Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Nyár végi summa

Sziasztok,

új tanév, új én – lehetne így kezdeni ezt a bejegyzést, és bár nekem idén már végre nincs hallgatói jogviszonyom, mégis megújulok: új munkát kezdtem, megjelenik a kötetem, elnyertem egy elég szép alkotói ösztöndíjat, és remélem, hogy ez most azt is jelenti, hogy lesz időm a blogra, meg egyáltalán lesz időm magamra olvasni. A nyár egy picit tényleg ennek a szellemében telt, elég sok könyvet kezdtem el anélkül, hogy folytattam volna, sok kötetbe csak bele-belekaptam, viszont rég várt, vastagabb nagyon király könyveket is sikerült elolvasnom. A nyáron így 12 könyvet szereztem be, és ugyanennyit sikerült elolvasom, most pedig elmesélem, hogy ezek mind milyenek:

Ezeket szereztem a nyáron:

Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Az első két-három fejezetet olvastam még csak a könyvből, meghát, hírekből innen-onnan a történetét ismertem, és mindig is kíváncsian leskelődtem felé. Talán azért is, mert ez volt az első Krasznahorkai, ami már úgy jelent meg, hogy igazán figyelem arra, mi jelenik meg magyarul. Krasznahorkai kap egy ösztöndíjat, Mellville-t keresi, és rajta keresztül az íróvá válás, az író és a magánember kérdéskörébe ütközik, amelyben úgy tűnik Krasznahorkainak magában is van mondanivalója. Ha minden igaz, ez a könyv lesz az, ami ezt megmutatja ezt. Ornan Rotem gyönyörű fotói kísérik, tényleg nagyszerű kiadvány, megérte volna már teljes áron is megvenni, de hát, ugye, jobb volt ez nyár elején egy kellemes akcióban. Biztosan lesz erre az olvasásra majd egy hétvégém, két délutánom hamarosan, mert erősen kacsintgatok felé már.

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
Basszus, basszus, basszus, azt hittem, hogy amikor ez a summa kikerül, már réges-rég túl leszek ezen az értékelésen, de úgy tűnik, én nem tudom gyorsan letépni a sebtapaszt. Szóval keveslem ezt a könyvet. Iszonyatosan. És nem csak a történetében, hanem a formájában is. Sokkal izgalmasabban kihasználhatta volna a maga képregénységét (ahogy azt a sorozat például megtette), mondhatott volna bármi érdekeset, de csak a giccs maradt meg fő érzésként bennem. Persze, kedves szöveg, két srácról, az egyikük meleg, a másikuk tanulja még a saját biszexualitását, de a kedvesség valahogy nagyon kevés volt számomra. Arról ebben a bejegyzésben gondolkodtam, hogy miért nem feltétlenül szerencsés vagy hiteles a Heartstopper féle reprezentáció, és most már napokon belül leülök és megírom az értékelésemet is róla, mert ez már nem állapot hát! 😀

Kemény István: Állástalan táncos
Kemény Istvánról talán mind tudunk mindent, hiszen az egyik legnagyobb hatású kortárs költő. Tavaly volt hatvanéves, ez a könyv ez alkalomból jelent meg, versek és versekről való beszélgetések vannak benne az életmű egészéből. Közben felsejlik ez az egész költő, ember alak mögöttük, aki indul valahonnan, a sci-fi érdeklődésű szövegekből, és változik, témákat vált, ő maga is megelégszik a hangjával, és közben, tudja, de nem vesz tudomást róla, hogy hatással van. Szintén egy olyan könyv, amibe csak bele-belekapni volt időm, de így is lehet olvasni, mégis, várom a lineáris olvasását, hátha úgy tényleg minden lepel lehull. 🙂

Csepregi János – Dániel András – Kollár Árpád: Nyuca
Van ez a Nyuca, szeretem, mert volt egy egyetemi óránk Kollár Árpáddal épp, amikor megjelent ez a könyv, és sok példát hozott róla. Mert a nyuca egy varázslény. Nem létezhetne, de létezik, bár egyesek szerint csak a vajdaságiak aligha biztos emlékeiben. De mégis, a Nyuca a nyúlnak és a macskának (ejtsd: cica) a keveréke, ez a könyv pedig ennek a fajnak a bestiáriuma. Mert itt minden van kéremszépen, történelem, etológia, irodalom, biológia, minden, de minden, amit már el sem tudsz képzelni a nyucáról, pedig mégis. És közben ez a nyuca ez baromi vicces is, mert nagyon szellemes emberek írták, és nagyon lelkesek, pihentagyúak, anyám talán így mondaná, és nem gondolná ezt bóknak, pedig az. A Nyuca egy furán jó könyv, olvasni egy örökkévalóság, az biztos, de szemelvényeket olvasni belőle bármikor felér egy csodával.

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink
Ez a könyv régen a kívánságlistámon volt, mert az a kérdés mozgatja a regényt, hogy egy apa és a felnőtt lánya mennyi mindent nem mondd el egymásnak még az életükben. És amúgy ezt a kérdést jól hozza a regény, de közben egy nagyon-nagyon nem hagyományos, technikai megoldás áll a probléma középpontjában, ami így konkrétan kiáll a szövegből, annyira valószínűtlen. Ha viszont ezen túllépünk, látunk egy többévtizede megtört szerelmet a leomló berlini fal árnyékában, szülőket és gyermekeket, illetve nagy szerelmeket újra egyesülni. Valószerűtlenül bárgyú történet, miközben amúgy megvan a maga egyszerű szép tanulsága, jól esett olvasni, pedig tényleg felnevettem azon, ahogy az apa visszatért.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
Jaj, ez a Moskát Anita könyv megint nagyon nagy öröm. Az Irha és bőr (értékelés itt) című harmadik regényével csatlakoztam be a szerző életművének az olvasásába, és elképesztően lelkesít az a társadalmilag baromira érzékeny és irodalmilag is nagyon jól megírt fantasy szövegvilág, amit Moskát működtet, most épp ebben a novelláskötetben is. Napokon belül megjelenik majd egy recenzióm a könyvről (azóta megjelent itt), amiben azt a témát járom körül, hogy ebben a kötetben a fantasy műfaj valójában eszköz arra, hogy a kortárs valóság felületesen ugyan sokszor átbeszélt, de igazán aligha végiggondolt témáit vizsgálja, mint amilyen például a digitális boomban született gyermekek személyiségi jogainak kérdése vagy a kizsákmányoló kapitalizmussal való együttélés. És közben picit az van, hogy ennél a szövegnél volt az, hogy egy kritikának álltam neki, de tényleg recenzió lett, mert inkább gondolkoztam ezen a zsáner-szépirodalom határról, és arról, hogy mennyire mások ezek a szövegek, mint a szerző nagy regényei.

ÉS! Ezt majdnem elfelejtettem. A novellák végén van egy kisregény, aminek a főhőse egy szerződéskötő férfi, aki történetesen meleg, a párjával közösen nevelnek gyereket, és miközben itt csak úgy, miért is ne lehetne ez a karakter meleg helyzet van (amúgy erről már beszélgettünk is a szerzővel korábban ebben az interjúban), annyira zseniális kis mozzanatokban épül be a melegség kérdése a szövegbe, hogy azt külön meg kellene írni, mert ez már a harmadik könyve, amiben ilyesmi történik. Olvassatok sok Moskát Anitát, ha eddig nem tettétek volna, de biztos tettétek.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
Aki esetleg régebb óta követi a blogot, már tudhatja, hogy nagyon szeretem Imolát, van egy személyes jó viszony is köztünk, de ez abszolút a szövegekből fakad, és mindig öröm, amikor jót írhatok, meg mesélhetek róla embereknek. És ez most megint egy ilyen helyzet. Egy korai könyvről van szó, ami két történetet dolgoz fel: egy apját gyászoló és egy épp a látását elvesztő kislányét. Nagyon lírai, kedves, gyerekes szövegekről, gondolatokról van szó, amik kísérik a gyerekkor kis figyelemzavaros, jelenben élő, érzékeny, figyelő sajátos logikáját, mégis, ez a könyv nem gyerekeknek szól, hanem felnőtteknek, akik szeretik a szépet, és kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet a gyerektudatról szépen és stilizáltan beszélni. Picit az jutott eszembe most, befejezve ezt a könyvet, hogy olyan ez a könyv, mint A Neruda postása című filmben a postás, aki naivan áll a metaforákhoz, és csak születnek meg a szóképek körülötte. Ezek a versbeszélők is nyitott szívvel vannak a világra, és tisztán, szépen beszélnek a szerelemről, szomorúságról, elhagyottságról, örömről, vigasztalásról, életről… értitek. Imola mindig ezt csinálja, Maros Krisztina csodálatos könyvet tervezett eköré, a rajongásom pedig tovább mélyült.

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz
Nagyon furcsa a viszonyom ehhez a könyvhöz. Egyrészt lelkesít, mert négy nő történetét meséli el, négy olyan sorsba enged betekintést, amibe klasszikusan az irodalmi nőelbeszélések nem szoktak. Izgalmas monologizáló-naplóíró gondolatfolyam mind a négy szöveg, és tényleg élő, lélegző karakterek ezek. És közben van egy hiányérzetem, mert nem tudom, hogy mennyiben több ez, mint az a tök fontos figyelem, amivel például a Szex és New York új évada, vagy a Született feleségek sorozat működik. Szóval, hogy ez egy jól megírt és figyelmes szöveg, de azt hiszem, hogy csak a szigorúan kortárs magyar irodalom olvasók számára jelenthet durván újat, és ezt sajnálom, mert a vázlatosság, mint program jól, meglepően jól működik a szövegekben, tényleg nagyon minőségi ahogy meg van írva, de valahogy a kortárs irodalom néha elmarad a világtól és annak a tendenciáitól, és mindig szomorú, amikor ez jó szerzőknél is feltűnik.

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk
Lockwood szövege egy olyan darab, aminek nagyon örülök, hogy végre olvasható magyarul, mert egy olyan regényről van szó, ami tényleg bátran nyúl a regény és a gondolatfolyam korábbi elvárásaihoz: mozaikokat alkot, rombol, miközben majd tovább olvasva egy nagyon kortárs regényt mutat fel. Az internet tizenötperces hírneve és a családi valóság legmélye áll a szöveg középpontjában, eddig csak bele-belelapoztam a villamoson és egy táborban, ahol végül nem maradt időm olvasni, de várom, hogy hogyan alakul pontosan ez a mozaikosság.

Sepsi László: Gogol, a szemétmágus
Sepsi László és Deres Kornélia könyvek vannak mekiben a HappyMeal menük mellé, és nem azt mondom, hogy mind menjetek és egyetek kis menüt kis krumplival és választható itallal, de mi ezt tettük egy barátommal. Sepsi könyve olyan, mint vártuk, eléggé miafene, de közben botrányosan kedves, vicces, és jövőre oda fogom adni az épp az elsőt kezdő unokahúgomnak, mert baromira fogja imádni. Egy nagy sárga trutyiszörny készül befalni egy várost, a szemétmágus és a polgármester több próbát is tesz, míg végül sikerül legyűrniük a veszélyes helyzetet. Rövid, vicces, kedves, szeretem Sepsi világának a randomságát.

Kovács Krisztina: A tágasság otthonossága
Kovács Krisztina az egyik legjobb szemináriumvezető a szegedi magyar szakon. Hozott anyagokból dolgozik, elolvastat egy könyvet, végigkérdez mindenkit, hogy milyen irányok felől érdemes szerintünk gondolkodni az adott szövegről, és aztán megyünk aszerint, nagy keretekben, párbeszédekben, vitákban. És közben persze a szemináriumi olvasmányoknak van egy valamiféle kerete, akár XX. századi, akár kortárs irodalmi szemináriumokról van szó, és szeretem, hogy tényleg összeállnak az olvasmányok, sok szemináriumot kijárva nála azt hiszem mondhatom, hogy valamifajta jóféle ízléssé, érdeklődéssé is. Ő egyébként a modern magyar irodalmat kutatja, a századfordulós szórakoztató irodalmi szövegektől indult, ami kinyitott az egész száz év kelet-európai irodalmi irányzataira is, rengeteg különböző gazdasági-történelmi-szociológiai munkát olvas mellettük, picit azt hiszem, hogy a szemináriumok helyett olvasom majd ezt a könyvet, vad lelkesedéssel, ami az eddigi tanulmányait és kritikáit tartalmazza.

Hörcher Ferenc – Körmendy Imre – Tóbiás Krisztián: A kisváros dicsérete
Épp akkor, amikor még a verseskötetemet még nagyon szorosan várostematikájúnak képzeltem (bár így is marad benne majd bőven a városból), jelent meg ez a tanulmánykötet, bátran mondhatjuk, hogy hiánypótló jelleggel, amely ezt az urbanisztikailag és közösségileg is fontos teret, a kisvárost írja meg. Viszont mivel egy vidéki folyóirat kiadójánál jelent meg a könyv, ezért pokoljárás az ilyeneket beszerezni, augusztus végén azonban voltunk Balatonfüreden a folyóirat irodalmi táborában, és ott szereztem egy példányt, egy-két tanulmány máris lelkesített belőle, de várom, hogy majd végigolvassam.

12 könyvet olvastam végig a nyáron:

Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket
Ez a könyv eddig az évem legjobb olvasmánya, nagyrészt azért, mert elképesztően bánik a szerző a figyelemmel, és közben egy olyan témát választott, ami meg is érdemli azt. Ez a könyv a szervtranszplantáció kérdését járja körül egy tizenkilencéves fiú történetén keresztül, aki balesetett szenvedett a barátaival egy hajnali szörfözés után. Betekintést nyerünk annak az orvosszakmai működésébe, amikor a halálesetet nem a szívleállással, hanem az agyi működés megszűnésével mondják ki, látjuk a szülők dilemmáit, a szakmai hálózatokat, a donorokat, egy teljes tablót, miközben minden szereplő sajátos, karakteres, részvéttel teli arc lesz a maga profizmusában vagy fájdalmában is. Sem igazán nyelvileg, sem tétjeiben nem hasonlít, és mégis Sally Rooney tűnik elő nekem, ha hasonlítanom kell, mert figyel ez a szöveg, és nem tolakodó, nem is egy emberre irányul az elbeszélés részvéte. Szuper könyv, gyönyörűen és biztosan van megírva. Csak dicsérni és ajánlani tudom.

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Völgyi Anna előző könyvéről volt szó már a blogon, egy könnyű interjú is készült a szerzővel, egyértelmű volt, hogy figyelemmel kísérem, mivel érkezik ismét, így le is csaptam végre az új regényére. Ez egy szerelmes történet, két mentálisan sérült egyetemistáról, akiknek nem volna szabad kapcsolódniuk egymáshoz, de nem igazán van akaraterejük, picit azt hiszem egymásba zuhannak. Izgalmas felvetés, és jól működnek a regény rövid, kis figyelemmel dolgozó fejezetei, de sajnos ez megint egy olyan Völgyi regény, ami nem kapott erős szerkesztőt. A Kortárs Online-nak írtam erről bővebben.

Edith Pattou: Északfi
Emlékszem, hogy amikor megvettem ezt a könyvet, hitetlenkedve nézegettem, hogy 430 oldal, nagyalapú, féltem, hogy túlírt meseregény lesz. Nem lett. Itt minden oldalnak szíve van, minden oldal Rose-ról beszél, aki észak felé született, és mind az észak felé születettek, mindig is kalandra vágyott. Egy napon beállít a családjához egy fehér medve, akivel el kell mennie a lánynak, és tudjuk, hogy az ilyen helyzetekből a legszebb szerelmes történetek pördülnek ki. Rose sokat sző, nagy kalandok közben fontos embereket ismer meg, egyszerre lesz honvágya és vágyja a távolt. Gyönyörű melegséggel teli történet az északi mondák nyomán, még mindig tele a szívem vele, pedig a nyár elején olvastam.

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink
(Fent már írtam róla)

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
(Fent már írtam róla)

Kormányos Ákos: Légzéstechnikák
Az a furán szép ebben a verseskötetben, hogy nagyon békés. Szervekről van benne szó, bőséggel, de közben nagyrészt szerelmes versek, egymás lélegzetéről, a sajátunkról, a félelemről, hogy ez a fiziológia-e az, ami mellett a másik tényleg boldog lehet. Ákos előző kötete, a Töredezettségmentesítés kifejezetten lenyűgöző darab volt, ez picit inkább jól sikerült és biztosan hozott versgyakorlat, ami következett Ákos eddigi életművéből. Szerettem ezt is, mégis, nem tudom, hogy mit vártam pontosan, de van bennem egy ilyen hiányérzet, amiért most nem forgatta ki a világot a sarkaiból. Lehet, hogy bennem rossz az a működés, ami szerint várakozom a kedvenc szerzőimtől a fontos olvasmányok után.

Ciprian Măceşaru: Szuper! Csótány lettem!
Mind ismerjük a történetet. A főhös zavaros álmából felébredve azt látja, hogy csótánnyá változott. A kelet-európaiságnak a legeredetibb kifejeződése talán. Ezt a történetet azonban most nem Kafka meséli el, főhőse pedig nem a jól ismert Sansa, hanem egy kamasz fiú, aki a történet elején nem is utálja annyira a csótányságot, sőt, úgy tűnik, megpróbálnak ezzel együttélni. Egy nagyon humoros, abszurd posztszocialista kelet-európai történet ez az ifjúsági regény, amiben a rendőrök alkalmatlanok, a szomszéd össze-vissza pletykál, sem a matektanár, sem az igazgató nem mer igazán döntéseket hozni, és miközben magunkra ismerünk a bürokratikusság és a képtelenség mindennapi útvesztőiben, legkevésbé egy csótánnyá változott fiú tűnik problémásnak. Írtam róla az IGYIC-nek, eléggé dicsértem.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
(Fent már írtam róla)

Sepsi László: Gogol, a szemétmágus
(Fent már írtam róla)

Adam Grant: Eredetik
Na, ez egy fura könyv, de mégis, elképesztően jókor jött az olvasása. Szóval általában rajongok a HVG Könyvekért, nagyon szeretem, hogy egyszerre könnyedek és mélyek, de ez a könyv most azt hiszem nem sikerült annyira, talán a fókusza nincs meg, talán az igazi mélysége nincs, talán csak az van, hogy nagyon amerikai közegnek született, és én egy másik blogos-önfejlesztő közegben vagyok járatos, ismerős. De közben az is van, hogy nyáron készültem már arra, hogy közösségszervező leszek, egyébként is tele vagyok közösségi vállalásokkal, meg egyáltalán, furcsa a viszonyom a határidőkkel, és minden ilyesmi fennál úgy általában az életemben. És ez a könyv lenyugtatott, elmondta, hogy az a baj a határidőkkel, hogy nincs mindig kész addig a fejemben a feladat, elmondta, hogy nem egyből kell lázadni egy új gondolattal, elmondta, hogy tök okés kilépni helyzetekből, ha azok nem építenek. És ezekre a tudásokra nekem mind nagy szükségem volt. Ezzel együtt bekerült a dobozba, amiben apámhoz viszem ki a könyveim azon részét, amit nem forgatok naponta, mert annyira tényleg nem épített agyon, de közben persze az is van, hogy minél több ilyet olvas az ember, annál inkább ismétlődő lesz. Hm.

Pedro Almodóvar: Patty Diphusa
Ez a könyv a tavasszal került a polcomra, nagyon vicces körülmények között. Néztem molyon, hogy milyen könyveket árulnak Szegeden, ott láttam ezt a könyvet, megörültem, mert nagyon szeretem Almodóvar filmjeit, feltettem a kívánságlistámra, hogy na, majd megveszem, és akkor rám írt a könyvét áruló lány molyon, hogy szívesen nekem adja a könyvet. Hát így, köszönöm neki. Most értem ide a könyvhöz, de szintén a legjobbkor érkezett. Nagyon kellemes szöveg, Patty igazi valószínűtlen Almodóvár női karakter, egy pornószínésznő-modell-világsztár, akit felkérnek, hogy írjon tárcákat Madrid nyolcvanas évekbeli éjszakai életéről. Egy nagyon naiv karakter ez a nő, aki mögül persze kiviláglik Almodovár intellektusa, egy pillanatig nem lehet komolyan venni ezt a szerepet, és ez nagyon király ebben a szövegben. Almodóvar modernsége áll a szövegek középpontjában azt hiszem, az, hogy hiányzik a világból valami egyszerű szép, amit a szerző újra akar teremteni, miközben, persze, pontosan tudja, hogy a helyzeteket egyáltalán nem érdemes komolyan venni, mert valójában elképesztően üresek és viccesek. Tud unalmas lenni ezzel együtt a szöveg, de Almodóvar fanoknak talán kötelező és tényleg igazán jó olvasmány.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
(Fent már írtam róla)

Blogoltam?

Hát, jobb híján hívjuk így. Siralmasan kevés bejegyzés került ki a blogra ezen a nyáron, de ami kint van, az legalább tényleg olyan, amire büszke tudok lenni. A májusi summa óta megjelent egy csalódott értékelés Moesko Péter Őszi hó című regényéről (értékelés itt, alternatív fülszöveg hozzá itt), nem mellesleg a Kortárs folyóirat szeptemberi számában olvasható a könyvről született kritikám is, hasonló véleménnyel, de más dolgokat tárgyalva, és mégis rendületlenül rajongva Moesko Péter írásművészetéért. Az ezt követő bejegyzésben összeszedtem a mesterszakon töltött két évem tíz legfontosabb olvasmányát, majd kitöltöttem a Félévzárási pánik book taget, ami mindig a kedvenc booktagem. Ezt két kibeszélős bejegyzés követte, az egyik a már a Heartstoppernél említett szöveg, amelyben arról gondolkodtam, hogy a melegségnek a túl rózsaszín-lila ábrázolása nem biztos, hogy segíti a reprezentációt vagy hiteles képet fest a közösség tagjainak az életéről, és talán az elfogadást is bonyolítják, a másikban pedig néhány példán keresztül gondolkodtam arról, hogy vajon milyen baromi nehéz ma itthon melegnek lenni, ha Whisper Ton csak most mert előbújni, és ha egy meleg ismerősöm csak ittasan képes szembenézni a melegséggel. A gyors és szomorú reflexiócunamit egy élménybeszámoló követte a mindig csodálatos Ördögkatlan Fesztiválról, amit pedig már ez a bejegyzés fog követni.

És amúgy mi volt, meg mi lesz?

Hát, vártam, hogy megkérdezzétek. Szóval ez a nyár vicces volt. Sokat szerkesztettük a kötetemet, amelyik most már napokon belül tényleg megjelenik, bár magam sem igazán hiszem el. Sokat voltam a családomnál otthon, volt Ördögkatlan, aztán pedig kiköltöztem a kollégiumból, ugyanis már nem vagyok egyetemista, voltam egy írótáborba, ahol nagyon-nagyon sokat tanultam a prózaírásból, és persze betanultam egy új munkába, a múlt héttől kezdve közösségszervező vagyok egy kedves városi közösségi házba, ami sok izgalmas kreatív, és persze sok favágó munkát is jelent, de eddig nagyon lelkesítőnek tűnik. Emellett pedig a Nemzeti Kulturális Alap egy évnyi alkotói támogatást biztosít a számomra a második kötetem megírásához, így azt hiszem a következő időszak tényleg nyugodtabb és blogolósabb időszak lehet majd.

Szóval ebben bízom, hogy fogok majd tudni blogolni, lesz időm magamnak és a blogomnak olvasni, és miközben pörögnek előttem a frissen megjelent LMBT+ könyvek, talán ez az egy év elég lesz arra, hogy behozzam magam, bár tudom, a nagy tervekkel óvatosan. Ha tetszett ez a bejegyzés, és szeretnél te is támogatni ebben a munkában, megteheted a blog Donably oldalán egyszeri vagy havi támogatásokkal.

És már csak annyi maradt, hogy megígérjem, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió  

Fényjelentés az Ördögkatlanról

Sziasztok,

elég változatosan indult számomra az augusztus, a hónap elején már gyakorlott katlanozóként felpattantam a Szigetvárra, majd ott a Nagyharsányba tartó buszra, hogy részt vegyek a 15. Ördögkatlan Fesztiválon, majd suhantam is édesapám csendes, térerő nélküli kis zselici falujába, ahol tovább élveztem az Ördögkatlan lassú, vidéki, feltöltődős, kikapcsolós időszakát. A ’katlan azonban már egy hete véget ért, ma reggel én is visszakerültem a térerő csodálatos, és picit már vágyott világába, így érkezem is az évente szokásos ördögkatlanos beszámolómmal.

És a beszámoló most mégis, valahogy más lesz, ahogy egyébként ez a fesztivál is más megélést jelentett számomra, mint a korábbiak, és még próbálom megérteni, hogy pontosan miben más ez az élmény, és hogy miben változott a fesztivál, miben változtam én. Talán most nem tudtam abban az önfeledtségben, eufóriában lenni egészében, ahogy eddig, de most is tele volt a fesztivál önfeledt, euforikus, nagyon jó pillanatokkal, így a beszámoló sem egy szokásosabb, lineárisabb beszámoló lesz, hanem egy olyan, ami pillanatokra mutat rá. Koncertekre, beszélgetésekre. Olvassátok őket szeretettel.

Talán a kötelezőkről először, amik nem igazi kötelezők, nem azért vannak itt, mert kell róluk írni, csak hát, vártam őket:

A gazdaasszony úgy köszönt, mintha hazamentem volna
Az eltelt három fesztivál mindig így kezdődik a számomra, és nagyon szeretem, hogy ez így van. Mindig ugyanabban az udvarban állítom fel a sátramat, ismerem a járást, szeretem is, látom, hogy évente fejlődik az udvar, most például másutt voltak a kerti tusolók. Bemegyek az udvarra, a nő mosolyog rám, elmondja, hogy már vártak, és tényleg úgy néznek rám, mint akit vártak. Szeretettel kezdődik.

Bérczes Laci szerint keveredni elég jó dolog
Ennek a fesztiválnak nem olyan megnyitója van, ami egy sajtótájékoztató, vagy nem olyan, ami nem érdekel senkit, hanem ez a fesztivál szívből nyílik meg és velünk együtt. Fontos fellépők adnak műsort, megtapsoljuk a településeket, akik helyet biztosítottak nekünk, Bérczes Laci beszél, Kiss Móni áll, mosolyog és többet mond, mint amit mondani lehet. Egy mexikói zenekar és egy ukrán kórus után Bérczes azt mondja, hogy nem is rossz dolog itt ez a keveredés. Nem mond többet, de jó megtapsolni ezt a mondást, az a katlan mottója, hogy „Nem vagyunk normálisak!”, Törőcsik Mari mondta, amikor az ötödik fesztivált jött megnyitni ide a világ végére. Hát így vagyunk mindig a Katlanon.

Bérczes Laci és az egész katlan csapat másodszor
A megnyitónál is szebb, ahogy az utolsó koncerten feljönnek a színpadra mind, akik önkéntesek voltak, szervezők, segítők, Bérczes még egyszer szól hozzánk, arról, hogy ez a fesztivál attól kicsi és családias, hogy ha rengetegen vagyunk is, mind a legjobb részünket visszük oda magunkkal. Nagyon megtapsoljuk őket, aztán folytatódik a Kiscsillag koncert, ami néha 30Y, de idén Kiscsillag volt. Ez megint csak mindig fény.

Parno Graszt – Bohemian Betyars
Minden évben kell egy Parno Graszt koncert a szervezetemnek. Ha valamiért nem adatna meg, akkor azt az orvos írná fel. Az első sorban táncoltam végig, mintha egy egész évnyi szorongás, düh, fáradtság távozott volna ott. Mindig csoda, a Bohemian Betyarsszal pedig különösen, viccesek, kedvesek, tele van szeretettel és zenével a színpad meg a lélek velük. Deszerettem.

Kuba Libre
Bár el tudnám mondani, hogy mennyire milyenek is ők. Szerintem a legegészségesebbek, talán ezzel kell kezdeni. Hogy viccesek, randomak, és annyira képben vannak, mint soha senkik. Van daluk a szép tájról, arról, hogy baszd már meg, amiért segíteni akarsz rajtam, pedig én nem akarom, szól dal arról, hogy ha jó idő lesz, mulatunk, és minden ilyesmiről, amiről nem szoktak szókimondó és vicces dalok születni, pedig nagyon kéne. Minden évben a Katlanon lévő koncertjükön szoktam lenni, és idén sem volt ez másként. Ragyog a lelkem tőlük.

Erdős Virág
Nagyon szeretem Erdős Virág munkásságát, és különösen rajongok az év elején megjelent könnyei című kötetért, amiben az életmű valamelyest magával is párbeszédbe lép. A kötet (amiről egyébként írtam is kritikát) első ciklusa arról beszél, hogy Erdős futárnak állt a pandémia idején, és ezen a tapasztalaton beszél újra a város, a hajléktalanság, a magyarság kérdéseiről, a második ciklus pedig kifejezetten a költőség kérdéseit járja körül, csodásan erdősi nyelven és erdősi öniróniával és figyelemmel. A Turi Tímea által vezetett beszélgetés is nagyrészt a már sokat tárgyalt első ciklus köré szerveződött inkább, ami egy bizonyára ügyes marketingdöntés volt, noha én a költői létből felmerülő kérdéseket érdekesebbnek tartom, de Erdős mindig meglepőeket és okosakat válaszol, felolvasni pedig, hát, szintén remekül olvas. Vártam, szerettem.

És akkor a kevéssé várt, vagy egyáltalán nem várt, de szintén nagyszerű fényei a fesztiválnak:

Másik János Bálnadalok koncert, fűben ülős, egymaga
Nagyon fura, ahogy egy idős zenésznek aurája lesz. Rákerül az idő, a zenésztársak, a fontos eszmék, és közben mégis tök póztalan tud lenni. Másik János énekelt nekünk, gitárral vagy harmonikával kísérte magát, talán, ha százan voltunk egy kis koncerthelyszínen a főkoncertekkel egyidőben. A csillagok alatt feküdtünk, ő énekelt, Cseh Tamásosakat, másmilyeneket, szép volt, magammal hoztam az érzést, hogy mennyire szép dolog is volt.

Beszélgettünk a klímaszorongásról
Ami nekem talán nincs is nagyon. Picit azt hiszem klímagyászom van, lemondásom, elfogadásom, szomorúságom, például a mostani aszály kapcsán, vagy annak kapcsán, hogy a falu végén ahol felnőttem, tíz év alatt tarvágták a tájat (a mostani törvények picit méginkább felszínre hozták ezt bennem, persze). Mégis, tök jó emberekkel beszélgettünk az ökopszichológiáról, társas és egyéni cselekvésről, egy lánnyal a kapitalizmus zöldszabályozásának a kényszerűségéről, lehetetlenségéről is vitatkoztunk, rengeteg minden szóba került. Beszélgettünk arról, hogy miről mennyire nehéz is lemondani, és hogy egyáltalán jó lenne aktivitásba fordítani ezeket az érzéseket. A hétköznapi életben elég kényelmes arc vagyok, a délelőttök, ha nincs munka vagy egyetem, akkor könnyen elúsznak, így mindig külön öröm valami fontossal, értelmessel kezdeni a délelőttöt, és ez egy ilyen jó délelőtt volt.

Naplemente a Narancsliget mellett
Nem hiszem, hogy tényleg paplak lett volna, de mégis, egy paplak külsejű ház van a Narancsliget melletti telek hátsó kertjében, eléggé elvadult a gaz, a tájban pedig arra ott egy szép felújított, kivilágított templom, mégmesszebb megy le a nap, gyönyörű és egészen más táj volt, amit csak azok láthatnak, akik odamennek kinézni a téglakerítés résén. Gyönyörű volt, tényleg érdemes volt megnézni, miközben csak ülni a fal tövében, és nézni, ahogy egyre többen jönnek kíváncsian meglesni, mit nézegetnek arra mások, szintén kiváló volt.

30Y koncert – a sátramban!
Szóvalhogy én nagyon szeretem a 30Y-t. De közben meg elképesztően fáradt is votlam már pénteken. Befeküdtem a sátramba, és nem volt erőm továbbmenni, esküszöm, tényleg ez volt, ennyire fesztiválozás még soha nem ütött ki, mint idén (mondjuk nem is sikerült túl ügyesen reggelre árnyékot találni a sátramnak, hmmm), de a pályáról fantasztikusan felhallatszott a koncert a tizennéhány telekkel odébbi sátramba, és ennek szívből tudtam örülni.

És ha már a sátram!
Lesz még több ilyen pont, de a katlanban tényleg a többi katlanost imádom a legjobban. Az történt ugyanis, hogy a sátram egy rúdja év közben valahogy megadta magát. Tavaly még biztosan jó volt, máskor nem volt kibontva, idén viszont valahogy szétrepedt egy rúd középen, így a sátram, viccesen alig-alig állt. És én ezzel amúgy együtt tudtam élni, nem úgy, mint egy mögöttem fesztiválozó srác, aki hajnal háromkor neki állt sajnálni a sátram, hogy szegényt összedöntötte a vihar (nem volt vihar, és annyira azért nem volt durva a helyzet, hogy összedőltnek tűnjön), és nekiállt megcsinálni, miközben én a sátramban próbáltam aludni. A világ legkedvesebb dolga ez, még mindig mosolygok, ahogy írom ezt, úgy kellett elűznöm onnan kedvesen, hogy tudom, hogy így van, semmi baj, ígérem, meg fogom csinálni, de most alszom. Köszönöm neked kedves idegen.

Parti Nagy Lajos, ó de csodás
Erre a beszélgetésre majdnem nem akartam elmenni, mert sajnos hülye lettem volna, de végül természetesen elmentem. PNL-ről persze pontosan tudom, hogy csodásan érdekes és okos, de az eddig engem nem igazán érdeklő Kner Piroska fiktív önéletírásról kérdezte őt Szegő János, ami Kner receptkönyvével együtt jelent meg a Magvetőnél. Parti Nagy nagyrészt arról beszélt, hogy a regényhez ki kellett töltenie a századeleji polgári zsidó családból származó szegény tanti életét, ami nem igazán adatolt, de közben előkerült Sárbogárdi Jolán is a beszélgetésben, a szerző egy másik alteregója, akinek nagy rajongója vagyok, volt szó arról, hogy nem tudjuk pontosan, mikor halt meg Kner Piroska, ezért egy fiktív bármikor elbeszélhető visszaemlékező időben van az egész regény, gondolkozott a két beszélgető arról is, miért nem jelenhetett meg a világháború után Kner Piroska pontos, de vastagon, polgáriasan főző receptkönyve, és hogy egyáltalán mekkora öröm az, hogy most előkerült a kézirat: nagy. Nagyon jó beszélgetés volt, öröm volt hallgatni.

Szólj be a papnak! – ez tényleg egy program volt
A Közös Pont ökumenikus közösségnek volt egy evangelizáló sátra a nagyharsányi könyvtár előtt, ahol egy nagyon kedves barátom is szolgált, és véletlenül csúsztam bele a délutáni programjukba, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A Szólj be a papnak! egy olyan kezdeményezés, ahol egy-egy evangélikus és református lelkészt, illetve egy katolikus papot kiültetnek a pódiumra, aki ott a közönség kérdéseire válaszol. Nagyon jót mosolyogtam azon, hogy olyan papok voltak, akik kritikusak a saját felekezetükkel is, meg egyáltalán, baromi nyitottak, szóval a beszólás maga nem valósult meg, és a moderátor is a KP-ben önkénteskedett. Én egy provokatívabb moderálást nagyon működőnek látnék itt, mindenesetre így is egy jó élmény volt. Én arról kérdeztem őket, hogy milyen érvek mentén választottak felekezetet a szolgálatukhoz, mások az egyházi iskolák, vagy az  evangelizációs csatornák mibenlétéről kérdeztek, fontos program volt ez, nem gondoltam volna, hogy ott leszek, de szívbéli örömöm, hogy így alakult.

Dinnyét venni
Egy negyed szeletet, 350 forintért, ne szorozd fel, amúgy sem az a lényeg. Az előző bekezdésben említett barátommal jártunk együtt Szegeden piacra, és Parno Graszt koncert után kerestünk szódát, majd útközben találtunk dinnyét is, vettünk mindkettőt, mintha a piacon lennénk, együtt, jó társaságban, csodás gyümölccsel. Fény ez így, mindig fény.

Ismered azt a viccet, hogy két cigányirodalom-kutató beszélget?
Utolsó este beszélgettünk egy random társasággal a telefontöltők-hűtő-asztal-pihenő tájékon az udvarunkban, és az egyikükről kiderült, hogy szintén roma irodalmat kutat, Kácsor Zsolt Cigány Mózesét fogja vizsgálni, és az evés reprezentációkat veti majd össze, de közben beszélgettünk teremtésmítoszokról, kisebbségi-többségi párbeszédről, minden szépről. Ha valaha mégis megyek PhD képzésre, azok amúgy az ilyen beszélgetések lesznek, amikor így a lelkemből vannak a gondolataim, és el sem tudok képzelni izgalmasabbat ennél, és a többiek is nagyon kedves, figyelmes hallgatók voltak, meg próbáltak hozzánkszólni, őket is lelkesítettük. Deszeretemeztazegészet.

Éshamár: Szovjet népzene?
Szóval kíváncsian és kételedve mentem erre az előadásra, mert egyrészt – ugye –, nincs olyan, hogy szovjet nép, másrészt viszont Both Miklós tartotta, aki számomra az egyik legvalidabb ember a köznyilvánosságban, és hát, nem kellett csalódni, sőt, úristen, mennyire szuper volt ez az előadás. Arról beszélt, hogy a szovjet rendszer az egész birodalomban aktív művelődési házi és kórusos hálózatot épített, ám a kórusoknak egységes szovjet dalokat írtak, és a kóristák szocializációjában ezek a dalok töltötték be kvázi a népdalok funkcióját, sokuknak – és a kórusvezetőknek is – trauma az, hogy a rendszerváltás után meg kellett tanulniuk, sőt, újra meg kellett találniuk az igazi ukrán népi kultúrát ezek helyett a dalok helyett. Állati izgalmas probléma, tele van nagyon hasonló dilemmákkal, mint amúgy a roma kulturális önszerveződés, Both Miklós pedig fantasztikusan érdekesen adott elő, bármeddig hallgattuk volna mind.

Meg beszélgettünk, és beszélgettünk és beszélgettünk
Dumáltunk útközben idegen emberekkel arról, hogy milyen eséllyel tud valaki alkoholt becsempészni a nagyszínpadhoz, beszélgettünk egy kedvenc Facebook csoportról, vagy arról, hogy Beck Zolinak még Zoom kamerában workshop előadást tartva is belelóg a haja az arcába, nemhogy koncerten, meg arról, hogy miért változnak a Harry Potter könyvek műfajai (mert Harry nő fel, és vele együtt nő az olvasóközönsége is), vagy hogy vajon tényleg nincsenek jellemek a Harry Potterben (Harry megmentőként alapból kiesik az izgalmas szereplehetőségek közül, de Rontól miért vesz el a film mindent, amitől jó arc lehetne?), és arról, hogy mit jelent a fiatal színház egy színészsrác számára, akinek fura, hogy nem mindenki olyan, mint ő (nem ő használta ezt a szót, de azt hiszem az alázatot hiányolta másokban az egész színházisággal, a szerepekkel és a színésztársakkal szemben)… Talán ez volt az összes Ördögkatlan Fesztiválom közül az, amelyiken a legzárkózottabb voltam, vagy hát legalábbis, voltak nem szociális üresjárataim, mégis, tudom, hogy ez közhely, de a Katlan, az nekem leginkább talán a beszélgetésektől lesz igazi, talán ezért van ezek a pontok között is ennyiben erről szó.

És ez a Katlan is ilyen volt. Beszélgettünk egy csomót, hallgattunk, együtt gondolkodtunk, mosolyogtunk azokon, akik a színpadról vagy az asztal túloldaláról beszélnek hozzánk, és közben jó nekünk, mert együtt többek leszünk, mint amiként külön-külön odamentünk. Mert tényleg az van, hogy a jobbik részeink találkoznak itt évente, és ez mindig ünnep, mindig ünneplendő.

Hát, ez volt az idei Ördögkatlan Fesztiválról mesélős bejegyzésem. Ha tetszett, és szeretnél még tőlem olvasni, támogass a blog Donably oldalán, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Milyen országba kényszerültünk melegnek lenni?

Sziasztok,

a mai Kibeszélős bejegyzést talán érdemes egy vallomással kezdeni. Én is viccelődtem a barátaim között azon, hogy mennyire érdektelen hír is Whisper Ton coming outja. Alapvetően van egy – társadalmilag azt hiszem támogatott, de ettől még nem helyes – cinizmusom a sráccal kapcsolatban, amiért sok videójában úgy tűnik, mintha zéró reflexiója volna a valóságunkra, és ez meghatározta az előbújásához való viszonyomat is. Ton az előbújását azért tartotta fontosnak, hogy tisztázza maga körül ezt a kérdést, véget vessen a találgatásoknak, és úgy érzem, hogy valójában ez egy fontos, és kibeszélésre érdemes helyzet. Osváth Zsolt tette fel a videójában azt a kérdést, hogy milyen országot feltételez az a történet, amelyben Ton csak 2022-ben mer előállni ezzel a vallomással, nekem pedig mostanában intenzívebb nem személyes gondolataim vannak is erről a kérdésről.

Egy hete megismerkedtem egy sráccal egy meleg társkereső alkalmazáson. Ő írt rám, kedves arc, de érződött a beszélgetésünkben, hogy ihatott valamit, vagy legalábbis valami nem volt rendben vele. Ezzel együtt egész jót beszélgettünk, néhány kilométerre lakik tőlem, egy évvel fiatalabb, már dolgozik, míg én – ugye – most kezdem az életemet, elvan a munkában, otthon lakik még. Ilyenekről dumáltunk, én hol lakom, ő hol lakik, ő mit szeret a szabadidejében, én mit szeretek, sőt, szexuális preferenciákról is esett szó, azt hiszem ismerkedő melegek között ez sem különösebben ritka.

Másnap akartam írni neki, de letiltott, és két-három napig nem is jelentkezett be. A következő levélváltásunkban bocsánatot kért, amiért letiltott, és elmondta, hogy megint van benne néhány sör. Amikor rákérdeztem, hogy miért történik ez, hogy csak részegen tud-e szembenézni a melegségével, meglepően őszintén írta, hogy igen, és hogy sajnálja, hogy ez van. Huszonnégy éves a srác. Meleg, de józanul a szégyen az első gondolata a melegségéről. Velem is volt ilyen, amikor kamasz voltam, de nekem a közegek, az elérhető információk, a barátok, a szociális világ a segítségemre sietett. Később – és bizonyára néhány sörrel is később – már csak egyértelmű szexuális ajánlatokat kaptam tőle, ami először egyértelmű elutasításba, majd nem válaszolásba torkolt.

Valószínűleg másnap szégyellte magát a levelek miatt, de nem tudom, hogy mit tudtam volna tenni egy részeg vadidegennel egy chatablak másik oldalán. Nem tudom, hogy hogyan segíthettem volna a szégyenén, amit évek óta őrizhet, pedig alapvetően elég asszertív és tájékozott arcnak tartom magam, a barátaim, sőt, a civil szektor dolgozói is ezt a képet igazolják vissza rólam. De nem tudom, hogy mit lehet kezdeni egy részeg vadidegennel, aki szenved a melegségétől, miközben én olykor hálás is vagy, hogy melegnek születem.

Nem tudom, hogy mit tudok tenni azzal, hogy ő férfiakkal dolgozik tanulatlan maszkulin közegben, buziviccekkel, és hogy talán senki nem mondta neki korábban, hogy melegnek lenni amúgy tök oké, és hogy semmiképp nem egészséges, hogyha az alkoholhoz kell nyúlnia, hogy megélhetőnek érezze az elnyomott szexuális vágyait. Értem a toxikus maszkulinitás kérdéseit (szeretném, ha ősszel több szó eshetne a blogon ennek kapcsán is Vay Blanka Saját ketrec című könyvéről), de mégis pofán tudott baszni ez a valósága.

Ezzel együtt persze nem hiszem, hogy a kettőnk története közül bármelyik is reprezentatív volna, egészében határozná meg a meleg közösség tapasztalatait, de durva szembesülni azzal, hogy van ilyen is. Az internet látszólag demokratikus valóságában ez a srác talán még sosem írta be józanul a Google keresőbe, hogy melegség, a keresései a témában maximum a pornóoldalakra terjednek ki. A minden információ egy kattintásra van helyzetben ez a srác nem tanult meg keresni, és talán azt sem tudja, hogy keresnie kellene.

A múlt héten találkoztam egy régi levelező barátommal, akivel az első karantén alatt ismerkedtünk meg. Didaktikusnak hat majd elsőre, amit mondani fogok, de nem a bezzeg nyugaton lesz a lényeg. Párizsban tanul, és arról mesélt, hogy miután áprilisban leadta a konzulátuson a szavazatát, egy civil börzére ment, ahol több LMBT+ szervezet mutatta be magát: voltak magányos idős melegek ápolására figyelő szervezetek, regionális, kerületi, szociális fókuszú szervezetek, HIV információval, és AIDS ápolással kapcsolatos közösségek, és lelkesen mesélte, hogy valójában mennyi, de mennyi olyan vállalás van az LMBT+ témán belül is, amit vinni lehet. Amikor nemrég írtam az önéletrajzomat egy nagyon izgalmas civil munkához (ahonnan még nem kaptam értesítést), a képviselt ügyeim között feltűntettem ezt a blogot is, és akkor jöttem rá, hogy hát igen, ez is egy civil vállalás, egy egyszemélyes szervezet, ami olyan is, de nagyon hisz, és nagyon őszintén képvisel egy ügyet, amit korábban talán senki nem képviselt.

Arról akarok ebben a bejegyzésben beszélni, hogy hogy a csudába van ez, hogy ebben az országban egy baromi feminin fiatal influenszer TikTokon 800 000, YouTube-on 300 000 feliratkozóval csak több évnyi tartalomgyártás után mer konkrétan beszélni arról, hogy meleg. És ezzel együtt, hogy a fenébe létezhet, hogy egy huszonéves srác nem találja meg azokat az információkat, amik tényleg tudnának segíteni a számára. Két elképesztően más világ, de úgy érzem, hogy valójában mindkét dilemma arról a társadalomról szól, amelyben melegnek lenni kényszerülünk.

Őszintén azt gondolom, hogy muszáj egyre jobban és jobban csinálnunk valamit. Mert az a helyzet, hogy emberek nem érzik magukat biztonságban egy olyan tulajdonságukat vállalva, amit én nap mint nap és nyíltan meg tudok élni. Ügyvivőkre volna szükségünk, akik meg tudják szólítani a munkásosztályt, akik képesek beszélni arról a számomra is végtelennek tűnő szabadságról, amikben valahogy ők mégis kívül maradnak, és közben kellenek olyan ügyvivők, akik a legbiztosabban állnak a nyilvánosság bonyolult szerkezetében is, és persze, dolgozni kell az idősekkel, a fiatalokkal, a szülőkkel, a szivárványcsaládokkal, a transzneműekkel, akik nagyon-nagyon különböző helyzetekben találhatják magukat a kortárs jogi és egészségügyi világban, és közben, persze, dolgoznunk kell a társadalmon, a részvételiségen és az egymással szembeni részvéten.

A Budapest Pride vonulás körül megjelent több olyan cikk, ami – talán nem megkérdőjelezve egyéneknek, médiamunkásoknak a valós sérelmeit – úgy éreztem, hogy csupán az újságírók személyéről, megkockáztatom a szót, magamutogatásáról szól. Ha ezek a cikkek vontak is le nagy tanulságokat, azok az általánosság szintjén maradtak: rossz a világ, ne gyűlölködjünk, és a többi. Akkor egy elég keserű, cinikus tweetben ezt fogalmaztam meg:

Indítványozom, hogy minden Budapest Pride vonulással lezárt év végén adjuk oda az áldozati versengés verseny győztesének kijáró vándorkupát egy-egy médiamunkásnak, aki az adott évben szívesebben beszélt magáról, mint az általa képviselni (félek, reprezentálni) gondolt csoportról.

És valójában most is ez dühít fel. Hogy volna dolgunk, és kellene beszélnünk a valóságról, tendenciákról, fel kellene ismernünk helyzeteket, törekednünk kellene arra, hogy teljesebb társadalmi valóságát lássuk annak, hogy mit jelent melegnek lenni 2022 nyarán Magyarországon. Jó volna rengetegsok kérdést feltenni, és tendenciák mentén válaszokat, ügyeket keresni, ha már úgy döntünk, hogy csinálunk valamit. Egy közös valóságért kellene dolgoznunk, amiről beszélnünk kell, és amiért jó volna tenni is.

Amikor aktivista voltam, az volt a klasszikus mondatunk, talán a feministáktól tanultam, talán ők a fekete polgárjogi mozgalmakból, talán eredendően valami régi aktivista klisé, de tök fontos lenne megértenünk, hogy amíg egy meleg is van az országban vagy egyáltalán bárhol a világban, aki nem szabad, addig mi sem vagyunk igazán szabadok. Tök őszintén azt gondolom, hogy ez a két történetnek a közös alapja, és szerintem nem baj, ha ezt épp emiatt baromira komolyan vesszük őket.

Ennyit szerettem volna mondani. Ha érdemesnek találtad a bejegyzést, és szeretnél támogatni abban, hogy még több ilyen készüljön, kérlek támogasd a blogot a Donably felületén keresztül. Én pedig rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Meleg fiatalnak lenni nem csak lila

Sziasztok,

bár még olvasások tekintetében nem értem utol magam és a terveimet, újra van időm aktívan használni a közösségi médiát, figyelni az LMBT+ élet nagy dolgait, gondolatban a blog körül járni, és most egy régi barátommal, a Kibeszélős bejegyzéssel érkezem, amit, nyilván nem titok, a Heartstopper Netflix sorozat, és az adaptáció eredetijét adó képregénysorozat körüli fangirl világ ihlet, ugyanakkor sokkal-sokkal tágabbak a gondolataim keretei egyetlen könyvnél vagy sorozatnál, amit egyébként csak a bejegyzés megírása után ismertem meg befogadóként.

Merthogy ez egy elég különös kibeszélős bejegyzés lesz. Amikor megírtam, nem mertem volna kitenni, éppen azért, mert nem ismerem még a sorozat dolgait, és nem akartam üres vagdalkozásba kezdeni valami homályos kitudja mivel szemben, amit a véleményekről, fanartokból megtudtam. Most viszont elolvastam a sorozat első részét adó képregényt, megnéztem a sorozatot, és néhány mondatnyi pontosítással, amiket a jelenben írok és dőlten fogom szedni, eléggé tarthatónak látom a korábbi mondataimat, úgyhogy. Kezdjük is el:

Namerthogy. Június 3-án jelenik meg végre a könyvsorozat első része magyarul, és annak ellenére, hogy most nem fogom szétdicsérni a körülötte tobzódó jelenségeket, én is elképesztően várom a könyvet, és hívő molyhoz méltóan csak az olvasás után fogom megnézni a sorozatot. És egy pillanatig ne legyen kétségetek, jó eséllyel három hétig depresszióig szerelmes leszek ebbe a szövegbe (ilyen legutóbb a blog indulása után pár héttel a Simon és a homo sapiens-lobbival volt, meg talán az Aristotle és Dantével, amiről azóta sem tudtam írni, annyira személyes számomra), amiért nem lehetek ilyen szépen szerelmes, és imádni fogom az egész történet, csak közben… Utálhatok-e valamit, amit valószínűleg elképesztően fogok szeretni. Nos, a válasz igen.

Mivel mostanában sokat dolgozom egy regényen, aminek Beni, egy meleg kamasz srác a főszereplője, ezért visszatértem azokra a platformokra, amik az én kamasz meleg létemet is meghatározták. Az egyik ilyen felület kétségtelenül a gyakorikerdesek.hu (a másik ilyen a chat.hu – valószínűleg erről nem lesz szó a bejegyzésben, de ki tudja merre kanyarodik majd ez), amin belül a homoszexualitás topik most azzal a témával foglalkozik talán a leginkább, hogy ki hány évesen, és egyáltalán, hogyan vesztette el egy vele azonos partnerrel a szüzességét. És hát durva volt olvasni a válaszokat, amik közül egy csomó pedofilgyanús vagy hatalommal való visszaélés kérdését felvető eset volt: tíz-tizenöt évvel idősebb emberek random társkeresőkről, táborvezető felsőbbévesek, nagyobb unokatesó. Nekem – így visszagondolva – eléggé szerencsém volt, egy-két évvel volt idősebb a srác, nem volt köztünk semmilyen hierarchia, melegek voltunk, megtaláltuk egymást, és ennyi történt.

De persze a mi példánk sem a szerelemből volt, nem szólt semminek, csak annak, hogy essünk már túl rajta, és gyakoroljuk be. Kamaszok voltunk. Ahogy persze ezek a válaszadók is kamaszok voltak, és most sem arról számoltak be, hogy meg lettek volna egy pillanatig is tévesztve, vagy ne azt kapták volna, amit megbeszéltek volna. Tudták, hogy melegek, tudták, hogy mit szeretnének, és úgy érzik a történetük anonim elmesélése hozzátehet valamit ahhoz, hogy egy nagy egészet lássunk a melegéletből. És nyilván ez az adat nem reprezentatív, a meleg felnőttek többsége nem szexelne átlépve erkölcsi és törvényi határokat és kihasználva kamaszok kíváncsiságát, csak közben ez a narratíva mégis többször került elő, mint az, hogy szerelmesek voltunk egymásba egy fiúval a tanulószobán, és aztán, és akkor egyszercsak, és ja.

Durva kezdés, vágom, de ebben a bejegyzésben arról akarok beszélni, hogy miért ne kedveld a melegeket, csak azért, mert láttad a Heartstopper sorozatot. Arról akarok nektek mesélni, hogy melegnek lenni nem olyan, hogy nagyon tiszta szerelmet érzel valaki iránt, és akkor ő is fog irántad, és akkor nagyon szépek lesztek együtt, és pasztelszínű lesz a világ ettől az egésztől. Már több jó beszélgetésem indult úgy – természetesen valamennyire már személyes viszonyban egy-egy meleg sráccal, és természetesen olyan hangulatban, ahol ez a kérdés feltehető, mondjuk pár pohár kiváló hűsítő rozéfröccs után –, hogy rákérdeztem az első szerelmére. Nagy többségünknek az első szerelme heteró volt, akinek fogalma sem volt róla, hogy szerelmesek voltunk belé, valószínűleg éveket, de heteket, hónapokat biztosan átsírtunk miatta, és olyan szép dolgokat szoktunk róla ma is mondani, mint senki más. Hogy hogy állt a szemfoga, hogy mindig balra mosolygott, cinkosan, hogy messze ő volt a legjobb csocsóban.

Na, és akkor ezek a szerelmek azok, amik ezekben a könyvekben és sorozatokban beteljesülnek. És mivel erre kvázi nincs precedens, ezért sem a készítők, sem a nézők nem gondolnak bele, hogy okés, de ezek a kapcsolatok – akárcsak bármelyik másik – problémásak is, botladoznak, akadnak nem csak a melegségből, de egyáltalán az első szerelemből következő problémák. És miközben ezeket a kamasz heteró párokkal dolgozó sorozatok lassan elkezdik problematizálni, a melegeknél ez nem igazán történik meg. A szörnyen életszerűtlen meleg szereplők persze így sokkal azonosulhatóbbak, hiszen ki akar sérülékeny és érzelmi munkát és érettséget igénylő kapcsolatban lenni, vagy akár csak abba képzelni magát, amikor a meleg szereplő bőrében akár a padtársaddal is minden tökéletes lehet. De hogy ez baromi nagy és rengeteg nehézséget teremtő hazugság.

Persze, világos a recept, amivel ezek a történetek készülnk. A melegek mellett való kiállás alapból kínál egy pozitív énképet, miszerint mi állunk a jó oldalán a világnak, szerelmes és problémamentes – vagy legalábbis felületes problémákat felvázoló – kapcsolatban élő sorozatszereplőket egyébként is könnyű elfogadni. Imádom, hogy a Könyvmolyképző Kiadó adja ki ezeknek a könyveknek a nagy részét, mert egy tipikusan olyan kiadóról van szó, aki sehogy nem reagált a meleg könyvek befóliázást kívánó politikai kérdésekre, miközben évi 2-3 fontos és nagypéldányszámú LMBT+ könyvet hoznak: pontosan látják, az LMBT+ könyvek olvasása mögött a többség egy ipari működést vár, mindennapi nyáladzanivalónkat adja meg nekünk ma, nem várunk semmilyen elköteleződést vagy szakmai hivatástudat.

Amikor arról beszélnek ma szociálisan érzékeny közéleti aktorok, hogy fel kell hagyni a látszatpolitizálással, hogy nem elég gesztusokat tenni szivárványosra állított profilképekkel, hanem valódi kisebbségi képviseletet kell végezni, akkor pont erről a különbségről értekeznek. Ezek a borítóképváltoztatgatások, sorozatnézések és olvasások borzasztóan leegyszerűsítőek. Ezek alapján posztolni arról, hogy elfogadod a melegeket, a meleg fiatalokat, a meleg vidékieket, a meleg bárkiket, az csak eteti azt a működést, amelyik kedves göndör fürtöket, tökéletes középosztálybeli világot és lila romantikát vár el a meleg közösségtől, és nem baj, ha ennek tudatában vagyunk.

Mert nem azt akarom mondani, hogy ne olvassunk ilyeneket. Dehogynem, olvassunk, sírjunk rajta, nézzük meg, hogy milyen szép és milyen tiszta, biztosan az lesz velem is olvasás közben, és nagyon várom már én is az élményt. Aztán pedig olvassunk mást is, olyat, ami meleg témájú, és nem erről szól. Nem kell nyomorpornót, nem kell szenvednie senkinek benne (nagyon szenvednie pedig pláne nem kell), csak ne hagyd, hogy bedaráljanak ezek az univerzumok, értsd, hogy a meleg fiatalok nem (vagy nem csak, nem elsősorban) ilyenek.

Picit olyan ez a narratíva, amit ezek a könyvek és filmek működtetnek, mint amit a székelyekkel csinálnak, akik sokak szerint talán a leginkább tiszta magyarok, mert mennyit szenvedtek a magyarságukért. Távoli példa, de nagyon hasonlít abban, hogy úgy jelenítenek meg egy közösséget, mintha a vélt vagy valós szenvedéseknek a mérték hozzájárulna ahhoz, hogy bárki, pláne egy egész közösség jó emberré legyen. A melegek nem jó emberek, vagy ha azok, akkor az nem a melegségükből következik, ahogy a székelyek sem jó magyarok, vagy ha azok, akkor az nem szorosan a szenvedéseik miatt van. A nyugat európai, fehér, heteró, középosztálybeli cisz férfi szerepeken kívül is vannak nem tiszta helyzetek, nem egyértelműen jó vagy rossz viszonyok, és jó lenne ábrázolni azt is, hogy valahogy itt sem lila vagy itt sem jó minden és mindenki.

Meleg fiatalnak lenni ily módon egy csomó mindent jelent, ami nem tudom, hogy kiderül-e a Heartstopper sorozatból, mert nem olvastam. A kommenteket, értékeléseket viszont olvastam, és nem tűnt úgy, hogy bárkit érdekelt, ha az alkotók megpróbálták egyáltalán a lila ködök ellenére a meleg fiatalság kérdéseit bárhogy is bemutatni. (Például a biszexuális kategória megtalálásának elhúzása szerintem egy nagyon jó ilyen dilemma volt, ahogy a kevés meleg van a közelünkben, ezért könnyebben csúszunk bele toxikus kapcsolatban helyzet előzménytörténetként bemutatva is erre volt példa, kár, hogy ezekről nincs igazán szó, de írhatok majd róla én az értékelésemben.) Várom, hogy a saját szememmel lássam, és várom, hogy sokat beszéljünk majd ezekről a generációs kérdésekről, a Heartstopper és egy csomó más szuper könyv kapcsán!

Ha tetszett a bejegyzés, és szeretnél támogatni abban, hogy még több ilyen készüljön, kérlek támogasd a blogot a Donably felületén keresztül. Én rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Félévzárási pánik! booktag

Sziasztok,

a szokásomhoz híven a bevezetőt írom meg utoljára, így én már tudom, hogy ez nem csak egy ilyenkor szokásos féléves összefoglaló lesz. Azon túl az is látszani fog rajta, hogy ebben a félévben vannak kihagyások, bizonytalanságok, kérdések, tendenciák a félévem olvasásai körül, amik nem baj, ha előkerülnek épp. Ez most egy olyan pillanatnyi látlelet, ami tényleg a mostani helyzetről szól, és amúgy tipikusan ezért is szeretem olvasni, nézni másokét és kitölteni a saját félévzári pánik book tagemet, mert azt hiszem, ezek a látleletek tényleg embert mutatnak az elolvasott könyvek mögött. Csapjunk is a lovak közé, vagy mi.

1. A legjobb idei olvasmányod

Egyértelműen Maylis De Kerangal Hozzuk rendbe az élőket című regénye. Két könyvet tettem idén a kedvenceim listájára, Erdős Virág új kötetét, és ezt, és a kettő közül is egyértelműen kiviláglik ez a könyv, mert óriási az, amit nyelvileg és figyelmében megvalósít, miközben egy alapvetően is izgalmas témához, a szervátültetés kérdéséhez nyúl. A regény egy tizenkilenc éves fiú balesetével kezdődik, és a gyermek elvesztésének hírtelen érzelmi világán túl betekintést kapunk az ilyenkor szokásos, tisztelettartó, de pontos és formális kórházi protokollról, a szervátültetések jogi környezetéről, és egyáltalán arról a helyzetről, amikor a halál az agyműködés megszűnését és nem a szívizmok leállását jelenti. Gyönyörű regény, pár oldalas pontos, izgalmas, emberi jellemábrázolásokat mutat egy-egy szereplő gyakorlati munkái és dilemmái bemutatásával, feszes, nem együttérző, de okos, empatikus, figyelmes nyelven. Tényleg csodálatos könyv, lelkesen ajánlom, bár kell hozzá egy hangulat.

2. A legjobb folytatás, amit idén olvastál

Seanan McGuire Cukorszín égbolt alatt című könyve az egyetlen folytatás, amit idén olvastam, de ez egyáltalán nem akadályoz meg engem abban, hogy kedvenc legyen, mert eléggé szerettem. A Csellengő gyerekek ifjúsági sorozat eddig dolgozott a krimi és a horror alműfajaival, most pedig a kalandregények bevett fordulataival kísérletezik. Édesség világa veszélybe kerül, ha az iskola tanulói egy tanulótársuk időutazó lányával együtt meg nem mentik azt. Régi jó szereplők, és egy új sellőlány, aki fél, hogy a nagyobb termete miatt kiközösítik, világokat utaznak keresztül, tovább problematizálódik az, hogy alig ismerünk valamit a sokféle világok működéséről. Azt hiszem igazán ennél a résznél kezdtem el kötődni ehhez a sorozathoz, és elképesztően várom már az új részt, te jó ég.

3. Friss megjelenések, amiket nem olvastál még, de szeretnél

Patricia Lockwood Erről nem beszélünk című regénye egy nagy amerikai generációs regény, amiben már van közösségi háló, de road movie jelenetek is ígérkeznek benne, depresszió, kilátástalanság, fiatal lány lét. Picit talán a Prozac-ország nyers szókimondó világához hasonlónak képzelem, várom.
Marie Aubert Ha történne valami című novelláskötete a szerző második könyve itthon, az elsőről lesz még szó a bejegyzésben, mert meggyőzött a hidegségével és stabil nyelvével, várom, hogy ezt is olvashassam.
Fernanda Melchor Hurrikánok évada című könyvéről nem tudok semmit szinte, csak azt, hogy kemény lesz, és nagyon jó. Jó ember ajánlotta, megbízom benne, a legszebben megírt legszarabb nyomorpornókat szoktunk egymásnak ajánlani.
Kormányos Ákos Légzéstechnikák című verseskötetéről is kevés információm van, de Ákos előző kötete lenyűgözött, szóval kérdés nélkül van helye ezen a listán.
Byung-Chul Han A föld dicsérete című esszéje pedig nem tudom mennyire lesz adekvát velem, de várom, hogy kiderüljön. Mert miközben a figyelmem ökológiailag és gazdaságilag is tudatos igyekszik lenni, ez a figyelem gusztustalanmódon csak addig tart, amíg nem sérül a kis belvárosi életem, amit nem is adnék fel kertért meg miegyébért. Ez a könyv viszont filozófiai, pszichológiai vonalon gondolkodik az egyén földhöz való visszatérésén, és egy kedves barátom, Zilahi Anna fordította, biztosan fogok adni a könyvnek egy esélyt.

4. Legjobban várt friss megjelenés az év második felére

Ez a kérdés amúgy nem a magyar könyvpiacra van, könyvhét után nem igazán tudom, hogy milyen szépirodalmi olvasmányok vannak még megjelenés előtt, meglepő módon a Könyvmolyképző kínálatából viszont két könyv is érdekel, elkezdték kifogni az angol piac izgalmashírű LMBT+ könyveit, nincs mit tenni ilyenkor, akkor is támogatni kell őket ebben, ha magánvéleményben mást is gondolok róluk.

Meredith Russo Születésnapokcímű regénye két kamasz történetét meséli el, akiknek egy napon van a születésnapjuk, és úgy döntenek, legjobb barátok lesznek, egyikük azonban ráébred a transzneműségére, ennek felvállalásától azonban még a barátja előtt is fél. Ha jól értem, hat születésnapon keresztül követi a szöveg ezeket a szereplőket, lelkes híve vagyok az ilyen kilépéseknek is a hagyományos elbeszélői szerkezetből. Őszinte várakozás van bennem a kötettel kapcsolatban, a KMK a szépirodalom címkét is feltette az oldalán, szóval ki tudja, mit lehet várni ettől a könyvtől, légyszi legyen jó.

David Arnold Noah Hypnotik különös élete című regényéről semmit nem tudni szinte, egy Bowie-hívő kamaszt hipnotizálnak, és aztán fura dolgokat kezd észlelni magán, az amerikai olvasók pedig viccesnek, kedvesnek, vagánynak tartják. Már Bowie miatt is várom.

+ ha jók az értesüléseim egy szuperkedves kiadónál idén megkezdődhet a hazai Becky Chambers kiadás szintén régvárt LMBT+ sci-fi regényekkel. Szakadjon csak bele a szívünk, úgy vagyok ezzel.

ÉS amúgy, végsősoron szintén nagyon várós friss megjelenés: Ősszel érkezik a Prae Kiadó gondozásában a Helyek, ahol rám öröm vár című verseskötetem. Ezt csak utólag fogtam fel, hogy ezt eléggé várom, remélem nem nagyon kínos ide beírni. 😀

5. Legnagyobb csalódás

Moesko Péter Őszi hó című regénye. Úgy vártam, mint a messiást, volt róla értékelés is, durván nem hozta azt a nyelvi és történeti figyelmet, amit a Megyünk haza című novelláskötet. Tényleg elképesztően sajnálom.

6. Legnagyobb meglepetés

Rokon Ilonka evangéliuma. Oké, ez egy mémkönyv, de ennek hála ismertem meg egyáltalán ezt az oldalt, és ezt a balkáni-vajdasági-kelet-európai esztétikát, amit ez az oldal és ezek a képek teremtenek. Különösen sokat adott Terék Anna könyvhöz született esszéje, amiben arról beszél, hogy olyan, mintha mi itt csak toxikusan volnánk képesek szeretni. Tényleg olyan.

7. Kedvenc új szerző

Marie Aubert, egyértelműen. A Felnőtt emberek című könyvét azért vettem meg, mert le volt árazva, és egy rövid, de stabil Sally Rooney érzetre volt szükségem. Érzelmi ürességre, meg nem értettségre, válságtapasztalatra, és Ó, Te Jó Ég, ez a könyv hozta ezt, sőt. Csodásan tette, sokkal bátrabb családi viszonyokba, mint Rooney. Várom, hogy olvassam a következő novelláskötetét, amit picit túlárazottnak érzek, ezért még nem vettem meg, de majd egy akcióban szintén beszerzem, bár a szerzőnő jön PestText fesztiválra, szóval lehet, hogy nem lesz leakciózva addig, ami nem baj, csak fáj picit, ha nevetek.

8. Új fikciós szerelmek

Lehet, hogy nincs? LEHET, HOGY NINCS???

9. Legújabb kedvenc karakter

A Lenni és Margot száz évéből Margot, az idős hölgy elképesztően gyönyörű élettel, szellemi frissességgel és gondoskodással arra van írva, hogy simogassa a lelket, és simogatja is rendesen, illetve az Északfi című meseregény főhőse, Rose egy csodálatos észak felé született karakter, aki előtt éppúgy nagy kalandok állnak, mint minden észak felé született előtt. Nagyon azonosulható, szép, elvágyódó karakter, akit egy nagy hazugságban neveltek, így ez az idegenségérzete is jól érthető, ügyesen kidolgozott, szép jellem.

10. Egy könyv, amin sírtál

Ezen a kérdésen látszik a leginkább, hogy nem úgy olvasok idén, mint máskor. Erre dőlni szoktak a válaszok, de most nem érzem, hogy volna ilyen.

11. Egy könyv, ami boldoggá tett

Hm. Fura ezt látni, de minden könyv, amit fel fogok sorolni, olyan, amit a kötelező, kritikára vállalt könyvek mellé olvastam pihenésképpen. Ugyanakkor azért őket szedtem le akkor a polcomról, mert biztosan zseniális, jól megírt, bátor nyelvű könyveket akartam olvasni, aminek a nyelve is annyira kiművelt, hogy bele lehet dőlni (akarok írni arról egy külön bejegyzést, hogy mit jelent az, hogy bele lehet dőlni…), mert megtart. És hát, ezek ilyen könyvek voltak, minddel találkozol más válasznál is: Marie Aubert: Felnőtt emberek, Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy, Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket, Edith Pattou: Északfi

12. Kedvenc könyvadaptáció, amit idén láttál?

Az létezhet, hogy nem láttam idén még könyvadaptációt a Heartstopper-en kívül, amit amúgy szerettem, jobban is, mint a könyvet? De ez a következő bejegyzés témája lesz majd.

13. Kedvenc tartalom/kritika, amit írtál:

Nagyon szerettem a Micsoda Család című lapozóról írt bejegyzésemet, ami egyszerre értékelés és kibeszélős bejegyzés arról, hogy van-e gond a nem lobbitevékenységként tekintett civil könyvkiadás kommunikációjával. És hát, mi tagadás, de Sade márki Filozófia a budoárban című regényéről nagyon jó volt írni.

14. Legszebb könyv, amit idén vásároltál:

Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Krasznahorkai New Yorkban van, Melville nyomát kutatja, hogy a saját és Melville alkotásainak mibenlétéről mondjon valamit. Közben szembesül a szerző, és talán a szerzőség magányával és őrületével, mindezt pedig Ornan Rotem fotói kísérik. Régóta el akarom olvasni ezt a könyvet (és az Aprómunka a palotáért-ot is, ami ennek a Melville történetnek a másik regénye, meg amúgy a Hearst 07769-et is… fura, gondolatban nem a klasszikus Krasznahorkaik érdekelnek, hanem a frissek, de nyilván majd ezt az életművet is be kell pótolni), most pedig akcióban volt a Líra születésnapján, öröm volt.

15. Melyik könyveket szeretnéd elolvasni még az év végéig?

Megint valami, amit idén másként csinálok, mint eddig. Nincs ilyen listám most, és nem is akarok csinálni. Friss megjelenéseket fogok olvasni kritikáknak, blogbejegyzéseknek, és azt, amit épp megkívánok a polcomról, nem akarom az elvárásaimmal terhelni magam ebben a félévzárási pánik tag-ben. 🙂

Hát ennek szellemében zárul most ez a sok szempontból nehéz, de számomra elképesztően sokat jelentő félév. Következik egy új, ami sokkal fókuszáltabban fog a blogról szólni, ha szeretnéd a támogatni a bloggal való munkámat, ide kattintva meg is teheted a blog Donably oldalán.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kirepülni magyar mesterszakról!

Sziasztok,

több elképzelt kezdése is volt ennek a bejegyzésnek a fejemben, és most valami tök más történik mégis. Elkezdtem megélni azt, ami addig csak a jövőben létezett, most pedig itt vagyok, és tényleg írni akarok, ahogy ezt mondjuk sejtettem. Az történt, hogy államvizsgáztam magyar mesterszakon, alkalmazott irodalomtudomány szakirányon, és ezzel véget ért hét évnyi egyetemi lét. És miközben az elmúlt hetekben, hónapokban tobzódtak bennem az érzések azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent mindez, egyáltalán, volt-e értelme, hiszen kiégettnek, fáradtnak, motiválatlannak is éreztem magam sokszor, mégis, amikor kiléptem a záróvizsga után a folyosóra, egyértelműen pozitív érzések voltak bennem. Arról beszéltek az első gondolataim, hogy jó volt ez a hét év, és közben azzal is szembesítettek, hogy még mindig nem értem, hogy az egyetem csak egy korszakot jelentett az életemben, nem az egyetlen létező életformát.

Eltelt hét év az egyetemen. Tizennyolc évesen kerültem ide, egészen másként, most huszonöt vagyok, egészen más. Van egy blogom, sőt kettő, sőt egy csomó, megtanultam a nagy vonalait az írásnak, amit még sokat kell majd gyakorolnom, de azt hiszem megleszek vele, rájöttem, hogy tényleg ezzel van dolgom. Épp nemrég beszéltük egy általános iskolás osztálytársammal, hogy a tanítóm ezt mindig is tudta, hogy dolgom van szövegektől, az első fogalmazásóráktól ezt mondta, tizenkilenc évnyi oktatás pedig ezt számomra is bebizonyította. Vannak elképesztően fontos barátaim, és beilleszkedtem valahogy ebbe a valamibe, amit végsősoron kulturális életnek próbálunk nevezni, ha már meg kell neveznünk valahogy. Nem mindenhez van köze persze az egyetemnek, de közben képtelenség is volna leválasztani bármit róla. Az életem kerete volt eddig, és onnan, ahol most vagyok, hálával tudok visszatekinteni, ami azért azt hiszem elég jó dolog.

Ez a bejegyzés persze nem, nem csak erről akar szólni. Azt hiszem picit nagytestvére a három évvel ezelőtti bejegyzésnek, amiben azokról a könyvekről meséltem, amik az alapszakos éveimet meghatározták. Most a mesterszakkal egy hasonló bejegyzést írok, kigyűjtöttem tíz olyan szöveget, ami számomra valamiért fontos, elmesélem, hogy mit tanultam róluk, belőlük, általuk, és akkor talán egy picit ti is megértitek, mi az, amiért tényleg nagyon hálás vagyok.

Roma hősök
Öt európai monodráma
Talán azt lehet mondani, hogy emlékszem arra a nyárra, amikor úgy döntöttem, hogy roma irodalmat kutató ember leszek. Az előző félévben volt már egy kisebbségi irodalom órám, ahol én Bari Károly A holtak arca fölé című könyvéről referáltam, de volt szó Holdosi József Kányák című szövegéről, amiről egy azóta kedves ismerősöm beszélt, adtak elő a cigány mesékről – kínosan kellemetlen előadásokat – kevésbé készült hallgatótársak, és közben elindult bennem valami. Egyre többet olvastam a témában, és azt hiszem túlzás, de Ördögkatlan Fesztiválon dőlt el ez végképp, ahol a Független Színház roma drámák kapcsán beszélt hősnarratívákról, és arról, hogy mind lehetünk hősök. Aztán az egyetemen egyszer csak az ezekből készült könyv kötelező olvasmány lett, és rajta keresztül egy egész féléven át beszélhettünk kisebbségi létről, identitásokról, irodalmi reprezentációról. Szerettem, és szeretem, hogy még mindig közöm van hozzá, a nővéremnek dedikált példánya is van belőle, ő intézte saját magának.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Van ez a nő. Nem akartam olvasni, mert hülye címei vannak, meg mert az mondták róla, hogy egy libsi feminista, aki csak ezért kapott Nobel-díjat, és hát, lássuk be, tényleg vannak ilyen helyzetek. De ez történetesen nem ilyen helyzet, ó, de jó ég, hogy mennyire nem. Tokarczuk érzékenysége valami fantasztikus ebben a szövegben. Egy XX. század első felében lévő lengyel-német határon fekvő kis falu történetet meséli el, amely tele van különböző mágikus realista tapasztalásokkal. Van egy Szűz Mária oltár, ami vigyáz a kutyára, mert megkérték rá, van egy idős asszony, aki minden teliholdkor szidja a Holdat, az égitest azonban nem emlékszik arra, mit ártott szegény asszonynak, viszont elküld hozzá egy magányos lányt, hogy se az asszony, se a lány ne legyen egyedül. Az van, hogy ez a könyv tele van 1-2 oldalas ilyen kis történetekkel, mert ebben a faluban mindennek és mindenkinek megvan a maga ideje, és csodálatos szöveg, ami beránt az életműbe. Később az 1749.hu potcastjében is beszélgettünk Tokarczuk egy másik könyvéről, a Nyughatatlanokról azzal a tanárnőmmel, aki rávitt erre az életműre. Én sokszor csak hallgatom a két csodálatos beszélőt, de érdemes nektek is hallgatni őket.

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?

Llosa. Ő megint egy olyan író, aki mellett talán nem mentem volna el, mert sokszor előkerült a neve, de biztosan nem lennék már most ennyire lelkes olvasója. Ez a szöveg csodálatos. Vicces, szórakoztató, könnyű, fanyar, és közben olyan valóságos, mint alig néhány könyv. Palomino Moleró úgy tudta játszani a bolerót, hogy a szív beleszakadt, és úgy volt szerelmes, hogy abba bele kell halni. Az utóbbi sikerült is neki. Egy öreg nyomozó és egy fiatal rendőr kezd el nyomozni a Dél-Amerikai valóságban, közben a rendfenntartó katonasággal is megütköznek az igazság felderítéséért, és hiába kap választ az olvasó a címben feltett kérdésre, a beszélőközösség pontosan tudja, hogy nincs más igazság, csak a pletykák igazságai. És ezek tényleg mind gyönyörűek, viccesek, kedvesek, erotikusak, hevesek, szépek, regényesek. Olvassatok sok Llosát!

Pier Paolo Pasolini: Egy erőszakos élet

Itthon Pasolini elsősorban a filmjeiről ismert, mint a Saló, avagy Szodoma százhúsz napja vagy a Máté evangéliuma, de munkássága irodalmi alkotóként is jelentős és fontos, tudtam meg ezt is magyar mesterszak alatt. Az olasz újhullámos szerző amikor nem brutális filmeket rendez, akkor ír és forgat a szegénység által működtetett alternatív Róma tapasztalatokról, amelyek ugyan egyszerre történnek az Olimpia és az Olimpiára készülés éveivel (melyet a történelemben először már az egész világon színes tévéadással követhettek élőben), mégis egy egészen más valóságot mutat. Az Egy erőszakos élet főszereplője egy bádogviskóban nő fel a rozsdaövezetben, de egy új panelba költözve sem tudja, hogyan működik a világ. Frusztrált regény ez, a sikertelenségről szól, arról, hogy nincs is valódi kitörés, és arról, is, hogy van egy utcai nép, aki nem a rendőrökkel, hanem az utcagyerekekkel érez együtt. Nagyon izgalmas, bátor realista szöveg, bele akarom magam ezen a szövegen is túl olvasni az életműbe.

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Te jó ég, mennyire szerettem erről a szövegről referálni és blogolni. Nem tudom, hogy elegáns-e ajánlani a saját bejegyzésemet, de menjetek át, és nézzétek meg, ha azt szeretnétek látni, hogy ezerrel pörgök egy olyan könyv körül, ami minden család polcán ott van, de soha senki nem olvassa, merthát erotikus, pornográf, sőt. És közben persze, az, de az egésznek van egy durván nagy századfordulós vadkapitalista olvasata, amiben az egész társadalmat ábrázolja, és hát, na, a társadalom sem szép, csak a kéjt halmozza, élvezni akar bármi áron. Akkor azt írtam: Apollinaire kisregénye az európai kultúra következő lépcsőjét vizionálja, amelynek a minden erkölcsöt nélkülöző élvezet az egyetlen értelme, ennek megfelelően írja újra a regény az egyetemes irodalom legfontosabb szövegeit, felteszi Szophoklész kérdéseit arról, hogy el lehet-e menekülni egyáltalán a jóslat elől, vagy hogy tényleg el kell-e temetni a testet, de a megváltás történetét sem hagyja annyiban. Ma sem érzem másként. Tényleg, olvassátok el a bejegyzésem, és ha úgy érzitek, hogy van gyomrotok hozzá, olvassátok el ezt a könyvet.

Stephen King: Az írásról

Nevettem, amikor megtudtam, hogy ezt kell elolvasni. Azt mondtam, hogy ok, miközben a kreatív írás tanárom velem szemben bizonygatta, hogy ez nem faszság. Tényleg nem az. Bár nem leszel tőle jó író. Talán egy picit tudatosabb leszel, de nem veszel vad, mély kulturális hozzáférést ezzel a könyvvel. És mégis, ez a könyv kedves, vicces, legalább annyira életrajz, mint amennyire segítség ahhoz, hogy hogyan kezdj neki az írásnak. Arra nagyon jó, hogy tudatosíts dolgokat magadban, akár olyan dolgokat is, amit te vállaltan másként fogsz csinálni. De ez fontos, néha fellapozom csak úgy a bejelölt részeket, ha elakadok írás közben. Újra átgondolom a szereplőmet, aki szerinte is fontosabb a cselekménynél, segít abban, hogy reflektáltan gondoljak rá. Ez a könyv eladta nekem ezt az írásról beszélő könyvműfajt. Idén is vettem már egy ilyet, talán ez a kettő megmarad varázskönyvnek, de az is lehet, hogy évente beújítok majd egyet-egyet. Látjuk majd úgyis.

De Sade márki: Filozófia a budoárban

De Sade. Ez egy olyan szerző, aki tudtam, hogy egyszer csak elkezd megtörténni az életemben. Mármint az, hogy elkezdem olvasni. Könnyű dolgom volt, mert kötelező volt az egyetemen, egy többórás szemináriumon gondolkodhattunk erről a Sade világába kifejezetten bevezető szövegről, és nagyon termékeny volt az egész. Egyértelmű volt például, hogy bejegyzés is születik róla. Merthogy ez egy beavató kötet. A szabados, ámde szigorú vágy hajtotta szabályok szerint működő közegben egy új és ártatlan, de nagyon kíváncsi és szorgalmas lányt tanítanak be, és közben mi is betekintést kapunk a szexuális valóság mögötti szigorú emberi-filózófiai valóságba. Merthogy ez a szöveg elmélet és gyakorlat, és rajongva szeretem, amiért így van. A beadandómban a szöveg valóságát a Szex és New Yorkkal hasonlítottam össze, abban a tekintetben ugyanis nagyon hasonló, hogy egy a konzervatív családképtől a legtávolabb álló karaktert választ, aki új normákat teremt. Sarah Jessica Parker persze másként radikális, de azt hiszem éppen annyira fontos. És miközben az van, hogy felnevettem először azon, hogy ezt az összehasonlítást fogom tenni, szerettem, hogy egy olyan képzésen voltam, ahol erről lehetett érvelni, gondolkodni, beadandót írni.

Szécsi Magda: Pogány tűz

Szécsi Magda meséi egyáltalán idekívánkoznak, azért a Pogány Tüzet választottam végül, mert ez volt az, amelyiket nem olvastam alapszakosként. A roma meseirodalom kutatásában talán az a legszebb feladat, hogy ezeket a szövegeket kell olvasni hozzá. Szécsi meséi leginkább annak a kérdését járják körbe, hogy milyen is volt az a cigányság, amely még többségben élt valahol, és milyen volt onnan átkerülni a kisebbségi létbe, hogyan alakultak ki a zenével, tánccal kapcsolatos normák, illetve, hogy hogyan épült az „egész világ ellenségünk” típusú ostromállapot mentalitás. A Pogány tűz esetében egyfajta civilizációs hanyatlás és új civilizáció és normaszületésnek lehetünk szemtanúi. A történetben egy herceg herdálása és korrumpálódása a királyság végét jelenti, elüldözésükkel ugyanakkor egy új nép születik, melynek mégis jó vezetője lehet. Azt hiszem ennek a mesének a legszebb a vége az egész cigány meseuniverzumban, de persze, ezek a kijelentések csak elkenő és pontatlan gesztusok lehetnek.

Zoltán Gábor: Orgia

Ez a könyv elképesztő. De tényleg. Olyan, hogy szétvitt, de nem úgy, hogy olvasás közben, hanem akkor, amikor belegondoltam abba, hogy hogy nem vitt szét olvasás közben. Volt egy kortárs irodalom óránk, ahol nagyrészt olyan szövegeket néztünk, ahol az egyén és a közösség hozzákorrumpálódásának a viszonyai működnek, és egyértelműen ez a szöveg volt a leghatásosabb, mert nyelvében, közlésében is újrateremti ezt. Ez a szöveg a mindennapokról szól, egy gyártulajdonosról, akiért éjjel eljönnek a nyilasok, mert szükségük van egy sofőrre. Ennek a gyártulajdonosnak a mindennapjait követjük a budapesti nyilasterror alatt, ahol a tömeggyilkosságok a reggeli és esti rutinoknak a része, ahogy a rabok kínzása, megszégyenítése, szexuális kizsákmányolása is. A narráció már a regény elején sem durva ehhez képest, egy olyan világba csöppenünk, ahol mindez természetes, de nagyon jól megírt pontokon át követhető, ahogy a szereplő tényleg szem lesz a láncban, elveszti belső ellenállását, és igazából az identitását is. És közben tényleg annyira szenvtelen a leírás, hogy nincs módod megrökönyödni. Leírás csak. Ez történt, olvasod a te mindennapjaidban. Szerintem a legfontosabb könyvek egyikének kellene lennie, amikor nemzeti emlékezetkultúráról beszélük.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös ​tigristrió

És akkor az utolsó. Mármint az utolsó, mint az a könyv, amit utoljára olvastam az egyetemen, amit az utolsó egyetemi órámra kellett olvasni, amiből az utolsó egyetemi órámra készítettem előadást. A szeminárium témája szerint egy világirodalmi megjelenésen keresztül azt kellett bemutatnom, hogy milyen útja van egy szépirodalmi regénynek. A könyvet én választottam, mert Kutasy Mercédesz fordító személye körül izgalmas diskurzusok alakultak ki, amit érdekes volt felületesen is követni, de tudtam, hogy érdemes lenne alaposan átolvasni ezt a recepciót. A szöveg egy ötszáz oldalnál hosszabb elég nehezen olvasható regény, aminek nincs igazán állandó cselekménye, sőt, három kalandos legényt és egy énekesnőt követünk, de a szöveg főszereplője a kubai nyelv, és az ötvenes évek apolitikus, ámde feszült, erotizált, daigirivel felöntött táncos zenés világa. Egy írót, egy fényképészt és egy zenészt követ a szöveg, ha egyáltalán követi őket, tele van a könyv leleményes nyelvi játékokkal, ahogy Kutasy fogalmaz, attitűdfordítást kellett végeznie, gátlástalanul ki kellett találnia, hogyan adható át mindez magyarul. Jó volt többet megtudni erről, és jó volt, hogy olyan emberekkel voltam egy terembe, akik kíváncsiak voltak arra, mi az, amit az olvasónak el kell magyarázni, és milyen megoldásokon keresztül tudjuk ezeket elmondani könyvekről.

Hát ezek voltak a legjobbak. Az olyanok, amik biztosan kísérni fognak majd, és amiken még mindig gondolkozom. Persze, nem ennyit jelentett magyar mesterszakosnak lenni, de közben reprezentatív is ez a lista. Sokat olvastunk, sokat gondolkodtunk, elég szabadok voltunk, és ugyan volt bennem feszültség az egésszel kapcsolatban, az ilyen szép dolgokat viszem tovább.

Köszönöm, hogy velem tartottatok a mai bejegyzésben. Ha érdekesnek találtátok, és szeretnétek, hogy több ilyen szülessen, akkor támogassátok a blog működését a blog Donably oldalán akár egyszeri, akár havi előfizetéses rendszerben. Rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Moesko Péter: Őszi hó

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy felnövéstörténetről fogok nektek mesélni, amelyik azonban nem akar igazán beszélni a városbakerülés kríziséről, a melegség megélhetőségéről, a barátok bizonytalanságáról, vagy a döntések súlyáról, egyszerűen csak sodródik, miközben ez a sodródás valahogy egészen problémásra sikerül. Nagyon vártam már Moesko Péter új könyvét (a Megyünk haza című debütáló novellakötetéről itt írtam), nem volt kérdés, hogy a megjelenést követő napokban azonnal olvasni fogom, és hát, bár a könyv marketingjéből nem igazán derült ki, de úgy tűnik, blogolnom is kell róla, ami nem is baj, jót fog tenni, ha megfogalmazom az érzéseimet vele kapcsolatban. Kezdjük el.

A mozaikosan felépülő regényben első szám harmadik személyű és első szám első személyű beszélők váltják egymást, akik együtt mutatják meg Márton kamaszkorának, egyetemre kerülésének és munkába állásának a történetét, sőt, a kerettörténetben Márton első könyvének a bulijára is betekintést kapunk. Így a különböző narrációkkal és a szövegben fel-feltűnő írásra vonatkoztatható kiszólásokkal egyszerre látjuk a felnövésnek, az íróvá válásnak, sőt, a regényelőzményeknek a történetét is.

Márton a középiskolából egy különc, a gimnáziumi és egyetemi struktúrában magát nem igazán találó srác, Norbi társaságában érkezett meg a fővárosba. A két fiú az első középiskolai napok óta legjobb barátok, mert mindketten kollégisták voltak és valamelyest kilógtak a középsulis kollégista kamasz világukból. A két sráchoz csatlakozik Kata, aki egy zseni, elsőgenerációs értelmiségi, az anyja keményen dolgozik, Kata pedig igyekszik ezt segítségnyújtással és jó tanulással meghálálni.

A három karakternek nagyon más a viszonya az otthonukhoz és nagyon más jövőképben gondolkodnak, és nagyrészt – kapcsolódva Moesko korábbi novelláskötetéhez – ezek a viszonyok adják a cselekményt. Az olvasás előrehaladtával Norbi családi történetének tragikussága egyre mélyebben bontakozik ki előttünk, ahogy Kata megfelelési kényszereivel és Márton bizonytalanságával szemben is egyre megértőbbek lehetünk. Márton a szülei elég laza arcok, akik nemrég váltak el, de közeli barátságban maradtak, Márton pedig közben otthon nem igazán tudja, hogyan élhetné meg egyáltalán a melegségét, de sosem ütközött igazi homofóbiába sem, pedig meglepően nyilvános információ volt ez róla már a középsulis években is.

És igazából ennyi a történet. De nem abban az értelemben ennyi, hogy nem történik más, hanem abban az értelemben, hogy minden más, ami történik, az ezeknek a tipizált karaktereknek a tipikus története. Talán annyi extrémitásról beszélhetünk, hogy bizonyos pontokon különös – ezt most a valószínűtlen szó helyett használom – helyzetek kerülnek elő előkészületlenül a szövegben, melyeknek azonban nincs igazán hatása erre a fő történetszálra.

És ezen a ponton kell megjegyeznem, pedig esküszöm, iszonyatosan fáj leírni, de ez a regény éppen a sematizált karakterei és az esetleges történetvezetése miatt egyáltalán nem sikerült szöveg. A szereplők közepesen működgettek a széles kontúrokkal megrajzolt tipikus jegyeik körül, amelyet szinte annyi határoz meg, hogy ők olyan egyedi irodalmiasnak beállított alakok, akik nem képesek bevallani, hogy függnek a dohányzástól, és ötven oldalanként erre emlékeztetni kell az olvasókat. Miközben előkerül a melegpornóipar, vagy a három szereplő múltjában és jelenében rejtőző szexuális titkok is fel-feltűnnek, vagy a családjaik körében is fontos, egy életet meghatározó traumákat szereznek, ezek a szereplők mégsem épültek igazi regénykarakterekké, csak vázlatos könnyű szerepmodellekként tűnnek fel.

És ez még mindig nem feltétlenül baj. Sally Rooney például éppen ezért a témáért és vállalásért kedvencem. Mert azt mondja, nincsen norma, nincsenek lelkesítő dolgok, nincsenek igazi regényhelyzetek, csak ez az istentelenül szerencsétlen regényhelyzet van ezekkel a papírmasé karakterekkel, de ezt egy olyan irodalmi nyelven és olyan reflexióval teszi, amitől ő tényleg zsenivé válik. És hát, ahogy ez a regény nem igazán teszi. Egyrészt nehéz pontosan érteni, ki az első szám harmadik személyű elbeszélő, noha ő egyértelműen Mártont követi, és egyértelműen kortárs nyelvet használ, olyan szavakkal, mint a beállít, elvoltak, bekajál, de közben elég szentenciózus a szöveg, sokszor adja egyfajta felesleges magyarázatát is a történetnek, vagy egy-egy érzésre redukálja a szereplő belső érzelemvilágát, amit amúgy addig jól ábrázolt, aztán puff, leegyszerűsíti. Emellett vannak a szövegben üresjáratok, a szerző túlzottan ragaszkodik ahhoz, hogy folyamatosan, lineáris egymásutánban tudósítson, így oldalakon keresztül fut például a szöveg akkor is, ha hetek, hónapok maradnak ki a barátság történetéből, és az ezen oldalakon leírtak nem építik a cselekményt, egyszerűen látszik, hogy a folytonosság kényszeres fenntartását szolgálják.

Talán vicces (mindenesetre nekem, mint olvasónak kedves) gesztus, hogy a regény leginkább átgondolt, kidolgozott karakterei és világai a melegséghez kapcsolódnak. Bár a szerző egyértelműen nem egy melegség tematikájú regénynek szánta ezt – nem is baj, hogy nem az, a melegség csak egy a sok pontosabban kiemelhető, a szöveg potenciális, de nem értékesített lehetséges fókuszai közül –, mégis valószínűtlenül érdektelen a szereplő melegsége. Egyetlen homofób karakterrel találkozik egész végig, igazi belső vívódásokról sem beszél a szöveg, vagy bármilyen melegséggel kapcsolatos dilemmákról. A szerző nem akarta túltematizálni ezt, ami szerintem tök oké vállalás, lehetnek csak úgy meleg szereplői egy regénynek, sőt, legyenek, de itt elnagyoltnak, problémakerülőnek vagy naivnak is hathat ez a megoldás.

A felsorakoztatott meleg mellékszereplők viszont izgalmas karakterek, és bár a meleg popkultúra sztereotipikus alakjait látjuk itt is, azzal, hogy ezek a szereplők az irodalomban kevéssé tematizáltak, izgalmassá válnak. Látjuk a pucckirályt, akivel a főszereplőnk egyértelműen nem az esetei egymásnak, de mégis segít a főhősnek felöltözni és megtalálni a meleg közösség fontos helyeit, látunk egy középkorú férfit, aki érzelmek nélküli bevezetést kíván adni a fiatal fiúnak a meleg szexualitás világába (erről még lesz szó a kedvenc részeknél, meg amúgy van egy félig kész bejegyzésem arról, mennyire botrányosan nem reprezentatív a Heartstopper körüli hírverés, és hát, erről ott is tervezek beszélni), látunk egy léhűtő meleg költőcskét, aki utálja a kapitalizmust, megveti a pénzt, mert neki nincs (ÚR ISTEN, IMÁDTAM, AHOGY EZT A SZERZŐ ÁBRÁZOLJA). Közben betekintést nyerünk a meleg társkeresők húspiaci működésébe, az unalmas vagy ígéretes, de nem vágyébresztő randevúk világába, sőt, oldalakon keresztül találkozunk a pornóipar működésével is egy kedves, családias stúdióban, ahol jó hangulatban telnek a munkanapok, épp úgy, mint bármilyen másik kisipari termelő vállalatnál.

A szöveg igazán nagy vállalása a melegséggel kapcsolatban, hogy azok alig kerülnek elő az E/3 személyű elbeszélésekben, miközben a párkeresés és a munkavállalás, sőt, a kamaszkori szexualitás felfedezését az E/1-es regénybéli regényben szánt szövegek elég hosszan tematizálják. A melegidentitás egyfajta kulturális antropológiai valóságnak tűnik a regénybéli fiktív regényben, egyfajta megfigyelői naplónak, az abban leírtak azonban különösen viszonyulnak a szöveg törzsét adó E/3-as narrációval. Az önéletírás kortárs diskurzusainak polcairól dőlnek ránk a fikcionalizálással és konstruálással vádló mondatok, az Őszi hó belső működése pedig erről semmit sem sejt. Márton vallomásos fejezetekben leírt egységei Márton olvasói és kritikusai számára egyértelműen megfeleltethetőek Márton tapasztalataival, életútjával, és ebből a regény egésze sem mozgat ki.

Moesko regénye azt hiszem a feszültséggel akar valamit kezdeni, amikor csak vallomásos, és irodalmi szövegben beszélteti el a szereplőjével a szexualitása történetét, de nem igazán sikerül feszültséget teremtenie, talán éppen ez az egyértelmű megfeleltethetőség miatt. És talán ez elvezethet engem, hogy elmondjam, mi a szöveggel a tök nagy bajom. Az, hogy Moesko tud írni, tud hangulatokat teremteni, hiteles a középsulis kollégista világa, abszolút elmondható, ahogy az is, hogy jó párbeszédeket ír, és jól beszél arról, milyen háttértudások, további gondolatok hallgatódnak el, de valahogy ezeket nem sikerült jól összefűzni. Jól találta meg a szerző azokat az élet fordulatokat, amelyeket érdemes megírni, de nem sikerült összefűzni őket egy regénnyé, erős karakterrajzokká, nagy egész fókuszált figyelemmé, és ezt tényleg elképesztően sajnálom.

Kedvenc részem: Isti. Baszki. Zseniális karakter és zseniális szál, és hát, lássuk be, reprezentatív is. Egy jóvágású normális harmincas arc felajánlja, hogy elveszi egy fiatal szüzességét és beavatja a nem széttraumatizáló és nem ’figyelmetlenségből akár fájdalmat is jelentő’ szex világába, amelyet a meleg életút sok esetben jelent. Egy csomó srácnak, akit ismerek trauma volt az első meleg szexuális élménye, csak örültek, hogy végre megtörtént, és ezt úgy érzem, nem is lehet elég sokat tematizálni, miközben, persze, érzelmileg ez a biztonságos, figyelmes, de érzelem nélküli szex is szét tud vinni valakit. Köszönöm, hogy ez jól van megírva. Talán a legjobban az egész regényben.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak hangulatokra, mert abban tényleg jó ez a szöveg. A kétezres évek fiataljainak, akiknek a gépterem az egy jól érthető valóság. Olyanoknak, akik olvasnának valami más elbeszélést, akkor is, ha az fókuszálatlan, és persze mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Moesko Péter: Őszi hó
Kalligram, 2022
296 oldal
Így olvastam: Három nap alatt a legdurvább egyetemi időszak mellett, de tényleg baromira érdekelt, mit csinált megint a szerző, és vitt a belső feszültség is, hogy tényleg nem működik-e. Hát, így.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben. Most két fejben dolgozós bejegyzés verseng egymással, hogy melyik lesz a következő meglátjuk, de a biztos csak az, hogyha a következő bejegyzésig ne feledjétek, hogy úton vagyunk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Moesko Péter: Őszi hó

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy számomra nagyon várt könyvről, Moesko Péter első regényéről fogok nektek mesélni. A szerző debütáló novelláskötete körül egyaránt erős a szakmai és olvasói lelkesedés, én is írtam róla a blogon (itt), mert izgalmasan használ LMBT+ karaktereket, most pedig próbát tesz a nagyobb lélegzetvételű prózában, a következő bejegyzésben mesélek majd, hogy mit gondolok erről, de előtte a szokásos rövid ajánló:

Felnőni. Valahogy fel kell nőni. Ezzel a dübörgéssel kezdené minden gondolatát Moesko Péter regényének főszereplője, ha a szerző nem az elfojtás változatlanságát állítaná a szöveg középpontjába. Márton a középiskolás legjobb barátjával Budapestre kerül egyetemre, megismerkedik Katával, az egészen különböző karakterek pedig olyan döntések előtt állnak, amelyek már az egész életükre hatással vannak. Rá kell jönniük, hogy melyik család olyan, amelyet el kell hagyni? Mit jelent melegnek, értelmiséginek, kivándorlónak lenni? Mi történik egy barátsággal, amelynek már az alapjai is imbolyognak, és melyek azok a remények, amelyről csak az olvasó tudja, hogy pusztán kecsegtetnek?

A következő bejegyzésben bővebben minderről!

Szilvió

Májusi summa

Sziasztok,

itt egy újabb hó vége, ami számomra konkrétan most felfoghatatlan, miközben a hónap eleje óta annyi idő telt el, mint máskor egy év alatt. Nyilván túlzom, de fontos látni, hogy tényleg durva volt ez a május. Az előző hónap végén befejeztem a szakdolgozatot, most május elején elég sokat vett ki az egyetem, utolsó beadandók, utolsó referátumok, közben szuper lehetőségek is beestek, volt egy szuper potcast meghívásom, amit majd heteken belül hallgathattok, részt vettem a Kortárs Folyóirat budapesti lapszámbemutatóján, ami egy fantasztikus este volt, a tudományos munkában egy ideig biztosan utoljára előadhattam a Károlin A nyelyvkeresés etikája című mind szakmailag mind emberileg elképesztően sokat adó konferencián, és közben tényleg hétfőn délután realizáltam, hogy bizony summát kell írni. Hét könyvet szereztem a hónapban, ötöt olvastam el, sok közülök csodálatos volt és elképesztően lelkesít, de nézzük sorba:

Hét könyvet szereztem májusban:

Sara Stridsberg: Álmok sivataga
Valerie Solanas egy nagyon izgalmas karaktere a femisita történelemnek, akit a társadalmi emlékezet leginkább úgy őriz, mint a nő, aki meglőtte Andy Warholt. És közben azt hiszem az egész merényletnek a nagy metaforája, hogy a nagy alkotó elleni merényletnek nem esztétikai vagy bármilyen etikai motivációja volt, hanem egyszerű szerzői jogi kérdések, félreértések. A feminista történetírás őt klasszikusan egy olyan karakternek ábrázolja, akinek teljes joggal elege lehetett a férfiaknak, gyerekkorától férfiaknak kiszolgáltatott skizofrén karakter volt, aki a hajléktalansággal és a prostituált léttel is találkozott. Sara Stridsberg svéd író az ő regényes életútját mutatja be fontosnak tűnő elképzelt monológokon és beszélgetéseken keresztül, azt hiszem szuperempatikus lesz az elbeszélés, de nem bánom, sőt.

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl
Hátő. A ház az égszínkék tengernél (értékelés itt) után egyértelmű, hogy olvasom a szerző frissen megjelent könyvét is, ami még elég bizonytalan számomra, hogy miről is szól, de ez elég jó helyzet az előző könyv összefoglalhatatlan cselekményét ismerve. Ez a regény a gyászról és a halálról szól egyfajta teaházi modellbe téve a purgatórium-révész hajója diskurzusokat, lesz egy ügyvéd karakter, aki még nagyon szeretne élni… És nem tudom, de biztosan baromi kedves, vicces és fontos lesz. Annyira, hogy majd egy picit ebbe is belehalok. De nem baj, várom.

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
Na ez! Jó, nyilván túlzás így kezdeni, mert hogy ez a könyv 160 durván nagy betűkben szedett oldalon keresztül sokszor és kevésbé sokszor elmondott tanácsokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedj te kezdő íróként, hogyan építsd fel a karakteredet és a kis világukat, és hogy egyáltalán, hogyan legyél jófej íróként is. Ez megint egy olyan szöveg, ami nem váltja meg a világodat, de segíthet abban, hogy rákérdezz dolgokra a szereplőiddel kapcsolatban, én például végre megfogalmaztam, hogy Beninek, mint a regényszereplőmnek mi a legnagyobb félelme… Azért van ez a könyv a polcomon, mert nagyon szép és lelkesítő szöveg, amibe elég belelapozni ahhoz, hogy kedvem legyen lelkesen írni Benit, és egy olyan szövegnek érzem, ami nem a nagy igazságok forrása, de ha tudatosabban és kedvesebben akarok dolgozni, akkor vissza lehet hozzá térni, legalább az általam kiemelt részekhez, vagy amúgy az egészhez. Tényleg gyors olvasmány, de szép, és klassz, hogy megjelent magyarul.

Deres Kornélia: BOX
Ennél a könyvnél is bátran hódolhatunk a kortárs irodalom fülszövegeinek ragyogó értelmetlenségében, de Deres Kornélia új könyvvel jött, a Bábhasadás az egyik kedvenc kötetem, ami a szerző előző verseskötete, meg egyébként sem kérdés, olvasom majd, ha jól olvasok korábbi publikációkat, lesznek benne humorosabb és politikaibb, közéletibb szövegek is, várom, hogy így lesz-e, nagyon várom, hogy nagyon jó legyen nekem ettől a könyvtől.

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Völgyi Anna előző könyvét, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám!-at (értékelés itt) összességében eléggé bírtam, bár látszódott, hogy bizonytalanul döcög a szépirodalom és a női regények határán, és a szerkesztés hiányával is meggyűlt a baja. Azóta Anna több irodalmi folyóiratban közölt tök izgalmas tárcákat, novellákat, ebben a regényben pedig két mentálisan beteg karakter epizódokra tördelt szerelmes történetét olvassuk. Szintén van bajom a könyv szerkesztéssel, helyenként giccsbe fut, máshol túl nagy állításokat tesz a szereplő, izgalmas viszont, hogy próbál férfi nézőpontból írni. Még nem fejeztem be, de az biztos, hogy Anna regénnyi szövegének nagyon jót tenne egy erős szerkesztés, kéziratépítés. Hosszabban meg pontosabban erről persze csak majd, ha befejeztem a könyvet.

Moesko Péter: Őszi hó
Moesko Péter előző könyve, a Megyünk haza (értékelés itt) elképesztő fénye a fiatal kortárs novellairodalomnak, ezért tök lelkesen írtam róla korábban a blogon, sőt, a szerzővel interjút is készítettem annak kapcsán (lásd itt), hogy jó LMBT+ karaktereket mozgat, és amúgy szépen tematizálja a saját melegségét is az irodalmi működése közben. Szóval az új könyvét, ami talán megfelel a kortárs irodalmi nyomásoknak, talán minden csak begyakorolt és a valóságalap nélküli mantra ezekkel a nyomásokkal kapcsolatban, de történetesen regény, én egészen konkrétan elképesztően vártam. Három karakter felnövését ígéri a fülszöveg, a kísérő szövegekben nyoma sincs az LMBT+ témának, miközben hát, egyrészt tök jól, másrészt kevésbé jól, de biztosan eléggé foglalkoztatja a regényt a főhős melegsége. A szereplők felnőnek, a városba kerülnek, kiábrándulnak, Moesko Péter írta, azt hinné az ember, hogy ez konkrétan álmaim könyve lesz, és sajnos nem igazán lett. Miközben tele van a szöveg izgalmas pillanatfelvételekkel és olyan lehetőségekkel, amelyeket megragadva egy zseniális Moesko próza lehetett volna, sajnos nem volt az, a következő napokban remélem lesz időm elmesélni, hogy mi minden miatt érzem ezt.

Maylis de Kerangel: Hozzuk rendbe az élőket
Na ez a könyv megint olyan! (És lesz még egy ilyen kezdésem, csak szólok.) Csak a felénél tartok, de ez most az a könyv, amit úgy olvasok, hogy semmi, de semmi dolgom nincs vele, nem kell írnom róla, csak úgy gyanútlanul olvashatom, és Ó TE JÓ ÉG, HOGY EZ MENNYIRE ZSENIÁLIS. Szóval ez a könyv a szervdonorációról szól. Egy 19 éves srác agyhalott srác és a családja történetét követi, akiknek azt a nehéz döntést kell meghoznia, hogy lekapcsolják a gépről a gyerekülket. A történet nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy elmondja, miért nehezebb egy agyhalál esetében lekapcsolni valakit a gépről, aki kvázi halott ugyan, de a gépek lélegeztetik, van testhője, mesterséges pulzusa, nem olyan, amilyennek egy halottat képzelünk, így nehezebb megküzdeni a halál tudatával a hozzátartozóknak, ám közben a donáció történetekben minden perc számít. A regény narrációja nagyon érzékeny mikrofigyelemmel dolgozik, nagyon pontos és szép nyelvvel tér vissza az élők test és élettapasztataihoz is, miközben minden emberi, gondolati tényezőjét felmutatja egy ilyen krízishelyzet egyetlen napjának. Gyönyörű regény, gyönyörűen megírva, nagyon feszített, lassú, szépirodalmi nyelven szól, nagyszerű olvasni.

Öt könyvet olvastam az elmúlt hónapban:

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
(Fent már írtam róla.)

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Figyelem, haladás, úgy olvastam el végre egy könyvsorozat következő részét, hogy nem volt a nyakamon a frissen megjelenő következő rész. Jegyzem meg, sajnos. A Csellengő gyerekek sorozat első és második részéről volt már szó a blogon (az elsőről itt, a másodikról itt), azok aktívan és nagyon szépen foglalkoznak LMBT+ témával, ebben a részben ez nem igazán volt jellemző, így erről nem készül kifejezett értékelés, bár továbbra is lelkesen ajánlom majd az egész sorozatot, például a még nem megjelent májusi Humen magazinban. De a könyvről. Hát, ez a sorozat rendesen szintet lépett az abszurditásában, de közben csodálatos és kedves továbbra is. Az ifjúsági portalfantasy történet volt már krimi, viktoriánus horror, és most egy idő- és világutazós kalandregénybe csöppenünk, ahol a tét nem kisebb annál, minthogy az Édesség nevű világ végleg elpusztul-e. Főszereplőként egy plusz kilóival küzdő sellőt követünk, aki a sellővilágban mélyebbre tudott úszni bárkinél visszacsöppenve a világunkban azonban ismét értéktelennek érzi magát. Az, amit ez a sorozat az elfogadással csinál, az fantasztikus, és nem tudom, hogy leírtam-e már valaha, de Christopher a kedvenc karakterem, örökké.

Guliermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
Az Angliába emigrált kubai kultszerző első regénye ez a könyv, amely Kutasy Mercédesz csodálatos fordításában jelent meg magyarul 2020-ban. Akkor az irodalmi életben elég nagy volt a lelkesedés körülötte, lévén, hogy szintén egy délamerikai klasszikus szerző szövegéről van szó, amely azonban nem a régióból a világirodalmi piacra került irodalom nagy részét jelentő mágikus-realista, hanem az angol hagyományok, és James Joyce munkássága felől érkezik egyfajta nyelvi leleményes, koraposztmodern irodalommal. Merthogy a Trükkös tigristriónak nincs igazán cselekménye, a nyelvi regiszterek között is bátran kísérletezik, még stílusparódiák is találhatóak a szövegekben. A közös a szövegekben, hogy egy erősen könnyed ötvenes évekbeli Kuba világot közvetít szerhasználattal, művészetekkel, tánccal, rummal, nádihegedűvel, azzal pont nem. És miközben teoretikusan persze ez baromi izgalmas regény, ami jól van megírva, tele van szóviccekkel, nyelvi leleményekkel, amelyeket a fordító ügyesen ültetett át, mégis a több mind ötszáz oldalas és durván sűrűn szedett szöveg kifárasztott olvasóként, nem tudtam végig tartani a lendületet. Ezzel együtt sokat gondolok a könyvre, még sok gondolkodni valóm van rajta, de nem tartotta fent végig az érdeklődésemet, ezt kár is volna tagadni.

Moesko Péter: Őszi hó
(Fent már írtam róla.)

Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy
És végül ide még egy NA EZ! Úgy tűnik feszes nyelvű és bátor vállalású könyveket szeretek mostanában választani, ha csak szórakozáshoz keresek könyveket, vagy pihenésképpen olvasnék pár oldalt. Ez a regény is ilyen. Egy pireneusi kis közösségről beszél, ahol egyetlen villámcsapás képes elvinni egy embert, és ezzel az egész közösség és a hegy történeteit meg tudja változtatni az idő. Mozaikos elbeszéléseket látunk boszorkányokon, állatokon, a közösségbe betérő, visszatérő, és mindig is ott maradó embereken keresztül, ami együtt összeáll ennek a hegyi közösségnek valami különleges leírásává. Titkos utak húzódnak házak és házak között, az elkóricáltak között akad valami különös empátia, és persze, valahogy minden elbeszélő és minden szereplő egyelővé tud válni, nem közjogi vagy bármilyen más, a hegytetőn ismeretlen értelemben, hanem csak úgy, hogy neki is van egy elmesélhető története. Mindenkire igaz az, hogy ő is látott dolgokat, ő is csinált valamit azon a délutánon, neki is van dolga a családja vagy a közössége felé, a történeteik pedig mind-mind elmesélésre érdemesek. Gyönyörű könyv, nem hiszem, hogy olvastam már korábban ennyire radikálisan a természettel együtt létező, mégis, velejéig modern és pontos, erős szépirodalmi szöveget, őrültnagy lelkesedéssel ajánlom nektek.

Blogoltam? Nem, de blogolni fogok!

Lássuk be, nem blogoltam. Júniusban viszont szeretném visszanyerni a lendületemet, több szöveg is várja, hogy olvassam, Moesko Péter kötetéről szeretném napokon belül hozni a tartalmakat, és egyáltalán. Nyilván olcsó kifogás volna, mert ezen a blogon minden hónap Pride hónap, ráadásul Magyarországon júliusban van a Pride, mégis szeretném, ha a június akár még extrán pörgős is volna, hogy aztán beálljon valami tisztességes szuper kis rend.

Ennek szellemében megyek most, de csak rövid időre, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Márciusi és áprilisi summa

Sziasztok,

mondanám, hogy új hónap vége, új summa, de ez idén nem volt ennyire egyértelmű, ráadásul ezen a hóvégen két hónapot nézünk össze, szóval. A március-április sem volt a világ legpörgősebb hónapja ezen a blogon, a márciusomat egy elhúzódó covid megbetegedés, az áprilisomat az így torlódó korábbi vállalások és a végre leadott szakdolgozat húzta el, most viszont helló, helló, újra itt vagyok, ahogy egy nem igazán meleg könyves, nem igazán blogger mondaná, akit Kovács Ákosnak hívnak. A két hónapban 11 könyvvel bővült a polcom, 9 könyvet olvastam el, és már nagyon vártam, hogy meséljek nektek a szuper olvasmányaimról!

11 könyvvel bővült a polcom:

Catherine Millet: Mesés gyerekkor
Amikor a szerző Magyarországon volt (valószínűleg szintén 2017-ben, ami csak nektek nem tűnik önismétlőnek még, mert ti sorban olvassátok a bejegyzést, de én nem sorban írom), akkor ezt a könyvét mutatta be, és én úgy ültem fel a lelátóra – késve érkezve a bemutatóra –, hogy nem figyeltem a lányra, aki tolmácsgépet adott volna, így csupán a kérdésekből következtethettem arra, hogy ez a nő zseni lehet. Pár hete olvastam a Cathrine M. szexuális életét, a szerző első regényét, ami tovább győzködött erről, és egy nőnapi akcióban megvettem ezt a könyvet, ami valószínűleg egy mérsékelten mesés gyerekkorról vall majd, külvárosról, az ötvenes évekről, könyvekbe és olvasásba elbújó gyerekelbeszélőről, bizonyára ismét pontos és szókimondó próza, várom, hogy olvashassam.

Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja
Hevesi Judit második, Holnap ne gyere című kötete is 2017-es, és akkor nagy hatással volt rám az az egyszerű, de jó metaforákban, metaforikus helyzetekben dolgozó líra, amit a szerző művel, és régóta szemeztem is az első kötetével, de eddig soha nem vettem meg. Sajnos csak pár versnyi időig tudtam belevetni magam, látszólag is egy első kötetről van szó, működni látszik benne ugyanez a második kötetben jobban kidolgozott nyelv, és igazából többet olvasás után tudnék csak róla mondani.

Danyi Zoltán: A rózsákról
Danyi Zoltán regénye úgy tűnik a magyar irodalomnak az egyik nagy friss berobbanása, és nagy öröm volt olvasni, meg egyetérteni, fejben vitatkozni a széles kritikai párbeszédben elhangzottakkal. A regény főhőse egy rózsatermesztőnek a gyermeke, aki egy meglett férfi már, amikor találkozunk vele, de a fiatal felnőttségére is gyakran emlékezik vissza, amikor az apjával sokat dolgozott a rózsák szállításával. A regény nagyon erős teljesítménye, hogy egy autisztikus, kényszeres szereplő nyelvét ragadja meg, aki számolja a perceit, tudja, hogy nem mozdulhat el az ablaktól, amíg le nem megy a nap, és keresi mindenben a jeleket, a pusztulásba vívő és a túlélést jelentő elképesztően abszurd jeleket. A történet egy pontján kiderül, hogy daganatot diagnosztizálnak a nemiszervében, ami tovább erősíti a nézőpontja zavartságát (mármint a történetvezetés nagyon pontos, tényleg zseniális Danyi, a narrátora bizonytalan), és sajnos a regény felénél ezek a helyzetek lassan feloldódnak, mintha egy másik regényt olvasna az ember, amiben hol lassan, hol hirtelen a szereplő minden gátlása és korlátja átszakad. Nagyon furcsa volt végigolvasni, sajnálom, hogy egy ilyen zseniális szöveg így megtört, az első 260 oldal viszont tényleg fantasztikusan jó, minőségi, pontos és jól olvasható szöveg.

Irene Sola: Énekelek, s táncot jár a hegy
És ha már minőségi és pontos szövegeknél járunk, íme még egy, ami zseniális ökológiai figyelemmel dolgozik. A szöveg, talán regény, kis jelenetekkel, mágikus realista pillanatokkal dolgozik egy egyszerű történet kapcsán: egy férfit a hegyen agyoncsap a villám. A férfi azonban egy hegyi költő volt, akinek a versei elszálltak azzal, hogy kimondta őket, és magára hagyta verstelenül a hegyet, a családját, a barátait, a vélt vagy valós boszorkányokat, és egy nagyon különleges és érzékeny világot. Ezt a szöveget lassan olvasom, annak veszélyével, hogy nem fog minden összeállni belőle, de közben egy pillanat alatt újra és újra rá lehet csatlakozni arra a rendkívül szép és ökológiailag és esztétikailag is izgalmas nyelvre, ami ebben történik. Merthogy nézőpontokat kap a hegy, a villám, az állatok, boszorkányok, falusiak, barátok. Túlzásnak tűnt, hogy minden ismerősöm mindenkivel elolvastatná ezt a könyvet, de megértem és osztom a lelkesedésüket, az a szép és türelmes figyelem, amit a beszélők a természettel, a sorssal, a mágiával, a bármivel szemben tanúsítanak, kétségtelenül megkülönbözteti az olvasást bármilyen más korábbi könyvélménytől.

Marie Aubert: Felnőtt emberek
Ettől a könyvtől valamennyire Sally Rooney érzetet vártam, és amúgy hozta is azt, szintén vicces a címadás, hiszen vagdalkozó negyvenéves lánytestvérekről van szó, mégis valahogy talán nagyobb téteket mozgatott ez a szöveg, mint Rooney sivár, de zseniális regényei. Aubert karaktereinek nem a XXI. századi traumák jutottak, hanem valódiak, vagy hát, örökök, a gyerekvállalás és a testvéririgység kérdése áll a regény középpontjában, arról beszél, hogy kit szerettek jobban, ki vágyik több figyelemre, ki örökli meg a családi nyaralót, és hogy ki az, aki mindig is kívül érezte magát ezen a működésen. És ebben a kívüllétben van egy erős Sally Rooney-s figyelem, ami a letisztult nyelvi működésekben is látszik, de közben pedig jó, hogy nem pont ugyanaz, Aubert szereplőinek a hibáit nem oldja fel az, hogy nincsenek XXI. századi morálok, mert a hibák is az emberi jóérzés mentén tűnnek hibáknak, de közben itt is fontos, hogy csak a lázadó nézőpontot látjuk. Nem tudom mi van ezzel az összehasonlítással pontosan, mindenesetre biztosan figyelni fogom az írót, és biztosan az új novelláskötete is hamarosan a polcomon lesz.

Rokon Ilonka evangéliuma
EZ A KÖNYV. Jó, valójában ez a könyv kinyomtatott internet. Mémek vannak benne, amik a Rokon Ilonka Copyright Facebook oldalon találhatóak, de közben valahogy botrányosan jól más minőségben tűnnek fel könyvként. A képek angyalkás, cicás, virágos kollázsokból állnak, középpontjukban szeretett szüleink, nagyszüleink nagy mondásaival az életről, minthogy a bab talán nem fingat annyira, ha kifőzöd szódabikarbónával, vagy hogy ne igyuk meg az üdítőt, mert az a vendégeknek van. A könyv és az oldal vajdasági, de azt hiszem elképesztően unikális dolog, mindannyiunknak van egy ilyen Ilonka nevű rokonunk, aki lehet, hogy nem is a rokonunk, lehet, hogy nem is Illonka, lehet, hogy nem is nő, de mindenről megvan a véleménye, mindent ért, és mindent szeretetből csinál, csakhát ez a szeretet tud furcsa dolgokat. Terék Anna nagyon izgalmas esszét írt arról, hogy ezeket a mintáinkat figyelve olyan, mintha toxikus szeretettel lennénk nevelve, nekem picit Nádasdy Ádám A hazafiúi hűségről című verse is eszembe jutott, amiben arról ír, hogy a hazát úgy kell szeretni, mint az édesanyánkat, hogy nem vesszük észre, hogy büdös, és hogy amikor a régmúlt idők szépségeire emlékezik vissza, nem vehetjük észre, hogy sosem volt szép. Ez a könyv is egy ilyen hazaszeretet könyv. Sokféle dolgot észrevesz, de csak mosolygunk, nem tesszük szóvá, így jó mindenkinek. Nagy kedvencem ez a könyv, sokszor forgatom, forgatjuk barátokkal egymás között.

Zoltán Gábor: Orgia
Nagyon kemény volt ez a könyv, vagy hát, új és letaglózó, de közben a hétköznapiságában volt az. 1944-ről szól, arról a télről, amikor a nyilasok átvették az uralmat Budapest felett és a védett házak meg bármilyen lakásbéli bujdosóhelyek nem jelentettek már senki számára biztonságot. A szerző egy olyan szereplőt mutat be, aki épp csak véletlenül talál rá a nyilas élet útjára, és azt követjük, ahogy egyre inkább a saját identitásává válik a nyilas identitás, ahogy egyre kevésbé veszti el a mindennapivá váló elképesztően durva brutalitásra való reflexióját, és ő maga is az erőszakszervezet láthatatlan, de működtető részévé válik. Most ez a probléma amúgy elég sokszor feljön a barátaim között, erről a könyvről is sokat beszélünk, a Besúgó sorozatnak is talán ez lesz a tétje a legutóbbi, pénteki rész alapján, és bár nem tartom a sorozatot magát annyira sikerültnek – mert elnagyolt és leegyszerűsítő, és nem beszél a rendszerváltás előtti alternatív mozgalmak szellemi gazdagságáról, olvasottságáról, kultúrájáról –, de ezt az emberi problémát a sorozat is nagyon jól tematizálja. A könyvben pedig nekem az volt a rémisztő, hogy minden brutalitás és erőszak mennyire mindennapi és nem elidegenítő. Nagyon jó könyv, a családtagjaimmal is elolvastatom a nyáron.

Závada Péter: Gondoskodás
Závadáról mindig ódzkodom írni, mert nem szeretem igazán az első két kötetét, a Roncs szélárnyékban viszont nagyon jó irányokat lőtt be, és erről a könyvről is kevés konkrétumot ugyan, de mégis izgalmasakat olvastam, egy kedves barátom lelkesítő interjút is csinált vele, így félve, de ideje volt beszereznem egy példányt belőle, hamarosan pedig olvasom is majd.

Borda Réka: Égig érő csalán
Nagyon vártam Borda Réka regényét, régóta beszélt arról, hogy lesz, sok részletet is publikált, és kíváncsi voltam rá, így a megjelenése után nem sokkal meg is vásároltam. A szöveg egy családon belüli szexuális gyermekbántalmazás történetét, és annak évtizedes tabulétét ragadja meg, izgalmas szöveg, ami jól, mértéktartóan merít az erőszakot tematizáló irodalmi hagyomány formai jegyeiből. Egy kortárs idősíkot és egy darabos, visszaemlékező gyerekkor történeteit követjük, helyenként álomszerűen pontos képelemeket rögzít a beszélő, hogy azon át a családi feszültség kitakartságát is érzékelje. Kiemelkedik a szöveg viszont ebből a hagyományból azzal, hogy vállalja az egész családi toxikus férfi és nőképeknek és tabuműködéseknek a leírását, és nem egy mikrotársadalmi valóságot látunk, hanem valódi közösséget, kisvárosi pletykákat és a nagy Budapestet, Londonból hazatérő unokatestvért, sok megtört rokont, akik nem tudják fenntartani a látszatot, de nem képesek szembenézni sem a megtörténttel. Talán a regényben van egy erősebb romlott, tabuizáló vidék, ahol ez megtörténhet anélkül, hogy a nők és a közösségek észrevennék és egy biztonságos nagyváros ellentételezés, az elbeszélő párja messze idealizált karakter, akit ez a tabu meg is tör, ez a vidék város szembeállítás azt hiszem lehetett volna árnyaltabb a regényben, de ezzel együtt is bátran ajánlom, furcsa módon pihentető könyvvé válik azzal, hogy pontosan van megírva, és közben benne marad az ember fejében az egész, ez szintén jó benne.

Rajk László: A tér tágassága
Nagyon fura a viszonyom ehhez a könyvhöz. Talán azért, mert kedvelem Rajk László építész munkáit, meg egyébként is szívesen olvasok a 70-es, 80-as évek ellenkulturális, mozgalmi, művészeti törekvéseiről, de közben nagyon sok olyan fenntartásom van az SZDSZ-es elittudattal szemben, amik közül több talán nem is vállalható – a szerkesztés közben most látom, hogy ez a mondat csúnyán antiszemitának is tűnhet, nem felekezetiek, származásbéliek az SZDSZ-szel kapcsolatos fenntartásaim -. Talán azért sem szerettem ezt a könyvet, mert hosszú volt, és közben nem az érdekes, tűrt, tiltott rendszerváltás előtti, körüli szellemi pezsgés volt az igazi fókusza a szövegnek, hanem az, hogy fel legyen mondva a szerző élete, és miközben ez tök jó mikrotörténelmi, oral history anyag, ami képes vallani arról, hogy milyen volt Rajk László számára a történelem, a szerkesztők nem akartak többet ennél. Rajk munkáiból kiragyog a figyelem, a pontosság, de mégis, a klasszikus építészeti keretek közül való kilógás, ez pedig egy olyan interjúkötet, ami ehhez képest botrányosan konzervatív, és hiába van tele jó mondatokkal, gondolatokkal, történetekkel, valahogy mégis a szenvedésem marad meg erről a könyvről, hogy ez egy jól adatolt történelmi forráskiadás, és nem egy fontos, Rajk Lászlót minden elemében tartalmazó anyag. Sajnáltam, de még így is, örülök, hogy olvastam, remélem lesznek majd más, művészibb, Rajk szelleméről bátrabban gondolkozó könyv is a jövőben.

Michael Donhauser: Kérvény a réthez
A könyv elém hullott a semmiből: egy szabadon elvihető könyveket tartalmazó polcon volt, amelyet egy barátomat várva lapoztam át, és ott volt ez a verseskötet, aminek a címe nagyon régóta ott van a jegyzeteim között, mert egyrészt milyen jó cím, másrészt a kötetet Szijj Ferenc fordította, aki generációnk számára az egyik legnagyobb minta, és mert a József Attila Kör és a Jelenkor közös kiadása, szóval van az egésznek egy ilyen szellemi fontossága is. A címe nyilván ma egy nagyon markáns ökológiai lírakötet címe lehetne, itt csak bele-belekapva a nyelv és a mondatformálás, a hiányos mondatok tömege, és a jelentés homályossága tűnik inkább kötetszervezőnek, de csak pár verset olvastam eddig, viszont abszolút örülök, hogy az univerzum megajándékozott ezzel a könyvvel.

9 könyvet olvastam a két hónap alatt:

Esterházy Péter: Javított kiadás
Mindig szóba kerül, hogy mi igaz ebből a könyvből, de közben ez engem egyáltalán nem érdekel, mert katartikus olvasni. EP épp lezárja a Harmonia caelestis című hétszáz oldalas könyvének a kéziratát, amiben arról ír, hogy az apját ugyan életében kisemmizte a történelem, az mégis becsületes, tisztességes nemeshez méltó életet élt. A kézirattal való munka közben azonban kiderül számára, hogy az apja besúgó volt, a Javított kiadás pedig a HC-t próbálja újrapozícionálni, mondván, ez is az apja. EP pedig ebben a regényben néz igazán szembe nevének és a történelmi viszonyainak terhével. A szövegben egyszerre olvassuk a jelentések szövegét, a szerző olvasás közben zajló életének lejegyzését és a HC vonatkozó bejegyzéseit, egy roppant izgalmas EP könyv, amiből tényleg nem az autobiográfia, önéletírás kérdés a legizgalmasabb. Már olvastam egy vizsgára korábban, és egyszer már azelőtt is elkezdtem, azért, mert rájöttem, hogy sokat írok az apámról, és kíváncsi voltam másokra, akik az apjukról beszélnek, de többedszer olvasva is nagyon frissítő volt, talán hetek óta az első könyvet jelentette, amit szerettem olvasni és be is fejeztem.

Danyi Zoltán: A rózsákról
(Fent már írtam róla.)

Marie Aubert: Felnőtt emberek
(Fent már írtam róla.)

Rokon Ilonka evangéliuma
(Fent már írtam róla.)

Zoltán Gábor: Orgia
(Fent már írtam róla.)

Erdős Virág könnyei
Erdős Virág úgy sír, ahogy sírni érdemes, és ezt nagyon szeretem benne. Egyszerre kedvelem nagyon azt, ahogy kiáll társadalmi ügyek mellett, és azt, ahogy egyszerű szerkezetű, érthető, esetenként szinte bamba versekben beszél ezekről. Amikor meghallottam, hogy érkezik egy kötete a pandémiáról, ami alatt ő ételfutárnak állt, azt éreztem, hogy végre olyan a világ, hogy pontosan érteni fogjuk Erdős Virágot mind. A mémjeit, a várostapasztalatát, a társadalmi érzékenységét. És valójában egy ilyen kötet is született, egyszerre ír a rendőrökről, akik hajléktalanokat vegzálnak és az irodalmi intézményrendszer, és egyáltalán a kritikai élet visszásságairól, Erdős Virág pedig szabadon ír, ahogy a biciklisfutárok szabadon cikáztak keresztül a bezárt városon. Nagyon izgalmasnak tartom ezt az anyagot, írtam róla a Tiszatáj Onilne-nak, azt hiszem ez a valaha volt legkedvesebb kritikám.

Borda Réka: Égig érő csalán
(Fent már írtam róla.)

Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt
Eddig nem olvastam ezt a könyvet, és ez érthetetlenül volt így, hiszen roma meséket kutatok, Tóth Krisztinának ez a könyve pedig egy kedves mesét mond el egy roma lányról, akit egy dézsában találtak, és aki beszéli az erdő nyelvét, az emberét viszont nem. A szakdolgozatomban azt írtam róla, hogy három összefüggő mesét tartalmaz, amelyek megidézik Lakatos Menyhért és Szécsi Magda klasszikus roma meseírók szövegének a világát, ám azok komplex történetvezetését leegyszerűsíti, gyerekek számára is befogadhatóvá, könnyen követhetővé teszi. Szereplői biztosan felismerhetőek a többségi romaábrázolás mintái szerint: a házaspár az erdőben kóborol, gyűjtögetnek, ritkábban tyúkot lopnak, jól ismerik az erdő hangját és félnek a falubeliektől. A három boldog véggel záródó befejezett mesén keresztül az értelmi sérültség, az örökbefogadás vagy testvéri szeretet próbatételének begyakorolt mondatai is újramesélhetőnek bizonyultak, és ezzel Tóth Krisztina ügyesen szintetizálja a gyerekirodalomnak és a roma meséknek az elvárásait. Borzasztóan egyetértek magammal továbbra is. 🙂

Rajk László: A tér tágassága
(Fent már írtam róla.)

Blogoltam?

Blogolgattam, mondhatjuk, nem az igazi módján alakult ez a két hónap, de legalább vége van, és szerelmes és béke van, vagy hát, ő, nos, egyik sincs, mindegy. Márciusban az egyetlen bejegyzésem a februári summa volt, amit amúgy egy klassz bejegyzésnek tartok, mert a február számomra nagyon zsúfolt hónap volt, áprilisban viszont volt végre értékelés, Kalapos Éva Veronika Ezek voltak az apák című könyvéhez, alternatív fülszöveg is készült hozzá, és ez a summa növelhette volna még az áprilisban megjelent bejegyzések számát, de erről, ha néhány órával is, de lecsúsztam.

Másutt is meg-megjelentem:

A Humen Magazin első idei – márciusi – számában nyolc magyarul 2021-ben megjelent LMBT+ regényt ajánlottam, amelyeket érdemes 2022-ben is kézbe venni, emellett az áprilisi Alföld és az áprilisi Kortárs is közölt kritikát tőlem, az Alföldben Ferencz Mónika Búvárkodás haladóknak című izgalmas nyelvi és formai megoldásokkal dolgozó, fontos feminista és ökológiai gesztusokat tevő verseskötetét, a Kortársban a szintén kísérletezni próbáló, ám a kísérleteket alig eredményesen bemutató Karácsony Zsolt Függőleges állat című verseskötetének a sikerületlenségét próbáltam megérteni. Emellett gördült tovább az Eközben Szegeden szekér, a két hónap alatt négy szöveg jelent meg tőlem, illetve korábbi tárcák elkezdtek a Szeged.hu-n is megjelenni, ami hatalmas öröm számunkra, május 10-től pedig a friss bejegyzések is ott lesznek olvashatóak majd először, ami hatalmas öröm számunkra, hisz egyrészt kitörést jelent a mi saját kis működésünkből valami intézményrendszeri, hivatalos felé, másrészt több olvasóhoz, nagyobb közösséghez érhetünk el ezáltal, hiszen itt tényleg Szeged város önkormányzatának a kultúra rovatáról van szó, és hatalmas öröm, hogy a készítők meglátták bennünk ezt.

Amúgy pedig leadtam végre a szakdolgozatomat, dolgozom az utolsó félév vállalásain, gondolkozom azon, hogy milyen lesz majd az úgynevezett élet, fantáziálok arról, mennyi mindent lesz kedvem újra olvasni, ha már nem az egyetem mondja meg, mire kell figyelnem, és közben igyekszem, tudjátok, ahogy az Egy különc srác feljegyzései végén van: nem menekülni az élet elől.

Rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 37 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén