuzsa kötetek beszerzéséhez.

Tóth Kinga: Holdvilágképűek
Tóth Kinga: All Machine

Tóth Kinga a fiatal magyar költészet (fura, tudom, hogy a Holdvilágképűek kisprózagyűjtemény, a fejemben mégis prózavers inkább, de ezen a problémán bizonyos kocsmákban késelnek, szóval leírom, hogy itt legyen, de csak zárójelben, mintha nem lenne itt) és képzőművészet fontos alakja, bár eddig csak azt olvastam tőle, amit a szél és az internet elém sodort, többször nyitottam már ki a könyvtárgyként is gyönyörű köteteit, ami az emberi működéseket vizsgálja. Az All Machine a létezés különböző gépiességiségeit vizsgálja nagyobb keretben, a Holdvilágképűek pedig a betegségekkel, betegség mint normaállapot kérdéseivel foglalkozik, nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy akciósok ezek a kötetek.

Bognár Péter: A rodológia rövid története
Van ez a rodológia tudomány, a Magyar Tudományos Akadémia Rodológiatudományi Intézete 1986-ban alakult, a tudomány sem sokkal korábbi, az első vizsgálatok a 70-es években kezdődtek. A rod egy kis szubsztancia, ami az emlékeket őrzi, kutatásuk megkerülhetetlen, ha a művészetről komolyan kívánunk beszélni. A rodológia egy elképesztően fontos kitalált tudomány, csupán ebben a kötetben létezik, a barátaim jobban lelkesednek érte, mint a szeletelt kenyérért, ideje volt már beszerezni egyet.

Szijj Ferenc: Igazi nevek
Szijj Ferenc Kenyércédulák című kötetét 2017-ben olvastam, az volt az első kötet, amit a Független Mentorhálózatban a mentorom elolvastatott velem, és az a kötet amúgy alapjaiban meg is határozta, hogy mit gondoljak a költészetről, és ez jó is így. Akkor már a Kenyércédulák beszerezhetetlen volt, és mást nem vettem a szerzőtől, talán azért, mert akkor a Növényolimpia című prózakönyvével volt hangos az irodalom. Az Igazi nevek az első Szijj kötetem, ez volt az, amibe bővebben beleolvastam a megvásárlása óta, és nagyon szerettem, gondolva van benne a költészetről, és olyan kemény és valódi költészetet művel, amit ritkán olvas az ember. Rendesen bánom, hogy alig olvastam Szijjtől 2017 óta, és ez nem is maradhat így.

Parti Nagy Lajos: Szódalogvaglás
Parti Nagy Lajos legutóbbi verseskötete, a Létbüfé után volt egy hosszú és csak helyenként unalmas kritikavita a Műúton. Én korábban PNL-től csak kisprózákat és Moliére fordításokat olvastam (utóbbiakat kötelezővé tenném, az előbbieket azért nem, mert 18 évesen én sem értettem, ma meg már csodálom, szóval nem biztos, hogy alacsonyküszöbűek), a Létbüfé volt az első verseskötetem tőle, és ezek a jófej kritikusok azt találgatták, hogy meg tudja-e nyitni a PNL- Dumpf Endre (amúgy kurvadilettáns zseni) alteregóval írt szöveguniverzumát a kötet – nekem meg tudta, de ugye, ez kit érdekel –, és hogy tud-e újat mondani a szöveggép még – nekem tudott, de ugye ez megint kit érdekelt –, amikor amúgy – egyezményesen a Szódalovaglás ennek az alkotói univerzumnak a csúcsa. Na, azóta el akarom olvasni, meg lassan a PNL univerzumot, kezdve a Sárbogárdi Jolán alteregóval írt könyvekkel (azóta megvoltak), és hát, a Szódalovaglással. Mennyire egyszerűbb volt amúgy Homérosznál görögnek lenni azzal a két eposz az irodalom… de nem feltétlenül akarok panaszkodni, csak rengeteg minden jelent meg régen, én meg… olyan kicsi vagyok. 😀

Sebastian Barry: Tiszta fény
Sebastian Barry a Végtelen napok című könyvvel lopta be magát a figyelmembe, amelyben két szegény tizenévei végén járó srácot követünk, akik az amerikai polgárháború alatt belépnek a seregbe, hogy ott ruháztassák őket, majd örökbe fogadnak egy indián kislányt, akivel együtt járják majd családként az országot. Az a könyv tavaly tavasszal jelent meg, épp a karantén kezdete után nem sokkal, és sem akkor, sem azóta nem volt időm elolvasni, de most, szeptemberben mindenképpen időt szeretnék szakítani rá, a sietségnek picit az is az oka, hogy napokon belül megjelenik a könyv folytatása, és elég volt a Végtelen napokba beleolvasni is ahhoz, hogy nagyon várjam ezt az univerzumot. És akkor ebben a Barry dömpingben láttam, hogy le van árazva egy korábbi regénysorozatának az első kötete is, nyolcszáz forintért megrendeltem azt is. Egy kis 50-es évekbeli ír vidéki farmról szól, és arról, hogy két idős asszony és az odaküldött rokongyerekek megtalálnak valami fényszerűt. Elvileg Barry nagyon szépen ír, a történet szép, akár érdekes is lehet, de tényleg a nyelve érdekel inkább, mert lássuk be ez a történet giccsesnek ígérkezik.

12 könyvet olvastam el a hónapban:

Mészöly Miklós: Nem felel meg neki
Nagyon fura húzás volt a Jelenkortól és a Libritől, hogy ezt a könyvet így odaajándékozták diákoknak. Egyrészt, persze, mindenképpen azt gondolom, hogy Mészöly elképesztően fontos szerző, és azt sem gondolom feltétlenül rossznak, hogy a diákok ezen keresztül értesülnek róla, hogy Móricz után is van prózairodalom, de. Szóval hogy – és ezzel nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez a kötet tetsszen mindenkinek, mert nekem tetszik – elképesztően szar érzés volt olvasni a moly.hu-s értékelésekben tömegesen azt, hogy ez nem felelt meg nekem, hihihi, mert az oktatás és a társadalmi nyilvánosság amúgy nem ad fogódzókat egy gyanútlan diáknak egy olyan szöveghez, amin sírtam hazafelé a buszon attól, hogy milyen pontos és figyelmes és szép és okos, és hogy ilyen nincs is. És ez tényleg nem egyéni dolog, tök megértem, ha nem felelt meg nekik, és utálom, hogy így van.
Mert Mészöly nagyon csodálatosan ismeri az embert, a rezdülést, a jelentést, olyan pontos és szikár a nyelve, hogy emlékszem, alapszakosként évekkel ezelőtt óránként két oldallal haladtam a Megbocsátással, mert nem értettem, és olyan nehéz volt, de aztán a Film meg annyira szétírja ezt a regisztráló gyakorlatot, hogy örjöngtem tőle, mert zseniális. És aztán nem olvastam több Mészölyt, mert nem volt a polcomon több. Mostantól nem telhet el év Mészöly nélkül, erre így rájöttem. Köszönöm, csodálatos válogatás volt.

Kis Ottó: Csillagszedő Márió
(Fent már írtam róla.)

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
(Fent már írtam róla.)

Lydia Davis: Az annyi, mint
Mint egy novelláskötetben, itt is voltak szövegek, amik nagyobb hatással voltak rám, és voltak, amik kevésbé, mégis Davis összességében tud nagyon jó lenni. Egy állati felszabadult szöveguniverzumot hoz létre, amik kvázi kaparja a mágikus realizmusnak a határát. Milyen nyelvi fordulatokat fogadunk el, miket értünk meg, és mik azok, amiken el kellene godolkodnunk. Hol vannak az interperszonális viszonyoknak a buktatói, és hogy lehet erről nem drámaként tudósítani… Azt hiszem ez leginkább ennek a kötetnek a tétje, és lelkesítő volt, hogy máshol vannak a szerzőnek a határai, mint amit megszoktunk, többet mondhat ki, és alaposabban kérdőjelez meg helyzeteket, akár a túlgondolásával, akár valamilyen rendkívüli nézőponttal. Végig az volt bennem, hogy ez a nő elképesztően ismeri a szorongásnak a tök faszságokból induló belső logikáját, tényleg, mintha az egész életművet a szorongások abszurd helyzetei mozgatták, klassz és nagyon jól munkált nyelvű olvasmány volt, biztosan fogok még a szerzőtől.

Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás
Ez a könyv olyan volt, mint Esterházytól a Hasnyálmirigynapló. Hogy van egy nagy mágus, aki fontos számomra és fontos a barátaim számára, ráadásul a barátaim közül sokan még látták őt életében, de számomra ő már csak a hagyományból van meg, és a tiszteletből, amit maga után hagyott. És mindkét szöveg beszél a rákról, a világból való távozásra készülnek a beszélők. EP azzal játszik, hogy a rákja vajon megírható-e, Cseh Tamást a teljes életművével szembesíti baráti beszélgetéseiben Bérczes. Ebben a könyvben arról az egészről próbálnak ketten valamit mondani, amit ma Cseh Tamás életművének nevezünk. Hogy hogy van az, hogy itt ez az ember, aki maga tanult gitározni és énekelni, így nem minden megy neki igazán biztosan, néha remeg attól, hogy lebukik, mégis, ez az ember minden gesztusában elképesztően szabad és felszabadult. Egy életműről beszélnek, külön-külön is, művekről, a fantasztikus Bereményiről, aki a dalszövegeket írta, és akikkel ketten valami olyan egyértelműt írtak – mondja Cseh – mint a hajmosás, és közben beszélgetnek Bérczessel egy teljes életről, faluról, nyúltartásról, egyetemről, tanításról, majdnem diszidálásokról, indián játékokról és persze arról, hogy ez az ember tényleg egy sztár lett. Bérczes jó barátja Cseh Tamásnak, olyanokat kérdez, amik tényleg érdeklik, kis dolgok, amik tényleg egy életmű metaforái tudnak lenni, dohányoznak közben, ülnek a napon. Jó könyv, hallgassatok sok Cseh Tamást, és ha közelebbről figyelnétek, olvassátok el a könyvet.

László Noémi: Az ébredés előterében
László Noémi: Föld
László Noémi: Százegy
László Noémi: Feketeleves
László Noémi: Műrepülés

Írok László Noémi legutóbbi kötetéről, a Műrepülésről, és sok érdekes dolgot találtam, ezért elolvastam a korábbi köteteit is. Alapvetően egy nagyon színes, tobzódó alkotói világ az övé, csengő-bongó szép páros rímeket használ, játékos sorok követik egymást, de igazán csak néhány versben tudja validan megfogalmazni is magát. A Műrepülésről írni izgalmas feladat volt, de az izgalmassága inkább szakmai dolgok miatt az, mintha alakulna vele az életmű iránya, vagy felveti, és talán nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy hogyan lehet az ember ma egyáltalán költő… Nem igazán ajánlanám a köteteit, már csak azért sem, mert a magyar kortárs verspiac gyakorlatilag nem létezik, így ha verseket ajánlok, akkor bátrabban ajánlok másokat, ebben a bejegyzésben is teszek így.

Oravecz Imre: Kedves John
Levelek Kaliforniába
Oravecz Imrétől eddig csak kósza verseket olvastam, de tudtam, hogy ez is egy olyan fontos és megkerülhetetlen életmű a kortárs irodalomban, amit el kell kezdeni olvasni, és én ezzel a könyvével kezdtem, amit idén tavasszal adott ki újra a Magvető. A könyvben fiktív levelek vannak, magyarul, egy igazi Johnhoz, akivel a szerző a kaliforniai vendégtanársága révén ismerkedett meg, és a kötetben tíz éven át kísérjük a szerzőt a negyvenes, koraötvenes éveit. Amikor láttam, hogy újra megjelenik a könyv, az keltette fel a figyelmemet benne, hogy úgy tűnt, a levélíró a saját gyökreivel és a szabad levegőbe kapaszkodni ágaival egyszerre igyekszik kezdeni valamit. Mint egy ifjúsági regényben, ő is tanul nem menekülni az élet elől. Keresi a származását és az otthonát egy olyan családban, amelynek tagjai a XX. század történelmi helyzeteiben az amerikai emigrációt választották, de közben egy biztos fészek alakult ki Szajlán, a csendes kis faluba, ahová a mai napig visszajár. És amúgy, szinte mindemellett a szerző épp a válása után tér haza a gyermekével, és a tíz év alatt valamiféle rendszerváltás is történik, melyből azonnal ki is ábrándulhatunk. Fontos könyv ez, mert szépen beszél a hagyományokról és az elégedetlen emigráns vágyról, kétirányú idegenségről, és mert arra is jó, hogy megnyissa azokat a témákat, amelyek egyébként tényleg az egész Oravecz univerzumot mozgatják.

Catherine Millet: Catherine M. szexuális élete
Na, ez megint vicces. Régóta el akarom olvasni ezt a könyvet, és egyáltalán a Millet szövegeket, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy pár éve az egyik őszi Margó Fesztiválon a szerző meghívott vendég volt, és késve érkeztem a bemutatóra, így nem értettem a tolmácsgépet kínáló lányt, és tolmácsgép nélkül hallgattam végig a bizonyára fantasztikus francia nyelven zajló könyvbemutatót. Aztán nem sokra rá megtaláltam egy könyvet egy antikváriumban, majd eltettem, majd eljön az ideje. Eljött. A nyáron olvastam Simon Bettina nem igazán ajánló jellegű esszéjét a könyvről az 1749-en, ami mégis fellelkesített, hogy elolvassam. És akkor a könyvről. Ez, az, aminek a címe alapján tűnik, de nem történeti a kötet abban az értelemben, hogy A-ból B-be haladna, inkább személyes hangú esszék a szexualitásról egy olyan nőn keresztül, aki felette van a tabuk megélésének és kimondásának. Izgalmas anyag volt, egyszerre van az is, hogy ez elsős pszichológushallgató is megtalálná benne a teendőket, meg engem is gyönyörködtet a kimondhatóságával és az amúgy köznapiságával. Ez a nő szeret baszni, és ez tök rendben van, a kötetnek az minimum tanulsága, hogy nincs itt semmi látnivaló.

Blogoltunk is a hónapban, bár botrányosan keveset

Szóval úgy kezdődött ez a hónap, hogy Ördögkatlanon voltam, majd pedig otthon másfél hetet, így tudtam, hogy nem pörgöm szét majd magam ebben a hónapban, erre rá jött, hogy furán vettem a 20-a utáni Szegeden töltött időt is, így, mire le tudtam volna ülni blogolni, nagyon nem éreztem jól magam, szóval ez megint nem egy produktív hónap volt itt, szeretném jobban csinálni.

10-én érkezett a szokásos beszámolóm az Ördögkatlan Fesztiválról, majd ezt követte a hónap olvasását tervezgető 1 és 6-ja, két könyvet olvastam a hatból, kettő folyamatban van, a maradék kettővel pedig dolgozni fogok majd a következőkben, szóval úgyis lesz még róluk szó. Aztán augusztus 20-án jött egy kibeszélős bejegyzés, amiben arról meséltem, hogy milyen a viszonyom a saját feltűnő melegségemről, és egyáltalán, miért alakulhatott ez ki nálam, meg úgy egyáltalán, másoknál. És ennyi sikerült, sajnos.

Másutt publikáltam:

Azért szép (de ez persze rossz is, mert durván kiszámíthatatlan, de hazudjuk azt most, hogy szép) az irodalmi szakma, mert augusztusban hiába voltam otthon húsz napot, vannak korábban leadott anyagok, amik csak most jelentek meg. A számomra legkedvesebb, hogy az itt is sokat dicsért Szabó Imola Julianna Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről szóló kritikám megjelent a Tiszatáj Online-on, de az f21.hu gyerek és ifjúsági irodalom rovatába is írtam kritikát a Martin Gayford és David Hockney A képek története gyerekeknek című elég menő kötetéről, valamint a csodálatos nyári, lengyel tematikájú Prae folyóiratban is megjelent két versem. Emellett természetesen folyamatosan zajlott az Eközben Szegeden blogon a tartalomgyártás, oda augusztusban is két szövegem került ki, egy vidámabb és egy nyomasztóbb: a nyomasztóbb a Soha nem ér körbe egy gyermekkorom óta visszatérő rémálomról szól, a Sárgadinnye ízű délutánok pedig egy jó délutánról, amikor nem történik semmi, de érzed, hogy minden klappol.

Ennyi volt úgy tűnik ez az augusztus és ez a nyár, igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Feltűnősködni és melegnek lenni – avagy a srác, aki megette Conchitát

Sziasztok,

a dokumentumnak, amiben ezt a blogbejegyzést írom, az a címe, hogy akarsz-e látszani, és picit erről is lesz szó. Részben amiatt gondolkoztam ezen, mert most, hogy be akarják fóliázni az LMBT+ könyveket, és ezzel minket, az LMBT-t olvasók közösségét láthatatlanná akarják tenni, úgy érzem, hogy egy picit célom is, hogy láthatóbb legyek, részben pedig az szülte a bejegyzést, hogy a héten voltam otthon, szombat este átnéztem az emlékdobozomat, amiben néhány tárgy még az aktivista időkből maradt meg, és elkezdtem azon is gondolkodni, hogy én, Veszprémi Szilveszter, valahogy mindig is látszódni akartam, és ennek, ahogy az szokás, a kamaszkorban, kései kamaszkorban tragikus részei is voltak. Szóval egyrészt megmutatom, hogy milyen öltözködési darabok mentén igyekeztem látszani, ennek van is valamifajta evolúciója talán, másrészt végiggondolom, hogy milyen lélektani dolgok építették ezt, és hogy ennek mennyire volt ennek köze a melegségemhez (előljáróban engedtessék meg: természetesen volt köze).

0. Sziszi megszületik és középiskolába megy

A Sziszi becenevet egy alsós tanítónéni aggatta rám, de szerettem, mert mókás névnek találtam, de igazán általános iskolában még nem használtam magamra. Most nézegettem az általános iskolás tablóképeket, néhány lány kivételével mindenki Szilveszterként hivatkozott rám, és úgy érzem, ez picit metaforája is annak, hogy ma már idegenkedem az egésztől. Középiskolában kollégista voltam, a kollégiumban még mindig Szilveszterként mutatkoztam be, de a suliban történt valami a második, harmadik héten. A matektanárnőnk megkérdezte, hogy vannak-e, akik jobban szeretik, ha a becenevükön szólítják őket, és én jelentkeztem egyedül. Szisziről előtte az osztályban sem volt szó, így mindenki meglepődött – picit talán a levegő is megfagyott, de ezt nyilván utólag konstruálom hozzá, merthogy tényleg innen datálom a Sziszit –, de mindenki elfogadta, a legtöbb tanárom is így hívott, sőt sok egyetemi tanárom (és a legtöbb egy-egy szemináriumi óra erejéig meghívott vendégelőadó is) így hivatkozik rám, és az irodalmi szerkesztőknek küldött maileimet is így írom alá, az Eközben Szegeden blogon pedig már csak Szisziként publikálok.

Ez még, valahogy, észrevétlenül, de identitáskérdés lett a kialakulásakor, Szilveszter az, aki utált általános iskolás lenni, az az igazság, hogy a kollégiumot sem szerette, sok kollégiumi rendezvényt meg tanulószobát el is lógott (egyébként, ezzel nyilván teljesen összefüggésben abban az évben volt a legrosszabb a tanulmányi eredményem), és volt a Sziszi, akit én töltöttem fel tartalommal, és ennek voltak nagyon fura dolgai is, mégis megszületett valahogy. Amikor elkezdtem önkénteskedni, már evidens volt, hogy ezzel a névvel mutatkozom be, és hát, evidens ma is. Sziszi városi, közlékeny, fura a humora, és tele van szeretettel, de ezt a Sziszi dolgot még csak nemrég ismertem fel, épp tanulom megérteni.

1. Középiskola és kendők

Kötelezők: nagyrészt kockás ingek, kigombolva, ritkábban be, zipzáras pulóverek, kardigánok, farmer, valamilyen rikitó cipő (volt egy piros fehér bőr dorkóm is, arra például elképesztően nagy szeretettel gondolok vissza), az sem baj feltétlenül, hogyha neonzöld, szerettem, ha magasszárú, és persze, kendők, mindig kendők voltak rajtam. Hol a fejemen, hol a nyakamban, hol a kezemen, hol jobboldalt az övtartóba kötve vagy csúsztatva. Imádtam őket, azt hittem öltöztetnek, megkülönböztetnek, és hát… ha meg is különböztettek… …ma már erre a megkülönböztetésre semmi szükségem.

Emlékeztek azokra az időkre, amikor először voltak ilyen effektek a telefonokon, és azt hittük menők? Na, ez akkor készült.

Sziszi furcsa volt leginkább, azt hitte, hogy a kendők a menőség kiegészítői, pedig, hát, sosem látott kendőket másokon, pláne a menőkön nem. Közben növesztette a haját, már érezte, hogy a rövid haj nem áll jól neki, de a hosszú göndör hajához még nem volt elég ügyes, hülyén ált neki az is. Mégis, az utolsó két évben mintha megtanult volna magában és a saját különcségében lenni, a melegségét is ekkor kezdte elfogadni. Ez az az időszak, amikor elkezd azért is más lenni, mert olvas, pláne, ír, azok a dolgok kezdik érdekelni, amik magyar szakos dolgoknak tűnnek, blogol közben, több blogja van, néhány LMBT+ témában is, van írós blogja, ott Szilvió a neve, ez a melegkönyves blog csak sokkal később jön képbe, de minden itt születik meg.

2. Egyetem első év, melegnek lenni

Azt hiszem ez az időszak volt a csúcs, 2015-16. Anyám egy évvel korábban meghalt, én egyetemre az ország második végébe költöztem, az első hét végén véletlenül elhagytam az Egy különc srác feljegyzéseit, ami a kedvenc könyvem volt, Charliehoz hasonlóan én is igyekeztem nem menekülni az élet elől. 2015 júniusában, a szóbeli érettségi napján, hogy ne izguljam végig a napot, elmentem fodrászhoz, sikerült bohóchajat vágatnom magamnak Kurt Cobaines helyett (tényleg lövésem nem volt arról, hogy nekem göndör hajam van, Kurtnek meg teszem azt, szinte szögegyenes), majd szeptemberben fejpánttal, kendővel, rózsaszín napszemüvegben, fesztiválkarszalagokkal, Pride gumikarkötővel megérkeztem Szegedre egyetemre. Néha befontam egy-egy tincsemet, amikor már össze lehetett fogni a hajamat, a nagy részét összefogtam, a többit oldalra fésültem, kurva ízléstelen szettekben jártam teljesen gyanútlanul, a kendők tobábbra is lobogtak, végül egy barátom beszélt le róluk, áldassék a neve.

Erről a sálról is esik majd még szó…

2015 az az év volt, amikor megélhettem a saját melegségemet, de nem voltak eszközeim a külsőségekben (meg, ha már itt tartunk, ízlésem sem nagyon), de azt hitem, hogy a melegséget külsőségekben kell megélni, megmutatni, mert megtehettem, végre. Vágytam erre a tobzódásra, hangos voltam, minden barátomat meghívtam mindenféle rendezvényre, hangosan buzilobbiztam, és nem hagytam időt arra, hogy reflektálhassak magamra, talán képességeim sem voltak hozzá. Amit, úgy tűnik, hogy jól csináltam azokban az időkben, hogy nem beszéltem a melegségemről slam poetry színpadon, féltem attól, hogy öncélú lett volna, mint ahogy nyilván az is lett volna, ehhez még érnem kellett, és ehhez, úgy hiszem, meg is értem később.

3. Jelen?

Azt, ahogy most kinézek, ha az utcán meglátsz, folyamatosan alakult. Már középiskolában elkezdtem sálakat hordani, bár azok még nem voltak olyan darabok, amiket most is szívesen viselnék, azt hiszem azok akkor is inkább olyan darabok voltak, amik a rendelkezésemre álltak. 2015 októberében vettem meg a kék sálamat, amit szinte mindig hordok (tele van vele az instagramom). Kedd este volt, le volt árazva Dugonics téri Tesco kínai üzletében, másnap abba mentem egyetemre, emlékszem, hogy a Kristó terem előtt hajtogattuk egy barátommal, hogy milyen szép. És hát tényleg, nagyon szép és nagyon nekem való.

A nyár instaposztjai közül
Hrabal előtt abban a pólóban, amin az ő egyik nagy mondása olvasható

Pólók. Talán ez azzal függ össze, hogy feladtam a turkálózást, kihíztam a klasszikus turkáló méreteket, és olyat tudok rendelni most, amilyet tényleg szívesen hordanék. Színes színeket hordok főleg, kéket, narancssárgát és homokszínűt a legszívesebben, meg, persze, rózsaszínt. Először egy világos rózsaszín pólóval kezdődött ez, talán 2018-ban. Csak bedobtam a többi közé a rendelésben, vicces mintát tetettetem rá, Hrabal idézet és rajz. Aztán folyamatosan vettem őket, hol sötétebbet, hol világosabbat, van. ahol van rajta minta, másutt nincs, csak a sima szín. Szeretem a pólókat, szeretem, hogy színesek, szeretem, ha vidámak, szeretem, hogy csak egy pólók, de így is lehet őket viselni, az egyszínűekben akár picit alkalmi helyzetekben sem tűnik ki.

És akkor végül, a fülbevaló. December 30-án beírtam a jegyzeteimbe, hogy 2021-ben kell csináltatnom magamnak fültágítót, nem nagyon tágat, de azért fültágítót, lilát. Március elején pedig elhatároztuk egy kedves barátommal, aki pedig orrpiercinget csináltatott volna, hogy felkerekedünk és megtesszük. És én akkor rájöttem, hogy fülbevalós ember vagyok valójában, abból is a legrosszabb fajtóból, a lógós fülis, persze, csak az egyik oldalról, a másik fülemben lyuk sincs.

4. Az ember, aki megette Conchitát

Ezt egy ismeretlen srác mondta rám még elsőben. Talán középiskolás volt, csúfolni akart, nyilván, de már akkor is jót nevettem ezen. Mert a lelkem asszem tényleg azé a srácé, aki megette Conchita Wurstot. Nagyon sokat gondolkozom a saját címkéimen, mert férfi vagyok, a születésemkor megállapították, és igen, jól ki is jövök a biológiai nememmel, sőt, vonzódni is olyan emberekhez vonzódom, akiknek szintén férfi a biológiai nemük. De nem érzem magam férfinak, zavarban vagyok, amikor tipikusan férfias társadalmi szerepekben kell lennem, ha a gendert, a biológiai nemtől független társadalmi konstrukciót fluidként, folyékonyként képzeljük el, egy skálaként, ahol az ember nem egyetlen fix ponton állhat, akkor én valahol a férfiasság közelében érzem magam – sokkal inkább férfi vagyok, mint amennyire transzneműnek vagy nőnek vagy akár nem férfinak érzem magam –. És vágyom arra, hogy ez a nem teljesen maszkulin önreflexió látszódjon is rajtam.

5. Milyenek szeretnénk lenni? Miért látszódhat rajtam jobban?

Egy barátommal, akinek most kék fonat van a hajában, nemrég beszélgettünk arról, hogy a kapunyitási pánikok picit olyan helyzeteket szülnek, mint a kamaszkor. Be fogunk lépni a kapun, és most kell kitalálnunk, hogy a kapu túloldalán majd milyen felnőttek szeretnénk lenni, és ez ilyen kis dolgokon múlik.

És azt hiszem, nekem több lehetőségem van, éppen azért, mert meleg vagyok. Azoknak a konzervatív hangoknak, akik azt mondják, hogy a klasszikus férfikép feloldódik, vitathatatlan igazságuk van, mert a szerepek is alkalmazkodnak a világhoz, amely lehetőséget nyújt mindenki számára az önkifejezéshez. És igen, ez talán elsőként a meleg embereket éri el (gondoljunk csak a divatipar tipikusan meleg tervezőire és szakmunkásaira), éppen azért, mert folyamatosan igyekszünk újrafogalmazni magunkat, megértetni és megmutatni a másságunkat, és egyáltalán, adott számunkra, hogy kilépjünk a heteronormatív világainkból. Így hordunk olyat, ami harsány, ami mutat, ami kitűnik, és akár így hordhatunk olyan dolgokat, amik egyszerűen csak tetszenek nekünk.

6. A ruhához való bátorság

Bátorság kell színekhez vagy ruhákhoz, kiegészítőkhöz, ha férfiként szeretnéd viselni. Az egyik kedves barátomtól kaptam egy arcos, gyöngyös köves fülbevalót, nem lesz mindennapi viselet, de az Ördögkatlanon először hordtam, mertem hordani, és elképesztően tetszett. Nem csak az, hogy az az én fülbevalóm, hanem az is, hogy igen, ez az én fülbevalóm, és van bátorságom hordani. És tök sok dicséretet kaptam rá, attól a lánybarátomtól is, akitől kaptam, és elképesztően jólesett.

Kisebbekben, de ugyanezeket a köröket élem meg, amikor a villamoson, ahol nagydarab srácként alapból feltűnő vagyok, pláne egy gyerek számára, de mondjuk rózsaszín pólóban, színes sálban, lógó fülbevalóval mégtöbb kérdés merül fel a gyerekekben, és jó, hogy olyan válaszokat adnak szülők, hogy azért öltözöm így, mert így szeretnék öltözni, vagy mert tetszik nekem. Egy kislány egyszer a mert tetszik neki válaszra azt mondta, hogy nekem is tetszik. És heló, köszönöm, én ennyit akartam. Hogy a szetteknek legyen valamiféle belső logikája, amiknek a mentén jól néznek ki, és az sem zavarna nagyon, ha néhány ember zavarba jön tőle. Mert az embernek, aki megette Conchitát, dolga, hogy zavarba ejtsen embereket, hogy majd egyszer eljöjjön egy világ, amikor nem lesz zavarbaejtő, ha mindenki úgy öltözködik, ahogy akar. Persze, ez nem szabadságharc, csak döntés, minden reggel, hogy ma kardigános férfinak akarok tűnni, vagy annak a srácnak, aki megette Conchitát, mindkettő megesik, de Sziszi azt hiszem igazán az utóbbiban Sziszi, ha a barátaival találkozik, vagy bármi, akkor úgy öltözik és úgy érzi jól magát.

És ezen a ponton most el is búcsúzom, köszönöm, hogy ma velem tartottatok, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A júliusi kedvenc és az augusztusi tervek

Sziasztok,

ígéreteimhez híven a hónap első kétharmadában nem leszek a posztolás nagy királya, másodikán hazautaztam, majd szinte buszból buszba ültem Ördögkatlanra menet, holnap pedig indulok édesapámhoz néhány napra, úgy, hogy ott nincs térerő. Szóval azért is különleges ez az 1 és 6, mert nagyon előre kellett gondolkodnom a benne szereplő könyvekről, hiszen ezeket hoztam haza. De nézzük, először a júliusi kedvencemet, aztán a terveket:

1: A júliusi kedvenc

Ali Smith: Ősz
Ez most kemény történet lett, mert A mikulás rakétája és az Aki átment a falon is versenyben volt, és hatásában mindhárom szöveg nagyon ment nálam. Ami miatt mégis Ali Smith regényére esett a választásom, az talán a kötet nyelve volt. Mert ez nem egy tökéletes regény, talán túl hamar jelent meg a Brexithez ahhoz, hogy ne legyen helyenként didaktikus vagy direkt. De közben meg nagyon igazi és nagyon zsigeri lett attól, hogy ez a szöveg egy pillanatfelvétel. Ali Smith nyilvánvalóan a maradás pártján állt, hősei elborzadnak azon, hogy milyen bonyolult a hivatali bürokrácia most, és hogy a szavazás milyen xenofób indulatokat ébresztett fel az emberekben. A szöveg egyik szereplője, az álmából szinte egyáltalán fel nem ébredő százéves férfi élettörténete velejéig európai sors Európa minden traumájával és a művészetre maradt reményével, a fiatal nő, aki kisgyerekként a férfi szomszédja volt épp egyébként is fogódzókat keres most az életében. És ez az egész nagyon szépen van megírva. Ali Smith lírai nyelvet használ, ismétel, gondolatritmusokat épít fel vagy fontos szavakat hagy ki, ha kell. Szolgálja az ügyet a nyelv és a poézis, éppen azáltal, hogy feszesen tud tudósítani onnan is, ahol a szerző még nem tud feszesen beszélni. És épül az egész szöveg, a nyelvvel, az emlékekkel, a bölcs gondolatokkal, a társadalmi figyelemmel, hogy egy elképesztően fontos ponton törjön ki az egész, egy tök hülyeségen, amiben kiragyog a tehetetlenség az egész felett. Ali Smith Brexit regényt írt, és nagyon jól tette. Lelkesen ajánlom.

és

6: Az augusztusra betervezett címek

Tompa Andrea: Haza
Tompa Andreával kapcsolatban elképesztően pozitívak az élményeim, noha egy csomó mindenben nem értünk egyet, azt hiszem vele is másként vagyunk progresszívek. Amit a legjobban szeretek benne, hogy szépen beszél, nem pózokból, hanem csak úgy, beszél, és mégis nagyon tétje tud lenni a szavainak. Mértéktartó, talán ez a jó szó. Eddig a regényig az előző három nagyregényében Erdély elmúlt száz évének történetét dolgozta fel valamilyen formában, olyan problémák mentén, amelyek ma is érvényesek. Ha tetszik, ebben a regényben is ezt teszi, ha tetszik, kilép a szokásos történelmi narratívából, a jelenben járunk, és a regény elbeszélője most először közelít a szerzőhöz. Értelmiségi, nő, aki Budapesten latolgatja a hazatérés lehetőségeit, miközben egy skandináv konferenciára éppen a határok témájában készít előadást. Mi van otthon? – teszi fel a regény a kérdést – Ott, ahol évtizedek óta nem járt, és ahol, ha vannak gyökerei is, azokból már alig maradt valami. Ez az elsőgenerációs értelmiségi érzés, amit a határok csak méginkább átlépnek, például állatira érdekel a regényben, amit egy éve szeretnék már nagyon elolvasni, és holnap el is kezdem, mert csak ezt a könyvet viszem majd apámhoz.

Billy Collins: Az a baj a költészettel
Billy Collins az amerikai posztmodern lírának az egyik legnagyobb szerzője, és elképesztően fontos az, hogy megjelent egy vastag gyűjtés a munkáiból magyarul. Eddig csak lapozgattam, humorukban is tök súlyos versek vannak benne a költészetről, szerelemről, a tényleg mindennapi dolgokról, amikről eszünkbe sem jutna verset írni, szétírja a szövegeit, mindent kimond, mindenre rámutat, és ez egy nagyon izgalmas életművet hozott létre. Most elkezdtem ezt az anyagot módszeresen végigolvasni, méghozzá azzal a jól felfogott érdekkel, hogy elképesztően unom azt, ahogy slam poetryt írok és előadok, és úgy érzem, hogy a slam műfajként velem a beat, a neoavangard és a posztmodern szövegek hatásával működnének tök jól, ezek azok a nyelvek, kifejezésmódok, problémák, ha tetszik, szinte ugyanarra reflektáló válságirányzatok, amik engem érdekelnek, és ez a könyv arra is tök jó, hogy egy ilyen (a kortárs irodalomelméletek metaforájával élve) szöveggép működésébe is betekintést nyerjünk.

Lydia Davis: Az annyi, mint
Lydia Davis világáról nagyon konkrétan először egy barátom mesélt, aki a frissen megjelent Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is című kötetéről áradozott, míg én már Az annyi, mint megvásárlását már évek óta tologattam. Aztán pár napra a barátom mesélésére Szegeden árulta egy hölgy a saját példányát, és én jól le is csaptam rá, most pedig hazahoztam, hogy ezt olvassam. Rövid szövegek az élet kis drámáiról nagyon reflexív, folyamatosan dolgozó nyelvvel, elképesztően felszabadítóan. Azt hiszem az van, hogy Lydia Davis szorong, a figyelme és a gondolatainak a radikális szétírását figyelve, vagy nekem legalábbis ez a szorongásból van meg, és egy elképesztően különleges szöveguniverzumot hoz létre féloldalas vagy négy-ötoldalas novellákkal. Még nem fejeztem be az Az annyi mintet, Ördögkatlanon kezdtem, és lassan végzek vele. Biztosan nem ez volt az utolsó könyvem a szerzőtől.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Ebben a moldáv történetben egy kislány életét követjük végig, akit azért fogadtak örökbe, mert a családnak szüksége volt még egy üveggyűjtőre. A regény, hátterében a történő rendszerváltással épp a kiszolgáltatottság legmélyéről beszél, egy kiszolgáltatott mélyszegény család legkiszolgáltatottabb, árva gyermekéről, aki most levélben ír kitalált anyjának a soha fel nem oldott traumákról. Izgalmasnak és a szembenézés szépségével dolgozónak tűnik a regény, írnom kell majd róla, nagyon sok mindent várok tőle, remélem fogja tudni hozni mindazt.

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
A téli megjelenés óta lelkesen nézegettem a könyvesboltba ezt a fantasztikusnak ígérkező holland gyerekkönyvet, amelyben megismerjük Boazt, a holland kisfiút, akinek nem igazán vannak barátai, viszont lelkesen képzeli bele magát indián környezetbe, ahol az indiánok a maguk csendjében élnek. Tanév elején érkezik meg hozzájuk Aisha, akinek a családja most költözött a közelbe, és aki történetesen indián a maga sajátos csendjével. A könyv egy fontos történet lehet arról, hogyan lehet két egészen eltérő kultúrájú gyermek között barátság, milyen az indiánregények reprezentációja, és a valóságos identitás megélése, és hogy egyáltalán meg lehet-e szökni olyan viszonyok mellett, ami őket el akarja választani. Van a szövegnek egy nagyon ígérkező és klassz introvertált ígérete, a könyvtárgy gyönyörű, az indián minták és a gyermekillusztrációk stílusa valami nagyon különleges világot hoz létre. Most az Ördögkatlan fesztiválra ki volt települve a Pécsi Pagony könyvesbolt, és elhoztam az utolsó példányt ebből a könyvből.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Ismered azt a viccet, hogy egy roma kábszeres bűnöző ül a börtönben, vallásos dolgokat olvas, és egyszer csak ráébred, hogy ő a cigány Mózes, akinek feladata, hogy megszervezzen egy börtönlázadást, és hogy elvezesse a kiválasztott népet a szabadság felé? Na, azért nem ismered, mert ez még csak tavaly év végén jelent meg, mondanom sem kell, hogy állatira lelkesít, az augusztus vége, legkésőbb a szeptember eleje biztosan ennek a könyvnek a bővöletében fog majd telni, és milyen csodálatos lesz ez így. Várom, hogy mit kezd a roma bűnöző ábrázolásával, hogy hiteles legyen, ne közhelyes, várom, hogy hogyan mossa össze a vallás és a hallucináció valóságát, várom, hogy milyen mitológiát épít maga köré… Egy csomó helyen elbukhat ez a könyv, de én nagyon szorítok neki.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, a jövő hét végén várható újabb, pénteken esedékes lesz a kibeszélős bejegyzés, és értékelésre is kell majd időt szakítanom, bár augusztus 31-el nálam még nem ér véget a jó világ, a következő héten még nem lesz egyetem, aztán az első hetek is inkább lazulósok, szóval bízom a legjobbakban, de… de értitek. Szóval jövő hét pénteken érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Egy hétig jók voltunk – a 14. Ördögkatlan Fesztiválon

Sziasztok,

a mai bejegyzés már szinte hagyomány. Több éve összegzek az épp túlélt Ördögkatlan fesztiválról szeretettel és csöpögéssel telien, és hát, végre újra találkozhattunk egymással, a katlanfalvakkal, a fesztivállal, sok jó emberrel, mert, hát, az Ördögkatlannak ez a lényege. Azoknak, akik esetleg kevésbé ismerik a fesztivált, tulajdonképpen azt kell tudni róla, hogy néhány Baranya megyei, Villány melletti településen sok fantasztikus ember munkájából összeáll egy olyan összművészeti fesztivál, aminél – ugyan semmi nem adott hozzá, hogy így legyen, mégis – csodálatosabbat aligha lehetne elképzelni. Az idén tizennegyedszer megrendezett fesztivál két védnöke Cseh Tamás és Törőcsik Mari, akiknek a művészeti szellemiségében működik ez az egész kaland, és ahogy Törőcsik Mari szavai nyomán a fesztivál elején és végén büszkén kiabálva meg szoktuk fogalmazni: az Ördögkatlan az a jó hely, ahol „nem vagyunk normálisak”, és ez tök jó és tök rendben is van így.

Indulás, utazás, érkezés

Eddig mindig úgy mentem katlanra, hogy volt pár napom lelassulni hozzá. Nem csak úgy készülni, hogy a régi programokon gondolkozzak, azokat a zenéket hallgassam, amiket ott hallhatunk újra, hanem lelassulni ahhoz, hogy ott bármi lehet, és éljünk csak nyugodtan, szépen. Az idei év készülődéséről ez aligha mondható el, vasárnap volt egy slam poetry est Szegeden a Törpe tetőn, amúgy is, blogolni, kritikát, slamet írni igyekeztem az utolsó pillanatig, hétfőn utaztam csak haza, kedden pedig indulni kellett. Féltem, hogy idő lesz, míg átállok a katlan helyi időszámítására, de valahogy minden hamar sikerült.

A buszon egy bajszos, napszemüveges, kétezresévek disco slágereit hallgató bácsi volt a sofőr (hazafelé is ő hozott vasárnap reggel), akinek a figurája teremtett valamiféle aurát, majd gördülékenyen átvettem a jegyemet (nem a göndör hajú lánytól, aki ott szokott lenni – remélem minden rendben vele, és csak nem tudta vállalni a munkát, ugyanezt remélem a kedves információs hölgyről, aki szintén hiányzott), és elindultam a magánszállásom felé. Nem jelentkeztem be, de tavaly előtt is az udvarukban sátraztam, akkor megígértem, hogy jövök, és ők úgy is fogadtak. Megjöttél, néztek rám mosolyogva, jó érzés így. Megérkezni. Miközben felvertem a sátram a középiskolás éveimben hallgatott Rokokó Rosé állt be a közeli színpadon, megérkezve éreztem magam.

Az első program számunkra hagyományosan a Katlan Nyitány, Bérczes László szétszórt, Kiss Móni gyönyörű, Afrodité, meghívott vendégek néhány percben, olyanok, mint az egész Ördögkatlan, esetlen, tele van kapcsolódási pillanatokkal, emlékezünk a csodálatos Cseh Tamásra és a csodálatos Törőcsik Marira, most épp a Micsoda útjaimat hallgattuk Maritól. A nyitány után azonnal Oláh Ibolya vette át a színpadot, Marira is emlékezve, aki nagyon kedvelte Ibolyát. Oláh Ibolya néhány éve már járt az Ördögkatlanon az Ibolyántúl című előadásával, ami egy jobban működő, intim színházi előadás volt, az énekesnő is reflektált arra, hogy rég állt már színpadon, és az előadás is a koncert és a szerzői est között igyekezett működni valahogy, mégis, arra jó volt, hogy óhatatlanul elindította a fesztivált.

Az estét én az Árokpart bár színpadnál zártam, ami talán a fesztivál legkedvesebb helye. Kis alter formációk játszanak ott, a központon van, szeretem, hogy elképesztően demokratikus hely, egy sarkon van, bárki bárhonnan élvezheti a koncerteket… és most ezt az élményt a vírus egy picit áthúzta, drótkerítés került egy belső tér köré, és most a hangosítás is erre a bekerített térre irányult inkább. Én kint ültem az árok partján, végül az lett az egyik székhelyem, ittam a Tóth pince csodás rozéfröccsét – azt hiszem a fesztiválon picit identitást hazudunk magunknak aszerint, hogy honnan iszunk bort, mi mindig a Tóth bácsitól és nénitől – Lázár tesókat hallgattunk, aztán Felső tízezret, utóbbi formációt nem ismertem korábban, és mivel nem az egész központra figyelt a hangosítás, ezért a szövegekből kevesebbet vettem ki náluk, de egy nagyon üdítő, vidám, popprockos hangzás, és társadalmilag érzékeny, ironikus-cinikus szövegvilág jellemzi őket, azóta letöltöttem az albumaikat Spotyn.

Szerdai randomságok

Ezt a napot nem szerveztem túl, mégis nagyon jó helyeken voltam. A nap a Modernia – FuvoLand klasszikus zenei előadás első részével indult, Mona Dániel állati király és sodró előadást tartott, amit gyerekeknek szánt ugyan (akik a közönsége egészen kicsi részét adták), de számomra, érdeklődő, de kevésbé hozzáértő embernek is sokat adott, az Opera zenészei mutatták be a darabokat, amikről beszélt, nagyon lelkesítő előadás volt, sajnos a másnapi eső miatt nem keltem fel időben az előadása második részére, és ez tényleg egy olyan pont, amit bánok.

Az előadás utáni rám szabadult holtidőben kiállításokat mentem nézni. Valahogy a korábbi katlanok alatt elkerültek a Törőcsik Mari és Cseh Tamás fotóinak szentelt szobák, pedig megnyitják az életműveket (Cseh Tamás például rengeteg filmben szerepelt, amelyeket egytől egyig mind meg kell néznem), a fő attrakció számomra mégis a drMáriás kiállítás volt (a szerzővel való viszonyomat épp az előző bejegyzésben részleteztem annak kapcsán, hogy lett egy albumom), amely elvarázsolt, ahogy drMáriás tud a maga hihetetlenül békés, de szuperreflektált alkotói világával.

A kiállításnézegetést Both Miklós udvarában folytattam, ahol „A népzene tehát a természet tüneménye” címmel egy széles tárlat tudósított a magyarországi és a számi (lapp) népzenegyűjtés helyzeteiről, fő problémáiról. Mivel kutatóként a roma népmesékkel foglalkozom, nyilván volt bennem valamiféle érdeklődés a téma iránt, de ezekkel a kiállításokkal szkeptikus vagyok, ezek a fotók legtöbbször nem kiállításra, hanem kutatói pályázatok dokumentációjaként születnek meg, és hát a kurátor is egy szakma, de egy tudatosabb kiállításszerkesztés is elég tudott volna lenni ahhoz, hogy jól működjön, így esetlen volt ez az anyag, nem tudtam, hogy mik a fő pontjai, állításai a kiállításnak, ami mindig zavar az ilyeneknél. Az anyagot a két órakor kezdődő előadás szervezte számomra egésszé, amelyben Tamás Ildikó néprajztudós beszélt a számi jojkaéneklés hagyományáról, annak a számik kisebbségi és pogány, nomád létük üldözéséből származó visszaszorulásáról és a mostani revitalizációjából. Izgalmas volt az előadásban, hogy itt is arról beszélhetünk, hogy a jojkaéneklés, ami a számi közösségnek az egész világot jelentette, valamiféle fősodorbeli, zenei intézményrendszerbeli legitimációt és közönséget, figyelmet keres, ugyanezt figyelem a roma mesék kapcsán, és tök jó volt erre kapcsolódni az Ördögkatlan közepén egy szalmabálán ülve.

A következő órák a sátram körül teltek, olvastam, pihentem, és úgy érzem, itt kell megemlítenem, hogy nagyon hiányzott számomra a Mezítlábas menza a fesztiválról. A fesztivál központjában volt korábban egy sátor, ahol talán egy százasért lehetett zsíros kenyeret és teát kapni, és volt egy csomó babzsák, és csak úgy be lehetett ülni olvasni, beszélgetni, időt tölteni, ad abszurdum enni. Nem gondoltam még a működése közben, hogy ez egy fontos hely, de a hiányában mindenképpen azzá vált, biztosan sokan örülnénk, ha a következő években ez visszatérne.

A jobbik részem című estig tulajdonképpen így létezgettem, ott Bereményi mesélt az életrajzi könyvéből, olvasott fel vagy szavalt olyan dalszövegeket, amiket mi Cseh Tamás hangján ismertünk, Járai Márk pedig énekelt, szépen, ahogy az a srác elképesztően tud. Szép találkozás volt az övüké, szerettem. Járai hangja bármikor képes elvarázsolni, imádom, hogy a rádió is adja, Bereményi pedig fejből olvas fel, tudja kívülről, és e4zt imádom. Az est végén felrohantam a Pécsi Bölcsész udvarban, ahol a megérkezésem előtti percekben indult az Anyám és más futóbolondok a családból című film (de nagyon szerettem, pedig már többször láttam: úgy kell szerelmesnek lenni, ahogy Ónodi Eszter és Gáspár Tibor mutatja, Básti Juli meg, ugye, hát, csodálatos – ha nem a Kétvilág lenne a kedvenc magyar filmem, akkor ez lenne), és épp a Kaposvári sétatárs instagram oldal gazdája mellett volt hely, akivel amúgy sokat beszélgetünk, de most először találkoztunk, nem megbeszéltem, durván randomul, katlanosan, akivel a nagyszínpad felé hosszas szimpóziumot ültünk, például, hogy így kéne a történelemről, meg amúgy leheletfinoman az Alzheimer-kórról beszélni, ahogy ez a film teszi.

Csütörtök, lézengés, jóság

Ez a nap más lett, és jó volt másként. Barátaim jöttek, most csak egy napra. Az árokparton ültünk főleg, meg a Tóthéknál. Én a reggeli terveimet elaludtam, mert aznap éjjel esett az eső, és nem volt kedvem kikelni a leponyvázott sátramból, így csak ez a közös lassú létezés maradt, de ők azok az arcok, akikkel lassan létezni a legjobb. Átmentünk Beremendre megnézni Hajdu Levente kiállítását, amin rozsdalemezekre festett képeket állított ki, eléggé elvitt a kiállítás, már előző este beszélgettünk arról a Kaposvári sétatárs bloggerével, hogy konceptuálisan tök izgalmas lehet az anyag, mert egyszerre ott egy kép, amit a rozsda mar bele az anyagba, és amely sosem fejeződik be igazán, meg ott egy tudatos alkotás is a képen, és hogy most amúgy is eléggé éljük az antropocén utáni világot, amelynek kezdenie kellene valamit azzal, hogy a vas és a beton ittmarad a Földön, miközben lehet, hogy az emberiség nem… És ja, ilyenek, és klassz volt már az is, hogy ennek a kiállításnak a kapcsán erről megint hiperventillálhattunk néhány sort.

A nap további részében tulajdonképpen tovább lézengtünk, fáradtan, az eső miatt furán aludtam, korán kezdtük a borozást, és az elképesztően hosszú Beremenden is átsétáltunk, én visszajöttem Csillagerdő koncertre az árokpartra, sajnos végig esett a koncertjükön, de mégis csodálatosak voltak. Ők egy alternatív zenekar, akik nagyon szépen szólnak, népzene és roma népzene keveredik a dalaik világába, és valami ilyen tök szép és tiszta dolgot csinálnak, amiből kevés van. A zenekar a szegedi létezésem egyik fontos pontja, Józsit, a frontemberüket szerencsém van ismerni, és hát jó dolog valami otthoni jó dolgot egy olyan helyen látni, amit tényleg az otthonomnak tartok.

Péntek, és az igazi megérkezés

Pénteken nagyon színházba akartam menni, de nem sorsoltak be semmire, én pedig idegenkedek a sorszámos sorbanállás műfajától, ami a fesztiválon a korlátozott befogadójú előadótermek sajátja – megjegyzem, a fesztiválon kívül is idegenkedem a színházi világ ilyen dolgaitól, a Pál utcai fiúk musicalt soha nem fogom látni, pedig szeretem a regényt, de nem vagyok hajlandó versenyt futni a jegyekért, valszeg egyszerűen arról van szó, hogy nekem ez nem fontos annyira. És valójában ennek szellemében programtalanul, olvasva telt a délelőtt. Kettőkor a csodálatos Lencse Máté társasjáték-tervező mutatta be a társasjétékait, így elnéztem arra, de azt hittem, hogy a programnak lesz egy beszélgetős része és egy játékosabb, de inkább csak társasozni lehetett, így 13:58-kor összefújt minket a szél egy kézfogásig – amúgy Lencse Máté tökre olyan menő, ahogy képzeltem, kövessétek őt is Instagramon, lelkesítően kedvesek a kontentjei, meg hát vegyétek a társasjátékait, és ha már itt tartunk, olvassátok az interjúját, amit én csináltam vele az f21-nek korábban –, de ezzel el tudtam indulni a tisztességes katlan napozás útján, mégha ez lézengést, és unalomevést is jelent bizonyos péntek délutánokon.

A valódi program Németh Juci – G. Szabó Hunor közös koncertje volt, akiket nagyon bírok, éppen azért, mert nem olyanok, akik komolyan vennék magukat, kellemes a zenéjük, szeretik egymást – házasok –, békességben, hosszasan monologizálnak értelem nélkül, tele szeretettel, míg a másik beáll, és nagyon olyan volt az egész. 1700 szónál tartok, pontosan tudjátok, hogy milyen. Ugyanezen a helyszínen a programot a Vecsei H. Miklós által megalkotott Párbeszéd sötétben című koncertszínházi előadás vitte, melyet Csoóri Sándor munkásságából, gyermekkort idéző, szerelmes és közéleti költészetéből építettek fel. Helyenként persze hajlott az előadás a giccsre, talán túlzó volt itt-ott a stockvideó használata, de mégis értem, hogy Hasi és csapata fontos missziót vállalnak azzal, hogy értékes dolgokról beszéljenek az őket követőknek, és bár én általában nem érzem magam köztök, mégis, egy vállalható képet kaptam Csoóriról, és arra is jutottam közben, hogy többet kéne olvasnom tőle, mint eddig.

Aztán a nap felrobbant. Péterfy Bori & Love Band. Petőfi nagyszínpad. Szóval Bori a kedvenc dolgom. Talán meg is érne egy mondatot, hogy amikor július elején Parno Graszt koncerten voltunk Kishegyesen, az volt még ilyen. Felszabadultam, táncoltam, boldog voltam – épp azon az estén, amikor a nemzet bátor fiai lefóliáztatják az LMBT+ könyveket –, Bori megmentet, és jó, hogy ez így történt. Egy csomó covidos reflexió volt, kedvenc mondatom, hogy:

Itt a világvége, ezt most már végigcsináljuk.

mert Borinak elhiszem, hogy frankón így van, és rock and roll. Amikor a koncerten néha elhalkult a taps és a sikoly a következő dal előtt, azt mondta, hogy „NEM LEHET CSEND!”, és tökre nem lehet csend, mert ezt most már végig kell csinálni. Sokat panaszkodtam azon, hogy nehéz félév volt ez, a Dombos Fesztnek és az Ördögkatlannak tétje volt, hogy ezt szublimálja, kivezesse, és a Parno Graszt koncert meg Bori koncertjének a végigugrálása nagyon-nagyon nagy szerepet játszott ebben. Tényleg. És készen állok asszem, bár még nem fogtam fel, hogy nincs mindig Ördögkatlan – milyen jó is lenne, ha…

Szombat, arconpörgés, utolsó nap.

Utolsó nap. Itt már arconpörgés kell legyen. Bepótolni, hogy még nem voltam délelőtt Nagyharsányon kívül, és egyébként is mindent befalni, amit még az utolsó napon lehet. Beremenden indult a nap, ahol Alinda drMáriással beszélgetett például arról a kívülálló szerepről, amit drMáriás képzőművészként visel, arról a fajta balkáni melankóliáról, ami árad a munkáiból – mióta Domboson Péntek Orsolya beszélt erről, azóta nagyon sokat gondolkozom ezen én is – , és arról az estéről, amikor drMáriás a besorozása után Jugoszláviából Magyarországra szökött. Nagyon jó beszélgetés volt, megnyitotta a drMáriás képeket, és ez jó volt, így kellett indulnia a napnak. Meg közben paradicsomos fetás gomolya sajtot ettem, amit egy kistermelő árult az udvarba. Reggel, úgymond.

Kettőre lett színházi sorszámom. Egy német sors. Molnár Piroska játssza Goebbels titkárnőjét, aki semmiről sem tudott. Beszorongató előadás volt. Arról is szólt, hogy alig volt valaki igazán náci, és hogy a nép, amelyet az emberiség legnagyobb bűnének elkövetésével vádolnak, alig tudott bármiről is, miközben autópályák épültek és működni látszott a gazdaság. Volt szó benne arról, hogy ha fel is tűnt valami, arról sem beszéltek, nem tűnt fontosnak, és – bár tényleg ízléstelennek tartom az efféle méregetéseket, és fogjuk a rendezésre, hiszen a néző ilyenkor mindig ártatlan – óhatatlanul a könyvek befóliázása is felmerült bennem. Hogy vajon van-e olyan pont, ahol észhez kell térnünk, vagy egyszer csak átkutatnak minket egy bunkerben, miközben nekünk senki nem adott ciánkapszulát, és valószínűleg nem is tudnánk bevenni, mert szeretünk élni.

A következő program a katlan másik végén volt a Vylyan Teraszon szokásos slam poetry előadás, amiről így konkrétan mindenki beszélt egész nap, ha csak leültem azt a csodálatos sajtot enni Beremenden, mellettem akkor is arról beszéltek. Egy órával előbb értem le, és elég szétszórt és lassú volt a büfésor – amúgy szuperkedves, és tényleg lelkiismeretes srácokkal –, így szinte csak a slam kezdetére vadásztam kaját (picit az az élményem, hogy az utolsó két napot végigettem, de remélem ez nem fedi teljesen a valóságot). Általában nem veszek részt az Ördögkatlan slam rendezvényén, mert nagyrészt általam már ismert szövegeket mondanak el, a pandémia után viszont már tényleg kedvem is van programokra menni (Egy hónap múlva újra lesz klub Szegeden!), meg új szövegek voltak, szerettem.

Az Ördögkatlan másik csúcsprogramja számomra idén is a Kubalibre zenekar árokparti koncertje volt, hatalmas elképesztően jó hangulatú mulatozás kedves, vicces, fantasztikus nagyzenekarral, akikről lesül, hogy valami hihetetlenül szívesen zenélnek, és nagyon szeretik egymást, a közösségüket, az Ördögkatlant, Pécset, a zenét… A már említett Parno Graszt – Péterfy Bori szint ők is a lelkem biztonságánál, Tudósok koncerttel és Esti Kornéllal volt egyidőbe szervezve, de nem volt kérdés, hogy erre megyek.

Aztán már véget ért, 30Y, inkább ülős koncertre futotta már az erőmből, de néhány kedvenc dal kedvéért azért fel-felugráltam. Az utolsó nagykoncert végén hagyományosan Bérczes még egyszer szól hozzánk, Kiss Móni még egyszer megtekint minket, megtapsoljuk azokat, akiknek a munkája ezt a csodát mind lehetővé teszi, elkiabáljuk az elkiabálni valót, és ez az egész mindig megható. Hogy ez a tizennegyedik fesztivál, és még mindig ugyanarról beszélnek, hogy olyan az egész, amilyenné mi tesszük, és attól jó, hogy jók vagyunk benne.

Szóval ez volt, és jövőre újra, ugyanitt, addig pedig vigyázzunk egymásra, magunkra, és igyekezzünk nagyon jónak lenni, hátha a világ is olyan, mint az Ördögkatlan!

Szilvió

Júliusi summa

Sziasztok,

számomra is felfoghatatlan, hogy hogyan történt, de ezzel a summával most épp felezem a nyaramat a hónap végén, de ezzel az is van, hogy jó látni ebben a bejegyzésben, hogy rengeteg minden történt ebben a hónapban, sokat olvastam, sokat írtam, és tele vagyok lelkes szeretettel, ráadásul elég király augusztus elé is nézek, szóval, rendben, tényleg ideje belevágni ebbe a summába. A hónapban 8 könyvet szereztem, 8 könyvet sikerült elolvasnom, és egy csomó-csomó bejegyzést, szám szerint 9-et írtam, bár köztük csak egy értékelést. Nézzük részletesen:

8 könyvet szereztem ebben a hónapban:

Frederic Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája
Itt az van, hogy nyilván vannak gyanúim, hogy miről szól ez az esszékötet, de az van bennem, hogy tudom, hogy ez a könyv a kortárs progresszív társadalmi gondolkodásnak egy alapdarabja, így, amikor megláttam a könyvtárban a selejtezett könyvek között, azonnal elhoztam, pláne, hogy egy darabka történelemnek tűnik. Rövidesen olvasni is szeretném.

Michelle Cuevas: Egy képzeletbeli barát kalandjai
Régóta szemeztem ezzel a könyvvel, de most molyon árulta egy lány, és árulta még Neil Patrick Harris két gyerekkönyvét, amit most jól lepasszolok az unokahúgaimnak. A három könyvre együtt nem fizettem annyit, mint egy könyv árát, ami elég jó dolog. Nade, végre beszélhetnék a könyvről is, ugye. Merthogy erről a könyvről érdemes, mert egyszerre tud kis történeteket elmondani bátor gyerekekről, akikben meg lehet találni a legtisztább jót, és egyszerre mesél el egy nagy történetet önmagáról és a valódi ikertestvéréről, aki történetesen kitalálta őt. Merthogy a kötet elején Jacques Papier még nem tudja, hogy kitalált barát. Azt hiszi mindenki utálja, merthogy más, és látjuk, ahogy kiderül számára, mi is egyáltalán ez a láthatatlan barátság, és hogy ennek a létformának milyen intézményei és lehetőségei vannak. Ez egy szép történet, kedves, szépen beszél identitásról és emberi jóságról, amit a leginkább egy képzeletbeli barát tud meglátni.

Tékiss Tamás: Samu sejti
A hónapban harmadik lettem a vajdasági Híd folyóirat kritikaíró versenyén, aminek keretében lehetőségem nyílt egyrészt egy csodálatos napot tölteni egy kedves barátommal Kishegyesen a Dombos feszten, másrészt választhattam csodálatos Forum kiadós könyveket, a Samu sejti, és a következő három könyv még ezek közül való. A Samu sejti pedig egy ifjúsági regény, amit már szintén figyelgettem egy ideje, mert izgalmas a fülszövege. Kvázi azt tematizálja, hogy a felnőttek nem értik meg, nem veszik komolyan a gyerekeket – szétadom, már most – és hogy valójában a felnőttek vannak tele felesleges baromságokkal, mint a politika meg az érzelmi felesleges körök. A fülszövegnek egy nagyon lázadó, szókimondó, szubverzív nyelve van, remélem a könyv is ilyen lesz.

Ronan de Calan: Karl Marx kísértete
Gyerekkönyv a marxizmusról. Arról, hogy van egy ember, aki látja a saját városában, ahogy a munkásokat kizsákmányolják, és érthetően tud arról beszélni, hogy miért probléma ez, lehet-e tárgyalni a Das Kapitallal, és hogy egyáltalán miért a kommunizmus volna ezekre a problémákra a legjobb megoldás. Nem térít, meg semmi ilyesmi, csak elmesél, felismertet, problematizál, akár úgy, hogy valaki felismeri a szülei, rokonai, környezete mintáit, és nem marxista lesz persze, csak kritikus. Mert ez a gyerekkönyv nem olyan, mint amilyeneket én olvasni szoktam, hogy dől belőlük a szeretet, hanem olyan, ami az igazságtalanságról beszél, tök tisztán arról, hogy rendszerek nem jók emberekhez. Ezzel együtt, persze, kétlem, hogy ezzel a kiadvánnyal lennének tele a gyerekszobák, de pár családban talán jó beszélgetéseket indíthatott el, és ez is tök jó. Amúgy pedig egy egyszerű kis füzetkéről van szó, az illusztrációja gyönyörű, szórakozik a kommunizmus kísértete szerkezettel, gépeket is látunk, nagy kapitalista gépeket, szerettem, sokszor fel fogom még lapozni.

drMáriás: drMáriás rendelője
DrMáriással először a Facebookon pörgetve találkoztam, azt hiszem a legtöbben így vagyunk ezzel. Először azt hittem, hogy mém, és hogy mémeket fest, de ezek azért nagyon menőnek, nagyon többnek tűntek egy mémnél. És hát, időközben világossá vált számomra is, hogy ez egy esztétika, ami engem nagyon lelkesít, mert szinte giccses, és másoló munka, de közben minden gesztusában elképesztően unikális. Politikusokat, celebeket látunk nagyrészt a XX. század második felének kiemelkedő festőinek stílusában, és ezzel persze ezek az alakok és ez a társadalom meg is méretődik, és ettől valahogy nagyon abszurd, nagyon működő lesz ez a művészeti világ. Ebben a kötetben látunk korai, még a vajdaságban alkotott munkákat, és már ezen új esztétika mentén született festményeket is, őszintén örülök, hogy ez a könyv a polcomon van. Jövő hét keddtől pedig az Ördögkatlanon lesz egy kiállítása is, lelkesen várom.

Szombathy Bálint: B+B
A másik nagy képzőművészeti öröm a polcomon ez a könyv, amely a XX. század második felében vajdaságban létrejövő neoavangard képzőművészeti és irodalmi csoport, a Bosh+Bosh munkáiból válogat. Elképesztően lelkes vagyok, amikor a munkáikat látom, az ok, amiért nem olvastam és néztem még végig, az, hogy ebben a hónapban fejeztem be Abramovic önéletrajzát, és néztem végig a drMáriás albumot, és amúgy is több Hajas Tibor irodalmat és Méhes Marietta zenét hallgatom mostanában, szóval tartogatom ezt az albumot még, bár végiglapozni már többször sikerült.

Samuel Mago – Mágó Károly: A szerencse kovácsai / E baxt romani
A két roma szerző, egy testvérpár olyan emberek történetét közli novellaként az elmúlt száz év magyarországi roma történelemmel a hátuk mögött, akik valahogy mégis kijárták a saját szerencséjüket. Egy izgalmas vállalás, elképesztően szép (és nehéz) könyvtárgy, írni fogok majd róla, lelkesít, de vannak félelmeim is, meglátjuk.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin élete utolsó éveiben a roma mesék felé fordult, Ámi Lajos cigány mesélő meséit igyekezett esztétizálni a szépirodalmi olvasó számára. A programból három mese készült el, ezt most először magyar mondák újramesélésével kiegészülve kiadta a Móra, a lelkem és a jövőbeli kutatói énem pedig örjöng a boldogságtól, mert ez egy tök fontos gesztus az intézményrendszertől, biztosan lesz belőle majd egy fejezet a szakdolgozatomban. Nyár végéig mindenképp elolvasom.

7 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasni

Marina Abramovic: Aki átment a falon
Szeretem Marina Abramovicot. Elképesztően lelkesít a lénye. Hogy uralkodik a szellemén, és művészetet teremt a végletekből, olyat, ami egyszerre tud engem is lelkesíteni, meg azokat is, akik mondjuk kevésbé felkészültek a XX. század második felének művészetéből. Abramovic performer, jugoszláv partizánok gyermeke, akik a Tito kori nómenklatúra kedvezményezettjei, és akik szinte mindvégig hittek a pártban. A partizánokról úgy tartják, átmennek a falon is, és Abramovic ebben végkép partizánsorsot él. Életrajzából megismerjük a családjával való terhelt, nem egyértelmű viszonyát, Belgrádi egyetemi éveit, és azt a tök termékeny időszakot, amit Ulayjal aktív munkában, illetve amiket később, már egyedül a módszere kidolgozásával töltött. Művészet, utazás, élet, művészet, vállalások, megérzések. Ez az önéletírás csodálatos volt. Arról beszélt egy – hihetetlen, de mégis – halandó ember, hogy milyen vágyai, tervei vannak, mik voltak a félelmei, és hogy mit érzett azokkal a határokkal kapcsolatban, amiket végül sorra lépett át. Nagyon örülök, hogy magyarul is olvasható idéntől ez az önéletrajz.

Ronan de Celan: Karl Marx kísértete
(Fent már írtam róla.)

drMáriás: drMáriás rendelője
(Fent már írtam róla.)

Ali Smith: Ősz
Ali Smithnek tavaly már olvastam a Hogy lehetnél mindkettő című regényét (itt írtam róla), amit nagyon szerettem, mert ez a nő elképesztően szép, teremtő viszonyban áll a nyelvvel. Folynak a mondatai, tele vannak költészettel. Most épp a brexitről ír ezzel, úgy, hogy ez a nő elképesztően maradáspárti, és látja, hogy hová lesz egy ország, amelyik egyszerű üzenetekre és idegengyűlöletre épít. Egy harminc éves lány és a százegyéves, megnövekedett alvási periódusban lévő, halálra készülő szomszédjának a története, amely az álmodással és a bürokrácia idegtépő realitásával egyaránt beszél a szigetország mindennapi dolgairól. Sokkal politikusabb, és helyenként sokkal didaktikusabb regény is ez annál, mint a Hogy lehetnél mindkettő, de az Ősz tehetetlenségében, kedvességében (Ja, meg, igen, van benne pop art képzőművészet is) és dühében mégis repült a kedvenc olvasásaim közé.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Védhetetlen, hogy nem álltam még neki az erről a csodálatos könyvről szóló értékelésemnek, még védhetetlenebb, ha azt mondom, félek, hogy nem is lesz rá időm Ördögkatlanig, de a következő értékelésben biztosan erről a könyvről olvashattok majd, amit imádni fogok, mert megérdemli.
A könyv Linus Bakerről szól, aki a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban dolgozik árvaházellenőrként, és egy szupertitkos megbízást kap: egy olyan árvaházat kell felügyelnie, ahol maga az antikrisztus is él. Nagyon vicces, nagyon kedves, szeretettel teli regény, hangos róla a könyves tartalomgyártás, de minden dicsérő szót megérdemel, és én is megteszem hamarosan a tétjeimet. Már írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Michelle Cuevas: Egy képzeletbeli barát kalandjai
(Fent már írtam róla.)

Tóbiás Krisztián: A mikulás rakétája
Ez a könyv egy verseskötet, ami a délszláv-háborút mutatja be, de tulajdonképpen bármilyen más háborút is bemutathatna. Gyerekszemmel dolgozik, egy olyan gyermekelbeszélővel, aki nagyon várja a mikulást, és minden világbéli fura tapasztalatot természetesnek vesz, és azt gondolja, hogy a mikulás intézte így. Mert itt a töltött káposztából azért nem eszünk – annak ellenére, hogy éhesek vagyunk – mert az a mikulásnak van félretéve, és ide a mikulás nem rénszarvassal jön – hiszen azt egyből megennénk – hanem rakétával, ami reméljük nem hibásodik meg. Ez a kötet valahogy szép, a kurva abszurd hitről szól, amiről mi felnőttek tudjuk, hogy egyszerűen nevetséges, Turi Lilla illusztrációi is ezt kísérik, karcosak, pontos határokat húznak. Szerettem ezt a könyvet, és értem, miért szereti mindenki.

David Hockney – Martin Gayford: A képek története gyerekeknek
Nagyon furcsa a viszonyom ehhez a könyvhöz, noha abszolút lelkesedem érte, csak azt hittem, hogy jobban fog lelkesíteni. A könyvnek van egy nem gyerekeknek szánt változata, ami egy nagyon nagy vállalásnak tűnt a könyvesboltban látva, így recenziót vállaltam ebből, hiszen tök fontos a gyerekeknek beszélni arról, mik is azok a képek, mi a képolvasás, hiszen naponta százasával látunk képeket, amikkel olyan igazán dolgunk sincs. És miközben ez a könyv elképesztően lelkesen beszél a képalkotás technikai dolgairól, fényről, árnyékról, perspektíváról, valahogy a kortárs képdömpinggel kevésébé foglalkozik, pedig azt vártam, hogy ennek mentén megváltja a világot. Szóval lelkesít a kötet, és szupernek tartom, meg is írom majd az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatába, de a világmegváltás mégis elmaradt, és sajnálom, hogy így van.

9 bejegyzést írtam az elmúlt hónapban:

Csupán július 7-én érkezett meg a júniusi summa, de innen szinte gyorsan történtek az események. A következő napon kitöltöttem a Klasszikus Június book taget, amire Edmond hívott ki, aki most klasszikusokat olvasott a csatornáján. Július 13-án érkezett a Carol értékelése, majd két nappal később összeszedtem néhány gondolatot leginkább arról, hogy hogyan rendeztem volna én egészen másként a filmet. Július 16-án a kibeszélős bejegyzésem inkább egy kidühüngős bejegyzés lett, ami arról szólt, hogy baromira dühít az, hogy az LMBT+ nyilvánosság egy nagyon nagy része csak az áldozati narratívákat tudja reflektálatlanul ismételgetni (ennek az apropója két cikk volt arról, hogy a szerzők szerint szinte egyáltalán nincsenek magyarul olvasható LMBT+ fantasy regények, de volt szó a bejegyzésben a homofób törvény durva és felesleges félremagyarázásáról is…). Később kitöltöttem a félévzárási pánik book taget, majd hoztam az alternatív fülszöveget az év legjobban várt LMBT+ könyvmegjelenéséről, a Ház az égszínkék tengernél című regényről. Végül érkeztem még egy kibeszélős bejegyzéssel, amiben a különböző progresszív gondolkodástípusokon gondolkoztam magamra alkalmazva, amelyek talán meghatározzák a blognak a hangját is, és végül ez a kilencedik bejegyzés ebben a hónapban, ami azért egy durván jó dolog, bár sajnálom, hogy ebből csak egy értékelés.

Máshová írtam, mondtam, ilyenek:

Ebben a hónapban négy még 2017-18-ban született versem jelent meg a Tempevölgy folyóiratban, illetve tárcák születtek az Eközben Szegeden városérzeti blogra, ebben a hónapban szám szerint három. Az elsőben arról meséltem, hogy mi mostanában sokat járunk a pláza köré, és lesz valamiféle rítusszerű hagyománya annak, hogy kiülünk oda a tóhoz, és órákon keresztül beszélgetünk, a másodikban egyszerűen beszámolok arról, hogy lemerült a telefonom, ezért megbüntettek a villamoson, de mindenki szuperkedves volt, így végsősoron egy jó élményként maradt meg, a harmadik szövegben pedig egy kocsmázásról mesélek, ahol mi is majdnem szerelmet vallottunk a pultos lánynak, és egy lány is, aki az utolsó éjszakáját töltötte a lassan zárni készülő helyen.

Metaszövegeket tekintve a Tiszatáj online számára készítettem egy interjút Győrfi Kata költővel, dramaturggal, az első kötetéről, erdélyi szerzőként a nyelvhez való viszonyáról, illetve a színházi világ és a karantén viszonyáról beszélgettünk annak kapcsán, hogy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban kirakatszínházi produkcióként igyekeztek szolgálni a színház ügyét. Végre sikerült befejeznem az f21.hu gyermek- és ifjúságiirodalom rovata számára a Linn Skåber és Lisa Aisato által jegyzett monológkötetéről, A szívem egy bezárt bódéról szóló kritikámat, amiben az emberek közti elmondhatóságról és a kamaszság nagyon különböző megéléseinek elmesélhetőségéről beszéltem elsősorban.

És végül, de tényleg nem utolsósorban, kijött a hónapban két Magnó kurzus potcastepizód, amiben Mikos Ákossal, és pszichológus és klasszikuszene hallgató barátaival a 30Y Azt hittem érdemes című dalát, és SP A nevem SP című örökzöldjét vizsgáltuk meg közelebbről.

Pár szó még a következő hónapról:

Az augusztus elképesztően pörögni fog nálam, keddtől vasárnapig az Ördögkatlan fesztiválon leszek (erről mindig szokott beszámoló lenni, idén is igyekszem majd), aztán egy picit családozom, ezidőalatt az édesapámnál is leszek, aki még mindig egy olyan településen él, ahol nincs térerő, így augusztusra semmiképp nem ígérek posztcunamit, de igyekszem tartani a lendületet, érzem, hogy ezt a júliust sikerült megküldenem, a megküldés ellenére mégis tele vagyok lelkesedéssel, energiával kevésbé, írni és elmondanivágyással megint ezerszeresen, és ez biztosan nem fogy ki.

Az 1 és 6-tal még igyekszem érkezni Ördögkatlan előtt, mert benne azokról a könyvekről fogok beszélni, amiket hazaviszek, de ami fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Végre értem, miért vagyok máshogy progresszív

Sziasztok,

bár ez nem egy kifejezetten aktuálpolizáló poszt lesz, muszáj úgy kezdeni, hogy pát hete beszélgettünk az aktuálpolitikáról. Szóval, néhány hete beszélgettem egy barátommal az előválasztásról, választásról, arról, hogy kire szavaznánk és hogy valójában ki képviselhet engem, akár melegként, mondjuk úgy, hogy a Jobbik igen is megszavazta a homofób-törvényt, akár városi értelmiségiként, aki úgy érzi, valójában az összes párt cserben hagyta, akár olyan emberként, aki naponta olvas és hallgat politikai oldalaktól szinte függetlenül híreket, és közben cinikusan tekint minderre. És szóba került a progresszív ellenzéki szavazó is, aki elvileg megszületett már, és akinek én a legtöbb online megnyilvánulását elképesztően kínosnak tartom. Mármint tényleg.

Rengeteget szégyenkezem olyan emberek miatt, akikkel ugyan elvileg egy platformon vagyunk, de látszik, hogy ők nem egy igazán végiggondolt állásponton vannak, nem reflektáltak sem a helyzetükre, sem az őket körülvevő világra, hanem csak – mondjuk mert melegek, de ennél biszonyára sokkal randomabb dolgok is vannak – úgy kikeveredtek egy ideológia vagy párt táborába, és ez engem mindig megrémít. Aztán vannak még olyanok is, akiket nem szégyellek, gondolkodnak is, de tök másként, mint én. És miután ezt mind megbeszéltük, ismét a kezembe került a kognitív nyelvészet atyjának, George Lakoffnak a Ne gondolj az elefántra című könyve… De erről majd már a bejegyzésben, amit mostmár tényleg kezdjünk el:

Azt hiszem mindig éreztem, hogy nincsenek igazán olyan válaszai a politikai- és médiaelitnek, amelyek engem szolgálnának. Régen, csak úgy, poénból, az LMBT+ aktivizmust nagyon fideszes narratívából szemlélőket figurázva – és persze rémisztő, hogy ezek a paródiák mára mennyire valóságosak lettek – mondtam olyanokat, hogy addig nem hagyom abba a buzilobbit, amíg nem lesz mindenki buzi, de valójában erről sincs szó a gondolataim között. Nem csak arról nincs, hogy legyen mindenki buzi, hanem arról sem, igazán az LMBT+ identitásom határozná meg a közéleti figyelmemet.

Amikor abbahagytam az LMBT+ aktivizmust, találkoztam egy nagyon izgalmas szöveggel,Theodore J. Kaczynski Bolondok hajója című novellájával (Itt csak úgy érdemes megjegyezni, hogy természetesen semmilyen erőszakkal, terrorcselekménnyel, így a Kaczinsky által elkövetett ökoterrorista akciókkal nem értek egyet, egyszerűen teoretikusan tök izgalmasnak gondolom ezt a szöveget.), amelyben arról értekezik, hogy a melegek, az indiánok, a nők, a zsidók,… és minden kisebbség a saját sérelmeit mondja fel, miközben közösen kellene megoldást találnunk problémákra – az ökológiai érzékenységű szöveg szerint történetesen arra, hogy a hajó neki fog csapódni egy jéghegynek, és mind meg fognak halni – de számomra nem ez volt a szöveg megrázó tanulsága, hanem egyszerűen az, hogy muszáj az össztársadalomról gondolkodni részcsoportok egyébként tényleg tök valós sérelmei helyett.

És ezzel persze nem azt mondom, hogy nem fontos az LMBT+ aktivizmus vagy a feminizmus, vagy bármi, de én nem tudnám hitelesen képviselni az ilyen szervezeteket, mert, noha hiszek az efféle történetek újramondásában és kihangosításában, azt hiszem a társadalomnak nem elsősorban az LMBT+ témákkal való figyelemmel van dolga, hanem egyáltalán, a figyelemmel, akár egy jéghegy felé, akár egymás felé. A bolondok hajójának a matróza értette, hogy jéghegynek fognak menni, és hiába szólt, a zaj elnyomta őt, és valahogy azt gondolom, hogy nekem inkább ezzel a zajjal van dolgom, nem feltétlenül LMBT+ könyves bloggerként, hanem alkotóként, értelmiségiként, figyelni vágyó emberként.

Az évek alatt persze botrányosan cinikus lettem, talán ki is égtem, sőt, ki is égek nap mint nap a közélet olyan dolgaitól, amik nincsenek a helyén kezelve. Nem hiszem, hogy a már említett politikai- és médiaelit valóban olyan dolgokat mutatnak meg nekünk, amelyek valóban érdemesek a figyelmünkre. És szörnyen utálom ezt a helyzetet, így igyekszem akár a verseimben, akár az Eközben Szegeden blogon is aktívan tenni ezzel szemben, és egy picit félve, de ki merem mondani, hogy az Egy meleg srác olvas blog is egy ilyen termék, mert nem sérelmekről, hanem értékekről kíván referálni.

És akkor itt nem szabad gondolni az elefántra, Lakoff könyvének a címe szerint. A napokban elém került ismét Lakoff könyve, és feltűnt benne, hogy beszél a különböző progresszív irányzatok (a kötetben ez kvázi a demokratát, de pontosabban talán a ’nem republikánus’-t jelöli) tipológiáját, és az irányzatok fókusza alapján különböztet meg hatot:

A társadalmi-gazdasági progresszíveket, akik a tőkére és az osztálykülönbségek megoldására koncentrálják a figyelmüket, az identitáspolitikát valló progresszíveket, akik úgy érzik, hogy az elnyomott csoportjuknak végre az őket is megillető társadalmi rangba kell kerüljenek, a környezetvédőket, akiknek a fókuszában természetesen az ökológiai túlélés áll, a spirituális progresszíveket, akiket az emberekre való figyelmet lelki gyakorlásként fogják fel, és végül beszél a tekintélyelvűséget ellenzőkről, akik megkérdőjelezik és vizsgálják az uralgó politikai és gazdasági elit hatalmának legitimitását.

És persze, ezek nem tök tiszta kategóriák, bizonyára létezhet van átjárás a köztük, de én egyértelműen látom a saját helyemet a tekintélyelvűséget ellenzők között, mert ez működteti a cinizmusomat, a kiégettségemet, és azt is persze, hogy nem hiszek az ügyvivő mozgalmakban és aktivizmusokban, amiknek nyilván célja a médiaelithez simulni, hiszen elérésre van szükségük.

Nem tudok a minimális társadalmi szerepvállalásomban sem arra gondolni, hogy azt kizárólag az LMBT+ emberek ügyének szenteljem, mert azt hiszem, hogy annak a kisvárosi, szegény, 16 éves meleg srácnak (akire a bejegyzéseimben általában hivatkozom, és aki nyilván minden lelkes elsőéves pszichológushallgató szerint én volnék igazából) nem csak azzal van gondja, hogy meleg, és hogy a melegsége még nem elfogadott össztársadalmilag. Azt gondolom, hogy ha változtatni akarunk, akkor ezeket az eliteket kell formálni, leváltani, meghaladni, és azt hiszem, nincs ennél igazán erősebb reflex bennem.

Amikor olvastam a Lakoff szöveget, a helyére került bennem, hogy miért fontos számomra a Bolondok hajója szövegként. Éppen azért, mert ez volt a tapasztalatom a hazai civil ügyekkel kapcsolatban, és megéltem ezeknek a korlátait, de nem voltak szavaim arra, hogy ezeket megértsem igazán. A Bolondok hajója nem azzal nyűgözött le, hogy a részdiskurzusokat érvénytelennek mutatta, hanem azzal, hogy láttatta, hogy a nagy megoldások nem ebben az irányvan vannak, noha azok az utak és elégedetlenségek a hangosak. Felkínált egy másik, ha tetszik, aktív társadalmi cselekvési módot, amely a közös figyelmet helyezi középpontjába az irányított figyelmünk helyett, és ezt elképesztően fontosnak tartottam.

Azt mutatta meg, hogy nem spórolhatjuk meg a saját, reflektált figyelmünket, mert az végzetes volna, és én ebben abszolút hiszek. Dacból, meg haragból, meg csakazértisből, és tényleg, hitből is. Hogy nem hiszem, hogy mindenki, akinek lehetősége van mutatni, a legelőremutatóbb dolgokat mutatja, akár még csak nem is rossz szándékkal. Mert tényleg van dolga az itthoni és globális LMBT+ vagy feminista mozgalmaknak, de nekem nem velük van dolgom, ők pedig nem a tekintéllyel szemben pisilnek, szinte tehetetlenül, és ez így tök rendben van, azt hiszem.

Szóval ez a bejegyzés ilyen. Nem akar meggyőzni, pláne nem akar aktuálpolitikáról szólni, csak arról mesélt volna, hogy mi a viszonyom ezekhez az amúgy elképesztően fontos kérdésekhez, mert óhatatlanul esik szó a blogon az LMBT+ aktivizmusról társadalmi szerepekről. El szerettem volna mesélni, mert ez egy tök fontos felismerése volt az elmúlt pár hetemnek, és mert talán valamennyire kontextusba helyezi azt is, ami ezen a blogon történik… és mert, ez egy kibeszélős bejegyzés, és ezt most történetesen kibeszéltem.

Holnap érkezem a következő bejegyzéssel, történetesen a havi summával, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 34 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén