Egy meleg srác olvas

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Édouard Louis másik tavaly megjelent kisregényéről, az Akik megölték az apámat című szövegéről fogok mesélni. Ahogy az előző poszt elején már írtam, Louis számomra az egyik legfontosabb szerző: a mélyszegénységének és a melegségének a történetét olyan eredetien, valóságosan és társadalmi reflexiókban gazdagon írja meg, hogy az példa értékű számomra. Az első magyarul megjelent regényének, a Leszámolás Eddyvel-nek ő (még a blog korai hónapjaiban itt írtam róla), az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai történetének (erről nemrég írtam itt) az édesanyja, a ma tárgyalt szövegének pedig az apja alakja áll a központjában, miközben valahogy mindvégig saját magát igyekszik megismerni a szerző. Talán csak véletlen, hogy az utóbbi két könyv együtt jelent meg, de az anya felemelkedésének és az apa összeomlásának a története jól olvasható együtt, fontos párhuzamokat is mutatnak, miközben mégis ez a politikusabb szöveg. De nézzük bővebben:

A regény kezdetén azzal szembesít minket a szerző, hogy a politikai döntéseknek szükségszerűen hatása van arra, hogy közösségeken belül az egyéneknek mekkora a születéskor várható élettartama. Persze, mondja ki, nem eszerint gondolkodunk a politikai döntésekről, de ezek valójában a mi fehér középosztálybeli (és amúgy gyarmatosító) kiváltságaink. Az apja munkahelyi balesetet szenved és belerokkan, de ahogy az elmúlt húsz év politikai valósága a megváltozott munkaképességűekkel és a munkanélküliekkel bánik, egyre mélyebbre rántja a szereplőt, aki sosem tanult meg a rendszerrel szemben cselekedni.

Érdemes egybeolvasni az előző regényben megírt anya karakterével ezt, mert itt az elbeszélés folyamatosan azzal szembesül, hogy az apa elvesztette az érdekérvényesítéshez szükséges alapvető képességét: nem tudja elmesélni a történetét, még a fiának sem. Miközben az anya története az előző kisregényben sajátjává vált, itt az apáét csak tanúkon és emlékeken keresztül rekonstruálja a szerző, nem csak az apa és a fia közti átbeszélhetetlen távolság miatt, hanem a férfi biológiája sem teszi képessé, hogy elmondja a történetét, kifullad, amikor beszélni kezd. Az anya erős hitét, hogy kell legyen valamiféle változás, láttuk az előző regényben is, az apa földeli le, és ugyanezzel a tudattal él a saját tehetetlenségében is a szereplő, aki egyszer már megpróbált kitörni, de erős tudása van arról, hogy azt nem lehet megtenni.

A férfi egykor jobb sorsra volt érdemes, az elrontott élet nyomain járunk olvasóként. Az anya emlékezéseiből tudjuk, hogy fiatalon még parfümöt viselt, amikor még a férfiak nem igazán, és könnyeden táncolt, így szeretett bele a felesége. Már gyerekként elhatározta, hogy sosem veri meg a gyerekeit, mégis a nyomor, amibe benne ragadt, a bántalmazás válogatott formáit teremti újra benne, miközben egy egész családot rántott magával. A politika Louis szerint azoknak a társadalmi működéseknek és visszavezethető, valódi törvényhozói döntéseknek az összessége, amely az apját magára hagyta abban az igyekezetében, hogy jobb apa lehessen. Az egészségügyi és munkaügyi politika megválasztja, milyen embercsoportokat támogat, ösztönöz és véd még, és az apa újra és újra kiesik a társadalom védőhálóján.

Louis mindezzel együtt egyszerre szólal meg az elesettek iránt érzett egyetemes részvét hangján, és egyszerre keresi annak a jeleit, hogy még mindig képes szeretni az apját, akitől el kellett távolodnia, hogy ne az ő története határozza meg a felnőtt szerző életét, megtörje a tetten ért sémákat. Az apa karaktere a férfi karaktere, aki generációról generációra öröklődik a vidéki mélyszegénységben, sosem volt erőt és hatalmat kell sugározzon. És, persze, ez álarc, a szereplő sosem volt ura a saját életének, és a szégyen tehetetlenné, és hol dühössé, hol közönyössé tette a karaktert. Louis a regényben nem idézhet hosszan az apától, ahogy az anyja regényében tette, hanem párbeszédbe igyekszik lépni vele és neki címzi a mondatait, miközben újra és újramondva ugyanazt érteni próbálja őt.

Nagyon nehéz erről a regényről beszélni, mert nem tesz nagy gesztusokat a címadáson és a politikai felelősök megnevezésén kívül. Ami, persze, hatalmas és újszerű gesztus! Inkább valamiféle esszéregény ez. Nem áll távol a szerzőtől a kiáltványjelleg, és bár az anyjáról írt regényben tematizálja ezt jobban, talán erre a regényre igazabb. Egy kísérletet tesz az apja történetének a visszaszerzésére, de tudja, hogy akik elvették azt az apjától, pótolhatatlan károkat okoztak, de el kell mondani ezeknek a károknak a történetét. És ez nagyon fontos állítás, újszerű, bátor, lelkesítő és tényleg az van, hogy hideg rázóan valódi.

Talán a három Luis regényből ebben a legkevésbé domináns a szerző homoszexualitásának kérdése, miközben mégis, itt látjuk a leginkább, hogy mi az a férfikép, amihez képest különböző, szégyellni való ő abban a világban, amelybe beleszületett. Ez is egy lépés az elesettségtörténetben, távolság az apa és a fiú között, de nem tud nagy elbeszéléssé válni az identitás, ahogy ebben a regényben semmi sem, hiszen a nagy identitások sérültek és elbeszélhetetlenek. Louis szembenézése a társadalommal, amely nem beszél az apjáról, erős és bátor szöveget hoz létre, amelyben a homoszexualitás végig ott van, sőt, árnyalja az apa karakterét, aki van, hogy példaértékűen, van hogy bántóan viszonyul a gyermeke melegségéhez, de nem válhat ez sem fő történetszállá.

Tényleg az van, és ezt nem tudom, és nem is akarom elleplezni, nagyon szeretem Louis szövegeit, miközben borzasztóan nehéz róluk mesélni, mert rövidek, gondolatiságukban hideg rázóan egyszerűek, és úgy hívnak társadalmi szolidaritásra, ahogy szerintem igazán érdemes. Már sokszor beszéltem róla, de azt szeretem nagyon, amikor egy szöveg a felelősség kérdését úgy veti fel, hogy a saját döntéseidet is felül kell bírálnod, és Louis ezt teszi. Arcpirító logikával mutat rá a politikai könnyelműség kárára, miközben csak arra kér, figyeljünk, legyünk empatikusak. Hallgassuk meg azt a történetet, amit nem is képesek igazán az áldozatok maguk megfogalmazni. Lelkesen ajánlom Édouard Louis mindhárom regényét, mert gyönyörű és pontos szövegek. Szembesítenek, miközben megértenek minket, és tényleg az elmeséletlent mutatják be. Nagyon szeretem Louist, mondtam már?

Kedvenc részem: Már az anyás könyvben is volt, de amikor az anya azt mondja, hogy a fiú akkor hasonlít a legjobban az apjára, amikor táncolt. És a nagy táncolós jelenet. Az hideg rázósan zavarba ejtő és szép és őszinte.

Édouard Louis: Akik megölték az apámat
Napvilág, 2024
94 oldal
Így olvastam: Itt is az van, hogy egy, maximum két rövidebb ülésselel, 2-3 óra alatt olvastam el már többször is, nagyon nagyvonalú a tördelés, könnyű haladni vele.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és nagyobb hírek is jönnek, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai és majd a következő értékelésben Édouard Louis két önéletrajzi kisregényéről fogok mesélni. Luis a kortárs francia irodalom egyik megkerülhetetlen alakja már ma is, 33 évesen. Önéletírássorozatával a franciaországi mélyszegénység bátor és politikailag reflektált valóságát mutatja be a saját és családja történetén keresztül. Első könyve, a Leszámolás Eddyvel (itt írtam róla) a fiatalkorom egyik meghatározó olvasmánya volt, a magyarul tavaly megjelent két új kisregénye pedig csak mélyíti a rajongásomat. Ebben a bejegyzésben az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című kisregényéről mesélek, amelyben az anyja szabadságának megszerzéséről ír, a következőben pedig az Akik megölték az apámat című szövegről írok, amelyben az apa történetébe vetjük bele magunkat, akit a francia állam magára hagyott. Látszólag öncélúnak hathat, hogy miért van szó erről egy LMBT+ könyvekkel foglalkozó blogon, de mindkét szöveg alapvetően problematizálja, hogy a melegség és az íróvá válás is eltávolította a szerzőt a szüleitől, és most, ezekben a szövegekben a közös történetük megértésén is visszaszerzésén is dolgozik a szerző. De nézzük bővebben:

Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című történet elbeszélésének apropója egy talált fénykép Édouard Louis fiatal édesanyjáról, aki a képen önfeledtnek és szabadnak tűnt. Olyannak, amilyennek sosem látta az anyját. Ahogy az önéletírások általában, úgy ez a regény is azt a kérdést teszi fel, hogyan jutottunk idáig: mitől meglepő és szembesítő az anyja egykori boldogságának felismerése. Az asszony fiatalon sodródik bele a nyomor és a férfierőszak mindennapi valóságába, amely 25 éves korától 45 éves koráig megkeserítette az életét és alig mutatott perspektívát számára. A regény egyszerre teljesíti a címben tett vállalását, egy asszony szenvedésének és kitörésének történetét meséli el, és mutat valami mélyebbet és vallomásosabbat: a gyerek és az anya történetét szerzi vissza.

Mivel az ő életében nem törtétek események, esemény csak az apám révén történhetett. Anyámnak nem volt története, így az ő saját története szükségképpen csak apám saját története lehetett.

41-42. oldal

Louis elbeszélésmódja nagyon sajátos, benne rejlik valami zsigeri társadalmi reflektáltság, figyelem, amit az irodalma fókuszának tart. Magyarázatot akar találni arra, hogy hol siklott félre az anyja élete, és ezzel valamiféle kiáltványt is megfogalmaz a felelősök felé – ebben az apjáról szóló regénye még erősebb gesztusokat tesz egyébként –, láttatni akarja, hogy tényleg lehetett volna másként. A szegénység és a bántalmazás közösen viselt teher és titok volt mindkettejük számára, ezért a történetet csak most, az azóta felnőtt és kitört fiú képes elbeszélni. Míg a regényben szereplő fiúnak nagy félelme, hogy a kortársai benne is meglátják a szülei nyomorát, Louis már tudja, hogy ezek azok az elhallgatott történetek, amelyeket el kell mesélni.

Így válik az anya-gyerek kapcsolat vállaltan a legdominánsabbá a történetben. A szerző keresi a saját felelősségét is az anyja sorsában, miközben a saját gyerekkora miatt is fogalmazódik meg jogos neheztelés az anyával szemben. Louis emel be történetek az elbeszélésbe, amelyek a gyerekkori kegyetlenségeit rögzítik, bántani akarja az anyját, mert ezeket a mintákat tanulta el, és mert botránynak tűnik az anya ritka önfeledtsége, így azt tönkre kellett tegye. Valójában sosem alakulhatott ki köztük más kapcsolat. Louis feminin alakja gyerekkorában gúnyolódás tárgya volt az iskolában, a reménytelenséggel dacoló mélabús gyerek pedig igyekezett elrejteni a fájdalmát és a szégyenét az anyja előtt, mert saját magát látta hibásnak, nem akarta megmutatni nekik, hogy milyen gyerekük van. Azt írja Louis: „Nem lehetett az anyám”, és ennek a felismerése és kibeszélése hozza létre a felnőtt férfi és az anyja között az újfajta szeretetet és intimitást.

Louis sokszor beszél magáról az írás és a megismerés, magyarázatkeresés folyamatáról is a regényben, és egy ponton megütközik, hogy úgy érzi, mégsem szomorú történetet ír valójában. Azért nem szomorút, mert már eltávolodtak a tragédiától, mindketten kitörtek abból az életből, amelyet a lehetőségeik biztosítottak volna számukra. Luois sikeres író, az anyja pedig végre megélheti a szabadságát, és párizsi nővé válhatott. Az elbeszélésben hol megszólítottként, hol a saját hangján is megjelenik az anya karaktere, a mostból visszanézve keresik mindketten a magyarázatát annak, hogyan élhettek abban a nyomorban és áldozati helyzetekben.

Édouard Louis és az anyja történetének elmesélése elképesztően fontos irodalmi és mozgalmi munka, mert el nem mesélt történeteket oszt meg velünk. A regény végén egy luxus étteremben látjuk a két szereplőt, sőt, az anya egy ünnepelt filmsztárral cigarettázik, visszaszerzi a tartását és az önbecsülését, miközben az azóta felnőtt fiával való kapcsolatukat is rendezik. Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai nagy történet, felemelkedés sztori – ebben erős ellenpont lesz az Akik megölték az apámat –, ami mégis az elbeszélhetetlenséggel szembesít. A fiú számára a gimnázium, az anya számára pusztán a saját kurázsija teremti meg a felszabadulás lehetőségét, de megérteni, hogy mi is hozhat megbékélést nagyobb feladatnak tűnik, mint gondolnánk.

Édouard Louis számomra elképesztően inspiráló szerző, szóval nem tudom pontosan, hogy miképp merjem ajánlani. Baloldali aktivista, aki sokat dolgozik azon, hogy az identitáspolitika reflektáltá válhasson osztályhelyzetekre: hogy mélyszegény vidéki férfiak, nők, melegek történetei elmesélhetővé váljanak, és ez a törekvése kimondva is jól látható a regényében. És közben olyan dolgokat mondd el, amit (khm. mélyszegény származású meleg elsőgenerációs irodalmárként) sokszor evidensnek látok, de sosem érzem magam könyvet olvasva ennyire megértve. Nem tudom, hogy ajánlhatok-e úgy könyvet, hogy azért olvasd el, mert utazás a tudattalanomban – miért akarnál oda utazni, tök idegenek vagyunk egymásnak –, de ez mégiscsak az én blogom, szóval most így fogom ajánlani. Tényleg lenyűgözően pontos könyv, tele elképesztően fontos és gondolatébresztő észrevétellel és gesztussal. Szívből ajánlom, bár tudom, hogy kell hozzá egy szemüveg, másként találtathat kevésnek, nem is úgy tocsogunk a nyomorban, ahogy elvárjuk.

Kedvenc részem: Azok a részek, amikor a saját felelősségét keresi. Különösen az, amikor arról beszél, hogy hazatérve idegen szavakat használt, amiket a gimnáziumban tanult, hogy azzal bántsa az anyját. Borzasztóan valódi az a vallomás.

Édouard Louis: Egy ​asszony küzdelmei és átváltozásai
Napvilág, 2024
128 oldal
Így olvastam: Egy-két rövidebb üléssel, maximum 2-3 óra alatt olvastam el már többször is, nagyon nagyvonalú a tördelés, könnyű haladni vele.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és az Akik megölték az apámatról is az értékelés, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy gyönyörű könyvről mesélek nektek, amiben megvan a szépségnek egy nagyon bátor, lelkesítő és szép potenciálja, és tulajdonképpen attól lesz pontos és gyönyörű regény, hogy minden darabokra hullik szét a sajátos történelmi valóságában. Bethan Roberts Az én rendőröm című regénye az ötvenes évek Angliájába vezet minket, ahol egy férfi és egy nő ugyanabba a rendőrbe szeret bele, és a történetbe, ahogy az lennie kell, tényleg kódolva van valamifajta tompuló tragédia. De nézzük alaposabban:

Valamiért a XX. század második felében játszódó meleg történetek közül többnek, így például az Otthon a világ végénnek vagy a Bádogembernek visszatérő témája a biszexuális vagy meleg férfi karakter, aki egy férfi és egy nő meghitt kapcsolatában igyekszik megtalálni valamifajta intimitást. Nagyon izgalmas lehet a két regénnyel összevetni Bethan Roberts friss regényét, mert azon keresztül látszik igazán, hogy mennyire el is van cseszve ez a korszak. Mind a Bádogember, mind az Otthon a világ végén felmutat valamifajta egy ideig legalább megélhető békét és közösségiséget a szereplőik között, és bár Az én rendőröm elbeszélőjének, Marionnak a leírásából is úgy tűnhet, mégis jól látható, mennyire tarthatatlan és idealizált ez a fajta élet. De máris előre szaladtam.

Az én rendőröm két szálon futó regénynek mondható, noha valójában egy történeti sík két nézőpontjába nyerünk betekintést. Marion 1999-ben kezdi el összeírni az emlékeit. Egyszerre tekinthetjük ezt valamifajta megkésett gyónásnak, és egyszerre tűnhet ez az önrendelkezés szintén megkésett visszaszerzésének. Két olyan férfi mellett szürkült el az élete, akiknek könnyen érthető és világos drámája van, miközben ő unalmas vidéki tanítóként és rendőrfeleségként épp tanulja megérteni a saját életét. Patrick az 1950-es években ír naplóbejegyzéseket az ő rendőrével való megismerkedésükről, amely valamifajta korrajz arról, hogy milyen volt egy kisvárosi múzeum kisebbségi – értsük – kurátorának lenni, erős képzőművészeti és alkotói elkötelezettséggel és igazi világpolgári gyökerekkel.

Tom, mint a szerelem és a vágy áhított tárgya, alig szólal meg a regényben, saját hangú elbeszéléssel nem is szerepel benne. Gyönyörű alakját és éppen felismerhető különcségét csak a két beszélő szemén keresztül látjuk, de ez is izgalmassá válik. Marion az elvesztegetett élet és a negyven évnyi házasságuk kontextusából keres visszafelé nyomokat arra, hogy mit hagyott figyelmen kívül, Patrick pedig a vágyának jelenvaló tárgyát kapja el, pillantásokat és mosolyokat, amelyek okot adhatnak a reménykedésre, és amelyek később a beteljesülést jelentik. A regény domináns elbeszélője Marion, az ő története uralja le a terjedelmet, de az elbeszélésének Patrick a címzettje, illetve a háttérben is megjelenik már idős karakterként, és Patrick megszólítása valami szép intimitást előlegez meg nekünk nagyjából az első száz oldalban:

Előfordult valaha is, hogy Thomasnak hívtad? Mert én szerettem volna. Akadtak pillanatok, amikor át akartam nevezni. Tommy. Te talán így hívtad azt az izmos karú, sötétszőke fürtös, gyönyörű fiatalembert.

13. oldal

És akkor elszaródik minden. Vagy hát, nem a 14. oldalon, nem is a századik oldalnál, hanem eredendően, csak valahogy naivan elaltat minket az a szép és tényleg naiv figyelem, amivel valójában két – khm – naiv szereplő szemléli ezt a szép és szintén – megint csak – naiv gyönyörű embert. Van meghittség Marion elbeszélésében Patrick iránt, van tisztelet benne a két férfi mély kapcsolata felé, noha borzasztó düh is táplálja, táplálta, amiért ez neki soha nem adatott meg. A regény gyönyörű, kimunkált nyelvén Marion és Tom házassága egyre láthatóbban üresedik ki, noha kívülről nézve az égben köttettet, és ez a látszat és önbecsapás tartja meg a szereplőket benne. A rendőr és a tanárnő, a társadalom alapjai egy ilyen kisvárosban. Két különc szereplő, akik akár élhetnének világias házasságban, de valami mégis megköti őket. Alighanem a fantáziájuk, hogy élhetnének másként. Próbálkoztak, vall Marion Patricknek, de nem működött a dolog, és Patricknek is el kellett tűnnie az életükből.

Amikor ezen a regényen gondolkodom, valahogy mindig a felelősség kérdése jut eszembe. Hogy itt van három tök esendő ember, akik ebbe a történelmi időbe vannak köpve. Az erkölcsrendészet homoszexuálisok lakását túrja fel, egy vénlány már élhet egyedül és lehet saját egzisztenciája, de azért különös mégis, és egyáltalán, nem tűnik választható életpályának. A rendőrségen is az előléptetésekhez vezető első lépcső, hogy meg kell házasodni. Patrick már vágyik valami valódi szerelemre, kapcsolatra, akár együttélésre. Egyikük sem tisztán jó karakter, mindhárman őrlődnek az élt, élhető és vágyott életek között, nem tanultak meg cselekedni, eszköztelenek hozzá, és Az én rendőröm igazából azt hiszem ennek az eszköztelenségnek a regénye.

Nem kapunk mély karakterrajzokat, miközben valójában sokszor látott skicc mindegyik szereplő. Marion a kisvárosi tanítónő, aki beleszeret az egyetlen férfiba, akit gyerekkora óta lát, és aki megtestesíti valamelyest a lányregények délceg ideát. Tom sodródik a rendőri pálya felé, de abban megtalál valami olyan biztonságot és normalitást, sőt, identitást, amely soha nem volt meg számára korábban. Patrick korábbi szerelme öngyilkos lett, most egy kisvárosi múzeum nyilvánvalóan többre hivatott egyik kurátora, elkötelezett a művészet iránt, és üldözi a szépséget, a férfiszépséget különösen eltökélten. Három olyan szereplőt látunk, akiket már jól ismerünk az olvasmányainkból és filmélményeinkből, hiszen a szituációs humor alanyai ők, az emberek, akik szerencsétlenek és – tényleg nincs rá jobb szó – naivak, de most önálló könyvet kapott ezeknek a szereplőknek a találkozása, és ettől borzasztóan szomorú ez az egész.

Az én rendőröm egy történet arról, ahogy három ember menekülve a saját döntéseik elől tönkreteszi egymást, lassú, eszköztelen őrlődésben. Három szereplőt látunk, akik nem egyértelműek, nem tudjuk őket kedvelni, de nem tudunk igazán haragudni rájuk. Esendőek, akiknek nehéz volt akkor, mert a történelem azon oldalán álltak, amikor nehezebb különbözni a mindennapokban, bár végső soron úgy is leélhető az élet, nem gyors tragédia az övék. Szerettem ezt a könyvet olvasni, mert lenyűgöző nyelvi figyelme van, gyönyörű mondatok vannak benne és elképesztően szép észrevételek és vélekedések, amikbe fel tudott öltözni ez a történet.

Nagyon nehéz belőni ugyanakkor, hogy kinek ajánlhatom igazán, mert nem úgy drámai a szöveg, a történelmihez túl belső elbeszélések, romantikusnak semmiképp nem mondanám. Azt hiszem itt most nem a lekerekítés miatt, hanem mert tényleg nem tudom másként megfogni: annak ajánlom nagyon, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Kedvenc részem: Van a regény elején egy nagyon gazdag szép képi leírása annak, ahogy az el-elábrándozó anyja mártást készít a sülthöz. Ott érkezett meg a nyelve a szövegnek, gyönyörű epizód, gyönyörűen megírva.

Bethan Roberts: Az ​én rendőröm
Gabo, 2022
368 oldal
Így olvastam: Jó tempóval lehetett vele haladni, különösen berántott tényleg a nyelv, viszont a kétszáz, kétszáz ötvenedik oldalon elkezd laposodni valamennyire az elbeszélés. Ott már többször tettem le.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.