Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Kirepülni magyar mesterszakról!

Sziasztok,

több elképzelt kezdése is volt ennek a bejegyzésnek a fejemben, és most valami tök más történik mégis. Elkezdtem megélni azt, ami addig csak a jövőben létezett, most pedig itt vagyok, és tényleg írni akarok, ahogy ezt mondjuk sejtettem. Az történt, hogy államvizsgáztam magyar mesterszakon, alkalmazott irodalomtudomány szakirányon, és ezzel véget ért hét évnyi egyetemi lét. És miközben az elmúlt hetekben, hónapokban tobzódtak bennem az érzések azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent mindez, egyáltalán, volt-e értelme, hiszen kiégettnek, fáradtnak, motiválatlannak is éreztem magam sokszor, mégis, amikor kiléptem a záróvizsga után a folyosóra, egyértelműen pozitív érzések voltak bennem. Arról beszéltek az első gondolataim, hogy jó volt ez a hét év, és közben azzal is szembesítettek, hogy még mindig nem értem, hogy az egyetem csak egy korszakot jelentett az életemben, nem az egyetlen létező életformát.

Eltelt hét év az egyetemen. Tizennyolc évesen kerültem ide, egészen másként, most huszonöt vagyok, egészen más. Van egy blogom, sőt kettő, sőt egy csomó, megtanultam a nagy vonalait az írásnak, amit még sokat kell majd gyakorolnom, de azt hiszem megleszek vele, rájöttem, hogy tényleg ezzel van dolgom. Épp nemrég beszéltük egy általános iskolás osztálytársammal, hogy a tanítóm ezt mindig is tudta, hogy dolgom van szövegektől, az első fogalmazásóráktól ezt mondta, tizenkilenc évnyi oktatás pedig ezt számomra is bebizonyította. Vannak elképesztően fontos barátaim, és beilleszkedtem valahogy ebbe a valamibe, amit végsősoron kulturális életnek próbálunk nevezni, ha már meg kell neveznünk valahogy. Nem mindenhez van köze persze az egyetemnek, de közben képtelenség is volna leválasztani bármit róla. Az életem kerete volt eddig, és onnan, ahol most vagyok, hálával tudok visszatekinteni, ami azért azt hiszem elég jó dolog.

Ez a bejegyzés persze nem, nem csak erről akar szólni. Azt hiszem picit nagytestvére a három évvel ezelőtti bejegyzésnek, amiben azokról a könyvekről meséltem, amik az alapszakos éveimet meghatározták. Most a mesterszakkal egy hasonló bejegyzést írok, kigyűjtöttem tíz olyan szöveget, ami számomra valamiért fontos, elmesélem, hogy mit tanultam róluk, belőlük, általuk, és akkor talán egy picit ti is megértitek, mi az, amiért tényleg nagyon hálás vagyok.

Roma hősök
Öt európai monodráma
Talán azt lehet mondani, hogy emlékszem arra a nyárra, amikor úgy döntöttem, hogy roma irodalmat kutató ember leszek. Az előző félévben volt már egy kisebbségi irodalom órám, ahol én Bari Károly A holtak arca fölé című könyvéről referáltam, de volt szó Holdosi József Kányák című szövegéről, amiről egy azóta kedves ismerősöm beszélt, adtak elő a cigány mesékről – kínosan kellemetlen előadásokat – kevésbé készült hallgatótársak, és közben elindult bennem valami. Egyre többet olvastam a témában, és azt hiszem túlzás, de Ördögkatlan Fesztiválon dőlt el ez végképp, ahol a Független Színház roma drámák kapcsán beszélt hősnarratívákról, és arról, hogy mind lehetünk hősök. Aztán az egyetemen egyszer csak az ezekből készült könyv kötelező olvasmány lett, és rajta keresztül egy egész féléven át beszélhettünk kisebbségi létről, identitásokról, irodalmi reprezentációról. Szerettem, és szeretem, hogy még mindig közöm van hozzá, a nővéremnek dedikált példánya is van belőle, ő intézte saját magának.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Van ez a nő. Nem akartam olvasni, mert hülye címei vannak, meg mert az mondták róla, hogy egy libsi feminista, aki csak ezért kapott Nobel-díjat, és hát, lássuk be, tényleg vannak ilyen helyzetek. De ez történetesen nem ilyen helyzet, ó, de jó ég, hogy mennyire nem. Tokarczuk érzékenysége valami fantasztikus ebben a szövegben. Egy XX. század első felében lévő lengyel-német határon fekvő kis falu történetet meséli el, amely tele van különböző mágikus realista tapasztalásokkal. Van egy Szűz Mária oltár, ami vigyáz a kutyára, mert megkérték rá, van egy idős asszony, aki minden teliholdkor szidja a Holdat, az égitest azonban nem emlékszik arra, mit ártott szegény asszonynak, viszont elküld hozzá egy magányos lányt, hogy se az asszony, se a lány ne legyen egyedül. Az van, hogy ez a könyv tele van 1-2 oldalas ilyen kis történetekkel, mert ebben a faluban mindennek és mindenkinek megvan a maga ideje, és csodálatos szöveg, ami beránt az életműbe. Később az 1749.hu potcastjében is beszélgettünk Tokarczuk egy másik könyvéről, a Nyughatatlanokról azzal a tanárnőmmel, aki rávitt erre az életműre. Én sokszor csak hallgatom a két csodálatos beszélőt, de érdemes nektek is hallgatni őket.

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?

Llosa. Ő megint egy olyan író, aki mellett talán nem mentem volna el, mert sokszor előkerült a neve, de biztosan nem lennék már most ennyire lelkes olvasója. Ez a szöveg csodálatos. Vicces, szórakoztató, könnyű, fanyar, és közben olyan valóságos, mint alig néhány könyv. Palomino Moleró úgy tudta játszani a bolerót, hogy a szív beleszakadt, és úgy volt szerelmes, hogy abba bele kell halni. Az utóbbi sikerült is neki. Egy öreg nyomozó és egy fiatal rendőr kezd el nyomozni a Dél-Amerikai valóságban, közben a rendfenntartó katonasággal is megütköznek az igazság felderítéséért, és hiába kap választ az olvasó a címben feltett kérdésre, a beszélőközösség pontosan tudja, hogy nincs más igazság, csak a pletykák igazságai. És ezek tényleg mind gyönyörűek, viccesek, kedvesek, erotikusak, hevesek, szépek, regényesek. Olvassatok sok Llosát!

Pier Paolo Pasolini: Egy erőszakos élet

Itthon Pasolini elsősorban a filmjeiről ismert, mint a Saló, avagy Szodoma százhúsz napja vagy a Máté evangéliuma, de munkássága irodalmi alkotóként is jelentős és fontos, tudtam meg ezt is magyar mesterszak alatt. Az olasz újhullámos szerző amikor nem brutális filmeket rendez, akkor ír és forgat a szegénység által működtetett alternatív Róma tapasztalatokról, amelyek ugyan egyszerre történnek az Olimpia és az Olimpiára készülés éveivel (melyet a történelemben először már az egész világon színes tévéadással követhettek élőben), mégis egy egészen más valóságot mutat. Az Egy erőszakos élet főszereplője egy bádogviskóban nő fel a rozsdaövezetben, de egy új panelba költözve sem tudja, hogyan működik a világ. Frusztrált regény ez, a sikertelenségről szól, arról, hogy nincs is valódi kitörés, és arról, is, hogy van egy utcai nép, aki nem a rendőrökkel, hanem az utcagyerekekkel érez együtt. Nagyon izgalmas, bátor realista szöveg, bele akarom magam ezen a szövegen is túl olvasni az életműbe.

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Te jó ég, mennyire szerettem erről a szövegről referálni és blogolni. Nem tudom, hogy elegáns-e ajánlani a saját bejegyzésemet, de menjetek át, és nézzétek meg, ha azt szeretnétek látni, hogy ezerrel pörgök egy olyan könyv körül, ami minden család polcán ott van, de soha senki nem olvassa, merthát erotikus, pornográf, sőt. És közben persze, az, de az egésznek van egy durván nagy századfordulós vadkapitalista olvasata, amiben az egész társadalmat ábrázolja, és hát, na, a társadalom sem szép, csak a kéjt halmozza, élvezni akar bármi áron. Akkor azt írtam: Apollinaire kisregénye az európai kultúra következő lépcsőjét vizionálja, amelynek a minden erkölcsöt nélkülöző élvezet az egyetlen értelme, ennek megfelelően írja újra a regény az egyetemes irodalom legfontosabb szövegeit, felteszi Szophoklész kérdéseit arról, hogy el lehet-e menekülni egyáltalán a jóslat elől, vagy hogy tényleg el kell-e temetni a testet, de a megváltás történetét sem hagyja annyiban. Ma sem érzem másként. Tényleg, olvassátok el a bejegyzésem, és ha úgy érzitek, hogy van gyomrotok hozzá, olvassátok el ezt a könyvet.

Stephen King: Az írásról

Nevettem, amikor megtudtam, hogy ezt kell elolvasni. Azt mondtam, hogy ok, miközben a kreatív írás tanárom velem szemben bizonygatta, hogy ez nem faszság. Tényleg nem az. Bár nem leszel tőle jó író. Talán egy picit tudatosabb leszel, de nem veszel vad, mély kulturális hozzáférést ezzel a könyvvel. És mégis, ez a könyv kedves, vicces, legalább annyira életrajz, mint amennyire segítség ahhoz, hogy hogyan kezdj neki az írásnak. Arra nagyon jó, hogy tudatosíts dolgokat magadban, akár olyan dolgokat is, amit te vállaltan másként fogsz csinálni. De ez fontos, néha fellapozom csak úgy a bejelölt részeket, ha elakadok írás közben. Újra átgondolom a szereplőmet, aki szerinte is fontosabb a cselekménynél, segít abban, hogy reflektáltan gondoljak rá. Ez a könyv eladta nekem ezt az írásról beszélő könyvműfajt. Idén is vettem már egy ilyet, talán ez a kettő megmarad varázskönyvnek, de az is lehet, hogy évente beújítok majd egyet-egyet. Látjuk majd úgyis.

De Sade márki: Filozófia a budoárban

De Sade. Ez egy olyan szerző, aki tudtam, hogy egyszer csak elkezd megtörténni az életemben. Mármint az, hogy elkezdem olvasni. Könnyű dolgom volt, mert kötelező volt az egyetemen, egy többórás szemináriumon gondolkodhattunk erről a Sade világába kifejezetten bevezető szövegről, és nagyon termékeny volt az egész. Egyértelmű volt például, hogy bejegyzés is születik róla. Merthogy ez egy beavató kötet. A szabados, ámde szigorú vágy hajtotta szabályok szerint működő közegben egy új és ártatlan, de nagyon kíváncsi és szorgalmas lányt tanítanak be, és közben mi is betekintést kapunk a szexuális valóság mögötti szigorú emberi-filózófiai valóságba. Merthogy ez a szöveg elmélet és gyakorlat, és rajongva szeretem, amiért így van. A beadandómban a szöveg valóságát a Szex és New Yorkkal hasonlítottam össze, abban a tekintetben ugyanis nagyon hasonló, hogy egy a konzervatív családképtől a legtávolabb álló karaktert választ, aki új normákat teremt. Sarah Jessica Parker persze másként radikális, de azt hiszem éppen annyira fontos. És miközben az van, hogy felnevettem először azon, hogy ezt az összehasonlítást fogom tenni, szerettem, hogy egy olyan képzésen voltam, ahol erről lehetett érvelni, gondolkodni, beadandót írni.

Szécsi Magda: Pogány tűz

Szécsi Magda meséi egyáltalán idekívánkoznak, azért a Pogány Tüzet választottam végül, mert ez volt az, amelyiket nem olvastam alapszakosként. A roma meseirodalom kutatásában talán az a legszebb feladat, hogy ezeket a szövegeket kell olvasni hozzá. Szécsi meséi leginkább annak a kérdését járják körbe, hogy milyen is volt az a cigányság, amely még többségben élt valahol, és milyen volt onnan átkerülni a kisebbségi létbe, hogyan alakultak ki a zenével, tánccal kapcsolatos normák, illetve, hogy hogyan épült az „egész világ ellenségünk” típusú ostromállapot mentalitás. A Pogány tűz esetében egyfajta civilizációs hanyatlás és új civilizáció és normaszületésnek lehetünk szemtanúi. A történetben egy herceg herdálása és korrumpálódása a királyság végét jelenti, elüldözésükkel ugyanakkor egy új nép születik, melynek mégis jó vezetője lehet. Azt hiszem ennek a mesének a legszebb a vége az egész cigány meseuniverzumban, de persze, ezek a kijelentések csak elkenő és pontatlan gesztusok lehetnek.

Zoltán Gábor: Orgia

Ez a könyv elképesztő. De tényleg. Olyan, hogy szétvitt, de nem úgy, hogy olvasás közben, hanem akkor, amikor belegondoltam abba, hogy hogy nem vitt szét olvasás közben. Volt egy kortárs irodalom óránk, ahol nagyrészt olyan szövegeket néztünk, ahol az egyén és a közösség hozzákorrumpálódásának a viszonyai működnek, és egyértelműen ez a szöveg volt a leghatásosabb, mert nyelvében, közlésében is újrateremti ezt. Ez a szöveg a mindennapokról szól, egy gyártulajdonosról, akiért éjjel eljönnek a nyilasok, mert szükségük van egy sofőrre. Ennek a gyártulajdonosnak a mindennapjait követjük a budapesti nyilasterror alatt, ahol a tömeggyilkosságok a reggeli és esti rutinoknak a része, ahogy a rabok kínzása, megszégyenítése, szexuális kizsákmányolása is. A narráció már a regény elején sem durva ehhez képest, egy olyan világba csöppenünk, ahol mindez természetes, de nagyon jól megírt pontokon át követhető, ahogy a szereplő tényleg szem lesz a láncban, elveszti belső ellenállását, és igazából az identitását is. És közben tényleg annyira szenvtelen a leírás, hogy nincs módod megrökönyödni. Leírás csak. Ez történt, olvasod a te mindennapjaidban. Szerintem a legfontosabb könyvek egyikének kellene lennie, amikor nemzeti emlékezetkultúráról beszélük.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös ​tigristrió

És akkor az utolsó. Mármint az utolsó, mint az a könyv, amit utoljára olvastam az egyetemen, amit az utolsó egyetemi órámra kellett olvasni, amiből az utolsó egyetemi órámra készítettem előadást. A szeminárium témája szerint egy világirodalmi megjelenésen keresztül azt kellett bemutatnom, hogy milyen útja van egy szépirodalmi regénynek. A könyvet én választottam, mert Kutasy Mercédesz fordító személye körül izgalmas diskurzusok alakultak ki, amit érdekes volt felületesen is követni, de tudtam, hogy érdemes lenne alaposan átolvasni ezt a recepciót. A szöveg egy ötszáz oldalnál hosszabb elég nehezen olvasható regény, aminek nincs igazán állandó cselekménye, sőt, három kalandos legényt és egy énekesnőt követünk, de a szöveg főszereplője a kubai nyelv, és az ötvenes évek apolitikus, ámde feszült, erotizált, daigirivel felöntött táncos zenés világa. Egy írót, egy fényképészt és egy zenészt követ a szöveg, ha egyáltalán követi őket, tele van a könyv leleményes nyelvi játékokkal, ahogy Kutasy fogalmaz, attitűdfordítást kellett végeznie, gátlástalanul ki kellett találnia, hogyan adható át mindez magyarul. Jó volt többet megtudni erről, és jó volt, hogy olyan emberekkel voltam egy terembe, akik kíváncsiak voltak arra, mi az, amit az olvasónak el kell magyarázni, és milyen megoldásokon keresztül tudjuk ezeket elmondani könyvekről.

Hát ezek voltak a legjobbak. Az olyanok, amik biztosan kísérni fognak majd, és amiken még mindig gondolkozom. Persze, nem ennyit jelentett magyar mesterszakosnak lenni, de közben reprezentatív is ez a lista. Sokat olvastunk, sokat gondolkodtunk, elég szabadok voltunk, és ugyan volt bennem feszültség az egésszel kapcsolatban, az ilyen szép dolgokat viszem tovább.

Köszönöm, hogy velem tartottatok a mai bejegyzésben. Ha érdekesnek találtátok, és szeretnétek, hogy több ilyen szülessen, akkor támogassátok a blog működését a blog Donably oldalán akár egyszeri, akár havi előfizetéses rendszerben. Rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Moesko Péter: Őszi hó

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy felnövéstörténetről fogok nektek mesélni, amelyik azonban nem akar igazán beszélni a városbakerülés kríziséről, a melegség megélhetőségéről, a barátok bizonytalanságáról, vagy a döntések súlyáról, egyszerűen csak sodródik, miközben ez a sodródás valahogy egészen problémásra sikerül. Nagyon vártam már Moesko Péter új könyvét (a Megyünk haza című debütáló novellakötetéről itt írtam), nem volt kérdés, hogy a megjelenést követő napokban azonnal olvasni fogom, és hát, bár a könyv marketingjéből nem igazán derült ki, de úgy tűnik, blogolnom is kell róla, ami nem is baj, jót fog tenni, ha megfogalmazom az érzéseimet vele kapcsolatban. Kezdjük el.

A mozaikosan felépülő regényben első szám harmadik személyű és első szám első személyű beszélők váltják egymást, akik együtt mutatják meg Márton kamaszkorának, egyetemre kerülésének és munkába állásának a történetét, sőt, a kerettörténetben Márton első könyvének a bulijára is betekintést kapunk. Így a különböző narrációkkal és a szövegben fel-feltűnő írásra vonatkoztatható kiszólásokkal egyszerre látjuk a felnövésnek, az íróvá válásnak, sőt, a regényelőzményeknek a történetét is.

Márton a középiskolából egy különc, a gimnáziumi és egyetemi struktúrában magát nem igazán találó srác, Norbi társaságában érkezett meg a fővárosba. A két fiú az első középiskolai napok óta legjobb barátok, mert mindketten kollégisták voltak és valamelyest kilógtak a középsulis kollégista kamasz világukból. A két sráchoz csatlakozik Kata, aki egy zseni, elsőgenerációs értelmiségi, az anyja keményen dolgozik, Kata pedig igyekszik ezt segítségnyújtással és jó tanulással meghálálni.

A három karakternek nagyon más a viszonya az otthonukhoz és nagyon más jövőképben gondolkodnak, és nagyrészt – kapcsolódva Moesko korábbi novelláskötetéhez – ezek a viszonyok adják a cselekményt. Az olvasás előrehaladtával Norbi családi történetének tragikussága egyre mélyebben bontakozik ki előttünk, ahogy Kata megfelelési kényszereivel és Márton bizonytalanságával szemben is egyre megértőbbek lehetünk. Márton a szülei elég laza arcok, akik nemrég váltak el, de közeli barátságban maradtak, Márton pedig közben otthon nem igazán tudja, hogyan élhetné meg egyáltalán a melegségét, de sosem ütközött igazi homofóbiába sem, pedig meglepően nyilvános információ volt ez róla már a középsulis években is.

És igazából ennyi a történet. De nem abban az értelemben ennyi, hogy nem történik más, hanem abban az értelemben, hogy minden más, ami történik, az ezeknek a tipizált karaktereknek a tipikus története. Talán annyi extrémitásról beszélhetünk, hogy bizonyos pontokon különös – ezt most a valószínűtlen szó helyett használom – helyzetek kerülnek elő előkészületlenül a szövegben, melyeknek azonban nincs igazán hatása erre a fő történetszálra.

És ezen a ponton kell megjegyeznem, pedig esküszöm, iszonyatosan fáj leírni, de ez a regény éppen a sematizált karakterei és az esetleges történetvezetése miatt egyáltalán nem sikerült szöveg. A szereplők közepesen működgettek a széles kontúrokkal megrajzolt tipikus jegyeik körül, amelyet szinte annyi határoz meg, hogy ők olyan egyedi irodalmiasnak beállított alakok, akik nem képesek bevallani, hogy függnek a dohányzástól, és ötven oldalanként erre emlékeztetni kell az olvasókat. Miközben előkerül a melegpornóipar, vagy a három szereplő múltjában és jelenében rejtőző szexuális titkok is fel-feltűnnek, vagy a családjaik körében is fontos, egy életet meghatározó traumákat szereznek, ezek a szereplők mégsem épültek igazi regénykarakterekké, csak vázlatos könnyű szerepmodellekként tűnnek fel.

És ez még mindig nem feltétlenül baj. Sally Rooney például éppen ezért a témáért és vállalásért kedvencem. Mert azt mondja, nincsen norma, nincsenek lelkesítő dolgok, nincsenek igazi regényhelyzetek, csak ez az istentelenül szerencsétlen regényhelyzet van ezekkel a papírmasé karakterekkel, de ezt egy olyan irodalmi nyelven és olyan reflexióval teszi, amitől ő tényleg zsenivé válik. És hát, ahogy ez a regény nem igazán teszi. Egyrészt nehéz pontosan érteni, ki az első szám harmadik személyű elbeszélő, noha ő egyértelműen Mártont követi, és egyértelműen kortárs nyelvet használ, olyan szavakkal, mint a beállít, elvoltak, bekajál, de közben elég szentenciózus a szöveg, sokszor adja egyfajta felesleges magyarázatát is a történetnek, vagy egy-egy érzésre redukálja a szereplő belső érzelemvilágát, amit amúgy addig jól ábrázolt, aztán puff, leegyszerűsíti. Emellett vannak a szövegben üresjáratok, a szerző túlzottan ragaszkodik ahhoz, hogy folyamatosan, lineáris egymásutánban tudósítson, így oldalakon keresztül fut például a szöveg akkor is, ha hetek, hónapok maradnak ki a barátság történetéből, és az ezen oldalakon leírtak nem építik a cselekményt, egyszerűen látszik, hogy a folytonosság kényszeres fenntartását szolgálják.

Talán vicces (mindenesetre nekem, mint olvasónak kedves) gesztus, hogy a regény leginkább átgondolt, kidolgozott karakterei és világai a melegséghez kapcsolódnak. Bár a szerző egyértelműen nem egy melegség tematikájú regénynek szánta ezt – nem is baj, hogy nem az, a melegség csak egy a sok pontosabban kiemelhető, a szöveg potenciális, de nem értékesített lehetséges fókuszai közül –, mégis valószínűtlenül érdektelen a szereplő melegsége. Egyetlen homofób karakterrel találkozik egész végig, igazi belső vívódásokról sem beszél a szöveg, vagy bármilyen melegséggel kapcsolatos dilemmákról. A szerző nem akarta túltematizálni ezt, ami szerintem tök oké vállalás, lehetnek csak úgy meleg szereplői egy regénynek, sőt, legyenek, de itt elnagyoltnak, problémakerülőnek vagy naivnak is hathat ez a megoldás.

A felsorakoztatott meleg mellékszereplők viszont izgalmas karakterek, és bár a meleg popkultúra sztereotipikus alakjait látjuk itt is, azzal, hogy ezek a szereplők az irodalomban kevéssé tematizáltak, izgalmassá válnak. Látjuk a pucckirályt, akivel a főszereplőnk egyértelműen nem az esetei egymásnak, de mégis segít a főhősnek felöltözni és megtalálni a meleg közösség fontos helyeit, látunk egy középkorú férfit, aki érzelmek nélküli bevezetést kíván adni a fiatal fiúnak a meleg szexualitás világába (erről még lesz szó a kedvenc részeknél, meg amúgy van egy félig kész bejegyzésem arról, mennyire botrányosan nem reprezentatív a Heartstopper körüli hírverés, és hát, erről ott is tervezek beszélni), látunk egy léhűtő meleg költőcskét, aki utálja a kapitalizmust, megveti a pénzt, mert neki nincs (ÚR ISTEN, IMÁDTAM, AHOGY EZT A SZERZŐ ÁBRÁZOLJA). Közben betekintést nyerünk a meleg társkeresők húspiaci működésébe, az unalmas vagy ígéretes, de nem vágyébresztő randevúk világába, sőt, oldalakon keresztül találkozunk a pornóipar működésével is egy kedves, családias stúdióban, ahol jó hangulatban telnek a munkanapok, épp úgy, mint bármilyen másik kisipari termelő vállalatnál.

A szöveg igazán nagy vállalása a melegséggel kapcsolatban, hogy azok alig kerülnek elő az E/3 személyű elbeszélésekben, miközben a párkeresés és a munkavállalás, sőt, a kamaszkori szexualitás felfedezését az E/1-es regénybéli regényben szánt szövegek elég hosszan tematizálják. A melegidentitás egyfajta kulturális antropológiai valóságnak tűnik a regénybéli fiktív regényben, egyfajta megfigyelői naplónak, az abban leírtak azonban különösen viszonyulnak a szöveg törzsét adó E/3-as narrációval. Az önéletírás kortárs diskurzusainak polcairól dőlnek ránk a fikcionalizálással és konstruálással vádló mondatok, az Őszi hó belső működése pedig erről semmit sem sejt. Márton vallomásos fejezetekben leírt egységei Márton olvasói és kritikusai számára egyértelműen megfeleltethetőek Márton tapasztalataival, életútjával, és ebből a regény egésze sem mozgat ki.

Moesko regénye azt hiszem a feszültséggel akar valamit kezdeni, amikor csak vallomásos, és irodalmi szövegben beszélteti el a szereplőjével a szexualitása történetét, de nem igazán sikerül feszültséget teremtenie, talán éppen ez az egyértelmű megfeleltethetőség miatt. És talán ez elvezethet engem, hogy elmondjam, mi a szöveggel a tök nagy bajom. Az, hogy Moesko tud írni, tud hangulatokat teremteni, hiteles a középsulis kollégista világa, abszolút elmondható, ahogy az is, hogy jó párbeszédeket ír, és jól beszél arról, milyen háttértudások, további gondolatok hallgatódnak el, de valahogy ezeket nem sikerült jól összefűzni. Jól találta meg a szerző azokat az élet fordulatokat, amelyeket érdemes megírni, de nem sikerült összefűzni őket egy regénnyé, erős karakterrajzokká, nagy egész fókuszált figyelemmé, és ezt tényleg elképesztően sajnálom.

Kedvenc részem: Isti. Baszki. Zseniális karakter és zseniális szál, és hát, lássuk be, reprezentatív is. Egy jóvágású normális harmincas arc felajánlja, hogy elveszi egy fiatal szüzességét és beavatja a nem széttraumatizáló és nem ’figyelmetlenségből akár fájdalmat is jelentő’ szex világába, amelyet a meleg életút sok esetben jelent. Egy csomó srácnak, akit ismerek trauma volt az első meleg szexuális élménye, csak örültek, hogy végre megtörtént, és ezt úgy érzem, nem is lehet elég sokat tematizálni, miközben, persze, érzelmileg ez a biztonságos, figyelmes, de érzelem nélküli szex is szét tud vinni valakit. Köszönöm, hogy ez jól van megírva. Talán a legjobban az egész regényben.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak hangulatokra, mert abban tényleg jó ez a szöveg. A kétezres évek fiataljainak, akiknek a gépterem az egy jól érthető valóság. Olyanoknak, akik olvasnának valami más elbeszélést, akkor is, ha az fókuszálatlan, és persze mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Moesko Péter: Őszi hó
Kalligram, 2022
296 oldal
Így olvastam: Három nap alatt a legdurvább egyetemi időszak mellett, de tényleg baromira érdekelt, mit csinált megint a szerző, és vitt a belső feszültség is, hogy tényleg nem működik-e. Hát, így.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben. Most két fejben dolgozós bejegyzés verseng egymással, hogy melyik lesz a következő meglátjuk, de a biztos csak az, hogyha a következő bejegyzésig ne feledjétek, hogy úton vagyunk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Moesko Péter: Őszi hó

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy számomra nagyon várt könyvről, Moesko Péter első regényéről fogok nektek mesélni. A szerző debütáló novelláskötete körül egyaránt erős a szakmai és olvasói lelkesedés, én is írtam róla a blogon (itt), mert izgalmasan használ LMBT+ karaktereket, most pedig próbát tesz a nagyobb lélegzetvételű prózában, a következő bejegyzésben mesélek majd, hogy mit gondolok erről, de előtte a szokásos rövid ajánló:

Felnőni. Valahogy fel kell nőni. Ezzel a dübörgéssel kezdené minden gondolatát Moesko Péter regényének főszereplője, ha a szerző nem az elfojtás változatlanságát állítaná a szöveg középpontjába. Márton a középiskolás legjobb barátjával Budapestre kerül egyetemre, megismerkedik Katával, az egészen különböző karakterek pedig olyan döntések előtt állnak, amelyek már az egész életükre hatással vannak. Rá kell jönniük, hogy melyik család olyan, amelyet el kell hagyni? Mit jelent melegnek, értelmiséginek, kivándorlónak lenni? Mi történik egy barátsággal, amelynek már az alapjai is imbolyognak, és melyek azok a remények, amelyről csak az olvasó tudja, hogy pusztán kecsegtetnek?

A következő bejegyzésben bővebben minderről!

Szilvió

Májusi summa

Sziasztok,

itt egy újabb hó vége, ami számomra konkrétan most felfoghatatlan, miközben a hónap eleje óta annyi idő telt el, mint máskor egy év alatt. Nyilván túlzom, de fontos látni, hogy tényleg durva volt ez a május. Az előző hónap végén befejeztem a szakdolgozatot, most május elején elég sokat vett ki az egyetem, utolsó beadandók, utolsó referátumok, közben szuper lehetőségek is beestek, volt egy szuper potcast meghívásom, amit majd heteken belül hallgathattok, részt vettem a Kortárs Folyóirat budapesti lapszámbemutatóján, ami egy fantasztikus este volt, a tudományos munkában egy ideig biztosan utoljára előadhattam a Károlin A nyelyvkeresés etikája című mind szakmailag mind emberileg elképesztően sokat adó konferencián, és közben tényleg hétfőn délután realizáltam, hogy bizony summát kell írni. Hét könyvet szereztem a hónapban, ötöt olvastam el, sok közülök csodálatos volt és elképesztően lelkesít, de nézzük sorba:

Hét könyvet szereztem májusban:

Sara Stridsberg: Álmok sivataga
Valerie Solanas egy nagyon izgalmas karaktere a femisita történelemnek, akit a társadalmi emlékezet leginkább úgy őriz, mint a nő, aki meglőtte Andy Warholt. És közben azt hiszem az egész merényletnek a nagy metaforája, hogy a nagy alkotó elleni merényletnek nem esztétikai vagy bármilyen etikai motivációja volt, hanem egyszerű szerzői jogi kérdések, félreértések. A feminista történetírás őt klasszikusan egy olyan karakternek ábrázolja, akinek teljes joggal elege lehetett a férfiaknak, gyerekkorától férfiaknak kiszolgáltatott skizofrén karakter volt, aki a hajléktalansággal és a prostituált léttel is találkozott. Sara Stridsberg svéd író az ő regényes életútját mutatja be fontosnak tűnő elképzelt monológokon és beszélgetéseken keresztül, azt hiszem szuperempatikus lesz az elbeszélés, de nem bánom, sőt.

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl
Hátő. A ház az égszínkék tengernél (értékelés itt) után egyértelmű, hogy olvasom a szerző frissen megjelent könyvét is, ami még elég bizonytalan számomra, hogy miről is szól, de ez elég jó helyzet az előző könyv összefoglalhatatlan cselekményét ismerve. Ez a regény a gyászról és a halálról szól egyfajta teaházi modellbe téve a purgatórium-révész hajója diskurzusokat, lesz egy ügyvéd karakter, aki még nagyon szeretne élni… És nem tudom, de biztosan baromi kedves, vicces és fontos lesz. Annyira, hogy majd egy picit ebbe is belehalok. De nem baj, várom.

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
Na ez! Jó, nyilván túlzás így kezdeni, mert hogy ez a könyv 160 durván nagy betűkben szedett oldalon keresztül sokszor és kevésbé sokszor elmondott tanácsokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedj te kezdő íróként, hogyan építsd fel a karakteredet és a kis világukat, és hogy egyáltalán, hogyan legyél jófej íróként is. Ez megint egy olyan szöveg, ami nem váltja meg a világodat, de segíthet abban, hogy rákérdezz dolgokra a szereplőiddel kapcsolatban, én például végre megfogalmaztam, hogy Beninek, mint a regényszereplőmnek mi a legnagyobb félelme… Azért van ez a könyv a polcomon, mert nagyon szép és lelkesítő szöveg, amibe elég belelapozni ahhoz, hogy kedvem legyen lelkesen írni Benit, és egy olyan szövegnek érzem, ami nem a nagy igazságok forrása, de ha tudatosabban és kedvesebben akarok dolgozni, akkor vissza lehet hozzá térni, legalább az általam kiemelt részekhez, vagy amúgy az egészhez. Tényleg gyors olvasmány, de szép, és klassz, hogy megjelent magyarul.

Deres Kornélia: BOX
Ennél a könyvnél is bátran hódolhatunk a kortárs irodalom fülszövegeinek ragyogó értelmetlenségében, de Deres Kornélia új könyvvel jött, a Bábhasadás az egyik kedvenc kötetem, ami a szerző előző verseskötete, meg egyébként sem kérdés, olvasom majd, ha jól olvasok korábbi publikációkat, lesznek benne humorosabb és politikaibb, közéletibb szövegek is, várom, hogy így lesz-e, nagyon várom, hogy nagyon jó legyen nekem ettől a könyvtől.

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Völgyi Anna előző könyvét, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám!-at (értékelés itt) összességében eléggé bírtam, bár látszódott, hogy bizonytalanul döcög a szépirodalom és a női regények határán, és a szerkesztés hiányával is meggyűlt a baja. Azóta Anna több irodalmi folyóiratban közölt tök izgalmas tárcákat, novellákat, ebben a regényben pedig két mentálisan beteg karakter epizódokra tördelt szerelmes történetét olvassuk. Szintén van bajom a könyv szerkesztéssel, helyenként giccsbe fut, máshol túl nagy állításokat tesz a szereplő, izgalmas viszont, hogy próbál férfi nézőpontból írni. Még nem fejeztem be, de az biztos, hogy Anna regénnyi szövegének nagyon jót tenne egy erős szerkesztés, kéziratépítés. Hosszabban meg pontosabban erről persze csak majd, ha befejeztem a könyvet.

Moesko Péter: Őszi hó
Moesko Péter előző könyve, a Megyünk haza (értékelés itt) elképesztő fénye a fiatal kortárs novellairodalomnak, ezért tök lelkesen írtam róla korábban a blogon, sőt, a szerzővel interjút is készítettem annak kapcsán (lásd itt), hogy jó LMBT+ karaktereket mozgat, és amúgy szépen tematizálja a saját melegségét is az irodalmi működése közben. Szóval az új könyvét, ami talán megfelel a kortárs irodalmi nyomásoknak, talán minden csak begyakorolt és a valóságalap nélküli mantra ezekkel a nyomásokkal kapcsolatban, de történetesen regény, én egészen konkrétan elképesztően vártam. Három karakter felnövését ígéri a fülszöveg, a kísérő szövegekben nyoma sincs az LMBT+ témának, miközben hát, egyrészt tök jól, másrészt kevésbé jól, de biztosan eléggé foglalkoztatja a regényt a főhős melegsége. A szereplők felnőnek, a városba kerülnek, kiábrándulnak, Moesko Péter írta, azt hinné az ember, hogy ez konkrétan álmaim könyve lesz, és sajnos nem igazán lett. Miközben tele van a szöveg izgalmas pillanatfelvételekkel és olyan lehetőségekkel, amelyeket megragadva egy zseniális Moesko próza lehetett volna, sajnos nem volt az, a következő napokban remélem lesz időm elmesélni, hogy mi minden miatt érzem ezt.

Maylis de Kerangel: Hozzuk rendbe az élőket
Na ez a könyv megint olyan! (És lesz még egy ilyen kezdésem, csak szólok.) Csak a felénél tartok, de ez most az a könyv, amit úgy olvasok, hogy semmi, de semmi dolgom nincs vele, nem kell írnom róla, csak úgy gyanútlanul olvashatom, és Ó TE JÓ ÉG, HOGY EZ MENNYIRE ZSENIÁLIS. Szóval ez a könyv a szervdonorációról szól. Egy 19 éves srác agyhalott srác és a családja történetét követi, akiknek azt a nehéz döntést kell meghoznia, hogy lekapcsolják a gépről a gyerekülket. A történet nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy elmondja, miért nehezebb egy agyhalál esetében lekapcsolni valakit a gépről, aki kvázi halott ugyan, de a gépek lélegeztetik, van testhője, mesterséges pulzusa, nem olyan, amilyennek egy halottat képzelünk, így nehezebb megküzdeni a halál tudatával a hozzátartozóknak, ám közben a donáció történetekben minden perc számít. A regény narrációja nagyon érzékeny mikrofigyelemmel dolgozik, nagyon pontos és szép nyelvvel tér vissza az élők test és élettapasztataihoz is, miközben minden emberi, gondolati tényezőjét felmutatja egy ilyen krízishelyzet egyetlen napjának. Gyönyörű regény, gyönyörűen megírva, nagyon feszített, lassú, szépirodalmi nyelven szól, nagyszerű olvasni.

Öt könyvet olvastam az elmúlt hónapban:

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
(Fent már írtam róla.)

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Figyelem, haladás, úgy olvastam el végre egy könyvsorozat következő részét, hogy nem volt a nyakamon a frissen megjelenő következő rész. Jegyzem meg, sajnos. A Csellengő gyerekek sorozat első és második részéről volt már szó a blogon (az elsőről itt, a másodikról itt), azok aktívan és nagyon szépen foglalkoznak LMBT+ témával, ebben a részben ez nem igazán volt jellemző, így erről nem készül kifejezett értékelés, bár továbbra is lelkesen ajánlom majd az egész sorozatot, például a még nem megjelent májusi Humen magazinban. De a könyvről. Hát, ez a sorozat rendesen szintet lépett az abszurditásában, de közben csodálatos és kedves továbbra is. Az ifjúsági portalfantasy történet volt már krimi, viktoriánus horror, és most egy idő- és világutazós kalandregénybe csöppenünk, ahol a tét nem kisebb annál, minthogy az Édesség nevű világ végleg elpusztul-e. Főszereplőként egy plusz kilóival küzdő sellőt követünk, aki a sellővilágban mélyebbre tudott úszni bárkinél visszacsöppenve a világunkban azonban ismét értéktelennek érzi magát. Az, amit ez a sorozat az elfogadással csinál, az fantasztikus, és nem tudom, hogy leírtam-e már valaha, de Christopher a kedvenc karakterem, örökké.

Guliermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
Az Angliába emigrált kubai kultszerző első regénye ez a könyv, amely Kutasy Mercédesz csodálatos fordításában jelent meg magyarul 2020-ban. Akkor az irodalmi életben elég nagy volt a lelkesedés körülötte, lévén, hogy szintén egy délamerikai klasszikus szerző szövegéről van szó, amely azonban nem a régióból a világirodalmi piacra került irodalom nagy részét jelentő mágikus-realista, hanem az angol hagyományok, és James Joyce munkássága felől érkezik egyfajta nyelvi leleményes, koraposztmodern irodalommal. Merthogy a Trükkös tigristriónak nincs igazán cselekménye, a nyelvi regiszterek között is bátran kísérletezik, még stílusparódiák is találhatóak a szövegekben. A közös a szövegekben, hogy egy erősen könnyed ötvenes évekbeli Kuba világot közvetít szerhasználattal, művészetekkel, tánccal, rummal, nádihegedűvel, azzal pont nem. És miközben teoretikusan persze ez baromi izgalmas regény, ami jól van megírva, tele van szóviccekkel, nyelvi leleményekkel, amelyeket a fordító ügyesen ültetett át, mégis a több mind ötszáz oldalas és durván sűrűn szedett szöveg kifárasztott olvasóként, nem tudtam végig tartani a lendületet. Ezzel együtt sokat gondolok a könyvre, még sok gondolkodni valóm van rajta, de nem tartotta fent végig az érdeklődésemet, ezt kár is volna tagadni.

Moesko Péter: Őszi hó
(Fent már írtam róla.)

Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy
És végül ide még egy NA EZ! Úgy tűnik feszes nyelvű és bátor vállalású könyveket szeretek mostanában választani, ha csak szórakozáshoz keresek könyveket, vagy pihenésképpen olvasnék pár oldalt. Ez a regény is ilyen. Egy pireneusi kis közösségről beszél, ahol egyetlen villámcsapás képes elvinni egy embert, és ezzel az egész közösség és a hegy történeteit meg tudja változtatni az idő. Mozaikos elbeszéléseket látunk boszorkányokon, állatokon, a közösségbe betérő, visszatérő, és mindig is ott maradó embereken keresztül, ami együtt összeáll ennek a hegyi közösségnek valami különleges leírásává. Titkos utak húzódnak házak és házak között, az elkóricáltak között akad valami különös empátia, és persze, valahogy minden elbeszélő és minden szereplő egyelővé tud válni, nem közjogi vagy bármilyen más, a hegytetőn ismeretlen értelemben, hanem csak úgy, hogy neki is van egy elmesélhető története. Mindenkire igaz az, hogy ő is látott dolgokat, ő is csinált valamit azon a délutánon, neki is van dolga a családja vagy a közössége felé, a történeteik pedig mind-mind elmesélésre érdemesek. Gyönyörű könyv, nem hiszem, hogy olvastam már korábban ennyire radikálisan a természettel együtt létező, mégis, velejéig modern és pontos, erős szépirodalmi szöveget, őrültnagy lelkesedéssel ajánlom nektek.

Blogoltam? Nem, de blogolni fogok!

Lássuk be, nem blogoltam. Júniusban viszont szeretném visszanyerni a lendületemet, több szöveg is várja, hogy olvassam, Moesko Péter kötetéről szeretném napokon belül hozni a tartalmakat, és egyáltalán. Nyilván olcsó kifogás volna, mert ezen a blogon minden hónap Pride hónap, ráadásul Magyarországon júliusban van a Pride, mégis szeretném, ha a június akár még extrán pörgős is volna, hogy aztán beálljon valami tisztességes szuper kis rend.

Ennek szellemében megyek most, de csak rövid időre, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Márciusi és áprilisi summa

Sziasztok,

mondanám, hogy új hónap vége, új summa, de ez idén nem volt ennyire egyértelmű, ráadásul ezen a hóvégen két hónapot nézünk össze, szóval. A március-április sem volt a világ legpörgősebb hónapja ezen a blogon, a márciusomat egy elhúzódó covid megbetegedés, az áprilisomat az így torlódó korábbi vállalások és a végre leadott szakdolgozat húzta el, most viszont helló, helló, újra itt vagyok, ahogy egy nem igazán meleg könyves, nem igazán blogger mondaná, akit Kovács Ákosnak hívnak. A két hónapban 11 könyvvel bővült a polcom, 9 könyvet olvastam el, és már nagyon vártam, hogy meséljek nektek a szuper olvasmányaimról!

11 könyvvel bővült a polcom:

Catherine Millet: Mesés gyerekkor
Amikor a szerző Magyarországon volt (valószínűleg szintén 2017-ben, ami csak nektek nem tűnik önismétlőnek még, mert ti sorban olvassátok a bejegyzést, de én nem sorban írom), akkor ezt a könyvét mutatta be, és én úgy ültem fel a lelátóra – késve érkezve a bemutatóra –, hogy nem figyeltem a lányra, aki tolmácsgépet adott volna, így csupán a kérdésekből következtethettem arra, hogy ez a nő zseni lehet. Pár hete olvastam a Cathrine M. szexuális életét, a szerző első regényét, ami tovább győzködött erről, és egy nőnapi akcióban megvettem ezt a könyvet, ami valószínűleg egy mérsékelten mesés gyerekkorról vall majd, külvárosról, az ötvenes évekről, könyvekbe és olvasásba elbújó gyerekelbeszélőről, bizonyára ismét pontos és szókimondó próza, várom, hogy olvashassam.

Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja
Hevesi Judit második, Holnap ne gyere című kötete is 2017-es, és akkor nagy hatással volt rám az az egyszerű, de jó metaforákban, metaforikus helyzetekben dolgozó líra, amit a szerző művel, és régóta szemeztem is az első kötetével, de eddig soha nem vettem meg. Sajnos csak pár versnyi időig tudtam belevetni magam, látszólag is egy első kötetről van szó, működni látszik benne ugyanez a második kötetben jobban kidolgozott nyelv, és igazából többet olvasás után tudnék csak róla mondani.

Danyi Zoltán: A rózsákról
Danyi Zoltán regénye úgy tűnik a magyar irodalomnak az egyik nagy friss berobbanása, és nagy öröm volt olvasni, meg egyetérteni, fejben vitatkozni a széles kritikai párbeszédben elhangzottakkal. A regény főhőse egy rózsatermesztőnek a gyermeke, aki egy meglett férfi már, amikor találkozunk vele, de a fiatal felnőttségére is gyakran emlékezik vissza, amikor az apjával sokat dolgozott a rózsák szállításával. A regény nagyon erős teljesítménye, hogy egy autisztikus, kényszeres szereplő nyelvét ragadja meg, aki számolja a perceit, tudja, hogy nem mozdulhat el az ablaktól, amíg le nem megy a nap, és keresi mindenben a jeleket, a pusztulásba vívő és a túlélést jelentő elképesztően abszurd jeleket. A történet egy pontján kiderül, hogy daganatot diagnosztizálnak a nemiszervében, ami tovább erősíti a nézőpontja zavartságát (mármint a történetvezetés nagyon pontos, tényleg zseniális Danyi, a narrátora bizonytalan), és sajnos a regény felénél ezek a helyzetek lassan feloldódnak, mintha egy másik regényt olvasna az ember, amiben hol lassan, hol hirtelen a szereplő minden gátlása és korlátja átszakad. Nagyon furcsa volt végigolvasni, sajnálom, hogy egy ilyen zseniális szöveg így megtört, az első 260 oldal viszont tényleg fantasztikusan jó, minőségi, pontos és jól olvasható szöveg.

Irene Sola: Énekelek, s táncot jár a hegy
És ha már minőségi és pontos szövegeknél járunk, íme még egy, ami zseniális ökológiai figyelemmel dolgozik. A szöveg, talán regény, kis jelenetekkel, mágikus realista pillanatokkal dolgozik egy egyszerű történet kapcsán: egy férfit a hegyen agyoncsap a villám. A férfi azonban egy hegyi költő volt, akinek a versei elszálltak azzal, hogy kimondta őket, és magára hagyta verstelenül a hegyet, a családját, a barátait, a vélt vagy valós boszorkányokat, és egy nagyon különleges és érzékeny világot. Ezt a szöveget lassan olvasom, annak veszélyével, hogy nem fog minden összeállni belőle, de közben egy pillanat alatt újra és újra rá lehet csatlakozni arra a rendkívül szép és ökológiailag és esztétikailag is izgalmas nyelvre, ami ebben történik. Merthogy nézőpontokat kap a hegy, a villám, az állatok, boszorkányok, falusiak, barátok. Túlzásnak tűnt, hogy minden ismerősöm mindenkivel elolvastatná ezt a könyvet, de megértem és osztom a lelkesedésüket, az a szép és türelmes figyelem, amit a beszélők a természettel, a sorssal, a mágiával, a bármivel szemben tanúsítanak, kétségtelenül megkülönbözteti az olvasást bármilyen más korábbi könyvélménytől.

Marie Aubert: Felnőtt emberek
Ettől a könyvtől valamennyire Sally Rooney érzetet vártam, és amúgy hozta is azt, szintén vicces a címadás, hiszen vagdalkozó negyvenéves lánytestvérekről van szó, mégis valahogy talán nagyobb téteket mozgatott ez a szöveg, mint Rooney sivár, de zseniális regényei. Aubert karaktereinek nem a XXI. századi traumák jutottak, hanem valódiak, vagy hát, örökök, a gyerekvállalás és a testvéririgység kérdése áll a regény középpontjában, arról beszél, hogy kit szerettek jobban, ki vágyik több figyelemre, ki örökli meg a családi nyaralót, és hogy ki az, aki mindig is kívül érezte magát ezen a működésen. És ebben a kívüllétben van egy erős Sally Rooney-s figyelem, ami a letisztult nyelvi működésekben is látszik, de közben pedig jó, hogy nem pont ugyanaz, Aubert szereplőinek a hibáit nem oldja fel az, hogy nincsenek XXI. századi morálok, mert a hibák is az emberi jóérzés mentén tűnnek hibáknak, de közben itt is fontos, hogy csak a lázadó nézőpontot látjuk. Nem tudom mi van ezzel az összehasonlítással pontosan, mindenesetre biztosan figyelni fogom az írót, és biztosan az új novelláskötete is hamarosan a polcomon lesz.

Rokon Ilonka evangéliuma
EZ A KÖNYV. Jó, valójában ez a könyv kinyomtatott internet. Mémek vannak benne, amik a Rokon Ilonka Copyright Facebook oldalon találhatóak, de közben valahogy botrányosan jól más minőségben tűnnek fel könyvként. A képek angyalkás, cicás, virágos kollázsokból állnak, középpontjukban szeretett szüleink, nagyszüleink nagy mondásaival az életről, minthogy a bab talán nem fingat annyira, ha kifőzöd szódabikarbónával, vagy hogy ne igyuk meg az üdítőt, mert az a vendégeknek van. A könyv és az oldal vajdasági, de azt hiszem elképesztően unikális dolog, mindannyiunknak van egy ilyen Ilonka nevű rokonunk, aki lehet, hogy nem is a rokonunk, lehet, hogy nem is Illonka, lehet, hogy nem is nő, de mindenről megvan a véleménye, mindent ért, és mindent szeretetből csinál, csakhát ez a szeretet tud furcsa dolgokat. Terék Anna nagyon izgalmas esszét írt arról, hogy ezeket a mintáinkat figyelve olyan, mintha toxikus szeretettel lennénk nevelve, nekem picit Nádasdy Ádám A hazafiúi hűségről című verse is eszembe jutott, amiben arról ír, hogy a hazát úgy kell szeretni, mint az édesanyánkat, hogy nem vesszük észre, hogy büdös, és hogy amikor a régmúlt idők szépségeire emlékezik vissza, nem vehetjük észre, hogy sosem volt szép. Ez a könyv is egy ilyen hazaszeretet könyv. Sokféle dolgot észrevesz, de csak mosolygunk, nem tesszük szóvá, így jó mindenkinek. Nagy kedvencem ez a könyv, sokszor forgatom, forgatjuk barátokkal egymás között.

Zoltán Gábor: Orgia
Nagyon kemény volt ez a könyv, vagy hát, új és letaglózó, de közben a hétköznapiságában volt az. 1944-ről szól, arról a télről, amikor a nyilasok átvették az uralmat Budapest felett és a védett házak meg bármilyen lakásbéli bujdosóhelyek nem jelentettek már senki számára biztonságot. A szerző egy olyan szereplőt mutat be, aki épp csak véletlenül talál rá a nyilas élet útjára, és azt követjük, ahogy egyre inkább a saját identitásává válik a nyilas identitás, ahogy egyre kevésbé veszti el a mindennapivá váló elképesztően durva brutalitásra való reflexióját, és ő maga is az erőszakszervezet láthatatlan, de működtető részévé válik. Most ez a probléma amúgy elég sokszor feljön a barátaim között, erről a könyvről is sokat beszélünk, a Besúgó sorozatnak is talán ez lesz a tétje a legutóbbi, pénteki rész alapján, és bár nem tartom a sorozatot magát annyira sikerültnek – mert elnagyolt és leegyszerűsítő, és nem beszél a rendszerváltás előtti alternatív mozgalmak szellemi gazdagságáról, olvasottságáról, kultúrájáról –, de ezt az emberi problémát a sorozat is nagyon jól tematizálja. A könyvben pedig nekem az volt a rémisztő, hogy minden brutalitás és erőszak mennyire mindennapi és nem elidegenítő. Nagyon jó könyv, a családtagjaimmal is elolvastatom a nyáron.

Závada Péter: Gondoskodás
Závadáról mindig ódzkodom írni, mert nem szeretem igazán az első két kötetét, a Roncs szélárnyékban viszont nagyon jó irányokat lőtt be, és erről a könyvről is kevés konkrétumot ugyan, de mégis izgalmasakat olvastam, egy kedves barátom lelkesítő interjút is csinált vele, így félve, de ideje volt beszereznem egy példányt belőle, hamarosan pedig olvasom is majd.

Borda Réka: Égig érő csalán
Nagyon vártam Borda Réka regényét, régóta beszélt arról, hogy lesz, sok részletet is publikált, és kíváncsi voltam rá, így a megjelenése után nem sokkal meg is vásároltam. A szöveg egy családon belüli szexuális gyermekbántalmazás történetét, és annak évtizedes tabulétét ragadja meg, izgalmas szöveg, ami jól, mértéktartóan merít az erőszakot tematizáló irodalmi hagyomány formai jegyeiből. Egy kortárs idősíkot és egy darabos, visszaemlékező gyerekkor történeteit követjük, helyenként álomszerűen pontos képelemeket rögzít a beszélő, hogy azon át a családi feszültség kitakartságát is érzékelje. Kiemelkedik a szöveg viszont ebből a hagyományból azzal, hogy vállalja az egész családi toxikus férfi és nőképeknek és tabuműködéseknek a leírását, és nem egy mikrotársadalmi valóságot látunk, hanem valódi közösséget, kisvárosi pletykákat és a nagy Budapestet, Londonból hazatérő unokatestvért, sok megtört rokont, akik nem tudják fenntartani a látszatot, de nem képesek szembenézni sem a megtörténttel. Talán a regényben van egy erősebb romlott, tabuizáló vidék, ahol ez megtörténhet anélkül, hogy a nők és a közösségek észrevennék és egy biztonságos nagyváros ellentételezés, az elbeszélő párja messze idealizált karakter, akit ez a tabu meg is tör, ez a vidék város szembeállítás azt hiszem lehetett volna árnyaltabb a regényben, de ezzel együtt is bátran ajánlom, furcsa módon pihentető könyvvé válik azzal, hogy pontosan van megírva, és közben benne marad az ember fejében az egész, ez szintén jó benne.

Rajk László: A tér tágassága
Nagyon fura a viszonyom ehhez a könyvhöz. Talán azért, mert kedvelem Rajk László építész munkáit, meg egyébként is szívesen olvasok a 70-es, 80-as évek ellenkulturális, mozgalmi, művészeti törekvéseiről, de közben nagyon sok olyan fenntartásom van az SZDSZ-es elittudattal szemben, amik közül több talán nem is vállalható – a szerkesztés közben most látom, hogy ez a mondat csúnyán antiszemitának is tűnhet, nem felekezetiek, származásbéliek az SZDSZ-szel kapcsolatos fenntartásaim -. Talán azért sem szerettem ezt a könyvet, mert hosszú volt, és közben nem az érdekes, tűrt, tiltott rendszerváltás előtti, körüli szellemi pezsgés volt az igazi fókusza a szövegnek, hanem az, hogy fel legyen mondva a szerző élete, és miközben ez tök jó mikrotörténelmi, oral history anyag, ami képes vallani arról, hogy milyen volt Rajk László számára a történelem, a szerkesztők nem akartak többet ennél. Rajk munkáiból kiragyog a figyelem, a pontosság, de mégis, a klasszikus építészeti keretek közül való kilógás, ez pedig egy olyan interjúkötet, ami ehhez képest botrányosan konzervatív, és hiába van tele jó mondatokkal, gondolatokkal, történetekkel, valahogy mégis a szenvedésem marad meg erről a könyvről, hogy ez egy jól adatolt történelmi forráskiadás, és nem egy fontos, Rajk Lászlót minden elemében tartalmazó anyag. Sajnáltam, de még így is, örülök, hogy olvastam, remélem lesznek majd más, művészibb, Rajk szelleméről bátrabban gondolkozó könyv is a jövőben.

Michael Donhauser: Kérvény a réthez
A könyv elém hullott a semmiből: egy szabadon elvihető könyveket tartalmazó polcon volt, amelyet egy barátomat várva lapoztam át, és ott volt ez a verseskötet, aminek a címe nagyon régóta ott van a jegyzeteim között, mert egyrészt milyen jó cím, másrészt a kötetet Szijj Ferenc fordította, aki generációnk számára az egyik legnagyobb minta, és mert a József Attila Kör és a Jelenkor közös kiadása, szóval van az egésznek egy ilyen szellemi fontossága is. A címe nyilván ma egy nagyon markáns ökológiai lírakötet címe lehetne, itt csak bele-belekapva a nyelv és a mondatformálás, a hiányos mondatok tömege, és a jelentés homályossága tűnik inkább kötetszervezőnek, de csak pár verset olvastam eddig, viszont abszolút örülök, hogy az univerzum megajándékozott ezzel a könyvvel.

9 könyvet olvastam a két hónap alatt:

Esterházy Péter: Javított kiadás
Mindig szóba kerül, hogy mi igaz ebből a könyvből, de közben ez engem egyáltalán nem érdekel, mert katartikus olvasni. EP épp lezárja a Harmonia caelestis című hétszáz oldalas könyvének a kéziratát, amiben arról ír, hogy az apját ugyan életében kisemmizte a történelem, az mégis becsületes, tisztességes nemeshez méltó életet élt. A kézirattal való munka közben azonban kiderül számára, hogy az apja besúgó volt, a Javított kiadás pedig a HC-t próbálja újrapozícionálni, mondván, ez is az apja. EP pedig ebben a regényben néz igazán szembe nevének és a történelmi viszonyainak terhével. A szövegben egyszerre olvassuk a jelentések szövegét, a szerző olvasás közben zajló életének lejegyzését és a HC vonatkozó bejegyzéseit, egy roppant izgalmas EP könyv, amiből tényleg nem az autobiográfia, önéletírás kérdés a legizgalmasabb. Már olvastam egy vizsgára korábban, és egyszer már azelőtt is elkezdtem, azért, mert rájöttem, hogy sokat írok az apámról, és kíváncsi voltam másokra, akik az apjukról beszélnek, de többedszer olvasva is nagyon frissítő volt, talán hetek óta az első könyvet jelentette, amit szerettem olvasni és be is fejeztem.

Danyi Zoltán: A rózsákról
(Fent már írtam róla.)

Marie Aubert: Felnőtt emberek
(Fent már írtam róla.)

Rokon Ilonka evangéliuma
(Fent már írtam róla.)

Zoltán Gábor: Orgia
(Fent már írtam róla.)

Erdős Virág könnyei
Erdős Virág úgy sír, ahogy sírni érdemes, és ezt nagyon szeretem benne. Egyszerre kedvelem nagyon azt, ahogy kiáll társadalmi ügyek mellett, és azt, ahogy egyszerű szerkezetű, érthető, esetenként szinte bamba versekben beszél ezekről. Amikor meghallottam, hogy érkezik egy kötete a pandémiáról, ami alatt ő ételfutárnak állt, azt éreztem, hogy végre olyan a világ, hogy pontosan érteni fogjuk Erdős Virágot mind. A mémjeit, a várostapasztalatát, a társadalmi érzékenységét. És valójában egy ilyen kötet is született, egyszerre ír a rendőrökről, akik hajléktalanokat vegzálnak és az irodalmi intézményrendszer, és egyáltalán a kritikai élet visszásságairól, Erdős Virág pedig szabadon ír, ahogy a biciklisfutárok szabadon cikáztak keresztül a bezárt városon. Nagyon izgalmasnak tartom ezt az anyagot, írtam róla a Tiszatáj Onilne-nak, azt hiszem ez a valaha volt legkedvesebb kritikám.

Borda Réka: Égig érő csalán
(Fent már írtam róla.)

Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt
Eddig nem olvastam ezt a könyvet, és ez érthetetlenül volt így, hiszen roma meséket kutatok, Tóth Krisztinának ez a könyve pedig egy kedves mesét mond el egy roma lányról, akit egy dézsában találtak, és aki beszéli az erdő nyelvét, az emberét viszont nem. A szakdolgozatomban azt írtam róla, hogy három összefüggő mesét tartalmaz, amelyek megidézik Lakatos Menyhért és Szécsi Magda klasszikus roma meseírók szövegének a világát, ám azok komplex történetvezetését leegyszerűsíti, gyerekek számára is befogadhatóvá, könnyen követhetővé teszi. Szereplői biztosan felismerhetőek a többségi romaábrázolás mintái szerint: a házaspár az erdőben kóborol, gyűjtögetnek, ritkábban tyúkot lopnak, jól ismerik az erdő hangját és félnek a falubeliektől. A három boldog véggel záródó befejezett mesén keresztül az értelmi sérültség, az örökbefogadás vagy testvéri szeretet próbatételének begyakorolt mondatai is újramesélhetőnek bizonyultak, és ezzel Tóth Krisztina ügyesen szintetizálja a gyerekirodalomnak és a roma meséknek az elvárásait. Borzasztóan egyetértek magammal továbbra is. 🙂

Rajk László: A tér tágassága
(Fent már írtam róla.)

Blogoltam?

Blogolgattam, mondhatjuk, nem az igazi módján alakult ez a két hónap, de legalább vége van, és szerelmes és béke van, vagy hát, ő, nos, egyik sincs, mindegy. Márciusban az egyetlen bejegyzésem a februári summa volt, amit amúgy egy klassz bejegyzésnek tartok, mert a február számomra nagyon zsúfolt hónap volt, áprilisban viszont volt végre értékelés, Kalapos Éva Veronika Ezek voltak az apák című könyvéhez, alternatív fülszöveg is készült hozzá, és ez a summa növelhette volna még az áprilisban megjelent bejegyzések számát, de erről, ha néhány órával is, de lecsúsztam.

Másutt is meg-megjelentem:

A Humen Magazin első idei – márciusi – számában nyolc magyarul 2021-ben megjelent LMBT+ regényt ajánlottam, amelyeket érdemes 2022-ben is kézbe venni, emellett az áprilisi Alföld és az áprilisi Kortárs is közölt kritikát tőlem, az Alföldben Ferencz Mónika Búvárkodás haladóknak című izgalmas nyelvi és formai megoldásokkal dolgozó, fontos feminista és ökológiai gesztusokat tevő verseskötetét, a Kortársban a szintén kísérletezni próbáló, ám a kísérleteket alig eredményesen bemutató Karácsony Zsolt Függőleges állat című verseskötetének a sikerületlenségét próbáltam megérteni. Emellett gördült tovább az Eközben Szegeden szekér, a két hónap alatt négy szöveg jelent meg tőlem, illetve korábbi tárcák elkezdtek a Szeged.hu-n is megjelenni, ami hatalmas öröm számunkra, május 10-től pedig a friss bejegyzések is ott lesznek olvashatóak majd először, ami hatalmas öröm számunkra, hisz egyrészt kitörést jelent a mi saját kis működésünkből valami intézményrendszeri, hivatalos felé, másrészt több olvasóhoz, nagyobb közösséghez érhetünk el ezáltal, hiszen itt tényleg Szeged város önkormányzatának a kultúra rovatáról van szó, és hatalmas öröm, hogy a készítők meglátták bennünk ezt.

Amúgy pedig leadtam végre a szakdolgozatomat, dolgozom az utolsó félév vállalásain, gondolkozom azon, hogy milyen lesz majd az úgynevezett élet, fantáziálok arról, mennyi mindent lesz kedvem újra olvasni, ha már nem az egyetem mondja meg, mire kell figyelnem, és közben igyekszem, tudjátok, ahogy az Egy különc srác feljegyzései végén van: nem menekülni az élet elől.

Rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák

Sziasztok,

el nem tudom mondani, hogy mennyire szívből van most kedvem nektek blogolni (talán ez picit összefüggésben van azzal, hogy szakdolgoznom kéne, de a lelkiismeretem csak el akar tántorítani innen), úgyhogy nem is igazán húzom a szót, végre új értékelés, Kalapos Éva Veronika új, ősszel megjelent regényéről lesz ma szó, amiben egy fiatal balerina és az életében alig szerepet játszó apa kapcsolatát vizsgálja. Mutatom, hogy hogyan:

A regény két szálon fut. Egyrészt követünk egy hangfelvéltelt 2009-ből, amelyen Bitter Bálint a pszichológusa tanácsára felmondja a válásának, a pánikbetegségének, és a tizenéves gyermekével való kapcsolatának a történetét. Másrészt, tíz évvel később látjuk a felnőtt élete elején járó Alexát, aki épp egy bécsi világversenyre készül egy olyan saját koreográfiával, amelyben az apjával való viszonyát igyekszik megragadni. Apja már néhány felületes és modoros ebéden kívül nem része az életének, Alexa úgy érzi, a haragját kell beletáncolnia az előadásába, de kétségei mind a táncának a felépítésében, mind az életében egyre erősebbek lesznek.

Kalapos Éva Veronika regénye nem kimondottan a cselekvéseknek és a nagy gesztusoknak ágyaz meg, inkább fontosabb, de észrevehetetlen állomásokon keresztül mutatja be, ahogy apa elsodródik a gyermeke mellől, illetve, ahogy egy nő próbálja saját magában legyűrni az évtizedes gátakat, begyakorolt válaszokat és helyzeteket. Tíz húsz oldalas fejezetekben látjuk, ahogy Bálint küszködik a válásával, próbálja megérteni, hogy kinek, hol a felelőssége, és válaszokat keres arra, hogy hol romlott el az egész, közben küzd a pánikbetegségével és igyekszik visszatérni a kőművesbrigádja élére is. Hasonlóan látjuk Alexát, akinek a dac a legkézenfekvőbb válasza arra, hogy a kérdések valahogy összetettebbnek ígérkeznek, mint amilyennek ő gondolja, próbálja megérteni, hogy az ő gyerekkorában átélt helyzetek, vagy az anyjától hallott mondatok nem jelentik egészében a valóságok.

Ha a regény a cselekményében nem is, néhány szereplőjével viszont nagyon erősen dolgozik, így Alexa, Bara, az édesanyja, Bálint és Benesha, Alexa barátnője mind nagyon élő karakterek lettek, noha mind viselnek olyan címkéket, amelyek könnyen egysíkúvá tehetné az ő ábrázolásukat. Bara egy jól ábrázolt Bovaryné karakter, aki férjhez ment egy jól kereső, ámde magasabb pozíciókra sosem törő vállalkozóhoz, izgalmas, lehetőségekkel teli családi életre vágyott, házasságának és karakterének is az okozza bukását, hogy ez Bálint mellett nem tudott megvalósulni.

Benesha egy Magyarországon felnőtt juroba származású színesbőrű lány, aki szintén tehetséges balerina, és pályázhatna világversenyekre. Kettejük kapcsolatát az önfelvállalás nehézsége is meghatározza, de a kapcsolatuk valamelyest heteronormatív szerepleosztása is előkerül a regényben: Benesha az érzékenyebb és figyelmesebb karakter, aki bírja Alexa kitöréseit, és csitítja a környezetét.

Bálint pánikbetegségénél nehéz jobban ábrázolt betegséghelyzetet találni a könyvesboltokban. A szereplőt egyszerre húzza, hogy a fizikai munka világában a mentális betegségek felvállalása képtelenségnek tűnik, igyekszik apaként és figyelmes exférjként viselkedni, miközben belétáplált normák mentén a pszichológiával szembeni ítéleteivel is küzdenie kell, azt a hangfelvételes feladatot is hülyeségnek tartja, amelyből később a lányának szánt üzenet készül.

Mindenki azt fogja hinni, hogy bolond. Bara is, a gyerek is, a fiúk is. A főnökük bolond, hetente van egy álszívrohama. És akkor nem építhet semmit, csak kis házakat otthon a lánya kockáiból. Azok amúgy is maradnak, az új lakásban nem férnének el Bara szerint.

Az Ezek voltak az apák karakterei mind sérült karakterek, akik észrevétlenül képesek túllépni a saját korlátjaikon, és ez a nyugodt, nem túlírt vagy giccsessé tett, figyelmes, lassú mozgás a regény legnagyobb bravúrja. Az apa a munkatársával beszél, Barbara korábbi telefonhívásainak felidézései, a nagyszülők fontos mondatai egyértelműen vezetik a történetet, rendezik a szereplők gondolatait.

A figurák és a helyzetek ugyanakkor a könyv végére nagyon irodalmiaskodóra, begyakoroltra sikerültek. A szereplők belső monológjai, ellenállásai, a bölcselkedő társaik mind-mind olyan helyzeteket, kimondásokat idéznek elő, amit már gyakran olvastunk más (ugyan nem ennyire gördülékenyen, sőt, szépen megírt) szövegekben. A felelős anyaszerepre beugró, ám általában távolságtartó és szigorú tanárokért a Táncakadémia című sorozatban rajongunk, de egy felnőtt regényben talán túlzásnak tűnik egy ilyen, aki egyértelműen az alkotó szócsöve, mintha az nem akarná továbbírni a regényt, hanem életszerűtlenül a szereplő kezébe adja az összes megoldást.

Alexa makacs büszkesége ugyan tartja valamelyest a helyzetet és egy ügyes, tiszta vég áll az olvasó előtt, de közben Alexa makacs dühe és Bálint zárkózott volta is ilyen túlírt világot teremt. Mindkét szereplő küzd a belső démonaival, próbál túllépni az eddig megélt valóságokon, empatikusan végig gondolni, hogy mit érezhet a másik, ez azonban túlírt és túltisztázó belső monológokban jelenik meg, a belső harc, amelyet a szereplők átélnek izgalmas gondolati struktúrákat hozhatott volna elő például téves vagy ütköző logikák mentén, akár jelentszerűen is jó szembesítések, jó beszélgetések születhettek volna belőle, ezek azonban nem igazán történnek meg.

Ezzel együtt is azt gondolom, hogy Kalapos Éva Veronika regénye abszolút olvasmányos és bátran ajánlom is. Könnyen olvasható, egyszerű nyelvvel nyújt nagyon figyelmes, de egy pillanatig nem tolakodó reprezentációkat. Biztos kézzel beszél olyan helyzetekben is, amit legtöbben nem élünk át, mint a családja elől a roham közben a fürdőszobába bújó apáé vagy a színesbőrű barátnőé, akinek épp most vallják be, hogy először a bőrébe szerettek bele. És persze, jól választott a szerző csalódott lelkeket: az apa nézőpontjából a válás talán az egyik legfontosabb kérdése lehetne ennek a századnak, ha a genderstudies-zal való bármilyen azonosulás nem volna buzisnak gondolva, és akkor itt ezt a szálat most el is vágom.

Kedvenc részem: Bálint a munkatársai közt. Egyszerűen tényleg azért, mert szétvisz a toxikus maszkulinitás kérdése, apám falujában alig vannak 55-60 éves férfiak, mert mind isznak és nem törődnek bármivel, ami az egészségüket érintené, ez a regény pedig jól foglalkozik ezzel a témával is. Nem ad megoldást, de felveti, hogy nehéz Bálintnak, fél attól, hogy kiderül az állapota, miközben ő is nehezen hiszi, hogy néhány feles és egy jó beszélgetés a barátaival nem oldja meg ezt a kérdést. Minden ilyen problémafelvetésért hálás vagyok, és ha jól van megírva, könnyen rajongok is értük. 🙂

Végezetül ajánlom a regényt mindenkinek, aki olvasna egy jól megírt, pontos, pihentető, de figyelmes és mind az olvasó körüli társadalomra, mind a regényszereplők lelkére érzékeny regényt. Ajánlom azoknak, akik olvasnák egy férfi szereplős válásregényt, ajánlom azoknak, akik olvasnának arról, hogy mindenki törik a válásban, azoknak, akik hisznek a dolgok helyrehozhatóságában, és persze mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Athenaeum, 2021
264. oldal
Így olvastam: Kisebb ülésekben egy nagyobb és nehezebb nyelvű kötelező mellett igazán frissítő volt, a kevés dolog akarásával, a szép és pontos leírásaival, jól lehet vele haladni, a nagyjából tíz-tizenöt oldalas fejezetek és a nézőpontváltások is jól osztják fel a szöveget, tényleg olvasásra van írva, jelentse ez azt, amit írtam. 😀
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben, és köszönöm az Athenaeum Kiadónak a bizalmat, amiért recenzálásra elküldte nekem ezt a könyvet. Igyekszem még érkezni a hó végi summa előtt egy új alternatív fülszöveggel, de a biztos csak az, hogy légyszi a következő bejegyzésig ne feledjétek, milyen király úton vagyunk

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Ezek voltak az apák

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban Kalapos Éva Veronika második felnőttregényéről, az ősszel megjelent Ezek voltak az apák című könyvről lesz szó. A regény egy elszakadt apa-lánya kapcsolat közeledési kísérleteit mutatja be úgy, hogy lélegeznek az alakjai, és a bonyolultnak tűnő krízist az egyszerű karakterábrázolás könnyen bogozza szét. Várom, hogy minderről majd az értékelésben olvassatok, de előtte, tudjátok, egy rövid ajánló:

Kezdetben ott egy tökéletesen eltáncolt darab, amelynek az érzései mégis a táncosban ragadnak. Később derül csak ki, hogy az érzések összetettebbek és a harag, amelyet érezni vél, nem uralja egészen Alexa lelkét. Bár kimondhatatlannak tűnik, hogy az apa tíz éve hiányzik az életéből, és vágyik arra, hogy ezt a helyzet megértésére.

Bitter Bálint élete legnagyobb hibájának tartja, hogy elszakadt a lányától. Nagyon szeretné elmesélni, hogyan élte meg ő maga a válás után eltelt időszakot, vágyik rá, hogy levetkőzve a biztonságot nyújtó apa képét, beszélhessen a pánikbetegségéről és a bűntudatáról, amiért nem tudott jó apa lenni.

A kimondhatatlannak tűnő valóságok alig közelednek egymás felé ebben a regényben, Kalapos Éva Veronika a lehetséges változás előkészületének pillanatait ragadja meg. Két büszke, nehezen nyíló ember áll az olvasó előtt, akiknek megtört a valóságaik elől és a gondolataiba menekülnek. Bambi távolról látja csak a hatalmasnak tűnő apját, de egy felnőtt regényben néhány e-mail és néhány beszélgetésnél több kell ahhoz, hogy tíz éven át őrzött sérülések gyógyulásnak induljanak, Kalapos Éva Veronika regényében mégis van remény.

Dolgozom a könyvről szóló értékelésen, remélem hamarosan olvashatjátok majd.

Szilvió

Februári summa

Sziasztok,

ez a február most más volt, mint a többi, ezt mondhatjuk teljes nyugalommal. Bizonyára nekem is és nektek is feltűnt, hogy nem volt bejegyzés az elmúlt másfél hónapban. Bár nem egészen direkt alakult úgy, de kivettem egy hónapnyit februárban, hogy ne szorongjak a tartalomírás kényszerén. Az elég sűrűvé vált hónapban egészen más helyzetek felé kellett teljes figyelemmel lennem, majd egy izgibb náthás-megfázásos-felgyógyulós-újramegfázásos hullámzás zajlott, zajlik épp kifelé belőlem. Ebben a tekintetben tehát ez a bejegyzés most más lesz, különösen mert februárban alig szereztem be és alig olvastam el egészében könyveket, a fő fókusz most az lesz, hogy mi minden történt februárban, mondjuk így: amíg nem voltam itt, vagy hát, szóval, amíg máshol voltam:

Mindent a februárról:

Az őszi félévem egy kutatói ösztöndíj keretei között telt el, amiben vezettem a Biztos pontok az identitáserdőben kutatói blogot is. A félév során Szécsi Magda és Lakatos Menyhért meséinek a többségi-kisebbségi párbeszédekben való szerepét vizsgáltam. Annak a kérdését igyekeztem körüljárni, hogy hogyan beszélnek ezek a mesék a cigányságról, milyen értékeket közvetítenek és hogy milyen képet mutatnak a többségi társadalom, vagy akár a kisebbségi olvasó felé mintaként. Nagyon jó volt újra úgy érezni, hogy a kutatás nem jelent eredendően kiégettséget, vagy hogy kifejezetten örömforrás tud lenni, amikor például gyönyörű példák közül kellett kiválasztanom, melyik kerüljön be a tanulmányba, és mindezeken túl még számos pozitív pillanatot tudott nyújtani ez a csodás mesevilág, legyen szó az Instagram élő meseolvasásokról vagy akár a moly.hu-s cigány meseolvasós kihívás létrehozásáról. A hónap első harmadát ennek a kutatói ösztöndíjnak a beszámolói elvárásai vitték el, ami nem a legfényesebb pontja a pályázatoknak, mégis nagy odaszánást igényel. Időközben szerkesztettem még a szövegem, azóta szerencsésen publikálva is lett a tanulmányom, jó szívvel ajánlom, ha érdekel a roma meséknek a témája.

A hónap következő határidejét február 15 jelentette, amikor Olga Tokarczuk Nyughatatlanok című könyvéről beszélgettünk a szegedi Grand Caféban Kovács Krisztinával és Lengyel Zoltánnal. A beszélgetés az 1749.hu világirodalmi magazin szervezésében valósult meg, később majd potcastként meghallgatható lesz. Nagyon izgultam a beszélgetés előtt, mert ez volt az első irodalmi pódiumbeszélgetésem, ahol nem csak magamról kell beszélnem, nem csak magamat kell képviselnem, de az a megélésem, hogy jól sikerült az este, a két irodalomtudós között én halandóként valamennyire talán elérhetőbbé sikerült tennem azt, amit mondanak, sokszor példákat hoztam, vagy a kis olvasási kétségeimet, gondolataimat osztottam meg, én magam nagyon élveztem, Tokarczuk könyvéről pedig még lesz szó ebben a bejegyzésben.

Fotó: Takács Borisz (@B42DiY)

Aztán elkövetkezett február 23, amikor slamerként, irodalmárként egy nagyon új, de szintén elképesztően lelkesítő szerepben próbálhattam ki magam. Szeged legpatinásabb galériája, a Reök-palota második emeletén látható időszaki kiállítással, a Digitális vallomások című Dr. Fráter Lóránd emlékkiállításon olvashattunk fel zenére a galéria elvárt fényeitől elrugaszkodó helyzetben. Egy nagyon izgalmas alkotói munka volt a képeken keresztül írni, jó volt, hogy olyan embereket értünk el, akikhez korábban egyáltalán nem, és jó volt magunkhoz lazítani a kiállítás megtekintésének szigorú és különös rendjét. Abban bízunk, hogy ebből majd sorozatot tudunk szervezni, most még az első alkalom helyzeteit pihenjük ki, aztán látjuk majd, mind lelkesek és kedvesek vagyunk, bízom a legjobbakban.

Fotó: Debreczeni Kata

És még ezek mellett több cikket írtam, amik majd lassan megjelennek, kijött a szakmai lektortól az Ocean Voung regényéről szóló tanulmányom (a könyvről itt írtam értékelést), amit így szintén át kellett néznem, Szegedre látogatott a vajdasági Híd folyóirat Fiatal alkotók lapszáma, aminek a lapszámbemutatóján fel is olvashattam, illetve közreműködőként a Törzsasztal Műhellyel részt vettünk Fodor Barbara békéscsabai kiállításának a megnyitóján is, illetve megjelent egy kritikám a februári Kalligram folyóiratban Plonicky Tamás Hugyos malac című könyvéről, illetve a február 25-i Élet és Irodalomban Samuel Mago és Mágó Károly könyvéről A szerencse kovácsairól, a két lappal együtt immáron kettő azoknak a lapoknak a száma, ahol versekkel még sosem jelentem meg, kritikával viszont igen, ez is egy fura, kedves, másféle öröm.

Fotó: Höffler Norbert

Pezsgő hónap volt ez, amiben csupán egy olyan helyzetem volt, amit nem tudtam megoldani, és az sem az időmenedzsmenten múlt, egyszerűen nem voltam elég képzett pedagógiai témákban, de pörögtem, e-maileztem, csináltam, írtam, gondolkodtam, még többet írtam, most pedig igyekszem majd visszalassulni a bloghoz, az életemhez, a márciushoz, mindehhez pedig egy tényleg gyors summa kiváló apropót jelent.

6 új könyvet szereztem be:

Erdős Virág: Erdős Virág könnyei
Nagyon várom, hogy olvassam ezt a könyvet, mert nagyon fura a viszonyom Erős Virághoz. Nyilván zseniális alkotó, de a ritmikus és gondolatritmusos, sokszor a kedves és az elidegenítő közötti esztétikumon mozgó szövegei időnként, több verset egymás után olvasva unalmassá is tudnak válni. A verseiben nagyon erős mindig a referencialitás és a közéletiség, keresi az identitásoknak a határait, és ez a könyv tökéletes lesz, épp mindez miatt. Szóval: ez a könyv arról szól, hogy Erdős Virág a karantén alatt biciklisfutárnak állt, és ezen a tapasztalaton szűri át az egész pandémiás világot. Csak pár verset olvastam eddig tőle, de azok lelkesítőbbek, mint eddig bármi, amit mostanában kortárs lírában olvastam. A valóságunk valahogy egy Erdős Virági valóság lett, úgy tűnik a beleolvasott versekből, és én nagyon várom ezt az olvasmányélményt.

Körösi P. József: Mágnes mellett a vas
Nagyon nehéz helyzetben van egy antológia, ha le akar nyűgözni, ráadásul érdekes kategória számomra az LMBT+ témájú prózaszövegeknek a gyűjteménye, emiatt félve, bizonytalankodva vettem a kezembe ezt a kötetet a hétvégén, miután majd egy hónapot feküdt az asztalomon. ÁM! Az a nagybüdös helyzet, hogy úgy tűnik ez a könyv hoz vissza az olvasásba. Az első négy történet legalábbis zseniális, még van 560 oldal, hogy rácáfoljon, de őszintén bízom benne, hogy ez nem történik meg. 😀
Ez egy olyan LMBT+ antológia, ami nem az egyértelmű és szokás szerint citált LMBT+ szövegeket hozza elő, hanem figyelmesen válogat, úgy tűnik a kortárs és klasszikus magyar és világirodalomban. Eddig úgy tűnik, hogy noha fontos szerzőket hiányolok, meggyőző a vaskos válogatás, de olvasás után egyébként is beszámolok majd.

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
Olga Tokarczuk nélkül majdnem leéltem egy életet, és ez elképesztően nagy hiba lett volna, mert ez a nő zseniális. Tényleg, több könyvét olvasva is ezt gondolom, és az új is hozta az elvárásokat. Mágikus realista, politikailag tök aktív és érzékeny szövegek, ebben a nagyregényben éppen az utazás egyfajta végeláthatatlan belső kényszeréről. Folyamatosan fel-fel tűnő vagy visszatérő karakterek mentén mozaikokból épül fel a kötet, ami a különc karaktereket motivációit, belső monológjait kívánja összegyűjteni egyfajta folyamatosan újra és újra előkerülő preparátumgyűjteményként. Követve a preparáció történetét, melyben az utókor számára az érdekes, különös, rendellenes testrészeket kívánták megőrizni, itt is valami ilyesmi történik, és míg mi a preparáció történetébe is betekintést kapunk, amely sokkal izgalmasabb, mint bárki gondolná, tényleg egy nagy kiáltványát olvassuk azoknak, akiknek mindig mozgásban kell lennie. Tokarczuk zseniális megint, eléggé bírtam.

Domonkos Johanna (szerk.): Viselném a szemem
Gyukics Gábor egy elképesztően izgalmas beat-indián-jazzpoetry figura, aki évekig élt Amerikába, ahol őt beágyazott beatköltőként ismerik, ez a kötet pedig az ő amerikai líra és prózafordítása, nagyrészt állati menő beatekkel, de számos más izgalmas szöveggel is. Hogy mást nem mondjak, Aciman szöveg is szerepel az antológiában, de Paul Auster vagy Bob Kaufman neve sem feltétlenül ismeretlen a kortárs olvasóknak, ami pedig ismeretlen, az is nyilván azért van, mert nem olvasunk kortárs amerikai lírát vagy hard szépirodalmat, hiszen alig van fordítva. Na, ez a kötet azért van meg, hogy legalább én olvassak, Gyukics korábbi, Medvefelhő a város felett című kortárs indiánvers-antológiája meggyőzött attól, hogy kell.

Cserna-Szabó András: Fél négy / Fél hét / Félelem és reszketés Nagyhályogon
Cserna-Szabó András egy nagyon különleges és zseniális figura az irodalmi életben, zsenialitása és különlegessége abban áll, hogy tobzódóan vicces és szétírt szatirikus kis helyzeteket ír meg, amiket egyszerűen nagyon jó olvasni. A három F-betűvel kezdődő kisregény még a pályája elején jelent meg, a Helikon új életműkiadásában egy könyvben olvasható ismét, és én jól megvettem megjelenéskor, épp, amikor rámtört az olvasási válság, de persze semmi baj, fogok még ennek szívből örülni.

Frankovics György (szerk.): A bűvös puska
Frankovics György cigány és cigányokról szóló népmesekönyve egy elég izgalmas darab, mert gyerekeknek szól, de nem mindig hoz tartalmi korrekciót eszerint, népmese, de nincs semmiféle hivatkozás benne arra vonatkozóan, hogy honnan van a mese, és mert egyszerre, valahogy tudatlanul vagy naivan vall a kisebbségi, többségi párbeszédről, azzal is, hogy helyenként szinte rasszisták a mesék, amelyek romákról szólnak. Izgalmasnak ígérkezik a szövegközlés, nyilván majd a szakdolgozatomban dolgoznom kell vele, még csak bele-belelolvastam, illetve kritikákat olvastam róla.

3 db új könyvet olvastam el:

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
(Fent már írtam róla.)

A vakok és az elefánt (Hindu mese)
Nem biztos, hogy nem ez a papírszínház tehet arról, hogy olvasási válságom van, és hogy nehezen veszem rá írásra a kis ujjaimat. Egy február végi határidőre kellett volna kritikát írnom erről a papírszínházi szövegkiadásról (a formátumról: egy fakeretben képeket mozgat egy mesélő, egyfajta tradicionális diavetítésnek a felélesztése), amivel és aminek a vizuális megjelenésével, meg amúgy a történetvezetésével is – bocsi, tényleg nyűgös vagyok ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban, örülök, hogy végül nem én írtam róla – az a bajom volt, hogy nem használja ki ennek az amúgy zseniális mesének a lehetőségeit. A történet arról szól, hogy vakok tapogatják az elefánt különböző testrészeit és próbálják megérteni, milyen az az elefánt. A történet tele van lehetőségekkel, hogy arról beszéljen, hogyan képez az ember jelentést, vagy hogy milyen korlátos valójában az egyénnek a befogadása, és mégis, erről egyáltalán nem beszél a szöveg, talán tudatában sincs annak, hogy minderről beszélhetne, és az illusztráció sem igazán gondolkodik el semmi ilyesmin. Aztán, mikor ezt jól leírtam, két tanáris barátom jól ledurrogott, hogy igazam van, de a gyerekek így és így teremtenek jelentés magukban és ennek mentén meg működik az illusztráció, és valójában szembe kellett néznem a saját megismerésem korlátaival is, és visszadni a szöveget. A mese nagyon klassz, ezért a kiadványért továbbra sem vagyok meggyőzően oda, szerintem ismerjétek meg a mesét máshol, de a tanáris barátaim nem fognak egyet érteni ezzel, és lehet, hogy nekik van igazuk.

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Kalapos Éva Veronika új könyve egy nagyon szép és ügyes jellemekkel dolgozó regény, ami ugyan sok klisésnek is tekinthető helyzetről próbál újat mondani, mint amilyen a balett, a leszbikusság, a válás, a pánikbetegség, az osztály- és genderkérdések, mégis, nagyrészt ezek a próbálkozások inkább sikeresek. Alexa fiatal felnőtt táncosként egy nemzetközi versenyre készül saját, apjával való kapcsolatát feldolgozó koreográfiájával. Szülei válása óta szinte megszűnt a viszonya az apjával, az apában és a lányban azonban egyszerre támad fel az igény arra, hogy kettejük kapcsolatát felderítse. Alexa beszél a nagyszüleivel, és megkísérli az édesanyjával is tisztázni az akkori helyzetet, Bálint elküldi lányának azokat a hangfelvételeket, amiken a férfi a válás után saját maga előtt is igyekszik pszichológusa biztatására kimondani, tisztázni a helyzetét. Nagyon sok szempontból erősen irodalmiaskodó regény, ami a tudatok és a valóságok hol kevésbé izgalmas, hol igazán eredeti eszközökkel mossa össze, mégis abszolút helyén van a szöveg, kedves, érzékeny, nagyon jól épít személyiségeket… Lesz még róla szó a blogon.

És ennyi lett volna ez a február és ez a tizenöt betegeskedő ráhúzott nap, rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Januári summa

Sziasztok,

bármennyire is szerettem volna, hogy még legyen egy hét a hónapból, amiben például kipihenhetném az új szemeszter előtt az előző félév hajráját, a könyörgéseim nem hallgattattak meg, úgyhogy egy nagy löketnyi tanulás közben szünetekben, pihenésképp el is kezdtem írni az év első summáját. Januárban 8 könyvvel gazdagodott a könyves polcom, 14 könyvet sikerült elolvasnom, aminek egy része roma mese, és 8 darab blogbejegyzést írtam, amiből 2 (2,5? – majd látjátok) értékelés. Én ezt egy izgalmas, jól sikerült hónapnak érzem, de nem akarok helyettetek ítélni, lássátok ti is bővebben:

8 db könyvet szereztem be az elmúlt hónapban:

Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni
És ezzel a mondattal elvesztem az összes olvasómat, sajnálom, de a helykó az, hogy borzasztóan unom Simon Marci ugyanarra a tónusra írt szövegeit, és nem akartam megvenni az új könyvét. Ami miatt mégis gondolkodtam rajta, az az, hogy Ferencz Mónika azt mondta egy nyilvános beszélgetésen, hogy Marci új kötete olyan, mintha sokat merítene az amerikai kortárs verstendenciákból, ami viszont érdekel. Ráadásul ezekkel a könyvekkel alapból az a baj is van, hogy szar nem tudni, hogy mit utál-szeret-un mindenki más is bennük, és félek, hogy mi van, ha már nem is unom Marci költészetét, csak nem adtam esélyt az új könyvnek… és egy barátom kritikát írt a könyvről, és aztán lepasszolta nekem a példányát tök ingyen, egy sört sem fogadott el, szóval minden a legjobban alakult. Nem olvastam még, a címe tetszik, nincsenek várakozásaim, de lepjen meg.

Marianne Crolin: Lenni és Margot száz éve
Nagyon lelkesen vágtam bele ennek a könyvnek az olvasásába, mert nagyon szomorú szépnek ígérkezett: egy tizenhét éves lány a halálra készül egy kórházi osztályon. Lenni találkozik a 83 éves Margot-val, akivel az együtt töltött idejükben nem haldokolnak, hanem örülnek annak, hogy élnek. És ez valójában így is van, és ímmel-ámmal meg is történik a szépség ebben a történetben, mégis, azt hiszem nem sikerült igazán befogni ennek a két embernek a száz évnyi történetét, hol felületesre, hol elkenősre sikerült a történet. Ami biztos, hogy lesz még róla szó a blogon, nem vagyok teljesen biztos még, hogy ez lesz-e a következő értékelés, de jó eséllyel igen.

Jesmyn Ward: A csontok megmaradnak
Jesmyn Ward első könyvét, a Hallgasd a holtak énekét! nagyon-nagyon szerettem, mert valahogy nagyon az én lelkem húrjain tudott játszani. Egy fiatal srác küzd a családi történeteivel, a férfivá válás felelősségével, miközben látszik, hogy egy kvázi elsőgenerációs értelmiségi helyzetben lesz (van?). Nem tud igazán beilleszkedni a családjába, bár látja annak a mintáit, és tele van szeretettel velük kapcsolatban, de már valamiféle külső pozícióból látja a mikroközösség elmesélt, és eddig feltáratlan történetét, ráadásul miközben végig történés van a szövegben, tele van ilyen szupermély lélektani folyamatokkal. És igazából az új könyv régóta halogatott megvásárlásának az oka, hogy egy kedves ismerőssel megbeszéltük, hogy átbeszéljük majd az előző regényt, és ehhez szeretném A csontok megmaradnakot is hozzáolvasni, ami szintén egy családi történet lesz mély, és biztosan gyönyörűen fájdalmasan szép szegénységábrázolással és összetartó testvérekkel. Azt ígértem, hogy januárban elolvasom, de sajnos nem volt rá alkalmam, de őszintén várom már.

Ciprian Macesaru: Szuper! Csótány lettem!
Baromira lelkesít ez a könyv, bár ezidáig csak az első fejezetét olvastam, de mégis. Ez a könyv talán egy LMBT+ történet, de ez majd abból derül ki, hogy hogyan folytatódik, eddig mindenesetre van egy analógia. A főhős egy középsulis srác, aki egy nap arra ébred, hogy csótánnyá vált, és azonnal lelkesen gondolkozik arról, milyen menő lesz majd ilyen hatalmas csótányként leélni az életét. A szülei az ájulásuk után hamar elfogadják a kialakult helyzetet, egy másféle reggeli rend születik, amiben a gyerek nyugodtan ehet a földön, ha már asztalhoz ülni nem tud, és azt várom, hogy tele lesz a szöveg ehhez hasonló szürreális dolgokkal. Írnom kell majd róla máshová, és őszintén lelkes vagyok ettől a könyvtől.

Lawrence Schimel – Elīna Brasliņa: Micsoda család!
Végre beszereztem és elolvastam a Szivárványcsaládokért Alapítvány által kiadott kedves lapozót, sőt, írtam is már róla, meg arról, hogy milyen társadalmi kontextusban van az egész, milyen hibákat vétett a kiadó, miről volna érdemes beszélni még a könyv kapcsán. Katt ide, és lesd meg.

Haász János: Mire felnövünk
Haász János gyerekverseskönyvére tulajdonképpen már a tavalyi megjelenése óta nagyon kíváncsi voltam, de most, a vizsgaidőszak után lett kedvem megvenni és elolvasni. Alapvetően engem bármilyen felnövés körüli vicces, játékos helyzettel meg lehet venni, és ezért vártam nagyon, hogy majd valami nagyon jót mondd el a felnövésről ez a könyv is. A könyv fókuszában azonban nem ez a probléma áll, hanem egy családi működés, amiből a rák egyszer csak kiveszi az édesanyát hetekre, hónapokra, és kisfiú nem igazán érti, hogy mi történik. A szöveg nagyon magabiztosan dolgozik azzal a létező pszichológiai jelenséggel, hogy a gyerekek mindent lekerekítenek, értelmeznek valahogy, könnyen túllépve azon, hogy valamit nem értenek. Egyfajta akár a skandináv gyerekversekből, akár például Janikovszky Éva szövegeiből sütő abszurd magabiztos gyereklétet kapunk itt, de nekem ezek a felismerések és kérdések nem annyira működtek itt, nagyon evidensek voltak, nagyrészt mondásokra és érthető működésekre kérdezett rá, ritkábban állított tényleges, felnőttek számára is befogható dilemmákat az olvasó elé, mintha nem lenne a könyv olyan összefüggések tudatában, amik csak egy gyerek száján keresztül hangozhat el, és mégis össztársadalmi. Picit ezt várom mindig egy jó gyerekkönyvtől, a Mire felnövünk pedig egy tisztességes, másoló iparosmunka inkább ebben a tekintetben.

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Kalapos Éva Veronikát nagyon-nagyon régóta el akarok kezdeni olvasni. Elsősorban azért, mert miközben előbb ismertem őt szépíróként, mint ifjúsági szerzőként (2017-ben a JAK-táborban ő írta a titkos naplót, és ezt amúgy tudtam, mert nagyon vidáman mosolygott, amikor az első este erről volt szó, de közben tele voltam bizonytalansággal, ezért nem akartam szólni, meg nem tudtam, hogy vajon ki a másik író, André Ferenc volt amúgy, és csak a kettő ért valamit – sokkal tanulságosabb ez a történet az életem kapcsán, min gondolnátok.), mégis az ifjúsági regények világában rögzült számomra, és az F mint című első felnőttregényét sem olvastam, pedig mindig nézegettem. Dehogyszerencsére az új regénye LMBT+ regény, szóval el fogom olvasni, még februárban, és írni is fogok róla (lehet, hogy már nem februárban). A regény történetében egy elvált család működésébe nyerünk bepillantást több évvel korábbi, de sebeiben feldolgozatlan traumák hangfelvételein keresztül. A táncos Alexa felnőttként egy komoly megmérettetés előtt áll, amikor megkapja apjától a felvételeket, melyek talán még segíthetik összehozni a két eltávolodott embert. Várom, hogy olvassam.

Pedro Almodóvar: Patty Diphusa
Nagyon szeretem Almodóvar filmes világát, különösen a Julietát, amelyben Alice Munro Juliet című regényét/kisregényét/három kisregényét adaptálja egy nagyon izgalmas, feszült spanyol környezetbe. Jelen könyvben a szerző olyan írásai olvashatóak, melyeket egy spanyol lap felkérésére írt magát pornósztárnak kiadva, hogy a madridi éjszakák tomboló valószerűtlenségeiről meséljen. Most tudtam meg, hogy létezik ez a könyv és egy kedves molytárstól kaptam ajándékba, úgy képzelem, hogy márciusban mindenképp elolvasom, de nagyon örülök, hogy már a polcomon van, ez egy olyan könyv, amire, azt hiszem, már várni is csodálatos.

14 könyvet sikerült elolvasnom ebben a hónapban:

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori elképesztően csodálatos megírt nyugodt, laza könyvéről írtam az első értékelésemet idén, katt ide, és olvasd el, ha még nem tetted volna!

Zsemberi-Szígyártó Miklós: Zsibbadás
Deörülökhogyolvastameztakönyvet. Októberben nem voltam a legjobban, ezért néhány hétig minimalizáltam a könyvbemutatóra járást, és ennek a könyvnek akkor volt egy bemutatója Szegeden, de nem mentem el – sajnos. Aztán pedig Pesten szembetaláltam magam ezzel a könyvvel az ISBN könyvesboltban (Nem tudom, hogy volt-e itt már szó erről a helyről, ha menő művészeti, építészeti, desingelméleti, filozófiai könyveket meg egyedibb kiadású dolgokat szeretnél venni, akkor itt a helyed.), ahol belelapozva nagyon-nagyon tetszett a könyv. Amiről is pedig azt kell tudni, hogy a képzőművész szerző diplomamunkája, amelyben a saját pánikbetegségét dolgozza fel, egyrészt a tényszerű adatokra hivatkozva, másrészt arról a működési rendről beszélve, és azt megjelenítve, amelyet a betegség létrehoz. Nagyon érzékekre ható, hogy mennyire zsúfolt vagy ismétlődő a könyv sokhelyütt, szemléletes látni, hogy például egy moziterembe valójában mennyire leszűkíti a választható ülőhelyek számát ez a betegség, és amúgy a vallomásos részek nagyon könnyen bevonzzák az olvasót, tényleg személyes lírai működésben van a szöveg. Szerettem, és örülök, hogy van ez a könyv.

Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak
A tavaly félév végi pánik könyves kihívás bejegyzésében azt írtam, hogy Sally Rooney könyvét várom nagyon, és ezt, és most végre alkalmam adódott befejezni Ferencz Mónika második verseskötetét is, ami elég wow darab. A költő nagy vállalása az volt, hogy a terápiának a mélyre nyúló működéséről beszél a verseken keresztül, így az álmok és a különböző tudatállapotok folyamatos bizonytalanságaiba vagyunk tartva az egész köteten keresztül, ráadásul tele van a kötet baromi lelkesítő kísérleti szövegekkel, amik valahogy mind a beszédnek és egyáltalán a nyelvnek az újrakonstruálásában érdekeltek, és jó volt gondolkozni ezen a köteten, ennek a kötetnek a dolgain, kérdésein. Alapból is nagyon vártam, hogy olvassam, megörültem a hírnek, hogy érkezik, aztán pedig kiderült, hogy írnivalóm is lesz a kötettel kapcsolatban, jó volt így belemerülni.

Marianne Crolin: Lenni és Margot száz éve
(Fent már írtam róla.)

Lawrence Schimel – Elīna Brasliņa: Micsoda család!
(Fent már írtam róla.)

Haász János: Mire felnövünk
(Fent már írtam róla.)

Roma mesék:

Január végéig egy kutatói ösztöndíj keretében a roma műmesék kérdéseit vizsgáltam, és arról igyekeztem állításokat megfogalmazni, hogy ezek a mesék hogyan szolgálják a kisebbségi irodalmi reprezentációját, a hagyományok fennmaradását és az oktatási, kulturális intézményrendszerbe való betagozódását. Január végén így újraolvastam, egy-két könyv esetében most először elolvastam ezt a Szécsi Magda és Lakatos Menyhért munkássága által határolt mesekorpuszt, és molyon létrehoztam egy kihívást is azoknak, akik szintén szeretnék megismerni valamennyire ezt a mesevilágot. Mindössze két könyvet kell őszig elolvasni a kihívás teljesítéséhez, kattints ide, ha csatlakoznál.

Szécsi Magda: Csak vitt a szél
A kedvenc meseregényemmel kezdtem az olvasást, ami a cigányok evilági első királyának születéstörténetét meséli el. Benne egy nagyon-nagyon idős, hallhatatlanságra ítélt ember magát a vízbe vetve egy új kis szigetet talál, ahol a romák addig békességben éltek, anélkül, hogy tudomásuk lett volna a másik világról. A törzs egy varázskagyló segítségével átkerül a világunkba, azonban nem könnyű számukra a beilleszkedés, szabagságvágyuk és saját társadalmi működésük folyamatos üldöztetésbe hajtja őket. A varázsló fia kiválik a törzsből, elmegy szerencsét próbálni, a törzsfőnök szerelmes lánya pedig utána megy, hogy ha őt nem is, de méhében legalább a közös gyermeküket visszahozza a közösség számára. Megkérdőjelezhetetlenül kedvenc számomra ez a regény, gyönyörűen van megírva az egész, ragyogóan szép a világa, pontos, ahogy a mi világunkat látja, jól építkezik a roma identitás és a roma népmesék jegyeiből, egyszerűen csak nagyon szeretem.

Szécsi Magda: Madarak aranyhegedűn
Ezt a könyvet pedig azért szeretem, mert gyönyörű feminista tétje van, amiben egy lány ki tud lépni a törzsi működésből, átlátja, hogy a közösségnek a normái nem jók, mert azok a félelemből születtek meg, de közben beszél a transzgenerációs létről is, arról, hogy ami a sors szerint megköttetendő, az óhatatlanul megköttetik. Nagyon szép történet ez is, itt is egy lány indul útnak, aki kiválasztottnak születik – szintén a közösség félelmei miatt, törvénytelenül –, kemény próbákat áll ki, férjül megy egy királyhoz, a lánya pedig hazatér majd, hogy beteljesítse sorsát. Szintén őszintén tudom dicsérni.

Szécsi Magda: Pogánytűz
És ha már Szécsi Magda két könyvét dicsértem, akkor itt a harmadik, amit viszont nem igazán szerettem, sőt, kifejezetten vontatottnak éreztem sajnos, miközben a regény vége annyira, de annyira gyönyörű, hogy sírtam rajta, mert annyira szépen összeállt egy nagy tanulság és szeretetköteggé. Egy királyságban járunk, ahol a király is háborúzik, majd a herceg is háborúzni fog, ám a herceg folyamatos hatalmi játszmái egyre nehezebbé teszik a birodalma életét, amíg… naszóval, amíg. Tényleg sajnálom, az utolsó néhány oldal gyönyörű, de nehezen jut el a történet odáig.

Lakatos Menyhért: Hosszú éjszakák meséi
Van egy öreg király, van neki egy öreg felesége és nem adatott meg számukra a gyermekáldás, egészen a meseregény kezdetéig. Akkor egy rák születik, akinek bölcsességre és türelemre kellene tanítania a szüleit, ez azonban nem, vagy nem mindig áll helyt. Szintén egy jól megírt történetről van szó, amiben egy királyi dinasztiának a legnagyobb erényeit kell felmutatnia, meg kell látni, hogy ki alkalmas arra, hogy király lehessen, és hogy egyáltalán milyen emberekre van szükség egy olyan országban, ahol a nép is boldog, nem csupán az uralkodó osztály. Szintén bátran ajánlott szöveg.

Lakatos Menyhért: Az öreg fazék titka
Megérkeztünk a tényleg gyerekeknek született mesékhez, ami azonban alig von le valamit az egész jól megírtságából, ponosságáből, sőt, valami elképesztően kedves lesz az egész. Van egy Szenecske nevű cigány fiú, aki megment egy kutyát és egy cicát attól, hogy az osztálytársai bántsák, azonban nagyanyjával a nagy szegénységben szinte csak a nincset tudják megosztani az állatokkal. Szerencsére az állatok és az ősök öröksége a segítségükre siet. Imádtam, a macskát különösen, de az egész történet baromira kedves, elhangzik benne, hogy a kutya sem szereti a buta, iskolába nem járó gyerekeket, de egy konkrét kutyáról beszél a nagymama, és ez csak egy lélekbonbon ebből a meséből.

Lakatos Menyhért: A hét szakállas farkas
Hét lusta fiút az anyja véletlen átkozódása farkassá változtat, és nem sikerül nekik megváltást találni, mégis a falu közelében maradnak, vigyáznak az özvegy anyjukra, és vigyáznak a falu állataira más farkasokkal szemben. Mesevilágát tekintve talán ez a mese a leginkább olyan, amit népmeseinek gondolhat az olvasó, próbákat és kísértéseket kell kiállnia a főhősnek, nem csak általában a felszabadítást ígérő erőkkel, de a saját lakóközösségével szemben is, nem egy kedves történet, de nagyon jól épül fel, tényleg tud menő karaktereket, morális kríziseket mozgatni, bírtam.

Lakatos Menyhért: Angárka és Busladarfi
Ez két mese, ami nagyon hasonló valahogy. Klasszikus mesei helyzetben épülnek fel: egy főhősnek meg kell mentenie a családját, a birodalmát és egyáltalán az életét egy gonosz boszorka varázslata, illetve az ördög gonosz alkuja alól. Két kedves, jóravaló történet két tisztaszívű hercegről, de nem igazán emelkedett ki az egész a teljes mesekorpuszból, nem volt rossz olvasmány, de sokkal szebbek és eredetibbek is akadtak.

Lakatos Menyhért: Titok
A Titok egy nagyon különös kiadás, Krisztusos történetek és novellák, valamint mesék is találhatóak voltak benne, izgalmas volt, hogy a szerző láthatóan igyekszik beépülni a kétezres évek elei kortárs novellatendenciák köré, pszichologizáltak a hősei, csattanókat használ a történet, és azt hiszem a könyvet magát is inkább ebben a keretben értelmezhető. A címadó novella és a Tejeskávé című kifejezetten jó novellák, a Titok egy évtizedeken át eltitkolt gyilkosságnak a története némi lélekvándorlás helyzettel, a Tejeskávé pedig egy rendhagyó szerelmes történet egy író és egy kismama között. Szerintem ezek a szövegek azért fontosak, mert az egyik első darabok, ami kifejezetten az irodalmi intézményrendszer szabályai szerint születtek meg roma szerzőtől, roma témában, de ezzel most a kutatásom nem foglalkozik majd.

Blogoltunk is:

Az év elejét persze egy megcsúcsott bejegyzéssel indítottuk el (legyünk őszinték a 2021-hez, nem ez az egyetlen dolog, ami a blogger életében 2022-re csúszott), a decemberi summa január 3-én érkezett, mivel az ünnepeket a kedves térerőtlen vidéki családomnál töltöttem.

Évindítóként egy bejegyzésben arról írtam, hogy 2021 nagy tanulsága, sőt, 2022 nagy terve a pontosabban tervezés és a támogatói rendszerrel való erősödés, mert az írás a bloggal töltött évek alatt a máshová írás a megélhetésem részévé vált, és sokat segíteni a rendszeres és stabil figyelemben, ha aki szeretné és lehetősége van rá, anélkül, hogy ez extra tartalmakat jelentene, támogatná a blognak a működést.

Csak a hónap közepe táján hoztam az első értékelést: Zelei Bori Csörög című regényéhez írt, szerintem az eddig legjobban sikerült alternatív fülszövegemet ide kattintva és az értékelésemet ide kattintva olvashatjátok el.

A következő bejegyzés egyszerre volt értékelés és kibeszélős bejegyzés, amiben a Szivárványcsaládokért Alapítvány Micsoda család! című lapozójáról és az akörüli társadalmi párbeszéd tisztázatlanságairól írtam, illetve arról, hogy hol csúszik szét a társadalmi vita, mit volna érdemes pontosan kommunikálni. A bejegyzés Facebook megosztása alatt Nagy M. Boldizsárral egy nagyon kellemes és tényleg érvekre, tapasztalatokra fókuszáló beszélgetés is alakult a témában, azt is bátran ajánlom számotokra.

Végül a nem könnyedebb, de mégiscsak, gyerekirodalmi kérdések után a következő bejegyzések egészen más vizekre eveztek, de Sade márki Filozófia a budoárban című regényéről írtam, az alternatív fülszöveget ide kattintva, az értékelést pedig ide kattintva érhetitek el.

Máshol is publikáltam?

Januárban meglepően kevés helyen olvashatták emberek a nevemet cikkek felett, látszik, hogy november végén-december elején voltam aktívabb recenzensként, és még nem jelentek meg az ilyen írások. Egy ősszel leadott kritika olvasható a januári Kortársban László Noémi Műrepülés című verseskötetéről, magát a kritikát lelkesen ajánlom, mert miközben nem szerettem a verseskötetet, nagyon jó érzés volt vele, benne dolgozni, rájönni arra, miért is nem szeretem pontosan, mi bosszant, miért tartom kevésbé sikerültnek, azt hiszem jobban dolgozom kritikának szánt szövegeken ez a munka óta. Emellett az Eközben Szegeden blogon jelent meg egy írásom, az Egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt, amiben valaki éjjel hazasétál valahonnan, mert fontos gondolkodni valója akadt, és valójában ezt a gondolkodást követi a tárca.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Ez volt ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottál ebben a bejegyzésben és ebben a hónapban. Bár egy ideje nem volt 1 és 6, nem felejtettem el a bejegyzéstípust, azzal érkezem legközelebb, aztán kiderül, mivel folytatódik az értékelések sora, ráadásul a február egyébként is különleges valamiért számomra. Látjuk majd, hogy, hogy, s mint lesz, de ami fontos, hogy ne semmiképp ne feledjétek februárban sem:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

de Sade márki: Filozófia a budoárban

Sziasztok,

a mai bejegyzés egy egészen komolynak tűnő, ám valójában elképesztően vicces és cinikus könyvről, de Sade márki 1795-ben megjelent Filozófia a budoárban című regényéről fogok nektek mesélni, ami amellett, hogy, ahogy azt persze várjuk is egy de Sade szövegtől, pornográf – bár ez a szöveg nem annyira, mint ahogy azt várjuk tőle, baromi fontos és komoly filozófiai, társadalomelméleti kérdéseket boncolgat. Tényleg filozófia történik ebben a regényben, tényleg a budoárban, és nagyon szeretem, hogy ez így van, el is mondom, hogy miért.

Miközben de Sade szövegei leginkább az erőteljes pornográfiáról és szadizmusukról ismertek elsősorban, ahhoz, hogy értsük, mi is történik a márki szövegeiben látnunk kell, hogy mi is az a nagyon radikális, de jól megfogható ideológia, amik mentén ezek a regények, kisregények megszületnek, a Filozófia a budoárban pedig azért jó kapuregénye az életműnek, mert éppen erről beszél. Filozófiaelmélet és gyakorlat a budoárban, valójában lehetne ez is a kisregénynek a címe, mert ez tulajdonképpen egy egyetlen nap alatt játszódó nevelődési regény:

Madame de Saint-Ange vendégül látja egy barátjának és a libertinus elvtársának a lányát, a csodálatos és fiatal Eugéniét, aki a budoárba érkezésekor még ártatlan, azonban rendkívüli fogékonyságot mutat a libertinus eszmék és orgiák tanulása közben. A Madame meghívott tanítómestere, és az egészestés program valódi szervezője a kiváló libertinus hírében és – később – bizonyosságában álló szodomita: Dolmancé, mellettük az oktatásban részt veszt még egy kedves lovag, aki egyébként a Madame testvére, illetve a gyakorlati teendők illusztrálásában a Madame izmostestű és igen nagybírású kertésze, Augustin is besegít. Képzelhetitek.

És közben az van, hogy valahogy tényleg nem az orgiák a fontosak ebben a szövegben, hanem magának a bevezetésnek az elméleti kerete, és maga a libertinus eszme és utópia, amit ez a kisregény megteremt ebben a bizonyos öltöztetőszobában. Sade a legalapvetőbb amorális helyzeteknek, mint az egyének és vagyon ellen elkövetett bűncselekményeknek is megkérdőjelezi az amoralitását, az egyszerű erősebb kutya elv mentén, azt mondja, a civilizáció bünteti az erőt és a vágyat, ami hatalmas hiba, és amit mihamarabb orvosolnunk kell.

márpedig ez történt a tulajdon tiszteletére nemrégiben kikényszerített esküvel: egyedül a gazdag köti meg vele a szegény kezét, egyedül a gazdagnak fűződik érdeke az eskühöz, amelyet a szegény oly megfontolatlanul tesz le, hogy észre sem veszi: olyasmire kötelezi magát, ami nem kölcsönös.

Sade szadizmusának központjában így egyrészt persze a vágynak a fetisizálása áll, másrészt fontos azt látni, hogy a vágyat egy nagyon természetes igénynek látja, amelyet minden más idea korlátozni akar, de tulajdonképpen miért is?

És ez az a kérdés, ami miatt ez a regény ma fontos, merthogy az elmúlt ötven évben ennek a kérdése körül fontos feminista és anarchista diskurzusok zajlanak, mind azt mérlegelik, hogy mely korábban fennálló tabu és norma érdemes arra, hogy fennmaradjon, és melyek azok, amiket érdemes volna felülvizsgálni – éppen ezért nem véletlen, hogy a kortárs filozófia és irodalomelmélet Sade újraolvasásán ügyködik. Mert bár de Sade válasza elképesztően radikális és a társadalomépítése durvább a szociáldarwinizmusnál, azzal, hogy nem csupán egyéni szinten tartja ünneplendőnek az ösztönszerű működést, ezzel azonban megkerülhetetlen a szerző, ha a vágyról, a puszta vágy utópiájáról (disztópiájáról) akarunk elgondolni valamit.

Előtted nem titkolom, milyen különcségekre adtam a fejem vele, túl okos vagy, semhogy megbotránkozz ilyesmin.

Ezen a ponton pedig kiválóan mesélhetek nektek a pompás Dolmancé karakteréről, aki a regény nagy LMBT+ karaktere, és a helyzet az, hogy Moskát Anita Irha és bőr című regénye óta nem olvastam a világból ennyire zseniálisan következő LMBT+ karakterépítést. Dolmancé a libertinus karakterek legoptimálisabbja, a konzervatív szigorú apaképnek és az ennek mintájára felépült társadalomnak a tagadása, szodomita férfiként terméketlen, nem is kerülhet olyan helyzetbe, hogy gyermeke foganhatna, minden korlátnak, bálványnak, tiszteletnek a lerombolását hirdeti, és nem kér a tekintélyből, csak a maximális vágy megélését látja az egyén és a társadalom fontos céljának.

Erről szónokol a budoárban szervezett találkozó elméleti pillanataiban olyan fontos társadalmi alapvetések kapcsán, mint a szüleinknek kijáró tisztelet vagy a halálbűntetés kérdése, és közben, valahogy ezzel szoros összefüggésben, Eugéniével mi is megismerjük a nemiszervek és egyáltalán a fiziológia pontos működését, majd hirtelen a gyakorlati oktatásban az átvett anyagrész pontos megismerése érdekében orgiákat vezet.

Dolmancénak azonban az orgiái is tankönyviek, leginkább arra emlékeztetnek, ahogy a mondatelemzést tanuljuk, valamifajta fákat rajzolgattunk, és megtekintettük a végén: ilyen mélyszerkezettel képesek vagyunk megérteni egy mondatot, jelentéses egységet. Dolmancé egységei szoborcsoportokat vagy egy színházi performanszt idéznek, amihez képest az, ami szem szájnak ingere csak pusztán minimálprogram. Dolmancé pontos figyelemmel kíséri mindenki szabad vegyértékeit – hogy egy egészen új tudományterület terminusát is idecitáljam elétek – és addig igazít minden részletet, amíg minden lehetséges kapcsolódás megtörténik és a vágy és a beteljesülés a maximumára hág (hág, érted…). Miközben, persze, a beszélgetések és a szexuális aktusok közötti határ pontosan kijelölhető, a tanítás elméleti és gyakorlati aspektusai mindkét helyzetben jelen vannak, a megvalósítás elméleti pontosságot, hiteles illusztrációt mutat, úgy, ahogy a libertinus idea szerint illusztrációt mutatni és tanítani egyáltalán érdemes.

De Sade szövege nem attól lesz maradandóak, hogy kendőzetlenül beszélnek a szexuális vágyról, nem a szadizmusnak, a perverzitásnak és a horrornak az esztétikájától, hanem attól, hogy közben valami olyat tud mutatni, ami kétszáz évvel később is kortárs, és az emberi gondolkodás alapja. Sade szexuális utópiái nem a vágyról beszélnek, hanem tényleg az emberről, aki, ahogy száz évvel később a pszichológia rávilágít, vágyakozik, a legmélyéről, félelem nélkül.

Azért gondolom fontos és az életmű jó kezdősszövegeként jól működőnek ezt a kisregényt, mert van benne tér arra, hogy mindezt elmagyarázza. Tényleg azt gondolom, hogy innen érdemes elkezdeni de Sade-ot olvasni, mert elképesztően szellemes okfejtésekben gondolkodik a libertinus életről és filozófiáról, valóban bevezet, de nem takar el semmit ebből az amorális létezésből, és közben olvasóként zavarba tudunk esni attól, hogy egy-egy kérdésben mintha mi is egyetértenénk vele.

Kedvenc részem: Rögtön a regény elején még nem jelenik meg Dolmancé, egy hosszabb felvezető, dicsérő párbeszédet kap a lovag és a Madame között, ami már magában is nagyon ígéretes, és beszippantott, bírtam ezt a felvezetést, nem tudom, hogy milyen más írói helyzetben lehetne ezt ennyire találóan és viccesen felhasználni.

És akkor végezetül. Hát, ajánlom a könyvet azoknak, akik gondolkodtak valaha, hogy elkezdenék a Sade életművet, és azoknak, akik olvasnának valami pontosan megírt nagyon mást, érdekli őket a szexualitás és a szexualitástörténetnek ez a nagyon más filozófiája, vagy csak kíváncsiak arra, mi is történik egy de Sade regényben, de nem a legdurvább dolgokkal ismerkednének egyből.

De Sade márki: Filozófia a budoárban
Lazi, 2001
216 oldal
Így olvastam: Egyetemre kellett olvasni, szóval nem volt igazán időm lassan olvasni, de egyébként is olvastatta magát a szöveg, kellemes két délután alatt nyugodtan elolvasható szövegről van szó, amit a humora, a könnyedsége és a filozófiai-pornográf részeinek a váltakozása jól működtet.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben. Igyekszem hétfőn érkezni a januárt záró summával, de ami annál is biztosabb, és légyszi a következő bejegyzésig biztosan ne feledjétek, hogy megyünk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 37 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén