Egy meleg srác olvas

Olvasmányélmények a szivárványon innen

1 és 6: Az áprilisi kedvenc és 6 májusra tervezett könyv

Sziasztok,

új hónap, új 1 és 6, amiben egy kedvenc könyv erejéig visszatekintünk a múlt havi olvasmányok közé, de már vadul tervezzük a májusi olvasásokat. Egyrészt a könyvek miatt is állati lelkes vagyok, másrészt most úgy érzem, hogy ebben a bejegyzésben nagyon elememben voltam. Picit cinikus, picit viccelődős, de nyitott, és kifejezetten izgatott voltam, remélem ez nektek is átjön majd, de tudom, hogy mindent elcseszhet, ha az elején túlmagyarázom, szóval nem is szaporítom a szót:

1: a kedvenc áprilisi olvasmányom:

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
Alapvetően nagyon fontosnak tartom ezt a könyvet, noha az is van, hogy nem igazán működik ifjúságiként, 12+ éveseknél, mégha a kiadó ezt a korcsoportot is nevezte meg közönségének. A könyv maga a holokauszt történetét kívánja fiatalok által befogadhatóan elmesélni, és ezt meg is teszi, ugyanakkor azt a magyar 12 évesek számára szintén nem ismert 9/11-es tragédián keresztül mutatja be. Ezzel együtt felnőtt olvasóként – noha a könyv nyelvezetén és a könyvtárgy jellemzőin (mint például a betűméreten) is látszik, hogy ez nem nekünk szól elsősorban – izgalmas az, ahogy a könyv általában kíván beszélni arról, hogy mit is jelent az, hogy valakik elszenvedői vagy akár csak tanúi történelmi időknek.

2002 telén vagyunk New Yorkban egy zenei középiskolában, ahol az éves musicalbemutató az iskola nagy eseménye. Ebben a tanévben a Hegedűs a háztetőn musicalt adják elő, és Shirli, az anyát játszó lány ezen a századfordulós zsidóüldözést tematizáló musicalen keresztül a nagyapja holokauszttörténetéhez is közelebb kerül. Izgalmas, ahogy a jelen, a holokauszt és az oroszországi zsidóüldözések egymásra olvasódnak a regényben, én is kaptam új élményeket, felismeréseket, mégis az egész rendkívül egyszerű volt, sulis darab, első szerelem, legjobb barátnő, kedves család, tényleg megértem, hogy miért tűnt jó ötletnek kiadni, csak a 9/11 reflexiók miatt nem tudna gyerekek számára igazán működni. Felnőttként, viszont tényleg izgalmas volt, különösen azért, mert én saját magamat egy picit ilyen 911 álltúlélőnek érzem, mert négyéves voltam 2001-ben, és semmi emlékem nincs az egészről (itt megjegyzem, a nővéremmel ugyanez van Csernobil kapcsán). Egyszerre vagyok azt hiszem kint és bent ebben a traumában, hiszen egy olyan világba kellett végsősoron szocializálódnunk, ahol a globális terrorizmus ekkora léptékekkel létezik.

A könyv szereplői viszont viselik a traumákat, látják, hogy az ikertornyok elvesztek a folyó túloldalán, és többé nem lesznek benne a városképben (ebben a tekintetben meg az is izgalmas, hogy most nézem a Jóbarátokat, ahol néha látszanak a tornyok, és hogy csak úgy ott vannak, jelöletlenül, miközben nekem már szinte csak jelölten van meg a két torony képe). Van, akinek a szülője a közelben dolgozott, és szinte minden család vesztett el egy családtagot, barátot. Egy nagyon bátor világújratalnulási-krízis regény is ez a hátterében, és szerettem, hogy így van, figyelmes volt, okos, és jól működött, örülök, hogy olvastam.

és

6: A májusra betervezett címek

Nina George: Levendulaszoba
Ez nem csak egy romantikus regény, ezzel tisztába voltam már akkor, amikor kezembe vettem a könyvet. De akkor csak azt hittem, hogy azért több egyszerű romantikus regénynél, mert egy kedves barátom számára sokat jelent. Aztán kiderült, hogy ebben a könyvben, az elképesztően giccses borítója ellenére rengeteg elképesztően igényes szépség és bölcsesség van. A regényben egy könyvesbolt hajó tulajdonosát követjük, aki őszintén hisz abban, hogy minden érzésre létezik egy könyv, ami átviszi vagy átsegíti az olvasóját, ő maga ugyanakkor nem tud megküzdeni egy húsz éves szerelmi történettel. A mindennapokban a hajó már régóta egy kikötőben áll Párizsban egy lakóházzal szemben, és a könyvárus jól ismeri a vele szemben álló ház lakóit. A regény terében egy eltűnni vágyó íróval és egy frissen elválló nővel ismerkedik meg közelebbről, de erről több a regény egytizedénél (itt tartok most) még nem igazán derül ki. Arra viszont jó volt ez a negyven oldal, hogy megértsem, mennyire csodálatos ez a könyv, hiszen olyan mondatok vannak benne, minthogy: „Úgy sírt, mint aki tudja, hogy természetesen nem fog ebbe a kis drámába belepusztulni.” Érzékeny, figyelmes, kedves, fontos olvasmány lesz ez számomra, tízpercenként írok rá arra, aki ajánlotta, hogy tényleg mennyire szép.

Patricia Hihsmith: Carol
Nagyon sokat beszélgetünk arról néhányan, hogy vannak filmek, sorozatok, amik nagyon jók arra is, hogy egy szerzőt vagy akár csak egyetlen könyvet újra felfedezzen a piac (jegyzem meg, erre a díjak is jók), és ez a helyzet Patricia Highsmith-tel, akinek egyébként az életművét főleg a krimik teszik ki, és a Carol című regényével nem ért el igazán tömegeket az életében. A Carol ezzel együtt ma fontos darabja a leszbikus reprezentációnak, azt gondolom, hogy én is szeretni fogom, mert olyan általam nagyon kedvelt női ébredéstörténetek nyomában jár, mint a Bovaryné vagy az általam nagyon fontos regénynek tartott A nagy sikoly Erdős Renée-től. Ezzel együtt is, nagyon régóta van a könyv a polcomon, és ideje lesz végre elolvasni és írni róla… A blog ötödik évében…

Nagy Boldizsár (szerk.): Meseország Mindenkié
Ha már kötelező, de eddig elmaradt dolgok, akkor szeretném májusban befejezni a Meseország Mindenkiét is, mert szintén tarthatatlan, hogy nem volt róla még szó a blogon. Ugyanakkor két viszonyom van a könyvhöz: Egyrészt nagyon fontosnak tartom a kötet aktivista jellegét, amit egyszerűen kár tagadni: egy civil egyesület adta ki, célja a kötetnek, hogy a társadalmi érzékenységet növelje, és ahhoz mutasson meséket. Nagyon durvának érzem mindkét irányból a kiabálást a kötetre. Azt hiszem Nagy Boldizsár nem állt készen arra, hogy keményen vigye a mesekönyv társadalmi szerepvállalását, mert azt hiszem fontos lett volna pontosan beszélni erről a helyzetről, éppen azért, hogy érthető és stabil válaszok szülessenek a támadásokra. (Ebben a tekintetben #acsaládazcsalád kampány sokkal sikeresebb, mert végig ők tematizálják az ügyeiket.)

Másrészt viszont nem biztos, hogy el leszek ájulva a szövegektől, és szeretném, hogy a véleményem anélkül hangozzon el a könyvről, hogy összenácizzanak. A könyv első meséje, Molnár Krisztina Rita Rubintpiros madár című meséje például egy lányról kezd mesélni, akit bántanak, és mivel bántják, eszébe jut, hogy férfi szeretne lenni, aki meg tudja védeni magát. Ez egy Ovidius által lejegyzett, nem gyerekeknek szánt történet, amiben azért elképesztően durva az az üzenet, hogy ha lány vagy és bántanak, legyél férfi, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy nyilván a transzneműség nem is így működik. Egyszerűen tele vagyok dilemmával a könyvvel kapcsolatban, de fogok róla írni, és meg fogom osztani ezeket a gondolatokat, mert ez így korrekt.

Lipták Ildikó: Csak neked akartunk jót
Ha már gyermek és ifjúsági irodalom (amiből egyébként többet fogok olvasni az elmúlt hónapban, mert leraboltam kölcsönkérésileg a gyermek- és ifjúsági irodalomkutató barátom polcát, és még én is rendeltem egy könyvet, ami lehet, hogy több lesz, mert a hónapban sok gyerekkönyves akció van, vivát gyereknap), akkor biztosan elolvasom ebben a hónapban Lipták Anikó Csak neked akartunk jót című regényét, amelyben egy felsős lány kap egy kabátot a nevelőapjától, amely azonban eltűnik az iskolában, így a lány egy tanárától kap az iskolában egy másik kabátot. A két kabát ezzel együtt identitáskrízissé válik, a főhős mélyszegénységben él, és ez az élethelyzet a fiatal életének szinte minden gesztusában láthatóvá és korlátozóvá válik, a tanára által adott kabát ebből az élethelyzetből kíván számára valamiféle látszólagos kijutást adni, de ezzel persze új szégyenekkel, kimondásokkal is szembenéz. Izgalmas regény, ígéretesnek tűnik így megfogni a szegénységet, várom, hogy olvassam.

Linn Skaber – Lisa Aisato: A szívem egy bezárt bódé
Vannak könyvek, amiket már csak el kéne újra olvasnom, és tök gyorsan megvolna róla a kritikám, amit beígértem, de nem olvasom, mert… mert nincs rá időm, pedig lenne…, mert nem hosszú olvasmány, mert nem tudok nekiülni egyszerűen, pedig szeretem, és lelkesít, csak tologatom. Na, ez a könyv is ilyen. Kamaszmonológokat tartalmaz arról, milyen érzés ma kamasznak lenni (mi másról, ugye… kamaszmonológok), mik a szülőkkel való legvadabb konfliktusok, mik a testünkkel vagy a kortársaikkal való bizonytalanságok, félelmek, vagy hogy hogyan élik meg azt, amit mondjuk kamaszszerelemnek hívhatunk a legegyszerűbben. Klassz könyv, szerettem, bár a könyvtárggyal kapcsolatban például vannak kérdéseim, noha elképesztően szépen kiállított kötetről van szó. Várom, hogy megérkezzen a pillanat, amikor leülök és elolvasom.

Ploniczky Tamás: Hugyos malac
Még 2010 körül a barátainkkal olyan képeken jelöltük meg egymást a facebookon, hogy csak annyi volt rajta: Haverok, buli, kannásbor. Nyilván tettük ezt a 12-13 évesen naiv ártatlanságával, és valahogy ilyennek tűnik ez az egész kötet a fülszöveg alapján, de közben meg érdekel, hogy hátha nem ilyen lesz. Kocsmapróza és tinédzsermonológ, bulinovella és pszichopornó, drogelbeszélés és szexsztori – ígéri a fülszöveg, és közben tétjének érzi a könyv, hogy megbotránkoztassa az irodalmat, mint olyat (talán nem is sejtve, hogy az irodalom már köszöni, meg van botránkozva), és olyanokat vállal, hogy picit Gépnarancs (amit nagyon-nagyon szeretek), picit Amerikai psychó, picit Bukowski, picit Hazai Attila, picit Chuck Palahniuk. A könyv és a fülszöveg adott, én meg cinikus vagyok és kétkedő, de kíváncsi és meggyőzhető is.

Hát, így. Ez lesz a hónap olvasásokban, meglátjuk, hogy mire is lesz pontosan elég ez az idő. Bejegyzésekben viszont most szeretnék nagyobbat menni, ebben a hónapban szeretnék több értékeléssel érkezni, mert az az 1-1 értékelés, amivel ezidáig pötyörögtünk, nyilván nem optimális, és egyébként is, durva lemaradásaim vannak. Nyilván nem fogok tudni mindent májusban lehozni, de nagy és fontos célom, hogy elkezdjem. Két értékelés nagyon biztosan van tervben ebben a hónapban, de jobb pillanataimban a néggyel is kacérkodom, ezt is meglátjuk.

A hétvégén már érkezem az első alternatív fülszöveggel, de addig se felejtségek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Áprilisi summa

Sziasztok,

észre sem vettem, hogy máris itt a hónap vége, szóval (bár reményeim szerint nem veszitek majd észre) most vadul, és picit hadarva, és valamelyest kapkodva a figyelmemet, összeszedtem, hogy mi minden történt ebben a hónapban. (Itt jegyzetem meg, hogy ezen a ponton még azt hittem, van rá esély, hogy 30-án kikerül majd a bejegyzés, nem tudom, hogy gondoltam.) Áprilisban 8 könyvvel bővült a könyvespolcom, nagyrészt a költészet napi újdonságokkal, 6 könyvet olvastam el, 5 bejegyzés született a hónapban, az év eleje óta most először maradt el a Kibeszélős bejegyzés a múlt hét pénteken, és igen, látom, hogy vitathatatlanul zavaros, de klassz hónap lett ez. Mutatom bővebben:

8 könyvet sikerült megszereznem a hónapban:

Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány
Vida Kamilla verseskötetéről talán azt kell, már-már közhelyszerűen elmondani, hogy a fiatal kortárs líra egyik legjobban várt kötete volt, és nagyon üdítő benne, hogy a kötet maga hozza tényleg megérdemelte ezt a várakozást. Egyszerre paródia és egyszerre vállalás a kötet címében szereplő konstruktív szó, amely azt hiszem az egész kötetnek egy ilyen jó metaforája. Konstruktív, mint egy olyan érték, figyelem, amit így haladó értelmiségiként (soha nem használjuk magunkra a szót, de persze, mi vagyunk azok) fontosnak tartunk, miközben a szónak van egy dohosabb túlhasználtsága is, ami miatt nem szívesen mondjuk ki. Vida kötete ezzel néz szembe, közéleti, politikai vállalásokkal, falun, szülőktől, kortársaktól és irodalmároktól tanult mintákról beszél, és azt hiszem, hogy keresi a határát a versszerűségnek és a versben kimondhatóságnak. Egy nagyon erős generációs tapasztalatot közvetít ez a kötet, tele nagyon erős ráismerésekkel, humorral és önreflexióval. Szerettem végigolvasni, bár a versek nagyrészét külön-külön már szinte mind ismerem, és hát, bátran ajánlom mindenkinek, aki valami a sztereotipikus versszerűségtől elütő, közéleti, generációs dolgot olvasna.

Röhrig Géza: Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit
Röhrig Gézának ez a kötete volt az első, ami a Saul fia után megjelent, és rám jellemző a szkepszis olyan könyvekkel kapcsolatban, amiket valami nagy előz meg, ezért eddig nem olvastam és nem is szereztem be a kötetet, csak a vegyes kritika által igazoltam, hogy jó, hogy nem vettem meg, ilyenek. Most megvettem végül akciósan. Még nem olvastam.

Mesterházi Mónika: Nem félek
Nem tudom eléggé tematizálni azt, hogy mennyire istentelenül rosszak a kortárs irodalomban a fülszövegek. Merhogy ez megint egy olyan könyv, amiről a fülszövegben nem derül ki szinte semmi. 12 ciklus, szociofotó szerű figyelmesség, gyász, önirónia, ilyenek. Mesterházi Mónika kiváló fordító, szeretem a munkáit, kíváncsi voltam, mit írt, és ez a frissen megjelent kötete.

Székely Szabolcs: A beszélgetés története
Székely Szabolcs friss kötetéből néhány verset olvastam, ami eléggé lelkesítő volt, de van bennem félelem, hogy úgy járok vele, mint Szlukovényi Katalin Álomkonyha című kötetével. A félelem alapja, hogy mindkét kötet valahogy a családi létezést, az igazi középkorú felnőttkort tematizálja iróniával, visszagondolással. Szlukovényi kötete elképesztően súlytalan és veszélytelen volt, nagyon bízom viszont Székely Szabolcs kötetében, mert fontos volna beszélni arról, hogy lehet-e írni egyáltalán az úgynevezett boldog családról. Tolsztoj szerint, ugye, nem igazán.

Horváth László Imre: A hajó, ami nőket szállított
Szerelmes verseskötet. Kemény István szerint nem rossz versekkel, de hát mit írjon a fülszövegíró, ha nem ezt. Őszintén: 500 forint volt a Lírában, és tetszett pár sor a beleolvasás alapján. Megvettem.

André Ferenc – Horváth Benji (szerk.): Címtelen föld
fiatal erdélyi metamodern líra
A Helikon folyóirat két szerkesztője létrehozta a fiatal erdélyi irodalom jelentős kortárs antológiáját, ami, mint a legtöbb antológia, arra jó, hogy felhívja olyan szerzőkre a figyelmet, akiknek az első kötetei vagy egyáltalán az első publikációi mellett egyébként elmennénk. Picit közhelyszámba megy, hogy ha van egyáltalán olyan, hogy erdélyi líra, akkor az elképesztően menő, lelkesítő, más, talán az alcímben szereplő metamodern szó sem jelent többet ennél. Régóta szemeztem a könyvvel, de az f21.hu költészet napi, az erdélyi líra jelenéről szóló beszélgetése volt az utolsó gesztus, ami után betettem a könyvet a kosaramba.

Marcutiu-Rácz Dóra: Már minden nő hazament
Marcutiu-Rácz Dóra debütáló verseskötete egy itthon azt hiszem nagyobb figyelmet kapott erdélyi lírakötet, ami a kezdőverseiben azt a nők által ismert helyzetet járja körül, hogy mit jelent az anyáddal beszélgetni hazafelé éjszaka, mert félsz az utcán, vagy borravalót adni a taxisnak, ha nem tett rád megjegyzéseket út közben. Társadalmilag is most tanuljuk ezt, és én személyesen is most értem meg, hogy a lánybarátaim milyen helyzetekben találják magukat, ily módon tematikusan is betalált ez a kötet most nálam, de van egy nagyon frissítő póztalansága is a kötetnek, amit szeretek, és amivel remélem a kötet majd kezd valamit, mert egyébként izgalmas gesztus volna.

Szűts Zoltán: A világháló metaforái
Bevezetés az új média művészetébe
Ezt a könyvet már régóta nézegetem, mert egy időben egy kedves barátom alaposabban dolgozott a hálózatossággal, webbel, linkelhetőséggel, és úgy éreztem, hogy érdekel engem is ez a téma annyira, hogy elolvassam, mit mond ez a könyv arról, milyen hatással lesz a világháló a művészetekre és a művészetbefogadásra, művészetértésre, művészetkutatásra. Most pedig 200 forint volt a Lírában, így elérkezettnek éreztem, hogy megvegyem. Picit ennek a könyvnek a hatására is újra felvettem egy ősszel félbehagyott olvasmányomat, amelyik a minket körülvevő világról beszél, aztán elolvasom ezt is, mert az a bántó igazság, hogy érdekelnek ezek, mint blogger, aki városi blogot is üzemeltet, meg művész, akinek blogon is jönnek dolgai, meg mint bölcsész, aki szeret ilyenekről beszélgetni. Remélem nem hangzik túl szomorúan.

6 könyvet fejeztem be májusba:

Pier Paolo Pasolini: Egy erőszakos élet
Pasoliniről a legtöbben talán azt tudják itthon, hogy filmrendezőként működött, de valójában jelentős volt a filozófiai és irodalmi munkássága is, a városi térről való, szociálisan érzékeny, a szegénység alternatív várostapasztalatára építő szövegei legalább annyira munkáltak, és érdekesek, mint a filmjei, amelyekkel együtt hozott létre egy nagy Pasolini univerzumot, amivel én is még csak ismerkedem ezen a regényen keresztül. Az Egy erőszakos élet pontosan az, amit a címében vállal. Róma utcáin járunk benne egy mélyszegény gyerekkorban a hatvanas-hetvenes évek valóságában, ahol szegény emberek ezrei élnek még összetákolt barakkokba az árvíznek kitett területen, ahol utcagyerek világ van, ahol a szexuális élet csak a nádasban képzelhető el, és ahol mindenki érti, mit jelent, ha egy rendszer megfeledkezik róluk. Ezzel együtt Pasolini nem hazudik, nem romantizál, nem ment fel, nem is kér feloldozást. Csak érti, hogy mi az a pillanat, amikor a tömeg (tele anyával) nekimegy a rendőröknek, mert el akarnak vinni egy fiatalt. És ez valahogy mégis elképesztően szép lesz attól, hogy igaz. A következő könyv, amit olvasni fogok tőle, az a Korom vallomása című verseskötet.

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
Ez egy ifjúsági regény, amiben a főhős lány megkapja a középiskolai darabban a legfontosabb főszerepet a Hegedűs a háztetőnben, és ahogy lassan egyre mélyebbre kerülünk a regényben, úgy a lány is egyre mélyebbre kerül a családja történetében, és lassan eleven, felfogható valósággá válik számára a nagyapja eddig elhallgatott holokauszttörténete. A regény állati fontos dolgot visz végbe, amikor az ifjúsági regények nyelvén és valóságában beszél a holokauszt témájáról, ugyanakkor elbukik a nem felnőtt magyar olvasók felől, hiszen azt nagyrészt egy másik traumához, a 9/11-hez hasonlítja, ami a 2002 januárjában New Yorkban játszódó regénynél nyilván jól működik, de a mai magyar 12+-os közösségben kevésbé. Dolgozom egy kritikán, ami nagyrészt ezt tematizálja majd, ha elkészül, úgyis megosztom.

Nico Walker: Kopasz
Na, ez a könyv volt az, ami sok mindenen átkísért ebben a hónapban. A legfontosabb talán, hogy ebben a hónapban volt egy feszültséggel teli országos verseny, amire rengeteg időt és energiát égettem el, és ez a barimra igényes, jól megírt, vicces, kellemes ponyva volt a támaszom, pont azért, mert annyit adott, amennyit elvártam tőle, és azt tényleg a maximumon nyújtotta. A szerző szerelmi csalódásból jelentkezett katonának, majd Irakban harcolt egy évet, visszatérve azonban nem tudott beilleszkedni a társadalomba, és drogfüggő lett. A függésben egyre jobban lecsúszott ő is és a barátnője is, elkezdett kirabolni bankokat, majd egyszercsak elkapták, és most börtönben ül. Ez a regény pedig egy önéletrajzi regény, ami ironizál, cinikus, faszfej, és baromi minőségin szép, olyan, ami viszi az oldalakat, de nem kell sokat gondolkozni rajta. A legjobb döntés volt a verseny előtt ezt levenni a polcról. Tényleg.

Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány
(Fent már írtam róla)

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző
Amúgy nagyon rossz érzés az, hogy erről a könyvről alig van szó. Apollinaire egy tipikusan olyan szerző, aki felett átlapoz az irodalomoktatás, és onnan van meg a neve mindenkinek, hogy ő írta a szökőkutas képverset a tizenegyedikes szöveggyűjtemény végében. És közben ő írta az Égöv című verset is, meg egy csomó mindent, ami miatt fontos lehetne beszélni róla, meg az avangárdról egyáltalán, ami valamivel érthetőbbé tenné például a kortárs képzőművészetet, meg így egyáltalán azt, ami a művészetben az elmúlt száz évben történt. Nade, ez messzire vezet. Azt, hogy a Tizenegyezer vessző nincs a középsulis tematikában, azt megértjük, ugyanis első látásra egy nagyon vad pornográf regénynek tűnik, sőt, ne is tagadjuk, ezek vad orgiaszerű jelenetek, amelyek egymást követik. És persze ez szerintem egy zseniális emberiségregény is. Lesz még szó róla a blogon, azt hiszem ez lesz a következő értékelés tárgya, csak azoknak ajánlom, akik hajlandóak felülemelkedni nagyon undorító dolgokon, és meglátni azt, amiről csak így lehet tudósítani. Én legalábbis ezzel az attitűddel elképesztően lelkesen olvastam ezt a kisregényt.

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor új verseskötete a szegénységgel foglalkozik, és azzal, hogy mi hogyan élünk a szegénységgel, mit gondolunk róluk, akarunk-e rajtuk segíteni, akarunk-e rajtuk segíteni. Foglalkozik azzal, mi a különbség a cigány és a nem cigány ember között (ők és mi), ír arról, hogy milyen egy putriban, vagy milyen ezt csak kívülről látni, ez egy tök menő szociolíra, ami leginkább regisztrál. Eléggé bírom, szintén rövidesen írok majd róla, és jól megosztom majd.

5 bejegyzés született a hónapban:

Április 2-án érkezett a hónap első Kibeszélős bejegyzése, amiben azt a kérdést jártam körül, hogy hogyan kell kérdezni az LMBT+ emberektől az LMBT+ státuszuk kapcsán, és hogy egyáltalán, miért is akarunk kérdezősködni. Ezt a bejegyzést rögtön másnap követte a márciusi summa, majd hat nappal később az 1 és 6 (a beígértek közül kettőt nem sikerült elolvasnom, de fogom majd őket, Tompa Andrea: Haza című regénye hónapról-hónapra tolódik és nagyon sajnálom, hogy így van), majd készült egy izgalmas #LMBT-t olvasunk interjú Gáborral, a Society youtube csatorna youtuberével, végül pedig egy régóta halogatott értékelés érkezett egy kedves történelmi romantikus regényről, Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye című regényéről, ez a summa pedig a hatodik bejegyzés (lett volna) ebben a hónapban.

Májusban reményeim szerint az értékeléseké lesz a főszerep, régóta tologatott bejegyzéseket szeretnék megírni, de igyekszem majd pótolni a múlt hét pénteken kimaradt Kibeszélős bejegyzést is. Mindezek mellett most elmarad hétfőn esedékes #LMBT-t olvasunk bejegyzés is, nem tudom, hogy fogom-e tudni pótolni, de semmiképp nem szeretném, ha a három hetente jelentkező bejegyzések hosszútávon elmaradnának. Szóval így, rendkívülien, de bízva benne, hogy a rendszer felé tartva bizakodom a következő bejegyzésig.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nem tipikus holokauszttörténetet hoztam, ami egyszerre kíván egy romantikus regény lenni, és egyszerre kíván egy kevésbé ismert, de annál fontosabb történelmi folyamat velejéből tudósítani. A történelmi romantikus műfaj ezen embertelen időszakba helyezése nem idegen a szerzőtől, a Láthatalan híd című regényében a holokauszttúlélő magyar nagyszüleinek állít emléket, ebben a regényben pedig a Világ Igaza-díjal is kitűntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki számos nagy művészt és értelmiségit mentett ki a Marseille felé egyre erősebben kapkodó nácik karmai elől. Julie Orringer Varian Fry néhány hónapos európai tartózkodásának a titokzatosságába egy romantikus meleg szálat hoz, az egész mégis valahogy szép történet lesz, egy kor amerikai társadalmát és háborúhoz fűződő viszonyát, valamint a művészetnek az akkor épp a náci erőkkel szemben beszélő mindenkori hatalmát is bemutatja. Nézzük közelebbről:

Varian Fry amerikai újságíró az 1935-ös berlini útja során látta, ahogy nácik halálra vernek egy zsidót a nyílt utcán, és ettől a tapasztalattól Amerikába visszatérve sem tudott szabadulni. Újságíróként és értelmiségiként felelősnek érezte magát azért, hogy ez velük egy világban történik, de cikkei, széles baráti körének zajló beszámolói nem változtatják meg a történelem menetét vagy az USA közvéleményét, akik úgy gondolták, hogy mindez csak Németországban vagy csak az öreg kontinensen fog maradni, nincs ezzel dolguk, ily módon Európában a háború 1939 őszén megkezdődik. Hitler 1940-ben megszállja Franciaországot, ahol az európai és egyetemes kultúra legnagyobb alakjai tanyáznak, akik nagyrészt délfrancia nyaralóikban igyekeznek túlélni, hiszen bíznak abban, hogy a nevük oltalmazza őket, és egyébként is céljuk, hogy tanúskodjanak a történelem ezen nehéz időiből.

A regény felütésében Varian a francia vidéket járja Chagall után, akit a menekülésre igyekszik rávenni, de nem jár sikerrel, útjáról visszatérve a marseille-i irodájában már végtelen teendő találja. Az amerikai alapítványa azzal bízta meg, hogy menekítse ki az európai kultúra legnagyobbhatású embereit, az ajtaja előtt viszont tömegek várják az utolsó reménysugárként kínálkozó menekítést, amely azonban csak néhány ember számára jelenthet kiutat Franciaországból. Varian Fry és társai egy jól kiépített, emberektől-emberekig vezető hálózatot tart fent Marseille-ben, amelynek a rendőrségen és a szálloda alkalmazottain túl az amerikai konzulátus, embercsempész szövetkezetek és kiváló útlevélhamisítók is a részeit képezik, ugyanakkor ezek a lehetséges utak egyre ritkábban nyílnak meg és egyre veszélyesebbek, így rengeteg megkeresést kénytelenek elutasítani.

Ez az ítélkezés és ez a morális tehetetlenség áll a szöveg ezen első részének a fókuszában. Varian Fry valójában nem műértő, aki mégis, most ítélethozó szerepbe kerül. Olyan emberek felett kell döntés hoznia, akikre lágerek, koncentrációs táborok várnak, olyan emberekről dönt, akik nem csupán titkos kódok egy-egy sürgönyként feladott jelentésben, miközben önmagában az a kérdés sem egyértelmű, hogy vajon tényleg többet ér-e egy művész vagy gondolkodó élete, mint bárki másé.

Ennek a dilemmának a teljességben valójában tisztázhatatlanságára az egyszerű válasz az, hogy ezek az emberek tanúkká válnak, akik képesek a munkájukkal és a történetükkel elmesélni, azt, ami túl színes, túl tobzódó és valójában túl pusztító ahhoz, hogy elfelejtsük. Varian azzal nyugtatja magát, hogy ezek az emberek tudják, hogy a művészeknek kötelességük tanúskodni és nem fordíthatják el a tekintetüket, bármennyire is szeretnék. Maga a cím is ezt a tanú szerepet idézi meg, az Üldözöttek gyűjteménye egy kiállítás anyaga, amelyet Varian vendégei gyűjtenek erről az időszakról. Zilberman, csupán a regény terében létező festő egyik munkáját Chagall dicséri így:

Ahogy megörökíti az utcára kidobott zsidó anyákat és gyerekeket, a zsidó férfiakat, akiknek törött üveggel vájják ki a szemét, amikor megmutatja a fiatal lányokat, akiket levetkőztetnek és kiállítanak az utcára, hogy a náci ifjak megbámulják, kigúnyolják és összefogdossák őket. […] Nincs nála hatásosabb fegyverünk a nácik ellen.

Ezzel együtt is, a regény megszólalásmódja nem a pátoszé, hanem a biztonságé és bizonyosságé, hogy innen végsősoron muszáj lesz kikeveredni valahogy. A regény nagy részében a menekülők egy vidéki villában vannak összezárva, és sokszor szürrealistákhoz méltó életet élnek, amely például a regénynek hihetetlenül hálás, vicces és nagy pillanatait adja. Ezek az emberek a maguk nihiljében kinevetik a tabukat és valami nagyobb igazságot látnak meg (épp erről a nagyobb igazságról lesz még szó a bejegyzésben ott, ahol a kedvenc részemről fogok beszélni), így a villa egy biztonságos oázist teremt, ahol nincs háború, és ahol jó ottlenni. A regény egy pontján Varian azon gondolkozik, hogy lehet-e, hogy semmi ne változzon – milyen abszurd kívánság egy háború közepén, és az olvasó persze érti.

A folyamatos munkával töltött órák egy pillanatában tűnik fel Grant, a történelmileg kevésbé hiteles, ám a történetben jól működő perzselő szerelem. Grant és Varian viszonya úgy tűnik, hogy az öreg kontinensen, és ebben az oázisszerű biztonságban válik megélhetővé, miközben a romantikus regények elvárt csavarjai kísérik a történetet. Variannak felesége van, Elieen, aki nem jelenik meg a regényben, de Varian emlékeiből tudjuk, hogy egy végtelenül kozmopolita és haladószellemű nő, megveti a titkolózást és a tudatlanságot, ily módon Varian homoszexualitása sem titok számára. Varian és a felesége viszonya egy lassú, de rendkívül mély elvtársi, szövetségesi viszony, míg a Granttel történtek már lezártnak tűntek a regény elején, Grant a szeretője nevében keresi meg Variant, és kéri a segítségét. Miközben a két szereplő tobzódik a múltjuk sebeiben – ki ment el, és ki nem ment ki után –, meg kell próbálniuk újraépíteni valamiféle bizalmat, miközben persze majd visszatérve amerikai polgári életbe 1940-ben elképzelhetetlen, hogy bármilyen kimondott keretben megélhetővé váljék ez a szerelem.

Grant kapcsán ugyanakkor betekintést kapunk egy rendkívül izgalmas amerikai történetbe is. Grant édespaja egy színesbőrű zenész férfi volt, aki megszöktetett egy zsidó lányt, majd otthagyta az asszonyt a gyermekével. Grant anyja visszatér a zsidó közösségbe, Granten pedig nem látható az apja származása, így bekerül a Harvardra, ahol ugyan már kvótákkal vesznek fel színesbőrűeket, ő kvóta nélkül is bejutott. A regény idejében alakul ki Grantnek igazán a színesbőrű identitása, és izgalmas, ahogy ez nem látható kisebbségi csoporthoz való tartozásként működik, miközben persze emberileg szomorú és történelmileg hiteles, hogy úgy érzi, minden, amit elért, azt titkolózás útján érte el: az egyetemi felvételijén nem mondta el, hogy fekete, hiszen nem is tartja magát annak, félt, hogy nála telik be a kvóta, és egyébként is, ez a státusz számos hátrányos megkülönböztetéssel járt volna. Grant a vállalását azzal vonja párhuzamba, hogy most emberek Európa-szerte azért hallnak meg, mert vállalják magukat.

Grant és Varian esetében egészen más a melegséghez való viszony is. Grant a Harvardra menekült a zongoratanárába való szerelme és egyáltalán a melegsége elől, miközben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Harvard tele van titkos klubokkal és estélyekkel, bennük burkolt és kendőzetlen kapcsolatokkal, Grant viszont nehezen illeszkedett be ezekbe a közegekbe, miközben Varian az első pillanattól otthonosan érzi magát ebben a polgári, kozmopolita közegben, de felnőtté válva már neki van buknivalója, Grant álmodhat nagyobbakat a közös jövőről.

És ily módon én ezt az egész romantikus történelmi könyvet a helyén kezelve nagyon bírtam. Amit fontos megérteni belőle, hogy miközben a társadalom, amelyről ez a könyv alapos kutatómunkát követően beszámol, valós, addig Varian Fry homoszexualitása erősen kérdéses, de a regény mégis hitelesen tud beszélni a homoszexualitás kérdéseiről, ahogy Grant fikciós volta ellenére valós volt az a felsőoktatási rendszer, amit bemutat, vagy ahogy Zilberman fikciós volta ellenére hitelesen beszél a művészet fontos tétjeiről. Egy nagyon kedves tanárommal beszélgettem nagyon sokat az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film kapcsán, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amikor érthetetlenül nagy vállalások történnek, vagy nagy eredmények születnek, noha nem felderíthető ma, hogy mi is történt azokban a napokban. A horror, vagy jelen esetben a romantikus zsáner ezeket a lyukakat tömi be a saját kliséivel és egy olyan választ ad, ami miért is ne lehetne egy lehetséges válasz, és ebben a tekintetben a felhozott példák sokkal menőbbek, nagyobbakat vállalnak, nagyobbakat mozognak ki a valóságból, miközben a világból ismert tények megmaradtak. Nem azt mondom tehát, hogy nem értem meg azokat, akik kételkednek, de ezt az olvasatot fel tudom ajánlani.

Mert amúgy az van, hogy tényleg kedveltem ezt a könyvet. Szerettem, hogy emberekről szól, akik dolgoznak. Szerettem, hogy Varian irodája egy aktív és egymásra figyelő közösségként látszódott, ahol van hely ritka, de fontos beszélgetéseknek, vagy jól becélzott, mégritkább kedves viccelődésnek is. Szerettem a könyvnek a hangulatát, azt, hogy ilyen időkben valami az életnek az ennyire bizalommal teli igenléséről tudott szólni. Hogy miközben az egész közösséget megrázta Walter Benjamin öngyilkosságának a híre, az egész csapat drukkolt Hannah Arendtnek, aki csak a történtek után lesz a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, és eközben szép az, hogy ebbe az elmesélésre érdemes történetbe szervesen tud integrálódni egy szép romantikus történet. Egy olyan, amit tényleg szép elolvasni. A kötet legnagyobb vállalása azt hiszem, hogy végig hiteles tudott maradni a sűrűn szedett 540 oldalas regényben.

Kedvenc részem: Van két nagyon fontos vacsora a regényben, ahol összeülnek a szürrealisták, és úgy döntenek, hogy jól érzik magukat, csak azért is. És ezek tényleg csodálatosan nagyon szürreális esték, amiket imádtam, de volt ezen belül is egy kedvenc jelenetem. Az első estén egy Non! C’est Tabou című játékot játszanak, mindenki mond valami megdöbbentőt, tabudöntőt. Jacqueline ezt mondja:

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Madame Breton kimondása számomra a legnagyobb művészeti gesztus, és ezt nem fogom tudni elmagyarázni azt hiszem, de nagyon igyekszem (előljáróban annyit, hogy a művészetkoncepcióm nagyban merít [ó, ez nem lesz stillszerű, bocsánat] Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész című regényéből, amely a művészet eredményének a korábban soha nem érzett hatást tekinti). Szóval ebben a kijelentésben az van, hogy a szépségről való fogalmaink iszonyatosan megváltoztak a XX. században, és ennek az ennyire direkt és a szürrealista közegben való kimondása valami olyan progresszív, amit el nem lehet mondani, hiszen valójában az egész szürrealizmusnak, meg mindennek talán éppen az a kontextusa, hogy az ember mennyire is vágyik a szépre, és közben ez állatira nem problematizálódik kimondva, és igen, ez egy nagyon menő bemondás volt, imádtam, erről a könyvről biztosan ez fog eszembe jutni, valószínűleg bármikorig.

Végezetül hát ajánlom a könyvet azoknak, akik hallanának a második világháború zsidóüldözött világának a nem kelet-európai történetéről is, akit érdekel, hogy milyen is egy ilyen kozmopolita, szürrealista művészvilág, és persze azoknak, akik úgy érzik, hogy bele tudnának veszni az értékelésem alapján egy ekkora regénybe.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Libri, 2020
543 oldal
Így olvastam: Lassan indul be a regény, az elején Chagalléknál járunk vidéken, majd hírtelen csapódunk bele az iroda marseille-i életébe, és Grant is elég random csapódik be, szóval el kell telljen az első 100 oldalnak, de onnantól vitt már sokkal nagyobb léptékekben, de el kell mondani, hogy ez egy vastag, sűrűn szedett, kisbetűs könyv, ami megkéri a saját idejét.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet, örülök, hogy mesélhettem róla. Én a magam részéről most elköszönök, de előtte megígérem, hogy legkésőbb a pénteki kibeszélőssel érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Society

Sziasztok,

nem is értjük, hogyan történt, de az előző #LMBT-t olvasunk interjú óta ismét eltelt három hét, így ismét egy friss interjúval jelentkezem. Ez alkalommal a nemrég indult Society YouTube csatorna vloggerét, Mező Gábort kérdeztem például arról, mi motiválta arra, hogy közéleti csatornát hozzon létre, milyen fontos LMBT+ aktorokat lát, akik meghatározzák a témákról való általános közbeszédet, sőt, arról is gondolkodunk, hogy mi egyáltalán a kultúra és a nyilvánosság feladata ma. Nem is fecsérlem tovább a bevezető szavakat, kezdjük:

Egy meleg srác olvas (Emso): A Society egy két hónapja indult, a társadalmi témákat röviden, de vitakészen felvető csatorna, ami most még főleg LMBT+ kérdésekkel foglalkozik, de az LMBT+ diskurzusnál tágabb keretben. Mesélnél arról, hogy hogyan döntöttél a csatorna elindítása mellett, és hogy mik voltak a fő motivációid, milyen hiányérzetbe látod megérkezni a csatornádat?

Society: Már sok éve érdekel a társadalom, a politika, érdekelnek a problémák, és az, hogy hogyan lehet megoldani őket. Ezt nevezhetjük hobbinak is tulajdonképpen. Emellett pedig van bennem egy belső késztetés, hogy ha valamivel kicsit is javítani tudok a dolgokon, akkor azt megtegyem. Ez egyszerűen jó érzés. Persze az, hogy mitől lesz jobb a világ, az erősen szubjektív. Engem azok a területek érdekelnek, amelyek olyan ártatlan embereket érintenek, akik egy adott probléma miatt kárt szenvednek valamiben. Ilyenkor jó érzés, ha megpróbálok pozitív irányba hatni a dolgokra. A Society csatornát azért indítottam el, mert úgy voltam vele, hogy ha amúgy is ilyen témakörök foglalkoztatnak szabadidőmben, amúgy is gyakran próbálok átadni a környezetemnek olyan saját vagy átvett gondolatokat, amiktől reményeim szerint felvilágosultabb lesz a gondolkodásmód, és ha amúgy is rengeteget vitatkozom másokkal ilyen témákról, akkor miért ne csinálnám ezt a YouTube-on egy nagyobb nyilvánosság előtt. Így több olyan embert érhetek el, akiket valóban érdekel, hogy változtassunk egy kicsit a társadalmon. Probléma pedig van bőven, Magyarország nagyon rosszul áll rengeteg társadalmi kérdéskörben, szóval itt különösen fontosnak tartom az ilyen jellegű próbálkozást.

Az LMBT+ azért lett az első néhány videó lényeges témája, mert ez a szívemhez a legközelebb álló kör. Nem is tudom, talán önzőségből, és mert én is a közösséghez tartozom, de ezzel kapcsolatban volt a legtöbb olyan gondolatom, amiből biztosan tudtam, hogy videót akarok csinálni. Ettől függetlenül lesz sok olyan téma is, ami függetlenebb az LMBT+-tól, de az biztos, hogy visszatérő marad.

Emso: Hogy kell ezt elképzelni? Volt olyan előképed, aki ennek a fajta érthető és néha a közönséggel összekacsintó vagy összemosolygó tartalomgyártást csinálja, vagy csak leültél egy kamera elé egy strukturált vázlattal, és ez lett?

Society: Tulajdonképpen kicsit ez is, az is. Nagy YouTube fogyasztó vagyok, így sok olyan csatorna volt (Fókuszcsoport, Zshow Time például), amikből kialakítottam egy összképet arról, hogy mit gondolok jó tartalomnak. Viszont ezek közül egyik sem lett teljes mértékben követendő példa számomra, mert nekem a saját képességeimhez, személyiségemhez kellett szabnom a saját csatornámat. Itt olyasmire gondolok, hogy nekem például az nem megy jól, hogy egy adott témáról elkezdek szabadon beszélni, és azt felveszem, majd meg is van a tartalom. Ez egy hétköznapi spontán beszélgetés alkalmával természetesen működik, de videókészítéshez nekem sokkal pontosabban össze kell szednem a gondolataimat. Ezért nem titok, hogy előre megírom a szövegeket, így viszont az egész egy sokkal tervezettebb dolog lesz. Érzetre nekem ez a megtervezettség jön át a Tízes lista tartalmaiból vagy egyes IGN Magyarország vagy Paul Street videókból. Ráadásul van egy nagyszerű segítségem is, aki így szintén része a csatornának: egy nagyon kedves barátom, Dorina, aki az általam megírt szövegeket még a felvétel előtt, a videókat pedig a végleges vágás előtt véleményezi, és a témákkal, meg a csatorna jövőjével kapcsolatban is sokszor együtt ötletelünk. És megemlíteném még, hogy édesanyám is nagyon lelkes egyébként, ő is sokat véleményezi a tartalmakat, nagyon cuki. De ennek az egésznek persze ki kellett alakulnia. Amikor az első témának nekiálltam, még nem tudtam, hogy előre fogom megírni a szöveget, stb, minden úgy adta magát sok próbálkozás után. És persze még nagyon az elején vagyok, folyamatosan keresem/keressük az utat a fejlődéshez.

Emso: Voltak az említett példáknál korábbról olyan, akár LMBT+, akár csak közéleti aktorok, akik az közéleti érzékenységben, vagy akár az LMBT+ státuszod felvállalásában nagy szerepet játszottak? Milyen volt a közéletről, vagy az LMBT+ témákról a képed azelőtt, hogy ezek a csatornák beindultak volna?

Society: Fiatal koromban úgy gondolom, hogy egy nagyon homofób világ vett körül. Én próbáltam nem kirekesztő lenni, de az fel sem merült bennem, hogy esetleg nem vagyok heteroszexuális, pont ennek a társadalmi nyomásnak köszönhetően. Később viszont, ahogy elkezdtem megismerni, és megszeretni az LMBT+ hírességeket, egy nagyon kedvező kép alakult ki bennem. Elton Johnt emelném ki közülük, aki nagyon a szívem csücske lett. Itthon nem nagyon tudnék olyan közéleti személyiségeket mondani, akik régebben nagy hatással lettek volna rám, talán csak Terry Black, vagy nem annyira régről Alföldi Róbert. Szóval a közéletről, és az LMBT+ témákról egyre pozitívabb kép alakult ki bennem miután felnőttem, de ez inkább külföldről jött, az említett zeneiparból és persze a filmvilágból, hiszen a filmekben is egyre több jól ábrázolt karaktert lehetett látni. A felismerésem magammal kapcsolatban viszont nagyon sokáig váratott magára, én csak nemrég coming outoltam, amikor rájöttem, hogy férfiak iránt is vannak romantikus érzelmeim. Később aztán tisztáztam magamban azt is, hogy pánszexuális vagyok. Ebben az időszakban a Szimpozion Egyesület Meleg szemmel műsorából szemezgettem sokat, Kajdi Cyla, Lakatos Márk beszélgetéseket néztem, de már Osváth Zsolt is nagy hatással volt rám. Külföldről pedig Troye Sivant és Olly Alexandert említeném, akiket nagyon szeretek, és nagyon fontosak ebből a szempontból, meg rengeteg mainstream film, és sorozat. Kiemelném még, hogy ez az egész változás bennem egy nyugodt, kellemes folyamat volt, ami úgy gondolom, hogy annak köszönhető, hogy az LMBT+ világot már annyira megszerettem addigra. Szóval ez nagyon fontos lehet mindenkinek, aki hasonló változáson megy keresztül.

Emso: Egyrészt azért érdekes, amit mondasz, mert azt hiszem a legtöbben először a saját státuszunkat próbáljuk rendezni, és csak később ismerjük meg ezt a kultúrát, másrészt pedig biztatóan hangzik, ha arra gondolok, hogy talán már másoknak a mai világban nem olyan kemény ez az önelfogadás krízis, mint ahogy azt én megéltem 7-8 évvel ezelőtt. Van olyan dolog, amit nagyon másként látsz most az LMBT+ közegben, kultúrában, mint ahogy kívülről láttad?
Society: Biztosan nehezebb lehetett ez régebben. Azért ma is hallok kemény sztorikat, hogy valaki annyira mérgező közegben van, hogy szörnyű a helyzete, de talán egyre több az olyan, akik könnyebben lépnek át a dolgon. Ezért is gondolom, hogy ezek jó irányba tartó változások a közéletben, közösségi médiában, undergroundban és mainstreamben is, amiket tovább kell folytatni, erősíteni.
Amiket most máshogy látok, mint akkor, amikor még nem voltam részese, azok inkább kisebb dolgok, amiket előtte nem értettem eléggé, át kellett élni. Ilyen például a meleg bárok, transzvesztita showal, mindennel. Kívülállóként támogattam ezt is, jó dolognak tartottam annak, aki szereti, de azt hittem, tőlem távolabb áll. Aztán mikor megtapasztaltam, nagyon hamar kedvenc időtöltésemmé vált a hétvégi bárban lazulás, a showk, stb. Azt a jó érzést, amit akkor érzek, mikor az a környezet körbevesz, azt meg kellett tapasztalnom, át kellett élnem. Kívülről szerintem a vadság látszik jobban, belülről pedig már a kedvesség, felvilágosultság vagy épp cukiság. Én legalábbis ezt a részét így éltem meg. Rettentően hiányzik is ez most a járvány idején.

Emso: Látod a kultúra és a közélet szerepét abban, hogy ezek a viszonyok kifelé is láthatóvá váljanak? Szerinted mik lehetnek az LMBT+ kultúra legfontosabb feladatai?
Society:
Úgy gondolom, hogy akár írott, akár képi formátumban nagyon jól át lehet adni LMBT+ emberek életének bizonyos részeit: az érzéseiket. A közelmúltból is voltak olyan művek, amikből ez számomra nagyon átjött, például az It’s a Sin minisorozat, amiről kritikát is csináltam, de más témakörökben ugyanazokat az érzéseket közvetítette számomra a Meseország mindenkié könyv is. Szerintem a maga nemében mindkettő zseniálisan éreztet bizonyos aspektusokat. Szóval én most úgy látom, hogy talán ez, az érzések átadása lenne a kultúra legfontosabb feladata. Viszont valahogy ennek el is kell jutnia az emberekhez. Itt pedig szerintem a társadalmi felelősségvállalás lenne fontos. Azoknak, akik nagyobb tömeget érnek el, beszélniük kell ilyesmikről, hogy célba is érjen az üzenet. Elton John például beszélgetett az It’s a Sinről a műsorában, ami szuper volt. Most ezek jutottak eszembe.

Emso: Nem az van, hogy ma tulajdonképpen bármit érdemi tematizálás társadalmi felelősségvállalást jelent? Kerülgethetjük itt a szavakat, de ha jól értem, a közbeszéd minőségéről beszélünk végsősoron. A csatornád neve: Society, rávilágítani akarsz inkább társadalom dolgokra, vagy precedenst teremteni a társadalmi felelősségvállalásban?
Society: Én konkrétan arra gondolok, hogy ha adott egy olyan közszereplő, aki sok embert ér el, akkor annak az én meglátásom szerint kötelességei közé tartozik az is, hogy odafigyeljen arra, hogy hatással van a társadalomra. Ezért, ha mond valamit, akkor mérlegelje, hogy amit mond, annak milyen következményei vannak, ha pedig nem mond valamit, amit lehet, hogy kellene, akkor mérlegeljen. Persze nem azt mondom, hogy ha van egy jótékony üzenet, például “nézzétek meg ezt a sorozatot, vagy olvassátok el ezt a könyvet, mert hozzájárul a problémák megoldásához”, akkor azt mindenkinek el kell mondania, mert az lehetetlen, meg röhejes is lenne. Hanem azt, hogy a közszereplőknek ilyen téren gondolkodnia kell valamilyen szinten a közéletről, helyenként megvizsgálni, mi az, amit megtehetne még, és mi az, amit viszont nem kéne. Tulajdonképpen ez a közbeszéd minőségét emelné, igen, szóval ugyanarról beszélünk.
A csatornámmal egyaránt szeretnék rávilágítani gondokra, megoldási lehetőségeket felvázolni, és precedenst teremteni. Viszont esetemben a példamutatás egy kicsit túl könnyű, hiszen nálam a csatorna tematikája megegyezik a javító szándékkal, így kissé álságos lenne azt mondani például egy általános, filmkritikai csatornának, hogy vegyél rólam példát, próbálj fejlesztőleg hatni a közönségre. Természetesen neki is ott van ez a kötelességei között, tegye is meg, csak az én szerepem annyira nem értékelhető precedensként, mert nekem erről szól a csatornám, neki meg nem. Inkább úgy akarok hatni a társadalmi felelősségvállalásra, hogy felhívom erre a lehetőségre időnként a figyelmet.

Emso: Üzennél még valamit az #LMBT-t olvasók közösségének?

Society: Hogy beszélgessenek minél többet az LMBT+ témákról, ha tehetik. Ha van valami mondanivalójuk, egy kedves tapasztalásuk, egy szép élményük, akár egy könyvből vagy máshonnan, ne tartsák magukban, ha adott a lehetőség, osszák meg másokkal bátran.

Ennyi lett volna, köszönöm szépen Gábornak a beszélgetést, nektek pedig, hogy ma velünk tartottatok. Ha Gábor gondolatai felkeltették az érdeklődéseteket, nézzetek be a YouTbe csatornájára folyamatosan frissülő közéleti tartalmakért, hamarosan én is érkezem majd a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A márciusi kedvencem és az áprilisra tervezett könyvek

Sziasztok,

új hónap, új hó eleji bejegyzés, szokás szerint egy kedvenc múlt havi olvasmányról, és hat betervezett címmel, amik közé ismét olyanokat válogattam, amikkel dolgom lesz (vagy már a múlt hónapban dolgom volt), de ez ugye nem jelenti azt, hogy mindent ki fogok pipálni, sokkal inkább azt jelenti, hogy nagyok a reményeim. Lássuk is bővebben:

1: A kedvenc márciusi olvasmányom

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
A kedves olvasó Peruban jár a huszadik század második felében, közel egy katonai támaszponthoz, így a regény világában egyszerre tűnik elő a spanyolos perui közösség a saját kocsmáival, kocsmárosaival, rendőrségével és rendőreivel, nyomozóival, valamint a katonai világ a maguk parancsnokaival és rendetlen tisztjeivel. A két világ között szinte lehetetlen az átjárás, de Palomino Moleró mégis megtette ezt az utat. Bár a fiatal férfi nem a katonaságba vágyó erős fiatal férfiak közül való, a szerelem és az élet úgy hozta, hogy nem volt más választása, minthogy bevonuljon a seregbe.

A regény kezdetén Palomino Moleró különös kegyetlenséggel meggyilkolt holttestére bukkanunk, és a kis közösség két nyomozója, a helyi viszonyokat jól ismerő tapasztalt öreg és a fiatal teszetosza, vak tyúk is talál szemet alapon az ügyön dolgozó nyomozó igyekeznek kideríteni, hogy ki is az a Palomino Moleró, akinek boleróénekléseit az egész közösség hiányolni fogja. Bár a szöveg egyik igazi tétje az a nihili spanyolos, délamerikai hangulat, amiben járunk, a történet apropója mégis egy krimitörténet, amiben a címben is szereplő kérdésre keressük a választ: Ki ölte meg Palomino Molerót?

A történet középpontjában a szerelmes és a szexuális szenvedély áll két szerelmes történeten keresztül, amelyben az egyik végtelenül szép és tiszta, így eredendően el kell pusztulnia, a másik pedig büdös és kéjsóvár így eredendően ki kell nevessük azt. Valójában Llosa leginkább itt a világról beszél, ahol minden mindegy, az igazság elnyeri méltó büntetését, miközben mindenki nagyokat röhögünk rajta, a valódi okok pedig, mint bármi is az életben, senkit nem érdekelnek. Fantasztikus szöveg, hihetetlenül minőségi, könnyen olvasható, jó azonosulni vele, vicces, és közben tényleg fontos és szép. Szeretettel ajánlom nektek.

és

6: Az áprilisra tervezett olvasmányok

Nico Walker: Kopasz
Ez a könyv lesz szimbolikusan is az a könyv ebben a listában, amivel nincs dolgom. Amiről nem kell majd írnom sehová, és ami nem LMBT+ könyv, hanem csak úgy olvasom. Azért szimbolikus ez számomra, mert a márciusom nagyon kötelező központú volt, és, reményeim szerint utoljára talán, az áprilisom is az lesz (beértek a túlvállalások igazából, de mostantól okosabban fogom csinálni), de a tavaszi szünet első napján leültem, és elkezdtem ezt a könyvet olvasni, és nagyon jó, pihentető, iroikus, lázadó, de szuper igényes maradt közben, és nekem erre van szükségem most, hogy tudjak mellette kötelezőket és elvállaltakat olvasni. A könyv egy bankrabló önéletírása, aki jelentkezett katonának szerelmi csalódásból, megjárta az iraki háborút, majd a poszttraumás stresz-szindrómától nem tudott visszailleszkedni a társadalomba, aktív heroinista lett a barátnőjével, és végkép lezüllöttek, végül bankrablásra adták a fejüket. Állati kemény és bátor, fiatalos történet, de nagyon olvasmányos és tényleg üdítően friss a nyelve, nekem is ajánlották, és én is bátran ajánlom.

Tompa Andrea: Haza
Tompa Andrea könyve szintén egy olyan tavalyi megjelenés, amit már régóta vártam, de eddig nem tudtam rá időt szakítani, áprilisban viszont már tényleg muszáj lesz. A szerző irodalmi megjelenéseiről azt érdemes tudni, hogy három-négyévente jelenik meg egy-egy vaskos nagyregénye Erdély huszadik századi történetéről, de ezzel a regényével most egészen mást csinált. A jelenben vagyunk és egy írónőt követünk, aki évtizedekkel korábban eljött Erdélyből, Budapestre, és egy osztálytalálkozóra készül, miközben egy skandináv konferenciára is meghívták, ahol a hazához való viszonyáról fog beszélgetni. Szóval a regény a haza szó körül fog keringeni, ha jól gondolom a regény legfontosabb gesztusa az lesz, hogy ezt a keringést ő nem patetikusan teszi majd. Egyébként pedig várom, hogy olvassam.

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor frissen megjelent verseskötetét nagyon-nagyon vártam, mert egy izgalmas szegénység-, nincstelenség-, eszköztelenséglírát láttam eddig belőle, ami nem alanyi abban az értelemben, hogy ő maga nem ebből a perspektívából beszél, hanem egy empatikus, de szenvtelen, és tárgyilagos lejegyzőt mozgat, aki megkeresi a versé tehető viszonyokat és tárgyakat. Juhász Tibor előző kötete, a Salgó blues egy szintén nagyon leíró novelláskötet volt, ahol a posztkádári k-európai Salgótarján képét írta le kis kocsmákkal, foszló Puskás plakátokkal. Azt éreztem abban a kötetben, hogy nem spórólja meg a szembenézést, és jó benne az is, hogy nem kínál megoldást (Merthogy van-e egyáltalán, vagy van-e egyáltalán bármilyen megoldás, ami nem a szembenézéssel kezdődik?). Tibor kötete jó lesz, várom már.

Linn Skaber – Lisa Aisato: A szívem egy bezárt bódé
Ezt a könyvet már olvastam korábban, de akkor még nem tudtam, hogy fogok valaha nem a blogra ifjúsági szövegekről írni. Aztán meg kiderült, hogy persze, hogy fogok, és van is egy csomó-csomó gondolatom erről a könyvről. Talán azzal kell ezt kezdeni, hogy ez egy elképesztően szép könyv, ami kamaszmonológokat tartalmaz irodalommá téve, Linn Skaber által újraírva. Azt is el kell róla mondani, hogy Lisa Aisato illusztrációi fantasztikusan szépek, és jól mutatják be, azt, hogy mennyire mások az arányaik a kamaszoknak a világhoz és a testükhöz. És talán, ami a legfontosabb ebből, hogy ez a könyv metaforákat keres, hogy megértsük valamennyire, mi is az a kamaszság, amit mi már ugyan átéltünk, de mindenki tegye a szívére a kezét, aki még nem becsült le szóban kamaszhisztiket. Na, erre például tök jó ez a könyv. Meg elképesztően szép amúgy, de ezt már mondtam.

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
Egy újabb ifjúsági, ami már idén jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában, és nem kisebb dolog elbeszélhetőségét vállalja, mint a holokausztét. A könyv egy általános iskolai Hegedűs a háztetőn musical előadás próbafolyamatait írja le, amiben nem a magát tehetségesnek valló és eltökélt Shirli kapta a főszerepet. A történetben egyszerre találjuk magunkat ezen előadás próbái között, és Shirli családjában, a lány nagyapja ugyanis holokauszttúlélő, aki utálja a zenét. Mindkét síkon zajlik a történet, de egy ponton a főhős megtalálja a padláson a nagyapja hegedűjét, ami kinyitja egy mélyebb családi szembenézésnek a kapuját, amiben az oroszországi zsidó családról szóló musical is új jelentéseket kap. Nagyon sok lehetőség van a könyvben érthetően és érzékenyen beszélni a múlt század traumáiról, várom, hogy olvashassam.

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző
A szexussal, szexusirodalommal foglalkozó kurzusomnál ez volt A Bánatos kurváim emlékezete mellett a másik szöveg, amit én választottam, mégpedig egyszerűen azért, mert érdekelt ez a regény, de magamtól valószínűleg soha nem vettem volna rá magam. Apollinaire pornót írt, szadistát, igazi húsba marót a fájdalomról és az extázisról, de valójában ez egy hihetetlenül minőségi szöveg is, mindezek között a világégések felé tartó világról és az emberi érzések, érzetek radikális éhségéről beszél benne, ahogy a századforduló radikálisan más művészeti irányzatai iránt lelkesedő pezsgését is elképzeljük. Nagyon várom, hogy olvashassam a szöveget, és meglátjuk, hogy mennyire fogok lelkesedni érte.

Ez lesz várhatóan ez a hónap, bízom, mint minden 1 és 6 végén, meglátjuk, hogy s mint lesz mindez. Hétfőn érkezem egy izgalmas #LMBT-t olvasunk interjúval, és igyekszem jönni az Üldözöttek gyűjteménye értékeléssel is, meglátjuk. Ami viszont biztos, az a kérés, hogy ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Márciusi summa

Sziasztok,

elé húzósra sikerült ez a hét számomra, a szabadidőm, sőt a pihenésre szánható időm nagy részét is az vitte el, hogy egyetemi dolgokra kellett készülnöm, így nem volt időm szerdán sem a summával, sem a héten más bejegyzéssel jelentkezni egészen a tegnapi kibeszélős bejegyzésig. Ami késik, az viszont nem múlik, így most itt vagyok, és tök jó könyvekről fogok nektek mesélni. Hat friss beszerzésről, a hét márciusban olvasottról, és persze arról a hét bejegyzésről is lesz szó, amit ebben a hónapban írtam. Kezdjük:

6 könyvet sikerült a hónapban beszereznem:

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor előző kötete, a Salgó blues egy nagyon hangulatos, a nyomorgó Nógrád megye posztszocialista világát mégis valahogy olvasmányosan, találóan átadó szöveg volt, aminek talán nincs több tétje, mint bemutatni azt az időt, ami ott megállni látszik, mint a régi plakátok a kocsmafalon. Csak beleolvasva is érezni, hogy ennek a verseskötetnek ennél keményebb tétje lesz, noha ugyanazokhoz a témákhoz nyúl, cigányság, nyomorultság, és a valamiféle együttélés kérdései húzódnak a versek között, áprilisban mindenképpen elolvasom.

Borbély Szilárd: Nincstelenek
Borbély Szilárd nagy regényét most újra kiadta a Jelenkor Kiadó egy elképesztően gyönyörű életműsorozat első darabjaként. Előrendeltem, amint lehetett, és nagyon várom is, hogy olvashassam, de sajnos az nem sikerült ebben a hónapban, remélem, hogy ezt tavasszal pótlom majd. Az mindenesetre biztosan örömteli, hogy végre ismét kiadták. A könyv maga egy nagyon finomnyelvű gyermekszemszögből született mélyszegénységelbeszélés, már az első pár oldalban van egyrészt egy ilyen nagyon őszinte világismeret, amiben az első, otthonunknak tartható kis világot ismerjük meg úgy, hogy nincs semmilyen összehasonlítási alapunk, és egyszerre szól az egész arról a rákérdezésről és visszanézésről, ahogy egy gyerek nem érti, hogy lehet valami ennyire rossz. Azt éreztem már a belekapott pár oldalban is, hogy ez a szöveg elképesztően szép, nagyon várom, hogy olvassam majd.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Fura erre a könyvre is a frissítő szót használni, noha EP-t olvasni tényleg mindig frissítő. (Lesz még ebben a poszban ilyen, de az EP olvasás is egy olyan dolog, amit gyakrabban kéne csinálnom.) EP hasnyálmirigyrákos, és a hír megérkezésének a pillanatától naplót vezet. Ez a napló a könyv, egyszerre kapunk betekintést a mindennapokba (Kik jönnek ebédre, mi volt az ebéd, milyen nagypapa a szerző, hogy viszonyul ahhoz, hogy felismerik), és egyszerre kapunk egy igazi EP szöveget tele a szerző nyelvi leleményével, folyásával, kimondásaival, vicceivel. Persze az is van, hogy ez egy szomorú szöveg, látjuk benne, ahogy egyre ritkábbak a bejegyzések dátumai, vagy ahogy egyre többször csak az átaludt, átfolyt időről tud beszámolni. Vannak jobb és rosszabb pillanatok, egy jó töltöttkáposztától az étvágytalanságik például. Tudtam, hogy valamikor el szeretném majd olvasni a szöveget, de nem volt a közeli terveim között, aztán árulta egy lány Szegeden, én pedig gyorsan megvettem és valahogy a kezemben maradt. Örülök, hogy elolvastam, mert tök sokat hozzátett az Esterházy képemhez, ami számomra már csak egy halott szerző képe. 2016-ban az ő beszéde nyitotta meg a könyvhetet, és emlékszem, hogy mindenki nagyon szerette ezt a nálam idősebbek közül, én pedig nem értettem miért. Bababölcsész voltam, most meg már, megkéstünk, mindig erre jutunk a barátaimmal EP kapcsán.

Pan-dij: Vörös évek
Fura a viszonyom ehhez a könyvhöz, de 500 forintra volt leakciózva, és elgyengültem egy pillanatra a könyvesboltban, mert azt gondoltam, hogy 500 forint, vers, talán lehet szó valamiféle szubverzív, szinte kisebbségi státuszról, meg egyáltalán, érdekelt, hogy milyen az az irodalom, aminek nincs meg az a fajta klasszikus hagyományozódása, amit az angolszász és európai diskurzusokban megszoktunk. A szerző az első észak-koreai szerző, aki úgy ír, hogy még mindig a diktatúrában él, műveit kommunista szórólapok között csempészik ki, az első könyve a Vádirat című novelláskötet volt, ez pedig egy verseskötet. És nem is kell ajánlanom azoknak, akik sokat és bátran olvasnak Észak-Koreáról, mert már olvasták nyilván, és nekem is megvolt ez az időszakom, de most többre van szükségem annál, minthogy mutogassuk, hogy van észak-koreai líra. Abban bíztam, hogy lesz szó benne a diktatúra mindennapjairól, a személyes dolgokról, ottani életről, amely megteremti a lírának az igazi líraiságát, ehhez képest szinte csak közéleti verseket kaptunk, a néhány jó kép dacára ezek nagyrészt közhelyesek voltak, és abból a mélységből szóltak, amiből egy felkészültebb Petőfi olvasó is meg tudta volna írni. Nagyon sajnálom, de éreztem, hogy ez lesz.

Nico Walker: Kopasz
Szóval. Egy srác szerelmi csalódásból belép a seregbe, és néhány év iraki háború után visszatér Amerikába, de nem tud visszatagozódni a társadalomba, ezért heroinfüggő lesz a kedvesével. Mindketten teljesen lecsúsznak, semmi pénzük nem marad, ezért bankrablásra adják a fejüket, majd lecsukják. És baszd meg ez egy kibaszott önéletírás, amit az egyik olyan moly ajánlott még régen, akinek nagyon adok a véleményére, főleg ilyen lázadóbb szövegek kapcsán, és most egyébként is 500 Ft volt a Libriben. Tegnap este el is kezdtem olvasni, folyik a szöveg, nagyon lázadó, nagyon szókimondó, nagyon vicces, tetszik az a tétlen szubverzivitás, ami jön a könyvből, nem gondolja túl magát, pont olyan könyv, amire most pihenésképpen szükségem van.

Maja Solar: Jellemző, hogy nem természetes
Maja Solar verseit évek óta úgy hordozza a kis táskáiban a progresszív kortárs fiatal líra, mintha a Szent Grál volna, és meg is értem, hogy miért teszik ezt. Baromi üdítő szókimondása, társadalmi érzékenysége és nyelve van, feminizmusról, társadalmi szerepekről, poézisról beszél, és nem tudom, hogy mikor fogom úgy olvasni, hogy leülök, és végigolvasom, de naponta, kétnaponta lekapom és olvasok belőle. Lehet, hogy ez nálam is ilyen lesz. Elég nehéz volt beszerezni itthon, mert a vajdasági Forum kiadó adta ki, de végre találtam pár példányt a Bookline-on, nagy volt az öröm.

7 könyvet sikerült elolvasnom:

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete
García Márquez (tudtátok, hogy nem csak a Márquez a vezetékneve?) a Dél-Amerikai irodalom egyik nagy mágusa, akinek az utolsó kisregényét most egyetemre kellett olvasnom, de ezt a tanév elején pont én választottam, és nekem kellett róla előadást tartanom a többieknek. A könyv egy kilencvenedik szülinapját ünneplő öreg férfi heteit meséli el, aki soha nem létesített ingyen szexuális aktust az életében, a kilencvenedik születésnapján pedig úgy dönt, hogy el akarja venni egy lánynak a szüzességét, ezért fel is hívja a régi bordélyát, hogy tud-e pár órán belül lányt szerezni a számára. A könyv egy állatira lassú lélektani regény, amely a szerelmes férfi történetét mutatja be egy nagyon furcsa, pedofil, prostitúcióval terhelt, valójában a lányt egészen konkrétan tárgyiasító viszonyban, amely attól válik egy tipikus Márquez regénnyé, hogy kimondhatóvá teszi a dolgokat és nem fedi el sem jelentéstani, sem erkölcsi árnyékokkal az emberi gondolkodás mélyeit. Szeretem a regényt, szeretem az írót, tőle is többet kellene olvasnom.

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa kötete szintén egy újraolvasás volt. A Libri-díjra is jelölt novelláskötet fő fókusza számomra a határokon és magárahagyottságon van. Olyan kis mikrotörténeteket látunk, amiket nem szokás elmesélni, és történik mindez egy erősen feminista, ökokritikus, társadalmilag érzékeny elbeszélésvilágban. Előkerül benne a határátlépések konkrét kérdése, mint diszidálás vagy migárció, de járunk a Balaton közepén egy jachton, vagy egy reality showban is, de olvasunk a szövegekben kizsákmányolt szamárról vagy a közel-keleten zajló háborúk kutyáinak a történetéről is, miközben végig abban a kérdésben mozgunk, hogy vajon mi az, amit logikus, hogy elmesélünk, és mi a mi pozíciónk a világban, mik azok a kézenfekvő történetek, amiket mégsem veszünk észre. A hónap második felében készítettem egy interjút Selyem Zsuzsával a Tiszatáj Online-ra, ide kattintva tudjátok elolvasni.

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak
Krasznahorkai tavaly előtt megjelent regénye régóta tervben volt, volt is példány a polcomon, de az olvasásnak a mostját szintén egy egyetemi kurzus adta, ahol jókat beszélgettünk a szövegről és az azt körülvevő intermediális térről. A szöveg azért is különös, mert nem csupán egy szöveg, egy meneküléstörténet, hanem egy hanganyag és egy festményanyag együttese, amelyek közösen kívánnak egy meneküléstörténetet felmutatni, ami számomra (audio- és vizuális művészetekben kevésbé jártas olvasóként) hol erősen, hol kevésbé lelkesítően működött. A szöveg első felében a tipikusan hosszú Krasznahorkai mondatokban a menekülés általános szabályait veszi végig (ne tervezz, ne legyen rendszer abban, ahogy menekülsz, semmi se legyen jó…), majd a szöveg felétől ez már egy kifejezetten az Odüsszeia tereit idéző meneküléstörténet lesz egy kemény befejezéssel. Számomra a szöveg első része volt inkább lelkesítő, azt is lehet akár mondani, hogy slam poetryszerű volt, ahogy a menekülést egy folyamatosan forgó pergő jelenlétként ragadja meg, de az egész szöveg vitte végig a figyelmemet, nem fáradtam le, miközben szellemileg nagyon friss volt végig, ez talán a legnagyobb dolog, amit el tudok mondani a szépirodalom olvasásról.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
(Fent már írtam róla.)

Mario Vargas Llosa: KI ölte meg Palomino Molerót?
Újabb egyetemi olvasás, amiért nagyon hálás vagyok. Ez a könyv, szintén kisregény, és elképesztően zseniális. Egy tragikus kegyetlenséggel meggyilkolt pilóta és boleróénekes történetét igyekszik egy szétszórt teszetosza rendőrtiszt és egy sokat látott, de fülig szerelmes hadnagy felderíteni. A könyvet egyszerre működteti az, hogy a két nyomozó nagyon szórakoztató, vidám, mély dinamikában működik egymás mellett, és hogy Palomino Moleró története egy nagyon szép és kedves történet arról, amit mindenki a szíve mélyén nagyon gondolni igyekszik, de persze dolgozik a regényekben egy igazi perui spanyolos háttér, ahol mindenki a kocsmában ül, mindenkinek van véleménye és persze a kocsmárosnő a vágy igazi tárgya. Valahogy ez a könyv hihetetlenül kedves lesz attól a sokféle, és nem ártó szerelemben, mégha a felfedett krimitörténet rejt brutális dolgokat. Örülök, hogy olvashattam Llosát, fogok még a félévben is a kurzushoz, ahová ezt is olvastuk, meg egyébként is, mert nagyon jó, olvassatok ti is Llosát.

Pan-dij: Vörös évek
(Fent már írtam róla.)

D. M. Thomas: A fehér hotel
Ez a könyv megint csodálatos volt, és szintén egyetemre kellett olvasni. A század első felében járunk, ahol egy középszerű, ámde szerencsésnek tűnő operaénekesnő életét és Freuddal való terápiáját, levelezését követjük. A regény első fejezete egy vad szexuális álom versben való leírása, a második fejezet ezt az álmot igyekszik prózába átültetni és keretet helyezni köré: egy fehér szállodában járunk, ahol különböző balesetekben sorba hallnak meg a vendégek, a szálloda mégis prosperáló időszakát éli a hegyekben, a nő pedig félbeszakít egy hazautat, hogy egy vonaton megismert férfival töltsön itt néhány szexuálisan túlfűtött napot. A következő fejezet a két leírásnak és a pszichológiai üléseknek egy kivonata, analitikus elemzése, majd évekkel később követjük az elbeszélőt. Folyamatosan új kereteket kap a nő hisztériája, mentális és testi állapota, a szüléshez és származásához való viszonya, majd az utolsó fejezet ledobja az atomot. Egy ilyen velejéig posztmodern regény, ha érdekel a női önreprezentáció vagy a pszichoanalízis irodalmi megjelenése, akkor ez mindenképp egy kötelező darab, noha az egész mű fikció. Talán gyanakodtok már, de van az egyetemen ebben a félévben egy szexualitással foglalkozó kurzusunk, tele nagyon jó szövegekkel.

7 bejegyzéssel érkeztem márciusban:

Szinte a szokásos a helyzet, nem vagyok elégedett ezzel a számmal, bár nem tartom rossznak sem, örültem volna, hogy ha még egy értékelés belefér legalább, viszont a három hetente jelentkező posztok továbbra is érkeztek, ha valami örömteli hír, akkor ez biztosan az. Rögtön március 1-én érkezett egy #LMBT-t olvasunk interjú Kitabuval, a Kitabu.hu Intagram oldal és könyves blog kezelőjével, akivel a könyves instagram műfajról, a saját elköteleződéséről, és persze sok LMBT+ könyvről beszélgettünk, majd március 3-án megjelent a februári summa (úgy tűnik, hogy ez a három napos csúszás nagyon megy), négy nappal rá követte az 1 és 6, a benne vállaltakból ebben a hónapban csak két könyvet sikerült elolvasni, de mindegyikkel aktívan dolgozom, szóval ami késik, az biztosan nem múlik.

A következő poszt a kibeszélős volt, amiben ebben a hónapban arról gondolkoztam, hogy Lehet-e egy meleg férfiból ma miniszterelnök?, és noha vannak meleg miniszterelnökök, akik melegek, valójában tényleg az-e a tapasztalatunk, hogy minden kapu nyitva áll számunkra, vagy akár a nők számára (a nőnapi posztdömping adta az apropóját a bejegyzésnek). A hónap egyetlen értékelése a hónap közepén jött ki, a Michael Foucault lejegyzésében közölt Heculine Barbin, más néven Alexina B. című hermafrodita önéletírást jártam körül, majd rögtön érkezett az Üldözöttek gyűjteményének az alternatív fülszövege (értékelés reményeim szerint a következő héten jön). A hónap legkattintottabb posztja egyértelműen az Edmonddal, az Edmond Könyvkuckója booktube csatorna vloggerével készített #LMBT-t olvasunk interjúja volt, március 22-én, és szégyellem, de aztán nem volt időm blogolni, pedig az Üldözöttek gyűjteménye értékelésem félig kész van, és hát egyébként is, annyi mindenről kellene írnom. Minden hónapban megfogadom, hogy ez lesz az utolsó túlhajtós, az áprilisnak jó esélyei vannak, de illúziókat nem táplálunk feleslegesen, szóval sok mindenről lesz szó, csak lassan.

Szóval majd lassan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Így kérdezz valakit az LMBT+ kérdésekben!

Sziasztok,

a mai bejegyzés olvasói kérésre jött létre, de nem csak megoldásokat szeretnék benne adni arra, hogy hogyan kérdezhetsz meg egy LMBT+ embert a LMBT+ státuszának megéléséről, hanem szeretném egyáltalán körüljárni azokat a kérdéseket, hogy miért akarja egyáltalán ezeket bárki megkérdezni, és hogy egyáltalán miért nem beszélünk sokan ilyen kérdésekről. Az elején picit ebbe a bevezető irányba megyek majd el, a két legfontosabb tippem pedig a poszt második felében lesz olvasható majd, bár nem váltom majd meg velük a világot (hogy aktuális legyek). Kezdjük is.

A magunk módján azok

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – szól az Anna Karenina első mondata, és valójában ennél többet talán nem is kellene arról beszélnem, hogy miért érdekesek az LMBT+ emberek, és hogy miért nem akarunk ezekről a viszonyokról annyira beszélni.

Az LMBT+ státusz egy normaszegés abban a világban, ahol a heteroszexuális viselkedést tartják normának, ilymódón ez persze érdekes lehet, hiszen más élettapasztalatokból és eltérő viszonyokban létezhetnek ezek az emberek. Lassan 150 évvel az Anna Karenina megjelenése után, meg egyébként is, más kontextusban talán kiléphetünk a boldog-boldogtalan dichotómiából, hogy a maga módjánságra fókuszáljunk. A liberális barátaim és a visszatérő olvasók persze értik, hogy ki szeretnék lépni az LMBT+ státusz egzotizálásából, ezért szeretem, ha egy filmben például csak úgy, mellesleg vannak melegek, leszbikusok (a csak úgy transzneműeket rettenetesen várom), de ahhoz, hogy megértsük, miért akarnak mindent tudni emberek a szüleinkről, házimunkavégzéseinkről, szexuális preferenciáinról, ahhoz igen is azt a ma is abszolút létező társadalmi működést kell ide citálnom, hogy a ’melegek mások’.

Melegnek lenni, az azt is jelenti, hogy másként élsz meg helyzeteket, sőt, vannak helyzetek, amiket csak te élsz meg. Persze, erről nem vagy köteles beszámolni, sőt, ezek csak a te dolgaid, mégis érdekli az embereket. Nyilván azért is, mert ez most egy topik téma (a lány- és asszonybarátaimnak én vagyok a cinikusan rosszindulatú, szókimondó, őszinte és szeretni tudó meleg barátjuk, mert történetesen pont meleg és cinikus vagyok), de azért is, mert egy teljes társadalom most igyekszik megérteni azt, hogy mit is jelent pontosan ez a melegség, miközben melegnek lenni egy picit olyan, mint boldogtalannak lenni: mindenkinek egy picit a maga módján más. Másként viselem én a melegségemet, sőt, máshogy viselem, mióta az egész családom tudja rólam, és tök más a viszonya a meleg, leszbikus, transznemű, queer barátaimnak, ismerőseimnek a saját nemükhöz, szexuális orientációjukhoz.

És persze, a megismerkedésnek egy korai szakaszában tökre lehet, hogy annyit tudsz valakiről, hogy meleg, de ekkor ne azzal kezdj egy beszélgetést, hogy neked is van egy meleg osztálytársad, szomszédod, nagybácsid (meleg nagybácsija még az unokaöcsémnek is van, ahogy egy kedves barátom szokta mondani, míg én inkább elütöm azzal ezt a helyzetet, hogy én is ismerek pát heterót), hiszen heteró emberekkel való ismerkedéskor sem a szomszédod szexuális identitását beszéled meg elsőként. Egy LMBT+ emberrel is lehet beszélgetni arról, hogy hogy kerül az adott helyzetbe, amibe vagytok (konferencián, baráti társaságban…), mit csinál a szabadidejében, mit gondol a függöny színéről, ad abszurdum, arról, hogy milyen az idő… Nem baj, ha nem a melegséggel kezditek.

Mert noha neked lehet, hogy ő az első meleg ismerősöd, ő biztosan nem az első meleg ismerőse valakinek, sőt. Elmondok egy tök más történetet. Ördögkatlan Fesztiválon a kis falvak között a fesztiválozók stoppal is szoktak közlekedni, ami közben beszélgetünk egymással. Az első két-három napon standard kérdés az, hogy hogy kerülünk a fesztiválra, hányadik nekünk az, de a végén már inkább azon nevetünk, hogy már mindannyian sokszor megválaszoltuk ezeket a kérdéseket. A melegség viszont nem öt napos, és ritkán van olyan néhány napos felfokozott hangulatunk, amikor mindenki történetére kíváncsiak vagyunk, és amikor mindenkinek el akarjuk mesélni a sajátunkét.

Az Anna Karenina idézet másik fontos gesztusa, hogy családokról beszél, és egy intim történetet mesél el. Vagyhát, kettőt, de ez most mindegy. Mert valójában a melegségről beszélni, az sokunk számára csak egy szűk közegben képzelhető el, éppen úgy, ahogy te sem beszélsz a szüleiddel való viszonyodról, a kamaszkori depressziódról vagy a szexuális szokásaidról olyanoknak, akik csupán az ismerőseid, így ezt te sem várhatod el másoktól. Az egyik kedves barátomnak épp ma jelent meg egy esszéje az Eközben Szegeden blogon, amiben arról írt, hogy vannak olyan beszélgetések, ahol előkerül a nevelőapám szó, és ezzel egy teljes nevelőapa narratíva, akármennyire nem szeretné elárulni magát.

Amikor elkezdtünk Alexával ismerkedni, akkor elő-előkerült ez a szó, és tudtam, hogy valamilyen történet kapcsolódik hozzá, de mindig úgy éreztem, hogy neki kell tudnia azt, hogy a kapcsolatunk mikor elég érett ahhoz, hogy erről beszéljünk, vagy hogy mikor következik a beszélgetésünknek egy olyan része, amihez az ő története szervesebben kapcsolódik. A melegséggel pont ugyanez van. A legtöbbünknek valószínűleg jól fogadta a családja azt, hogy meleg, valószínűleg tök unalmas szingli életet élünk, amiben mi főzünk és mosogatunk (vagy mi dobjuk ki a pizza dobozát), és a wc-t is magunk pucoljuk, ha pedig nem, arról a barátságunk egy pontján értesülni fogsz, mert fel fog jönni, ha valami érdekes tapasztalatunk vagy megosztani valón érzelmünk van ezzel kapcsolatban.

Ez után már bizonyára kitaláltátok, hogy milyen tanácsaim vannak, azoknak, akik kérdezni szeretnének, de azért lássuk ezeket leírva is.

A biztos tippek arról, ha valakivel a szexuális identitásáról, nemi orientációijáról szeretnél beszélgetni:

1.) Csak akkor hozd fel, ha úgy érzed, olyan viszonyban vagytok, amiben te is megosztanál ilyen érzékeny információkat magadról.

Valószínűleg a jó szándék és a megismerés őszinte vágya hajt, de valószínűleg roppant kényelmetlen volna egy ismerősöddel beszélgetni a családi gondjaidról, és érezd azt, hogy fel vagy-e hatalmazva arra, hogy te erről kérdezhess valakit. Valószínűleg, ha ezen a kérdésen el kell gondolkoznod, akkor azonnal nemleges a válasz. És nem azért, mert mi titkolózni szeretnénk, hanem azért, mert ezeknek a kérdéseknek nagyrésze a magánéletünk része (sőt, szinte teljesen az volna, ha például fennakadás nélkül örökölhetnénk a párunk után, vagy a bankban, kórházakban is párunkként kezelnének minket, vagy mondjuk nem tennének ki meleg kamaszokat az utcára a szüleik – persze ezek is az igazságtalanságuk által lesznek közüggyé), bizonyos, nem feltétlenül látható esetben velünk élő traumákat is jelentenek. De mégis, ha nagyon, ha elképesztően beszélni szeretnél róla:

2.) Kérdezd meg volna-e kedve beszélgetni veled erről, vagy csak válaszolni néhány kérdésre.

Iszonyatosan jó élményeim és beszélgetéseim vannak abból, hogy emberek megkérdezték, hogy kérdezhetnek-e engem a melegségemről, és válaszoltam nekik, nyilván azért is, mert így a beszélgetés egy olyan keretben tudod zajlani, ami már önmagában a beleegyezésemen alapul, és meg tudom húzni a határaimat benne. A bármilyen erőszak azt jelenti, hogy valaki úgy került egy adott helyzetbe, hogy nem szeretne ott lenni, ezért tök nagy a felelősségünk abban, hogy minden helyzetben adjunk korrekt teret a nemet mondásra, hiába vagyunk mi kérdezőként szörnyen nyitottak, kedvesek és kíváncsiak, ez igenis tud fullasztó lenni, és egyszerűen ne legyünk fullasztóak.

Ismerd fel azt, hogy ha egy határt lépsz át igyekezz empatikus lenni, nem a múlt történéseivel, hanem az aktuális diskurzussal szemben, és legyél jó fej. Nagyon sokszor várják azt tőlünk melegektől, hogy képviseljük a csoportunkat, de ez valójában nem várható el mindenkitől. Ezzel együtt tele van az élet és az internet olyan tartalmakkal és közösségekkel, ahol LMBT+ emberek történeteivel, jogi és emberjogi dolgaival foglalkoznak. Ha érdekel a téma, keress rá bátran, egyébként pedig legyél jó barát, figyelmes beszélgető, kedves ember.

Ennyit szerettem volna ma mondani, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem a kimaradt márciusi summával és értékelés is készülget, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Edmond Könyvkuckója

Sziasztok,

ismét egy olyan hétfő, amikor #LMBT-t olvasunk interjúval érkezem, ezúttal pedig Edmonddal, az Edmond Könyvkuckója booktube csatorna vloggerével beszélgettünk kedvenc és első LMBT+ regényekről, LMBT mellékszereplőkről, olvasási és tartalomkészítői motivációkról. Még itt gyorsan megköszönöm Edmondnak, hogy elvállalta a szereplést, aztán kezdhetjük is:

Egy meleg srác olvas (Emso): Van kedvenc LMBT+ könyved? Mesélnél róla pár mondatban?

Edmond: Sokat gondolkodtam azon, melyik LMBT+ történetre mondanám azt, hogy a kedvencem, mivel mindegyik különleges a maga módján a szívemnek és sokat adtak számomra. Választhatnék nehezebb irodalmi művet is, de az első gondolatom a Simon és a homo sapiens lobbi volt, Becky Albertalli tollából, amiért a könnyed, szórakoztató irodalmi stílusával lágyan tudta felmelegíteni a 16 éves pici szívem. Ez a történet olyan, mint a porcukorral megszórt, édes, barackos fánk és mindig pozitív érzések kerítenek hatalmukba, ha visszaemlékezem a könyv soraira. Emellett egyszerre voltam tini a könyv szereplőivel, így számomra közelebbinek tűnt a regény, hasonló problémák jelentek meg benne, mint amik akkor engem is foglalkoztattak, ugyanazok a platformjaink voltak, mint például a Tumblr, ami akkoriban a mindenséget jelentette nekem, és ami talán a mai fiataloknak a TikTok lehet, emellett a sok popkulturális utalás is mind aktuális volt számomra, így mondhatni együtt nőttem fel a szereplőkkel. A könyvből készült filmet szintén nagyon szerettem. 🙂

Emso: Emlékszel arra, hogy mire számítottál, mit vártál, mielőtt még olvastad a könyvet? És változtak az elvárásaid azóta az LMBT+ könyvekkel kapcsolatban?

Edmond: Hú, nagyjából a második meleg könyv volt, amit személyesen vásároltam meg, ezt a regényt pont a Könyvfesztiválon. Nagyon félve vettem le a polcról és sietve fizettem ki,  izgultam, mintha rosszat tennék vele és nem is mertem akkor a körülöttem lévő emberekre nézni, viszont muszáj voltam megszerezni a könyvet, mert mindennél jobban el akartam olvasni. Akkoriban nem volt ennyi könyv és történet a piacon meleg fiú szemszögéből, így pláne kíváncsi voltam rá, milyen lehet ez a perspektíva. Arra számítottam, hogy olyan jó lesz, mint Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el! c. könyve. Amikor hazafelé tartottam Budapestről, azonnal elkezdtem olvasni a vonaton és mire leszálltam, már a felénél jártam. Tudtam, hogy nagyon be fog rántani, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Aznap este kiolvastam.

Az elvárásaimat nehéz meghatározni, mert hiába várok el valamit egy könyvtől, általában teljesen mást kapok, emellett minden LMBTQ regény máshogy közelíti meg a kérdést, ezért nem mondanám, hogy változott volna az elvárásom. Eddig nem csalódtam egyetlen ilyen témájú könyvben sem.

Emso: Nagyon széles palettáról válogatod az olvasmányaidat, klasszikus-kortárs és szórakoztató területeken is. Jellemzően keresed az LMBT+ könyveket ezeken a könyvpiaci polcokon, vagy csak örülsz, ha ilyen szereplőre bukkansz az épp olvasott könyvben?

Edmond: Próbálkozom minél szélesebb körben olvasni, egyrészt, mert nagyon nyitott személyiség vagyok, másrészt mindig örülök, ha új nézőpontból láthatom a világot – szerintem a meleg könyvek funkciója is hasonló a hetero emberek számára. Persze, sűrűn keresem őket és mindig örülök, ha egy LMBTQ könyvet látok megjelenni a magyar könyvpiacon, viszont sokszor akaratom ellenére botlok bele egy-egy mellékszálba, mert szerencsére már egyre több regényben téma, sőt vannak olyan alkotások, ahol nélkülözhetetlen az, hogy legyen a főhősnek egy meleg legjobb barátja. Örülök, hogy erre tart a világ és egyre nyitottabbak a fiatalabb generációk tagjai is.

Emso: Szerinted inkább néhány jól megírt LMBT+ főszereplőre, vagy több jól megírt LMBT+ mellékszereplőre volna szükség? Van kedvenc LMBT+ mellékszereplőd?

Edmond: Az a baj a mellékszereplőkkel, hogy sokszor nem térnek jobban ki rájuk a könyvekben, viszont ha nagyobb körökbe szeretnénk eljuttatni a meleg irodalmat, esetleg olyan emberek kezébe is, akik alapjáraton nem olvasnának, azok nagyobb eséllyel találkoznak egy meleg mellékszereplővel, ilyen esetben úgy vélem fontosabbak lennének a meleg mellékszereplőknek a részletes ábrázolása. Viszont egy meleg vagy önmagát kereső fiúnak vagy lánynak pedig kulcsfontosságú lehet az életében egy jól megírt főhős, így azt mondanám, a közönségtől függ, hogy melyik a fontosabb. A kedvenc meleg mellékszereplőnek talán Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzéseiből Patrick karakterét mondanám, azt hiszem ő is volt az első ilyen mellékszál, amivel találkoztam.

Emso: Ha a csatornádon előkerül egy-egy LMBT+ könyv, akkor mindig elmondod, hogy szívesen adsz nyilvánosságot ilyen könyveknek, így ez picit olyan ezen mondatok után, mintha egy jól megírt, elő-előtűnő mellékszereplők volnának az LMBT+ könyvek a csatornádon, de más diverzitás felé mutató területekkel is ez a helyzet nálad. Miért fontos ez neked?

Edmond: Számomra mindig fontos volt az, hogy minél sokszínűbb legyen az olvasmánylistám és az embereket is arra tudjon ösztönözni, járjanak nyitott szemmel a világban. Én a szeretetet szoktam hirdetni, biztos vagyok benne, hogy az összes konfliktus így oldható meg a legjobban. Ezek a nézeteltérések sokszor abból fakadnak, hogy nem ismerjük a másik embert igazán, egy embert pedig hogy máshogy lehetne legjobban megismerni, minthogy a helyzetébe képzeljük magunkat? Erre pedig a tökéletes eszköz a könyv: Minden könyv mögött egy ember van, azzal, hogy elolvassunk egy könyvet, egy új nézőpontot ismerünk meg. Ez lehet talán az oka annak, hogy próbálok minél szélesebb látókörben nézni a világra, és erre ösztönözni a nézőimet is.

Emso: Éppen ezért tartottam tök menőnek a Család az család témában készített videódat, mert nem ragadt be az kézenfekvő azonos nemű párok örökbefogadása témában, hanem komolyan vette a család, mint szeretetközösség vállalást. Mennyire volt egyértelmű, hogy készítesz a témában videót, és mennyire volt adott, hogy így ragadod meg a témát?

Edmond: Mikor elindult a mozgalom, azonnal tudtam, valahogy ki kell fejeznem a csatornán a támogatásom, viszont nem szerettem volna egy szimpla LMBTQ könyvajánlót, picit elcsépeltnek éreztem ehhez a mozgalomhoz, ami végülis nem a melegséget, hanem a szeretetet és az alapvető emberi jogokat hirdeti. Ekkor kezdett el trend lenni a könyves instagramokon (bookstagramokon) az olyan jellegű bejegyzések, melyekben azt mutatják be, mennyire sok család jelenik meg, természetesen könyvek segítségével. Innen jött az ötletet, hogy áthelyezzem YouTubera, azonnal a könyvespolcom elé álltam és végig vizslattam a regényeimet, arra törekedtem, hogy pozitív és negatív példákat is fel tudjak mutatni, hogy vegyes legyen a lista, lássák az emberek, hogy nem minden fekete és fehér. Ami a legfontosabb volt számomra, hogy olyan példák is legyenek, ahol árva gyerekek sorsát mutatják be a könyvek, emellett lényeges volt beszélnem a családon belüli erőszakról is, mert hiába apa-anya-gyerekek, sajnos sokszor az figyelhető meg, hogy súlyos dolgok történnek a ház falain belül. Úgy vélem ilyen és ehhez hasonló helyzetekkel kellene törődni és jobban foglalkozni, nem pedig azzal, hogy esélyt és lehetőséget vesznek el gyerekektől, hogy egy boldog közegben nőhessenek fel.

Emso: Ezzel együtt is azt mondhatjuk, hogy mind a magyar YouTube, mint a magyar booktube eléggé apolitikus, a tartalomgyártók nem igazán tesznek direkt mozgalmi gesztusokat, és ebben a csatornád sem volt korábban kivétel. El tudod képzelni, hogy ez oldódik, akár a közegben (ami egyébként nagyon feminista, nagyon LMBT+ barát, nagyon érzékeny és nagyon befogadó, de nem programosan az), akár a saját csatornádon a jövőben?

Edmond: Szerintem irigylésre méltó a magyar Booktube közösség, minden hónapban vannak közös könyveink, együtt beszéljük ki az élményeinket live formájában, ahogyan fogalmaztad, tényleg kivétel nélkül mindenki nagyon nyitott és csodálatos érzés ennek a közösségnek a tagjának lenni, viszont főként a könyvek szeretetéről, az olvasás népszerűsítéséről szólnak a tartalmaink, nem szeretnénk befolyni a politikai életbe. Mi csak  mezei olvasók vagyunk, akik könyvekről beszélnek a neten. Bár a Meseország mindenkié könyvről egy külön Booktube Könyklub kibeszélő is volt, szerintem nem fogunk a politikai életbe drasztikusan belefolyni. Nekem sem az volt a célom a videóval, hogy politizáljak, én csak rá akartam vezetni az embereket arra a lehetőségre, hogy más, vagy akár több út is van, mint amit sokan beszűkülten látnak -, kanyarokkal, dombokkal és lejtőkkel.

Emso: Van most LMBT+ könyv a várólistádon vagy a rövid távú olvasási terveid között?

Edmond: A várólistám amúgy is mindig tele van könyvekkel, hát még LMBTQ regényekkel! A tavalyi évben egyik legkiemelkedő könyv volt külföldön T. J. Klune: Ház az égszínkék  tengernél c. regény, amely május 15.-én jelenik meg nálunk, arra abszolút kíváncsi vagyok, mert sok külföldi booktubernél láttam már, emellett olyan klasszikusokat is tervezek idén bepótolni, mint Virginia Woolf Orlandoja vagy akár Oscar Wilde-nak a Dorian Gray arcképe.

Emso: Van még valami, amit üzenni szeretnél az LMBT+-t olvasó közösségnek?

Edmond: Azt üzenném az LMBT+ közösségnek, hogy tudom, sokszor borús a helyzet, de sose feledjük el, bármekkora klisé is, ha egyszerre esik az eső és süt a nap, megjelenik az égen a szivárvány. Merjetek lenni a nap, merjetek szeretni, ami fontos, hogy azokat is, akik gyűlölködve néznek rátok, mert ez az egyetlen módja annak, hogy a viharfelhők elvonuljanak. És emellett olvassatok sokat!

Egy ilyen végszó után nem rabolnám sokat az időtöket a kiköszönéssel, köszönöm, hogy velem, velünk tartottatok ebben a bejegyzésben is, ha eddig nem tettétek volna lessetek be Edmond youtube csatornájára vagy instagramjára, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Sziasztok,

a mai bejegyzésemben egy történelmi romantikus regényt hoztam, ami nagyobbat vállal, mint amit a történelmi romantikusok szoktak. A regény a második világháború idejében jár, és az egyik Világ Igaza-díjjal kitüntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki Franciaország náci megszállásának a hírére azonnal az országba utazott, hogy megpróbálja kimenteni az ekkor ott tartózkodó művészeket, akiknek a munkássága valóban alapjaiban határozza meg az európai kultúrát. Fry története ugyanakkor nem marad ezen fontos keretek között, hanem romantikus szál is kapcsolódik a regényhez, aminek kérdéses a fennállása, hiszen Fry melegségét semmilyen adat nem bizonyítja napjainkban, mégis azokba a zűrös és szétforgácsolódott marseille-i hónapokba még ez is belefér. De erről majd később, a nagy bejegyzésben, most, az értékelés előtt egy rövid, kedvcsináló ajánló. Tudjátok:

1940. Marseille. Szinte mindenki, aki az európai műveltség számára fontos ezekben az időkben, megfordul Varian Fry irodájában. Varian csapata amerikai támogatással azért dolgozik, hogy a lehető legtöbb művészt és gondolkodót nem válogatott eszközökkel a határon túlra csempéssze, ahol már a nácik kezei nem érhetik el őket. Varian konzulátusokon és embercsempészeken át rendőrökig és szállodaportásokig elérő széles hálózatot mozgat, miközben személyesen keresi fel a vidéken bujkáló művészeket, akik még hisznek a művészetük erejében és szabadságában. Varian napjai és lehetőségei egyre fogynak, de a számolatlanul törő gondok mellett feltűnik Varian egyetemi szerelme, Grant, aki mellett megnyugvást találhat a nap végén, noha ő is következő feladatokat sodor magával.

Háború dúl minden síkon. Miközben egyre dagad az üldözöttek listája, fogynak azok a lehetőségek, amelyeken keresztül még bárki is megmenekülhet. Varian felesége iránt érzett lassú szerelme és egyetemi szerelme iránt érzett lobogás között őrlődik, noha még az is kérdés, helyre lehet-e hozni bármit is a gondtalan és védett kollégiumi kapcsolatból. A szerelem, a művészet és a háború regényében nem tudhatjuk, hogy mi lesz képes túlélni.

Reményeim szerint a jövő héten érkezem egy részletes, elemző értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Sziasztok,

az a helyzet a mai bejegyzéssel kapcsolatban, hogy félek tőle, mert nehéz beszerezni a könyvet is, antikváriumi darab, szóval jó volna az ajánló mellett olyan bejegyzést összehozni, ami magában is olvasmányos, szép, elgondolkodtat, problematizál. És persze azért is félek ettől a bejegyzéstől, mert a könyvet mégiscsak, a múlt század második felének legnagyobb hatású filozófusa jegyzi, miközben persze ez valójában tényleg egy önéletírás a XIX. század közepéről. Azért vágtam bele ebbe a bejegyzésbe, amikor megírtam az alternatív fülszövegét, mert nagyon izgat most néhány kérdés, amivel ez a könyv foglalkozik, remélem ebből jut át valami majd, és a leírtak az épülésetekre, szórakozásotokra szolgál majd. Kezdjük:

Michel Foucault a múlt század tényleg nagyhatású filozófusa, aki, ha a munkáit egyetlen probléma köré szeretnénk helyezni, azt mondhatjuk, hogy a hatalom kérdéskörét vizsgálta szinte minden szövegében. Munkái fő fókuszában egyrészt a szexualitás, másrészt pedig a társadalmi intézményrendszerek és az azok által megszabott normák, pontosabban az azoktól való eltérés állt. Arról a gyakorlatról gondolkodott a büntetésvégrehajtás, az egészségügyi és mentális betegségek kutatása mentén, amik a normálistól hermetikusan lezárják, elkülönítik azokat, akik nem a társadalmi rendet képviselik. Egyrészt beszél ezeknek kapcsán arról, hogy valójában tényleg ez-e az egyetlen valós, adható válasz arra, amivel a társadalom tagjai küzdenek (nyilván nem, hiszen ő is példaként hozza fel a középkorban, újkorban városban kóborló, kis feladatokat fillérekért ellátó bolondokat, akik a társadalmi rend részei tudtak lenni), másrészt ezt a fajta megfigyelést és normához való igazodást társadalmi rendként is bemutatja, amely a mi mindennapjainkat is meghatározza.

Ez a könyv, a Herculine Barbin, más néven Alexina B. egy önéletírás, ami egy 1868-ban öngyilkosságot elkövetett hermafroditaként született férfi saját önéletírása, amelyben nem naplószerűen, de a személyes és intim hangvételt megtartva a saját életét jegyzi le. Philippe Lejeune úgy fogalmaz az önéletírással kapcsolatban, hogy a műfajnak az a feladata, hogy megválaszolja, az alábbi kérdéseket: Ki vagyok én? Hogyan váltam ezzé? Ebben a könyvben pontosan ez történik, de a hermafrodita státusszal egy egészen ismeretlen és ismeretlenségéből adódóan ijesztő válaszokat talál az elbeszélő, és valójában az is kérdésessé válik, hogy hol van az én egyáltalán, önazonos-e a beszélő, amikor egy szenvedésre ígért testről és a vele kapcsolatos lelki terhekről beszél.

A szöveg két nagyon hangsúlyosan elkülöníthető részből áll, és azt mondhatjuk, hogy Foucault felől ez lehetett izgalmas, a filozófus ezért tarthatta fontosnak a könyv sajtó alá rendezését és kiadását. Az első részben egy fiatal lány életét figyeljük, akit az anyja egy apácák által fenntartott iskolába adott nevelődni. A lány itt jól tanult, kellemes, belsőséges, pótanyai viszonyban volt a zárda vezetőjével, noha nem volt tipikus lányhallgató. Sokat olvasott, és nem csak olyan szövegeket, amiket egy átlagos növendék, és nem igazán jeleskedett a hímzésben-varrásban, kézimunkában, amiket a társadalom elvárna egy felsőosztályba tartozó lánytól, akinek aztán a házasságon belül semmi dolga nem lesz, minthogy a szalon dísze legyen.

A jól tanuló, szegénysorsú lány később innen tanítónőképzőbe megy, ahol felerősödnek az iskolás korában kezdődő alhasi panaszai, gyötrelmei. Eközben az elbeszélő ír arról, hogy gyakrabban kell borotválkoznia, vagy hogy lapos maradt a mellkasa, és hogy nem igazán mer öltözni a lányok előtt, mindig takargatja magát, ám ennél jobban az ő helyzete nem tematizálódik ekkor még. Később nevelőnő, majd egy vidéki lánynevelő intézetben tanító válik belőle, ahol az egyik kolléganője iránt szerelemre is lobban.

Ez az egység iszonyatosan békés és szép. Noha helyenként látunk konfliktuslehetőségeket, valójában itt minden a maga medrében zajlik, mint ahogy egy tehetséges és szerencsés tanítónő esetében azt kell. Gyönyörű és elgondolkodtató leírásokat kapunk, a rövid könyv ezen (a könyv nagyobb részét kiadó) részein siklunk, hiszen egy szép XIX. századi regény terében vagyunk: apácazárda, lánynevelőintézet. A szerelmi szenvedély leírása megidézi Anne Lister történetét (A Gentleman Jackről itt írtam), ahol szintén hihetetlenül férfiasan írja le a naplóíró a saját szexuális kezdeményezésének a történetét (És felmerül a kérdés, hogy a szexuális kezdeményezőségnek van-e egyáltalán az európai kultúrában nem férfi hangja?), és mégis, az egész elbeszélés nagyon élhető és tényleg nagyon szép marad.

Az időnként jelentkező testi panaszokkal együtt ugyanakkor jelen van valamiféle bűntudat is a főhős másságával kapcsolatban, különösen, amikor már a tanítótársával is kibontakozni látszott a kapcsolata. Ennek a feloldási, feloldozási lehetőségeit a szentgyónásban látta, bátoritásra, vigaszra és az üdvösség ígéretére számított az egyháztól, amely azonban sokáig elutasította és elhallgattatni próbálta őt. Ugyanez az elhallgatás működik a regényben a Camille anyjával való kapcsolatában, vagy a korábbi nevelőnők kapcsán is, akik közül néhányan biztosan tudomással voltak Camille állapotáról. A főhős sosem problematizálja, hogy az anyja kvázi elhagyta őt, és a zárda szigorú rendszerébe helyezte, később csak örül annak, hogy otthont talált az anya új családja mellett, a hermafrodita lét maga sincs kimondva anya és lánya között, holott az akár a lehetséges, vagy egy további ok is lehetett arra, hogy az anya miért adta az apácáknak a gyermekét.

Ugyanebben az olvasatlanságban, nyomvakságban élt az iskola vezetőnője, akinek a lányát Camille elcsábítja. Noha a család orvosa feltehetően többször szóvá tette Camille állapotát, és a két nő szoros, a barátinál lényegesen közelebbi kapcsolata is szinte transzparens volt, ő mégis csupán merev tagadásban, a mindenkori történések konvenció szerinti olvasatában volt hajlandó látni, az elbeszélő számára is rejtély, hogy itt szándékos félrenézésről vagy tényleges tudatlanságról van-e szó.

Ehhez a nagy, romantikus nőielbeszéléshez képest lesz egészen más az önéletírás második része. Egyrészt sokkal darabosabb lett az elbeszélés, másrészt egyértelmű fókuszt és tónust vált. Míg korábban az elbeszélő és a többi szereplő viszonyát láttuk, addig most az elbeszélő magába néz, ha a környezetről beszél is, akkor nem egy-egy szereplőt, hanem egy kerek, homogén, ellenszenves világot mutat, amely nem fogadja be őt.

A regénynek ebben a részében Camille jelentős orvosszakmai és sajtóérdeklődés mellett részt vesz egy nemi helyreállító műtéten, amely őt egészen férfivé teszi, hiszen a genitáliái alapos vizsgálata után az derült ki, hogy ő valójában férfi. Ezzel a műtéttel azonban minden, amit Camille eddig a pillanatig felépített, romokba dőlt, és új pozíciót kellett volna kijelölni a számára, ez azonban nem igazán adatott meg a XIX. századi ember számára. Szemléletes, ahogy egyszer elkeseredve inasnak jelentkezik, és nem meri felvállalni hermafrodita státuszát, így valójában elmarad annak a beismerése is, hogy noha inasként még nem, de házitanítóként vagy társalkodónőként látott már háztartást vezetés közben.

Ez a fejezet lesz az, ami igazán társadalmivá teszi az egész önéletírást. Azt kiabálja a társadalomra, hogy hivalkodjanak csak a jogaikkal, hiszen egy valóban jog és szerepefosztott új férfit látunk ebben a helyzetben, aki egyre mélyebbre sodródik. Miközben a műtét feloldotta azt az állandó krízisben levést, amit a tisztázatlannak tartott helyzet okozott, valójában kevésnek bizonyult a stabilitás eléréséhez. A szöveg egy pontján azt mondja:

A világ, amelyet elképzeltél magadnak, nem a te számodra termett. te sem termettél a világ számára. Ebben a tágas világegyetemben minden fájdalom helyet kap, ám te hiába kutatsz egy zugot, ahol elhelyezhetnéd a tiédet. Bánatod szégyenfoltot hagy.

A kor beszédmódjába illeszkedő, bár nem ekkora mértékben, de az egész szöveget végigkísérő pátosz mellett talán ez az a pont, ahol ez a történet a leginkább illeszkedik Foucault érdeklődésébe és munkásságába. Az ő szempontjából a szexuális szabatosságon túl talán az lehetett érdekes, hogy Camille vidéki tanárnőként a tanárnőtársával él egy közel boldog életet, amit a szöveg szerint a szereplő képes lett volna leélni, azonban ő a normalitásba való betérést választotta: Férfivé műtve magát, azonban a botrány elkerülése érdekében nem mehet vissza sem az iskolai pozíciójába, sem a szerelméhez.

Ebben az értelemben érdekes az, ahogy a könyv foglalkozik az önéletírás kérdésével, hiszen műfaj azt feltételezi, hogy a szerző, mint a szöveg közlője, azonos az elbeszélővel és a főszereplővel, azonban itt ez egyáltalán nem valósul meg. A művet Foucault közli, a szerző a holtan talált hermafrodita, a Camille pedig még csak nem is az igazi neve az elbeszélőnek, ugyanakkor Camille történetére és érzékenységére abszolút rárakódnak Foucault tudományos tézisei is.

Noha alapvetően is egy nagyon kedves, szomorú és szemléletes szövegnek tartom ezt a történetet, hiszen amellett, hogy egy kor társadalmába nyerünk betekintést, valójában látunk egy igazán erős filozófiai, szellemtörténeti ráolvashatóságot is, de eközben maga a könyv egy ma is rendkívül érintetlen területet dolgoz fel, tabuk nélkül, és tényleg kedvesen. Nagyon szerettem ezt a könyvet, könnyen olvasható volt, nem gondolta túl magát, viszont megkérdőjelezhetetlen a mélysége.

Kedvenc részem: Nagyon kedveltem a kis vidéki iskola iskolavezető asszonyát, mindig örültem, amikor ő volt mozgatva, mert valójában ez a ’tudja, nem tudja, na ugye, hogy tudja’ belső vívódás nagyon jót tett a kis lelkemnek.

 Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel Foucaulttól egy kifejezetten könnyű darab, amit neki kell szétgondolkodni, ajánlom mindenkinek, aki hozzáfér most ehhez a könyvhöz, nekem nagy szerencsém volt vele, és drukkolok vele nektek is. Ajánlom mindenkinek, aki a bejegyzés elolvasása után kedvet kapott a történethez.

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.
Jószöveg Műhely, 1997
128 oldal
Így olvastam:
Három kisebb ülésben, mert nagyon vitt a szöveg, és egyébként is, órára kellett olvasnom. Az olvasásom követte a cselekmény két részre tagoltsága, a harmadik olvasással a bőséges függeléket lapoztam át kortárs sajtóbeszámolókról, orvosi szakvéleményekről. Nagyon könnyen olvasható szép szöveg, beszippant, és tényleg rövid könyvről van szó.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna ez a bejegyzés mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 31 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén