Egy meleg srác olvas

Olvasmányélmények a szivárványon innen

A 2021 blogos tervei

Sziasztok,

új év, új évtervező bejegyzés, ez alkalommal azonban nem az évemet tervezem, nem az olvasásokat, nem a címkéket, hanem tényleg a blog működését. Szobatársam tegnap Dancsót hallgatott, és abból kihallatszott a tartalomstratégia-tervezés szószerkezet, és végül itt is erről lesz szó. Nagy újdonságokat persze nem kell várnotok, de jó összenézni, hogy hogyan is szeretném ezt az egészet, különösen egy ilyen rendszertelen év után. Nézzük is:

Először is, sokkal szórtabb bejegyzéstípusokra számíthattok. Visszatérnek, rendszereződnek a hagyományos hó vége-eleje körüli bejegyzések, amik elsősorban tényleg a könyves blog műfajokból építkeznek, nyitok egy picit a magazinosság felé a három hetes blokkokban érkező interjúk és esszészerű kibeszélős bejegyzésekkel, és mindeközben persze jönnek az értékelések, olyan tempóban, ahogy haladni tudok velük.

A blog működése tehát a naptáramban most három hetes etapokban áll. Ennek az alapja a korábban is három heti rendszerességgel, péntekenként jelentkező kibeszélős bejegyzéstípus volt. Ennek megtartottam a napját, továbbra is péntekenként fog jelentkezni, és elsősorban a blogot, az LMBT+ témákat vagy az olvasást témául választó esszészerű, gondolkodós, csevegős bejegyzések érkeznek majd itt. Az első bejegyzés már meg is jelent idén, január 8-án meséltem arról, hogy milyen érzés az, hogy az évet az utolsó nagy előbújásommal kezdtem, és hogy elmondhatom magamról, hogy szabad vagyok, jövő héten pedig érkezik egy új bejegyzés, aminek már van dokumentum nyitva az asztalomon.

A kibeszélős bejegyzések által meghatározott három hetes időszakok közepébe érkeznek majd az #LMBT-t olvasunk interjúk, amikben olyan írókat, tartalomgyártókat kérek fel interjúra, akik relevánsak az LMBT-téma felől, vagy gyakran olvasnak LMBT könyveket. Alapvetően azt érzem, hogy ez a bejegyzéstípus áll a legközelebb ahhoz az ideához, aminek mentén a blogot létrehoztam: hidakat igyekszik teremteni az LMBT+ emberek és az olvasók között. Megnézem, hogy mit gondol az LMBT interjúalany az olvasásról vagy az olvasó alany az LMBT témákról. Az év első interjúja hétfőn jelent meg, Völgyi Anna író volt a vendégem, a második ás harmadik interjúalany pedig már le van beszélve, a másodikkal jövő héten készítek interjút. Picit azt érzem, hogy eddig csak kísérletezgettem ezzel a bejegyzéstípussal, de most már felnőttem hozzá, meglátjuk, hogy így van-e.

Ezek a bejegyzések folyamatosan érkeznek majd, ha napjuk van, ezek mellett naptári rendben érkeznek majd a summák, amikben a hónap könyvvásárlásait, olvasásait és blogbejegyzéseit kívánom majd összesíteni, ahogy az már több éve szokás itt, terveim szerint ez minden hónap utolsó napján kikerül majd, vannak időszakok, amikor ez jobban megy, és van, amikor decemberben megy ki az októberi summa. Ugye. Hasonlóan a summákhoz, érkeznek majd az 1 és 6 bejegyzések is, amiben továbbra is a múlthavi kedvenc olvasmányomról, és hat betervezett címről mesélek majd.

És akkor persze. Lesznek értékelések és azokhoz járó alternatív fülszövegek is. Most sok könyvvel le vagyok maradva, ezért az a tervem februártól, hogy szeretném legalább, ha egy lemaradt könyv mellé tudnék írni egy friss olvasmányról. Ez minimum is két értékelést jelent majd havonta a szándékaim szerint, és lehet ugyan majd több, de nem akarom túlvállalni, vagy túlígérni magamat. Azt is szeretném, ha a blogom fő fókusza még mindig az értékelések volnának, de bízom a három hetente jelentkező és a blogos, hónapösszegző bejegyzésekben is annyira, hogy ezek jelen legyenek.

Februárban, a blog negyedik születésnapja előtt szeretnék egy újabb kérdőívet összeállítani, amiben a második szülinaphoz hasonlóan megírhatjátok majd, hogy milyennek látjátok a blogot, mit gondoltok az erősségeinek, mit fejlesztenétek rajta, mit olvasnátok szívesen… Ilyenek. Nagyon jó látni azt a korábbi ilyen kérdőív kapcsán, hogy a jó tippjeiteket vagy jó meglátásaitokat sikerült beépíteni a blogba, és hogy velük méginkább olyanabb lett, mint amilyet én is szeretnék, így számítok most is majd a tanácsaitokra, ötleteitekre, bátorításotokra.

Most már valószínűleg tényleg értékelés várható majd a következő bejegyzésben, mivel nincs több év eleji, meg elmaradt, meg ilyenek kontent a tarsolyomban, köszönöm, hogy velem tartottál ebben a bejegyzésben, igyekszem jönni majd a következővel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Völgyi Anna

Sziasztok,

már egy ideje terveztem újra leporolni az időnként elővett, leporolt #LMBT-t olvasunk sorozatot, és rendszeres beépíteni a blog életébe, és, most hogy januárban újra elindult a Kibeszélős sorozat, arra gondoltam, hogy a három hetente jelentkező Kibeszélős sorozatok közepénél, szintén három hetente hétfőnként jelentkezem az #LMBT-t olvasunk sorozat egy-egy új részével, amiben így LMBT+ szövegek szerzőit, illetve könyves vagy LMBT+ tartalomgyártókat kérdezek arról, hogy mik a saját tapasztalatuk az irodalommal, LMBT+ irodalommal kapcsolatban.

A sorozat első részében Völgyi Annát, a Vigyázhatnál a szádra Laurám! című regény szerzőjét kérdeztem arról, hogy milyenek a tapasztalatai elsőkötetes szerzőként az irodalmi élettel, az LMBT-t olvasók közönségével, és arról, hogy szándékozott-e tanítani az olvasót. Köszönöm Annának, hogy elfogadta a felkérésemet.

Egy meleg srác olvas: 2019-ben jelent meg az első regényed, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám!, ami egy hosszabb, 2017-ben kezdődő alkotói folyamat eredménye volt. Pár hete posztoltad Instagramon, hogy befejeztél egy új regényt, már publikáltál is belőle folyóiratokban, és nekikezdtél egy harmadiknak. Ebben az iramban volt időd belegondolni abba, hogy megjelent egy könyved? Mérlegeltél azóta? Kellett tanulságokat levonnod?

Völgyi Anna: Először is, köszönöm szépen a felkérést a beszélgetésre. Nem terveztem, hogy szólok még az első könyvemről, de úgy gondoltam, az interjú jó lehetőség arra, hogy utoljára megtegyem. Valóban 2017-ben kezdtem el írni, de azokat a – más műfajú – szövegeket töröltem, az első könyvem első verzióját két évvel később, négy hónap alatt írtam.

Rengeteg tanulságot levontam belőle, úgy is fogalmazhatnék, nagy tanulópénz volt ez a regény, most már sok dolgot másképp csinálnék mind írástechnikailag, mind tartalmilag és egyéb szempontokból is. De tudom, hogy az elsőről a legtöbb alkotó hasonlóan vélekedik, én is próbálok kevésbé haragudni az amatőr bakijaimra. A második regényemet már tudatosabban hoztam létre, és rövidebb is lett, szigorúbb voltam, sokat húztam a szövegből. A harmadikba azért kezdtem máris bele, hogy kitöltsem a hosszú hónapokat a második megjelenéséig 🙂

Emso: Mondasz néhány, akár elsőkötetes iskolahibát? Azt láttam kívülről, hogy a kötetedet jól fogadták, noha a szerkesztés hiányosságait sokan kritizálták. Mit csinálnál, mit látsz másként most?

VA: Melyikkel kezdhetném? Talán a türelmetlenségemmel. Hamar kiengedtem a kezemből a könyvet, jót tett volna a szövegnek, ha még pihentetem. Azt is sajnálom, hogy, azon túl, hogy remek tanácsokat is kaptam, rengeteget adtam különböző véleményekre, ezért néha a komfortzónámon kívül írtam – ezt a hibát biztosan nem követem el többé. Továbbá, nagyobb mértékben venném figyelembe, hogy ami számomra egyértelmű irónia/önirónia, nem biztos, hogy másoknak is evidens. Később ebből a szempontból szintén körültekintőbb leszek. A határozottabb szerkesztés hiányosságáért viszont nem vállalom százszázalékban a felelősséget, a többség szerintem tisztában van azzal, hogy ez nem a szerzőn múlik teljes egészében.

Emso: Nő íróként, aki először egy LMBT+ szöveggel jelenik meg, ráadásul nem is az irodalom intézményrendszere felől érkezve, hanem a biológia kutatás felől, milyen volt megérkezni, és mennyire volt terhelt az út? Hogyan hatottak rád az eddigi tanácsok, éreztél-e nyomást bárki felől, vagy érzed-e, hogy ez a beköszönés befolyással lehet a pályád további alakulására? Mik voltak azok a mozgatók, amiknek végül meg szerettél volna felelni, és miket kellett elengedni, hogy most a harmadik könyvedet is elkezdhesd?

VA: Kalandos volt az írás világába csöppenni, írókkal-olvasókkal ismerkedni, ugyanakkor rácsodálkoztam, hogy itt a kutatói szféra kompetitív légkörénél is jelentősebb versengéssel találkoztam. Csökkent is valamelyest a lelkesedésem, miután visszaéltek egyszer a naivitásommal, de ezt szintén tanulópénznek könyveltem el. A szakmámból fakadó “kívülállóság” nem zavar különösebben, nemrég egy kedves ismerősöm emlékeztetett is rá, hogy Ottlik Géza matematika-fizika szakon végzett, mégis hihetetlenül gazdag az irodalmi életműve.

LMBT+ szöveggel indítani elismerem, merész lépés volt, de foglalkoztatott, hogy úgy közelítsem meg a témát, ahogy korábban nem tapasztaltam. Nem volt nevelő szándékom a szexuális orientáció kérdésköreivel kapcsolatban, csak egy történetet szerettem volna elmesélni. Sajnálom, ha valaki hiányolt bizonyos kérdéseket-válaszokat a könyvből, de ezek taglalására nem én vagyok a legalkalmasabb, nem is tervezem a jövőben az LMBT+ vonalon való alkotást. “Nő” íróként nem tapasztaltam még hátrányt, de ha előfordulna, megpróbálnék motivációt meríteni belőle.

Ebben a pillanatban nem tudom megítélni, milyen hatása lesz az indulásomnak a későbbiekre, de vállalom, hogy Laurám is a részem. A kedves üzenetek és a pozitív vélemények amúgy is boldoggá tesznek, a tartalmas kritikákból pedig építkezem. Nem engedtem el mindent, ezentúl is érzelmekről szeretnék írni, csak kiforrottabb prózába csomagolva, aztán hogy ez sikerül-e, a jövő titka. Összességében úgy gondolom, hogy fontos a kezdet, de a fejlődés lényegesebb, nem érdemes nagyobb jelentőséget tulajdonítani a honnan-hovának annál, mint amit megérdemel (legalábbis az én kis világomban).

Emso: És alapvetően milyennek látod alkotóként az LMBT+ könyveket olvasó közösséget? A hiányérzetből reklamálók, vagy a kedves bátorító üzenetek a tipikusabbak?

VA: Érdekes, hogy néhány kivételtől eltekintve a kritikák többsége az LMBT+ közösség olvasóitól érkezett. Részben nem csodálom, hiszen sok szivárványos könyvet olvashattak már ahhoz, hogy személyes elvárásokkal éljenek az új megjelenésekkel és a történet alakulásával kapcsolatban, de ha beesik egy-egy kevébé konstruktív, negatív vélemény, emlékeztetem magam, hogy nem felelhetünk meg minden olvasó egyéni ízlésének, ami sosem lesz másképp.

Emso: Milyen LMBT+ szövegeket, regényeket olvastál korábban? Számoltál azzal, hogy te is ebbe a szövegkorpuszba írsz majd?

VA: Cameron Post rossz nevelése, Carol, Szólíts a neveden, Találj rám!, A szakállas Neptun, Festett testek – őket olvastam eddig. A magány kútja régóta a polcomon vár, és a Sült, zöld paradicsom is érdekelne, de egyelőre nem sikerült hozzájutnom. Igen, számoltam vele, hogy írnék egy kis LMBT-t, bár gyakran érkezik olyan visszajelzés, hogy Laurám nem “megszokott” LMBT+ regény. Ezen sokat gondolkodtam, de nem sikerült teljesen megfejtenem, mit érthetnek az olvasók ezalatt. A műfajhoz pedig részben azért nyúltam, mert kicsi a hazai merítés, és eszembe jutott, hogy talán jobban fogyna a könyv, mintha mással állnék elő. Ez részben be is jött, mert több emberhez jutott el, mint számítottam rá, bár jó kérdés, hogy a témaválasztás miatt volt-e így.

Emso: Az Arthur Less című könyvben Andrew Sean Greer azt mondatja ki, hogy az LMBT+ olvasók azok a könyveket szeretik, amikben pozitív az LMBT+ karakter, és amik pozitív képet fest erről a kisebbségről. Laura esetében ez nem is volt határozott célod?

VA: Nem volt célom sem Laurát, sem Sárát pozitív vagy negatív szereplőnek beállítani, pedig egyszerű lett volna kígyót-békát kiabálni Laurára, Sárát pedig olyan tudatos személyként létrehozni, aki kézbe veszi a sorsát, majd hátra sem néz, de én a kevésbé szimpatikus érzéseit is ábrázolni szerettem volna, hogy őszinte és emberi legyen a könyv. Sejtettem, hogy az olvasók fele-fele arányban állnak majd a két karakter oldalára, és ez valóban így is történt.

Emso: Arról még mindenképpen szerettelek volna kérdezni, hogy milyen döntések előzték meg azt, hogy ez a kötet társadalmilag érzékeny lett. Egy romantikus regényként minden lehetőséged megvolt, hogy egy apolitikus szöveget írj, a regényed mégis sok helyen áll bele a sokszor irracionálisan, igazsátalanul működő hatalomba. Itt sem nevelni szerettél volna?

VA: Itt sem 🙂 Nem értek a politikához, mégis foglalkoztat, sokszor azon kapom magam, hogy ilyen jellegű YouTube csatornákat nézek és podcasteket hallgatok. Általában nem bírom ki, hogy semleges álláspontot sugalljak ezen a téren, és úgy tűnik, az olvasók sem bánják: a politikával kapcsolatos megjegyzéseimre eddig még egyetlen kritika sem érkezett. Egyébként felháborít, hogy a hatalom a sorosozás meg az állítsukmegbrüsszelezés után az LMBT+ közösségre szállt rá, csakhogy új ellenségképet gyártson, mert a régieket elnyűtte. Örülök, hogy a társadalom nagyobb hányada már nem dől be ennek, inkább csak szánakozik a hiábavaló próbálkozásaikon – tavaly könnyesre nevettem magam Budaházy Eddán és Szájer Józsefen.

Emso: És merre tovább? Jön második regény, irodalmi folyóiratokban már láttunk részleteket, és azt is mondtad, hogy nem az LMBT+ vonal felé tartanak az új szövegek, de akkor merre kell figyelnünk majd Völgyi Anna nevét a könyvesboltokban?

VA: Talán a magyar irodalom szekcióban lesz érdemes körülnézni, amennyiben nem csap el a négyeshatos, és valóban alkotok még ezt-azt. Határozottan azért nem merek nyilatkozni a kérdésben, mert úgy érzem, hogy picit a zsánerirodalom és a szépirodalom közé szorultam, egyik irány felé sem tudok (és szeretnék) jelentősebb lépést tenni. Ha valóban az írás az egyik utam, remélem ez kiforrja magát később.

Emso: Amíg várunk, üzensz még valamit az LMBT+ olvasóknak?

VA: Hogy a covid se maradjon ki, mindenkinek kitartást a jelenlegi szituhoz, és amíg véget nem ér, pozitív élményekben gazdag olvasást kívánok a négy fal között!

Még egyszer köszönöm szépen Annának az őszinteségét és egyáltalán azt, hogy részt vett ebben a sorozatban, nektek pedig köszönöm, hogy velünk tartottatok.

Ennek a bejegyzésnek ugyan vége, de a legkésőbb a hét második felében mindenképpen érkezem majd egy új bejegyzéssel arról, hogy hogyan tervezem ezt az évet a blogon, majd reményeim szerint a jövő hétre már tényleg marad idő egy új értékelésre is. Meglátjuk, valahogy úgy is lesz majd, de az a biztos, ha nem felejtitek el:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

2020 kedvenc olvasmányai

Sziasztok,

mind ismeritek a történetet, amikor a teremés hatodik napjának estéjén Gabriel figyelmeztető szózatot intéz az Istenhez arról, hogy tök rendben van, hogy a hetedik napon meg kíván pihenni, hiszen sokat dolgozott a világ teremtésén, de előtte: „Isten, ments!”. Na, hát nekem nem volt ilyen előrelátó arkangyalom, így a bejegyzés, amit most olvastok, a második a sorban a 2020 tíz kedvenc olvasmányáról szólók közül, és bízom benne, hogy tudok majd másodszor is olyan sziporkázó lenni, mint ahogy először sikerült. Én megpróbálom, ti pedig olvassátok az eredményt. A tíz kedvenc olvasmányom tavalyról, az olvasásuk sorrendjében:

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen
Tudom, hogy az elsőhöz hasonlóan ebben a bejegyzésben hemzsegni fognak azok a kifejezések, hogy zseniális, meg fantasztikus, de hát ez mégiscsak egy kedvenc könyveket tartalmazó lista, amiben olyan zseniális könyvekről kell beszélnem, mint a Minden madár az égen. A romantikus történetként kiadott könyv nem áll kimondottan jól a moly.hu értékeléseiben, és ennek baromi egyszerű oka van, ez nem egy romantikus könyv, hanem egy zseniális disztópia, ami a sci-fi és a fantasy sajátos jegyeit is hordozza. A főszereplő fiút és lányt különc, az iskolában is mindig egyedül ülő kamaszként ismerjük meg. A fiú a szobájában azon ügyködik, hogy létre hozza az első tökéletes mesterséges intelligenciát, a lány pedig igyekszik megismerkedni a saját kitörni készülő boszorkányságával. A regény további részében tanúi lehetünk annak, ahogy felnőttként ez a két egymástól elsodort lélek a világvége idején a földi létezés utolsó napjaira készül, és ez a készülés már magában akkora ökológiai és ökofeminista állításokat tesz, amik alatt beszakad az asztal. És akkor még egy szóval sem említettem, hogy ez a könyv tele van szeretettel, állati bájos, vicces, kedves, és egyszerűen csodálatos. A mindenttudó író olyan háttérelemeket épített a szöveg mögé, amiknél oldalanként fogtam a fejem, hogy mennyire iszonyúan csodálatosan random, és hogy valójában mennyire viccesen elemeire bontott ez a világ, és mennyire óriási öröm, hogy több év megveszem-nem veszem meg baromkodás után végre megvettem és azonnal elolvastam. A könyv olvasása közben kétoldalanként jegyeztem meg a szobatársamnak, hogy ez a könyv zseniális, és ezt a könyvet igazából nekem írták, és a tény, hogy a srác még mindig a szobatársam, már külön ódát érdemelne.

Anthony Burgess: Gépnarancs
Ez meg egy kötelező darab volt, amiről mindig tudtam, hogy el fogom olvasni, de csak idén került rá sor. Minden barátom, ismerősöm nagyon lelkesen ajánlotta, és láthatóan az anarchista, punk mozgalom egyik alapszövege, ami széles körben vált ismerté, hiszen az emberi szabadság végletes megéléséről szól. A főszereplő egy kamasz kis tolvajbanda vezetője a hidegháborús Amerikába, ahol a fiatal főhős úgy érzi, nem lehetnek következményei a tetteinek, hiszen azokat senki nem kérheti számon, ő inkább az adott pillanatban él. Az első nagyobb rablásuknál őt mégis fülön csípik, a börtönben kap egy lehetőséget, hamarosan szabadulhat, ha részt vesz egy bűnmegelőzési programban, amely a tudatot rendkívül erőszakosan módosítja. A szöveg azáltal vált alapművé, hogy az akaratot, mint, ha tetszik, istentől kapott jogot veszi el a főhősétől, akivel vitathatatlanul empátiát érzünk, bűnöző volta, taszítóan közösségellenes viselkedése ellenére. Ha az egyén bármilyen jobb helyzetben lett volna, nyilvánvaló lett volna az empátiánk, de a főhős esetében ezzel dolgunk van, és ettől lesz ez egy nagyon felszabadító szöveg. Sokat fogok még rajta gondolkozni.

William Shakespeare: Hamlet
Nagyon hülye érzés, hogy a Hamlet benne van ebbe a felsorolásba, mert ha azt mondja valaki, hogy a Hamlet az egyik legnagyobb világirodalmi tapasztalata, akkor azért felvonjuk a szemöldökünket és mosolygunk egyet. Hogy aranyos. Olvasta a Hamletet, de azért butácska. Nos, bízom benne, hogy velem nem ez van, de akár gondolhatjátok rólam is ezt. Sokadjára olvastam újra a Hamletet, most épp Nádasdy fordítását olvastam, a friss olvasás után pedig végre vettem belőle saját példányt is. Hamlet a fejemben régen egy kamasz srác volt, aki utálja a felnőtteket, utál felelősséget vállalni, és ebben neki tök igaza is van, mert a felnőttek nem az igazságot képviselik, hanem magukat. Nos, a Hamlet képem nő velem. Most épp felnő, de nem tudja mit tegyen. Elképzelése sincs, hogy hihet-e egyáltalán a kóborló szellemnek, és hogy mit tegyen anyjával, aki vagy áldozata vagy elkövetője az öreg Hamlet halálának, de míg bizonyítékokat keres, lassan mindent felőröl maga körül, és a halogatásával mindenkit elveszt. Valahogy így van ez a történet most a fejemben, és úgy érzem, megért engem ez a Shakespeare nevű csávó 500 évvel korábban.

Cara Delevinge – Rowan Coleman: Mirror, mirror
Nem tudom, hogy mivel indokoljam meg igazán, hogy miért van itt ez a könyv. Egy ifjúsági regény, ifjúsági klisékkel. Szinte tök idegen, ifjúsági regényekből jól megszokott karakterű osztálytársak alakítanak egy zenekart, amelyiknek a hangzása az egyből valami nagyon ütős lesz, és ők a suli legmenőbb zenekarává vállnak. Amiben talán más, hogy a zenekar megalakulását követő első évben járunk, amikor elkezdődik a regény, de ez sem rendkívüli. A szöveg talán attól működik, hogy nagyon jól választott narrátort, és talán attól is, hogy nagyon hitelesen írja le a szereplők különböző, de mégis összeérő idegenségét. Szerettem ezt a könyvet, mert ezt az idegenséget tudtam kötni ahhoz, amit a kamaszságról izomból gondolok, szerettem, mert tényleg elhittem, hogy ezek a karakterek képesek arra, hogy otthonra találjanak egy ilyen zenekari helyzetben, és bírtam, hogy egy bivalyerős LMBT+ csavar volt a történetben, amiről nem lehet írni, mert állati gusztustalan dolog volna elspoilerezni, így én sem tettem, amikor bejegyzést írtam róla.

Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve
A dologhoz hozzátartozik, hogy a nagymamám tavalyelőtt tavasszal halt meg, és elég rossz volt az egészségügyi állapota, így nem az Alzheimer-kór vitte el, de szenvedett benne. A nővéremmel nagyon sokat beszélgettünk még a mama életében is arról, hogy milyen állapotban van, illetve, hogy mi milyen kis pillanatokat vettünk észre, amikor már nem volt velünk, vagy amikor másként mesélt el valamit, mégis, azt tudjuk mondani, hogy a története feldolgozatlan volt bennünk, amikor meghalt, intézkednünk kellett és továbbélni. A nyáron mindketten elolvastuk ezt a könyvet, amit a szerző szépen és líraian az édesanyja leépüléséről írt, jó kapaszkodókat adott, szavakat, ismerős érzéseket, a mi félelmünket és tehetetlenségünket. Jó volt olvasni erről, és jó volt, hogy tényleg művészetté, esztétikai minőségű versszerű szövegekké sűrítette mindezt a tapasztalator.

Rafael Pinedo: Plop
A Plop egy durván jó könyv. Egy apokalipszis utáni világban játszódik, ahol a mi életünk romjain elkezd egy új civilizáció működni, de ez az újfajta működés egészen újraírja azt, amit mi a működésről gondolunk. Ebben a civilizációban nincsen kötődés emberek, akár szülők és gyermekek között, sőt, a csoportok a túlélés mentén sem igazán működnek. A törzseket csupán a kezdetleges, és kifejezetten szexuális jellegű rítusaik és tabuik kötik össze, és szinte ennyi is, ami az olvasót a civilizációra emlékezteti. A rendkívül szikár nyelvű kisregény főhőse Plop, akit az anyja a sárba pottyantott és magára hagyott születésekor, de a törzs legidősebb tagja és az olvasás egyetlen birtokosa magához veszi. Plop története azért állati izgalmas, mert egyszerre él a törzsben, és egyszerre át is látja a törzs működési mechanizmusait, maga is játszmázik, megkísérti a törzs társadalmi hierarchiáját, míg ő kerül vezető pozícióba, és noha átlát a rítusokon, mégis a saját hatalmának a csapdájába sétál. Fontos szöveg, amitől sokkal nyitottabb lettem én is a rítusok fontosságára (ezt már most tök jól használom a tudományos munkámban), és ami ráébreszt a kultúra állati mélyen gyökerező voltára (erről meg a barátaimmal beszélek rengeteget azóta).

Biró Krisztián: Eldorádó ostroma
Bocsánatot kérek minden barátomtól és ellenségemtől, hogy mindig ezt a könyvet dicsérem (már nekem is kínos, és ez volt az utolsó), de ez a könyv a legjobb dolog, ami bepottyanhatott a fiatal kortárs irodalmi életbe, hiszen az állati feszes és pontos versek ugyanazokat a kérdéseket tematizálják, mint amit a friss elsőkötetesek (városba kerülés, identitásválság, szülők…), de ez a kötet nagyon erősen csinálja ezt. A könyvről ebben a megközelítésben egészen hosszan recenzáltam a Tiszatáj online-on, kattinst oda, ha még nem győztelek volna meg eddig.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Szóval ha 2020-as olvasmányélményről kell gondolkoznom majd, akkor erre a könyvre fogok emlékezni. Mert ez a könyv rettenetesen betalált. Erről a könyvről írtam már nagy hangvételű kritikát, ami idén majd megjelenik egy folyóiratban, tervezem tanulmányt is írni belőle, és most úgy néz ki, hogy a kötetem egyik mottója is egy ebből való idézet lesz. Ocean Vuong a 30 éves vietnami származású amerikai szerző a regényében egy levelet ír az anyjának, amit az anyja nem tudna elolvasni, mivel bevándorlóként sosem tanult meg angolul. Ocean ebben a regényben számot vet a családja által hordozott, továbbhagyományozott traumákkal, mintákkal. Saját gyermekkorán keresztül nagyanyja és anyja történetét látja megelevenedni, akiknek a tehetetlenségét gyermekkora óta szégyelli, ebből a családból rántja ki kamaszkorában a szerelem, amit egy dohánytermesztő fia iránt érez, valamint később a felsőoktatás is egy ilyen kiemelő tényezővé válik. Ő angol irodalmat tanul, mindez a regény első oldalaitól egy tiszta helyzet, a saját életében is irodalmi mintákat, egyéb metaforákat, hasonlóságokat keres. A regény abban van állati közel hozzám, hogy szélsőségesen idegen ez a szöveg midentől, és nagyon elemi módon ragadja meg az értelmezői, lejegyzői távolságban lévő otthontalanságot. Nem egy problémák megoldása után, azok lezártságából, hanem az elsőgenerációs értelmiségi pályakezdés válságainak közepéről mesél, és ez nagyon-nagyon jó, élő dolog. Lesz még bőven róla szó a blogon.

James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna
Ez a könyv nagyon szép. Ez az első dolog, amit el kell mondanom róla. A fekete társadalomról szól, a történet egy fiú körül zajlik, akit a rendőrség ártatlanul vádolt meg nemi erőszak elkövetésével. Amellett, hogy ez persze egy újabb hasonló történet, nagyon különbözik attól az elbeszélésmódtól, ahogy ezeket a történeteket el szokták mesélni. Ez a könyv tele van szeretettel és hittel. A történetet elmesélő lány, a főhős szerelme egy pillanatig nem kételkedik a barátja ártatlanságában, nem inog meg harcolni és nem inog meg remélni, a családja pedig mindenben támogatja őket. Ez a történet iszonyúan békés, szép, és elképesztően szépen beszél a család verhetetlenségéről. Szintén egy olyan szöveg, amit már régóta figyelgettem, de csak most szereztem be és olvastam el. Örülök, hogy megtörtént velem.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Olga Tokarczuk olyan bölcsen ír, hogy meghalok belé. A Nobel-díjas író a mágikus realizmus és a kelet-európai abszurdot használva ír ökológiai, társadalomlélektani dolgokról, és a szövegei megvilágítóbbak és igényesebbek, mint bármi, amit valaha olvastam. Ebben a regényében az Őskor nevű kis lengyel faluban járunk, ahol az idő ugyan halad, és a szereplők is részt vesznek a világtörténelemben, hiszen a könyv elején az apa a háborúból érkezik meg, a könyv történetében bevonulnak a német majd az orosz seregek a faluba, mégis minden egy egészen más időszámítás szerint működik. A szöveg 2-10 oldalas kis fejezetekre, időkre tagolódik, ahol a Szűzanya oltáron és gombákon keresztül az összes szereplőig mindenki megkapja a maga idejét. A történet azzal a kelet-európai tapasztalattal játszik, hogy itt mindent meg lehet szokni, bármi is történik a világban, az nem lep meg minket, ugyanakkor egy pillanatig sem sajnáltatja a szereplőket. Az egyszerű emberek csak élnek a saját világuk szerint. A boszorkány lánya tanítja a fiatal fiút, a Szűz Anya figyel a kutyára, a magára hagyott vénasszony kiabál a teliholddal, az idő pedig mindig megy tovább. Decemberben olvastam, és mindent akarok Tokarczuktól eztán, mert a keze alól bármi az épülésemet fogja szolgálni.

Noshát, ennyi lett volna ez a jó hosszú bejegyzés, bízom benne, hogy mindenki talált valami kedvére valót közte. Ha van kedvetek, írjátok meg, mi volt a ti kedvenc könyvetek tavaly, vagy arról is írjatok, ha olvastátok már valamelyiket ezek közül.

Hamarosan érkezem egy régi visszatérő bejegyzéstípussal, értékeléssel is adós vagyok még rengeteggel, meglátjuk, mennyire leszek állati ügyes. Mindenesetre semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Decemberi summa

Sziasztok,

hiába az új év, nem feledkezhetünk meg a régi adósságokról sem, így muszáj volt gyorsan összeszedni, hogy mi volt az a 6 könyv, amit decemberben beszereztem magamnak, és mi volt az az öt, amit sikerült elolvasnom. És ha már nagyon benne vagyunk, akkor írtam arról is, hogy milyen bejegyzések születtek decemberben. Tudjátok, mint a summákban. Nézzétek:

6 könyvet sikerült beszereznem decemberben:

Bobby Hall: Szupermarket
Érezted már azt, hogy semmi közöd egy könyvhöz a fülszövege, minden jegye, és minden más alapján sem, de téged mégis vonz, és úgy érzed, hogy megkapod belőle azt a progresszívitást, és azt a fekete humort, amire a szíved mélyén annyira vágysz? Hát persze, hogy érezted. Na, nekem ez a könyv az, és Black Friday akcióban volt a Libriben, így le is csaptam rá végre. Ez egy pszichothriller egy skizofrén férfiről, akit kidobott a barátnője és most az anyjával él, valamint egy szupermarketben dolgozik, ami egy bűntény helyszíne lesz. Drog, szex, gyilkosság, mentális betegség, generációs tapasztalat… Azt hiszem az utóbbi jelző ígéretei miatt került a kívánságlistámra a megjelenésekor. Most már példányom is van.

Mészöly Ágnes: Darwin-játszma
Már rengetegszer volt szó arról a blogon, hogy miért is szeretem annyira Mészöly Ágnest, mint távolról ismert magánembert, szóval ezt nem részletezem, bár alapvetően ez a végtelenül pozitív személyes élmény hatására akarok nagyon sok mindent olvasni tőle. A Darwin-játszma egy ifjúsági krimi, amiben egy osztályközösség tagjai igyekeznek kiutálni az osztályfőnöküket. Azt gondolom, hogy ez egy tök érdekes téma, tetszik, hogy az egésznek egy ilyen evolúciós keretet ad a cím, ugyanakkor tudom, hogy sok barátom is úgy gondolja, hogy a szerzőnek nem sikerült elkapnia az ifjúsági nyelvet itt… Meglátom. Azért most vettem rá magam, mert az egyik csoporttársam most ifjúsági krimiket kutat, és ez az egyik könyv, amivel foglalkozik, ezért gyakran került szóba, de egyébként is régóta tervben volt.

Taffy Brodesser-Aknen: Fleishman bajban van
Válástörténet, amiben bár a bíróság az anyának ítélte oda a gyermekeket, az anya nem viszi el őket, hanem eltűnik. A szövegben, ha jól értem, ez a valamiféle bizonytalanság dolgozik majd elsősorban. Az, hogy mit mer megtenni az apa, hogyan dolgozza át az életét, hogy egyedül, azaz tökegyedül felnevelje mindkét gyerekét, miközben nem tudja, hozhat-e hosszútávú döntéseket. Nagyon szerettem a Kramer kontra Kramert, dolgozom most egy válástörténettel, amiről kritikát fogok írni, és így egyszerűen benne volt a levegőben, hogy ezt is meg akarom venni. Lassú olvasmányt ígér a szöveg és a nagy terjedelem, meglátjuk, hogy s mint lesz.

Palya Bea: Ribizliálom
Az van, hogy nagyon szeretem Palya Beát. Voltam önkéntes Kapolcson, a Művészetek völgyében, amikor neki ott udvara volt, és azóta általában járok koncertjeire, ha mehetek, figyelem a nyilatkozatait, interjúit, hallgatom az régi és új dalait, és időnként szükségem is van erre a Palya Beás pozitívságra. Amikor Kapolcson voltam, már megjelent az önéletírása, de valami érthetetlen okból eddig nem vettem meg, és nem olvastam el, most viszont lementem a Libribe, megvettem és el is olvastam. Jól tettem. Beás könyv lett, és feltöltött, tényleg. Azokról a helyzetekről mesél, amikből a dalok is születtek, a és a Tovább nő album dalai mögötti történetekbe is betekintést kapunk, noha a Ribizliálom a album előtt jelent meg. Ezzel együtt is tényleg csak rajongóknak ajánlanám, mert nem egy nagyon jó szöveg objektíven, viszont nagyon olyan, mint amilyen Palya Bea munkája is. Szókimondó, dalolgató, szerelmes, bátor. Szerettem, de nem ajánlanám bárkinek.

Olga Tokarczuk: Bizarr történetek
Olga Tokarczuk egy csoda, és én majdnem lemaradtam róla. A lengyel szerzőnő 2018-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat (vagy hát, 2019-ben kapta meg a 2018-ast, biztos emlékeztek, a Me Too-mozgalom nyomán előkerült ügyek elsöpörték a bizottságot), és akkor annyit utána néztem, hogy ki is ő, és aztán ennyiben maradtunk. Nem igazán érdekelt, ami felfoghatatlan, mert hát nagyon érdekes dolgokat találok róla, és bizonyára 2019-ben sem volt ez másként. Szerencsémre a sors rendelt nekünk egy csodálatos egyetemi kurzust, ami végig a szívemben zajlott, tényleg, ahol kellett Tokarczuktól az Őskor és más időket olvasni (lent, az olvasottaknál nagyon fogom imádni), és akkor úgy láttam, hogy én ennek a nőnek a bevásárlólistáját is el akarom olvasni. A Bizarr történetek lesz a következő olvasmányom tőle, kis novellák, mágikus realizmus, kelet európaiság, ökológiai nyitottság. Szeretni fogom, mert már a lelkemre tetováltam.

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik
A második világháború után vagyunk, az erdélyi kitelepítések idején, és egy család földönfutóvá levését olvashatjuk végig Selyem Zsuzsa saját, érzékeny, többfókuszú hangján. Selyem könyvét 2020-ban a World Literature Today az év legjelentősebb angol nyelven megjelent szövegei közé sorolta, és én is úgy gondolom (mert nyilván számít), hogy a szerző speciális, természeti és társadalmi figyelmességgel dolgozó elbeszélésmódja egyértelműen saját, felismerhető pozíciót érdemel a kortárs irodalomban. Tavasszal olvastam az akkor megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című szövegét, most pedig ismerkedem a korábbi regényével.

5 könyvet sikerült elolvasnom decemberben:

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Szóval Tokarczuk. Ez a könyv fantasztikus. Egy lengyel kis falut, Őskort látjuk a német határ mellett, ahol felnőnek az első világháborúban született gyermekek, majd a falut második világháború német és orosz seregei is megszállásuk alá veszi, noha ez igazán a falu életét nem határozza meg. Mert ez a falu nem olyan, amelyik megtörhetne. Nagyon sajátosan gyönyörű és szeretnivalóan kedves, mély ebben a szövegben, ahogy a kelet-európai abszurd és a mágikus realizmus találkozik, és kiaknázzák azt, amiben mindketten óriásiak. Élnek, feldolgozzák a traumákat valahogy, és nem lepődnek meg semmin. A szöveg egy nagyon széles perspektívát nyújt, minden kis abszurd szereplőnek megvan a maga nézőpontja, de természeti erők is megkapják a maguk idejét. Az egymás mellé helyezett 3-4 oldalas rövid történetekből az egész falu élete és az egész világ sorsa rögzül, miközben hihetetlenül szerény az egész szöveg. Ez a könyv 2020 egyik legjelentősebb olvasmánya számomra, sajnálom, hogy csak két napot hagytam az olvasására, de nem hiszem, hogy utoljára olvastam volna a könyvet.

Pungor András: Az Egon
Az Egon. A barátaimnak csak Egon Úr, mert hogy viccelődünk róla. Szeretjük, kedveljük, tiszteljük. Rónai Egonról van szó, az ATV egyik műsorvezetőjéről, aki a Húzóst, és az Egyenes beszédet viszi. Ma azt mondhatjuk, hogy talán a politikai interjúműsorok csúcsát képviseli ő. Én, koromból adódóan csak ebben a közéleti újságírói szerepben láttam, de a könyvből kiderült, hogy mint olyan sokan az újságíró szakma nagyjai közül, ő is a sportújságírással kezdte, és volt rádiós is, rádiótulajdonos is azokban az időkben, amikor még kialakulóban voltak a ma sem túl tiszta rádióviszonyok. Egy kerek riportkönyv volt ez a könyv, amely Rónai Egon édesapjának életén át a következő gyerekéig mindent lefedett. Számomra a legizgalmasabb részek egyértelműen a rendszerváltás kori frekvenciákról szólóak voltak, hiszen állatira érdekel ez a fajta kereskedelmi médiává válás (nyilván ezt az érdeklődésemet a televíziós műsorkészítő képzésről hozom), de jó volt csak úgy beszélni arról is, mik az ő ideái, hogyan értékeli a mai pozícióját, milyennek látja a politikát az asztal túloldaláról.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
Orvos-Tóth Noémi pszichológusként arról írt egy könyvet, hogy milyen, akár generációkról-generációkra, akár születésünkkel, születési helyzetünkkel, neveltetésekkel kapcsolatos traumák és minták határoznak meg minket, és állnak a teljes életünk útjába. Szeptember óta pszichológushoz járok, és a pszichológusom ajánlotta ezt a könyvet, bár tudtam róla korábban is, hiszen nagyon sokan olvasták és méltatták a könyves tartalomgyártók közül. Nyilván ez a könyv sem vált ki egy terápiát vagy szakemberi segítséget, de arra jó, hogy lerövidítsen egy-egy terápiás időszakot, felvetéseket tesz, amik akár nálad is előfordulhatnak, tudatosítja a mintáidat, és sok-sok sok példát hoz.

Palya Bea: Ribizliálom
(Fent már írtam róla.)

André Aciman: Harvard tér
Aciman legkevésbé szeretett könyve ez számomra, bár eddig csak a Szólíts a nevedent és a Találj rám!-ot olvastam, és azt vártam, hogy a Harvard tér lesz a kedvencem. Az egyiptomi származású fiatal felnőtt főszereplő a 70-es években tanul az USA elit egyetemén (Ki nem találnátok melyiken), de még nem igazán találja a helyét ebbe az új országba, az is meglehet, hogy ki fogják csapni az egyetemről. Egyszer csak találkozik a nagy hangú szintén egyiptomi taxissal egy kávézóban, akit nem igazán fogad be ez a kapitalista világ, ezért gyűlöli és megveti azt. A két férfi barátsága izgalmas, működik köztük valamiféle állandó függés és álandó játszmázás, és Aciman itt is a lélekkel igyekszik dolgozni, de nekem nem sikerült éreznem a főhősben a regény eleje és vége között lezajlódni ígért változást. Sajnálom, mert van egy ilyen akut válságérzetem így 2020 után (kinek nincs), és bíztam benne, hogy ebben a könyvben kapok valami kulcsot… De persze, nem azt mondom, hogy rossz könyv, mert egy kevésbé sikerült Aciman könyv, az még mindig jó, csak jobbra számítottam.

3 bejegyzést írtam decemberben:

Igazából szépíthetném akárhogy, úgy érzem, hogy egyrészt ez a december egy kezdetleges visszatérés volt, hiszen a régóta kimaradt októberi és novemberi summákat tudtam közölni, és volt egy év végi 2020-as büszkeségeimet, örömömet listázó bejegyzés is, ezzel együtt viszont nem volt Kibeszélős poszt, és azért nem, mert a félév végi dolgozatok és beadandók közben elfelejtettem. És nem csak a Kibeszélőst, hanem azt is, hogy péntek van. Értékelésre pedig nem is maradt rászánható időm.

Némi jövőbe tekintés

Bár jövő hét közepére tervezek egy ilyen erre megyünk posztot, annyit el szeretnék mondani, hogy sok szempontból a félévem nagy tanulsága az, hogy képes vagyok túlvállalni hatalmas, és szuper, megtisztelő feladatokat, majd elúszni mind a szemét, és bár minden évben megfogadom, hogy vadul naptárazni fogok, idén tényleg úgy érzem, hogy eljött ennek is az ideje. Ami miatt csak jövő hét közepén jön ez a tervezős bejegyzés, az az, hogy addig még tartogatok egy meglepetést, és jönni fog majd egy 2020 nagy kedvenc könyvei bejegyzés is a terveim szerint. Aztán már tényleg irányba állunk, hogy ha döcögve is, de menjünk már:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Szabad lettem?

Sziasztok,

még egy picit el vagyok úszva jövő hét közepéig, de mindenképpen szerettem volna elkezdeni az évet, és egy nagyon klassz új helyzetet tudok elétek tárni az első bejegyzésben. Január 1-én én ugyanis végeztem a kínos előbújásokkal, a ki nem mondott helyzetekkel, az üvegszekrényekkel, és rájöttem, hogy valójában mennyire voltam korábban szabad, és hogy mennyire vagyok most.

Otthon nem beszéltünk eddig arról, hogy meleg vagyok. Nem jött fel hat év alatt, mondhatnánk, de persze feljöhetett volna egy csomószor. Nem akartam felhozni. Nem mertem felhozni. Szegeden élek, 250 km-rel távolabb, nincsenek otthoni barátaim, az otthoni életemből néhány középiskolás barátom, ismerősöm maradt, akikkel időről időre összefutunk, és akikkel meg tudunk beszélni mindent. De ők sem olyan otthoniak, hiszen a többségük elköltözött, és egyébként is, Pécsről, középsuliból ismerem őket, nem a kis falukból, ahol a családom él. Ők a középsulis éveim alatt lassan megtudták, hogy meleg vagyok, van, akivel már direkt az LMBT+ aktivizmus hozott össze minket.

Régen azt gondoltam, hogy elég lesz majd akkor előbújnom otthon, ha már haza akarok vinni valakit, hiszen a melegség csak annyit jelent az életemben, hogy majd egy fiút fogok hazavinni. Persze ez akkor sem volt igaz. A melegség például azt jelentette az életemben, hogy depressziós kamasz voltam, hogy érdekeltek az emberi jogok, hogy kerestem ennek a másféleségnek a kulturális nyomait. És ez még csak a kezdet volt.

Aztán elkezdtem slamelni. Meg lett ez a blog is. És az irodalom is. Mindez azt jelentette, hogy nem osztottam meg a saját közösségi oldalamon szinte semmit, ami a bloghoz vagy a melegséghez kötődne, mert nem akartam, hogy észrevegyék. Nem csak ők, a család barátai is.

Nem azért, mert magamat akartam megvédeni, hanem azért mert őket. A családomat. Legalábbis azt magyaráztam magamnak. Nem akartam, hogy azt gondolják a nővéremről, hogy neki van a meleg öccse, vagy hogy hozzájuk jár az a meleg rokonuk Szegedről. Persze ez nem erről szólt, hanem arról, hogy nem bíztam bennük és magamban ahhoz, hogy elmondjam: meleg vagyok.

Létrehoztam Facebookon egy olyan láthatósági beállítást, amiben mindenki látja a megosztásomat az otthoniakat leszámítva. Az Instagram történeteimet otthon nem látta senki, mert oda gyakrabban esik be egy-egy meleg kontent. Minden meleg témájú tartalom megosztásánál el kellett gondolkoznom azon, hogy lett-e új otthoni az ismerőseim között, és be kellett állítanom a láthatóságot. Nem éreztem azt, hogy szabadon posztolhatok, noha a kezemet én saját magam fogtam le.

És ebben az egészben ez a legdurvább. Hogy nagyon nagy szerencsém van, mert veszélytelen lett volna bármelyik pillanatban kimondani ezt. Tudták, és én tudtam, hogy tudják, mégis egy üvegszekrényben ültem. Átláttunk rajta, de én nem voltam elég bátor kimászni belőle, pedig azt gondolom, hogy az elhallgatások és a másképpen fogalmazások nem építették a kapcsolatunkat.

Úgy kezdtem el beszélgetni erről, hogy azt mondtam, mind tudjuk, de legyen kimondva, hogy meleg vagyok. Mert nem akarom ezt tovább elhallgatni, nem szeretném ezt takargatni, nem szeretném, ha erről csak sugdolózva lehetne beszélni, amikor valaki, akár én, kimegy a szobából.

Én nem így tekintek a melegségemre, és nem így tekintek magamra. Büszke meleg vagyok. Persze nem a melegségemre vagyok büszke, hanem arra, hogy ma szabadon tudok élni vele. Hogy építettem belőle valamit, hogy gondolataim, érzékenységeim lettek belőle. Meleg vagyok, és még egy csomó minden egyéb. Amíg titkolom ezt egy picit is, vagy amíg én megkülönböztetem a meleg tartalmaimat a nem meleg tartalmaimtól, addig viszont hagyom, hogy ez határozzon meg, és ez uralja az életemet.

Mindig azzal nyugtattam magam, hogy ugyanaz az ember vagyok, csak én a fiúkat szeretem, amihez viszont csak nekem és az esedékes másik fiúnak, fiúknak van köze, de ez nincs így, ha a családodnak beszélni akarok erről, vagy pláne nincs így, ha el akarom ezt rejteni.

Most szabadon posztolhatok. Ez az első blogbejegyzés ebben a helyzetben. Nem hiszem, hogy olvasni fogják, de ez már az a bejegyzés, amit akár olvashatnának is, nem zavarna, hogy rájöttek, hogy észrevették. Tudom, hogy így is szeretnek, és elfogadják azt, amit írok, és amit gondolok.

Mindig úgy gondoltam erre a Szegeden levésre, blogolásra, hogy szabadon lehetek bennük. És ez így is volt. Nem jutott haza semmi. De nem akarom azt, hogy ha szóba jön a blogom, akkor soha semmiről ne tudjak beszélni. Készülök az első verseskötetemmel, amivel kapcsolatban remélem nem fog az előjönni, hogy a melegségemből olvassák (Erről majd gondolok írni egy következő kibeszélőst, hogy miért nem.), de közben mégis csak fennáll ez a veszély, és nem akartam, hogy innen-onnan tudják meg. Nem akarom tovább takargatni azokat a munkákat, amikre egyébként büszke vagyok, és 2021-től nem is kell. És ez sokkal nagyobb szabadság, mint eddig bármi, amit megtapasztaltam.

És ez most jó.

A mai bejegyzésben csak erről az újfajta élményről szerettem volna nektek vallani, mert úgy gondoltam, hogy erről jó volna beszélni veletek, mert egyrészt ez fontos számomra, másrészt pedig már négy éve az előbújásról (is) papolok itt nektek. Szóval ennyi voltam mára.

A jövő hét közepe után biztosan érkezem majd a decemberi summával, azt hiszem a januári 1 és 6 is kimarad, de jó volna egy éves tervező dolgot kiírni, remélem a jövő héten már erre is futja, és az első értékelés is megszülethetne a következő két hétben. Ezek most kő kemény ígéretek, új év, új én, rendszer a blogban, ilyenek…

Bízzatok, és ne felejtsétek a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

21 dolog, amiért baromi hálás vagyok 2020-ban

Sziasztok,

az idei utolsó bejegyzésben arról gondoltam írni, hogy mi mindent jelentett nekem 2020, aminek ugyan a nagy kereteit a koronavírus adta meg, mégis, azt tudom mondani, hogy egy hihetetlenül izgalmas, tartalmas, bátor és önismeretben gazdag év volt számomra. A mai bejegyzéshez visszapörgettem az instagramomat és a facebookomat, és mutatom azt a 20 dolgot, ami idén történt velem, és amikre elképesztően büszke, vagy amikért elképesztően hálás vagyok:

1.) Megjelentem a WMN-en

Van egy srác, Tomi, aki most érettségizett, és külföldön tanul tovább. Írt egy cikket arról a WMN-nek, hogy nem bújik elő, mert sem a mikrokörnyezete, sem az ország nem olyan, amiben könnyen előbújik az ember. Én abban a cikkben ráismertem azokra a gondolatokra, amik 16-17 évesen engem is meghatároztak, és arra gondoltam, hogy írok neki egy választ a mostról. Ilyeneket írtam bele, hogy:

Az életben nem leszel „egy meleg srác”. Egy srác leszel. Tomi. Aki szeret focizni. Aki jól tanul. Aki magyar, de úgy döntött, hogy külföldön folytatja. És amúgy, meleg leszel. Mert nem fontos a melegséged, ha focizol. Nem fontos a melegséged, ha tanulsz. Nem fontos a melegséged akkor sem, ha néha majd eldúdolod a Himnuszt magadban az idegen, de már belakott városok utcáit járva, és akkor sem, ha nem fogod tudni meghallgatni, mert az egésztől rosszul leszel. A melegséged az életed sokkal kisebb részét határozza meg igazából, mint gondolnád, és ebbe majd beletanulsz.

Itt találjátok az egész cikket.

2.) Generációs slam

Januárban megírtam és előadtam a kedvenc saját slam poetry szövegemet. Nagyon régóta felcseszem magam azon, hogy lenézik emberek a generációnkat, mert nem értik meg, hogy egy más világban kell helytállnunk, mint nekik, és hogy az életünk elején nem tudunk máris felmutatni teljesítményeket, noha ismerve a jogainkat, jogszerűen működő munkahelyet szeretnénk, esetleg tisztességes bért is. Nagyon régóta kerestem ennek a típusú elégedetlenségnek a nyelvét, és Purosz Leonidasz: Egy férfi nem hagyja félbe című verseskötete azt hiszem megoldotta a problémát. Úgy éreztem, hogy itt lehetett dühösnek lenni, lehetett vagdalkozni, és legitim dolog volt számonkérni a meg nem értés szándékát. Tényleg dühös és vagdalkozós szöveg lett, de ez az, amire tényleg a legbüszkébb vagyok a slamben töltött öt és fél évem alatt.

3.) Szilvió blogol bele a nagyvilágba

Április 1. Karantén van már hetek óta, de lassan túlesünk az első két hét sokkján és rájövünk, hogy kezdenünk kell valamit a kialakult helyzettel. Én blogolni kezdek. Nyitok egy saját blogot, ahol saját magamról írok. Áprilisban indult a 20on.hu-n a KarantÉn önismereti gyakorlófüzet, 30 feladattal, hogy minden nap gondolkozzunk valamin, és én azok kapcsán írtam minden nap. Aztán meg a szívemhez nőt ez a felület, bár keveset írok, írtam rá azóta. Még áprilisban írtam magamhoz használati utasítást, vagy levelet a tündérkeresztanyámnak, de beszéltem itt arról is, hogy nem csak a homo- és transzfóbia ellenes küzdelem napján fontosak a szivárványzászlók, hogy nekem is fáj Trianon vagy hogy Bogdán László hiánya megrázó a magyar közéletben. Szeretem ezt a blogot, mert random ötlet volt, megcsináltam, és valami jó sült ki belőle. Mert itt aztán tényleg bármiről írhatok, és ha valami nem hagy nyugodni, írni is fogok róla.

(A poszt írása után arra jutottam, hogy lehet, hogy ezt a bejegyzést például a Szilvió random blogol blogra kellett volna kitenni, de késő bánat, meg már be is szerkesztettem ide, ugye.)

4.) Talán érdekes lehet, amit csinálok?

Ez 2020 egyik nagy tanulsága. Mármint tényleg. Lett Twitterem, ahová a bármilyen kis szar dolgaimat ki tudom szórni, Instagramon kialakult egy vizuális nyelvem, több új projektbe is belekezdtem, és vannak mindig emberek, akik olvasnak, figyelnek, valamilyen érthetetlen okból kedvelnek egy adott ügy mentén. És ez tök butaságnak hangzik, de hogy nem voltam túl erős önbizalomban. 2020 nagy tanulsága az, hogy megszólalhatok. Gondolhatok valamit, gondolkodhatok dolgokról, akár ortó nagy baromságokról, valakit meg fog találni. A barátaimmal van most egy ilyen mantránk, hogy legitim, amit érzünk, gondolunk, és 2020 nekem az az év volt, amikor ezt azt hiszem tényleg megértettem.

5.) Vizi Dávid elmondja a Leomlott reggelre című versem

Küldött egy e-mailt Máté Gábor, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, színész, a Katona József Színház igazgatója, hogy a Katona a költészet napján egy youtube versvideó sorozatot tesz ki a Szép versek 2019 antológiából, és elmondhatnák-e az én versemet is. Nyilván, nézzük reálisan, nem hiszem, hogy Máté Gábor személyesen levelezget ilyen ügyekben, de akkor is. Ez egy nagyon jó dolog volt. Vízi Dávid pedig nagyon máshogy szavalta, mint ahogy én szavaltam volna, és nagyon szeretem, hogy így van.

6.) Lehetnék bárki versantológia

Egy nagyon hasonló megkeresést találtam Péczely Dórától, aki egyszer csak rám írt, hogy a 2017-ben megjelent, általam is hihetetlenül sokra tartott Szívlapát antológia után ismét egy kortárs antológiát szerkeszt, és nem csak az van, hogy beválasztotta két versemet, de az egyik verssoromban meglátta a könyvnek a címét. A kötet maga mostani pályakezdők és már halott szerzők harmincéves koruk előtt született verseit tartalmazzák, azt gondolom, hogy egy izgalmas lenyomata a 2017 utáni folyamatoknak, amikor is rárobbantak a fiatalok az irodalmi életre. Nem minden vers baromi erős, de minden vers mögött ott van egy lehetséges baromi jó költői életút lehetősége, és elmondhatatlanul megtisztelő, hogy ezt az egészet az egyik versem sora fogja össze.

7.) Jelenkor publikáció

Nincs olyan magyar nyelvű irodalmi folyóirat, amit többre tartanék a Jelenkor Folyóiratnál, és az egyértelműen mindig magas színvonalú szerkesztés mellett itt a pécsiségét is meg kell említeni. Nem mondom, hogy a középiskolás éveim alatt sokat értettem belőle, amikor kinyitottam, de mindig volt valami, amit jónak találtam, amikor városszerte random helyeken megtaláltam. És nekem ebből a szempontból is hihetetlenül nagy dolog ez. Hogy most valaki az én versemet is elolvashatja egy random valahol fekvő Jelenkorban.

8.) Új felületre költöztünk

Ezen már régóta gondolkoztam, de soha nem tettem meg, mert az igazat megvallva, nekem és az Egy meleg srác olvas blognak nagyon jó helyünk volt az blog.hu-nál. Az Index csapatának nagy közös felállása mégis egyértelmű helyzetet teremtett, és örülök, hogy ez megtörtént, mert kiderült, hogy képes voltam létrehozni egy új felületet, és nem omlott be az egész. Ti, olvasók is maradtatok, és minden rendben, noha a régi bejegyzések képeinek az átszerkesztése még mindig nem sikerült teljesen. Örülök, hogy állunk, és hogy nem állunk rosszul. Megtanultam ezt a kezelőfelületet is, és a nagyobb felelősség sem szakadt még rám.

9.) Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj

A Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat az irodalmi intézményrendszer írószervezetei olyan fiatal alkotóknak adják egy készülő kötet munkatervére. Idén 13-an kaptuk meg fél évre ezt az ösztöndíjat, és ez nagyon sok mindenre adott lehetőséget számomra. Sokkal nyugodtabban tudtam belevágni az őszi szemeszterbe, mert volt tartalékom arra az esetre, ha ismét ki kellett volna költöznöm a kollégiumból, lehetővé tette azt, hogy megjelenésükkor beszerezzem az kortárs irodalmi anyagokat, pszichológushoz járok belőle, utaztam is, mert városokból írom a verseskötetem, és vállaltam utazásokat, és közben Orcsik Rolanddal és Zilahi Annával dolgoztunk keményen a kötet anyagain. Nagyon hálás vagyok ennek az ösztöndíjnak, jól jött, jókor jött, és amit elköltöttem belőle, az mind jó helyre ment.

10.) Veszprém, te csodálatos

Veszprémi Szilveszternek hívnak, és nem szeretem ezt a nevet az apámmal való kapcsolatom rendezetlensége miatt. Ugyanakkor Veszprém nevét boldogan viselem, mert ebbe a városba az első pillanattól szerelmes vagyok. Az van, hogy ez a város szép, gyönyörű. Tele van kis utcákkal, sikátorokkal, jól sétálható a belvárosa, lassú, tele van nehezen megtalálható, de megtalálni érdemes helyekkel, és egyszerűen csak jó dolog sétálgatni ott. A lelkem egy darabja az a város, és idén találtam meg. Ez jó volt.

11.) Elkezdtem a mesterszakot

Mostantól végre mesterszakon tanulok, és ez egészen jó dolog. Állati izgalmas dolgokat is tanulunk, sokkal gyakorlatibbak az óráink, alkalmazható tudást kapunk, és a tanáraink partnerként tekintenek ránk, hajlandóak a gondolataink és akár a kutatásaink mentén is gondolkodni. Bár nagyon jó és nagyon rossz óráink is voltak a félévben, meg ugye a fele online ment le, mégis stabil volt az egész, mert négy elmondhatatlanul fantasztikus és különböző emberrel vagyunk együtt, szupermódon vicces és támogató a csoportchatünk, néha átisszuk és beszélgetjük a kijárási korlátozást, és baromira megfejtjük közben a világot. Szóval ja, elkezdtem a mesterképzést, és eddig tényleg olyan, mint a nagykönyvben, és elmondhatatlanul hálás vagyok néhány tanárunknak és a csoporttársaimnak, hogy ez egy ennyire jó történés.

12.) Pszichológushoz járok

Ez egy fura dolog, mert mindig is azt hittem, hogy nagyon gyenge lábakon áll a mentális egészségem. Mindig azt gondoltam magamról, hogy depressziós vagyok, de most lett a Móricz miatt olyan anyagi helyzetem, hogy nem hiányzik a havi 4-5 pszichológiai ülés ára a pénztárcámból. A jó hír, hogy nem vagyok depressziós, és nagyjából 10-15 ülés alatt már értem, hogy mi mindent cipeltem eddig, és mi minden választott el attól az embertől, aki valójában lehetek. Sokkal könnyebben nyitok most emberek felé, nem szorongok, ha csevegnem kell egy-egy helyzetben, és elkezdtem bízni magamban, a megszólalásomban és teljesítményemben. Nem mondom, hogy minden helyzetben sikerült átlépnem a korlátozó gondolataimat, de sokkal halkabbak, és tanulom nekik azt mondani, hogy nincs igazuk. Egyszer kimondtam a félelmeimet, és neki kellett állnom nevetni a terápia alatt, annyira abszurdak voltak, és ez egy baromi erős tapasztalat.

13.) Jobb barát vagyok, mint amilyen korábban lehettem

Ezt tudom a legkevésbé megfogni, miközben tényleg iszonyatosan érzem ezt. Sokkal jobban igyekszem támogatni a barátaimat, jelen lenni a krízisükben vagy a mindennapi örömeikben, és tanulni azt, hogy mik a jó szavak egy-egy adott helyzetben. Igyekszem őket is lebeszélni a káros mantráikról, tanuljuk észrevenni, hogy mit csinálunk jól, és igyekszem én is jobban kiadni magam nekik. Hihetetlenül nagyra becsülöm most a jó és építő embereket magam körül, szeretem, ha szeretnek, és jó jókat beszélgetni. Ez most tök hülyeség, meg általánosság, de nekem ez biztosan 2020.

14.) Dik, egy szegedi homlokzat

Az első pszichológus utáni pénteken láttam egy házat, ami mellett nap mint nap elmegyek, de eddig nem néztem fel. Lefotóztam, kitettem instára #mamilyenházvagy, és ennyi. Pár nap múlva történt egy hasonló. A harmadik ilyennél arra jöttem rá, hogy kellene erre egy instaoldalt csinálni, majd a villamosmegállóban létre is hozam. Dik, egy szegedi homlokzat a neve, és mindenféle homlokzat van rajta, telefonnal fotózva, ahogy szembe jönnek velünk az után, ha figyelmesen nézünk. És az emberek azt hiszem értik ezt a figyelmes felfelé nézelődést, és ez klassz dolog. Szeretem, bár a karantén és az online oktatás magába zárja most. Mégis, jó, hogy akkor, csütörtökön, négy után egy-két perccel megcsináltam, lesz még rajta tartalom úgyis.

15.) Törzsasztal Műhely, és mindaz, amit jelent

A Törzsasztal Műhely a legkedvesebb dolog, ami az irodalmi életből történt velem. A Törzsasztal egy szegedi irodalmi intézménysorozat, amelyik havonta fiatal alkotókat hív meg. Egy, a szerzővel való műhely keretében bárki megmutathatja a verseit a többieknek, majd egy esti zenés irodalmi beszélgetésen beszélnek a szerző friss kötetéről, új munkáiról. És ez az egész Törzsasztal baromi vicces, laza, kedves, olyan, aminek jó a tagjának lenni. Nekem volt szerencsém az első alkalomtól részt venni a csoport munkájában, műhelyalkalmain, de azt érzem, hogy idén érkeztem meg hozzájuk igazán, és jó, hogy részt tudok venni benne. Nyáron volt egy szuperjó felolvasássorozatunk, aztán szerveztünk egy támogatói bazárt szeptemberben, aminek én a könyvvásáros részéért feleltem, és nagyon jól esett a lelkemnek figyelni azt, ahogy ez magától működik ilyen baromi kedvesen. Nagyon nagy öröm számomra ez a megérkezés és megértés, és tök hálás vagyok érte.

16.) Eközben Szegeden blog

Ez egy valóra vált álom. De tényleg. Csodálatos fotós és író barátokat hívtam össze, és együtt csinálunk valamit, ami túlmutat rajtunk. Korábban nem igazán láttuk sem az irodalomban, sem a fotózásban azt a Szegedet, amit mi megélünk nap mint nap, ezért megteremtettük azt fotók és tárcák párbeszédeként. Szeretnénk egy olyan városi tapasztalatot mutatni, amelyik nyitott és kíváncsi, keresi a mindennapok témáját, és olyan dolgokat tesz elmesélhetővé, amik egyébként nem feltétlenül hírértékűek, mégis a város működéséről szólnak. Nagyon izgalmas munka volt, ahogy ez a blog összeállt, jó ennek a motorja lenni, és jó látni, hogy az emberek kíváncsiak ránk, és értenek minket. Nagy terveink vannak, az Eközben Szegedent nem blogként, hanem projektként látjuk, és szeretnénk terjeszteni az igét erről. Az oldalt ide kattintva érhetitek el, és arra gondoltam, hogy beszúrom ide a tényleg csodálatos imázsfilmünket, amit néha csak azért nézek meg, hogy tényleg elhiggyem.

17.) Kibeszélős bejegyzések

Szóval nem tudok igazán sok mindent kiemelni a blogon idén, talán a Kibeszélős bejegyzések rendszerszerű működése az egyetlen, amit igazán jónak tartok, azt viszont abszolút. Olyan dolgokról értekeztem, mint hogy milyen szerintem a jó LMBT+ reprezentáció, mit jelent az, hogy LMBT+ kánon, mit tudunk kezdeni a buzi szóval, igaza van-e Toroczkai Lászlónak, aki mindenhol szivárványos propagandát lát, vagy hogy melyik könyvek kísértek el életem 1-1 meghatározó szakaszában… Szeretem ezt a bejegyzéstípust, jó látni, hogy megtalálta a helyét, kevés dolog biztosabb annál, minthogy ez háromhetente továbbra is lesz.

18.) Pezsgőzz hétfőn

Sokat beszéltem már a mentális egészségről ebben a bejegyzésben is, de úgy érzem, hogy ez a történet megérdemel egy külön pontot, mert precedenst teremtettünk arra az egyik csodálatos barátommal arra, hogy bármit meg lehet csinálni, hiszen mi egy hétfőn pezsgőt rendeltünk, jéggel, és jegesbödönnel és minden fenszivel együtt. És ez a fajta céltalan merészség a kedvenc metaforám lett. A miért is ne?-nek a metaforája, és annak, hogy lehet, bármit lehet, és ez azért is jó, mert bárkinek elmeséltem de azt nem lehet helyzetek kapcsán, értették, hogy de igen, lehet. És ez baromi jó, szóval ti is pezsgőzzetek hétfőn, meg csináljatok mindent, mert amúgy lehet mindent, amit csak szeretnétek.

19.) Petri-díj jelölés

A Petri-díj az irodalmi térben egy lehetőséget jelent évente egy pályakezdő szerzőnek, hogy a Magvető Kiadónál jelenjen meg az első kötete, és idén én is a jelöltek között voltam, ami minden a következőkben leírtak ellenére nagyon megtisztelő dolog. Pályakezdőként számomra minden ilyen megerősítő gesztus nagyon sokat jelent. Ugyanakkor az irodalmi intézményrendszerben ez egy nagyon vitatott elismerés, mert nem mindig azok kapják meg, akikről azt gondolja az irodalmi közhangulat, hogy igazán a legérdemesebb rá. Épp az ilyen kritikák miatt idén valamennyire transzparensebb lett a jelölés, mégis egy olyan művész kapta meg, aki nem igazán publikált korábban, és nem is vett részt az irodalmi életben, miközben három bivalyerős anyag is volt a bírálók előtt, akikre szórnám a kötetet. És hogy asszem túl kezdő irodalmár vagyok még ahhoz, hogy ne csesszenek fel az intézményrendszerek visszásságai, noha tényleg nem gondolom, hogy engem rövidített volna meg. De mindegy, a jelölés maga nagyon jó dolog, megtisztelő volt ezekkel az alkotókkal egy névsorban is lenni.

20.) Releváns lehetek?

Ez megint egy visszatérő dolog, de határozottan egy dologra gondolok most. Elkezdem irodalmi kritikát, interjúkat és recenziókat írni, és kisebb fennakadásokkal, de úgy érzem, hogy ez nekem menni fog majd. Nyilván még egy pálya legelején vagyok, és még rengeteget kell tanulnom, de úgy érzem, nagyon nem bukhatok bele. Ennek a pontnak az egyik eredménye, hogy novemberben megjelent egy interjú Nádasdy Ádámmal a Tiszatáj online-on, amit én csináltam, de hamarosan ugyanott jön majd egy recenzióm 2020 szerintem egyik legjelentősebb lírakötetéről; az új kedvenc könyvemről írtam egy hosszú kritikát az egyik legfontosabb irodalmi folyóiratba, ami jövőre szintén megjelenik; dolgoztam egy recenzión, ami szintén jövőre jelenik meg egy számomra fontos helyen, és dolgozom is új dolgokon. Jó érzés jó visszacsatolásokat kapni, szeretek gondolkozni szövegeken, szeretem, hogy nem csak a fejemben van valami, hanem le is tudom a gondolataimat írni, és szeretem, hogy talán ennek is van értelme.

21.) Nyitottak vagyunk projekt Számít a történeted! kampány

Végül az év végén én is elkezdem feltűnni a Nyitottak vagyunk projekt Számít a történeted! kampányába, amiben a blogról és a bloggerré válásomról mesélhettem. A projekt célja, hogy a kisebbségi csoportok tagjai előtt megosztható, továbbmesélhető pozitív történetek is álljanak, amik arról beszélnek, hogy a kisebbségi élet is tele van lehetőséggel. Örülök, hogy a kampány az én történetemet is megosztásra érdemesnek találta, a kampány főoldalán kívül a Glamur online oldalán is megjelent egy interjú velem.

Szóval ilyen volt ez az év

Pár hete a dohányzóban azt tudtam mondani a szobatársamnak, hogy nagyon jó év volt ez, és hog még egy ilyet. Nyilván kevésbé gondolom végig, hogy mi mindent jelentett ez. Nekem is hiányoznak a kocsmaasztal melletti beszélgetések, hiányzik a slam poetry, örülök, hogy megtanultunk a szemünkkel mosolyogni, de jó volna végre a szánkkal is. Nagyon nyomasztónak éltem meg a karantént és a karantén második eljövetelének levegőben lévő ígéretét, sajnálom, hogy a lelkem most nem töltőthedett fel az Ördögkatlan fesztiválon… Nem panaszként mondom, csak nem volna igaz, ha 2020-ról egy csupa ömlengős posztot írnék.

Mégis, az a helyzet, hogy 2020 talán életem legsikeresebb éve volt. Közel kerültem ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék, és elindultam valamerre, amerre talán még nem vezet határozott cél, de tudom, hogy jó felé visz. 2020 számomra egy csodálatos alap volt, amire tudok majd építeni, és szeretek építkezni. Nincs bajom a munkával.

Jövőre már okosabban, építkezősen megyünk könyvekkel is a szivárványig!

Szilvió

Novemberi summa

Sziasztok,

lassan de biztosan én is beérem magam talán, bár tudom, hogy elfelejtkeztem a legutóbbi Kibeszélős bejegyzésről, és nyilván 1 és 6 bejegyzés sem lesz már idén… Szóval nem állunk jól, ezt látjuk, de nagyon igyekszem. Most például hozom a befejezett novemberi summát, amiben a 21 novemberben beszerzett könyvről, a 6 elolvasott könyvről, és a 3 megírt bejegyzésről fogok mesélni. Kezdjük is el!

21 könyvet szereztem be novemberben

Voltak köztük cserélt könyvek, érkezett recenziós példány, volt Black Friday is, és beesett egy impulzusvásárlás is. Mutatom:

Carmen Maria Machando: A női test és más összetevők
Nagyon beteg, másféle, okos, figyelmes zsánernovellák nőkről, amelyek pszichológiai realizmus és a disztópia, a komédia és a horror, a fantasy és a fabulizmus műfajainak a keveredéséből állnak össze. A történetek egy része LMBT+ történet, és nagyon lelkesen ajánlotta a figyelmembe az Agave csodálatos és frissen igazolt sajtósa, így nagyon kíváncsi vagyok, mit kapok ettől a könyvtől.

Fehér Miklós: Fekete normalitás
Zenész és egy szabadságát, békjótlanságát kereső főhős története ez, úgy képzelem a kimunkált könyvtárgyban megbúvó regényt, mint egy valamiféle identitásgörcsöt, ami zajlik, árad és dől. Nem igazán tudok sokat a könyvről, csak megtetszett a címe, és a Forum kiadótól nem szokatlan igényesség, így hazahoztam egy cserepolcról.

Vidra Szabó Ferenc: Határmezsgyék vándorai
Szintén cserepolcról jött haza Vidra Szabó Ferenc kötete, amit már régóta figyeltem, de nem tudom, hogy akartam-e, mertem volna-e valaha pénzt áldozni rá. A szerző Uszadékfa című könyvét már olvastam, ami az első magyar nyelvű inteszex regény, de az inkább korrekt szöveg volt, mint jó olvasmány. Úgy veszem észre, hogy a Határmezsgyék vándorai Vidra Szabó fő műve, három történetet tartalmaz, amelyek szintén az identitás köré szerveződnek. Az elsőben egy elsőgenerációs értelmiségi útját látjuk a hetvenes évekből, aki Budapestre kerül és próbál az egyetem mellett élni valahol, a másodikban egy inkubátorban talált fiú történetét olvashatjuk, aki éppen felnő, a harmadikban ugyanezt a fiút követjük, ahogy találkozik egy osztálytársával, és tanulják megélni az érzelmeiket. Van bennem félelem ezzel a könyvvel kapcsolatban, de közben várom is. LMBT+ címkés, biztosan lesz még róla szó a blogon.

Pál Sándor Attila: Balladáskönyv
Pál Sándor Attila költő harmadik kötetéről van szó, amelyben a balladának a megszólalásmódjait nagyon széles spektrumon értelmezi. Magát a kötetet talán az fogja össze, hogy a versek mindvégig a sajátos kelet európai kollektív tapasztalatból szólalnak meg, ezáltal egy valamennyire alternatív valóságképet festenek. Nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy jó, igen, ez egy ilyen balladáskönyv, tudom, hogy létezik, de engem az ilyen népieskedés annyira nem izgat. Lassan megismerve a kötetet azt látom, hogy egyrészt nem igazán népieskedik, másrészt pedig tök izgalmas, ahogy teremt egy balladára alkalmazható világot. Tavaly jött ki a kötet könyvhétre, de kellett idő, amíg felfogom a tétjeit és megveszem. Vannak ilyen történetek is.

Kopriva Nikolett: Amire csak a fák emlékeznek
Nikivel volt egy közös felolvasásunk az A38 hajón, aminek talán hamarosan látható lesz az anyaga a youtube-on is, és a felolvasás előtti napon jelent meg az első verseskötete, és tök hálás vagyok azért, mert kaptam tőle egyet. Eddig, bevallom, nem olvastam végig, de ezt a könyvet veszem elő, amikor egy lassú versélményre van szükségem. Egy a természetbe és a múltba révedő, intim lírát csinál, amit végsősoron kellemes olvasni. Én biztosan feszesebbé dolgoztam volna ezt az anyagot, de ezzel kapcsolatban majd nála is kialakul valami munkadolog biztosan, de egy nagyon erős aurával és érzékenységgel dolgozó kötet, amibe csak egy-egy vers erejéig is érdemes beleveszni.

Seth Godin: Minden marketinges sztorizik
Ezt a könyvet tudtam még tavaly ősszel a leghatékonyabban használni a TEDx előadásom felépítéséhez, és ebben a félévben kellett egy előadást tartanunk a storytelling színházi alkalmazhatóságáról, és számomra egyértelmű volt az, hogy ehhez a könyvhöz fogunk nyúlni. A storytelling könyvek a magyar piacon elsősorban ezt a műfajt belülről vizsgálják, megnézik, mitől jó egy történet, de kevesebbet foglalkoznak a story környezetével, a befogadók igényeivel és azzal, ahogy egy jó story aktív tevékenységre késztet. Sajnos már nincs a piacon a könyv, pedig ha ilyen témában kerestek, egyértelműen ez a legjobb választás. Mi a HVG Könyvektől a két raktárban talált alig szépséghibás utolsó könyvet kaptuk meg, amiért elmondhatatlanul hálásak vagyunk, tényleg a félévünket mentették meg.

André Aciman: Harvard tér
André Acimant, a Szólíts a neveden és a Találj rám! szerzőjét talán senkinek nem kell bemutatni, aki a blogot olvassa, de az sem baj, ha igen, mert szívesen bemutatom. A Szólíts a nevedennel azt hiszem a szerző belopta magát az LMBT+-t olvasó emberek szívébe, hiszen egy nagyon tiszta, szeretetről, szerelemről, identitáskeresésről, kamaszságról, vágyról szóló könyvet hozott létre, aminek az idegenségét továbbvitte a szerző a Találj rám! című folytatásregénybe is. A Harvard tér már nem a Szólíts a neveden sorozat univerzumában játszódik, nem is LMBT+ regény, de szintén a 70-es években vagyunk, az USA-ban, Cambridge-ben, a Harvardon, ahol a végzős, de magát még mindig idegennek érző egyiptomi bevándorló srác megismerkedik egy nála idősebb hangos arab taxisofőrrel. Kettejük nagyrészt beszélgetése ez a könyv, az első fejezetben főleg az emberi kiismerhetőség szabályairól van szó benne, a taxisofőr, mint egy beavató, de szintén idegen van jelen a történetben, a főhös pedig keresi a saját egyetemi és egyáltalán amerikai számításait. A könyvet előrendeltem, így a november végi megjelenés után azonnal átvehettem, és egy picit jobban vártam, mint bármilyen Acimant korábban, mert az idegenség, kapunyitás most nálam is akut téma, és Aciman meg jól ír ilyen válsághelyzetekről. Az első 70 oldal meggyőzött, és most itt tartok, de ugye, nyugtával a napot.

James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna
Az egész úgy volt, hogy nagyon elegem volt mindenből. Egy fontos versenyre küldött dolgozatomat írtam, és úgy döntöttem, hogy amint végzek, megengedem magamnak azt, hogy impulzusvásároljak egyet a könyvesboltban. A Ha a Beale utca mesélni tudna már régóta a kívánságlistámon volt, de eddig valahogy sosem vettem meg, most viszont megláttam, és tényleg azt éreztem, hogy ha most nem veszem meg, sosem vettem volna. A könyv Tish és szerelme Fonny történetét mesélik el, akik a hatvanas-hetvenes évek Harlemében fiatal felnőttként szerelmesek egymásba. Fonnyt egyszercsak elviszi a rendőrség, mert egy bevándorló nő megerőszakolásával vádolják, de Tish és a családja végig hisz az ártatlanságában. És ez a szöveg állati szép. Tish meséli el, hogy hogyan alakult ki a kettejük kapcsolata, hogy mennyire egyértelmű, hogy ők ketten egymásnak vannak teremtve, és hogy mennyire tud bízni a szerelmében, a családjában és az emberi jóságban. Nagyon szépen fogalmaz a fülszöveg, mert ebben az elképesztően gyönyörű szövegben tényleg arról van szó, hogy van, amit még egy végletekig igazságtalan társadalom sem képes elvenni az embertől: a remény és a szerelem. Óriási öröm számomra, hogy végre megvettem ezt a könyvet, és hogy végig ennyire minőségi szöveg volt a maga fantasztikus és biztonságos aurájával. Nem mindannapi olvasmányélmény.

Pungor András: Az Egon
Ez a könyv Rónai Egonról szól, akinek a munkáját én már csak az ATV-n, a Húzósban, az Egyenes beszédben és az 500-ban ismertem meg, de korábban rengeteget rádiózott, és sportújságíróként is aktívan tevékenykedett. Pungor András kötete talán három nagyobb egységre bontja az életútleírást. Egyrészt beszél arról, hogy milyen volt Egon gyerekkora, itt színész-konferanszié, menedzser édesapjának az életét is bemutatja, másrészt betekintést kapunk a rendszerváltás utáni, sokáig bizonytalan lábakon álló magyar médiastruktúra működéséről, harmadrészt látjuk azt Az Egont, aki ma már intézmény a politikai és kulturális életben. Nagyon bírom az arcot, mert random, mosolygós, emberi, de oda tud kérdezni a vendégeinek ebben a valóságshowban, amit magyar közéletnek nevezünk, és jó volt ennyi mindent megtudni róla, arról, hogy mit gondol, és egyáltalán a magyar média helyzetét hogyan látja a saját átélt tapasztalatai alapján. Engem tényleg állatira érdekelnek a rendszerváltás és 1997 ősze, a kereskedelmi televíziózás elindulása között eltelt idő médiaviszonyai, nyilván ezek a fejezetek kötöttek le a legjobban, de egyébként is tudom ajánlani azoknak, akik értik, mit jelent Az Egon, akire mi a barátainkkal következetesen Egon Úrként hivatkozunk.

Ben Lerner: Az iskola Topekában
Ben Lerner néhány versét ősszel kezdte el lehozni a Versum Mohácsi Balázs elég menő fordításában. Egy ilyen nagyon rideg, rögzített nyelv az övé a versei alapján, ami megnyerő volt számomra, így mindenképpen szerettem volna esélyt adni a harmadik, magyarul elsőként megjelent kötetének, és a már fent említett impulzusvásárláskor le is csaptam rá az újdonságok polcon. Az iskola Topekéban egy kisvárosban játszódik, több idősíkon, több szereplő mozgatásával. A fő szál Adamé, akinek az édesanyja a családi traumáinak a feloldását keresi, az apja pedig elkallódott lelkű fiatalokon kíván segíteni. Adam kiemelkedő tanuló, országos versenyeken is részt vesz, és nyilvános szereplésre biztatja az egyik iskolatársát is, aminek a fülszöveg sokat sejtetően nem tart a legjobb ötletnek. Egy társadalmilag érzékeny (akár az sem baj, ha kifejezetten erősen reflexív) feszült nyelvű regényt várok ettől a könyvtől.

Michael Ende: Momo
Ende első, és eddig egyetlen általam olvasott könyve a Momo, amiben egy ártatlan kislány képes csak és kizárólag arra, hogy megmentse a világot a szürke emberektől, akik a többieket időspórolásra kényszerítik. Nem nagyon mondanék többet annál, minthogy ennek a könyvnek olyan világa van, hogy meghalsz belé a gyönyörűségtől és a kreativitástól, miközben hatalmas és rétegzetten is alaposan kidolgozott kapitalizmuskritikát tartalmaz. Amikor odaadta az egyik barátom, hogy ezt el akarom olvasni, nem hittem el. Most a vásárban szereztem végre magamnak saját példányt.

Michael Ende: Varázslóiskola Vágyországban
És találtam a vásárban egy másik Endét, ami gyönyörű illusztrációkkal működik és egy portálon át elérhető másik világot mutat, a Vágyországot, ahol két kalandos legjobb tanuló fantáziadús évét követjük az iskolában. Nem tudom mit kezdett ezzel a helyzettel Ende három évvel a Harry Potter és a bölcsek köve megjelenése előtt, de a Momo óta nagyon bízom benne.

Bálint Ágnes: A repülő dívány
Julit az iskolai szünidőben most először falura küldik Lidi nénihez, és noha elsőre minden ott megtapasztalható dolgot szörnyen unalmasnak tart, lassan kialakul Lidi néni családjával valami játékos, szórakoztató viszony. Ifjúsági regény 1977-ből, ami egy nagyon kedves barátom kedvenc gyermekkori olvasmánya volt, és most nekem ajándékozta belőle a gyermekkori példányát, amit hatalmas dolognak tartok, és amiért hálás vagyok. Legkésőbb a vizsgaidőszak végéig biztosan el fogom olvasni.

Vincent & Vincent: Nincs új a nap alatt
Hogyan is éli meg egy férfi?
Vásárban vettem, mert azt hittem (úgy emlékeztem), hogy LMBT+ könyv. De nem. Mert ezt a könyvet nőkről írták. És a szexről. Férfiak, akik néha Casanovák, néha meg lúzerek. Rövid történetek arról, hogy valójában ahány aktus… nos, tulajdonképpen, annyiféle aktus. Nem tudom, hogy tényleg elkezdett-e érdekelni, vagy csak meg akarom magyarázni magamnak, hogy nem dobtam ki a pénzem, de a férfi szerepekről például akár érdekeseket is mondhat. Például. Szoktak olyan délutánjaim lenni, amikor minden mindegy, csak el akarok olvasni egy könyvet, ami lepihentet és érdeklődésben tart. Na, ez azt hiszem ilyen lesz.

George Orwell – Fido Nesti: 1984
Nagyon furcsa a viszonyom az 1984-gyel, mert előbb olvastam erre a szövegre is reflektáló népszerű elméleti munkákat, mint ezt a szövegeket, és talán emiatt is az 1984 (amit csak idén olvastam el) olvasása közben minden, amit olvastam, nagyon erősen vizuális volt. Láttam a hasonló épületeket és a technikai megfeleltethetőséget a szöveg mögött. Amikor megtudtam, hogy kiadják magyarul is ennek a szövegnek a képregényadaptációját, akkor az ezzel kapcsolatos kérdések aktívan elkezdtek foglalkozni, még ha azóta sem volt időm tüzetesen belenézni a könyvbe. Amit belelapozás alapján láttam, az mindenesetre ígéretes volt, és nem is gondolom, hogy csalódni fogok benne. Ha van műfaj, ami nagyon jól bánik a disztópikus helyzetekkel, akkor az a képregény műfaja, noha kíváncsi vagyok, mit kezd azzal a sivár térrel a rajzoló, amibe Orwell a történetét írja. Meglátjuk.

Linn Skaber: A szívem egy bezárt bódé
Mit is mondhatnék? Ez a könyv most jelent meg a Scolarnál, rengeteg kamaszmonológot tartalmaz, amelyek a felnövés egy-egy nagyon random krízisét dolgozzák fel, az első csóktól a szüleink veszekedésének a hangján át, a gyászon, vagy épp a drogot szállító pizzafutár számának nem tudásán keresztül. Ezek a történetek rövid 2-5 oldalas monológok egy hangra, amik egy tényleg sokszínű és a maga nemében beteg kamaszkort mutat meg, és teszi mindezt elképesztően szép illusztrációval. Nagyon szépen kiállított nagy alapú könyv, az egyetlen kérdésem ezzel kapcsolatban, hogy kinek szólnak igazából, de hamarosan újra fogom, újra kell olvasnom, és akkor meglátjuk, van-e erre válaszom.

Rebeca Makkai: Négy betű
A négy betű, ami alapjaiban határozta meg a XX. század végét, és határozza meg ma is a szexualitásról, pláne (egyébként nem kimondottan helyesen) a férfiak közti szexualitásról való gondolkodást, az az AIDS, amelyet két személyes, egymásba fonódó idősíkon át szemlélünk ebben a könyvben. Egyrészt látunk egy chichagói gallériást, akinek épp tör fel a karrierje, miközben barátai sorban hullanak el egy új vírusban, másrészt látunk napjainkban egy anyát, aki az öccsét elvesztette a hetvenes években, és  aki most Párizsba utazik a lánya után, aki megszakította vele a kapcsolatot, miután belépett egy szektába. A két embert összeköti Nico, az öccs és a legjobb barát, de az optimizmusuk, szépség iránti vágyuk, kitartásuk, szeretetük és szélsőségekig kitartott reményük is rokonlelkekké teszik őket. A fülszöveg egy szép, de mélyen megélt történetet ígér, terveim szerint januárban el tudom majd olvasni, mert elég vaskos, de ez van kinézve a vizsgaidőszak utánra.

Zak Ebrahim – Jeff Giles: A terrorista fia
Történet a választás szabadságáról
Zak Ebrahim megtartotta minden idők egyik legnagyobb és legőszintébb TED előadását, amiben arról mesélt, hogy hogyan élte meg ő maga és a családja az apja terroristává válását, és hogy milyen felelősséget jelentett azzal a névvel élni az amerikai társadalomban, amit az egyik első arab terrorista is visel, aki 1990-ben megölte Meir Kahane rabbit, az egyik legnagyobb zsidó politikust. Beszél arról, hogy családjának fenntartását az apa neve miatt sokszor csak olyan segítségekből tudták megoldani, akik a terrorcselekménnyel szimpatizálnak, miközben a terrorcselekmény alapjaiban bolygatta fel a család életét is. A felnőtt Zak Ebrahim történetén keresztül azt láthatjuk, hogy hogyan él tovább egy gyermek ezzel a felelősséggel, hogyan viszonyulhat az apjához egy gyermek, ha így tette tönkre az életét, és bemutatja, hogy Zek maga hogyan igyekszik ezt a fajta nem kívánt nyilvánosságot a szeretet és a szabadság képére formálni. A TED előadáshoz képest a könyv egy bővített anyagot tartalmaz, konkrétumokkal, bővebb leírással, de a szöveg nem vesztett semmit az intimitásából. Régóta szerettem volna olvasni, most Black Friday akció volt a HVG Könyveknél, így megvettem, elolvastam, és örülök, hogy megtörtént végre.

Kánai András: Holnap történt
Öt sci-fi téma, amely valósággá válhat
A Holnap történt szintén egy régi motoros a kívánságlistámon és szintén a HVG Könyvek akciójában vettem, ahogy a listán szereplő utolsó két könyvet is majd. A Holnap történt tehát, ahogy az alcím is írja, öt elérhető, vagy közel elérhető utópia vagy disztópiahelyzetet kínál, a 3D nyomtatástól, a Nagy Testvér szerű, de az államtól független megfigyelhetőségen, az USA szerepének a megtorpanásán vagy a transzhumán kutatásokon át egészen a Mars-utazásig. Érdekel a könyv, mert érdekelnek azok a folyamatok, amelyeket a sci-fi olvasó Kánai András kiválasztott, és kíváncsi vagyok, milyen megfejtéseket kínál, ha a fülszöveg szerint nem inog meg benne a tudományosság etikusságába vetett hit. Örülök, hogy a polcomon van.

Oliver Sacks: Mozgásban
Ez a könyv az én szégyenem kb, de nem igazán tudom ki az az Oliver Sacks, pedig tanultunk is A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvéről, amiben azt járja körül, hogy hogyan teremthető meg egy értelmi fogyatékkal élő számára a teljes élet. Szóval neurológus kutató volt, ennél többet nem igazán tudok róla, ez pedig az ő életrajzi könyve, ráadásul LMBT+ címkés molyon, szóval lehet, hogy érdemes volna többet tudnom róla.

Deyan Sudjic: Épület-komplexus
Ide bemásolom csak a fülszöveget, meg azt, hogy nagyon olcsó volt a Black Fridaykor szintén a HVG Könyveknél, mert érteni fogjátok, miért kellett ez a könyv nekem nagyon.

A World Trade Center ikertornyai elleni, gyűlöletből táplálkozó terrorakció (sok más jelentése mellett) az építészet ikonikus hatalmának elismeréseként is felfogható. Speer Berlinje, Haussmann Párizsa, Ceausescu Bukarestje, a skót parlament vagy a Kreml sok mindent elárulnak szenvedélyeinkről, félelmeinkről, a hatalmasok világalakító törekvéseiről és az egyes társadalmakat meghatározó szimbólumokról, arról, ahogy az életünket éljük.

Hat könyvet sikerült elolvasnom novemberben

Gilles Deleuze – Felix Guattari: Kafka
A kisebbségi irodalomért
Deleuze és Guattari a múlt század jelentős irodalmi és filmes teoretikusai, filozófusai, és ebben a könyvben azt kutatják, hogy a Kafkai szöveguniverzumban, a kafkai szövegek által meghatározott gépben milyen aspektusokban jelenik meg Kafka mindenkori kisebbségisége. Alapvetően Kafka felől is izgalmas olvasni ezt a szöveget, mert rámutat arra hogy térhasználatukban, hatalmi struktúráiban mennyire egységes is az életmű, felveti a kérdést, hogy a kánon vajon jól gonfolkodik-e a befejezetlen A per című regényről, és folyamatosan reflektál arra a nem többségi helyzetre, amiben Kafka minden megnyilvánulása értelmezhető. Az életmű efajta mélyen analitikus olvasata mellett azonban én kifejezetten a kisebbségi irodalom felől olvastam, az érdekelt, hogy mit jelent Kafkánál, és egyáltalán a kisebbségi irodalmakban az, hogy a többség nyelvén szólalnak meg, és hogy mit kezd a könyv azzal a pozícióval, ami a társadalom a kisebbségi írónak, mint egy állandó politikai szerepbe kényszerült alkotónak ad, míg végül az esszé ledobja az atomot azzal, hogy minden alkotást kisebbségi irodalomként mutat, hisz mindenki rendelkezik valamilyen kisebbségi jeggyel, ami meghatározza azt, ahogy ír. Lehet, hogy ez most nem hangzik állati izgalmasan, de én egyetemen sem találkoztam érdekes Kafka olvasatokkal, és ezek a kisebbségi dolgok is jól hivatkozhatóak, szóval örülök, hogy olvastam, szereznem kell belőle majd egy saját példányt.

Virginia Woolf: Orlando
Virginia Woolf klasszikus regényét egy egyetemi kurzus keretében olvastuk, és nagyon örülök, hogy végre megismertem a szöveget, mert nem véletlenül tartja állati fontos szövegnek az irodalmi hagyomány. Orlando egy angol fiatal férfi elképesztően gyönyörű vádlikkal Erzsébet királynő udvarában, aki különböző kalandokat él át, egy ponton például nővé változik, és végigéli a múlt évezredet maradék néhány századát. Elképesztően gyönyörű szöveg, ami megelőlegezi mindazt, amit később mágikus realizmusként ismerünk, és folyik, dől, gondolkozik. Nők helyzetéről, irodalomról, szerelemről, csak a legfontosabbakról. Lesz még szó róla a blogon, bár nem tudom, hogy mikor.

Seth Godin: Minden marketinges sztorizik
(Fent már írtam róla)

James Baldwin: Ha a Baele utca mesélni tudna
(Fent már írtam róla)

Linn Skaber: A szívem egy bezárt bódé
(Fent már írtam róla)

Zak Ebrahim – Jeff Giles: A terrorista fia
(Fent már írtam róla)

3 bejegyzést tudtam novemberben megírni:

Már az októberi summában is meséltem arról, hogy tudom, hogy kevés bejegyzés születik, de azok, amiket kihozok, olyanok, amikre büszke tudok lenni, és ez azért végsősoron eléggé jó érzés. Az első novemberi Kibeszélőben arról írtam, hogy mi mindent csinálok most ahelyett, hogy blogolnék. Meséltem a kötettel való munkámról, egy másik blogról, mesterszakról, irodalmi helyezkedésről, mindarról, ami nagy energiákat mozgat most bennem.

Aztán szükséges lett megint arról dühöngeni, hogy egy baromi gonosz alkotmányozó többség vezeti az országot, és egyszerűen tényleg nem lehet mást mondani erről, mint azt hogy gonoszság és vakság. Majd a harmadik bejegyzésben arról gondolkoztam, hogy mi is az az LMBT+ kánon, mit várhatunk tőle, és mit vár el tőlünk ez a kánon? Melyikek azok a könyvek, amiket el kell olvasnunk? Egyáltalán hogyan alakul ki egy ilyen, és mi szükség van rá. Na, minderről írtam.

+1

A Tiszatáj Online-nak csináltam egy interjút Nádasdy Ádámmal, elsősorban az új könyve, A Szakállas Neptun (értékelés itt) kapcsán, de beszélgettünk társadalmi szereplvállalásról, LMBT+ novelláskötet írásról, és arról a folyamatról, amíg ez az anyag összeállt. Életem első olyan interjúja, amiben nem a saját felületemre csináltam, és pozitív visszajelzéseket kaptam utána, szóval ja. Szerettem, és ez is novemberben jelent meg. 🙂

Ennyi lett volna ez a bejegyzés most. Érezhetően a novembert elvitte a friss kutatásom és az egyetemi elvárások, de közben egyre jobban érzem, hogy a helyemre kerülök. Keresem még azt az egyensúlyt, amiben a blogra is tudok időt szakítani, ne hagyjon el minket a remény. 🙂

Nem ígérgetek új bejegyzést, bár nagyon szeretnék, de meglátjuk majd. 🙂 Addig is ti olvassatok és beszélgessetek sokat, hogy menjünk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Októberi summa

Sziasztok,

jól látjátok a címet és a naptárat is. Nem tévedés, tényleg az októberi summámat olvassátok, és tényleg december van. Igen, 2020 második féléve úgy alakult, hogy meg kell tanulnom elengedni azokat a határidőket, amik nem életbevágóak, és meg kellett tanulnom nem fojtogatni és nyomasztani saját magamat is. Ennek a metaforája ez az októberi summa, amit nem szerettem volna semmiképp sem kihagyni, mert októberben minden barátom és ismerősöm és ismeretlen kedves szerzőm régóta várt csodálatos könyve megjelent, és sajnáltam volna, ha nem mesélhetek róluk nektek, pusztán azért, mert sem olvasni, sem blogolni nem igazán volt időm. Így alakult, hogy az októberemet summázva 18 beszerzett könyvről, 5 befejezett olvasásról, és mindössze 5 bejegyzésről tudok beszámolni, és azt is csak most tudom megtenni. De nézzük mindezt részletesen:

18 darab könyv került a könyvespolcomra:

Nagy Boldizsár (szerk.): Meseország mindenkié
A Labrisz Leszbikusokért Egyesület elküldte nekem 2020 legvitatottabb magyar könyvmegjelenését, amiről igyekszem majd a kialakult feszült diskurzustól függetlenül véleményt formálni, és azt nézni, mennyire működnek jól a mesékben található reprezentációk, és mennyire kreatívak, ügyesek, elkapottak a meseújramondások. Teszem mindezt azért, mert evidensnek gondolom azt, hogy Meseország mindenkié, és ez az üzenet nem mehet a tartalmi diskurzus rovására. Fura, de azt gondolom, hogy egy ideális államban nem a reprezentációról, hanem annak minőségéről kell vitatkoznunk, és én szeretnék ezen ideális állam eszméi szerint létezni. A könyvről pedig nyilván mindenki tud mindent, aki ezt a blogot olvassa.

Szederkényi Olga: Irodalmi popikon
Szederkényi Olga egy tetszetős nagy fehér könyvet szerkesztett össze, aminek a belívébe interjúkat készített fontos magyar és világirodalmi irodalmárok és az ő szereplőik, legfontosabb szövegeik szakértőivel. Egy izgalmas kezdeményezés, kedvelem, hogy a párbeszéd alapú interjú és az együttgondolkodás a műfaja, de egy picit még mindig zavar, hogy a szerző felől nyúl irodalmi kérdésekhez, és egyébként is, többször rajongószerűen alákérdez a beszélgetőpartnereinek. Szederkényi Olgával mindig az a tapasztalatom (Erről már a Nagyszerű nők kapcsán is írtam itt.), hogy állati progresszívek az eszközei és a témafelvetései, de valahogy ezeket soha nem sikerül valódi progresszióval megtölteni. Ezzel együtt persze ez egy jó könyv az az 5-10 interjú alapján, amit eddig elolvastam, de sokkal hiánypótlóbb és bevállalósabb és punk lehetett volna.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
Családi sebek és a gyógyulás útjai
Nagyjából a megjelenés pillanatától zajos siker ez a könyv, és én sokáig ágáltam is ellene, mert azért ilyen pszichológiai könyveket a pszichologizálók szoktak írni. Aztán több olyan könyves tartalomgyártó is dicsérte, akikről nem gondolom, hogy bedőlnének egy pszichologizáló blöffnek, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy beszerzem. Az utolsó lépés az volt, hogy elmentem pszichológushoz, és a családi dolgok kapcsán ő hozta fel és ajánlotta ezt a könyvet. Most terápia mellett olvasom, nagyon erős témákat mozgat, jó dolgokra ébreszt rá, és vannak benne olyan mondatok, amikbe a terápia alatt is bele tudok kapaszkodni, mert leírják azt, amit amúgy mindig is éreztem, de sosem tudtam ennyire jól megfogalmazni. Hasonló tapasztalat, mint a pszichológus, mert elég önreflexív ember vagyok, sokat gondolkodom magamon, de bizonyos egy-egy lépésnyire való megoldásokhoz egyedül nem vagyok képes eljutni. Nem hiszek benne, hogy könyvek helyettesíthetnek szakembereket, Orvos-Tóth Noémi sem állít hasonlót, de egyébként egy működő, (bár szólaljon meg bennem a könyves blogger: nagyon nagy fontokkal szedett, ezért aránytalanul hosszú) könyv ez.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita könyvét még szinte kiadásmelegen olvastam. Ritával 2017-ben ismerkedtem meg, azóta figyelem a munkáit és a szakmai alázatát. Elképesztően minőségi ahogy ír, egyszer Szegeden egy beszélgetésen azt mondta, hogy sokszor ír át anyagokat, és ez látszik mindenen, amit kiad a kezéből, így ezen a debütregényen is. A Mély levegő egy válástörténet, amiben egy nő, próbálja megtalálni önmagát az anyaságában, a bántalmazó kapcsolatán kívül. Egy nagyon szikár, de jól működő, kellemes belső humorral és jó ritmussal dolgozó okos, kimunkált szöveg, amiből nem lettek kispórolva a gondolatok. Elő volt rendelve, és az átvétel után elkezdtem olvasni, abból pedig végigolvasás lett. Szerettem.

Adam Grant: Eredetik
Hogyan mozdítják előrébb a világot a nonkonformisták?
Az az igény szülte a polcomra ezt a könyvet, hogy nem tudom, hogy valójában nonkonformista vagyok-e vagy csak tetszelgek benne, és azt várom, hogy egy könyv, ami nem ismer engem, a könyvesbolti találkozásunkig sosem látott, és nem is gondolt rám soha senki a könyvvel kapcsolatban… Nos, ő… megmondja. És ha már úgy ítéli, hogy nonkomformista vagyok, akkor mutassa meg, hogy a kreativitásom és az általam észrevett problémák hogyan teremtenek számomra identitást és egzisztenciát. A HVG Könyvek beszerzésével kapcsolatban mindig ilyen bugyuta történeteim vannak, de mindig jó könyveket veszek tőlük. Olyanokat, amik rokonok a bugyuta problémáimmal anélkül, hogy egy pillanatig bugyuták volnának, és szerintem ezt a tapasztalatot fogja tovább erősíteni ez a könyv is.

Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger
Ervin Morgenstern könyvet is vettem a hónapba, ami számomra azért elég nagy dolog. Mármint nem gondoltam, hogy ez valaha megtörténik. Az Éjszakai cirkuszról tudom, hogy nem igazán az én olvasói igényemet szolgálja ki, a barátaim és az általam követett tartalomgyártók körében is egy rendkívül megosztó könyv, és aztán jön a Csillagtalan tenger, amiről mindenki áradozik. (Bár nyilván, akik utálták az Éjszakai cirkuszt, ezt a könyvet már nem vették a kezükbe.) Azt mondják gyönyörű a nyelve, és ráadásul LMBT+ címkés a könyv. Az egész történetnek egy egyetemi könyvtárban talált könyv áll a középpontjában, amely különböző történeteket mesél a szerelmes rabokról, kulcsgyűjtőkről, névtelen őrzőkről és az őrzött tudásokról. Egyszerre van az bennem, hogy ez nagyon lila számomra, és nagyon más, meg egyszerre hiszek benne, hogy lesz majd egy pillanat, amikor pont arra lesz szükségem, hogy egy ilyen könyv elvarázsoljon.

Bék Timur: Aszterión
Timurt személyesen van szerencsém ismerni, többször találkoztunk már, hozzám hasonlóan többedéves szegedi bölcsész fiatalember, és eddig mindig tologattam, hogy megvegyem a kötetét, bár amúgy érdekelt. Október elején volt egy közös felolvasásunk a szegedi Nyugi Kertben, és ott kezdtem el azt érezni, hogy ideje volna beszerezni és elolvasni a kötetet. Jelentem, hogy az első feladatot teljesítettem eddig. Egy kimunkált, a poétikahagyomány és a filozófia felé egyaránt nyitott kötetet várok tőle, és nincsenek nagy aggályaim.

Tor Ulven: Türelem
Ezt a könyvet a híre repítette a polcomra, és eléggé vakon vásároltam, de elmondom, miért mertem. A XXI. század kiadó egy új világirodalmi líra kiadói sorozatot hozott létre a Versum segítségével, amely a nemzetközi líra elsőrangú, fiatalos és szuper friss fordító fóruma. Egyenként is nagyon szeretem és sokra tartom a szerkesztőit, de ez az oldal kifejezetten fontos a szívemnek, és ha a Versum és Vajna Ádám fordító melegen ajánlja a norvég irodalom ezen fontos kötetét, akkor én azt megveszem és jól elolvasom, mert bízom bennük. Tor Ulven a fülszövegek és az utószó alapján egy menő, de közben irodalmi jelenlétében egy nagyon nyomasztó alak lehetett, az irodalmi intézményrendszeren kívülről érkezik, nem végez egyetemet, és negyven évesen öngyilkos lesz. A Türelem az első kötete, nyugtalanító és nagyon más verseket ígér a fülszöveg, a nagyon mást eddig éreztem, de még csak belekaptam ebbe a könyvbe is.

John Ashbery: Önarckép konvex tükörben
A Versum-könyvek másik friss megjelenése, amellyel hatalmas adósságot térít meg a magyar lírafordítás. John Ashbery szerepe vitathatatlan a posztmodern amerikai és világirodalmi térben, az Önarckép konvex tükörben című hosszú versével, vagy a Farm című szövegével (szövegeivel), az egyetemi világirodalmi évfolyamelőadásokon is találkoztunk, ami csak kevés olyan szerzővel történik meg, akiknek nincsenek magyar nyelvű könyvei, pláne költőkkel ez még valószínűtlenebb. Örült a lelkem ennek a kötetnek, őszintén.

Kis Tibor Noé: Beláthatatlan táj
Noé könyvéről azt gondoltam, hogy azonnal el fogom olvasni, amint a kezembe kerül, de aztán nem így lett, mert Halász Rita könyve egy nappal korábban érkezett meg, és nagyon feltöltötte a hihetetlenül okos széppróza iránti igényeimet. Ezzel együtt tudom, hogy Noé könyve ilyen lesz, mert Noé maga hihetetlenül okos, és gyönyörű a prózája. Egy autóbaleset utáni életet ír le belső monológokon keresztül. Egy balesetet elszenvedő lányt, az apját és egy közelben élő testvérpárt követünk a regényben, akiknek a baleset alapjaikban forgatja fel az életüket. Hatalmasok az elvárásaim, de Noé könyve meg fogja ugrani őket.

Michel Houellebecq: Szerotonin
Amúgy ezt a könyvet nagyon szerette a régen Uranista néven blogoló kedves blogger barátom, és igazából én is jókat hallottam róla, és láttam leolcsózva egy szépséghibás könyvet, ezért arra jutottam, hogy hazahozom. A szöveg beszél az EU-ról, a mezőgazdaság hanyatlásáról, az elszemélytelenedő világról, miközben egy öregedő depressziós gazda gondolatait követjük, akinek megszűnt a libidója az antidepresszánsok hatására. Érdekel, hogy a szöveg mit hoz be a világomba.

Geir Gulliksen: Mielőtt elváltunk
Halász Rita könyve juttatta eszembe, hogy van még ez is, és el akarom olvasni. A norvég szerző itt a saját válástörténetét meséli el a felesége szemszögéből, rezignáltan, játszva a megismerés és egyáltalán a megismerhetőség korlátaival. Több olyan barátom olvasta és szerette, akiknek nagyon adok a véleményére, és most végre beszereztem.

Orcsik Roland: Legalja
Orcsik Rolanddal valószínűleg egy csomó mindent máshogy gondolunk a világban, az irodalomban, a versekben. Egy csomó mindent persze ő lát jobban, de az irányai sem mindig a legérdekesebbek számomra, éppen ezért nem volt egyértelmű, hogy megveszem a kötetét. Aztán arról beszélt, hogy lassan 20 év alatt sem sikerült feldolgoznia a délszláv háború traumáit, és hogy megrémíti az a hatalmi retorika, amit napjainkban tapasztal, miközben arról már felelős felnőttként a gyermekeinek is beszélnie kell. Érdekelnek ezek a problémafelvetések, és érdekel, hogy mennyire dolgozik identitásból Orcsik ebben a kötetben. Várom, hogy elolvassam.

Ali Smith: Ősz
Ali Smithnek 2019-ben jelent meg az (eddig azt hittem, hogy első) magyar nyelvű regénye a Hogy lehetnél mindkettő, ami egy romantikus freskófestő és a freskó nyomába járó feminista anya halálát vizsgáló fiatal életét fűzi össze. (Itt írtam róla.) Az Ősz az első brexit regény, amiben egy fiatal lány és egy idős kómában fekvő férfi történetét olvashatjuk, amelynek hátterében átalakul a teljes brit társadalom. Elizabeth a gyerekkori szomszédjának, barátjának mesél irodalomról, kultúráról, az általuk megélt közös múltról. Egy szép, szövetségről szóló regényt várok, ami jól dolgozik az intim helyzettel, miközben tényleg egy egész társadalmat mozgat az elbeszélt történetekkel. A Hogy lehetnél mindkettő gyönyörű elbeszélése kilóra megvett, nem félek ettől a szövegtől sem.

Mark Fisher: Kapitalista realizmus
Nincs alternatíva?
Mark Fisher a kritikai kultúrakutatás egyik legnagyobb alakja volt, akinek az esszéit olvashatjuk ebben a kis alapú rövid könyvben. A kapitalizmusról gondolkozik, amelyről azt állítja, hogy nehezebb elképzelni a végét, mint a világvégét, hiszen nem igazán tudjuk, hogy mi lesz utána. Úgy látja, hogy a filozófiától a popkultúráig minden berendezkedett erre a fajta működésre, és ebből csupán az képes kirángatni a világot, ha felfedjük a kapitalizmusban rejlő tarthatatlanságokat, paradoxonokat. Egyrészt azért vettem meg a könyvet, mert minden progresszív barátom nagyon szereti és paradigmaváltó olvasmánynak tartja (utóbbiban érzek némi túlzást, mert nem hiszem, hogy a progresszív ismerőseimet, barátaimat meg lehet lepni progresszióval), másrészt azért is vettem meg, mert beszél a könyv arról a depresszív nihillista válságéletről, amibe a ’89 után születettek csöppenek, és jó volna megérteni abból valamit, hogy miért érezzük azt, hogy minden egyes pillanatban egy forradalom előtt vagyunk. Nagy elvárások, nagy hírverés. Meglátjuk.

Borsik Miklós: Átoknaptár
Ez talán a legrandomabban megélt könyvvásárlásom októberben. Borsik Miklóssal voltunk már közös légterekben, de nem ismerjük egymást azt hiszem, viszont az egyik kedvenc instagram felhasználóm, mert ő is a városok, terek, architektúrák témában posztol, és állati menő dolgokat oszt meg. Ezért gondoltam megvenni és elolvasni a kötetét, amely ugyan nem ezzel a témával foglalkozik. Az átoknaptár egyfajta mindennapokban fellelhető egyszerű, de feszült másképplétezést akar mutatni, másféle figyelmet, kimerevített pillanatokat kínál a fülszöveg szerint. Ezek alapján még bármi lehet, de csalódott lennék, ha a feedje után ne lenne állati menő Borsiknak a kötete is.

Frank O’Hara: Töpregések vészhelyzetben
Fura a viszonyom ezzel a verseskötettel így egy belelapozás után is. És azt hiszem azért, mert O’Hara is fura. Én leginkább a beat, a neoavangard és a posztmodern iránt lelkesedésemben lelkesedem a szövegekért, miközben a szerző maga 1966-ban, mindezeknek az elején, közepén meghalt. Azt hiszem az van ezzel, hogy nagy hatású ember volt, aki hatott azokra, akiket szeretek olvasni, és ettől egy ilyen nagyon ismerős, nagyon bátor, nagyon biztonságos, mégis incselkedő flóba kerülök, amikor tőle olvasok. Amúgy meleg volt, és ezt is tematizálta a verseiben, de ez már tényleg csak a legkevesebb. Egyszerűen elképesztően örvend a lelkem, hogy így ősszel ez is megjelent. Van világirodalom magyar nyelven, sőt világlíra, és ez kurvakirály. Tartson ki a lendület.

Kállay Eszter: Kéz a levegőben
Kállay Eszti volt a második ember, aki nagyon nyílt szívvel mosolygot rám az irodalmi életben, és ezt mindig el szoktam mondani, amikor szóba kerül, mert nagyon jól esett kis fiatalka alkotó koromban. A Kéz a levegőben az ő első kötete, ami most jelent meg, és nagyon jó eredményeket ér el azonnal. A Horváth Péter ösztöndíj és a Magyar Narancs legutóbbi minimum 11-es listáján is szerepel. A szövegeit a publikációból ismerem, mert még nem olvastam a kötetet, csak belekaptam, de egy nagyon sokirányú erős és magyarázó, megértésre törekvő érzékenység szervezi azt hiszem az ő munkáit, akár külföldiségével, akár taxi utasságával, akár bármi mással kapcsolatban ír. Azt szeretem az ő szövegeiben, hogy mindig állati újak a témái, és nagyon validan tematizálja őket. Értem őket, miközben én magam nem jutnék az ő következtetéseire egyedül. És hogy ezeket a felismeréseket nem csak úgy odavágja, hanem poétizálja, levezeti esztétikai igénnyel. Szóval jó cucc lesz ez is, de az van, hogy mindenkinek most jelent meg a kötete, akit nagyon szeretek, emiatt pedig lassan haladok.

5 könyvet fejeztem be októberben:

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
A tavalyi angol megjelenése óta remegve vártam ezt a kötetet, és hatalmas öröm volt számomra, hogy idén tavasszal már meg is jelent. Aztán a pandémia alatt többször is elkezdtem olvasni, de 1-1 pontokon mindig megakadtam az olvasásokkal, miközben az évemnek, ha nem az életemnek a legfontosabb könyve. A szerző 30 éves, és önéletírást ír egy anyjának szóló levél képében, amiben számot vet a család cipelt transzgenerációs traumáival, vietnámi származásával, mélyszegénységével, és a saját melegségével illetve elsőgenerációs értelmiségiségével egy hihetetlenül folyó, lírai, intim nyelven, amibe érdemes volna belehalni. Gyönyörű szöveg, minden sorát élveztem, írtam már róla alternatív fülszöveget, és reményeim szerint erről szól majd a következő értékelésem is.

Halász Rita: Mély levegő
Fent már írtam róla.

Borcsa Imola: Magnebéhat
Borcsa Imola az erdélyi magyar irodalom egyik új hangja, aki a Magnebéhat című novelláskötetében a pletyka műfaján keresztül igyekszik megírni a rendszerváltás utáni csalódások erdélyi kisvárosiaságát, sőt, ne legyenek illúzióink, a mi magunk kelet-európaiságát egyaránt. A novellákban egy kisváros új gyógyszerésznője a főszereplő, aki egész nap Elvirát, a takarítónőt hallgatja, aki egyfajta helyi sámánasszonyként beavatja a gyógyszerésznőt a kisváros kis eseménytelen és kilátástalan életébe, tudósít a mindennapokról és mindent elhelyez a mikroközösség történetébe. Olyan, mintha működés közben látnánk egy írás nélküli társadalom történeteinek az átöröklődését, de most ebből a témából írtam TDK dolgozatot, szóval lehet, hogy csak mindenhol ezt látom. Mindenesetre egy jól olvasható, nagyon frissítő üde rövid novelláskötetről, ismerős otthonérzésről van szó, bátran ajánlom.

Deborah Feldman: Unortodox
A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek
Deborah Feldman egy amerikai szatmári haszid közösségből kilépett fiatal nő, egy mentálisan sérült haszid férfi és egy a közösségből szintén kiugrott nőnek a gyermeke, aki az anyja távozása után a nagyszüleivel és nagynényjei támogatásával tudott élni. Az Unortodox című regényben megírta a saját gyermekkorát, családi hátterét, iskoláztatásának a körülményeit és az iskolarendszerében rejlő lehetőségeinek a hiányát, majd házasságra való készülését, és végül a házaséletének a teljes csődjét. Egyrészt egy állati fontos szöveg ez polgárjogi gesztusból, hiszen fontos látnunk azt, hogy ez a fajta közösségi élet gyermekeket, asszonyokat, és bár talán mérsékeltebben, de férfiakat tesz tönkre. A közösség abszolút tabuizálja a szexualitást, ami hatalmas balesetekhez is vezet, óriási és elképzelhetetlen felismerés, amikor egy ponton valaki arról vall, hogy nem ismeri a saját nemiszervét, miközben az egyének nem pusztán a szexuális tudásról, hanem bármilyen nyugati civilizációs, kapitalista tudástól el vannak zárva. Azért is érdekes volt ez a szöveg, mert beszélt arról, ahogy a szatmári haszid közösség a holokausztot és Izrael állam megalakulását látja. A haszid közösség szerint a holokauszt isten büntetése a zsidók világias életéért, éppen ezért nem tetszeleghet ebben az áldozati szerepben a vallási közösség, amikor Izrael állam létrejöttén dolgozik, és a közösségi működés legfontosabb szerepének azt látják, hogy bosszút álljanak Hitleren, és a lehető legtöbb zsidó gyermeket hozzák világra. Harmadrészt fontos volt számomra ez a szöveg azért, mert én a haszidizmust eddig mint érdekes vallási kisebbségi csoportot láttam, vidám, éneklő, táncoló ortodox zsidókkal, és korábban észre sem vettem, hogy ebből az egészből a nők ki vannak zárva. Szóval ez egy fontos szöveg volt, örülök, hogy elolvastam, mert az épülésemre szolgált, de meg kell jegyeznem, hogy egy jól olvasható, de nem kimondottan olvasmányos szöveg volt, örültem volna, hogy ha ilyen hosszan ír és tudósít ezekről a működésekről, akkor vagy szikárabban tudósítson, vagy engedje el az érzelmeket. A kíváncsiság hajtott a szövegben és a haszidizmus ebből az irányból való olvashatóságának a vágya, kevésbé az, hogy most számomra egy esztétikai élmény születik.

Peter Pomerantsev: Semmi nem igaz, bármi lehetséges
Bár a véletlen hozta egymás alá ezt a két könyvet, most itt a lehetőség jól megmutatni, hogy minek örültem volna az Unortodoxnál is. Ez a könyv a rendszerváltás utáni gengszeroroszország végéről és a kialakult új mindent a média által átélő Oroszországról és Moszkváról vall, és ezt elképesztően szórakoztatóan, érdekesen, figyelemfenntartóan teszi. Beszél benne a politikáról, gazdasági ügyekről, modellekről és egyáltalán azokról az orosz mindennapokról, amelyeket a média és a médiapolitika kioszt. Sok kis részt látunk, amit a szerző igyekszik egy teljes keretté szervezni, és tényleg látunk a szöveg végére valami teljeset abból a nagy orosz meséből, amit egy ekkora állam látszólag demokratikus fenntartása mögé képzelünk, és megértjük, hogy nincsenek új szabályok a történelemben: a média hirdeti Oroszország nagyságát, és cirkuszt ad a népnek. Mielőtt elkezdtem olvasni, egy picit bántam, hogy megvettem akciósan, aztán nyáron a kezembe került, és mindig csak keveset olvastam belőle, ehhez nyúltam, ha nem volt kedvem dönteni, milyen könyvet vegyek le a polcról, és végül örülök, hogy elolvastam, de továbbpasszolom majd a nővéremnek, aki imádni fogja ezt a témát, engem már megszolgált.

5 bejegyzést sikerült megírnom:

A szeptemberi summa 5 nappal később érkezett, így az is átlógott októberre, majd azt a háromhetente megjelenést még mindig tartó Kibeszélős poszt követte. Azt hiszem arra a bejegyzésre vagyok a legbüszkébb a mindenkori kibeszélősök közül, hiszen benne azt jártam körül, hogy milyenek azok az LMBT+ reprezentációk, amik állati jól működnek, mert állati hitelesen és a világépítésben is hasznosan használják fel a szereplők szexuális kisebbségi státuszát. Szerettem ezt a posztot írni, szerettem gondolkodni rajta, és szerettem, hogy ti is gondolkodtatok a kapcsán.

A coming out napra írt bejegyzésemben azt jártam körül, hogy mi is annak a szabadságnak az ára, amit a szexuális kisebbségi voltunk felvállalása jelent. Mit jelent reprezentálni egy közösséget, mit jelent cipelni egy címkét, és mit jelent egy közösség tagjának lenni. Egy picit ilyen mi az, amit nem mondtak el nekem, mielőtt előbújtam szöveg lett, szintén szerettem, és örültem azoknak a beszélgetéseknek, amik azt a bejegyzést megelőzték, mert sokat tanultam közben magamról és a barátaimról is. 🙂

Csak ezt követte az 1 és 6, az októberre betervezett könyvek közül mindössze 4-et sikerült elolvasnom, de az ötödikkel is haladgatok és a hatodik sincs elfelejtve. Ezt követően már csak egy Röpke pillanat csak földi ragyogásunk alternatív fülszöveg érkezett a blogra, aminek az értékelésével azóta is adós vagyok, ugyanakkor most ezzel a könyvvel több eddig bátortalanul kezelt kapu nyílik meg számomra, így biztosan bőven lesz még szó róla a blogon, valószínűleg a talán két héten belül már tényleg érkező értékelésen túl is.

Hát ez volt az a 31 nap, ami így összefoglalva egy egészen pofás kis hónapnak tűnik, hiszen végülis tényleg egy egészen pofás kis hónap volt. A novemberi summán is elkezdtem már dolgozni, nem szeretném, ha csak jövőre jönne, és remélem, hogy lassan beáll majd valami rend, mert mindig rájövök arra, hogy mennyire nagyon szeretek blogolni. Mert itt nem csak blogolunk, hanem tényleg megyünk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Mit is kell elolvasni minden melegnek?

Sziasztok,

mostanában, részben a Meseország mindenkié mesekönyv kapcsán a barátaimmal való beszélgetésekben, részben pedig az Orlando olvasása kapcsán az egyetemen egyre többet beszélgetek arról, hogy mit is jelent az LMBT+ kánon, baj-e, ha egy könyv megkapja az LMBT címkét, és hogy azáltal ebből az irányból érkeznek olvasók, és olvasatok. Erről gondoltam ma gondolkodni.

Nagyon szerettem az Arthur Less regényben, hogy tematizálta azt, hogy könyvek csak azért nem kerülnek be a meleg kánonba, mert nem pozitívak a meleg szereplői, mert ezt az állítást nagyon igaznak és tanulságosnak tartom. Tényleg. Dolgoznom kell nekem is azon, hogy egyáltalán találjak olyan könyveket, ahol a meleg szál nem egyértelműen a pozitív karaktereké, mégis hitelesen működnek, és nagyon nagy öröm, amikor egy-egy ilyenre bukkanok (A Kalak például állati zseniális olvasmányélményem volt, bár nem a főszereplő volt meleg, de a melegség, és az, ahogy azt érzelmi manipulációra használták, egyértelműen negatív jegyet kapott.).

Szóval ez az első állításom. Szerintem van olyan, hogy meleg kánon, mert a meleg könyveket olvasó emberek (és talán az ilyen blogok, és ilyen témájú listák) megteremtik azt. Ugyanakkor ez a kánont az önkép és az önreflexió határozza meg, vagyis az, hogy az LMBT+ témában olvasó emberek milyennek látják és milyennek akarják látni az LMBT+ kisebbséget.

Azt gondolom, hogy azért van szükség erre az LMBT+ kánonra, mert az ember szívesen olvas olyan emberekről és gondolatokról, élethelyzetekről, amelyek számára is ismerősek, és a melegségnek, leszbikusságnak, transzneműségnek megvannak azok a tipikusabb helyzetei, amiket mások talán kevésbé élnek át. Természetes számunkra, emberek számára, hogy keressük a hozzánk hasonlókat, és a hozzánk hasonlók történeteit, mert bennük tudjuk igazolni magunkat: Van helyünk a világban, mi gondolkodunk jól a világról.

Azért címkézzük az ilyen történeteket, amikor a kánont létrehozzuk, hogy mások számára is megtalálható és megosztható legyen. Egy történet mások számára is fontos lehet, ha benne magunkra ismerünk, vagy annak kapcsán el tudtuk gondolkodni saját magunkon. Mert ahogy az olvasás, úgy az LMBT+ témájú könyvek olvasása is képes arra, hogy fejlessze a személyiségünket, a végtelen olyan helyzettel, amelyet mi nem élhetünk meg, és az olyan hősökkel, akikkel különböző mértékben hasonlítunk.

Az LMBT+ közösséghez való tartozás, éppen úgy, ahogy bármilyen más identitás alkotó jegy tanulható minták mentén válik megélhetővé. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szexuális orientáció vagy nemi identitás nem velünk született, csak egyszerűen mást jelent melegnek lenni, ha nem olvastál, néztél soha semmit, és nem tudod, kik a meleg közösség nagy hősei és ikonjai, mik a melegélet velejárói általában, és hogy hogyan tudod ezeket a kérdéseket tematizálni.

Az LMBT+ kánon termékei ajánlatok.

Tehát nem arról van szó, hogy 10+ könyv, amit el kell olvasnod, ha melegnek születtél. Nem is arról, hogy nem kapod meg a meleg bizonyítványodat, amíg meg nem haladtad a 20 000 oldal melegirodalmat. Arról van szó, hogy ha érdekel az LMBT+ téma, akkor ezekhez a könyvekhez tudsz fordulni, ha mintát, megértést, az LMBT+ életről való tanulságokat keresel.

A kánonépítés mindig abból a gesztusból szól, hogy én már elolvastam, hogy neked csak azokat kelljen, amiket én a figyelmedbe ajánlok (Lásd azokat az apokrif történeteket, amik nem kerültek be a Bibliába.). A kánonépítésnek mindig van egyfajta értékrendszere, értékközössége, sokszor fontosabb helyekhez, közösségekhez, műhelyekhez, személyekhez kötődnek, akiket ismerünk. Emma Watson könyvekről való gondolatait sok ember követi, időről időre Barack Obama is elmondja, hogy miket ajánl az őt követők figyelmébe, vagy például nagy port kavart most a kortárs magyar szépirodalomban az, hogy Kukorelly Endre talán nem kezeli jól a kánonalakító tevékenységét, amikor a KORtársalgás – Szubjektív kortárs irodalom, nem csak férfiaknak beszélgetéssorozatban csak férfiakat hívott meg, közülük olyanokat is, akiknek évek óta nincs friss szépirodalmi teljesítménye.

A kánon egyfajta mérővessző, és minden közösség, minden téma és (akár tetszik, akár nem) minden tartalomgyártó létrehozza a sajátját azáltal, hogy vannak könyvek, filmek, alkotások, amelyeket fontosabbnak tart, és amelyeket közelebb éreznek ahhoz, amit képviselni szeretnének.
Ennek a blognak is van, hiszen vannak könyvek, amikről én is írtam, de érezhetően nem én voltam a célcsoportja, vannak olyan könyvek, amikről nem írok, és nem azért nem, mert blogszünetet tartok, vagy mert volt időm az olvasásra, és rengeteg olyan könyv van, amit melegen (érted…) ajánlok, mert mélyen az ízlésem a legmagasabb elvárásaim szerint való.

Amit én tartalomgyártóként tehetek, az az,

hogy nem feledkezem meg arról, hogy egy olyan kánont építek, ami szubjektív. Igyekszem leírni azt, hogy adott szövegrész miért volt számomra érdekes, és hogy miből is jövök én. Pont ezért fontos számomra az, hogy hiteles legyek, mert a véleményemért jöttök ide, és ha nem azt írom le, akkor az egész kánon hazuggá válik, nem lesz beazonosítható, hogy milyen elvárások és értékrendszerek felől érkezem.

Amúgy, egyáltalán jó ez a kánon nekünk?

Alapvetően jó dolognak tartom a kánont, ha jól meg van fogalmazva az, hogy milyen értékrendszer áll mögötte, mert úgy kereshetővé válik. Nem lehet minden könyvet elolvasni, és a jól működő kánon hozzájárul ahhoz, hogy kisebb arányban fogjunk mellé, amikor leveszünk egy könyvet a polcról. A kánon strukturál, értékhierarchiát épít, és dobozol kulturális termékeket, ami alapvetően tényleg nagyon jó az átlagos felhasználó felől nézve.

Ugyanakkor nagyon rossz a kánon működésekor, hogy címkéz, és (nem tudom, hogy hol van ebben a kánonalkotóknak és hol a fogyasztóknak a felelősséde, de) ezeket a címkéket gyakran kizárólagossá teszi. Nagyon sokan nem olvasnak vezető YA-NA kiadók könyvsorozatai közül, mert sok könyv egy narratívára épít, az első bekezdésben említett Arthur Less az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg, ami a nem romantikus olvasókhoz nem ér el, az egyik legkedvesebb könyvem, a Minden madár az égen pedig egy romantikus sorozatban jelent meg, miközben akkora ökofeminista téteket mozgat, amik alatt külön-külön is beszakadna az asztal.

Másrészt probléma az is, hogy bizonyos, a könyvben lévő olvasatokat már nem enged meg a kánon, mert vagy el sem jut az azzal azonosulni tudó olvasókhoz, vagy mert nem tudna hangos lenni a kánonhoz képest az a másféle hang. A téma gyakran meghatározza azt az attitűdünket is, ahogy a könyvhöz nyúluk. Az Orlando Virginia Wolf hatalmas irodalmi teljesítménye, amelyben a múlt évezred második felét végigéli a főhős, miközben nemet is vált. A nemváltása ugyanakkor nem teszi igazán transznemű regénnyé (ezzel együtt akarok majd írni róla, éppen ezt hangsúlyozandó, de ugye, lassan írok mostanában), mégis megkapja az LMBT címkét, miközben Wolf létrehoz egy olyan androgün karaktert, aki nagyon nagy társadalmi összefüggésekre képes rámutatni. Ha azt várjuk, hogy transznemű lesz a karakter, az első pillanattól feminimnek érezzük a hangját ás a megszólalásait, miközben a reneszánsz angol udvar férfidivatja messze meghaladja azt, amit ma tényleg feminimnek tarthatunk.

A kánonok súlypontokat helyeznek a szövegekre, bizonyos történetelemei fontosabbak lesznek, míg másokat kevésbé hangsúlyoznak. Ezzel együtt persze fontos látni, hogy a kanonizálás nem marhabélyeg, ami egyszer dönt, aztán soha többet, hanem folyamatosan újragondolja magát, és felülbírálja a saját pozícióit, így nincs veszve minden, de fontosnak látom azt, hogy értsük ezt a fajta közel kizárólagos működést.

Én hiszek a kánonokban, bár tudom, hogy nagyon kijátszhatóak, és törékenyek, de azt hiszem szerencsém volt, mert ritkán olvasok olyan könyvet, amikben nagyot csalódtam volna. Nagyon sokféle irányból érkeznek felém könyves impulzusok, ha tetszik több kánont követek, és együtt össze tudnak adódni egy nagy tapasztalatdömpingé, amik megkönnyítik a könyvválasztást számomra. Hiszek az általam kedvelt könyves tartalomgyártók értékeléseiben, mert eddig nem volt okom nem hitelesnek tartani őket, és dolgozom azon, hogy bennem se kelljen csalódni.

Szóval, mit olvassak, ha meleg vagyok?

Amit akarsz. Tényleg. Bátran. Nem kell LMBT+ könyveket olvasnod, vagy, ha mégis, nem kell azokból választanod, amelyeket a kánon olvasásra kínál számodra. A kánonok szolgálnak téged, és az olvasásodat, és nem fordítva. Nem kell azt, és nem kell úgy olvasnod, amit és ahogy azt bárki is elvárja, hiszen erről vagy te az olvasó, és ettől lesz a sajátod az olvasmányélményed. A kánon csak egy mankó, egy fogódzó, de amikor kinyitsz egy könyvet, az csak rád tartozik, és ezt a legfontosabb megérteni. Gondolkodj azon, amit olvastál, legyen saját véleményed, saját értékrendszerek, legyenek saját kedvenc könyveid. Ez ennyi.

És tényleg ennyi. Ezt szerettem volna nektek a mai bejegyzésben elmondani.

Valamikor biztosan érkezem majd a következő bejegyzéssel is, de ide köthető, nem bejegyzés értékű dolgokról facebookon is tudósítok, szóval bíztatlak, hogy kövess ott is, ha nem szeretnél lemaradni az új tartalmakról, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran az instagram vagy a twitter profilomon. 🙂 Akármikor is érkezik a következő bejegyzés, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Nincs igazuk. Megint nincs.

Nem szeretek dühösen írni, mert abból nem születik semmi termékeny, csak egymás frusztrációjához adunk hozzá. Nem szeretek elkeseredésből írni, mert abból csak vádaskodások, és szidalmak születnek. Nem szeretek egyértelmű helyzetekbe beleállni, nem szeretem egyértelmű helyzetekben elfoglalni azt az álláspontot, amit a barátaim és a véleménybuborékom is elfoglal, éppen ezért nem szoktam posztokat megosztani, a profilképemet állítgatni, mert azt gondolom, mindenki tudja, hogy mit gondolok az ügyben.

És akkor most idézek két helyet a ma este benyújtott alaptörvénymódosítás-tervezetből:

Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.

Az anya nő, az apa férfi.

Az ennél is vérlázítóbb indoklásról meg tudósítson helyettem a Telex.

Hogy basszák meg. De tiszta szívből. Azért, mert egy olyan országban kell élnem, amelyiknek a vezetői havonta azt üzenik számomra, hogy gyűlölnek. Azért, mert azt ünnepli most az igazságügyi minisztertől Novák Katalin tárca nélküli miniszteren át most mindenki, hogy milyen jól megfogalmazták, az anya nő, és hogy ezt beleírják majd az alaptörvénybe is.

Nem érdekel, hogy az anya nő-e, vagy az apa férfi-e, bár én sem gondolom másként. De hogy basszák meg, hogy ez fog szerepelni az alaptörvényünkbe. Basszák meg az istenverte keresztény kultúrájuk szerinti nevelést is, amelyet általános iskolában gyakorló katolikusként én is a magaménak tudhatok.

Amikor tavasszal a 33-as paragrafus értelmében megfosztották a transzneműeket attól, hogy anyakönyvbe vezessék a nem születésükkor megállapított nemüket, azt éreztem, hogy ez egetverően nagy gonoszság. Azt éreztem, hogy senki nem hiheti azt, hogy ettől jobb hely lesz a világ. Attól, hogy nem ismernek el jogilag olyan embereket, akik (el sem tudom képzelni, hogy ez milyen lehet) éveken át küzdöttek azzal, hogy a fiziológiájuk egész addigi életükben elárulta őket. Ez egyszerű gonoszság. A legpökhendibb.

Ugyanez van bennem most is. Nem gondolhatja bárki azt az ország problémájának (pláne annyira nem, veszélyhelyzetben ezzel szarakodjon) bárhánydika az, hogy nincs rögzítve az alaptörvényben: a nemek szerint megnevezett szülőknek van neme, és itt, a magyar sztyeppéken keresztény kultúrán alapuló értékrend szerint neveljük a gyermekeinket.

Ez kibaszott beteg, és ezt tök fontos sokszor elmondani, hogy ne bizonytalanodjunk el, és ne hagyjuk feladni azt az elfogadó és önelfogadó pozíciónkat, amit fáradtságos munkával elértünk LMBT+ emberként.

Benyújthat ilyen alaptörvény-módosításokat a kormány, meg is szavazhatják, hiszen kétharmaduk van, kétharmados parlamenti többségük. Ha ez azt is jelenti, hogy az ezt megszavazó képviselők mindegyike őszintén hisz ebben a torz és beteg ideológiában és az egyetemes emberi jogokat korlátozó, velejéig gonosz és sötét módon megtagadó gyakorlatban, akkor sem nekik lesz igazuk.

Attól, hogy az ország vezetői azt mondják, hogy LMBT+ embernek lenni, vagy egyáltalán mást gondolni deviáns és korlátozandó, még nem lesz igazuk. Akkor sem, ha beleírták az alaptörvényükbe, és akkor sem, ha most újabb ilyen pontokat írnak hozzá. Nincs igazuk, mert embereket, szeretetben működő családokat nem oké megbélyegezni, nem oké kirekeszeni, nem oké ilyen üzenetekkel nyomasztani, talán a XXI. századi Magyarország egyik legnyomasztóbb hetében pláne nem.

Nincs igazuk, mert a szeretetnek és az elfogadásnak van igaza. Nem azért, mert keresztényi elvek szerint nevelkedtünk, hanem azért, mert emberek vagyunk.

1 / 29 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén