Egy meleg srác olvas

Olvasmányélmények a szivárványon innen

Arról, amit érzek, és arról, amit érezni akarok (slam poetry)

Sziasztok,

bár Facebookon egy rövid poszt erejéig már írtam arról, hogy mit érzek ezzel az egész homofób törvénnyel kapcsolatban, mégis azt érzem, akár a személyes közösségi oldalaimon is, hogy nem tudom, hogy hogyan lehet erről az egészről beszélni. Állati jól esik, hogy a barátaim, ismerőseim sorra használnak szivárványos keretet, de én nem teszem, mert úgy érzem, legyen egyértelmű, hogy ezzel értek egyet, és nem volt meg az a gesztus, amiben ki tudom fejezni mindazt, amit érzek és gondolok erről.

Elképesztően dühös vagyok és hihetetlenül fáradt, de eközben úgy éreztem, muszáj magamat is fellelkesítenem, és muszáj elmondanom azt is, hogy nem vagytok egyedül. A Facebook poszt tegnap erről szólt. Hogy tudom, hogy nekem szerencsém volt, és ha egy megszólalással bármit is segíthetek, akkor ezt meg kell tennem. Nem éreztem magam annyira erősnek és tettre késznek, mint ahogy azon a szövegen látszik, de merítettem belőle, belőletek, és örülök, hogy arról is tudtam benne írni, hogy okés úgy érezni, hogy most elfáradt valaki.

Ez a slam is ilyen. Fáradt is, és akar is hinni. Bízik benne, hogy a szeretet tényleg hegyeket mozdít el, ha muszáj, és érzi, hogy most muszáj lesz. Tudnotok kell róla, hogy nem egy jó slamszöveg, sőt, a maga módján egészen középszerű, de a tegnapi (éjfél után írom, szóval csak pár órával ezelőtti) korábban leszervezett slam poetry kiállásomat nem éreztem volna hitelesnek, ha nem arról beszélek, ami a gondolataim nagy részét napok óta meghatározza. Arra volt jó ez a szöveg, hogy egy picit megint legyen hitem attól, hogy lehet ilyen szövegeket írni, és hogy mások meghallják, meghalgassák azt, és most nekem elég ennyi. Olvassátok, és vigyázzatok magatokra!

Orwell az 1984-ben így ír az újbeszél nyelvről:

Végül lehetetlenné fogjuk tenni a gondolatbűnt, mert nem lesznek szavak, amelyekkel elkövethető lenne. Minden fogalmat, amelyre egyáltalán szükség lesz, egyetlen szóval fogunk kifejezni. A forradalom akkor ér majd véget, mikor a nyelv tökéletessé válik.

Utálom, hogy Orwell mottót választottam. Hogy nem tudom én vagyok-e ennyire szarfej, unalmas közhely, vagy ez már tényleg az a pont-e. Hogy vajon mostantól lehet-e? Vagy én is olyan szarfej, unalmas, közhelyes Orwell durrogtató leszek, mint azok, akiket rettenetesen megvetek ugyanezért, miközben lehet, hogy nekik van igazuk?

Tegnap a magyar parlament megszavazott egy törvényt, amelynek az értelmében tilos tizennyolc éven aluliak számára olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást jeleníti meg.

Megkérem a jelenlévő, még nem 18 éves nézőket, hogy maradjanak nyugodtan, Áder János még nem írta alá, még nem jelent meg a Magyar Közlönyben, és, bármennyire kedves is azt gondolni, hogy nem így van, épp az utolsó pillanataitokat töltitek, amiben buzipropagandát hallgathattok, köszönöm, hogy engem választottatok.

Szóval itt az ideje beszélni arról, mi lesz ezután. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -ről beszélni, csak mert 18 év alattiak is hallják. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -t érezni, amíg nem múltál el 18. Hogy nincs miről beszélnie egy tanárnak, amikor ———– -t lát.

Először csak a szavakat veszik el, és az ábrázolást, a megmutathatóságát. Aztán az érzést, hogy lehet boldognak is lenni ———– -ként, mert nem látjuk, hogy lehet. A vigasztaló szavakat azoktól a ———– fiataloktól, akiknek erre a legnagyobb szükségük volna. A ———– nehéz terhét pakolják tovább, ami elől csak elbújni lehet. Ha valaha volt más, szebb szó ide, azt már eltörölték. Aztán, lassan, mert amire nincs szó, annak a hiányára sincs, nem letagadhatóak leszünk, hanem nem leszünk. Nem csábítjuk viccelődésre a miniszterelnök urat többé, és nem fogunk provokálni, nincs is hogy, nincs is aki.

Úgy képzeltem, egyszer majd csillámpónikat állítunk minden lovasszobor mellé. Úgy képzeltem, hogy minden szivárvány színűre festett óvodakerítés mellé festünk egy árpádsávos zebrát, hogy lássuk, milyen jól megférnek egymás mellett. Úgy képzeltem, hogy majd nagyhatású beszédeket hallgatunk együtt a szivárvány alatt, és örülünk, hogy mindent ki lehet mondani, mert többé nem akarjuk bántani egymást.

Végül lehetetlenné teszik a gondolatbűnözést, mert nem lesznek szavak, amelyekkel az elkövethető volna.

Minden fogalmat, amelyet egyáltalán használni kívánunk, egyetlen szóval fogunk kifejezni.

A forradalom akkor ér majd véget, amikor a nyelv majd tökéletessé válik.

A leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex, aszexuális kamaszoknak segítségre van szükségük, nekünk pedig vigyáznunk kell rájuk.

Vigyázzatok magatokra és egymásra, hogy lassan mehessünk, könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Patricia Highsmith: Carol

Sziasztok

2015-ben bújtam elő a legtöbb embernek, és akkor kezdtem el az egyetemet, már felvállaltan melegként. Ebben az évben került mozikba a Carol című film, amit nem néztem meg azóta sem, mert, ugye, először mindig a könyvet kell elolvasni. Ugyanebben az évben jelent meg A dán lány is, és ez az egész olyan volt számomra, mintha egy új világ nyílt volna meg azzal, hogy ilyen filmek, egyszerre mennek igazi mozikban. Nos, a Carollal már könyvként is ez volt a helyzet. Az első nagy eladási számokat produkáló amerikai regényről beszélünk, amely a leszbikusságot a maga élhetőségében mutatta be, így szerepe megkérdőjelezhetetlen az LMBT+ történelemben, hatalmas hiányosságát pótolja a blog azzal, hogy végre mesél róla. Először egy rövid ajánló alternatív fülszöveg, aztán érkezik napokon belül a hosszabb értékelés is:

Therese épp karácsony előtt egy nagy áruház ajándékosztályán kínál babákat a rohanó vásárlóknak, amikor először találkozunk vele. Highsmith a maga különös érzékenységgel mutatja be a húszas éveinek elején járó nőt, aki mindig tudja, ki milyen babára vágyik, és pontosan mutatja be azt a pillanatot is, amikor a nő életébe megérkezik Carol. Egy lány és egy asszony áll egymással szemben, és a leszbikus irodalomban itt először két nő között perzselő szerelem lobban. Patricia Highsmith nem hazudtolja meg krimiírói zsenialitását, ám most nem egy bűntényben, hanem ismeretlen érzelmek, kiszámíthatatlan döntések és társadalmi normák szigorú kereteiben igazítja az olvasót.

Hamarosan érkezem az értékeléssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: a májusi kedvenc és a júniusi tervek

Sziasztok,

majdnem a hónap közepén vagyunk, így már éppen ideje volt, hogy jöjjön az a bejegyzés, amiben a havi olvasmányokat tervezgetem. Szerencsére és sajnos eddig csak egy könyvet fejeztem be a hónapban, így elkésve semmiképp nem vagyok, de ez most nem is fontos. A lényeg: Itt a bejegyzés, kezdjük:

1: A kedvenc májusi olvasmányom:

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa

Kedvenc ifjúsági terjesztő és kutató barátosnémmal mindig arra jutunk, hogy szüksége van az embernek ifjúságira, mert egy csomó-csomó olyan dolgot mutat, amire egyedül nem döbbennénk rá, hiszen tudjuk. Na, ez van ezzel a regénnyel is.

Hogy tudjuk, hogy minden gyerek fél a sötétben, de eszünkbe sem jutna, hogy vannak gyerekek, akik sötétben élnek, mert elvesztik, elvesztették a látásukat. Az Én és a cseresznyefa című regényben a kilenc éves olasz kislányt, Mafaldát követjük, akinek a látásában egyre nagyobbra és nagyobbra terjeszkedik a fekete folt, míg az lassan az egész világot eltakarja a lány elől.

Ezzel együtt is, ez nem egy szomorú szöveg, hanem egy olyan, amelyik gyermeki hittel igenli az életet. Mafalda tanul a sötétben létezni, gyakorolja a Braille olvasást, bekötött szemmel sétálgat, próbálgatja a járda tapintását a talpa alatt, és memorizálja a lépcsőket. És közben listákat ír, fontos dolgokról, amiket – úgy képzeli – nem fog tudni végezni, amikor már a sötétségben lesz.

Nagyon kedves és szép ez a regény, amiben van szó a román származású portásnőről, aki élvezettel mesél az amazonokról, akik levágták a mellüket, hogy ne akadályozzák őket a harcban, amikor a nyílért nyúlnak, de mesél Erdélyről is, ahonnan származott. Szép történet ez, mert beszél kortárs barátságról is, és arról, hogy mennyire kiváltható tényleg minden fontos dolog, ha fontos emberek vannak körülöttünk. Szeretni kell, és kíváncsinak lenni a holnapra. Ez akár a hetem summája is lehetne, de most úgy alakult, hogy ezé a könyvé lett. Nem baj, itt is jól hangzik.

és  

6: A júniusra tervezett olvasások:

Marina Abramovic: Aki átment a falon

Amikor megláttam, hogy érkezik Abramovic önéletrajza magyarul, elképesztően boldog voltam, és az is a helyzet, hogy a legjobb pillanatomban kapott el. Egyrészt most nagyon szorgalmas vagyok, sok kritikán és sok blogrecenzión dolgozom egyszerre, másként az egyetemen is besűrűsödtek a dolgok (múlt hét csütörtökön első lettem egy nagyon klassz tanulmányi versenyen, a héten foglalkoznom kellett azzal, hogy rövidesen közölik majd az első tanulmányomat), és szükségem van valamire, ami nem kutatás, ami nem blog, de ami elképesztően érdekel.

Nos, ez az a könyv. Marina Abramovic jugoszláv származású performer, konceptualista művész, az egyike azon keveseknek, akik nagy ismertséget értek el, és így sem lett kevésbé művészi a munkájuk, és én most nagyon sokat gondolkodom a neoavangard művészeti irányzatokon, Hajas Tiboron, Méhes Mariettán, és így BUMM, most ezt olvasom nagyon lelkesen, és mellette azokat, amikről épp határidőm van, és nagyon jól esik a lelkemnek.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Utálom, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy elkapjon Linus Baker fantasztikus és fura és vicces és klassz története. Linus egy negyven éves agglegény, akinek már magas a vérnyomása, de még épp fel tudja venni a pocakosodás ellen a versenyt, és aki magányosan él a macskájával a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium nevelőotthon ellenőreként. Egy nagyon kedves történet, a csávó teljesen szétszórt és tele van szeretettel, bármennyire is igyekszik azt tagadni és elviccelni, épp a századik oldalnál járok, amikor megérkezik a nagyon titkos megbízására az égszínkék tenger (valójában óceán) egy kis szigetére, ahol nagyon különleges gyerekek tanulnak, akit Linusnak is meg kell tanulnia pusztán gyerekeknek nézni. Tuti gyönyörű történet lesz, tele szeretettel. Jó benne, hogy Linus csak úgy, mellesleg meleg, nincs nagy keretben, de nem is idegen a helyzettől. Szeretem olvasni, és értem, hogy másokat miért ránt be egyből, de nekem még várnom kell pár napot, hogy ilyentet olvasós hangulatom legyen. Az viszont elképesztően lelkesít, hogy mindenki nagyon várta, és nagyon szereti ezt a könyvet, örülök, hogy jó fogadtatása volt.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradoxon

Babiczky Tibor talán az egyik nem csak szakmailag felkapottabb kortárs költőnk, aki az új kötetében Szapphó töredékeket bővít ki és ír újra. Izgalmas anyag, egyszer már végigolvastam, míg vártam egy barátomra, de ott csak kávé melletti benyomásaim lettek, talán arról, hogy a költészetről akar valamit mondani azzal, hogy a költészetnek és a szerelmi költészetnek a legelejéről merít, de közben meg izgalmasnak tartom, hogy egy nagyon kortárs nyelven szólal meg a kötet anyaga, miközben látványosan érvényes is akar maradni. Tetszik az a gesztus, hogy ki lehet egészíteni valamit kortársul, amit csak Szapphó kortársai ismertek igazán. Azt hittem, hogy hardabb leszboszi témák lesznek benne, de hű marad az életrajzhoz, néhány versben van, szinte sejthetően ez a téma, de lesz még szó róla a blogon egy alaposabb olvasás után.

Zelei Bori: Csörög

Ettől a könyvtől is nagyon sokat várok, és minden gesztusa azt üzeni, hogy meg fogom mindezt kapni. Moesko Péter Facebookon úgy ajánlotta a szöveget, mint a legjobb barátja első regénye, a borító gyönyörűen laza, Zsuzsa és Márta a két főszereplő lány neve, akik szerelmes, és akikkel talán minden túl hamar történik. És miközben nagyon sokat várok tőle, az van, hogy azt várom tőle, hogy ne legyen sok, de legyen ilyen nagyon ismerős. Hogy ez a Zsuzsa és Márta azok legyenek, akiket én elképzelek Tabánban, közel a Dunához, beszélgetve, karakteres hajjal, menő vászonszatyorral, és hogy legyen minden tök természetes. Hülyeség, vágom, de a borító, a cím (vajon valami jó csörgő táncolás miatt, vagy a köcsög szót tompítja így?), a minden ezt súgja felém. Azt hiszem nagyon fogom ezt is szeretni, akkor is, ha tök más lesz (bár ezt az egész mondatot nyilván nem tudom megelőlegezni a szövegnek, csak lelkes vagyok, értitek.).

Tóbiás Krisztián: A Mikulás rakétája

Kölcsönkönyv, ami már régóta a polcomon van, és egyébként borzasztóan érdekel is, de eddig nem volt időm csak úgy belemerülni a gyönyörű könyvtárgyba, ami egy fontos történetet takar. Az egy versszálon egy gyerekszereplőt követünk, aki igyekszik konstruálni és értelmezni egy olyan világot, amit a számára folytonosnak tűnő háború, (a szerző életrajzából kiderül, de ha jól tudom, a szöveg nem konkretizál) amelynek a délszláv háború feleltethető meg, éreztetve azt a válságot, amit Abramovic is leír (most délszláv hónapot tartok úgy tűnik, a következő Kollár Árpád is vajdasági származású), amikor arról beszél, hogy Tito halálakor érezni lehetett, ahogy egy nagy állam a darabjaira hullik. Egy jó, feszült, értetlen, akár néha dolgokat benézős, sajátos logika szerint működő szöveget várok, meglátjuk, hogy mi sikerül majd, mindenki, aki olvasta, nagyon lelkesedik iránta, így nagy dolgokat várok én is.

Kollár Árpád: A völgy, írta Tárkony

Mit jelent a vers. Ezzel foglalkozik Kollár Árpád gyermekszövege Tárkonyon keresztül, aki költő szeretne lenni, és ezért elképesztően fura versekkel próbálkozik, amiket jól meg is beszél a barátaival. Hogy azok a szövegek jó versek-e, vagy versek-e egyáltalán. A költészet napja után volt egy nagyon jó beszélgetés az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, ami után kedvet kaptam a szerző ezen szövege után nyúlni, mert mint néhány korábbi alkalommal, amikor Szegeden már hallottam beszélni, most is nagyon inspiráló volt a lelkesedése, elkötelezettsége a gyermekirodalom és a gyermeklíra felé. Szintén egy barátomtól kaptam kölcsön, aki nyárra elköltözik, és nem szeretném stoppolni a kötetét, ráadásul jövő hét szombaton lesz egy szívemnek nagyon fontos szegedi irodalmi fesztivál, a Tricikli Fesztivál, ahol Kollár is részt vesz, így ebben a hónapban biztosan olvasom majd ezt a kötetet.

Ez a szűk terv a reményeim szerint erre a hónapra, örülök, ha velem tartotok. 🙂 A jövő héten érkezem a következő bejegyzéssel – sajnos a hétfői #LMBT-t olvasunk interjú ismét elmarad -, de fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: A sok különböző tartalmat gyártó én

Sziasztok,

egy régóta tologatott, pedig amúgy kifejezetten kellemes, kedves témáról kezdem most gépelni a mai kibeszélős bejegyzést, talán annak az apropóján, hogy ebben a hónapban már tényleg minden megvalósulni látszik, ami úgy igazán zajolgatni szokott körülöttem. A mai bejegyzésben azt az állítást járom körül, hogy mit jelent számomra az, hogy ugyanazon entitásként, ugyanabban a gondolati dolgokban egészen más médiumokon keresztül csinálom ugyanazt. Jó, másként: hogy lehet az, hogy miközben az életemben rengeteg mindent csinálok, azok mégis, remélem, az enyémek lesznek, azok mind egy közös szalag kis fonalaként az én kezemben végződnek. Ez most így még képzavarnak tűnhet, kezdjünk is inkább bele:

Ez a hónap elég vadnak ígérkezik. Jelenik meg majd versem a júniusi Tiszatájban, illetve a nyár folyamán majd több másik folyóiratban, június 16-án újra lesz élő slam poetry Szegeden, amin harmadmagammal fogok részt venni, blogolok itt szépen, folyamatosan, kéthetente friss tárcával kell jelentkeznem az általam alapított, és szuperlelkesen vitt Eközben Szegeden blogon (aminek egyébként ma lesz az első jelenléti eseménye, drukkoljatok), közben jelennek meg majd kortárs szépirodalmi intejúim a Tiszatáj online-on, kritikáim ifjúsági regényekről az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, várhatóan a hónapban megjelenik majd az első tanulmányom, amelyben a cigány mesék eltelt száz évét vizsgálom, közben folyamatosan frissíteni igyekszem a frissen alakult tudománynépszerűsítő kutatói blogomat, és ráadásul ebben a hónapban elindult a Mikos Ákos öröm-műsora Spotify csatornán a Magnó Kurzus nevű, kéthetente jelentkező műsor, amelynek a keretében Ákos műsorvezetése mellett egy pszichológussal és egy klasszikus zenésszel együtt irodalmárként dalszövegeket fogok elemezni.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a mindennapi kis vizuális vagy verbális dolgaimat megmutatom Instagramon vagy Twitteren, és a dolgok ezen pontján azt még csak meg sem említem, hogy ha látok ez szép homlokzatot Szegeden, azt egyből lefotózom, és kiteszem a Dik, egy szegedi homlokzat instaoldalra, amit egy szép őszi napon szintén én indítottam magamnak a villamosmegállóban, csupán azért, hogy kitegyem oda azokat a homlokzatokat, amik megleptek a szépségükkel. Szóval, a helyzet mindenképpen durva, de elképesztően élvezem.

És nem vagyok multitalentum, ezt azért fontosnak tartom itt az elején leszögezni. Egyszerűen az van, hogy szeretek tartalmat gyártani. Szeretek kritikát írni, szeretek interjúkérdéseken gondolkodni, szeretek meglátni valamit a városban, amiből vers, vagy Eközben Szegeden bejegyzés lehet, szeretek olyan új dolgokat kipróbálni, mint például, hogy mit tudok kezdeni egy csomó popsong szövegével, és állatira élvezek egy nagy tudományos kutatás kereteiben gondolkodni a legkisebb cigány mesékről való adatokban is.

Az asztrológiában egy picit, ha cinikusan is hívő ismerőseim azt mondják, hogy tipikus ikrek vagyok, a 16 személyiségtípus hívei szerint tipikus ENTP, azaz „vitázó”, és mindkettejüknek igaza van egyébként. Zsong a fejem, és közléskényszerem van, amit bízok benne, hogy jó dolgokban, megfelelő érzékenységgel, alapossággal és figyelemmel tudok becsatornázni, és örülök, hogy vannak emberek, akik kapcsolódni tudnak a baromi random dolgaimhoz.

Közhelyesen hangzik, de az van, hogy lelkes vagyok, minden felsorolt dolgom kapcsán, és ez a tanév jó volt arra, hogy ezt a tényleg nagyon sokféle és sokirányból érkező ingert megértsem, és valamiféleképpen összefogjam. Ez az összefogás az a kézben tartott szalag, amiről a bejegyzés elején meséltem, hogy valahogy minden hasonló lesz, és ezzel nincs semmi baj.

Korábban már beszéltem arról, hogy egészen más dolog kritikát, recenziót és blogbejegyzést írni, időközben hozzá érkeznek a tudományos kutatásaim eredményei, amiket lejegyezni, úgymond, tanulmányt írni egy egészen más dolog. Mégis, összetartozik valamiben, ami engem tökre érdekel, ez pedig a másság. És a másság itt nem a homoszexualitás tabuszava, hanem tényleg a másként lét kifejeződése. Hozzászoktam, az LMBT+ irodalommal eltöltött elmúlt nyolc év, benne a blog létrehozásának négy és fél éve alatt, hogy arra figyelek, mitől reprezentatív egy szöveg, mit akar az egyénekről megmutatni, milyen retorikát használ, és hogy egyáltalán, le tudjam írni, miért volt jó az olvasás. Talán a roma mesékkel való találkozásom pont ezért volt ennyire egyértelmű, mert egy másik másságról és egy másik másság irodalmáról volt szó, és kaptam hozzá tudományos mankókat, amelyek mégjobban megnyitották mindezt.

De ez a fajta másság az, ami nyilván a verseimben is benne van. Elsőgenerációsság, máshová tartozás, más nézőpont, ahogy ugyanazt nézi, csak észreveszi a szabályszerűségeket is, mert nem része azoknak. És ez vezet oda, hogy elkezdek gondolkodni a városon, Dik egy szegedi homlokzatosan, Eközben Szegedenesen… Mert látom, tetten érem a várost működésében – bizonyára éppen úgy, mint mások, csak én elképesztően utálnám, ha ezek a gondolatok elvesznének. És persze, ezt a mindennapiságot és ezt a mindennapokban megtalált másságot igyekszem továbbvinni a slam poetryben is, ahol viszont hat éve nem működöm igazán, talán túl sok kompormisszumot hozok az érthetőségért, talán túl didaktikus vagyok, talán mindez egyszerre, meg még egy csomó minden.

Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha LMBT+ kötetnek tartanák, csak mert van ez a blog, hiszen az LMBT+ téma alapvetően egyáltalán nem érdekel versek anyagaként, mert a lírai én tök rendben van a saját LMBT+ státuszával, nincsenek már nagy felismerései. Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha slammerkötetnek tartanák, csak azért, mert kedvelem és keresem ezt a személyes és valójában nagyon kedves kifejezésmódot. Most pont az elfogadás fázisában vagyok. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ki milyen kötetnek fogja tartani majd egyszer a verseim gyűjteményét, mikor slammer is vagyok, meg meleg is, meg a tejet is szeretem.

Most, tök hülyén hangzik ez is, de tényleg érzem, hogy ezek a dolgok összeálltak bennem. Megértettem valahogy azt, hogy valójában ugyanaz a költő, a kritikus, a tanulmányíró és a blogger perszónám, akárhol vagyok vagy akármit írok, a magam módján tudok gondolkodni és beszélni, és szeretem is ezt a magam módjánt, és tudom, hogy képes arra, hogy fejlődjön majd még ebben. Ezzel együtt persze máshogy írok verset, kritikát és tanulmányt (remélem), de közben ugyanaz az ember kíváncsisága van a sorok mögött, és ezt jó, ha látjátok, és jó, ha végre én is látom.

Szóval, és nem gondoltam, hogy ma erre is ki fogok térni, de most itt organikusnak érzem, a héten megosztottam a blog Facebook oldalán a Magnó Kurzus első részét, mert az van, hogy egy picit erre a blogra is a saját blogomként tekintek, noha nagyon azt hiszem sosem fogok eltérni a tematikájától, ami az egyik legfontosabb vállalása az életemnek (jó, ez a szó itt fura), és ebbe a saját hangba és saját blogba ilyen dolgok is vannak, ha tetszik, amit a blogon kaptok, talán az is érdekes lehet.

Mert, az a baj, hogy tényleg őszintén hiszek benne, hogy lehet tartalmat gyártani, ha szeretnél, és én tényleg nagyon szeretnék. Keresem a helyeket, a médiumokat, a működéseket, keresem a szabadságom ebbe, és bízom benne, hogy ebből lehetőségem lesz majd valamiféle egzisztenicát is építeni magamnak. Persze, nagyon sok minden a fent felsoroltakból tök ingyen kör kvázi, szerelemprojektek és tanulókörök, de most az is elég jó, ha csak bele tudok jönni. Bele abba, hogy én, Veszprémi Szilveszter költőként, slammerként, kritikák írójaként, interjúk kérdezőjeként, Szisziként, az Eközben Szegeden blog bloggereként és főszerkesztőjeként, vagy épp Szilvióként itt ezen a blogon, valami olyat csinálok, ami nagyon hasonló egymáshoz, és ami nagyon fontos nekem így együtt.

Nem tudom mennyi közszolgálat volt ebben a bejegyzésben, lehet, hogy tudnék még egy bekezdést írni arról, hogy milyen tanulságok lehetnek ebben a történetben, de nem akarok, sem hazudni, sem didaktikusan igazat mondani. Ha van benne tanulság, örülök, ha nincs, akkor is meg akartam írni, remélem legalább élveztétek. Ennyi, és ez elég is.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Májusi summa

Sziasztok,

itt van megint egy hónapnak a vége, ráadásul egy nagyon hajtós hónapé, egy olyané, aminek érdemes megünnepelni a végét, így egy lelkemben mindenképp ünnepi summát olvashattok most. A hónap fő vonala azt hiszem az ifjúsági regény lett, akár vásárolt (vagyhát beszerzett), akár olvasott könyvek tekintetében, de lesz itt elég sok minden. Számokban: 10 beszerzett könyv, 11 olvasott, ezek mellé 9 bejegyzés, ebből kettő értékelés, de van interjú és kibeszélős is, ilyenek. Örülök, hogy végre a blogon is egy pörgősebb hónap lett ez, bár sajnálom, hogy csak az utolsó hétre sikerült belehúzni, de nézzük sorjában:

10 könyvet szereztem a hónapban:

Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
Ha az anyánk egy Lego figurányira zsugorodik, vigyáznunk kell rá, ha pedig eltűnik, meg kell keresnünk, erről szól röviden ez a finn ifjúsági regény. Bővebben persze az anya mentális egészségéről, és önbizalmáról beszél, arról, hogy hogyan lehet egy anyára figyelni, hogyan lehet egy anyát visszaszerezni. Nagyon menő, klassz és fontos vállalásnak érzem annak a tematizálását, hogy egy nem ideális anyaképen keresztül is beszéljünk a szeretetről, így a könyv már ott is a rövidesen olvasni fogom könyvek között.

Jónás Tamás: Törzs
Jónás Tamás a magyarországi roma irodalom egyik első olyan alkotója, aki nem a közösségi szerzőség keretei közül vált szerzővé, vagyis hogy bár roma származású, és irodalmi műveiben ezt a roma létet tematizálja is, de a szövegei megfelelnek a többségi irodalmi normáknak, afelől olvasva is értékesek, fontosok. És bár néhány 90-es, 2000-es évekbeli cikkét olvastam, régóta szerettem volna közelebbről ismerkedni az életművel, ez a legutóbbi kötete.

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
Seanan McGuire Csellengő gyerekek sorozatának első kötetéről, a Minden szív kaput nyitról, már a blogon is volt szó, sőt, ezt a részt Moskát Anita a vele készült #LMBT-t olvasunk interjúban is említette, szóval talán nem is nagyon idegen számotokra. A portálfantasy sorozatban kamaszokat látunk, akik ki vannak rekesztve a mi társadalmunkból, de cserébe egy másik olyan világ nyílik meg számukra, amely a legjobban illik a személyiségükhöz. Míg az első regényben inkább ezt a világműködést ismertük meg, itt egy ikerpár történetét követjük a Lápvilágba, amiről keveset tudunk eddig, de ami biztos, ha itt egyáltalán élnének egyszarvúak, azok bizonyosan embert ennének. Szerettem a sorozat első részét, és gondoltam, hogy majd egyszer folytatni fogom, hiszen egészen rövid kisregényekről van szó, és most Szegeden árulta egy lány 500 forintért, így ezzel az időmet elérkezettnek is tekintettem. Ez is LMBT+ könyv, ha olvastam, úgyis lesz majd róla szó.

Charlie Maskens: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
Szóval, nem hiszem, hogy szoktam ilyen mélységben beszélni magamról, de az van, hogy ez a könyv az egyik legfontosabb könyv most számomra. Gyermekkönyv, aminek a fő tétje az, hogy egy illusztrátor írt egy könyvet, ami szépen, motiválóan, építően beszél a szeretetről és a barátságról. A könyv maga fél óra alatt elolvasható, átlapozható, úgy, hogy a teljes szöveggel és képi világgal megismerkedtünk, mégis valami elképesztően fontosat csinál csak azzal, hogy kedves kis karakterek hangjában közvetíti a mondanivalóját. A bátortalan kisfiú, a lelkes vakond, a megtört róka és a nagy védelmező ló valahogy támaszt tud nyújtani pusztán azzal, hogy emlékeztet arra, mekkora utat tettünk meg, vagy hogy lehet, hogy azoknak van igazuk, akik hisznek bennünk. És nem tudom elmondani, hogy mennyire szép és mennyire póztalan ez a könyv, és bár mentálisan nehezen éltem meg ezt a hónapot, és nagyon rosszul voltam a fáradtságtól, ez a könyv képes volt arra, hogy visszadja napokra a lelkemet. Örök helye marad a polcomon, az van.

Wéber Anikó: Visszhangország
Erről a könyvről olvastam egy nagyon jó kritikát a Prae.hu-n, de csak az emlék maradt meg róla, hogy ez egy okos regény, ami olyan dolgokat mozgat, ami engem érdekelhet. Az ifjúsági egy olyan országban játszódik, ahová az elveszett dolgok kerülnek: az olyan dolgok és olyan emberek, akiket örökre elfelejtenek a másik világban lévők. Valamikor márciusban nagyon lelkesedtem a kötetért, most, hogy megvettem, itt van az íróasztalomon, a már emlegetett rövidesen olvasni vágyott könyvek között. És – ezt nem tudtam hogyan belefonni a mondandómba – de fellapozva is jól látszik, hogy Biró Eszter gyönyörű sárga-fekete illusztrációkat készített hozzá.

Mészöly Miklós: Nem felet meg neki
Ez az a Libris könyv, amit a diákok ingyen megkaphattak. Én szeretem Mészölyt, 2018-ban ismerkedtem meg több művével közelebbről, szeretem, hogy nagyon erős teremtő kapcsolatban van a nyelvvel, és szeretem, hogy valahogy mindig az idegenségérzéseimmel dolgozik együtt az olvasás. Ezzel együtt is, 2018-ban több Mészölyt is olvastam, azóta tök véletlenül nem, remélem ez a könyv megint meghozza.

Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, Holdal ezüstje
Szabó Imola Juliannát, költőt, írót, grafikust még nem ismerem személyesen, de közben az is van, hogy azt hiszem kedveljük egymást a közösségi médián átszűrődve. A frissen megjelent gyermekkönyvével, amiben lengyel mondákat ír át meseként, Szegedre jön könyvbemutatni a Tricikli irodalmi fesztiválra, és én vagyok az a szerencsés, aki majd az eseményt felreklámozólag interjút készít vele a sajtótámogatóinknak. Alapvetően nagyon várom a beszélgetést, mert ez a könyv hasonló vállalásnak tűnik, mint az, amiket kutatni szoktam cigány meséken keresztül, de biztosan arról is kérdezem majd, hogy hogy áll ilyen sokféle lábon ebbe a talán nem is egyféle irodalmi életbe. Június elején olvasom majd a könyvet, a hónap második felében várható az interjú.

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Egy ötödikes olasz kislány épp veszti el a látását ebben a regényben. Az utolsó pillanataiban listákat ír arról, mik azok a fontos dolgok, amikre nem lesz képes majd a sötétben, de látjuk azt is, ahogy tanul becsukott vagy bekötött szemmel járni. Valahogy ennek egy elképesztően szomorú történetnek kellene, hogy legyen, de közben meg nagyon szép végig. A kislány úgy méri le, hogy meddig lát el, hogy milyen messziről látja a kedvenc cseresznyefáját, lassan megbarátkozik valakivel, akiről nem is gondolnád, hogy egy ilyen kislány barátja lehet, és valahogy az egész arról szól, hogy mik a fontos dolgaink. Nagyon szép történet, kedves, életigenlő, és a nagy vállalása ellenére valahogy mégis kicsi és pontos tudott maradni. Szerettem.

Bíró Tímea: Hosszú
Bíró Tímea költő munkássága régóta a horizontomon volt, sok ismerősöm mesélt már róla, és tudtam, hogy egyszer el fogom olvasni a köteteit. A vajdasági Híd folyóirat most kritikusversenyt hirdetett, aminek a keretében elküldték a kötetet, el kell olvasni, és kritikát kell róla írni, ami így instant annak a keretezése, amit szeretek (erről még lesz szó más könyvnél is ma): el szeretném olvasni, és van hozzá határidő. Hát így. A kötet felénél járva ez egy nagyon különleges kötet, amiben a lírai én a magatehetetlen édesanyja ápolását, a világból való távozását veszi végig levetve az egészről a részvét és a tabu fátylát. Egy nagyon fontos líravállalás ez akkor, amikor a társadalom is keresi az otthonápolás, otthon-kórházban meghalni témákban a helyét, jól, szikárul, mégis líraian tudósít.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tónál
Ma már megosztottam Facebookon, hogy megérkezett az a könyv hozzám, amit azt hiszem minden LMBT+ regényeket olvasó ismerősöm remegve várt, mert a híre (meg az eredetiben olvasása) nagyon durván megelőzte. Ez egy szuperkedves, bájos, humoros könyv, amiről nem tudok többet még, mint a fülszövege, ami már elvarázsolt:

Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.
Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felsővezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy wyvren, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.
Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.

11 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasni:

Móricz Zsigmond: Kivirágos kivirradtig
Gyakrabban kellene Móriczot olvasnom, de közben meg nincs az az életemben, hogy de elolvasnék egy jó Móricz regényt, így eddig csak kötelezőként olvastam tőle, és most sem volt ez másként, de tényleg azt érzem, hogy soha rosszabb kötelezőket. A Kivilágos kivirradtig egy éjszaka története. Egy vidéki gazdaság intézője István napot ül 1898-ban, de a mulatság előtt kiderül, hogy több évtizednyi szolgálat után kicsapják. Ám a mulatság még így is megtartatik. Nagyon izgalmas regény ez már abban az értelemben is, hogy a tipikusan dzsentriknek tulajdonított adomázó lakomán és vigadalmon kívül nincs igazi története, de én azt szerettem nagyon, hogy jelölten egy épp a modernitás előtti éjszakában van ez a regény, mindjárt készülhetnek az új évszázadra, ahol már mást jelent nőnek lenni, ahol gépesítik a földművelést, vagy ahol a városi élet még elképzelhetetlennek tűnik vidékről. És közben tele van a regény szalonzsidózással, ami szintén társadalmi korrajz, karikatúra, aminek az egyszerűségén lehet nevetni… Jó volt ez a regény, tele volt dolgokkal, három órán át foglalkoztunk vele az egyetemen, és volt is benne ennyi anyag. Ha felkeltette az érdeklődéseteket, nem szívesen beszélnélek titeket le róla.

Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek
Elekes Dóra ifjúsági regénye fontos könyv, ez vitathatatlan. Egy anya alkoholizmusáról szól, és arról, hogy mennyire természetes közege is ez egy gyereknek, hogyha ebben szocializálódott. Arról mesél benne, hogy az anyját különböző dzsinek kísérik, akik befordítják, vagy épp új kalandra viszik, ahonnan a nő nem talál haza. Izgalmas a felvetés és gyönyörű a könyvtárgy, de azt hiszem sokkal több is lehetne ebben a történetben az alig pároldalnyi szövegnél. Szerettem, meg fontos, és tényleg jó az ötlet, csak az ötlet és a megvalósulása között nincs igazán sok.

Afonso Cruz: Időtlen napló
Ez egy másként kedves ifjúsági füveskönyv, amit bárki szívesen elolvasna: egy-két soros világról való nagyon őszinte, gyermeki kérdések és válaszok a gyermeklogika szerint. Visszahoz egy varázst, újraélteti ezt a logikát, világnézetet, egyébként pedig gyönyörűen van kiállítva. Az a könyv, amit szívesen adnék ajándékba, ha nincs ötletem, hogy mit adjak, mert kedves, hiteles és megkérdőjelezhetetlenül minőségi, azt hiszem látszana a könyvön, hogy ezt tőlem kapta, nem egy 501. idézetes könyv. Gondolkodtam, hogy megvegyem-e, de végül az egyik barátom vette meg, és rögtön kölcsönadta, köszönöm neki.

Juhász Tibor: Salgó blues
Ebben a hónapban kellett volna írnom Juhász Tibor új kötetéről, az Amire telik című verseskötetről, amely erős tematikus és megszólalásbeli hasonlóságot mutat a Salgó blues című novelláskötetével, de nem akartam ezt úgy leírni, hogy nem olvasom újra a novellákat, mert hátha mégsincs így, csak az emlékeim csalnak. Nos, az emlékeim pontosnak bizonyultak, de et nem baj. A Salgó blues narrátora egy egyszerre kint és bentlévő, megfigyelő szociológust játszó figura, aki meg akarja írni a kocsmát, a falról leváló Puskás posztert meg a törzsvendégeket, akik a valamiféle közegellenállást jelentő nyomorban keringenek a panelek között. Szeretem ezt a fajta tényleg regisztráló munkát, nem volt ellenemre, hogy újraolvassam.

Nina George: Levendulaszoba
Ez a könyv az egyik kedves barátom és csoporttársam kedves olvasmánya, és februárban megígértette velünk, hogy elolvassuk, de végül egy egyetemi kurzus keretében sikerült ezt teljesítenünk, de ez jól is van így, mert tényleg tudtunk beszélni róla így. Ez egy szerelmes regény egy könyvesboltosról, akinek a boltja a hajóján van Párizsban a Szajna partján, és a bolt egyfajta irodalmi patikaként szolgál, ahol az ember nem olyan könyveket kapnak, amilyet ők gondolnak, hanem olyannal, amilyenre a patikus-könyvtáros szerint szükségük van, hogy sírni tudjanak, hogy feldolgozzanak valamit, és hogy egyáltalán megtanuljanak tovább élni. A könyvesboltos lelke viszont nem talál megnyugvást már húsz éve. Egykori perzselő szerelme mindent felégetett maga körül, és Pedro nem képes megbocsájtani neki. Pedro a regény elején ismét szerelmes lesz, de képtelen a fel nem dolgozott múlttal élni. A könyv a feldolgozás gyönyörű története, ami sokkal többet ad, mint amit a romantikus zsáner szokott. Bölcs, kedves, figyelmes, lassú, nyugodt, és arról beszél, hogy végülis hogyan kell élni. Szerettem olvasni, sok idézetet kiírtam belőle, de nem hiszem, hogy valaha újra fogom olvasni, bár megértem, hogy a barátom miért olvassa újra időről-időre.

Charlie Mackensy: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
(Fent már írtam róla.)

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember
Az előző tanévben Pusztai Virág tanított engem televíziós műsorkészítő képzésen, és amellett, hogy televíziós műsorkészítést tanít, médiafilozófusként is kutat, ez a könyv pedig a médiafilozófusi tevékenységének egy összegzése. Az óráin már kaptunk betekintést abba, hogy milyen sokféleképpen látja a képeket és a képekről való gondolkodást, de ez a könyv nyilván sokkal komolyabb keretekben foglalkozik mindezzel. Pusztai azt hiszem arra keresi a választ, hogy mit kezd az a társadalmi működés a vizualitással, amelyik nem tud meglenni képek nélkül. Arról beszél, hogy milyen tulajdonképpen ez a világ, és milyen az az ember, akinek a vizuális portfólióját akár naponta rengeteg kép alkotja. Beszél a képekről, mint befogadás alatt álló entitásokról, mint filozófiai kérdésről, mint egy lehetséges új tudományterületről, és mint olyan létezőről, ami meghatározza, befolyásolja, újragombolja a mindennapjainkat. Nagy vállalás a kötet, de nagyon kinyitotta a gondolkodásomat, bár nyilván vannak olvasás közben is kiütközött korlátaim a médiafilozófiában. Nyáron kezdtem el olvasni, ősszel sajnálatosan félbemaradt, de a félévben sokszor jöttek elő képek így-úgy az órákon, így szinte észrevétlenül újra olvasni kezdtem, és ezalkalommal befejeztem.

Plonicky Tamás: Hugyos malac
Nahát, ez kemény olvasmány volt, mondanám, de nem úgy kemény. Igazából unalmas volt meg trágár. Novelláskötet, amit egy polgárpukkasztani akaró narrátor ír a férfivá válás eleve rohadásra ítélt gesztusairól, lehetőségeiről, és közben azt várja, hogy érdekes legyen, miközben hát, persze, nem az. Drogok, szex, mentális betegségek, punk kimondás, valamiféle generációs nyelvre tett nagyon rossz kísérlet, néhány jó szöveg, ami amúgy működhetne, de összetolták az egészet, és egyszerűen nem volt jó. Az egyetemre kellett olvasni, különben nem fejeztem volna be, hogy örüljön a szerző: Ő OLYAT ÍRT, AMIT FÉLBEHAGYNAK.

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Fent már írtam róla.

Lipták Ildikó: Csak neked akarunk jót
Lipták Ildikó ifjúsági regénye egy felsős szegény lányról szól, aki az anyjával és a nevelőapjával él. Az egyik tavaszi napon kap egy nagyon csúnya átmeneti kabátot a nevelőapjától, majd két nappal később a kabát eltűnik a suliból, és a kabát helyett egy tanára ad neki másikat, egy szebbet, divatosabbat, drágábban. A főhős valójában ettől az egész kabátügytől valamiféle identitáskrízisbe keveredik: ki is ő, aki most drágább kabátban van, ki volt ő eddig, és mennyire kell a büszke és makacs nevelőapjára figyelnie. Izgalmas szöveg, nyilván általános iskolásoknak szól, de jól mutatja be a szegénység kis szorongásainak, göcsösségeinek a működését egy lánykán keresztül. A gyermek- és ifjúsági terjesztő barátomtól kaptam kölcsön.

Patricia Higsmith: Carol
Az egyik tanárommal régi vívódásom, hogy ezt a könyvet el akarom olvasni, mert olyan bizonyos tekintetben, mint Erdős Renéetől A nagy sikoly, amit pedig én nagyon szerettem. Hogy van itt is egy fiatal, bamba nő, aki éli a kis életét, nagyrészt kiszolgálva a konvenciókat, aztán egyszercsak szerelmes lesz egy nőbe, aki felbukkan az áruház játékosztályán. És nyilván, azért is el kellett volna már rég olvasnom, mert van egy ilyen LMBT+ könyves blogom, ez pedig az egyik legkézenfekvőbb LMBT+ könyv. És még egy csomó minden miatt el kellett volna olvasnom, és a tanárunk feldobta, hogy akkor az utolsó órára olvassuk el a Carolt, ami így már megint egy kötelezők feletti örömködésem ebben a bejegyzésben. Valószínűleg arról szól majd a következő értékelésem.

9 blogbejegyzés született májusban:

Átlógott május 2-ára az áprilisi summa, majd azt követte az 1 és 6, a tervezett 6 kötetből csak 4-et sikerült elolvasni ebben a hónapban, az áprilisi kedvencemnek választott Nagyapa hegedűjéről viszont azóta írtam az f21.hu-nak egy hosszabb kritikát. Május 10-én érkezett a havi kibeszélős, amiben arról beszéltem, mit szeretek nagyon az egyetemi kötelezőkben, és hogy mit tartok abból a működésből a közoktatásba is átemelhetőnek. Ezt követte egy egyetemi kötelező, Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vesszőjéről szóló alternatív fülszövegem, majd sokkal később a hosszú, és talán a szokottnál tudományosabb jellegű értékelésem a könyvről, amit az hívott életre, hogy nem találtam olyan szöveget magyarul, ami igazán kifejezné azt a nagy tudományos gondolkodást, amit én gondolok a szövegről.

Az alternatív fülszöveg és az értékelés között érkezett meg a havi #LMBT-t olvasunk interjú, ezúttal Bogáti Máté TikTokerrel, akivel arról beszélgettünk, milyen kulturális helyzetek alakították azt, ahogy ma gondolkozik és beszél az LMBT+ témáról. A hónap végére még besűrítettem egy Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll című riportkönyvéről egy alternatív fülszöveget, és egy gigahosszú értékelést, amiben erről a könyv fő vállalása mellett néhány érdekességről, és a saját szexmunka-diskurzusban elfoglalt nézeteimről is meséltem. És most itt ez a summa kilencedik bejegyzésnek, amit most még jól átolvasok egyszer, hogy nehogy valahol butaságot írjak, de ezt, ugye, ti már nem fogjátok látni.

A héten valószínűleg érkezem még tartalommal, mert hétfő van, és illenék, hogy így legyen, pénteken jön a kibeszélős bejegyzés, valamikor beesik majd egy 1 és 6 is, illetve az értékeléseket is igyekszem pörgetni. Most már kettő volt, ami jó, de nem állunk meg a csillagokig, vagy hát tudjátok, megyünk rendületlenül:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy elképesztően fontos témáról, a prostitúcióról és a szexmunkáról lesz szó egy olyan tényirodalmi könyvön keresztül, amit fontosnak tartok, noha az alapjaiban nem értek egyet vele. Mint tényirodalmi szövegeknél, szeretném, ha ebben a bejegyzésben is először abban mélyednénk el, hogy mit is vállal ez a kötet, majd a terület a könyvben is problematizált részeiről írok, így a türelmi zónákról, a szexmunkás szakszervezetről, vagy épp a szexuális úton terjedő betegségekről (inkább csak felvillantva egy-egy kérdés érdekességeit, hiszen a könyv kereteinél jobban nem fogok tudni beszélni minderről), majd a bejegyzés harmadik részében arról írok pár mondatot, hogy miért nem győzött meg PRK engem személyesen, aki az abolicionista vs. szexmunkás-diskurzus tengelyen egyébként nem a szexmunkás-diskurzus oldalán áll, és hogy hol látom a két álláspont szintézisét. Merthogy van. Mindennek ellenére ezt a könyvet mégis fontos szövegnek tartom, és örülök, ha kritikusan is, de olvasva van.

I. Nagyrészt dicsérő, lelkesítő szavak a könyvről:

Mit jelent egyáltalán szexmunkásnak lenni, és min lepődik meg valójában az, aki kurvának áll? Milyen a társadalmi hangulat ezen téma körül, és milyen intézkedések segíthetnék a szexmunkások emberi méltóságának a megőrzését egy olyan országban, ahol az aki kurvának áll, ne lepődjön meg, ha megbasszák kijelentés az egyik leggyakoribb áldozathibáztató rigmus? Papp Réka Kinga 2017 tavaszán megjelent riportkönyvében ezekre a kérdésekre keresi a választ hat nagyon különböző szexmunkás történetén keresztül.

Mi is az a szexmunka?

A szexmunka kifejezés egyrészt egy polgárjogi gesztus, amely felszabadítja a kizárólag felnőttkorúak között zajló, maga hasznára, önkéntesen választott, beleegyezésen alapuló erotikus munkát a prostitúció szó stigmái alól, és ezzel leválasztja magáról a prostitúciót, mint olyan szexuális tevékenységet, amelyben a felsorolt követelmények közül valamelyik nem valósul meg.

A szexmunka ugyanakkor egy gyűjtőkifejezés is azon erotikus munkákra, amelyek a fenti keretben zajlanak, így szexmunkának számít az erotikus masszás, a go-go tánc, a domina szerep, a telefonszex-operátori munka, az erotikus modellkedés vagy a pornószínészet is.

A szexmunka harmadrészben pedig egy mozgalom, amelynek olyan munkásmozgalmi céljai vannak, mint a munkakörülmények javítása, vagy a dolgozók emberi jogainak védelme.

Papp Réka Kinga könyve elsősorban a szexmunka gyűjtőkifejezés voltára utal, amikor az alcímben Szexmunka-sztorikként utal a könyvre, ám a riportok egyes mondatai, állomásai alkalmat adnak arra, hogy elmélyedjünk a szexmunka széles értelmezéseiben, és ez nagyon jól működik a könyvben.

A szexmunkás közeg nem heterogén, ahogy a könyvben szereplők sem azok

A másik fontos, és nagyon látványos gesztusa a könyvnek, hogy foglalkozik azzal, hogy a szexmunkás közeg sem heterogén, és hogy olyan tényezők alakítják, mint az egyén iskolázottsága, ismeretségi hálója, van-e befektetni való pénze, vagy hogy egyáltalán ráér-e tervezni a szexmunkás karrierjét, vagy ma este nincs hol laknia, ha nem fizet lakbért.

A könyvben fejezetről fejezetre ismerkedünk meg egy-egy aktív, vagy már kiugrott szexmunkással, megismerjük a motivációit, a nehézségeit, és azt, hogy hogyan tudja működtetni a szakmáját. Olvasunk egy rátermett cigány nőről, aki az út szélén áll, a rendőrök rendszeres vegzálják, de már meg tudja védeni magát, találkozunk lakásosokkal, akik online hirdetnek, egyikük lelkes vállalkozó szellemmel tekint erre a piacra, másikuk már inkább szabadulna. Látunk két meleg férfit, az egyik korábban élő webkamerás adásban teljesített kéréseket, a másik kilátástalanságában újra és újra ehhez az eszközhöz nyúl, hogy pénzt szerezzen, az utolsó fejezetben megismert Kittit pedig luxusszállodák vendégei hívják meg jó előre. Nézzük őket közelebbről:

A könyv elején megismert Lulu 40 éves, vendéglátásban dolgozott, profi volt a szakmájában és két nyelven is beszélt. A férje a kilencvenes évekre jellemző ügyes üzletember volt, akinek a vállalkozása egyik napról a másikra bedőlt, majd a férj maga is szívrohamot kapott és meghalt. Lulu nagyon magasról esett le, és nem talált munkát a maga számára, amivel önmagát és a gyermekét fent tudná, később gyermeke taníttatását fedezni tudta volna. Online hirdet, lakást tart fent.

Csili egy nem-bináris meleg karakter, aki a húszas éveiben webcam modellkedett. Ezt a munkát nagyon szabadom élte meg, nem szereti a szexmunkás áldozat szerepet magán viselni, büszke szexmunkás identitás és szókimondás jellemzi. Ő, a saját bevallása szerint nem a szexi webcamos fiú volt, hanem az, akihez kapcsolódni lehetett, beszélgetett férfiakkal politikáról, szexről, szerelemről, a közoktatásról, egészségügyről, történelemről, miközben vicces, figyelmes és okos, és egyébként autoszexuális tevékenységet végzett. Felépített magának a szereplési és önkifejezési vágyából egy dragszerű nembináris perszónát, aki jól van a saját közegében és elébemegy az ítéleteknek. Ő maga sosem volt igazán rászorulva a pénzkeresés ezen módjára, de úgy érzi könnyebb így határokat kijelölni, és könnyebb kilépni az egészből, ha elfárad.

Mari harminc éves roma nő, aki az út szélén áll Pest megyében, egy óvodás gyermek édesanyja. 18 évesen került a prostitúció világába, hiszékeny lányként a futtatója érzelmileg zsarolta, de ma már a saját lábán áll. Ő maga is az utcai szexmunkásokhoz hasonlóan rendkívül kitett a rendőrségi ellenőrzéseknek és túlkapásoknak, gyakran tölti előzetesben az éjszakáit, miközben otthon várja a gyermeke (szerencsére nem egyedül). Már sokkal tapasztaltabb, mint korábban, megtanulta, hogy ne írjon alá jegyzőkönyvet, mert ezzel elismeri a büntethetőségét, vagy hogy bármilyen probléma esetén az országos rendőrségi hívószámot, és nem a helyi kapitányságot kell keresnie.

Angelika 25 éves, 12 éves kora óta tudta, hogy szexmunkás szeretett volna lenni, akkor olvasott először kurtizánokról. 18 évesen költözött külön a szüleitől azért, hogy szexmunkás legyen, a szabadabb élet lehetőségét látja ebben. Annyit dolgozik, amennyit akar, akkor, amikor szeretne, azzal, akivel beleegyezik, a tevékenysége lakásosok felső árkategóriájában mozog. Egyéni vállalkozóként dolgozik, adót fizet, pontosan könyvel, egyfajta vállalkozói szellem hajtja, követi a piac változásait, figyeli annak logikáját, saját magát egyszerű szolgáltatásként pozicionálja.

Dávid egy borsod megyéből származó árva, aki 16 évesen került a Népligetbe, majd onnan kivitték Londonba, ahol szexrabszolgaként tartották fogva. Kint eszköztelen és kiszolgáltatott volt, az egyik kliense menekítette ki. Szeretne kiszállni ebből az egészből, de alkalmi munkák mellett időről időre visszakényszerül.

Kitti escortként dolgozik az egyetem mellett. 18 évesen el kellett jönnie otthonról, de a diákmunka mellett elcsúszott az egyetemmel, így a saját egzisztenciáját azzal tartja fent, hogy luxusszállodák vendégeinek nyújt barátnőélményt, ahogy ő fogalmaz, abból a legigazibbat, mert orális szex közben hamar elfárad a szája, és ő maga is instruálja a vendégét, mert élvezni akarja a szexet. A kellemes társasága, a finom megjelenése és az intelligenciája egyaránt érték a piacon, ami az igényes megjelenésével társul. Hozzá jó előre kell időpontot foglalni, egyrészt ezzel határt is húz, másrészt időpontot kell foglalnia fodrászra és gyantára. Örül, hogy ezzel együtt is sokkal kevesebb munkával keres a megélhetéséhez elegendő összeget.

A kötet társadalmi szerepet vállal, és ez jó:

PRK ily módon megmutatja, mennyire is rétegzett a szexmunkás társadalom, mennyire más motivációk, kényszerek, igények és szükségletek hajtják a benne dolgozókat. Ez persze megnehezíti azt is, hogy nagy közös érdekvédelem létrejöhessen köztük, mégis, az emberi méltóság jogi garanciája vagy a biztonságos és független munkavégzés lehetősége mindannyiukat megilleti, és ez fontos számomra is, aki úgy gondolja, hogy megfelelő szociális ellátórendszer mellett büntetendőnek kellene, hogy legyen a szexmunka szolgáltatás igénybevétele.

A könyv a riportokkal, és az azokat kísérő tematikus blokkokkal érdekes és fontos tisztázását adja annak a jogi és társadalmi működésnek, amit ma szexmunkának hívunk. Érzékenyít, de nem áldozati szerepből teszi ezt, és persze, felvállal olyan diskurzusokat, amiket vitatni lehet, mégis vállalhatón teszi, tiszta üzenetet küld a hétköznapi olvasó és a feminista diskurzusba beágyazott olvasók felé, és azt hiszem, hogy az abolicionista feminizmus adós ilyen közérthető riportkönyvekkel, esszékkel, akár csak cikkekkel, miközben azt gondolom, hogy az ő álláspontjuk közelebb áll ahhoz, ahogy a prostitúció-szexmunka témában a társadalom gondolkodik. Amikor azt gondolom, hogy PRK könyve fontos darab, azt ebben a tisztázó kontextusban is gondolom, és még azt is jó látni, hogy a szerző közli, hogy vannak más álláspontok, amiket persze idealistának tart (és egy picit az is, de erről majd később).

II. Legfontosabb, vagy legérdekesebb tudnivalók:

Utcai szexmunka: A szexmunka és a prostitúció legláthatóbb és legtipikusabb formája, ugyanakkor ebben a szférában a legkevesebb a kereslet, és itt a legkiszolgáltatottabbak a szexmunkások a hatóságoknak. A szexmunkások itt gyakran egymást tanítják be, bár egymás konkurenciáit is jelentik, mégis egyszercsak egymásnak döntik a hátukat, így jellemző közöttük valamiféle szolidális működés.

Prostitúciótörvény: 1999 óta legális a szexmunka, de bűncselekménynek számít a futtatás. A törvény számos anomáliát hozott létre, erről a bejegyzésben és a könyvben is többször van szó.

Türelmi zóna: A helyhatósági testületeknek kötelező olyan területeket kijelölniük, ahol a szexmunka szabadon kínálható, azonban ennek nagyon kevés önkormányzat tett eleget. A türelmi zónák ki nem jelölése teszi lehetővé a szexmunkások bírságolhatóságát, hatósági megalázhatóságát, esetleges ingyenes szolgáltatásnyújtás követelését, vagy a szexmunkás szavainak megkérdőjelezését. Ahogy PRK egyik adatközlője beszámol:

Mi két rendőr vagyunk, te meg egy kurva. Szerinted kinek hisznek majd.

Nemi erőszak szexmunkásként: Egyrészt az abolicionista nézőpont szerint a szexmunka alapvetően nemi erőszak, hiszen nem a kölcsönös beleegyezés tipikus és egyenlő, partneri viszonya ez, de a szexmunka-diskurzus is ismeri ennek a fogalmát, minden a megegyezésen kívüli szexuális megvalósulás, illetve a fizetés nélküli, vagy a fizettséget visszalopó kuncsaft is nemi erőszakot követ el, a társadalmi és hatósági intézményeknek ennek megfelelően kellene eljárnia.

Lakásosok: Noha 1999 óta legális a prostitúció, tilos szexmunka céljából lakást kiadni, és a szexmunka alatt nem tartózkodhat más a lakásba, mivel ő a törvény szerint futtatónak számítana. Ezzel együtt is a lakásosok adják ki ma a szexmunkások legszélesebb rétegét, hirdetőoldalakon keresztül kínálják a szolgáltatásaikat, de belső fórumokon nyilvántartásokat is vezetnek problémás ügyfelekről.

Szexmunkás blogok: Olyan blogok, mint bármilyen más blog. Ezt szexmunkások vezetik, és a saját élményeikről, tapasztalataikról számolnak be. Vannak, akik más interjúkat vagy más szexmunkás élettörténeteket is megosztanak, vagy ajánlásokat fogalmaznak meg azok számára, akik ezen a pályán gondolkodnak. Nyilván tudom, hogy rettenetesen réteg az érdeklődésem, de szívesen olvastam volna erről többet.

Szexmunkások Érdekvédelmi Szakszervezete (SZEXE): Ez egy civil szervezet, aki segítséggel, jogsegítséggel és megelőző tanácsokkal tudja ellátni a hozzájuk fordulókat, hogy a szexmunkások ne legyenek bármilyen erőszak áldozatai, ne vegyék el a keresetük 60-70%-át. Emellett elmondják, hogy hogyan lehet kiváltani az engedélyüket, vagy hogy hol mehetnek megalázkodás nélkül a három havonta kötelező egészségügyi szűrésekre. Egy forródrótot üzemeltetnek, ahol a szexmunkások azonnal jelezhetnek, ha segítségre van szükségük, illetve óvszert osztanak, amely alkalmak arra is megfelelőek, hogy ítélkezés nélkül figyeljenek azoknak a mentális és testi hogylétére, akikkel találkoznak. A SZEXE igyekszik a lehető legtöbbet tenni azért, hogy a szexmunkások a függetlenebben és biztonságosabban végezhessék a munkájukat, és azt gondolják, hogy az ideális szexmunkás szabályozásnak is ezt kell garantálnia.

Nemi betegségek: Mint ahogy az előző bekezdésben már említettem, a szexmunkásoknak három havonta kötelező egészségügyi szűréseken részt venni, emiatt általában elmondható, hogy a szexmunkások jellemzően informáltabbak a védekezés és megelőzés különböző formáiban (egyébként ugyanez igaz a meleg társadalom tagjaira is, összevetve a heterókkal, akik nagyrészt nem is gondolják, hogy nemi betegek lehetnének).

A könyv hosszabban beszél a PrEP gyógyszerkoktélról, amelyet a HIV vírus megelőzésére használnak, és amely magyar egészségpénztári keretek között szinte megszerezhetetlen, mert az orvostársadalom egy része ellenzi. A PrEP ezzel együtt a szexmunkások körében sem használt széles körben, ugyanis nem mellékhatások nélküli gyógyszerekről van szó, pontos szedést követelnek, amit megnehezít, ha például előzetesben kell tölteniük az éjszakát, a szexmunkások nem is szívesen hordják magukkal, mert a rendőri intézkedéskor az óvszerrel együtt azt is elvehetik bűnjelként.

Ezzel együtt a törtvény valamelyest garantálja, hogy nagy egészségkárosodás ma ne történhessen a szexmunkások körében, a háromhavonta történő szűrések még nagyon korai szakaszukban elcsíphetik a HIV vírust is, és ahogy Bereczky Tamás HIV+ aktivista fogalmaz:

Nem fogtok belehalni, ha megtudjátok, hogy HIV fertőzöttek vagytok. De ha nem tudjátok meg, abba biztosan belehaltok.

És ez persze nem csak a szexmunkások és nem is csak a melegek számára fontos.

III. Az abolicionista – szexmunkás-diskurzus vita, és az álláspontom benne

A vita a szexmunka legalizációja körül zajlik, nagyrészt feminista berkekben. Míg az abolicionista álláspont a prostitúció kriminalizálását, addig a szexmunka-diskurzus hívei a megfelelő ember- és munkajogi szabályozást várnak. Az abolicionisták úgy gondolják, hogy a női test áruba bocsájtása a patriarchális társadalom szexuális kizsákmányolásának a legerősebb és legerőszakosabb gesztusa, amely semmilyen feminista tétellel nem férhet össze, aszexmunkás-diskurzus szerint a szexualitás felszabadulásával ideje nevén nevezni és megoldani akár civilizációs problémákat. Belátható, hogy mindkét félnek van igazsága. Szexmunka van, és nem jó az a lépték és minőség, amiben ennyi ember napi megélhetése függ a szexmunkától, erre a kötet is több példát hoz:

Hogyha lenne pénzem, akkor nem lennék itt napi szinten, de mivel nincs más lehetőségem az életre…

– mondja Mari, és én pontosan emiatt vagyok közelebb az abolicionista állásponthoz. A szexmunkának a saját definiciója szerint is az önkéntesen választott, beleegyezésen alapuló munkának kell legyen. Papp Réka Kinga is felveti egy ponton, hogy az öklét rázó izompacsirta és a sárgacsekkek másfajta kényszert jelentenek, de félresöpri azt, hogy a sárgacsekkek is kényszerhelyzetbe állítanak nőket és férfiakat, miközben érti, hogy ezeknek az embereknek nincs idejük megvárni a következő hónap negyedik, tizedik napját.

Én személy szerint azt gondolom, hogy a SZEXE és a hasonló programok elképesztően fontos munkát végeznek ma Magyarországon, és az államnak törekednie kellene arra, hogy ezeket a szervezeteket segítse, hiszen azok tüneti kezelését adják egy olyan szegénységnek, aminek léteznie sem volna szabad. Ezzel együtt pedig az államnak feladata, hogy megszüntesse azokat az okokat, amelyek miatt valaki erre kényszerül. Szociális lakáspolitika, érzékeny munkaerőpiac (a hátrányos helyzetű roma nők vagy szegény, városi, meleg fiatalok számára megoldásokat adó lehetőségekkel), és olyan védőhálóval, amely mellett nem fordulhat elő, hogy valaki nem tudja megvárni a következő fizetésnapot.

Én magam hiszek a kliensek büntethetőségében, mert azt gondolom, hogy megfelelő egyetemi ösztöndíjak és szociális ellátórendszer mellett senki nem szorulna arra, hogy ebből keresse a kenyerét, és ezen át egy méltóságdeficites helyzetbe kerüljön. Ezzel együtt azt is értem, hogy feltételezzük azt a kisebbséget, akik egyszerűen szeretnének szexmunkások lenni, meggyőzhető vagyok arról, hogy a legalizáció nem eredendően rossz, de ehhez tényleg az kell, hogy csak a valóban önként szexmunkát vállalók maradhassanak a rendszerben.

És hát, gyakori vád ezzel kapcsolatban, hogy az illegalitásban mindig sokkal veszélyesebb az élet, így azt gondolom, hogy szükség van arra, hogy az állam valós ellátórendszert biztosítson számukra ( azzal, hogy a futtatót és a kuncsaftot bünteti, nem a prostituáltat, és azzal, hogy kilépési lehetőséget biztosítunk). A legnagyobb hibája az államnak az, hogy a rendőrségre bízza azt a munkát, amit ez a szociális probléma megoldása jelentene.

És, persze, tudom, hogy ez kvázi egy utópia, ahogy arra már korábban is utaltam, de elképesztően fontos volna egy olyan állam felé tartanunk, amely a legelesettebbeket és legkiszolgáltatottabbakat emeli fel, amely alternatívát biztosít mindenki számára, aki nem a testéből szeretne megélni, csak bizonyos kényszerek erre vitték. Fontos erre vetnünk a tekintetünket, még akkor is, ha azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a ma szexmunkásainak akut segítségre, és rövidebb átfutási idejű törvényi és társasadalmi változásokra is van szükség.

Azért szerettem Papp Réka Kinga könyvét, amit már többször olvastam, mert többször terveztem, hogy írok róla, mert nagyon sokat beszélgettem általa a barátaimmal erről a témáról, sokat olvastam utána, és hosszú volt az út, amíg az én baloldali, sokszor újbaloldali, sokszor inkább szociáldemokrata nézeteimbenhelyre tudtam tenni ezt a témát, és örülök, hogy ez a könyv alkalmasnak bizonyult erre, miközben tényleg emberi működésekbe láttunk bele. Fontos könyv, bízom benne, hogy jönni fognak következők, lelkesen ajánlom kritikus olvasásra, de ahogy minden társadalmi, mozgalmi szövegnél az lenni szokott, ne ez legyen az egyetlen tartalom, amit fogyasztotok a témában.

Kedvenc részem: Amúgy egy kibaszott kapitalista is vagyok, aki szívesen olvas Marxról és piackritikáról, így egyértelműen Angéla és Kitti története állt hozzám a legközelebb, akik egyfajta vállalkozásként fogták ezt fel. Ezzel együtt nyilván az is van, hogy számomra, fehér középosztálybeliség felé tartó férfiként ezek a történetek voltak a legemészthetőbbek, és legbefogadhatóbbak, de ezt vállalom azzal, hogy ezt leírom.

Végezetül ajánlom a riportkönyvet azoknak, akik érdeklődnek a témában, de nem a metszetszemléletű posztmodern feminista kritikai filozófia (ide sorolom magam amúgy) szintjén szeretnének és tudnak foglalkozni ezzel a témával, hanem érthetően, tisztázóan és alaposan. Jó bevezetőkötet egy nagyon erős és fontos diszkusszív térben. Ha eddig érdekelt, ami a bejegyzésben van, ezt a könyvet is bírni fogod.

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll
Kossuth, 2017
206 oldal
Így olvastam: Többször is olvastam, de végig olvasmányos és olvasható volt, történetenként haladtam, de sem nyelvileg, sem lelkileg nem megterhelő szöveg, könnyen olvasható.
Alternatív fülszöveg itt.

Ennyi lettem volna mára ezzel a közel húszezer karakteres mamutértékeléssel/ajánlóval/recenzióval. Fontosnak tartom ezt a témát, örülök, hogy végre írtam róla. Holnap érkezem a havi summával, de addig se felejtsétek:

Alternatív fülszöveg: Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Papp Réka Kinga politikai, közéleti aktivista szexmunkáról szóló riportkönyvéről írok egy rövid, ajánló jellegű bejegyzést. Előljáróban talán annyit, hogy szerettem ezt a könyvet, fontos állításokat tisztáz, ugyanakkor alapvető dolgokban sem feltétlenül értek egyet vele (minderről majd az értékelésben lesz szó). Most viszont nézzük, csak a könyvet, tömören, mint ahogy ez alternatív fülszövegben szokás:

Aki kurvának áll, az nem azon lepődik meg, ha szexelnie kell. Az tűnik a legkevesebbnek Papp Réka Kinga kötetét olvasva. A könyv hat szexmunkás történeten keresztül vezeti be közérthetően az olvasót a szexmunka világába, amelynek nem az egyetlen és nem is a legfontosabb megközelítésmódja az erkölcsiség. Az interjú alanyai, férfiak-nők, az út szélén, elit szállodák vendégei között, vagy épp az interneten keresztül dolgozó emberek, akik az életünk egy pontján úgy döntöttek, hogy a szexiparban folytatják.

Az élettörténeteken keresztül ismerjük meg a szexmunkás-prostituált diskurzusok fő kérdéseit, a szexmunka eltérő jogi és akár bűntetőjogi szabályozásait, és az érdekvédelmi szervezetek legfontosabb feladatait és a szexmunkából élők hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát, miközben Papp Réka Kinga az egyénekre és történeteikre helyezi a fókuszt. Minden szexmunkás története más és más, de bizonyos gócpontokon meg kell állni és ki kell beszélni, hogy tisztán lássunk, mielőtt véleményt formálunk.

A héten még szeretnék érkezni az értékeléssel, meglátjuk. Mindenesetre azt kérem, hogy a következő bejegyzésig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Sziasztok,

a mai bejegyzést már másfél héttel ezelőtt terveztem, és tulajdonképpen a saját butaságom az, amiért eddig nem írtam meg. Ugyanis az van, hogy félek. Mert határozott véleményem van a könyvről (mégpedig az, hogy ez egy nagyon fontos könyv), de közben meg magyar nyelvű szakirodalmat is alig találni hozzá, pedig a századforduló és a szürrealizmus egy állati fontos szövegéről van szó, amit a magyar olvasók rendszerint félreolvasnak, pont azért, mert nincs róla szó. Guillaume Apollinaire-t onnan ismerjük, hogy ő írta azt a szökőkutas képverset a tizenegyedikes szöveggyűjtemény végén, emellett jószerivel sokunkat elképesztően homályosan tanítottak egyáltalán az avantgárdról, pláne a szimbolizmusról vagy a szürrealizmusról, így nincsenek kapaszkodóink. És a blogbejegyzés kerete szerintem nem akkora, hogy egy kapaszkodót nyújtson ahhoz, hogy egy olvasó nagy világirodalmi szövegeket helyezzen el magában, ennél a szövegnél mégis erről kell beszélni. Nagy a félelem bennem, de igyekszem.

Szóval, Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző. A nulladik körben azért nehéz beszélni erről a kisregényről, mert nincs neki története. Cselekmény nélkül követik egymást egyre vadabb és betegebb orgiák, melyekben csak az közös, hogy részt vesz bennük a szép Mony Bebascu herceg is, aki valójában nem is herceg, hanem gazdag román hospodár (jelentsen ez, ugye, bármit is). Ez a Bebascu herceg egy nagy bukaresti orgia után úgy dönt, hogy ő inkább Párizsban próbál szerencsét, ahol szintén szórhatja tömérdek pénzét és hát… magját. Az első párizsi éjszakáján találkozik Puncilina de Chegbecourte-tal, akinek egy ígéretet tesz:

Lábaihoz helyezem vagyonomat és szívemet. Lennénk csak együtt az ágyban, hússzor egymás után bizonyítanám érzelmem szilárdságát. Sújtson le rám a tizenegyezer szűz haragja, vagy testemet tizenegyezer vessző harapja, ha tódítok.

Az avantgárd szimbolista szerző első könyve pedig innentől válogatott brutalitásban mutat aktusokat a lehető legdurvább határszegésekkel. A legnagyobb vád, ami a szöveggel kapcsolatban felmerül, hogy pornográf volna, és hogy nincs semmilye a szélsőséges testiségen túl. Nyilván kételkedem ebben, de nézzük végig. A pornográfiát az értelmező szótárak egyfajta ábrázolásmódnak tekintik, amelyek leplezetlenül, szemérmetlenül kívánnak hatni a nemi érzékenységekre. Az érzékenység ebben az esetben azt jelenti, hogy a mű befogadása alatt fokozatosan érvényesülnek a nemi ösztöneink, jelentem, ez a helyzet nem áll fent.

Ezzel együtt még mindig gondolhatunk arra, hogy ez egyfajta műfajparódia, vagy provokáció. Monumentális túláradásait látjuk az aktusoknak, durva túlmesélést, minden alak a velejéig kifigurázott, ösztönösre csupaszított, miközben a szöveg bírja az európai civilizáció nagy műveltségét, például folyamatosan reflektál az antik görögség, például a Bacchanáliák felfokozott, féktelen ünnepségek, hagyományára. És persze nem mehetünk el amellett sem, hogy olyan neveket használ a szerző, mint a már említett: Mony Bebascu, Puncilina de Chegbecourte, vagy Buzilo Toszevics, Lobaso, Alexin Capbea vagy Draga Masina, amelyek persze mind beszélő nevek.

Ezzel együtt is, észre kell vennünk, hogy ez a szöveg nem paródiaként hat ránk, feltételezhetjük, hogy nem is csupán annak szánták. Azt gondolom, hogy jó, ha tisztázzuk az abjekt fogalmát, amelyet Julia Kristeva hozott be az irodalomelméletbe, és amely arról beszél, hogy undort keltenek bennünk olyan dolgok, amelyeket nem tudunk pontosan behatárolni (kedvenc példám a nyál, ami egyszerre élő és halott, ezért a sajátunkat sem innánk meg szívesen, miközben lenyelésével fiziológiailag semmi akadálya nincs), és itt pontosan az a határszegés történik, amit abjektnek nevezünk.

A szöveg az undorító-vágykeltő-tilos kategóriák közül válogat, ahol az ember-állat, gyermek-felnőtt, halott-élő, férfi-nő, határok, illetve olyan modernkori találmányok, mint a pedofília elítélése vagy a gyerekek szeretete (valójában ezek néhány évszázados újdonságok az emberiség történetében) is feloldódnak. Ily módon persze ez a szöveg nem is LMBT+ regény, csak közben egy eleven válasz arra, hogy hogyan képzelik el a homoszexualitást emberek vad brüsszeli vagy (a regény esetében) századfordulós párizsi orgiákkal, és hogy milyen reprezentációja volt az LMBT+ témának szinte kizárólagos évtizedekig ezzel a (hát valljuk be őszintén) deviáns világgal.

És akkor ezen a ponton elkezdek arról beszélni, hogy miért imádom elképesztően ezt a regényt, de előtte még itt egy idézet, a nemrég értékelt Üldözöttek gyűjteményéből, hogy világosabb legyen, miről van itt szó.

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Jacqueline ezen a ponton azt a természetes emberi igényt fejezi ki, hogy az ember minden lázadás ellenére vágyja a szépet, és egyáltalán, mekkora szerencsétlen felbomlott az a világ, ahol nem lehet mindent a szépség esztétikai igényével kifejezni. Azt hiszem itt is ez van.

A regény tere egy teljes társadalom képét kívánja adni, ami nem szép, nem lehet szép. A szöveg maga is hivatkozza: Szodoma a civilizáció jelképe, ahol a mértéktelenség fentarthatatlan léptékekbe tartott. Az a termékenység nélküli magpazarlás, ami ebben a regényben történik (ezen a ponton jegyzem meg, de tovább nem elemzem, hogy a szöveg tök jól olvasható ökológiailag is), egyszerűen a kapitalizmusnak a metaforája.

Minden eladó, minden megvehető, csak meg kell adni az árát.

Ezzel együtt is, ez a kielégíthetetlen szexuális éhség persze a századforduló eleji konfliktusokkal tehelt Európa tere is, ahol egyre érezhetőbben torzul el a világ a maga jólétébe. Ezekben az időkben élik aranykorát a krimik és a misztikus regények, folyamatos diskurzus van az ópiumfüggőség körül, Freud lassan belepi a világot azzal, hogy azt mondja, nem kizárólagos a tudatunk, sőt, Hasfelmetsző Jack pedig csak szedi az áldozatait, mint a következmények nélküli brutalitás szimbóluma.

A regény világát ekkor már különös hatalmi viszonyok, mondvacsinált hercegi, konzuli, tiszti hatalmak és szekták uralják, amelyekben feloldódnak a beosztotti vagy épp familiáris viszonyok is, de érezhetőek társadalmi konfliktusok is. A világ nagy mozgatója – és egyben bizonyára szerző szócsöve – mégis a Párizsból elköltözött homoszexuális szimbolista költő, aki a japán-orosz fronton, orosz területen nyit Vidám szamuráj néven kuplerájt a barátjával, és ezzel megszedi a maga zsoldját, hiszen ő az egyetlen, aki érti, ebben a világban csak a szexuális vágy nemzetközi.

És akkor megérkeztünk az állításomhoz. Az én értelmezésemben ez a regény egy emberiségregény, vagy másfelől olvasva ugyanezt, egy disztópia. Egy olyan világot mutat be, ahol mindent a szexuális éhség vezet. Nem találkozunk olyan szereplőkkel, akik ellenálnak, sem olyan helyzettel, amire a válasz nem szexuális jellegű, a behatolás elől sem a fodrász, sem a manikűrös, sem a szobalány nem menekülhet el, a többiek pedig, nos, ők ágensei a világnak. Ebben a világban a társas cselekvés egyetlen gesztusa a szexualitás, ily módon azt gondolom, hogy a névadás maga sem csupán paródia, hanem a szöveg logikája mentén az egyetlen eljárás, ahogy nevet lehet viselni.

Apollinaire kisregénye az európai kultúra következő lépcsőjét vizionálja, amelynek a minden erkölcsöt nélkülöző élvezet az egyetlen értelme, ennek megfelelően írja újra a regény az egyetemes irodalom legfontosabb szövegeit, felteszi Szophoklész kérdéseit arról, hogy el lehet-e menekülni egyáltalán a jóslat elől, vagy hogy tényleg el kell-e temetni a testet, de a megváltás történetét sem hagyja annyiban.

Szeretem ezt a szöveget, mert rendkívülimódon rétegzett, és nagyon intenzíven mesél arról a fajta szürreális világról, amely valójában még az I. világháború hatásában vár a kultúrára, mégis olyan eredendően vad és taszító szöveg, aminek minden mondata hatással van. Tudom magamról, hogy hozzám ez az esztétika közelebb áll, mégis azt gondolom, hogy érdemes arra, hogy belenézzetek. Régen ,azt hiszem, ez is olyan könyv volt, amit nagy számban adtak ki, mert tele vannak velük az antikváriumok, és emlékszem, hogy nekünk is meg volt otthon, ha nem is olvassátok végig, ajánlom, hogy olvassatok bele, és igyekezzetek továbblátni azon, amit leír, engem elképesztően lelkesít.

Kedvenc részem: A regény végén látunk három nőt, akik temetni mennek. És hát, ez elég bibliai. A megváltás előtti pillanat. Imádtam, hogy ez a vége.

Végezetül ajánlom a legbátrabbaknak és a legkíváncsibbaknak. Azoknak, akik nem rettennek meg borzasztó dolgoktól. Azoknak, akik még mindig olvassák ezt a bejegyzést. Hajrá nektek!

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző / Tizenegyezer vesszőcsapás
Flaccus, 1999 (Több kiadása is van, de én ebben olvastam)
128 oldal
Így olvastam: Egy délután alatt könnyen el lehet olvasni, ha nem dob ki a brutalitás nyelve. Nekem egyetemre kellett, ezért csak nekiültem és elolvastam, de javaslok némi szünetet, bár őszintén olvastam lelkesen.
Itt találjátok a könyvhöz írt alternatív fülszövegem.

Ennyi lett volna ez a mai bejegyzés, köszönöm nektek, hogy velem tartottatok, bár érzem, hogy a szokásosnál ez a bejegyzés most szakmaibb lett, de remélem érdekesnek és követhetőnek találtátok ezt a bejegyzést. A héten egy másik tabu is megdőlni igyekszik majd a blogon, bízom benne, hogy lesz majd rá időm, de – ugye – ígérni nem ígérek semmit. Ami biztos, hogy egyszer érkezem majd valamivel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Bogáti Máté

Sziasztok,

ismét egy olyan hétfő, amikor friss #LMBT-t olvasunk interjúval érkeztem. Ezúttal Bogáti Máté TikTokkerrel beszélgettem arról, hogy hogyan alakította ki azt a hangot, amivel szinte nap mint nap beszél a követőinek a melegségről, illetve egyáltalán, körüljártuk, mit jelent számára az, hogy így vállalja önmagát, és hogy milyennek látja a TikTok közösségét, ha az elfogadás felől nézzük. Máté a hónap elején érettségizett, de máris több éve tartalmat gyárt, a hazai LMBT+ TikTok egyik meghatározó figurája, olvassátok őt!

Egy meleg srác olvas (Emso): Ha egy TikTokot látok tőled LMBT+ témából, akkor egyrészt kapok egy nagyon felismerhetően a melegekhez társított ironikus, önironikus, a meleg közösségen is viccelődő attitűdöt, miközben jól látszik, hogy tisztába vagy azzal, hogy egy fontos témáról beszélsz, és azt felelősséggel teszed. Mennyire kellett keresned ezt a megszólalásmódot? Milyen (kulturális vagy popkulturális) mintáid voltak, amik alakították ezt perszónát?

Bogáti Máté (BM): Persze az LMBT+ az egyik legfontosabb téma mivel akarva-akaratlanul is az életem részévé vált miután felvállaltam magam a nagy világ előtt. Nem kellett keresnem mivel a személyiségemmel együtt jár a poénkodás, ami gyakran utoléri a komolyabb témákat is, de én nem gondolnám, hogy ez baj. Néha kell a lazaság és aki érti legalább egy jót nevet. A nem coming out-olt gyerekkori énemre hatalmas hatással volt Conchita Wurst (énekes) és Amadea (magyar divatmodell/közszereplő), akik akkoriban új utakat nyitottak előttem, és rengeteg erőt adtak. Mára az egyik legmeghatározóbb személy, akire felnézek, és akitől a legtöbb motivációt kapom az élet szinte minden teréhez az Pabllo Vittar (brazil drag queen). Igaz azt vallom, hogy soha nem volt és szerintem nem is lesz példaképem, mert én a saját magam elvei, elképzelései szerint élek, de azért minden időszakomban megvoltak azok a bizonyos meghatározó személyek akik alakítottak rajtam.

Emso: Cochita szerepe talán mondhatjuk, hogy az LMBT+ kérdésről való kulturális párbeszédben évekig megkerülhetetlen volt, noha a karaktere végtelenül megosztó. Engem is inspirált a bátorsága, de a 2014-es szerepvállalása zajos ellentábort is szervezett. Hogy hatott ez a társadalmi működés szerinted az alakuló meleg identitásodra? És egyáltalán, hogy élted ezt meg?

BM: Sajnos már fiatalabb koromban is láttam, hogy nincs fényes helyzete az LMBT+ közösségnek itt Magyarországon, ami nyilván dühvel és szomorúsággal tölt el mivel nem értem 2021-ben hogyan lehet egy ország ennyire visszamaradott. Mindezek ellenére évekkel ezelőtt, amikor még csak kezdtem sejteni ki is vagyok, azt már tudtam, hogy egy nap nem csak a szűk ismeretségi köröm és a családom fogja rólam tudni, hanem mindenki. Nem tudtam milyen módon és hogyan, de azt igen, hogy a nyilvánosság elé fogok állni. Ami kialakult bennem és negatív hatása ennek az egésznek, hogy nem tudok nagyon kötődni már az új emberekhez. Mindenkit elengedtem magamban minden egyes coming outom előtt mivel sose tudhattam, hogyan fognak reagálni rá ténylegesen. Így voltam a családommal és a közeli barátimmal is, mert nem szerettem volna csalódni.

Emso: A TikTok hozta meg neked azt a lehetőséget, hogy mindenki előtt beszélhetsz erről, de az Instagramon is betekintést kapunk a mindennapjaidba, néha pedig YouTube-ra is töltesz fel tartalmakat. Mit jelent számodra ez a kiállás? Mit jelent az, hogy mindenki tudni fogja rólad?

BM: Azért fontos ez számomra, mert megkaptam azokat a visszajelzéseket, amikre akkor, vártam, amikor elkezdtem ezt az egészet. Büszkeséggel, erővel és boldogsággal tölt el az, amikor kapok egy olyan üzenetet, hogy miattam mertek coming outolni vagy látták nálam, hogy azért, mert meleg valaki, igenis élhet boldog és teljes életet nyíltan.

És még azért is lényeges mert szeretnék betölteni egy a gyerekkoromban bennem keletkezett űrt. Amikor még csak az első gondolataim voltak a melegségemmel kapcsolatban, akkor nem volt senki olyan körülöttem, akivel beszélni tudtam volna erről. Akkor még nem volt senki így a magyar interneten, akire fel tudtam volna nézni, vagy csak akin keresztül megérthettem volna azt, hogy nem kell gyűlölni magamat, azért ami vagyok, mert rengeteg sorstársam van a világban még. Úgymond be voltam zárva egy burokba amiben egyedül kellett küzdenem és magamnak kitaposni azt a bizonyos utat, amin el tudtam indulni. Én ezt a lehetőséget látom benne: hogy napról-napra több embernek tudok segíteni, mert tudom, hogy nehéz és sokszor megterhelő ez az élet még a felnőtteknek is, pláne egy fejlődésben lévő kisgyermeknek.

Emso: A TikTok tipikusan egy olyan platformnak tűnik számomra, ami az már mintákat nyújt a melegség megéléséhez. Úgy képzelem, hogy az, hogy a TikTokok természetesen veszik azt, hogy valaki a LMBT+ közösség tagja, megkönnyíti azt a krízist, amikre nekünk még éveink mehettek rá. Te hogy látod belülről ezt a közeget?

BM: Teljes egészében ugyanígy látom én is. Mivel a TikTokon az egyik legnagyobb befolyása az USA-nak van, ahol, ugye, már jóval kedvezőbb az LMBT+ közösség helyezte, ezért ezen a platformon sokkal jobban elfogadják ezt a dolgot. Értem ezalatt, hogy ott több milliós követő táborral rendelkező influenszerek vannak, akik akár melegek, transzneműek, ezért a mi generációnknak már alap, hogy ilyen emberek is vannak, és nincs velük semmi probléma. Magyarországon nyilván nem ilyen fényes a helyzet, mert itt még mindig rengeteg a negatív és rosszindulatú ember, ami látható akár a videóim alatti kommentszekcióban is, de bízom benne, hogy ahogy haladunk a korral egyre csak jobb lesz. Manapság az interneten már szinte bárhol szembe találhatod magad az LMBT+ közösség tagjaival, ezért sokkal több lehetőséged van ismerkedni, barátkozni, és új dolgokat megtapasztalni.

Emso: Szerinted hogyan fogunk emlékezni ezekre az időkre az LMBT+ téma szempontjából? Néha, talán naivan, azt gondolom, hogy lehet, hogy mi voltunk az utolsók, akik számára ekkora krízist jelentett ez a kérdés, és persze, ahogy erről már te is beszéltél, az internetre is most robbantunk be igazán. Lehet, hogy ez egy aranykor kezdete, vagy még marad munka a minket követőknek is?

BM: Szerintem büszkén fogunk visszaemlékezni arra, hogy igenis tettünk valamit fontosat. Bátrak voltunk, és ki mertünk állni annyi szörnyű történet ellenére is, amikről hallunk szerte a nagy világban. Bőven marad még munka a minket követő generációknak is, de már lényegesen könyebb lesz nekik. Mi is jobb helyzetben vagyunk már, mint a régebbiek, szinte még az elején vagyunk, ezért is nehéz nekünk. Nagyon kíváncsi lennék milyen lenne egy olyan élet, ahol melegnek lenni már tényleg egyértelműen elfogadott dolog, mint a heteroszexualitás. De azért harcolunk most, hogy ez egy nap majd így is legyen.

Emso: Ha bármilyen LMBT+ kulturális rendezvényt tarthatnál, bárkivel, bármilyen témában, bármennyiért, bárhol (Koronavírus sincs), mi volna az, és miért?

BM: Legszívesebben a most felkapott LMBT+ közszereplő társaimmal tartanék egy olyan találkozót, ahol a szülők, családtagok, barátok is eljöhetnének, és bármiről kérdezhetnének minket, ami csak őket érdekelné a témával kapcsolatban. Nem konkrétan rólunk szólna, és nem nekünk lenne, úgymond közönségtalálkozó, hanem tényleg róluk szólna. Esetleg, aki akarna, kiállhatna mellénk és elmondhatná az ő történetét stb. Pride-os ajándékokat osztogatnánk a résztvevőknek, hogy legyen emlékük az eseményről. Nekem ez nagyon tetszene. 🙂

Emso: Üzennél még valamit az LMBT+ olvasó közönségnek?

BM: Azt üzenném, hogy semmi gond nincs veletek azért, mert ilyennek születtetek. Merjetek önmagatok lenni és ne fojtsátok el az érzéseiteket. Nem ez határozza meg, hogy jó vagy rossz emberek vagytok. Hihetetlenül erősek vagytok egytől-egyig. Azt szoktam mondani, a mi életünk útja az egy felhőtlen harc, mert ugyan lehetünk boldogok, de akkor is egy nehezített életet élünk, és folyton ki vagyunk téve a diszkriminációnak. De rengeteg pozitív élmény, kapcsolat, barátság vár még rátok a jövőben, ezekre koncentráljatok.

Köszönöm szépen Máténak ezt a lelkes interjút, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben. A hétre valamiféle vad posztdömpingről álmodozom, egy értékelés még biztosan érkezik, az álmaim persze nagyobbak ennél. Ami biztos, hogy arra kérlek titeket most is, ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Az egyetemi kötelezőkről, és arról, hogy mit lehetne ebből a közoktatásban is működtetni

Sziasztok,

néhány héttel ezelőtt láttam egy Instagram posztot Tamaránál, a Faltól-falig könyvesvlog csatorna vloggerénél, amiben arról írt, hogy ő a saját csatornáján nem nagyon beszél olvasott szakirodalmakról, szakkönyvekről, mert kevés embert érdekelhetnek ezek igazán, és én ennek kapcsán gondolkoztam azon, hogy én viszont beszélek ilyen könyvekről. A summákban és az 1 és 6-okban is folyamatosan találkoztok fontosabb, vagy csak épp számomra aktuálisabb elméleti szövegekkel vagy épp olyan szépirodalmi kötelező olvasmányokkal, amik egy-egy órához tartoznak, így azok talán nem szorosan a könyves tartalomgyártó világ tipikus olvasmányai közé tartoznak, mégis fontosnak tartom, hogy legyen róluk szó, különösen, miután már órán tárgyaltuk őket.

Azt a kérdést, hogy miért is írok ezekről, könnyű megválaszolni: azért, mert ezeket olvastam, és nem volna teljes az olvasmányaimról való kép ezen szövegek, és ezen szövegek rám gyakorolt hatása nélkül, de nem szeretném ezt a bejegyzést ennyivel lezárni, hanem szeretnék arról is beszélni, miért szeretem én a kötelező olvasmányokat. Fontos itt persze leszögezni, hogy magyar nyelv és irodalom mesterszakos vagyok, a kötelezőim is ilyenek, klasszikusok, mégha nem is mindig a tipikus klasszikus könyvek, gyakran egy téma köré szerveződnek, és… de ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdetben valák a kötelezők:

Kezdjük az elején. Én az általános iskolai felső tagozaton kívül végig nagyon szerettem a kötelező olvasmányokat, bár középiskolában egy vendéglátós szakközépben nem kellett megerőltetni magunkat, a nagy olvasások rám nagyrészt tizenkettedikben vártak először, amikor emelet magyar érettségire készültem. Alsóban a Két Lotti volt az első könyv, amit olvasnunk kellett, és alapvetően Kästner regénye alkalmas volt arra, hogy az egész osztályunkkal megszerettesse az olvasást, noha azt a Pál utcai fiúk (ma már nagyon szeretem a könyvet, de megértem, miért nem fogott meg az egyébként nem is gyerekeknek szánt, felnőttnyelvű szöveg) és az Egri csillagok kiverte belőlünk (én ott hagytam abba, amikor 80 oldalon keresztül ágyúztak), a Kőszívű ember fiaiból csak a filmet néztük meg (itt is bátran ajánlom a könyv összevetését azokkal az ifjúsági szövegekkel, amiket tizenhárom éveseknek írtak), és nyolcadikban megérkezett a csoda. Három kötelezőnk is volt, és én mindhármat elképesztően szerettem. A Légy jó mindhaláligot alapból mindig láttam az anyám éjjeliszekrényét, mert az egyik kedvenc regénye volt, és akkor már láttam Pécsett musicalként a színházban is, így az első pillanattól megkapott Nyilas Misi története. Az Ábel a rengetegben sodort magával, hiszen sokáig a falu végén éltünk, és szinte valóság volt ez a fajta a természetközeliség számomra, a Szent Péter esernyője pedig egy állati csodálatos történet, ami fantasztikusan van jelenetezve, emlékszem, hogy viccesnek találtam, randomnak, szépnek, és ez a véleményem nem is igazán változott. Középiskolában pedig már elsőben szétmoralizáltam magam az Antigonén és a Hamleten, amik a kamasz életem fő állítását (egyedül a balfasz világ ellen) erősítették, és ez így ment, végül mesterszakig, azaz mostig.

Aztán meg van tök másként az egyetemen

Az egyetemre persze már másként olvasunk. Ha szemináriumokra készülünk hétről-hétre, akkor folyamatosan olvasunk és gondolkodunk könyveken, mert az óra akkor sikeres, ha mindenki belemondja a maga gondolatait, vizsgára készülve pedig gyakran alapos elméleti szövegeket kell olvasnunk a könyvet, amiről majd hosszan monologizálnunk kell. A felsős unokahúgom szerint ez olyan, mint az ő olvasónaplója, és tulajdonképpen, nem akarom eldönteni, hogy olyan-e. Ami fontos, vagy amiben ez más, az az, hogy sok olvasmányt köt össze valami, tematikusan, eszközeiben, hatásaiban, amivel nekünk foglalkoznunk kell. Volt már kurzusom például városról, térpoétikáról, feminizmusról, kelet-európai kisebbségiségről, szexualitásról…, és nagyon szeretem ezeket a szemináriumokat.

Ezeknek a szemináriumoknak a legnagyobb erénye az volt, hogy valamiféle hagyományt kívánnak felmutatni, abba kívánnak minket bevezetni elsősorban olyan jó és állati fontos szövegekkel, amiket egyébként valószínűleg nem vennék a kezembe (vagy csak majd, egyszer, hiszen annyi minden mást is kell, lehet olvasni), mégis rengeteget épülök belőle. A kötelező olvasmány persze nem népszerű fogalom, meghatározott, hogy miből kell készülni (az esetek döntő többségében egy listáról kell választani), és az is, hogy mikorra kell elolvasni (holnapra, ha 200 oldal felett van, és A4-es, akkor holnaputánra), és persze könnyebb lenne az életünk nélkülük. Az egyik kedves tanárpárom mondta egy könyv kapcsán, hogy „Végülis egy este alatt el lehet olvasni” – „Igen, de lehet, hogy élni is szeretnének”, és persze, szeretnénk élni.

De ha már van ez a kötelező olvasmány fogalom azért, hogy legyen miről beszélgetnünk, és azért, hogy legitim legyen a diplománk (amit persze nem az elolvasott oldalak számára, hanem a kritikus gondolkodásra adnak ideális esetben), akkor szeretem azt, hogy ez ebben a heti olvasmányos rendszerben van. Így egy szemeszter alatt alaposan bele tudjuk olvasni magunkat egy témába, különböző aspektusok és kérdésfelvételek mentén. Az életemben is vannak időnként témák, amik jobban érdekelnek, mint máskor (most például erősebb a 9/11-gyel kapcsolatos teoretikus érdeklődésem és a vizuális kultúrával, médiafilozófiával kapcsolatos kiváncsiságom), és ehhez hasonlóan működik egy szeminárium is.

Korábban már volt szó a blogon a kánonképzésről, és arról, hogy témák is kijelölnek alternatív kánonokat (így például az LMBT+ téma), ezeknek a kánonoknak a fontos szövegeit és fontos kérdéseit beszéljük át egy olyan keretben, amit az egyszerű olvasás nem tenne lehetővé. Ezek a diskurzusok pedig mind a kultúráról szólnak és arra a világra referálnak, amelyben létezni kényszerülünk, és ez elképesztően fontos. Az egyetemen arról beszélünk egy szöveg kapcsán, amiről csak szeretnénk, egészen addig, amíg az állításaink érvényesek, és azt hiszem így kellene kötelezőket olvasni.

Szerintem így kéne a kötelezőkkel bánni

Tudom, hogy nekem nagy szerencsém volt általános iskolában és középiskolában is magyartanárokkal, de mégis az volna a fontos, hogy beszélgessünk szövegekről. Olyan dolgokról, amiktől az érvényes lesz ma. Amikor az Antigonét először olvastam, állati dühös voltam azért, mert mi az, hogy nem lehet egy halottat eltemetni. Nyilván én később magyar szakos lettem, szóval fogékony voltam erre, de nem gondolom, hogy az osztálytársaim ne lettek volna azok. A Hamlettel még mindig úgy vagyok, hogy fel sem fogom, milyen hatalmas darab, amiben mindig magamat látom (most épp a felnőttkor küszöbén toporgó hőssel, aki nem cselekedett időben, ezért mindenkinek meg kell halnia). És fel tudnám ugyanezt sorolni minden témával kapcsolatban, sőt, ha ezek a szövegek egy egyetemi szemináriumon előkerülnek, lelkesen kezdem el sorolni ezeket a meglátásokat, és szívesen beszéljük őket szét.

2017-ben, Olvasók éjszakáján halottam egy kiváló beszélgetést magyartanárokkal, amiben egyikük azt tematizálta, hogy lehetne a Harry Potter is kötelező, ha ebben a struktúrában maradna az oktatás, akkor az osztály fele most sem olvasná el. És közben hatalmas beszélgetéseket lehetne tartani például arról, hogy mennyire demokratikus is két részre osztani a társadalmat muglikra és varázslókra, vagy hogy mennyire jól működik Neville fogyatékkal élő reprezentációként. De addig, amíg az Antigoné kapcsán csak az ógörög drámák színeit, vagy a Hamlet kapcsán a shakespearei színpad felépítését beszéljük át, addig ez nem menne, és nem elsősorban a szövegek miatt.

Alapvetően ez több, és nagyobb vállalás is, mint amit ennek a bejegyzésnek gondoltam, de nem bánom, bár emiatt kicsúsztam a pénteki publikálásból fél órával (meg néhány egésszel, ha tényleg a péntek délutánt nézzük, amikor ideális volna). Mindenesetre ennyit szerettem volna. Tudom, hogy vitaindító cikk lehet ez, mindenkinek van a benne leírtakkal kapcsolatos véleménye, ha szeretnétek, osszátok meg velem kommentben. Én hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 32 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén