Egy meleg srác olvas

Sziasztok,

a mai bejegyzést nehezen kezdem el. Picit talán írok is egy könyvről, meg nem is, de azért, persze, inkább írok, de Didier Eribon Visszatérés Reimsbe című könyve nem az a blogbejegyzéses könyv. Édouard Louis magyarul megjelent könyvei után lelkesen vágtam bele Eribon könyvébe, de zavarbaejtő kötet úgy is, hogy irodalommal foglalkozva meg elsőgenerációs értelmiségiként és kisebbségi irodalmakat kutatóként meg queer aktivistaként igyekszem képben lenni a társadalomelméleti dolgokkal. Didier Eribonról azt írja a kötet bioja, hogy nemzetközi szinten napjaink egyik legjelentősebb gondolkodónak tartják számon, és a szerző minden elméleti tudását beletette ebbe a mégis lírai és nagyon vallomásos szövegbe. De nézzük közelebbről:

Didier Eribon könyvéről azt hiszem két irányból lehet beszélni, és nem kérdés, hogy az egyik közel áll hozzám, a másikat pedig én is csak igyekszem érteni. Egyszerre mély, lírai, pontos önéletírás és egyszerre esszéregény. A szerző különösen mély intellektusa átragyog az írásán, én pedig azt hiszem ezt felületesebben csak ugatni tudom, de nagyon igyekszem majd itt is. Az egyszerűnek tűnő elbeszélői helyzet – témamegjelölő cím – visszatérése Reimsbe, egy nagy szembenézésre hívja meg az olvasóját.

Didier Eribon, aki a queer világ irodalomelméleti és szociológiai valóságának az egyik legjelentősebb szerzője hosszú évtizedek óta, szembesül azzal, miért nem találta meg sosem magát igazán a társadalomelméleti munkái mögött. Pontosan érti, miért kell a nagyváros, különösen Párizs a francia és peremvidéki meleg fiataloknak, tudni vélte, mi vonzotta őket oda, tudni vélte, hogy miért működnek abban a felszabadult világi rendben, amelyben működnek, de a saját életéből is jól látható származástörténetet eddig kihagyta a gondolkodásából. A felismerés egyszerre éri őt magánemberként és egyszerre elméletalkotóként, és ez rögtön az első oldalakon megteremti a szöveg kettős, mégis erősen egymásból következő olvasatát.

A regény, esszéregény az önéletírás pontos szabályai szerint azt a kérdést járja körül, hogy hogy jutott el a szerző a felismeréséig. Nem egy teljes élet történetét látjuk, nem is szorosan elméleti munka, inkább intuitív tanulságai vannak, mintsem tételek, csupán a megértés vágya hajtja a szöveget. Hogy lehet, hogy az elsőgenerációs értelmiségi szerző eddig nem vett tudomást a munkásosztálybeli származásáról? Hogy magyarázhatta eddig, hogy különcsége elsősorban a melegségéből következik? Hogyan lehetett éppen ő vak a saját története rendszerszintű valóságára? És ha már hazatért, igyekszik politikai tanulságokkal szolgálni azzal kapcsolatban is, hogy a büszkén baloldali munkásosztály, amelynek a világában ő felnőtt, hogyan vált a szélsőjobboldal biztos bástyájává, miközben a baloldali rendszerek gondoskodó államiságára talán éppen annyira szükségük van, mint korábban bármikor.

A szerző hazatér. Reimsbe, ahol hosszú évtizedekig nem járt, az apja halála után azonban úgy érezte, képes az a visszatérésre. Újra felvenni a kapcsolatot az anyjával, életében először, már sokat látott felnőttként végighallgatni a nő történetét, és vele szembenézni azzal a munkásmozgalmi nevelődéssel is, ami a szerző sajátja volt ugyan korábbi munkáiban is, mégis elfelejtette ezek valódi mély tétjeit. Szembenéz az anyja élettörténetével, ami persze az apjáé is – erre jut Éduard Louis is –, igyekszik megérteni a testvéreit, akikkel együtt nevelődött, mégis másfelé tartott az élete – erről Jeanette Winterson Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyve értekezik egy szép epizódban –, és közben persze saját magát leli meg, mélyebben, mint korábban valaha. A szerző – és ebben megint rokon Louis elbeszélése – lassan jön rá, hogy a homoszexualitása és a munkásosztálybeli származása nem két történet, hanem egyazon. A kitörésének a lehetőségét a gyerekkori különbözősége jelentette, az, hogy a látott munkás élet, akkor még bevallhatatlanul, nem tűnt élhetőnek a számára, és egyébként is, más típusú érzékenységei voltak.

A regény felütésének a szégyen a központi témája, amelynek eddig a szexuális identitással kapcsolatos kontextusait vizsgálta, nem az osztályalapú elnyomás szülte szégyenét. Eribon elbeszélésében – szemben például az év végén megjelent Annie Ernaux Szégyen című szintén csodálatos önéletírásával, amelyben az élettörténete egy epizódjától jut el a különbözősége és az íróvá válásának kérdéseihez –  a szégyen eredendően társadalmi nyomás, amely mind a munkásosztályt mind a szerzőt konkréten ellenállásba hajtja. A szégyen elhallgattat, elszigetel, így szükségszerűen politikai fogalom: azt tematizáló nyelvet és méltóságfogalmat kell kínáljanak a mozgalmak – mert a sérült identitás könnyen talál otthonra a szélsőjobboldali diskurzusokban. A szégyen tehát nem magánügy a szöveg fogalmai szerint, hanem erős társadalmi és történeti tapasztalat, ha tetszik, a történelem, és benne a regény, valódi mozgatója.

A szöveg alapvető tétje, a késői felismerés, alkalmat jelent Eribon régóta tervezett, de eddig mindig megakadó önéletírói és szépírói törekvéseinek. Az addig elkerült szembenézés, amely sosem tudatosult, megakasztotta a munkát, és most teljes valóságában szakadt ránk, olvasóként, és ettől válik kivételes erejűvé. Eribon története egyszerre a már alaposan kitárgyalt városba került meleg fiatal értelmiséginek a története, és egyszerre a munkásosztály politikai aktivitásának, ha tetszik az általa is megélt ’68-as diák- és munkáslázadás eredményeinek évtizedek múlva elvesző története. Nagy perspektívákat mozgató regény, a belső lírai út velejéig társadalmi, és ezt a szöveg erős elméleti keretben is elbeszéli. Barátai, mesterei és vitapartnerei a ’68-as eszmeiséggel dolgozó fontos filozófusok, szociológusok Bourdieu és Foucault munkáit követve jut fontos eredményekre, miközben az ő téziseiket sem pusztán a leírtak által, hanem az élettörténetükkel együtt vizsgálja.

Eribon tavaly végre magyarul is megjelent könyvének a kritikusai így nem véletlenül baloldali gondolkodók, és nem elsősorban a queer közösségből valóak, nem naiv olvasók. Borzasztóan izgalmas perspektíva, amit a szöveg megnyit és visszaolvas mestereire, miszerint a társadalomról való gondolkodás kérdésfelvetéseit alapvetésében meghatározza, hogy honnan jön az elméletalkotó. Esszéregény. Tényleg ez a helyes műfajmegjelölés, amely képes megtartani ezt a nézőpontot, munkanapló, vagy magyarázat a saját írásaihoz is, miközben azok ismerete, persze, nem feltétel. Nem csak az életrajzi olvasatot kapunk, hanem betekintést is a társadalomelmélet-írók gondolkodásába. A szép, vallomásos mondatok, a szembenézés szükségszerűsége egyszerre mutatja be nekünk Didier Eribon magánembert, szociológust és vele az egész tudományos elitet, amely nem tudta megmutatni azokat a felismeréseket, amelyeket az egyszerű visszatérés Reimsbe igen.

Biztosan ajánlom a könyvet azoknak, akik vagy erősen képben a ’68 utáni francia társadalomelmélettel, bár ők már biztosan olvasták, és különösen bátran azoknak, akiket nem rémiszt meg, hogy nem ért mindent igazán egy szövegben, de érdeklődik a téma iránt. Azoknak, akik tényleg hisznek benne, hogy az egyéneken keresztül kell tudnunk beszélni a társadalomról, és akik értik vagy érteni akarják, mennyire meghatározottak is a legalapvetőbb kérdéseink. Eribon szövege csal, de ez szép csalás. Könnyen olvasható a nyelve, a megkapó lírasága felett kényelmesen vezet a szemünk, és bőven kapunk ettől a szövegtől akkor is, ha a francia ’68 utáni politika és társadalomelmélet (még) nincs a kisujjunkban. Nem belépő kötet, Louis vagy Ernaux kisregényeit bátrabban ajánlom, de Eribon szövegébe sem törik bele bicskája senkinek, ebbe biztos vagyok.

Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe
Napvilág, 2024
232 oldal
Így olvastam: Stílszerűen visszatérve, a karácsonyi hazaúton és otthon. Olvasható volt buszozás közben is, meg otthoni nyugodt kis pihentető olvasmányként. Ami fontos, hogy szétjelöltem mégis a könyvet, tudom, hogy egy, meg most egy gyorsabb fél átolvasásra még nem adta magát egészet. Olyan könyv, amelyhez vissza kell térni.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és dolgozom másokon is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

TÁMOGASD A KÖVETKEZŐ ILYEN BEJEGYZÉST!
Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzéssel – szerencsére rövid könyv, még nektek is beleférhet – az igazi halloweeni hangulatot is hozom, a legmenőbb vámpírtörténettel, amit valaha olvastam, pedig Alkonyat és Drakula energiákban edzett kamaszkorom volt. Valószínűleg azért rajongok érte ennyire, mert mindent megcsinál, amit szeretek: lelkesen trappol bele az önéletrajziság játékába, nagy feminista gesztusokat tesz anélkül, hogy ez a történet rovására menne, és a biztonság és az otthonosság értékeiről vall valami brutálisan szépet. De kezdjük az elején.

Valami megváltoztathatatlan és kegyetlen dolog történt, vallja be Constanta a regény első oldalán, ami a vallomása címzettjének a halálát jelentette. Constanta követte el, és most el is magyarázza nekünk, vagy hát, megszólítottként annak, aki uralta az életét. A fülszöveg lelövi, amire olvasás közben mi is hamar ráismerünk, Drakulának szólnak ezek a sorok, de Constanta nem mondja ki a nevét, nem akarja, hogy halála után is ő uralja a saját történetét. Igazából egy vallomást követünk, mindvégig tele intimitással és dühvel, egy olyan szereplő tollából, aki érti, és bár naivan, de hosszú évszázadokig magáénak érezte azt a kegyetlenséget, amelyet Drakula feleségeként megtapasztalt.

A regény a klasszikus önéletírás műfaját használja arra, hogy egy nagy vámpírtörténetet elmeséljen. A főszereplő a jelenből, Drakula halála után igyekszik megérteni, hogy mi vezetett a gyilkosságig, hogyan született meg benne az az indulat, amely cselekvésbe fordult. Ebben az értelemben ez nem egy, hosszú évszázadok kegyetlenségét és vérszomjas történetét egészében felvonultató regény, hanem tényleg szubjektív vallomás, amelynek Constanta és az Úr, illetve az Úr következő felesége és férje jelentette négy embernek a közössége áll a középpontjában. A narrátor már tudja, hogy mi az elbeszélésének a tétje, és ezért sokszor magyaráz bele a szövegbe, azt mondja el, hogy mi történt, amelyet ő akkor észre sem vett, mikor született meg benne milyen felismerés. A végkimenetel tudatában beszél, és ahogy azt Az én rendőröm vagy az Ali és Ramazan esetében, úgy itt is imádtam, mert beavató mély intimitása van ennek az elbeszélőmódnak.

Olyannak foglak bemutatni, amilyen valóban voltál. Nem foglak szentté avatni, sem a pokol tüzére taszítani. Pusztán egy egyszerre kedves és kegyetlen férfiként ábrázollak, és közben talán megindoklom a tetteimet – és megnyugtatom a lelkiismeretemet is.
Ez az utolsó szerelmes levél, amit neked írok, habár néhányan inkább vallomásnak neveznék. Úgy hiszem, mindkettő egyfajta szelíd erőszak, amely írásban rögzíti azt, ami hangosan kimondva felizzítja a levegőt.

19. oldal

A regény elején a klasszikus gótikában járunk, amikor a halhatatlan Drakula egy faluírtás helyszínén meglátja a még épp életben lévő ifjú szépséget, Constantát, akivel közös életre rendezkednek be az erdélyi hegyek elzárt kis kastélyába. Földrajzilag és időben is nagyon különböző szereplőket látunk majd még ebbe a közösségbe belépni: a spanyol katolikus nagyasszony, Magdalena és a századforduló fiatal bohém orosz színésze, Alexi más és más ideák mentén választja a halhatatlanságot. A regény elbeszélésmódja végig a gótikus vámpírtörténetek nyelvében és történetvezetésében marad, hiszen ez Constanta valóban ismert világa és a történeti idő tapasztalata a halhatatlanság kontextusában lényegtelenné válik. Az idők változását a három szereplő emberképe tükrözi, Constanta még a valódi halál ellenszereként tekint a halandóságra, Magdalena a hatalmat látja benne, Alexi pedig az egzisztenciális boldogulás lehetőségét, az élet habzsolását, kiutat a szegénységből és kilépést az élet leghétköznapibb nehézségeiből. A regény fő mozgatórugója, ahogy a vámpírizmusé általában, a kivételes és állatias vágy, de ez nehéz a szegény középkorú földművelő Constanta naiv elbeszéléséből érteni, ügyes ellentét feszül az elbeszélő és a világa körül. A testi vágy közelséget, intimitást jelent elsősorban az elbeszélésében, ami nagy feminista tét is, Constanta vágyainak leírása követve a történelmi idők női szexualitásfelfogás alakulását, csak lassan épül fel. Pedig izgalmas világ az övé, sejtjük.

Magdalena nem csak az Úrral kacérkodik még emberi életében, hanem Constantával is, sőt, az úr ajándéknak mutatja be a spanyol úrnőt a felesége számára. Izgalmas, hogy a két nő kapcsolata egyszerre idézi a háremábrázolásban tipikus leszbikus viszonyokat, de egzisztenciális és szellemi kapcsolat is alakul ki köztük. Van egy bécsi varrónő, aki halandó maradt, és előképe Magdalenának, de a kor és császári város társadalmi valósága még nem engedné meg az átváltozását. Alexei ebbe a viszonyba érkezve egyszerre szexualizált és gyermeki karakter, igazi freudiánus tabukat döngető, aki ellenpontja és gyerekségében a nők számára jól felismerhető áldozata tud lenni az úr kegyetlenségének.

Hogy mondhatnám azt, hogy ez egy család, így, ez a leírás után? Mégis, az van, hogy egy családi dinamikát látunk, amely egyszerre vad, szexuálisan fűtött, egészen konkrétan szomjazó, és egyszerre borzasztóan unalmas rutinokkal. És azt csinálja, amit szerintem az Alkonyat csinált eddig a legjobban, érthetővé teszi a vágyat, miért akar bárki ebben a társaságban a halhatatlanságot választani, és emögött szép, idelista, sőt, utópikus emberi vágyak vannak. A regény teljesíti, amit vállal, emberibb lett a Drakula ábrázolása, mint bárminek korábban, egy megőrülés és önhittség halandó történetében vagyunk, amelynek eredendően buknia kell, és ezt tudjuk is, az első oldaltól. Ettől szép.

Mert tényleg az van, hogy imádom ezt a regényt, a maga 230 oldalával, a sokszor féloldalas fejezeteivel egy rémítően átgondolt, és ügyesen megdolgozott regény ez, amit borzasztó lelkesen lehet olvasni. És nem a brutalitásában meg nyilván nem a terjedelmében nagy regény, hanem a valódi mélységében, amit nem vársz egy szövegtől, amit leszbikus vámpíros történetként harangoznak be. A szerző az ajánlóval tesz egy alighanem túlmagyarázó gesztust, amikor a toxikus szerelemben szenvedőknek ajánlja ezt a könyvet, de közben olyan dolgot mutat ebből, amit nehéz is értenünk másként. Hogy van benne szép, van benne őszinte, lenyűgöző intimitás, és nem utolsó sorban van belőle kiút. Rajongó vagyok, hölgyek, urak, nembináris olvasók. Itt aztán tényleg az van, hogy mindenkinek lelkesen ajánlom ezt a könyvet, akinek ez a bejegyzés egy picit is felkeltette az érdeklődését

S. T. Gibson: Véres hozomány
Anassa, 2024
130 oldal
Így olvastam: Két olvasásra. Faltam. Rövid kis fejezetek, olvasmányos, lelkesítő, végig történés van, könnyű olvasni, és hát, rajongva mégkönnyebb.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és dolgozom másokon is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Édouard Louis másik tavaly megjelent kisregényéről, az Akik megölték az apámat című szövegéről fogok mesélni. Ahogy az előző poszt elején már írtam, Louis számomra az egyik legfontosabb szerző: a mélyszegénységének és a melegségének a történetét olyan eredetien, valóságosan és társadalmi reflexiókban gazdagon írja meg, hogy az példa értékű számomra. Az első magyarul megjelent regényének, a Leszámolás Eddyvel-nek ő (még a blog korai hónapjaiban itt írtam róla), az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai történetének (erről nemrég írtam itt) az édesanyja, a ma tárgyalt szövegének pedig az apja alakja áll a központjában, miközben valahogy mindvégig saját magát igyekszik megismerni a szerző. Talán csak véletlen, hogy az utóbbi két könyv együtt jelent meg, de az anya felemelkedésének és az apa összeomlásának a története jól olvasható együtt, fontos párhuzamokat is mutatnak, miközben mégis ez a politikusabb szöveg. De nézzük bővebben:

A regény kezdetén azzal szembesít minket a szerző, hogy a politikai döntéseknek szükségszerűen hatása van arra, hogy közösségeken belül az egyéneknek mekkora a születéskor várható élettartama. Persze, mondja ki, nem eszerint gondolkodunk a politikai döntésekről, de ezek valójában a mi fehér középosztálybeli (és amúgy gyarmatosító) kiváltságaink. Az apja munkahelyi balesetet szenved és belerokkan, de ahogy az elmúlt húsz év politikai valósága a megváltozott munkaképességűekkel és a munkanélküliekkel bánik, egyre mélyebbre rántja a szereplőt, aki sosem tanult meg a rendszerrel szemben cselekedni.

Érdemes egybeolvasni az előző regényben megírt anya karakterével ezt, mert itt az elbeszélés folyamatosan azzal szembesül, hogy az apa elvesztette az érdekérvényesítéshez szükséges alapvető képességét: nem tudja elmesélni a történetét, még a fiának sem. Miközben az anya története az előző kisregényben sajátjává vált, itt az apáét csak tanúkon és emlékeken keresztül rekonstruálja a szerző, nem csak az apa és a fia közti átbeszélhetetlen távolság miatt, hanem a férfi biológiája sem teszi képessé, hogy elmondja a történetét, kifullad, amikor beszélni kezd. Az anya erős hitét, hogy kell legyen valamiféle változás, láttuk az előző regényben is, az apa földeli le, és ugyanezzel a tudattal él a saját tehetetlenségében is a szereplő, aki egyszer már megpróbált kitörni, de erős tudása van arról, hogy azt nem lehet megtenni.

A férfi egykor jobb sorsra volt érdemes, az elrontott élet nyomain járunk olvasóként. Az anya emlékezéseiből tudjuk, hogy fiatalon még parfümöt viselt, amikor még a férfiak nem igazán, és könnyeden táncolt, így szeretett bele a felesége. Már gyerekként elhatározta, hogy sosem veri meg a gyerekeit, mégis a nyomor, amibe benne ragadt, a bántalmazás válogatott formáit teremti újra benne, miközben egy egész családot rántott magával. A politika Louis szerint azoknak a társadalmi működéseknek és visszavezethető, valódi törvényhozói döntéseknek az összessége, amely az apját magára hagyta abban az igyekezetében, hogy jobb apa lehessen. Az egészségügyi és munkaügyi politika megválasztja, milyen embercsoportokat támogat, ösztönöz és véd még, és az apa újra és újra kiesik a társadalom védőhálóján.

Louis mindezzel együtt egyszerre szólal meg az elesettek iránt érzett egyetemes részvét hangján, és egyszerre keresi annak a jeleit, hogy még mindig képes szeretni az apját, akitől el kellett távolodnia, hogy ne az ő története határozza meg a felnőtt szerző életét, megtörje a tetten ért sémákat. Az apa karaktere a férfi karaktere, aki generációról generációra öröklődik a vidéki mélyszegénységben, sosem volt erőt és hatalmat kell sugározzon. És, persze, ez álarc, a szereplő sosem volt ura a saját életének, és a szégyen tehetetlenné, és hol dühössé, hol közönyössé tette a karaktert. Louis a regényben nem idézhet hosszan az apától, ahogy az anyja regényében tette, hanem párbeszédbe igyekszik lépni vele és neki címzi a mondatait, miközben újra és újramondva ugyanazt érteni próbálja őt.

Nagyon nehéz erről a regényről beszélni, mert nem tesz nagy gesztusokat a címadáson és a politikai felelősök megnevezésén kívül. Ami, persze, hatalmas és újszerű gesztus! Inkább valamiféle esszéregény ez. Nem áll távol a szerzőtől a kiáltványjelleg, és bár az anyjáról írt regényben tematizálja ezt jobban, talán erre a regényre igazabb. Egy kísérletet tesz az apja történetének a visszaszerzésére, de tudja, hogy akik elvették azt az apjától, pótolhatatlan károkat okoztak, de el kell mondani ezeknek a károknak a történetét. És ez nagyon fontos állítás, újszerű, bátor, lelkesítő és tényleg az van, hogy hideg rázóan valódi.

Talán a három Luis regényből ebben a legkevésbé domináns a szerző homoszexualitásának kérdése, miközben mégis, itt látjuk a leginkább, hogy mi az a férfikép, amihez képest különböző, szégyellni való ő abban a világban, amelybe beleszületett. Ez is egy lépés az elesettségtörténetben, távolság az apa és a fiú között, de nem tud nagy elbeszéléssé válni az identitás, ahogy ebben a regényben semmi sem, hiszen a nagy identitások sérültek és elbeszélhetetlenek. Louis szembenézése a társadalommal, amely nem beszél az apjáról, erős és bátor szöveget hoz létre, amelyben a homoszexualitás végig ott van, sőt, árnyalja az apa karakterét, aki van, hogy példaértékűen, van hogy bántóan viszonyul a gyermeke melegségéhez, de nem válhat ez sem fő történetszállá.

Tényleg az van, és ezt nem tudom, és nem is akarom elleplezni, nagyon szeretem Louis szövegeit, miközben borzasztóan nehéz róluk mesélni, mert rövidek, gondolatiságukban hideg rázóan egyszerűek, és úgy hívnak társadalmi szolidaritásra, ahogy szerintem igazán érdemes. Már sokszor beszéltem róla, de azt szeretem nagyon, amikor egy szöveg a felelősség kérdését úgy veti fel, hogy a saját döntéseidet is felül kell bírálnod, és Louis ezt teszi. Arcpirító logikával mutat rá a politikai könnyelműség kárára, miközben csak arra kér, figyeljünk, legyünk empatikusak. Hallgassuk meg azt a történetet, amit nem is képesek igazán az áldozatok maguk megfogalmazni. Lelkesen ajánlom Édouard Louis mindhárom regényét, mert gyönyörű és pontos szövegek. Szembesítenek, miközben megértenek minket, és tényleg az elmeséletlent mutatják be. Nagyon szeretem Louist, mondtam már?

Kedvenc részem: Már az anyás könyvben is volt, de amikor az anya azt mondja, hogy a fiú akkor hasonlít a legjobban az apjára, amikor táncolt. És a nagy táncolós jelenet. Az hideg rázósan zavarba ejtő és szép és őszinte.

Édouard Louis: Akik megölték az apámat
Napvilág, 2024
94 oldal
Így olvastam: Itt is az van, hogy egy, maximum két rövidebb ülésselel, 2-3 óra alatt olvastam el már többször is, nagyon nagyvonalú a tördelés, könnyű haladni vele.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és nagyobb hírek is jönnek, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai és majd a következő értékelésben Édouard Louis két önéletrajzi kisregényéről fogok mesélni. Luis a kortárs francia irodalom egyik megkerülhetetlen alakja már ma is, 33 évesen. Önéletírássorozatával a franciaországi mélyszegénység bátor és politikailag reflektált valóságát mutatja be a saját és családja történetén keresztül. Első könyve, a Leszámolás Eddyvel (itt írtam róla) a fiatalkorom egyik meghatározó olvasmánya volt, a magyarul tavaly megjelent két új kisregénye pedig csak mélyíti a rajongásomat. Ebben a bejegyzésben az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című kisregényéről mesélek, amelyben az anyja szabadságának megszerzéséről ír, a következőben pedig az Akik megölték az apámat című szövegről írok, amelyben az apa történetébe vetjük bele magunkat, akit a francia állam magára hagyott. Látszólag öncélúnak hathat, hogy miért van szó erről egy LMBT+ könyvekkel foglalkozó blogon, de mindkét szöveg alapvetően problematizálja, hogy a melegség és az íróvá válás is eltávolította a szerzőt a szüleitől, és most, ezekben a szövegekben a közös történetük megértésén is visszaszerzésén is dolgozik a szerző. De nézzük bővebben:

Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című történet elbeszélésének apropója egy talált fénykép Édouard Louis fiatal édesanyjáról, aki a képen önfeledtnek és szabadnak tűnt. Olyannak, amilyennek sosem látta az anyját. Ahogy az önéletírások általában, úgy ez a regény is azt a kérdést teszi fel, hogyan jutottunk idáig: mitől meglepő és szembesítő az anyja egykori boldogságának felismerése. Az asszony fiatalon sodródik bele a nyomor és a férfierőszak mindennapi valóságába, amely 25 éves korától 45 éves koráig megkeserítette az életét és alig mutatott perspektívát számára. A regény egyszerre teljesíti a címben tett vállalását, egy asszony szenvedésének és kitörésének történetét meséli el, és mutat valami mélyebbet és vallomásosabbat: a gyerek és az anya történetét szerzi vissza.

Mivel az ő életében nem törtétek események, esemény csak az apám révén történhetett. Anyámnak nem volt története, így az ő saját története szükségképpen csak apám saját története lehetett.

41-42. oldal

Louis elbeszélésmódja nagyon sajátos, benne rejlik valami zsigeri társadalmi reflektáltság, figyelem, amit az irodalma fókuszának tart. Magyarázatot akar találni arra, hogy hol siklott félre az anyja élete, és ezzel valamiféle kiáltványt is megfogalmaz a felelősök felé – ebben az apjáról szóló regénye még erősebb gesztusokat tesz egyébként –, láttatni akarja, hogy tényleg lehetett volna másként. A szegénység és a bántalmazás közösen viselt teher és titok volt mindkettejük számára, ezért a történetet csak most, az azóta felnőtt és kitört fiú képes elbeszélni. Míg a regényben szereplő fiúnak nagy félelme, hogy a kortársai benne is meglátják a szülei nyomorát, Louis már tudja, hogy ezek azok az elhallgatott történetek, amelyeket el kell mesélni.

Így válik az anya-gyerek kapcsolat vállaltan a legdominánsabbá a történetben. A szerző keresi a saját felelősségét is az anyja sorsában, miközben a saját gyerekkora miatt is fogalmazódik meg jogos neheztelés az anyával szemben. Louis emel be történetek az elbeszélésbe, amelyek a gyerekkori kegyetlenségeit rögzítik, bántani akarja az anyját, mert ezeket a mintákat tanulta el, és mert botránynak tűnik az anya ritka önfeledtsége, így azt tönkre kellett tegye. Valójában sosem alakulhatott ki köztük más kapcsolat. Louis feminin alakja gyerekkorában gúnyolódás tárgya volt az iskolában, a reménytelenséggel dacoló mélabús gyerek pedig igyekezett elrejteni a fájdalmát és a szégyenét az anyja előtt, mert saját magát látta hibásnak, nem akarta megmutatni nekik, hogy milyen gyerekük van. Azt írja Louis: „Nem lehetett az anyám”, és ennek a felismerése és kibeszélése hozza létre a felnőtt férfi és az anyja között az újfajta szeretetet és intimitást.

Louis sokszor beszél magáról az írás és a megismerés, magyarázatkeresés folyamatáról is a regényben, és egy ponton megütközik, hogy úgy érzi, mégsem szomorú történetet ír valójában. Azért nem szomorút, mert már eltávolodtak a tragédiától, mindketten kitörtek abból az életből, amelyet a lehetőségeik biztosítottak volna számukra. Luois sikeres író, az anyja pedig végre megélheti a szabadságát, és párizsi nővé válhatott. Az elbeszélésben hol megszólítottként, hol a saját hangján is megjelenik az anya karaktere, a mostból visszanézve keresik mindketten a magyarázatát annak, hogyan élhettek abban a nyomorban és áldozati helyzetekben.

Édouard Louis és az anyja történetének elmesélése elképesztően fontos irodalmi és mozgalmi munka, mert el nem mesélt történeteket oszt meg velünk. A regény végén egy luxus étteremben látjuk a két szereplőt, sőt, az anya egy ünnepelt filmsztárral cigarettázik, visszaszerzi a tartását és az önbecsülését, miközben az azóta felnőtt fiával való kapcsolatukat is rendezik. Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai nagy történet, felemelkedés sztori – ebben erős ellenpont lesz az Akik megölték az apámat –, ami mégis az elbeszélhetetlenséggel szembesít. A fiú számára a gimnázium, az anya számára pusztán a saját kurázsija teremti meg a felszabadulás lehetőségét, de megérteni, hogy mi is hozhat megbékélést nagyobb feladatnak tűnik, mint gondolnánk.

Édouard Louis számomra elképesztően inspiráló szerző, szóval nem tudom pontosan, hogy miképp merjem ajánlani. Baloldali aktivista, aki sokat dolgozik azon, hogy az identitáspolitika reflektáltá válhasson osztályhelyzetekre: hogy mélyszegény vidéki férfiak, nők, melegek történetei elmesélhetővé váljanak, és ez a törekvése kimondva is jól látható a regényében. És közben olyan dolgokat mondd el, amit (khm. mélyszegény származású meleg elsőgenerációs irodalmárként) sokszor evidensnek látok, de sosem érzem magam könyvet olvasva ennyire megértve. Nem tudom, hogy ajánlhatok-e úgy könyvet, hogy azért olvasd el, mert utazás a tudattalanomban – miért akarnál oda utazni, tök idegenek vagyunk egymásnak –, de ez mégiscsak az én blogom, szóval most így fogom ajánlani. Tényleg lenyűgözően pontos könyv, tele elképesztően fontos és gondolatébresztő észrevétellel és gesztussal. Szívből ajánlom, bár tudom, hogy kell hozzá egy szemüveg, másként találtathat kevésnek, nem is úgy tocsogunk a nyomorban, ahogy elvárjuk.

Kedvenc részem: Azok a részek, amikor a saját felelősségét keresi. Különösen az, amikor arról beszél, hogy hazatérve idegen szavakat használt, amiket a gimnáziumban tanult, hogy azzal bántsa az anyját. Borzasztóan valódi az a vallomás.

Édouard Louis: Egy ​asszony küzdelmei és átváltozásai
Napvilág, 2024
128 oldal
Így olvastam: Egy-két rövidebb üléssel, maximum 2-3 óra alatt olvastam el már többször is, nagyon nagyvonalú a tördelés, könnyű haladni vele.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és az Akik megölték az apámatról is az értékelés, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.