Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy kegyetlen és nagyon lelkesítő, szexuálisan szétgondolt és borzongató regényről, Dennis Cooper Közelebb című regényéről fogok mesélni, lelkesedni, gondolkodni picit. Nagyon mélyre megyünk, de tényleg szétvitt a könyv, és annyira lelkesített, hogy azon melegében rántott vissza a blogoláshoz. Szóval, jó merülést kívánok nekünk:

Ritkán tesszük fel a kérdést, hogy A Legyek Ura vagy az eredeti Pán Péter történet létezhet-e közös univerzumban De Sade márki világával és a miénkkel, pedig tulajdonképpen adott a helyzet, noha erre én is csak a regényt olvasva jöttem rá. A kamaszok bestialitása és szexuális túlfűtöttsége egy zárt közösségben létrehozhatja a világirodalom nagyon zavarbaejtő, szókimondó és explicit elbeszélését, és a nyolcvanas évek újgazdag kertvárosi kamaszvilágánál nincs is jobb háttere ennek. A bejegyzéseimnek általában is az a célja, hogy olvasási módokat ajánljon egy szöveg elé, vagy értelmezési mankókat adjon egy szöveg olvasása után, de Dennis Cooper regényénél ez talán szükségesebb is, mint általában. Egy szadizmusban, szerhasználatban, testiségben és parafíliákban gazdag regényről lesz ma szó, és nem figyelmeztetni jöttem titeket, hanem ajánlani. Talán lelkesen is ajánlani.

Ez a regény olyan dolgot csinált, amit könyv nagyon ritkán csinál velem: a radikalizmusával és szenvtelenségével kikezdte az olvasói fantáziámat, és ez végsősoron katartikus élményt hozott. Pedig minden adott:

– Az elbeszélésmód borzasztóan kísérleti, az alig 130 oldalas regény kis 15-20 oldalas fejezeteiben váltott nézőpontokon és karakterekhez illő nyelvet teremtve beszél hozzánk a szerző, ami a 80-as 90-es évek underground amerikai irodalomnak tud sajátja lenni, miközben a jól fókuszt tartó, minimalista nagyrészt novellairodalomnak sem fordít hátat. Minden mondat üt, elborzaszt, éppen azért, mert magában hordozza az egész regény bestialitását.

– Homoszexuális és szadista szereplőket látunk, akiket a XX. század nagy homoszexuális elbeszéléseiben még mindig a szexuális preferenciájuk határoz meg, nem válik a melegségük igazán identitássá, és a szereplőket nagyrészt csak vágyaikban és aktusaikban látjuk. A regény alapvetően nem sokat ad a lélekábrázolásra, de különösen nem merül el a melegség identitáskríziseiben, de a De Sade márkit követő történetfolyamban lehetne-e egyáltalán bármi a totális szexualitáson kívül?

– És hát, hölgyeim és uraim, gazdag emberek között vagyunk. Ez a Született feleségek és a Gossip Girl világa, amelynek saját szabályrendszere van. Miközben a filmekben megszoktuk, hogy deviáns emberek kábítószerért szexelnek bestiálisakat, ez itt fel sem merül, minden magára hagyott kamasznak van pénze, minden vágyuk kielégítésre vár, a legszélsőségesebbek is, és a látszat szigora mögött igazából mindegy, hogy mit csinálnak. De Sade márki azt mondja, milyen jó, hogy mi gazdagok vagyunk, mert így vannak szegények, ezek a szereplők viszont nem is gondolnak, nem is gondolhatnak a szegényekre, csak a saját Olümposzukon habzsolják, amit minden magára hagyott begerjedt kamasz habzsolna. (És ebben, persze a regény túl is nyúl De Sade világépítésén, hiszen nem kell filozófiát teremteniük ehhez a fajta létezéshez, egyszerűen csak adott a számukra.)

De merthogy mi is történik ebben a regényben? A tizenhat éves kis George Miles a legszebb fiú, akit csak ismer ez a mikrokozmosz. Ő (szinte) minden meleg fiú és férfi vágya, és ezek a vágyak be is teljesülnek. Az elbeszélések nagy részében a szereplők George Mileshez fűződő történeteit követjük, a vágyakozást és a beteljesülést festő kamaszon, irodalmár tanáron, szadista és perverz férfiakon, és barátnak vélt kortársakon át egyaránt. A fejezetek egy-egy sokszor egymásra olvasható, nehezen megkülönböztethető szereplőt követnek, bár én nem vetném el a regény műfaji megjelölést, végülis valamifajta novellafüzérként, amelyet a vágy láncolata működtet. A középpontban mindig George áll, bár nem mindig ő, nem csak ő lehet a vágy tárgya, de valahogy az mindig az ő irányába tart.

A regény világának értékrendszerét, a feltűnő punk karakterekkel és az igazi punkságról való ritka szólamokkal együtt is – mely rezonál az egész regény elhagyottság elbeszélésével – a kamasz sráchoz való közelség adja leginkább, amely a kényszerképzetekkel és filmes témával mozgató egy-egy fejezetben tűnik ki talán végképp. A regény beszélője egyfajta kortársiasságban van a szereplőkkel, nem moralizál, nem értékel, nem idegenkedik a leírtaktól, mindenttudó beszélőként érti is, hogy mi mozgat egyes szereplőket. És ez egyszerre még inkább borzasztó, vagy hát, megkérdőjelezhetetlenül hatáskeltő, és egyszerre az egyetlen mód, hogy ezt a történetet elmeséljük.

Ezt a történetet azért kell így elmesélni, mert van vagy lehet ilyen a világunkban, és nem kell szimpatizálni vele, nem kell azonosuljunk, de nem takarhatjuk ki a szemünket. És, persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez egy nevelődésregény volna, tanmese arról, hogy vigyázz a gyerekedre, különben… Cooper inkább radikálisan végiggondolja, mi történik, ha bizonyos társadalmi, anyagi, életkori és civilizációs feltételek mellett egyszer csak végletekig és öntudatlanul hajszolhatjuk a vélt élvezeteket. És az is lehet, hogy túlzó az elbeszélés, még az is lehet, hogy felnagyít és szélsőségeket mutat, lehet, hogy ez az elérhető, megint csak használjuk a hasonlatot, Olümposz valójában nem is annyira elérhető. De ez a regény szól a kontrollnélküliségről, az emberről, aki ösztönlény, a vágyainkról és a civilizációs normáinkról, amelyek – ismerjük a krimisorozatokból – valójában sokkal átléphetőbbek, mint gondoljuk. És imádtam ezt a témát.

Tényleg az van, hogy lelkesedem ezért a könyvért. Nem biztos, hogy sokszor fogom újraolvasni – azt hiszem amúgy is emlékezni fogok rá –, de biztos, hogy nagy hatással volt rám. Olyan világot mutatott meg, amelyet, ha előolvasataim voltak is persze, időnként újra és újra fel kell fedezni. Rendkívül ügyesen megírt történet, jól adagol információkat, a mellékszereplők egymásra olvashatósága vagy a szexuális epizódok ismételtsége mellett is folyamatosan borzolta a kedves, szolid kedélyeimet, és olvasókánt egyszerűen csak benne voltam egy élménybe. Egészségünkre.

És igazából így fogom most csak ajánlani ezt a könyvet. Mindenkinek, akinek megjött a kedve, vagy borzolta annyira a kedélyét, hogy belevágjon, felébresztett benne az ajánlóm valamit, érdekelni kezdte a vágy brutalitása és önfeledt totalitása. Ez egy borzasztóan jó regény, ahol a borzasztót és a jót is nagyon komolyan gondolom.

Dennis Cooper: Közelebb
Láng Kiadó, 1994
126 oldal
Így olvastam: Rövid könyv, és vannak kampók a fejezetek végén, amitől újra és újra beleférhet még egy fejezet, de azért 2-3-4 részlet kellett nekem, és alighanem nektek is kell. Meg tényleg kísérleti az elbeszélésmód is, kell idő hozzá, de az első két fejezet berántóan kedves. Érdekelni fog, hogy mi is van.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és dolgozom másokon is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

TÁMOGASD A KÖVETKEZŐ ILYEN BEJEGYZÉST!
Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.