Egy meleg srác olvas

Sziasztok,

a mai és majd a következő értékelésben Édouard Louis két önéletrajzi kisregényéről fogok mesélni. Luis a kortárs francia irodalom egyik megkerülhetetlen alakja már ma is, 33 évesen. Önéletírássorozatával a franciaországi mélyszegénység bátor és politikailag reflektált valóságát mutatja be a saját és családja történetén keresztül. Első könyve, a Leszámolás Eddyvel (itt írtam róla) a fiatalkorom egyik meghatározó olvasmánya volt, a magyarul tavaly megjelent két új kisregénye pedig csak mélyíti a rajongásomat. Ebben a bejegyzésben az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című kisregényéről mesélek, amelyben az anyja szabadságának megszerzéséről ír, a következőben pedig az Akik megölték az apámat című szövegről írok, amelyben az apa történetébe vetjük bele magunkat, akit a francia állam magára hagyott. Látszólag öncélúnak hathat, hogy miért van szó erről egy LMBT+ könyvekkel foglalkozó blogon, de mindkét szöveg alapvetően problematizálja, hogy a melegség és az íróvá válás is eltávolította a szerzőt a szüleitől, és most, ezekben a szövegekben a közös történetük megértésén is visszaszerzésén is dolgozik a szerző. De nézzük bővebben:

Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című történet elbeszélésének apropója egy talált fénykép Édouard Louis fiatal édesanyjáról, aki a képen önfeledtnek és szabadnak tűnt. Olyannak, amilyennek sosem látta az anyját. Ahogy az önéletírások általában, úgy ez a regény is azt a kérdést teszi fel, hogyan jutottunk idáig: mitől meglepő és szembesítő az anyja egykori boldogságának felismerése. Az asszony fiatalon sodródik bele a nyomor és a férfierőszak mindennapi valóságába, amely 25 éves korától 45 éves koráig megkeserítette az életét és alig mutatott perspektívát számára. A regény egyszerre teljesíti a címben tett vállalását, egy asszony szenvedésének és kitörésének történetét meséli el, és mutat valami mélyebbet és vallomásosabbat: a gyerek és az anya történetét szerzi vissza.

Mivel az ő életében nem törtétek események, esemény csak az apám révén történhetett. Anyámnak nem volt története, így az ő saját története szükségképpen csak apám saját története lehetett.

41-42. oldal

Louis elbeszélésmódja nagyon sajátos, benne rejlik valami zsigeri társadalmi reflektáltság, figyelem, amit az irodalma fókuszának tart. Magyarázatot akar találni arra, hogy hol siklott félre az anyja élete, és ezzel valamiféle kiáltványt is megfogalmaz a felelősök felé – ebben az apjáról szóló regénye még erősebb gesztusokat tesz egyébként –, láttatni akarja, hogy tényleg lehetett volna másként. A szegénység és a bántalmazás közösen viselt teher és titok volt mindkettejük számára, ezért a történetet csak most, az azóta felnőtt és kitört fiú képes elbeszélni. Míg a regényben szereplő fiúnak nagy félelme, hogy a kortársai benne is meglátják a szülei nyomorát, Louis már tudja, hogy ezek azok az elhallgatott történetek, amelyeket el kell mesélni.

Így válik az anya-gyerek kapcsolat vállaltan a legdominánsabbá a történetben. A szerző keresi a saját felelősségét is az anyja sorsában, miközben a saját gyerekkora miatt is fogalmazódik meg jogos neheztelés az anyával szemben. Louis emel be történetek az elbeszélésbe, amelyek a gyerekkori kegyetlenségeit rögzítik, bántani akarja az anyját, mert ezeket a mintákat tanulta el, és mert botránynak tűnik az anya ritka önfeledtsége, így azt tönkre kellett tegye. Valójában sosem alakulhatott ki köztük más kapcsolat. Louis feminin alakja gyerekkorában gúnyolódás tárgya volt az iskolában, a reménytelenséggel dacoló mélabús gyerek pedig igyekezett elrejteni a fájdalmát és a szégyenét az anyja előtt, mert saját magát látta hibásnak, nem akarta megmutatni nekik, hogy milyen gyerekük van. Azt írja Louis: „Nem lehetett az anyám”, és ennek a felismerése és kibeszélése hozza létre a felnőtt férfi és az anyja között az újfajta szeretetet és intimitást.

Louis sokszor beszél magáról az írás és a megismerés, magyarázatkeresés folyamatáról is a regényben, és egy ponton megütközik, hogy úgy érzi, mégsem szomorú történetet ír valójában. Azért nem szomorút, mert már eltávolodtak a tragédiától, mindketten kitörtek abból az életből, amelyet a lehetőségeik biztosítottak volna számukra. Luois sikeres író, az anyja pedig végre megélheti a szabadságát, és párizsi nővé válhatott. Az elbeszélésben hol megszólítottként, hol a saját hangján is megjelenik az anya karaktere, a mostból visszanézve keresik mindketten a magyarázatát annak, hogyan élhettek abban a nyomorban és áldozati helyzetekben.

Édouard Louis és az anyja történetének elmesélése elképesztően fontos irodalmi és mozgalmi munka, mert el nem mesélt történeteket oszt meg velünk. A regény végén egy luxus étteremben látjuk a két szereplőt, sőt, az anya egy ünnepelt filmsztárral cigarettázik, visszaszerzi a tartását és az önbecsülését, miközben az azóta felnőtt fiával való kapcsolatukat is rendezik. Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai nagy történet, felemelkedés sztori – ebben erős ellenpont lesz az Akik megölték az apámat –, ami mégis az elbeszélhetetlenséggel szembesít. A fiú számára a gimnázium, az anya számára pusztán a saját kurázsija teremti meg a felszabadulás lehetőségét, de megérteni, hogy mi is hozhat megbékélést nagyobb feladatnak tűnik, mint gondolnánk.

Édouard Louis számomra elképesztően inspiráló szerző, szóval nem tudom pontosan, hogy miképp merjem ajánlani. Baloldali aktivista, aki sokat dolgozik azon, hogy az identitáspolitika reflektáltá válhasson osztályhelyzetekre: hogy mélyszegény vidéki férfiak, nők, melegek történetei elmesélhetővé váljanak, és ez a törekvése kimondva is jól látható a regényében. És közben olyan dolgokat mondd el, amit (khm. mélyszegény származású meleg elsőgenerációs irodalmárként) sokszor evidensnek látok, de sosem érzem magam könyvet olvasva ennyire megértve. Nem tudom, hogy ajánlhatok-e úgy könyvet, hogy azért olvasd el, mert utazás a tudattalanomban – miért akarnál oda utazni, tök idegenek vagyunk egymásnak –, de ez mégiscsak az én blogom, szóval most így fogom ajánlani. Tényleg lenyűgözően pontos könyv, tele elképesztően fontos és gondolatébresztő észrevétellel és gesztussal. Szívből ajánlom, bár tudom, hogy kell hozzá egy szemüveg, másként találtathat kevésnek, nem is úgy tocsogunk a nyomorban, ahogy elvárjuk.

Kedvenc részem: Azok a részek, amikor a saját felelősségét keresi. Különösen az, amikor arról beszél, hogy hazatérve idegen szavakat használt, amiket a gimnáziumban tanult, hogy azzal bántsa az anyját. Borzasztóan valódi az a vallomás.

Édouard Louis: Egy ​asszony küzdelmei és átváltozásai
Napvilág, 2024
128 oldal
Így olvastam: Egy-két rövidebb üléssel, maximum 2-3 óra alatt olvastam el már többször is, nagyon nagyvonalú a tördelés, könnyű haladni vele.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és az Akik megölték az apámatról is az értékelés, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy gyönyörű könyvről mesélek nektek, amiben megvan a szépségnek egy nagyon bátor, lelkesítő és szép potenciálja, és tulajdonképpen attól lesz pontos és gyönyörű regény, hogy minden darabokra hullik szét a sajátos történelmi valóságában. Bethan Roberts Az én rendőröm című regénye az ötvenes évek Angliájába vezet minket, ahol egy férfi és egy nő ugyanabba a rendőrbe szeret bele, és a történetbe, ahogy az lennie kell, tényleg kódolva van valamifajta tompuló tragédia. De nézzük alaposabban:

Valamiért a XX. század második felében játszódó meleg történetek közül többnek, így például az Otthon a világ végénnek vagy a Bádogembernek visszatérő témája a biszexuális vagy meleg férfi karakter, aki egy férfi és egy nő meghitt kapcsolatában igyekszik megtalálni valamifajta intimitást. Nagyon izgalmas lehet a két regénnyel összevetni Bethan Roberts friss regényét, mert azon keresztül látszik igazán, hogy mennyire el is van cseszve ez a korszak. Mind a Bádogember, mind az Otthon a világ végén felmutat valamifajta egy ideig legalább megélhető békét és közösségiséget a szereplőik között, és bár Az én rendőröm elbeszélőjének, Marionnak a leírásából is úgy tűnhet, mégis jól látható, mennyire tarthatatlan és idealizált ez a fajta élet. De máris előre szaladtam.

Az én rendőröm két szálon futó regénynek mondható, noha valójában egy történeti sík két nézőpontjába nyerünk betekintést. Marion 1999-ben kezdi el összeírni az emlékeit. Egyszerre tekinthetjük ezt valamifajta megkésett gyónásnak, és egyszerre tűnhet ez az önrendelkezés szintén megkésett visszaszerzésének. Két olyan férfi mellett szürkült el az élete, akiknek könnyen érthető és világos drámája van, miközben ő unalmas vidéki tanítóként és rendőrfeleségként épp tanulja megérteni a saját életét. Patrick az 1950-es években ír naplóbejegyzéseket az ő rendőrével való megismerkedésükről, amely valamifajta korrajz arról, hogy milyen volt egy kisvárosi múzeum kisebbségi – értsük – kurátorának lenni, erős képzőművészeti és alkotói elkötelezettséggel és igazi világpolgári gyökerekkel.

Tom, mint a szerelem és a vágy áhított tárgya, alig szólal meg a regényben, saját hangú elbeszéléssel nem is szerepel benne. Gyönyörű alakját és éppen felismerhető különcségét csak a két beszélő szemén keresztül látjuk, de ez is izgalmassá válik. Marion az elvesztegetett élet és a negyven évnyi házasságuk kontextusából keres visszafelé nyomokat arra, hogy mit hagyott figyelmen kívül, Patrick pedig a vágyának jelenvaló tárgyát kapja el, pillantásokat és mosolyokat, amelyek okot adhatnak a reménykedésre, és amelyek később a beteljesülést jelentik. A regény domináns elbeszélője Marion, az ő története uralja le a terjedelmet, de az elbeszélésének Patrick a címzettje, illetve a háttérben is megjelenik már idős karakterként, és Patrick megszólítása valami szép intimitást előlegez meg nekünk nagyjából az első száz oldalban:

Előfordult valaha is, hogy Thomasnak hívtad? Mert én szerettem volna. Akadtak pillanatok, amikor át akartam nevezni. Tommy. Te talán így hívtad azt az izmos karú, sötétszőke fürtös, gyönyörű fiatalembert.

13. oldal

És akkor elszaródik minden. Vagy hát, nem a 14. oldalon, nem is a századik oldalnál, hanem eredendően, csak valahogy naivan elaltat minket az a szép és tényleg naiv figyelem, amivel valójában két – khm – naiv szereplő szemléli ezt a szép és szintén – megint csak – naiv gyönyörű embert. Van meghittség Marion elbeszélésében Patrick iránt, van tisztelet benne a két férfi mély kapcsolata felé, noha borzasztó düh is táplálja, táplálta, amiért ez neki soha nem adatott meg. A regény gyönyörű, kimunkált nyelvén Marion és Tom házassága egyre láthatóbban üresedik ki, noha kívülről nézve az égben köttettet, és ez a látszat és önbecsapás tartja meg a szereplőket benne. A rendőr és a tanárnő, a társadalom alapjai egy ilyen kisvárosban. Két különc szereplő, akik akár élhetnének világias házasságban, de valami mégis megköti őket. Alighanem a fantáziájuk, hogy élhetnének másként. Próbálkoztak, vall Marion Patricknek, de nem működött a dolog, és Patricknek is el kellett tűnnie az életükből.

Amikor ezen a regényen gondolkodom, valahogy mindig a felelősség kérdése jut eszembe. Hogy itt van három tök esendő ember, akik ebbe a történelmi időbe vannak köpve. Az erkölcsrendészet homoszexuálisok lakását túrja fel, egy vénlány már élhet egyedül és lehet saját egzisztenciája, de azért különös mégis, és egyáltalán, nem tűnik választható életpályának. A rendőrségen is az előléptetésekhez vezető első lépcső, hogy meg kell házasodni. Patrick már vágyik valami valódi szerelemre, kapcsolatra, akár együttélésre. Egyikük sem tisztán jó karakter, mindhárman őrlődnek az élt, élhető és vágyott életek között, nem tanultak meg cselekedni, eszköztelenek hozzá, és Az én rendőröm igazából azt hiszem ennek az eszköztelenségnek a regénye.

Nem kapunk mély karakterrajzokat, miközben valójában sokszor látott skicc mindegyik szereplő. Marion a kisvárosi tanítónő, aki beleszeret az egyetlen férfiba, akit gyerekkora óta lát, és aki megtestesíti valamelyest a lányregények délceg ideát. Tom sodródik a rendőri pálya felé, de abban megtalál valami olyan biztonságot és normalitást, sőt, identitást, amely soha nem volt meg számára korábban. Patrick korábbi szerelme öngyilkos lett, most egy kisvárosi múzeum nyilvánvalóan többre hivatott egyik kurátora, elkötelezett a művészet iránt, és üldözi a szépséget, a férfiszépséget különösen eltökélten. Három olyan szereplőt látunk, akiket már jól ismerünk az olvasmányainkból és filmélményeinkből, hiszen a szituációs humor alanyai ők, az emberek, akik szerencsétlenek és – tényleg nincs rá jobb szó – naivak, de most önálló könyvet kapott ezeknek a szereplőknek a találkozása, és ettől borzasztóan szomorú ez az egész.

Az én rendőröm egy történet arról, ahogy három ember menekülve a saját döntéseik elől tönkreteszi egymást, lassú, eszköztelen őrlődésben. Három szereplőt látunk, akik nem egyértelműek, nem tudjuk őket kedvelni, de nem tudunk igazán haragudni rájuk. Esendőek, akiknek nehéz volt akkor, mert a történelem azon oldalán álltak, amikor nehezebb különbözni a mindennapokban, bár végső soron úgy is leélhető az élet, nem gyors tragédia az övék. Szerettem ezt a könyvet olvasni, mert lenyűgöző nyelvi figyelme van, gyönyörű mondatok vannak benne és elképesztően szép észrevételek és vélekedések, amikbe fel tudott öltözni ez a történet.

Nagyon nehéz belőni ugyanakkor, hogy kinek ajánlhatom igazán, mert nem úgy drámai a szöveg, a történelmihez túl belső elbeszélések, romantikusnak semmiképp nem mondanám. Azt hiszem itt most nem a lekerekítés miatt, hanem mert tényleg nem tudom másként megfogni: annak ajánlom nagyon, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Kedvenc részem: Van a regény elején egy nagyon gazdag szép képi leírása annak, ahogy az el-elábrándozó anyja mártást készít a sülthöz. Ott érkezett meg a nyelve a szövegnek, gyönyörű epizód, gyönyörűen megírva.

Bethan Roberts: Az ​én rendőröm
Gabo, 2022
368 oldal
Így olvastam: Jó tempóval lehetett vele haladni, különösen berántott tényleg a nyelv, viszont a kétszáz, kétszáz ötvenedik oldalon elkezd laposodni valamennyire az elbeszélés. Ott már többször tettem le.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a skót Douglas Stuart második regényéről mesélek, ami a múlt év második felében jelent meg, és ahogy elnézem, le is tarolta a könyves nyilvánosságot, tegyünk hozzá, hogy méltán. A szerző az első könyvében is a mélyszegénység és a meleg identitás kérdéseit járja körül a saját élettörténetén keresztül, most fikcióhoz nyúl, bár a témái hasonlóak. De nem mondok róla többet így bevezetőleg, kezdjük a tárgyalását:

Az ifjú Mungo másfél év története, amelyben Mungo a dolgok legkegyetlenebb értelmében felnőtté válik. Két síkon követjük a történetet, a másfél évét lassan, folyamatában, az utolsó hétvégéjét pedig külön fejezetekben, de szintén lineárisan következő epizódokkal. A tizennégy éves Mungo magára hagyottan ül a glasgow-i lakótelepen a nővérével. Az alkoholista anyjuk eltűnt, nem értik, hol lehet, mégis van egy beleszokott közönyük, nem először történik ez velük. A tizenöt éves Mungót az anyja elküldi két férfival pecázni a hétvégére, nem igazán értjük a dolgok kontextusát, tényleg idegenül hat az egész, de persze, a történet, mint az igazán veszélyes folyópartok is, hirtelen mélyül majd el az erős sodrásban.

Stuart első szám harmadik személyben tudósít minket, de mindent tudó szerző, aki leginkább mégis Mungo fejéből tudósít. Különös empátiája van, épp ahogy szerintem a mélyszegénységről beszélnünk kell: felvet morális kérdéseket, de a szereplői nem buknak meg, pusztán élnek, túlélnek a saját, a regény végére jól látható traumáik szerint. Mungo édesapját meggyilkolták egy bandaháborúban, ezért a fiú nem ismerhette őt, a bátyja már saját életet él, de visszanyúl a testvéreiért és részt vesz a család életében, illetve viszi tovább az apja sorsát is. A nővére velük él, és ő az igazán felelősségvállaló családtag, az anya pedig túl fiatalon lett egyedülálló anya, három gyerekkel a nagy szegénységükben és kilátástalanságukban.

A glasgow-i lakótelep az ő életük metaforája tulajdonképpen. Glasgow-ról gondolva a skót város régi, arisztokratikus pompája jut eszünkbe, ahol minden sarkon történelemre és kultúrára bukkanunk, de itt egy egészen másik várost tapasztalunk meg. Ebben a városban mélyszegénynek és panelban élőnek lehet lenni, peremre szorulva a peremre szorult és láthatatlan emberekkel. Katolikus és protestáns bandák verik össze egymást, családon belüli erőszak hangjai szűrődnek be az életterünkbe. Látszólag mindenki tud mindent a Hamilton családról, Mungo szüleinek és testvérének a viselt dolgairól, de a közönyből nem társadalmi, csak egyéni szinten van kilépés. A gondoskodásnak nagyon különböző, de fontos jelei vannak, amelyek nem képesek egy rendszert megváltoztatni, vagy érdemi, fenntartható biztonságos életet ígérni, de tünetet mindig kezel.

Stuart regénye ízig-vérig osztálytudatos regény. Az anya karakterének őseleme, hogy próbál egy bármennyi kis örömöt kipréselni az életéből, amíg még fiatal, de visszacsúszik az alkoholizmusába, amint szembesül a saját eszköztelenségével, és ha nem is pontosan ez a sors, de ugyanez a csúszkálás jellemez mindenkit. Hamis, a báty egyetlen célja, hogy része legyen a bandaháborúban, amelyben az apja is odaveszett, a nővére, Jodie ki fog lépni ebből az életből, de ez áthidalhatatlan távolságot jelent majd közte és minden más családtag között. A regény egy pontján találkozunk egy másik meleg srác történetével, aki nem ezen a lakótelepen nőtt fel, és ott válik igazán láthatóvá, mennyire döntőek a körülmények, mennyire más élet vár Mungora, mint ami ideális volna. Persze, Stuart ezt nem mondja ki, de értjük a kontrasztot, el is pityeredünk rajta, egy életre megjegyezzük.

Amikor egy jó regény beszél a mélyszegénységről, és előlegezzétek ezt meg nekem, hogy Az ifjú Mungo igazán az, akkor a szocializáció tereiről és rutinjairól, a perspektívátlanságról kell szólnia, és ez a regény tényleg őrjítően nagyot teljesít. Miközben az ifjú Mungo éli a mindennapok élhetetlenségét, szembesül a saját férfiatlanságával, homoszexualitásával, gyerekségével, amely a közeledő 16. születésnapjával véget ér majd. Akkortól senki más nem vállal felelősséget érte.  Tikkel a szeme, amivel könnyen elárulja magát azonnal, és a kiszámíthatatlanul rá törő rohamok elgyengítik, pedig ezen a lakótelepen nem lehet gyengének mutatkozni, mert itt a gyengék nem élik túl.

És tulajdonképpen két történetet kapunk, amiről még nem beszéltünk. Egy brutális történetet és egy szerelem történetét, ami a kevés szép és tiszta pillanatot jelentheti ezen a lakótelepen és ebben az életben. Nem azért nem írtam eddig ezekről, mert ne lennének fontosak, hanem azért, mert ebből a lakótelepből és ebből a mélyszegénységből következik minden, ami ebben a regényben történik. A regény brutális szála abból a közönyből és eszköztelenségből durvul el, amely mögött talán még érthető jószándékot is felfedhetünk, hiszen melyik anya ne szeretné az életre készíteni a mindjárt felnőtt gyermekét. Borzasztó és dühítő magyarázat, de fontos szembenéznünk vele, és jó, hogy a szereplők is megtették. És igazából a szerelmes száll is. Kegyetlen, de hogy voltak pillanatok, amik valami szépet tudtak adni ebben az életben, ezt fontos elmondani.

Nagyon nehéz erről a könyvről írni, mert nem a történet van a fókuszában. Vagyhát. Szóval a kegyetlenség építi fel a maga hideg logikája szerint ezt az elbeszélést. A nagy konkrétumok borzasztó spoilerek lennének, miközben ebben a történetben józan logikával alig spoilerezhető e bármi. Stuart ismeri a szegénységet és tud úgy beszélni ezekről a szereplőkről és élethelyzetekről, hogy idegtépően szép és valódi legyen. Amikor a könyvet ajánlották, azt mondták a széplelkű barátaim, hogy ki fogja pucolni a lelkemet, és bár ez nem történt meg, mert láttam már ezt a szegénységet, de ennyire tiszta kegyetlenséggel és szembenézéssel kevés szöveg beszél ezekről.

Kedvenc részem: A regény vége mindkét szálon, igazi erős kontraszt, nagy őszinteséggel. Az, hogy látunk említés szintjén egy szép meleg történetet, és az, hogy van ebben a családban a maga módján – értsük, a lehetőségeik szerint – meghitt családi viszony, kegyetlenül szép igazság.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik olvasnának valami különösen kegyetlent és szépet. Akik hajlandóak érteni, hogy a morális kérdések mennyire sokadlagosak egy skót paneltelepen, és mégis, mennyire fontos a mi szűrőnkön látni ezt. Azoknak ajánlom, akik nem csak a nyomorgást szeretnék látni, nem rettenek meg, hanem érteni akarják, hogy végsősoron élni kell, és mindenki a saját örömét keresi. Remélem a bejegyzés meghozta a kedved az olvasáshoz, én tényleg szívből ajánlom ezt a megrázó, kegyetlen és szép történetet.

Duglas Stuart: Az ifjú Mungo
Park, 2024
408 oldal
Így olvastam: 20-30 oldalas leülésekkel nagyjából egy hét alatt, visznek az osztott fejezetek, bár az elején egy picit nehéz megérteni a párhuzamos szerkesztést. Szépen megírt és így igénybevevő történet, nem lehet falni, mégis haladós, mert belemászik az elmédbe, ahogy egy jó könyvnek azt kell.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzést nehezen írom, mert nagyobb téteket mozgat, mint egy tipikusabb blogbejegyzés: sok párhuzamosan futó munkám ér össze abban, ahogy Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című könyvéről gondolkodom. Nyilván nehéz azt kizárni, hogy költőként és aktivistaként valamennyire én is része vagyok annak a queer reprezentációról szóló diskurzusnak, amibe ez a verseskötet belép, és az sem elhallgatható ezekből, hogy nagyon mást gondolok az igazán érdekes queer verseskötetekről, mint amit a szerző. Szóval ez a bejegyzés biztosan gondolkodósabb lesz: az elején igyekszem általában beszélni a kötetről, recenzálni azt, a bejegyzés második felében pedig a kötettel kapcsolatos dilemmáimat osztom meg majd.

Ehhez elöljáróban belinkelem ide Csete Soma dühösnek mondható, és néhol valóban elnagyolt, a retorizáltság bűnébe eső kritikáját a könyvről, amivel szinte egészében egyetértek, és egy hosszabb interjút, körkérdést, amiben Horváth Imre Olivér költővel és Lapis József kritikussal közösen gondolkodunk a kötet és Csete Soma kritikájának a fő állításairól. Ezek persze nem tartoznak szorosan a blogbejegyzéshez, csak sem elhallgatni nem szeretném, sem ebben a keretben átismételni mindezt. Ha bővebben olvasnátok a bejegyzés után ezekről az alkotói, reprezentációs és irodalomszervezői dilemmákról, azoknak itt tudtok utánamenni. De akkor a könyvről, blogolósan:

Kupihár Rebeka első verseskötete egy nagy hiányba lép bele, és leplezetlen vallomásossággal, tiszta beszéddel, a sokszor jogosan elidegenítőnek bizonyuló nagy kortárs irodalmi gesztusokat ügyesen kikerülve ír a saját leszbikusságáról és a kortárs magyar leszbikus női szerepek egy lehetséges megéléséről. A heterók istenéhez olyan könnyen olvasható kötet, amiben leszbikusok (vagy egyébként önmagában nők) rá tudnak ismerni azokra a dilemmákra, amelyekkel akkor találkoznak, ha a szerelemről és a szexualitásról igyekeznek valamit mondani, és ez amúgy egy jó kiinduló helyzet, amit tényleg jól is teljesít. A versbeszélők jellemző dilemmái, hogy szeretnének-e gyereket vállalni (és pontosan hogyan), hogy miért a férfiak privilégiuma a szexusról vagy például a nemi szervekről való beszéd, hogyan teremthető meg a kortárs 21. században a felvilágosult, feminista nőiség ideája – egy másik nővel közös háztartásban –, vagy hogy mit jelent eredendően idegennek vagy különcnek lenni a társadalomban. A leszbikusság szinte apropó ahhoz, hogy ezekről a témákról beszéljenek a versek, de megmutatja, hogy egy kisebbség számára ezek nem csupán felvilágosult belpesti fehér lány problémák, hanem a társadalmi érintkezés legégetőbb felvetései. Bemutatja, hogy ezek valóban emancipatorikus kérdésfelvetések, amikre, ha megoldást nem is kapunk – ezt végső soron nem is várhatjuk egy verseskötettől – , de a pontosan megfogalmazott kérdéseket nagyrészt igen.

A hat ciklusban lévő 62 vers tematikus csomópontokba rendeződik: a külvilág és a családi világtól való elkülönülés, a különbözőség egész gyerekkoron átívelő története, az önfeledt szerelem, a testiséggel és a gyerekvállalással kapcsolatos dinamikák vagy a közéleti, politikai valóságok mind ilyen topikok, de ezek inkább sűrűsödések, mintsem pontosan leválasztható témaegységek. Ahogy az életben is, ezek a témák nem különülnek el egymástól, hanem hatással vannak egymásra, így gondolatiságában nagyobb hálózatot alkotnak itt is. Talán a kötet legnagyobb gyengesége, hogy ez a hálózatosság csak képek, metaforikusnak szánt pillanatok megidézésében tűnnek fel, és nem mélyítik el igazán, akár társadalmi (politikai), vagy lélektani rendszerszemléletben a kötetegész fő témáit, egységes, de felületes olvasattal dolgoznak a szövegek. Nem mélyül a tudásunk igazán a kötetben haladva, nem látunk párhuzamosságokat, elsőre szétfeszítőnek tűnő ellentmondásokat, amelyeket megértve közelebb jutunk az igazsághoz. A szavak egyszerűen csak azt jelentik, amit leírtak, de többször leírva ugyanazokat a szavakat, és előhívva ugyanazokat a képeket nyilván elvesztik az érdekességüket.

A versek dolgoznak elképesztően erős kimondásokkal, már címadásokban is, ilyenek például a gender és sperma című versek, de azzal, hogy az ezek köré szőt gondolatok saját ciklust kaptak, megintcsak nem mélyülnek el igazán és ezek a versek költészetileg sem különböznek a egymástól. A 62 vers sokszor önismétlővé válik, és az erős kimondások mellett a sok hasonló témát feldolgozó vers elgyengíti ezeket az fontos állításokat, nem marad meg az újszerűség élményük, ráadásul nem látunk bele igazán mélyen sem a gyerekkori identitáskérdések közé sem a gyermekvállalás dilemmáiba, amiknél ez az ismétlődés a leggyakoribb. Mert igen, ezek fontos témák, jó, hogy elkezdi őket Kupihár megírni, de mégiscsak érzékeny közéleti diskurzusok rétegében járunk, aminél a költészetben én legalábbis szívesen olvasnék felskiccelt mélyebbről.

És innentől igazából nem tudom kerülgetni az úgy nevezett forró kását, hiszen ez a kötettel kapcsolatos legnagyobb problémám. Ezek a versek borzasztóan sokszor maradnak felületesek és a politikai vagy aktivista propagandatermékek szintjén. És én egyébként ezekkel a propagandatermékekkel nagyrészt egyetértek, fontos társadalmi kérdéseket vetnek fel, olyan történeteket mesélnek el, amik kiszorulnak a mainstream diskurzusok tereiből, de ez egy verseskötet.

A heterók istenéhezt könnyű olvasni, és könnyű azonosulni a versbeszélőjével, mert szinte végig áldozatnak mutatja magát, amibe jó belecsúszni. Anélkül, hogy 2024-ben, a kötet megjelenése évében vitatni kelljen a leszbikus, és tágan értve a queer emberek társadalmi és politikai sérelmeit, nagyon szomorúnak és olcsónak látom, ha az identitásunkat ezekből és csak ezekből építjük. Nem tudom, hogy mit jelent leszbikusnak lenni, nyilván, és nem is akarom én elmondani, de bízom benne, hogy többet annál, mint hogy rosszakat mondanak róluk és a szomszéd is csúnyán néz ránk. Nem csak a zárt ajtók mögött érezhetjük magunkat biztonságban, ha mégis így van, ott sem lehetünk annyira magunk, hogy elfelejtjük mindazt, ami kint megint csak vár ránk. Ez idealizált, és hitelteleníti azt a totális homofóbiát, amivel a kötet a társadalmat vádolja, és igen, azt hiszem itt ébredhetünk rá, hogy a társadalom sem csak homofób és gyűlölködő, milyen kár, hogy a versbeszélőnek Németországba kell utaznia ezért a tapasztalatért.

Amikor erről a blogról gondolkodom, vagy akár az aktivista megszólalásaimat mérlegelem, mindig arra a 16 éves önmagamra gondolok, aki még nagyon egyedül érezte magát és még az önfelvállalás és az azzal kapcsolatos mindenféle kaland előtt állt. Nem adnám ezt a kötetet ennek a fiúnak a kezébe, mert ugyan passzolna azokhoz a félelmekhez, amiket ő akkor felnagyít magába, de nem kapna kiutat belőle, nem látná magát a cselekvésben. A queer kultúra már akkor is látott és azóta is nagyon kedvelt alkotásai, mint a Milk vagy a Büszkeség és bányászélet című film megmutatta számára, hogy a queermozgalomnak a szembenézés, konfliktusvállalás és az önmagunk felvállalása a legfontosabb üzenete, és ebből az idő előrehaladtával egyre kevésbé tudok engedni, ha erős társadalmi kontextussal dolgozik egy alkotás.

Szóval tényleg nehéz Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című kötetéről írni. Alapvetően tudom, hogy úgy érdemes rá tekinteni, mint egy első leszbikus témában született kortárs magyar verseskötet, amit a legvadabb reményeim szerin sok másik követ, ráadásul a szerző első kötete, ami miatt különösen empatikusnak, megengedőnek érdemes lenni. Biztosan sok olyan olvasója van és lesz ennek a kötetnek, akinek könnyebbséget jelent majd, és úgy érzik, nincsenek egyedül azokkal a gondolatokkal, amikkel ők is együttélnek. De számomra költészetében nem volt újszerű, társadalmi üzenetként pedig kevésnek bizonyult. Ezzel együtt is, senkit nem beszélnék le róla, hogy fellapozza vagy akár olvassa, de ha gondolkodik az abban leírtakról, esetleg nem csak áldozatként látják az életük queer szereplőit, mint ahogy ez a kötet sugallja, azért hálás vagyok.

Kedvenc részem: Egy négysoros csasztucskáról van szó, a március nyolc című vers lenyűgözött a frissességével. A queer élharcos megpihen is olyan vers, ami meglepően mélyről mutatja a versbeszélőt a kötet verseinek a mélységéhez képest, ezekből sokkal-sokkal többet szerettem volna olvasni.

Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez
Magvető, 2024
107 oldal
Így olvastam: Versesköteteket furán olvasok. Lassan végigolvasom, lapozgatok közben oda-vissza, ilyesmi, és ha kell valahová írnom róla, akkor utána még legalább egyszer folyamatosan végig, ezzel is ez történt, könnyen olvasható, egy-két délután alatt bárki ledúrja.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

picit nehezen gyűjtöm a szavakat a mai bejegyzéshez Gerbrand Bakker A borbély fia című regénye kapcsán, és ez fiatal felnőttként, aki épp formálja a jövőbeli életét, nem is igazán lehet meglepő. A szerző nagy irodalmi tétet vesz magára azzal, hogy az élettel szembeni közöny kérdését járja körül, de egy felnőtt meleg férfi erősebb kapcsolódásokat nélkülöző élete lássuk be, jó választásnak tűnik ehhez. Ezzel együtt ez nem egy kétségbeejtő regény, noha a nagy elődök nyomában járva ő sem ad megoldásokat, egyszerűen csak leír, szembesít. Valóban van ilyen is. De kezdjük az elején:

Simont felnőtt férfiként ismerjük meg, aki a maga kis idejében egy fodrászatot üzemeltet, nagyapja borbélyszalonját viszi tovább. Az egykor pezsgő és a közösségi élet középpontját jelentő szalon azonban most a ridegebb profizmus és a funkcionalitás terepévé válik. Nagyapja még büszke volt arra, hogy milyen elhivatott és saját rítusokkal bíró borbélymunka otthona lehetett a szalon, Simon már alig tart nyitva, bár szaktudása és saját üzlete egy magas életminőséget biztosít így is a számára.

A regényben mégsem egy az önmegvalósításában erősen dolgozó vagy csapodár főhőst látunk, Simonnal tulajdonképpen megtörténnek a dolgok. Ha beszél is a klienseivel, azok állandó, de felületes kapcsolódást jelentenek, az anyja próbál számára valamiféle mélyebb szociális valóságot teremteni, de Simon ezekkel szemben is közönyös, a szexuális kapcsolatai mechanikusak és alkalmiak, a nagyapjával képes nagyokat beszélgetni, de ő sem hagyja igazán a nyomát a férfi életében. És Simon tulajdonképpen képes is volna arra, hogy a hátralévő életét ugyanebben a mederben folytassa, de az anyja ki akarja rángatni, ezért a segítségét kéri a szellemi fogyatékosokból álló csoportjának úszásoktatásában, és az egyik író vendége is épp most kezd az új regényén dolgozni, amiben erősen építene egy fodrász karakterre, és szüksége van a terepmunkára.

A regény cselekménye eztán ezen a két szálon mozog majd. Az uszodában megismerkedik Igorral, a már felnőtt férfi testben élő sérült sráccal, aki nem tudja a vágyait a társadalmilag elfogadható mederben tartani, ezért folyamatosan kifejezi a Simonhoz való vonzódását. Az íróval pedig beszélgetni kezd, de a fodrásztörténetek helyett egyre inkább Simon repülőbalesetben eltűnt édesapjára terelődik a szó. Az író felkészülése közben mélyülnek a beszélgetéseik és egy kedves, jobb időket élt melegbár új helyszínt jelent a férfi életében, de a letűnőben lévő melegbár unott mindennapjaiban sem a szociális pezsgés tere. Ne várjuk egyik szálon sem a szabadulás szellőjét, tényleg nem lebbenti meg a lapjainkat, de Simonnak tulajdonképpen ez így okés, és így leszünk ezzel magunk is.

A borbély fia nem cselekményregény, a hétköznapok biztos folyása nem enged ki minket, bár történnek minimális változások. Egyre mélyebben ismerjük meg az apa eltűnését jelentő tabut, amelynek évtizedek múltán feloldhatatlan bizonytalanságai vannak, és amely a család nagy titkát jelenti: az apa nem egy boldog életet hagyott hátra, és még az is meglehet, hogy nem egyedül tűnt el azon a napon. A regény nagyon valószerűnek tűnően dolgozik egy vélt apasorssal, ezek olyan történetszálakat hoznak be, amelyben nem jelöli semmi, hogy fikcióról beszélnénk, talán csak annyi, hogy Simon karakteréből és a meleg író érdeklődési területeiből egyszerre dolgozik. Végül a borbély fia generációkon átívelő címkévé válik, az apa és a gyermek története nem olvad össze, de egymásra olvashatóvá válik. A nagyapa borbélyüzlete jelentette biztosnak tűnő sorsból a katasztrófa híre kilépést jelenthet, de a magányból igazából nem.

Simon kapcsolódása Igorral talán hasonló gesztus, mint az apáé a kísérőjével, de ezt lehet, hogy csak az én párhuzamokat kereső agyam vetíti most ide. Igor a gyerekkora óta vágyott izmos úszó férfitest valósága és egy olyan szexuális és értelmi vadság megtestesítőjeként tűnik fel a regényben, amely Simon számára átélhetetlen. Nagy dilemma Simonban – és az olvasóban egyaránt –, hogy hol állhat meg egy ilyen nyilvánvalóan kiegyensúlyozatlan kapcsolat. Tök fontos dilemmák ezek, a regény azt hiszem a legjobb választ adja, nagyon frissítő volt ezzel találkozni kortárs regényben úgy, hogy nem az áldozatiságát látjuk a mentálisan sérült karakternek.

A borbély fia valahogy bátor regénynek tűnik, anélkül, hogy bárhogyan hirdetné vagy mutogatná a saját bátorságát, erről akarok itt végig beszélni. A hétköznapok lenyűgöző nyelvi megteremtettségében valami olyan frissességgel tud beszélni a magányról, ami tulajdonképpen ezeknek a szereplőknek kivétel nélkül az alkata. Nem szociotrippben vagyunk, nem szomorú a regény, élhetőnek, bizonyos pillanatokban szépnek is láthatjuk azt, ami Simonnal történik. Le lehet élni így egy életet, és az nem lesz sikertelen élet, csak, értjük az anya karakterét, nem ilyet szánnánk a gyerekünknek. Attól jó ez a regény, hogy visszhangzik még bennem olvasás után, sokat dolgozott, a bejegyzés elején is megidézett meleg fiatal felnőtt olvasóként talán most méginkább, és mint a regénynek, a nagy, valódi egzisztenciális kríziseknek sincs válasza, csak az, hogy élünk, így. De a regény nem bölcselkedő, ez már csak én vagyok.

Kedvenc részem: Tenerife tulajdonképpen szép, és ez a történetszál sem mutat igazán megoldást, sőt, de mégis az elérhető jövőképek közül talán a legjobb. Szerettem, de igazából bármilyen választott család toposzért odáig tudok lenni, de ezzel nem akarok vitatkozni magammal. Azok nagyon jó részek.

Gerbrand Bakker: A borbély fia
Jelenkor, 2024
307 oldal
Így olvastam: Elnyúló olvasás volt, majd 20 nap, pedig 40 hol rövidebb, hol hosszabb fejezetre bomlik, és siklik a tényleg gyönyörű nyelve, de a szöveg lassú, de pontos figyelme nem engedett 30-40 oldalnál többet egyszerre magából, miközben tényleg gondolkoztat, a fejemben marad.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.