már több bejegyzésben írtam korábban arról, hogy az elmúlt időszak elég terhelt volt a számomra, kikerültem az egyetemről, dolgozni kezdtem, ami mellett az olvasásra és írásra szánható időmet és energiáimat alaposan meg kell osztanom a vállalásaim között. Arról viszont alig beszéltem, hogy közben ezek az írások is LMBT+ témák köré szerveződnek mostanában, nagyokat merítve a blog mögött megszerzett tapasztalatokból is.
Ma, miközben kávészünetet tartottam írás közben, azon kezdtem el gondolkodni, miért nem mesélek nektek erről a készülő ifjúsági regényről, aminek a felét már megírtam, és ami talán rátok, és erre a platformra tartozik a leginkább, és nem volt válaszom erre a kérdésre, sőt, a billentyűzet elé tudtam hergelni magam, és ezt nagyon jó dolognak élem meg. Szóval most indítok egy sorozatot, talán picit műhelynapló lesz, talán csak random gondolatok, bármi, amivé alakul ez az amúgy folyamatos mesélési kedv:
A készülődés különös helyzetéről:
Szóval, készül egy ifjúsági regényem. Ezt már nagyon régóta elmondhatom magamról. 2020 nyarán kezdtem el igazán gondolkodni rajta, 2021-ben Szilasi László egyetemi kreatívírás órájára az volt a nagy projekt, hogy regényen kezdjünk el dolgozni, és az talán az volt első sűrűbb időszaka ennek az anyagnak. Hétről hétre írtam 3-5 oldalt, megtaláltam a szereplőket és a formát, amiben ez működni fog. Közben persze le kellett diplomáznom, jelesre sikerült, megjelent az első verseskötetem, Helyek, ahol rám öröm vár címmel, dolgozom közben, kritikákat írok, írtam, mondhatjuk, hogy eltávolodtam a kézirattól, pedig a gépemen volt, külön mappája van az asztalomon, néha bele is pörgettem, de a kurzus lezárulásával ez az anyag nem haladt igazán.
Most februárban gyorsultak fel megint a dolgok a kézirat körül. Talán ki kellett pihennem a kötetet és az egyetemet, talán csak megint nagy szükségem volt ezekre a szereplőkre. Újra elkezdtem az ő szemükön keresztül is gondolkodni a világról, emlékek jöttek elő, amik a saját melegségem történetét alapjaiban határozták meg, és tudtam is magamnak időt szorítani ahhoz, hogy ez a regény készüljön valahogy. Átnéztem a korábbi fejezeteket, előkerestem vázlatokat, újrafogalmaztam mondatokat, tisztáztam a motivációkat, talán akkor először megértettem, hogy mikben is vannak pontosan ezek a karakterek. És közben írtam új részeket, Szilasi tanár úrral, és csodálatos évfolyamtársammal és a munkahelyemen is kolléganőmmel, Ferencz Hedviggel ismét összeülünk beszélgetni az anyagainkról, szorosan átolvasni a szövegeinket, ami most megint pörgeti, hétről hétre újra begyújtja bennem ezt az anyagot.
És tulajdonképpen itt tart most ez a történet. Nagyjából a 60%-át megírtam, a héten az is összeállt számomra, hogy hogyan fogom eljuttatni fontos beszélgetéseken és élményeken keresztül a regény lezárásáig, és most nektek is mesélek róla.
Merthogy mi is ez a regény?
Ez a regény Beniről szól. Beni egy tizenöt éves srác, aki most ismerkedik a melegségével. Voltak nehéz hónapjai, talán évei azzal, hogy most meleg lehet-e egyáltalán, de ezeken már mondhatjuk, hogy túl van. Még úgy kezdi a regényt, hogy nem meri magáról biztosan azt mondani, hogy meleg: sok tartása van ezzel kapcsolatban, talán úgy is érzi, hogy ha megnevezi magát, az véglegesnek tűnne. Blogbejegyzéseket ír, és arról gondolkozik bennük, mit is jelent számára az egész melegség. Hogy sosem képzelte el a jövőjét korábban, de ha mégis megtette volna, feleséget, gyereket, kutyát, kertes házat képzelt volna magának, és a felismerés, hogy ő végsősoron mégiscsak meleg, ezt az egészet áthúzta, és most semmi nem egyértelmű.
Valahogy, az interneten kutakodva rájön, hogy a melegség az amúgy kulturális identitás is, bár ő maga azt hiszem nem használná ezt a szót. Nagyon okos és érzékeny srác ő, de nem ennyire, ezt csak a szerző tudja, és most már ti. Ő csak valahogyan gyökereket és mintákat keres ebben az egész melegségben, és talál is dolgokat, de azok mégtöbb kérdést vetnek fel benne, ő pedig egy ilyen gondolkodós gyerek.
Van egy legjobb barátja, Tibi, és tulajdonképpen ő is egy gondolkodós srác. Együtt szoktak nagyokat biciklizni, és aztán meg leülnek egy elég elhagyatott buszmegállóba, és ott beszélgetnek meg gondolkodnak. Tibi nem meleg, de mégis nagyon meg akarja érteni, mit érez Beni, és figyelmes párhuzamokkal tarkítja a magukról való gondolkodást. Nem tudják, hogy milyen felnőttel lesznek majd, talán azt is érzik, hogy most kellene dönteniük, de nem tudják, mire is lehetnek egyáltalán hatással, fogalmuk sincs az eszközeikről, csak maguk vannak és a gondolataik.
Beni és Tibi egy lakótelepen élnek egy vidéki kisvárosban. Azt hiszem azért alakult így, mert én ezt ismerem, vagy talán azért, mert nekem ezek a kisvárosi dilemmák hiányoztak az LMBT+ irodalomból, amikor én voltam tizenhat, és én kerestem a saját mintáimat. Beni számára a melegségéből kinyíló világ még alig osztható meg. Tibivel és veled beszélget csak róla, Blog. Egy vidéki magyar kisvárosban valahogy precedens nélküli az egész, pedig biztosan vannak ott is melegek, csak nem úgy látjuk őket, ahogy Pesten vagy egy nagyobb megyeszékhelyen látnák. Beni túrja az internetet, minden új találatra rákattint, könyvtárba jár, rafinált módszere van arra is, hogyan kölcsönözzön lebukás nélkül meleg témájú könyveket, és közben saját magáról, meg talán rólunk, meg talán a végtelen mindenségről is gondolkodik.
És végül azt hiszem fontos leszögezni, hogy ez nem önéletrajz lesz, tényleg Beniről fog szólni:
Mostanában több olyan ismerősöm lett nem is elsősorban az LMBT+ közegből, akik még messze nem tartanak ott a melegségük megélésében, mint én, és amikor a megéléseikről mesélnek, sokszor eszembe jut Beni. Hogy nekem másként alakult a világom, mint az övé alakul, de közben mégis sok dilemma meg kérdés meg megélés közös tud lenni a történeteinkben. Amikor Beni lent focizik a pályán, azok éppen lehetnének az én történeteim is, de közben nekem a versírás meg az önkénteskedés mindig adott másik és másik közegeket, amikbe Benit már nem rángatnám magammal.
Amikor a Jelenkor Online egyik szerkesztője februárban felkért, hogy írjak Pécs tárcát, mégsem tudtam kizárni az egész regény körüli önéletrajzi dolgokat, valahogy bármit kezdtem el rá írni, a melegségem mindig előkotródott onnan, és végül vállaltan arról szólt a szöveg, milyen volt nekem melegnek lenni 2011-15 között Pécsen kamaszként, a magam vidékiségével, filmklubokkal, könyvtárazással, miegyébbel. Nyilván, valamennyire ez a regény belőlem építkezik, a tapasztalataimból, és azokéból, akikkel 2014 óta az LMBT+ civil életben, 2017 óta itt a blog körül, vagy amúgy random ismeretségekéből, beszélgetésekből, Gyakori Kérdések és Twitter olvasásokból, és még rengeteg mindenből. Beni csak egy srác akar lenni, picit olyannak is képzeljétek el, egy kis érzékeny szomszéd gyerek egy kisvárosi panelház első emeletéről, akinek a történetei remélem, hogy közösek lehetnek majd.
Beninek visszatérő szava az, hogy oké, talán azért is, mert nekem is visszatérő szavam ez – lesznek ilyenek majd bőven a regényben, de tényleg arról akar ez a srác nagyon beszélni, hogy tök oké melegnek lenni, mégha nincsenek is egyértelmű válaszok, életutak előttünk. Beni és Tibi két tök klassz kamaszsrác, akik látják a másikat eredményes felnőtt kitudjamiként, és valójában nem is a kitudjamik meg a címkék lesznek fontosak. Van ebben a srácban egy biztonságtudat, minden kérdése és bizonytalansága ellenére, és azt hiszem ez a legfontosabb, amit erről a kérdésről el lehet mondani. Vagy hát, tudjátok, amit a blog történetéről is szoktam mondani, én 16 évesen olyan blogokat és olyan könyveket kerestem, amik ezt adják. Nos, úgy tűnik, hogy most írok egyet, és jó dolgozni vele.
a mai bejegyzéssel arról mesélek majd, hogy már blog – hihetetlennek tűnik számomra, de – hatodik születésnapját is megültük, és arról gondolkodtam az évforduló kapcsán, hogy mennyi minden más 2017 óta, ha az Egy meleg srác olvas blog és egyáltalán, az LMBT+ könyvek körül nézem a dolgokat. 2017-ben egy szerda reggel egy másodéves egyetemista srác egy kollégiumi szoba asztalán elindított egy blogot, és most sok-sok-sok változással később itt vagyok én, írom ezeket a sorokat, te pedig olvasod ezt, és számomra valahogy tényleg érthetetlenül történik ez az egész. Akkor nehezen találtam még LMBT+ könyveket, alig volt róluk szó, mégis, ártatlan és naiv volt az egész, mindazzal együtt, amit ez jelent. Apolitikus volt valahogy az egész, ami azt is jelenti, hogy kevésbé volt érzékeny vagy figyelmes, kezdetleges volt, ami azt is jelenti, hogy őszinte, meg azt is, hogy butácska sokszor. Ma erről szeretnék egy picit mesélni nektek. Hogy nem csak én, nem csak a blog, nem csak az LMBT+ téma kérdései változtak, hanem talán mind, talán egészen sokat.
Emlékszem, hogy milyen volt, amikor elindult.
2017. február 14-én, a nemzetközi könyvajándéknapon megvettem magamnak a Simon és a homo sapiens-lobbit (bizony, 2017 olyan rég volt, hogy akkor először lehetett könyvesboltokban kapni a Simont, amit egy jó ideig azóta nem lehetett, mert elfogyott, és most örömömre egy új kiadónál újra lehet), meg moly.hu-n megvettem használtan egy lánytól a Kedves halottak!-at, és azon gondolkoztam velük kapcsolatban, hogy mi van, ha ezek nem is LMBT+ könyvek, csak benéztem őket. Bizonytalanul olvastam róluk korábban, hogy azok, és mint sokadszor, megint kivoltam, hogy miért nincs egy olyan platform, ami ezzel a baromi egyszerű kérdéssel foglalkozik.
2017. február 15-én reggel nem mentem be az első órámra (nem is keltem fel úgy, hogy késés nélkül beérjek), a második pedig elmaradt, és mivel előttem volt az egész délelőtt, úgy gondoltam, hogy elkezdek egy ilyen blogot, csak úgy, magamnak. Úgy képzeltem, hogy majd ide írom a kis gondolataimat, meg írok könyvekről. Alig ismertem más könyves blogokat, csak néhány akkor már létező magyar booktubert követtem, nem tudtam semmit a tartalomgyártásról, nem is gondoltam igazán, hogy tartalomgyártó leszek, csak blogolni akartam, vagy hát írni, vagy gondolkodni. Vagy valamit, sőt, igazából egy bármit akartam csak.
És ez látszott is rajta, még az első 1-2 év posztjai is tele vannak nagyon fura dolgokkal, amiket más könyves bloggerektől csentem el, de velem nem igazán működtek, mégis azt gondoltam, nem lehet egész egy blog ezen műfajok nélkül – talán öt év múlva majd nem ugyanígy nézek vissza a mostani bejegyzésekre. Nem értettem, hogy mit akarok csinálni, csak az irány volt nagyon tiszta, hogy könyves blog ez, egy a sokból, kezdetben Facebook oldala sem volt, nem is gondoltam, hogy kellhet, molyon is alig mertem jelen lenni, nem is baj így visszanézve.
De nem csak én, hanem a közeg is más volt.
Amikor 2023-ben elhangzik az, hogy nincsenek magyar nyelvű LMBT+ könyvek, állati pipa tudok lenni (hm. ventiláltam is erről egy blogbejegyzésben még tavaly), mert 2017-ben sem volt ez igaz, bár tényleg úgy tűnhetett. Ma, ha valaki azt mondja, hogy nincsenek magyar nyelvű LMBT+ könyvek, akkor az még sosem írta be a Google keresőbe, hogy ’meleg könyvek’. 2017-ben még ugyanaz a tíz cím keringett ezen kategória alatt, és a moly.hu szerű olvasók által szerkesztett adatbázisok sem voltak feltétlenül a leghasznosabbak, tényleg energiát kellett fektetni abba, hogy valódi adatokat szűrjünk ki belőle, majd onnan vadászgatni a volt, hogy könyvesboltokban nem is kapható könyveket (az Ulpius Ház gondozásában megjelent meglepően sok LMBT+ könyv tipikusan ilyenek volt, például az Otthon a világ végén, a Szégyentelen, vagy az Arkansas– mint nehezen beszerezhető klasszikusok).
Hülyeségnek tűnik, amikor erről beszélek, mintha ilyen boomer szocializmusos történetet hallgatnék, hogy Bécsből hogy hozták be a bojlert a szüleim, de tényleg az van, hogy nem volt saját felülete az LMBT+ témájú könyveknek (jegyzem meg, hogy számomra abszolút érthetetlen módon ezen a felületen kívül most sem tudok vállaltan csak ilyen platformról – bár lássuk be ez a blog is alakult –, pedig én tök örölnék neki, szívesen promotálnám is, mert látjuk, hogy nem ér el a figyelmem mindenhová), és más platformokon is csak néha-néha tűntek elő ezek a témák. Amikor az első #LMBT-t olvasunk interjúkat csináltam, keresnem kellett azokat a tartalomgyártókat, akiknél aktívan megjelenik ez a téma legalább időnként, és igen, azóta 2023 van, és lehet, hogy lefóliázva kellene legyenek a könyveink (amúgy én még nem vettem lefóliázott könyvet azóta sem – ezzel van valami?), de vannak, és beszélnek is róla, ami szuper, és a legszuperebb dolog, amit csak el tudtam volna képzelni a blog indulásakor.
2023-ben havonta több LMBT könyv jelenik meg.
TÉNYLEG. És ez kurvajó. Emlékszem, 2018 elején egyszerre jelent meg a Szólíts a neveden és a Inkább boldog, és én azt éreztem, hogy az valami kibaszottul jó dolog, hogy van két LMBT könyv, ráadásul ennyire várt könyvek. És aztán még tavasszal kijött a Bádogember is, és elképzelni sem lehetett volna nálam boldogabb bloggert, akinek ennyi dolga van, de élvezi. Ma már gyakorlatilag ebben a működésben vagyunk, és még az is dicséretes, hogy ezt alig vesszük észre, hiszen ez azt jelenti, megszoktuk, hogy így van. Megszoktuk, hogy vannak friss LMBT+ könyvek, és ezt a helyzetet már nem LMBT+ könyves bloggerként, hanem emberként élvezem elképesztően. Hogy be tud menni bármikor egy könyvesboltba valaki, és néhány lépésre tőle sorakoznak LMBT+ könyvek a többi között. NA EZ NAGYON MÁS. Fix szerzők is vannak, akiknek a könyveit magabiztosan kereshetjük igényes LMBT+ tartalomért, vannak kiadók, akik vállaltan keresik a jó LMBT+ tartalmakat, és ez elképesztően nagy dolog.
Ha úgy indultam volna 2017-ben a blog, hogy tudatosan meghatározom egy kockás papíron (mint ahogy nem indult), hogy mi ennek a blognak a célja, akkor talán az lett volna, hogy bármilyen beszéd zajoljon az LMBT+ könyvekről. Ma már ezen szerencsére túl vagyunk, ha nem is tízesével, meg naponta, de az Instagramon és a TikTokon át a hagyományosabb online és offline platformokon keresztül sokhelyütt talál az ember tartalmat LMBT+ könyvekről, sőt, a politika úgy hozta, hogy emberek céljuknak érzik ennek az ügynek a felkarolását, ami, ha csak pillanatnyi vállalás is, de mindenképpen üneplendő.
Mégis mi értelme lehet így egy ilyen blognak?
Nem akarom kimondani azt, hogy elengedtem azt, hogy minden friss megjelenést elolvasok, pláne megírok, mert dehogy engedtem el, ha lenne rengeteg időm, elképesztően szívesen megtenném, de sajnos az még nincs. Amit én tehetek, és tenni tudok, az azt hiszem az, hogy válogatok ezek közül néhányat, beszélek rólunk, igyekszem ezt érvényesen tenni, és próbálok mellé olyan összefüggéseket, gondolatokat helyezni, ami mellé ez az olvasásod, vagy akár a többi olvasásod is több tud lenni.
A másik cél pedig az, hogy írjak, eleget, rendszeresen, tartalmasat, arról, amit tudok, és úgy kimunkálni ezt, hogy (újra?) egy olyan tudás legyen a kezemben, ami keveseknek van ebben az országban. Figyelem a könyvpiacnak ezt a részét, van véleményem kötetekről és vállalásokról, magabiztosan tudok írni, megadatott, hogy ezzel a témával foglalkozzak, és ha el is engedtem valamennyire, látom, hogy ez még visszafejleszthető, tanulható, remélhető. 2018-19-ben még nem voltam ennyire képességes srác, de akkor még alig néhányan beszéltek erről a témáról, 2023-ban pedig még mindig ez a blog az első találat, ha beírod a Google-ba, hogy meleg könyvek, de már figyelnem kellene arra, hogy jól csináljam. Én pedig ezzel a bloggal nagyon szeretnék figyelni, és nagyon jó azt érezni, hogy tényleg van mit.
Szóval hurráoptimista vagyok, ez amúgy személyiséghiba a barátaim szerint, de nem hiszem, hogy lehet vagy érdemes másként. Visszanézve addig, hogy, 2013-ban, amikor én 16 éves voltam, pár hét alatt kiolvastam azt a néhány LMBT+ könyvet, ami Pécs legnagyobb könyvtárában megtalálható volt, jó látni azt, hogy most egy sokkal lehetőségekkel telibb világ van. 2017-ben, amikor elindult a blog, szinte teljesen vállalható volt, hogy minden frissen megjelenő LMBT+ könyvet elolvassunk, és látnunk kell abban a szépet, hogy ma már ezt csak sokkal nehezebben tehetjük meg.
És félre ne értsétek, nem gondolom, hogy ebben ennek a kis szerencsétlen bloggernek különösen nagy szerepe lett volna, mégis, büszkén tudom nézni valahogy ezt az alakulást. Pár hete lekapcsoltam otthon a nagyvillanyt, néztem a kislápámat, az íróasztalomat, a könyvespolcomat, azokat a tárgyakat, amiket magamnak vettem, és azt gondoltam, hogy erre a szobára vágytam gyerekként, és szuper, hogy meg tudtam valósítani magamnak. Egy picit a könyvpiac is ilyen most. Ebben akartam élni tizenhat évesen, és jó megállni, beledőlni egy ilyen pillanatba, akár egy ilyen évforduló kapcsán is, mint amilyen ez.
Köszönöm, hogy ebben a bejegyzésben, és az elmúlt hat évben valameddig is velem tartottál! Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:
a mai bejegyzés az elhúzódó évzárás második és egyben utolsó bejegyzése, amiben azokról a könyvekről fogok nektek mesélni, amiket eddig sajnos nem olvastam, így nem is tudott róluk szó lenni a blogon, pedig lelkesen figyelem őket, és őszintén várom, hogy olvassam őket. Picit arról is szól ez a bejegyzés, hogy egy kicsi képet kapjatok jónak ígérkező könyvekről, egy picit biztatni is szeretnélek titeket, hogy ne várjatok rám, mert ezekbe a könyvekbe jó eséllyel nem fogunk csalódni. Nézzük:
T. J. Klune: A suttogó ajtón túl Nagyon-nagyon-nagyon ciki, de ez a könyv a megjelenésétől a polcomon van, már az összes barátom olvasta, én is szeretettel gondolok rá, hiszen a Ház az égszínkék tengernél (értékelés itt) mennyire elképesztően lenyűgöző és csupaszeretet biztonságos regény, ahogy erről is azt mondják, és valahogy az van bennem, hogy nagyon szeretném elolvasni egy bekuckózós kis vasárnap, de nem találtam még meg az idejét. A könyv a gyászról és a halálról szól egy szuperbiztonságos, kedves, elfogadó kávéházról az élet és a túlvilág között. Biztosan csodálatos, és várom, hogy megérkezzem hozzá. Állapota: A polcomon.
Kira Jarmis: Zárka Hihetetlen események a hármas számú női cellában Szerintem az lesz ennek a könyvnek a vége, hogy húsvétra megveszem a nővéremnek, akinek ez a könyv nagyon zsánere, és húsvét előtt gyorsan elolvasom. A könyv szerzője Alekszej Navalnij sajtótitkára, és egy politikai krimi egy női zárkának a sajátos kis teréből, ahol mondvacsinált indokokkal kerülnek be lányok. A fülszöveg lassan az éj sötétjében felsejlő titkokat és nagy orosz valóságot ígér. Érdekel. Állapota: Mindig tapogatom a könyvesboltokban meg a Tescoban.
L. Murányi László: A szivárvány árnyéka Mit kell tennie itthon a 2010 utáni sajtónyilvánosságnak ahhoz, hogy egy LMBT+ riportkönyvben ne csak Oláh Ibolyának meg Gallusz Nikolettnek a történetét meséljék el, hanem bárkiét, aki azóta híres, ad abszurdum releváns lett? Ez az első kérdésem, de közben meg is tudom válaszolni. A szivárvány árnyéka a könyv címe, bájos szóvicc, az összes áldozati versengés nyerhető vele, a borító gyakorlatilag hagyjuk kategória, és a szerző bácsi, miután megírta ezt a könyvet, azt írta a bemutatónál egy bemutatóra invitáló posztban, hogy azért jöjjenek el érintettek, mert abban a körben nem kell majd restellniük az érintettségüket. Mármint a melegeknek. Mármint az ő könyvbemutatójának a körében. Borzasztóan szomorú vagyok ettől a könyvtől, mégis akarok neki adni egy esélyt, de látjátok az attitűdömet. Na. Állapota: Megvettem, teljes áron, a polcomon vár és remél.
Cecilie Enger: A fehér térkép Ennek a könyvnek majdnem ott voltam a budapesti bemutatóján ősszel, ahol a szerző is vendég volt, csakhogy késett a vonatunk Szegedről – mindig késik, szerintem amúgy csak tíz perccel több a menetidő, így is szoktunk számolni, de most sokkal többet késett. Pedig a norvég regény az ország első női hajótulajdonosnőinek a titokzatos életébe enged betekintést, ahová ezek a hajadon kereskedőasszonyok biztos lábakon álló, ambiciózus vállalkozó létüket levetve visszatérnek. Egy sokak által dicsért kedves, lineárisan vezetett, visszafogotott regényt ígérnek azok, akik már olvasták, várom, hogy én is köztük legyek. Állapota: A polcomon vár.
M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk Ha egy hónappal ezelőtt kérdeztek volna, fel sem merült volna bennem, hogy ezt a könyvet el akarom olvasni, DE! Andi sokat mesélt róla mostanában, sőt, a kedvencei közé is bekerült, ésegyébként, nadekérem, ilyen egy ígéretes fülszöveg: Oliver egyike annak a hét színinövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta. Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják. A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok.
Hanya Yanagihara: A paradicsomba Karácsony előtt érkezett meg hozzám Hanya Yanagihara új féltéglányi könyve, és őszinte lelkesedéssel kezdtem bele karácsony előtt. De csak 2-3 napot töltöttem vidéken a családdal, és Hanya Yanagiharához kell idő, pláne, hogy notóriusan caplat bele a szerző az ember legnagyobb szorongásaiba. Az Egy kis élet egy nagyon nehéz életű jogász-matematikus zseninek a küzdelmeit és a baráti, kvázi családi kapcsolatainak az alakulását vette végig fantasztikus érzékenységgel és figyelemmel (írtam róla értékelést, kifájt a lelkemből, tényleg gyönyörű könyv), ez a könyv pedig a szeretetnek és a szerelemnek a vágyáról szól három transzgerenciósan is olvasható, különböző alternatív történelmi időkben, amelyekben teljesen elfogadható, sőt, bevett dolog az azonos nemű kapcsolat. Az első 250 oldal, vagyis a könyv harmada nagyon kellemes, mégis kemény és tényleg szívet tépő olvasmány volt, és jó eséllyel rövidesen folytatom is a könyvet. Hanya Yanagihara a totemem, picit ezt érzem mindig, és fáj is, de bírom is nagyon, hogy így van. Állapota: Megvan és el is kezdtem olvasni.
Fernanda Melchor: Hurrikánok évada A könyv elsőként Kitabun keresztül ért el (akivel még korábban interjút is készítettem), akivel közös nagy kedvencünk a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk, és azt mondta, ez a könyv majdnem olyan, csak méginkább árad, és méginkább fáj. Naszóval, így kell nekem könyvet ajánlani. A könyv egy fiktív mexikói falu boszorkányának haláltörténetét meséli el, úgy, hogy a közösség tagjai mind-mind saját nézőponton keresztül beszélhetnek a közösségükről, a boszorkányról, önmagukról, a közösségi és a személyes tabukról. Szintén egy nagyon lelkesen várós darab. (Ráadásul nemrég olvastam egy tök izgalmas írást, amit most csak Az Ősanya Facebook oldalra hivatkozva látok, de Molyon, vagy Facebookon olvastam, arról, hogy a boszorkányok nők, akikben bármilyen kifogást találnak. Nem tudom, hogy ezzel kezd-e valamit a regény, de ez most jár az agyamban.) Állapota: Már megvettem.
Adam Silvera: Mindketten meghalnak a végén Adam Silvera: Az első, aki meghal a végén NA EZ! Szóval hogy ez kvázi vállalhatatlan, hogy még nem olvastam, de nagyon emberi és szomorú oka van ennek. Szakdolgozatot írtam, amikor megjelent a könyv, és csak november elején kezdtem el olvasni a Mindketten meghalnak a végént, hogy az új előzménytörténet megjelenésekor már frissen vegyem fel a fonalat. És akkor az első hetven oldalnak az egész érzelmi valósága nagyon megvágott. 2019 novemberében elvesztettem a legjobb barátomat, aki ekkor 23 éves volt, és ez az egész fiatalon ért halál kérdés, amivel ez a szöveg dolgozik, valami elképesztően valóságos lett számomra, értettem és éreztem az egésznek a kibaszottságát, és nem tudtam haladni vele. Gyűjtöm az energiáimat rá, mert lenyűgözően kedves és szép történet – ahogy az Inkább boldog is az, ami másként tud arconvágni, de épp ennyire erősen (itt írtam róla még rég) –. A könyv maga egy olyan világban játszódik, ahol éjfél után felhívják az embereket, ha aznap meghalnak, és két magányos kamasz srác hívást kapott, majd egy erre specializálódott chatfalon megismerik egymást. Tényleg okos és figyelmes kötet az első hetven oldala alapján, de nem tudtam akkor folytatni, és gyűjtöm az erőmet hozzá. Állapota: A Mindketten meghalnak a végén már a polcomon.
Alice Oseman: Heartstopper– Fülig beléd zúgtam Üde kivétel, hogy a Heartstopper első része megvan (még), és el is olvastam. Nem írtam róla értékelést, és bár van egy munkadokumentum az asztalomon róla, mégis a bennem lakozó két farkas közül az egyik azt mondja, hogy sosem fogom megírni. Nagyon egyértelműen kvázi értéktelennek tartom ezt a sorozatot, és erről már írtam korábban, amikor még nem olvasva és nem nézve csak a fanartok és lelkesedések mentén gondolkozhattam erről. Azt mondják, hogy a negyedik könyvben igazán elmélyülnek majd a szereplők, de úgy érzem, hogy ez botrányosan későn van már, és nem akarom három lila és személytelen, ettől mindenki számára azonosulható könyvön átrágni magam. Szóval mély fájdalommal tudatom, hogy erről a könyvről jó eséllyel nem lesz szó erről a blogon, cserébe van egy csomó más helyen, nagyrészt kevésbé reflektáltan az egészről. Tényleg sajnálom, nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, sorozatot. Állapota: Megvan, olvastam, igazán meglettem volna nélküle.
Meredith Russo: Birthday – Születésnapok Na, ez a könyv viszont biztosan csodás lesz, muszáj annak lennie, mert nagyon hiszek benne. Két barát történetét meséli el, akiknek ugyanakkor van a szülinapja, és akik egy ideig mindent megbeszéltek egymással, aztán egyszer csak nem. A történet hat születésnap történetét meséli el, hat évét, amelyben az egyikük elköltözik és rájön, hogy transznemű, a másikuk családja épp darabokra omlik szét. Két kamasz történetét ígéri a fülszöveg, akiknek nagyon-nagy szükségük volna a legjobb barátjukra, és meg sem állok az istenig, ha ez a könyv nem lesz happy end. Picit az van, hogy a saját készülő regényem szereplőit is látom ezekbe a jólelkű szereplőikbe, azt hiszem ezért is tologatom mindig az olvasást, de várom közben, ráadásul elég rövid könyv, olvasom majd. (A bejegyzés írása és átnézése közben elolvastam a könyvet, minden, de minden úgy van, ahogy azt a legjobban reméltem, sőt, még csodálatosabban, lesz róla szó a blogon, konkrétan csak dicsérni fogom.) Állapota: Már olvastam. 🙂
Becky Chambers: Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz Jó, elmondom, hogyan ajánlották nekem ezt a könyvet: Olyan, mint a Ház az égszínkék tengernél, csak űrhajós. Egy biztonságos fedélzetet ígérnek a fülszövegek és a barátok, ahol egy frissen érkezett különc nőnek lehetőség adatik elmenekülni az élet elől. Az új lehetőségek azonban a múlttal való szembenézésével és új szövetségek kötésével aknázhatóak ki, de szerencsére egy olyan külön, biztonságos közegben járunk, ahol ezt a szereplő bátran megteheti. Nem tudom mikor fogom olvasni, valószínűleg a A suttogó ajtón túl és a következő könyv is meg fogja előzni, de szeretni vágyom a könyvet, és várom. Állapota: Már a polcomon.
Travis Baldree: Legendás latték Egy barbár ork lány úgy dönt, hogy véget vetve a harcos életének, nyit egy kávézót egy olyan világban, ahol amúgy nem kávéznak általában. Nem tudok igazán többet erről a könyvről, csak hogy mindenki szuperkedvesnek és szuperérzékenynek tartja, annak is tűnik, várom, hogy olvassam, de csak az év végén jelent meg, pedig ez lehet belefért volna az októberi-novemberi olvasniszeretésbe visszarántó olvasásokba. Állapota: Már a polcomon vár.
Bethan Roberts: Az én rendőröm Jaj, épp most fogtam fel, mennyire gyönyörűen szomorú lehet ez a történet. Az ötvenes években járunk Nagy Britanniában, ahol egy bájos tanítónő és egy kurátor is mélységes szerelmi viszonyban áll ugyanazzal a rendőrrel. A három szereplő valamiféle közös működésben él, de a tanítónő jelentette biztonság és a az addig ismeretlen homoszexuális világ között egyensúlyozgató rendőr élete óhatatlan drámákat ígér. És közben a két szerető nézőpontjából olvassuk a regényt, hát csak belegondolni is fáj, mennyire szomorú lehet – igen, ez azt jelenti, hogy várom. Állapota: Már többször nézegettem, de rövidesen tényleg beszerzem.
Anita Kurimay: Meleg Budapest 1873–1961 Van valami bája annak, hogy ezt a könyvet le kellett fordítani magyarnak, és nem magyar nyelven születik meg, de közben mégis elképesztően fontos. Korábban már olvastam a blogon, sőt, a legolvasottabb bejegyzés volt sokáig Takács Judit Meleg század című könyvét, ami épp azzal foglalkozik, milyen volt itthon a melegség megélhetősége abban az évszázadban, aminek az elején még betegségként és bűncselekményként tekintettek a homoszexualitásra, a végére pedig identitásként a melegségre. Ráadásul a városi térműködéseknek is rendes érdeklődője vagyok, szóval ja, ez a könyv nagyon érdekel, tudni akarom, hogy mi mindent rejtett ez a párhuzamos Budapest, mielőtt még intézményesülni tűnő meleg közegek születtek volna benne. Állapota: Már a polcomon, és erősen leselkedem felé.
Ennyit szerettem volna ebben a mai bejegyzésben. Beszélni valamennyire ezekről a könyvekről, és azt felmutatni, hogy mi is a személyes kihívásom most. A poszt írása közben továbbra is megmaradt, hogy mennyire szeretek blogolni, ráadásul egy elképesztően lelkesítő könyvet is sikerült elolvasnom a listáról, egy olyat, amiről még biztosan lesz szó később, és a többi könyvet is elolvassuk majd szépen lassan.
A heti egy bejegyzést szeretném tartani, ráadásul a következő hét elég fontos is lesz, egy kis kibeszélős, visszatekintős bejegyzés érkezik majd, de addig se feledjétek:
a mai bejegyzésben még az előző év örömeiről lesz szó, ezúttal szorosan könyvekről, az év kedvenc olvasmányairól, szám szerint 14-ről. Olyan könyvek ezek, amik a hangulatukkal, figyelmükkel, pontosságukkal valami igazán maradandót teremtettek bennem, én pedig igyekszem most azon gondolkodni, hogy mi is fogott meg ezekben a könyvekben pontosan. Tudom, tudom, január vége van, ráadásul tervezek még egy bejegyzést a tavalyi év általam eddig még nem olvasott, de nagyon vágyott LMBT+ megjelenéseiről, hát… Berúgjuk majd egyszer csak ezt a 2023-at is!
Erdős Virág: könnyei Erdős Virágról azt hiszem nem beszélünk eleget. Vagy legalábbis, nem gondolkodunk eleget róla. Pedig ez a költészet a maga módján tényleg lenyűgöző, sőt, inspiráló, ahogy lényeglátóan, humorosan, egyszerű képekben beszél arról a valóságról, amelynek a megoldásához bonyolult elemzések, a megértéséhez viszont egyszerű állítások, szembenézések kellenek. Pont olyanok, amilyeneket Erdős Virág tesz. A könnyei abból a szempontból is egy kiemelkedő anyag, hogy azt hiszem megérkezik az énképviseleti lírához, vállalva a maga terheit, fruszrációit, megoldásait, miközben a karantén alatti futárlét tapasztalatait is összegzi. A legizgalmasabb anyagok talán azok, amelyekben ez a költőlét és a futárlét összeolvasódik, de a tisztán társadalmi figyelemben dolgozó szókimondó felsorolások is le tudnak nyűgözni ebben a kötetben. Hosszan írtam a Tiszatáj online-on ennek a mibenlétéről, és októberben a szerzőt is kérdezhettem a Grand Café színpadán, erről, a kapitalizmusba köpöttségükről, a frusztációnikről. Szerettem nagyon.
Zelei Bori: Csörög Zelei Bori 2021-ben megjelent kisregényében az a lenyűgöző, hogy nem vállal sokat, és nagyon pontosan, szépen vezeti végig az olvasót egy fiatal felnőtt csapongó egyetemista lány és a baráti társasága szerelmi életén. A karakterei épp egy pillanattal vannak az igazi nagybetűs élet előtt, de még otthon tudják magukat érezni egy melegbár tematikus bulijának a kis gumimedencéje mellett, és még tudják, hogy szerelmesnek lenni csak úgy érdemes, ha a sínek is összegabalyodnak tőle a körúton. A Csörög legnagyobb erénye, hogy elképesztően friss, tényleg fiatalos, noha a nihilista időszaknak épp vége szakad, a traumákat át kell gondolni, a drámákat meg kell beszélni, és a kétezres évek Budapestjében élni kell valahogy, és nem baj, hogy így alakult, sőt, tulajdonképpen egészen csodás. Zelei Bori regénye rám rúgta az évet, írtam is róla a blogon, és bár azt gondolom, hogy ebben a kisregénnyi póztalanságban az a király, hogy nehéz róla beszélni, azt hiszem nekem abban a bejegyzésben egészen jól sikerült.
Marie Aubert: Felnőtt emberek Nem tematikus a sorrend, de tulajdonképpen az előző regény sokkal szorongatóbb folytatása lehetne ez, ha a karakterek a negyvenes éveikre sem nőnének fel érzelmileg. És miközben ez úgy is tűnhet, mint ha panaszkodnék erre a könyvre, dehogy, sőt, ez az igazi éretlenség a regénynek a legnagyobb vállalása. Nincsenek felnőtt emberek, azt hiszem ezt mondja, legalábbis ez a tanulság szűrödik át egy olyan nő történetén keresztül, aki gyerekkora óta sértett az egész családjával szemben. Megveti a családtagjait a maguk rendes, kispolgári működésük miatt, amely bár valóban visszatetszésekkel teli, végsősoron mégiscsak élet, és közben erős belső és biológiai küzdelmet is folytat a saját termékenységével. Lenyűgöz a főhősnő dühe, méginkább az a cinizmus, ahogy az otthoniakról beszél, és csodálattal tölt el, ahogy a főhős metaforákba kapaszkodik, mindvégig szüksége van valamire, ami megtartja őt. Szuper rövid történet, és lenyűgözött, ahogy az elveszettségről ír.
Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket Biztosan ez a könyv vitte nálam ezt az évet. A szervtranszplantáció kérdése áll a regény középpontjában, a regény pedig a személyes emberi megéléseket és a szigorú orvosi protokollt egyaránt követi rengeteg röviden előbukkanó-visszatérő nézőpontkarakteren keresztül. Egy kamasz srác hazafelé a hajnali szörfözésből autóbalesetet szenved. Agyhalált diagnosztizálnak nála, ami annyit jelent, hogy a test még mutat tipikus életjeleket: lélegeztethető, van véráramlása, de tudata már nincs, és örökre el is veszett. A könyv egyszerre tudósít ennek a tragédiának a felfoghatatlanságáról szülői, barátnői nézőpontokon keresztül, és felmutatja, hogy az idő nem áll meg a halállal, biztos és hideg protokoll veszi kezdetét, amelyben érzelmességre csak a legközelebbi orvoknak marad kósza gondolatuk. Az van, hogy ez a regény minden oldalán kilóra vett meg. Nagyon sok nézőpontot mozgat, szuperérzékeny minden pillanatra és minden gesztusra, és közben tényleg egy olyan krízishelyzetből tudósít, amit senkinek nem kívánunk, vagy amit donorként bárkinek nagyon szeretnénk. Fantasztikus olvasmány volt, örülök, hogy idén – több évnyi nézelődés után – végre sort keríthettem rá.
Edith Pattou: Északfi Amúgy, ahogy az előző könyvet, úgy ezt is használtan vettem Szegeden, régóta és türelmesen várt könyvek voltak, amik egyszer csak megérkeztek hozzám, és ó, te jó ég, mennyire jól is tették ezt. Az Északfi az a könyv, amire szüksége van a lelkednek. De tényleg. Egy borzasztóan babonás asszony lányáról szól ez a regény, aki északnak született, és ahogy az északiaknak, úgy neki sem elég a valósága, mindig is távoli vidékekre vágyik. A regény egy gyönyörűen leírt identitáskrízissel indul: Hazudhatnak-e a szüleink azért, hogy megvédjenek minket olyan félelmektől, amelyek csak bennük létezik?, majd haladva a regénnyel egy fantasztikusan szép szerelmes történetté válik egy jegesmedvével, aki tulajdonképpen magányra van ítélve. Emlékszem, záróvizsga után olvastam a könyvet pihenésképp, mert korábban elriasztott, hogy egy meglepően vastag nagyalapú ifjúságiról van szó, ami úgy beránt, hogy az amúgy is könnyen olvasható oldalak és kis fejezetek szaladnak az ujjaid alatt, izgulsz, hogy milyen megoldások és milyen szépségek következhetnek még, és közben mégis az van, hogy ritkán érzed magad ennyire biztonságban, mint ebben a regénytérben.
Moskát Anita: A hazugság tézisei Moskát Anita új kötetéről még úgy is sok szó volt ezen a felületen, hogy alig blogoltam, mióta ez a könyv megjelent, és nehéz volna ezt a helyzetet a véletlenre fogni, elvégre egy nagyon fontos friss megjelenésről van szó. A három nagy regény után a szerző könyvbe válogatta az eddig megjelent novelláinak egy részét, és egy nagyon izgalmas, kísérletező, figyelmes kötet alakult így ki, ami lelkesítő szabadsággal nyúl a világépítések felé. Olyan metaforikus helyzeteket valósít meg, mint hogy mi történik, ha egy kapcsolat vagy egy város hazugságokra épül; mi van, ha a jogi szerződések nem csak elméletekként működnek arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene működnie a világnak, hanem valódi változásokat jelentenek, vagy megtudjuk, mivel tartoznak a városlakók az aranypartért a Balaton téli szezonjában. Minderről írtam már egy lelkesítő kritikát a Kortárs Online-ra, és a lelkesedésemet csak emelte, hogy a könyv szegedi bemutatóját én moderálhattam, és olyan dolgokra kérdezhettem rá, hogy jellemzően miért az áldozatokon keresztül mutatja be a világokat (miért nem például hősökön keresztül, ami azért tipikusabb a fantasy elbeszélésekben), vagy hogy van-e személyes válasza a könyvben felvetett mi lenne, ha kérdésekre. Utóbbi talán azért a kedvenc kérdésem, mert arról beszélt a válaszában, hogy ezek valójában mi volt akkor kérdések, amiket fel kell nagyítani, és világba kell helyezni ugyan, de mégis, tök egyetemes és mindenki által átélt helyzetek. És amúgy pont ezért van helye ennek a könyvnek az évem kedvencei között.
Pedro Almodóvar: Patty Diphusa Almodovárt olvasni rengeteg szempontból ajándék. Egyrészt egy kedves szegedi molytól kaptam meg a példányt, ami most a polcomon ékeskedik, másrészt pedig tudva is, hogy Almodóvar mennyire fantasztikusan mély szociális érzékenységgel dolgozó abszurd filmeket rendez, tele volt örömmel és frissességgel. Patty Diphusa egy elég képlékeny identitású világsztár, akinek a nevében Almodóvar naiv hangú, de elképesztően intelligens tárcákat kezdett írni a szexuálisan túlfűtött és kemikáliáktól túlpörgetett éjszakai életről. Taxisok, melegek, bárok, csillogás és ital lengi be a könyv első felét, a második részben pedig klassz önkritikus és a filmszakmára reflektáló írásokat kapunk, például arról, hogy milyen lépéseket tehetünk azért, hogy középszerű filmrendezők legyünk, bízva abban, hogy valakinek majd minden tehetségtelenségünk ellenére feltűnünk. Ebben a könyvben tényleg azt a felszabadító túlzások és szókimondások nyűgöztek le, amiben a polgárpukkasztás nem cél, nem eszköz, hanem egyszerűen csak elképzelhetetlen volna másként.
Gurubi Ágnes: Szív utca Gurubi kötetét már sokat dicsértem sok helyütt, de őszinte lelkesedéssel és örömmel teszem ezt, hiszen tudni illik, lenyűgöző vállalást hoz a könyv, és nagyon okosan és figyelmesen is teljesíti azt. Gurubi megírja a női csaldáregényt egy XX. századi zsidó család generációin keresztül, ahol úgy alakult, hogy mindig eltűntek a férfiak valamiképpen. A szöveg egyszerre hozza azt a klasszikus női narratívát, hogy a nők történetei klasszikusan családi, otthoni történetek, mégis, egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy a szigorúan magánéleti keretek között ne lenne abszolút politikus, és a mindig kortárs valóságot a leghívebben legkövető regényvezetés. Egy szerzőnőt követünk, aki a családi történetek és a transzgenerációs traumák nyomába ered a Szív utcából, és fantasztikusan valódi az egész út és a megérkezés. Talán most a kedvenc magyar nőszerzős könyvem ez épp.
Mikki Kendall: Szemellenzős feminizmus A nők, akikről megfeledkezett a feminizmus Lediplomáztam, rápihentem, azt gondoltam, hogy okés, most egy ideig akkor nem olvasok esszéket, tanulmányokat, nem fikciós dolgokat, hanem csak sodródok az élettel. Ezzel párhuzamosan meg persze azt is gondoltam, hogy így lesz időm majd végre azokat a nem fikciós könyveket is olvasni, amelyekre eddig nem volt. Hát így alakult, meg alakulgat azóta is az olvasmánylistám, az ősszel, télen talán kifejezetten a feminizmus volt az egésznek a fókuszában, annak is az olyan kérdései, mint amit ez a szöveg megvalósít. Mikki Kendall aktivista azt mondja, hogy a feminizmus kortárs törekvései a fehér középosztálybeli nők pozícióját erősíti, a jelmondatok pedig osztály- és színvakok. Olyan alapvető dolgokra kérdez rá a szemellenzős feminizmus, minthogy milyen várost, milyen oktatást, milyen rendvédelmet, milyen élelmiszerpiacot, milyen médiateret kellene működtetnünk ahhoz, hogy a fekete és/vagy mélyszegény nők helyzetén segíthessen a társadalom, mégis, a sok gyakorlati példa ellenére nem elsősorban válaszokat, hanem kérdéseket és érzékenységet kínál: arra biztat minket, hogy kérdezzünk rá magunknál, hogy mire is vagyunk hatással, és kérdezzünk rá érintett csoportoknál, mielőtt bármiről is döntést hozunk.
Izsó Zita: Bekerített erdő Nem gondoltam, hogy lehet torokszorítóbb Izsó Zita verseskötet az Éjszakai földetérésnél, de hát az van, hogy lett, sőt. Különösen lenyűgözött, hogy az előző kötet nagyon feszes, egységes nyelve mennyire sokszínűen, kísérletezően képes megújulni, képi világában szintén sokkal bátrabb, tágabb perspektívákat mozgat, a hasonlatai meglepően frissek, és azokon keresztül is építkeznek a szövegek. A versek témája itt is a kiszolgáltatottság nő, férfi és gyermeknézőpontokon keresztül, traumák és működési mechanizmusok megélhetetlennek tűnő dolgokon keresztül is. Mindig jó Izsó Zitát olvasni, széttépi a lelked az áldozatlét legmélyebb valóságából tudósítva, de gyönyörűre varja őket össze, ha figyelmesen olvasod. Biztosan nem olvastok elég Izsó Zitát, szóval erősen ajánlom ezt a kötetet, de amúgy az előzőeket is.
Alice Broadway: Scar Alice Broadway Ink sorozata valahogy az egyik kedvenc ifjúsági disztópiasorozatommá vált, annak ellenére is, hogy a szerzőnek van valamennyi hajlama a didaxisra, hiszen közben gyönyörű világban, valóban fantasztikus és rétegzett régi történetek köré épített világba nyerünk betekintést. A regénysorozat városállamában az emberek a bőrükön viselik az életük történetét tetoválás formájában, amelyet a haláluk után, testüket is megtisztítva a földi nehézségektől, a családok könyvként őrizhetnek tovább. Az egész sorozat valamiképpen egy nagy hatalmi játék az egyéni és közösségi emlékezet témájában, amelyben kiemelt szerepe lesz a mesemondásnak és a nézőpontoknak. A főhős egy kamasz majd fiatal felnőtt lány, aki sokféle értelemben világok határára született, kívülállóként pedig nem csupán lehetősége, de feladata is, hogy szinte orwelli értelemben egymás ellen hergelt ellenfeleket értsen és békítsen meg. A Scar a gyönyörű csillogó borítású könyvsorozat befejező darabja, és jó volt ezekkel a működésekkel haladni.
Turi Lilla: Amire emlékszem Turi Lilla könyve valójában egy képeskönyv, néhány kis kísérőmondattal. De közben persze nem volna korrekt ezeket kísérőmondatnak nevezni, hiszen, elképesztően okosan irányítják az olvasást, értsd, nézést, figyelmet, asszociációkat, gondolkodást. Ezek a kis mondatok életről szólnak. Családról, testvérről, szülőkről, tanulásról, barátságról, szerelemről, kiköltözésről, majd életről, megöregedésről, és arról, amire visszanézve emlékezünk. Turi Lilla illusztrátorként már régóta a figyelmem fókuszában van, mert nagyon okos és figyelmes alkotótársságban van az írókkal és szövegekkel, de itt most egyedül van ebben a könyvben, és jó látni így, tisztán is ezt a világot, amit ő teremt. Kis posztszocialista valóságról tanúskodnak a rajzok, személyes, de valahogy mindannyiunk által belakható családi képek vannak rajta, és dől az egészből az életigenlés és az öröm, azon dolgok felett is, amik csak visszanézve szépülnek meg. A korábbi illusztrációkat látva is tudtam, hogy Turi Lillának lelke van, de ebben a 2022-ben sokat forgatott gyönyörű könyvben kifejezetten jól esett találkozni vele.
Daryl Gregory:Mind remekül megvagyunk Daryl Gregory egy fantasztikus újrafelfedezés volt, és azt hiszem ő az a szerző lesz, akinél ezek az újrafelfedezések időről-időre megtörténnek majd. Az Afterparty című regényéről értékelésben is áradoztam már, mert nagyon jó elbeszélői helyzetet teremtett egy olyan világ elmeséléséhez, amelyben nyomtatható drogokon keresztül istentapasztalata lehet bárkinek, és valamennyire itt is ez a friss és lelkesítő nézőpontválasztás nyűgözött le. Ebben a kisregényben egy pszichológiai csoportterápián ülünk, csupa olyan karakterrel, akik mágikus bűncselekményeknek az áldozatai, és ez a téma már önmagában is miazúristen! A szöveg minden szereplőnek ad nézőpontot egy-egy fejezeten keresztül, izgalmas csoportdinamikákba, tabukba, ráismerésekbe, vélt vagy valós drámákba kapunk betekintést, miközben amúgy nem is igazán értjük pontosan, hogy ezek az emberek hogy kerültek össze. Egy rövid kisregényről beszélünk, de nem csak a felütésében, hanem történetében és elbeszélésében is lenyűgöző tudott lenni, örülök, hogy hosszú idő után ismét olvastam a szerzőtől, és ha csak ezt rendeltem volna a Gabo raktárvásárán, már azt is megérte volna, de…
John Green: Teknősök végtelen sora John Greent nem láttam érkezni erre a listára, és ha nem 500 Ft-ért árulta volna a Gabo raktárvásár, és a megjelenésekor nem dicsérték volna szét olyan tartalomgyártók ezt a könyvet, akik korábban kritikusak voltak a szerzővel, nos, akkor most nem is volna itt, és ez baj volna. Novemberben ez a könyv is azok között volt, amelyek konkrétan visszahoztak az olvasásba, mert egy baromi kedves, vicces, fontos és érzékeny ifjúsági regényről van szó, ami nem jó annyira, mint a következő bekezdésé majd (nos igen, az most eléggé feltette a szintet), de ez is nagyon rendben volt. Épp a legvadabb szorongások közepén talált meg ez a szöveg a kedves szorongó lányról és a mélyszegény barátnőjéről, akinek szüksége van a segítségére egy nagy és nagyon emberivé mélyülő kalandban. Az van ezzel a szöveggel, hogy olyan biztosan kerüli el és vicceli szét a kliséket, hogy öröm nézni, miközben nagyon a mélyéről képes beszélni a szorongásnak – nem hiszem, hogy lehet jobb címe egy ifjúságinak ennél. És közben tényleg a felnövésről szól, túlzóan néhol, valószerűtlenül amerikaiul, de tényleg lenyűgöző szálakat mozgatva. Amennyire utáltam a Papírvárosokat, annyira lelkesedem szívből ezért a könyvért, adjatok neki egy esélyt, ha eddig nem tettétek volna.
Joya Goffney: Bocs, hadd bőgjem ki magam És akkor végre beszélgessünk erről a könyvről is, ami ó te jó ég, mennyire hatalmas öröm is volt számomra. Ez egy botrányosan okos ifjúsági regény, ami nagyon rétegzetten tud beszélni arról, hogyan ne meneküljön egy kamaszlány a valósága elől. Quinn egy második generációs fekete kamaszlány, akinek a szülei rengeteg tanulást és munkát fektettek abba, hogy ő biztonságos, sőt, stabil anyagi keretek között nőhessen fel, azonban ez nagy nyomást is helyez Quinnre. Igyekszik megfelelni saját magának, a családjának, a fehér barátainak, és a kényszeres listaírásba menekül… …csakhogy ezeket a listákat ellopta tőle valaki, és most azzal zsarolja, hogy nyilvánosságra hozza a benne leírtakat. A lánynak a regényben a legnagyobb félelmeivel és legnagyobb titkaival kell szembenéznie, és olyan társakat, barátokat talál maga mellé, akikkel együtt egy sokkal valódibb és igazabb életet kezdhet. Úgy olvastam, hogy tízpercenként küldtem hangüzenetet a barátaimnak, hogy mennyire tetszett, Andi például ennek hatására kezdte el, és sokat áradozik róla a csatornáján nagyon helyesen, és Zsófi barátnőm, a Pszt! Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája is megvette már a könyvet, és tényleg mindenkit bíztatok erre. Lenyűgözően okos, kedves életigenlő regény, csak dicsérni tudnám, de azt a következő év végéig is akár, és meg is érdemel minden dicsérő szót.
És tulajdonképpen ennyi lett volna ez a bejegyzés. Számomra is tanulságos most látni, hogy mennyi ifjúsági került fel erre a listára, öröm, hogy mennyi nagyszerű közülük (jó, igen, a Bocs, hadd bőgjem ki magamra gondolok itt elsősorban), de azt is jó látni, hogy fantasy szövegek is akadnak fent szép számmal, és olyan különleges könyvek is, mint az Amire emlékszem. Számomra az évet egyértelműen a Hozzuk rendbe az élőket, és a Bocs, hadd bőgjem ki magam vitte, de minden könyv hozzátett valamit ahhoz, aki most itt gépel, az egész bejegyzés kiemelt könyvei pedig kifejezetten sokat hordtak össze. Kifejezetten ilyen olvasásokat kívánok magunknak idénre is.
Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:
a mai bejegyzést azzal a vallomással kellene talán kezdenem, hogy szemérmetlenül rákaptam a listaírásra. Egyszerűen rajongok ezért a műfajért, különösen, ha örömökről tudok bennük gondolkodni. Azt hiszem végsősoron az ennek az oka, hogy 2022 elképesztően nehéz év volt számomra, sokkal jobban megviseltek pozitív változások is, mint ahogy arra számítottam volna, és egyébként is, nagyon-nagyon más helyzetben talált az év vége, mint az előző év eleje, és a listaírás segít, hogy megértsem, mi minden történt bennem, velem 2022-ben. Merthogy rengeteg könyves és kulturális dolog történt például: Írtam, lediplomáztam, moderáltam, időközben az én könyvem is megjelent, indítottam egy jelenléti olvasóklubot szuper könyvekkel és klassz beszélgetésekkel, egyelőre kisebb létszámmal és érdeklődéssel, de máris telis-tele vagyok örömökkel. Szóval 2022 nehéz év volt, sok tanulnivalóról rántotta le a leplet, de tele volt nagyszerű helyzetekkel, amikre jó visszagondolni, és amiket veletek is meg szeretnék osztani.
Annyisok cigány mesét olvastam, hogy csak na! Ennek szellemében indult az előző tél a számomra, és elképesztő örömöm van még mindig azokban a lehetőségekben, ahová a cigány mesék visznek. Februárban megjelent a második tanulmányom, amelyben azzal foglalkoztam, hogy az 1970-es évek első roma írói a meseírásban annak a lehetőségét is látták, hogy egy önálló és alacsonyküszöbű, jól érthető irodalmi kultúrát teremtsenek, és hogy ezek a törekvések abszolút kimutathatóak a született szövegekben is. A kutatás kapcsán részt vehettem A nyelvkeresés etikája című mesterszakos konferencián a Károlin, ami a legizgalmasabb tudományos műhelyezés volt, amin valaha részt vehettem, most pedig a Choli Daróczi József Alkotói Támogatás keretében gondolkozom ezekről, de már nem tanulmányokban, hanem versekben. Tényleg csak örömöm van ebben az anyagban, és azt szeretem nagyon benne, hogy álmomból felriadva is tudok lelkesedni érte. Legyünk szerencsések, ahogy egy mesélő mondaná a története végén!
Felléptünk a város legnagyobb galériájában Egy hatalmas lehetőséget kaptunk néhány slamerrel a Szegedi Nemzeti Színháztól és a REÖK Palotától. Dr. Fráter Loránd kiállítására kellett egy különleges tárlatvezetéshez szövegeket írnunk, miközben a kiállítótérben aligha volt bármi is szokványos. Játszottunk a fényekkel, alattunk zenéltek, teremről teremre járva szövegeket írtuk és együtt alkottunk, és bár még mindenki maszkban volt körülöttünk, örültünk, hogy együtt lehetünk ebben az alkotásban. Ez is igazi ajándéka volt az évnek, rögtön az elején, naivan és tele alkotói kedvvel, nem tudva semmiről. Másnap háborúra ébredtünk, és nem is tűnt helyénvalónak bármi másnak örülni, talán ezért is marad ki mindig az éves dolgok visszagondolásából, pedig öröm volt készülni rá, és nagyon jól is sült el.
Lediplomáztam Veszprémi Szilveszter vagyok, és megszereztem a mesterszakos diplomámat is alkalmazott irodalomtudomány szakirányon, két olyan év után, ami tele volt küzdelmekkel, feszültségekkel, de közben elképesztően sokat fejlődhettem és tanulhattam, amiért sosem lehetek elég hálás. Jeles lett a diplomám, a szakdolgozatvédésem és a záróvizsgám is, és minden nehézség ellenére a jó érzések vannak bennem az egészről, végső soron azt remélem, hogy ez a lényeg.
Írtam az utolsó nyomtatott Humenbe Ez egy inkább szomorú hír, nyilván, különösen, hogy az utolsó lapszám után először a szakdolgozat, aztán az őszi pörgések miatt nem maradt időm írni az online portálra. De közben mégis az van, hogy a Humen számomra egy baromi fontos intézmény. Kamaszkorom óta az első módszeres és profinak ható újság és portál, ami foglalkozik az LMBT+ témákkal. És noha vannak nyilvánosan is vállalt kritikáim egy-egy tartalommal kapcsolatban, mégis az a helyzet, hogy elképesztően fontosnak tartom azt a munkát, amit ezek az emberek elvégeznek nap mint nap a portálon, vagy amit havonta végeztek a lapszerkesztéssel, és öröm, hogy néhány cikkel ennek a része tudtam lenni. Az utolsó szövegben a Csellengő gyerekek című könyvsorozatról meséltem, ami azt ígéri, mindenkinek van helye a világban, jó lenne ez is egy igazabb metaforának.
Én moderálhattam a Fordulat 30 lapszámbemutatóját Szegeden Az egész úgy kezdődött, hogy sírtam, amikor olvastam a Kultúra és kapitalizmusról szóló lapszámnak a tartalomjegyzékét. De tényleg. Mert baloldali fiatal költőként nagyon-nagyon tud frusztrálni rengeteg minden, különösen, ha alapból frusztrált elsőgenerációs értelmiségi vagy, és hát én az vagyok, na. És akkor random jött egy e-mail, hogy moderálnám-e ezt a lapszámot. Nem hiszem, hogy tudták, de a helyzet az, hogy én addig sosem moderáltam semmit, egyszerre nagyon féltem ettől a vállalástól, meg nagyon lelkesített is, tudtam, hogy képtelen lennék visszautasítani. És a helyzet az, hogy csodás volt, és a legkevésbé miattam volt az. Három olyan gondolkodó beszélgetett ott, akik őszintén lenyűgözőek és lángolóak. Voltak helyzetek, ahol elvesztettem a szerepemet, de vitt a lelkesedésük és örömük, én tudtam vicces lenni egy-egy ponton, tudtam kérdeni kritikailag is, gondolkodtuk a lapszám vállalt és megvalósított kereteiről is, jó volt, hogy kritikusak voltak a beszélgetőpartnereim, őszintén értettük egymást, csodás estének éreztem.
Megjelent a könyvem, és írtak róla kritikát is Nem tudom, hogy mit lehet erről a fajta örömről amúgy őszintén megosztani. Rengeteg kiadói, szerkesztői munka végén megjelent a könyvem. Az első könyv, amin az én nevem van, és az én eddig írt verseim vannak benne összeszerkesztve. Egyszerre felfoghatatlan, és egyszerre nagyon valódi is az egész, miközben költőként nyilván szinte elkerülhetetlen volt, hogy legyen egyszer kötetem. És persze ezzel egy csomó minden jár is: Volt két nagy bemutatóm – Szegeden a legjobb barátom kérdezett egy nagyobb baráti, ismerősi körben, ahonnan az egész költészetem indult, Pesten a mindig csodálatos Pion István moderált, de voltunk az őszi Margó Fesztiválon is a Prae friss versesköteteivel Hoorváth Florencia kérdező és figyelő kezei alatt. A Budapesti Könyvfesztiválon öt-nyolc méterre dedikáltam egyidőben Marie Auberttel, ami persze nem jelent semmit, de mégis; és emberek olvassák a verseimet, csak úgy, amiket én írtam, sőt, van, aki ír is róla, ami tök nagy öröm. Az első kritika az Alföld Online-on érkezett Szűcs Anna Emília dicsérte a koncepciót és a megoldásokat is, a téli szabadságom első reggelén olvastam, egy pihenős kirándulós nap elején, tényleg nagyon jó az egészben benne lenni, Mohácsi Balázs is dicsérte a Literán, ezt otthon olvastam ébredezve, és ezek valahogy tök valóságossá teszik ezt az egészet.
Andival háromszor is beszélgettünk, ráadásul kétszer élőben! Andival nemrég arra jutottunk, hogy bár 2017 óta sokat beszélgetünk, valahogy 2022 volt az az év, ami nagy áttörést jelentett, rengeteg hangüzenettel, sőt, év végére már közös olvasással is, és ez valahogy nagyon szervesen kapcsolódott a tartalmainkhoz is, ami szintén igazi öröm. Nyár elején Andi potcastjének voltam a vendége, majd nyár közepén egy nagyobb csapatban beszélgettünk klasszikus és kortárs versekről egy élőben, később pedig a kötet kapcsán a szerkesztőmmel, Péczely Dórával kiegészülve a versekről, és egyáltalán a versszerkesztésről, állati izgalmas és fontos beszélgetés volt számomra, ahogy egyébként bármelyik reggeli, napközbeni, esti hangüzenetcunami is öröm számomra, Andi igazi ajándék lett idén számomra az olvasó, tartalomgyártó énemtől, noha már nem inflenszerként, hanem költőként hivatkozik rám vicceskedve, ha vicceskedve hivatkozik rám valamikor.
Moskát Anita novelláskötetének a bemutatóját moderáltam, és nagyon-nagyon-nagyon jó volt Már többször találkoztam Anitával (először például akkor, amikor interjút kértem tőle az Irha és Bőr kapcsán, katt ide), de most először tudtam vele úgy beszélgetni, hogy nem szorongtam szét a helyzetet, sőt. Idén már több alkalommal moderálhattam Szegeden, de talán ez volt az első olyan alkalom, ahol a szorongásaimat letettem már a beszélgetés elején, és önjavítás meg pózolás nélkül tudtam megkérdezni azokat, amik tényleg foglalkoztatnak ezeken a szövegeken keresztül. Érdekel a globális és személyes figyelem a novellák körül, érdekel, hogy az író inkább varázsló-e, vagy inkább jogász, lenyűgöz, hogy az író sem tud mindent a világáról, amit elképesztően elmésen épít, és hát, tényleg az a helyzet, hogy érdekelt, hogy hogyan lesz valaki az egyik legnépszerűbb magyar zsánerszerző pár év alatt. Nagyon nagy ajándék számomra, hogy Anita nagyon oldott és nagyon igazi válaszokat adott a kérdésekre, és tényleg az van, hogy az az este hetekre feltöltött.
A jövő olvasóköre – ökológiai olvasókört indítottunk Szegeden! 2022 egyik nagy személyes megélése az az, hogy mennyire baromi fontos is már kis közösségeken, kis kezdeményezéseken is számonkérni a fenntarthatóságot és a törekvést. 2022-ben elkezdtem komposztálni, mert a közösségi házba, ahol dolgozom jelentkeztek önkéntesek, akik elvakult hívei a komposztálásnak, és szeretnék ezt elérhetőbbé tenni panelban élők számára is. Ezért komposzt-futár pályázatot indítottunk, és emellett még sok-sok egyéb zöld programot. Az egyik kedvencem ebből az olvasókör, ahol eddig két könyvet, az Egy jegesmedve emlékiratait és a Ránk bízott kertet, most pedig a Hová lettél szép világgal készülünk. Kevés látogatót vonz még ez a program, de a beszélgetések nagyon szuperek és előremutatóak. Okos, izgalmas emberekkel beszélgetünk havonta egyszer egy csésze tea mellett. Jó érzés, hogy belevágtunk ebbe, és várom, hogy mégtöbbet beszélgessünk még többen.
Dolgozom két kamasz srác történetén, akik amúgy iszonyatosan okos és klassz emberek Beninek és Tibinek hívják őket, Beni épp ráébred arra, hogy a melegsége elfogadható, és ismerkedik azzal mit is jelent a melegség, mint kulturális, szociológiai helyzet. Persze nem ezeket a keresőszavakat írja be a Google-ba, bár sokat használja a keresőmotort, hanem tényleg csak a megélésein és látott sztereotípiáin gondolkozik. Tibi pedig egy igazán király legjobb barát, aki tele van kérdésekkel, és nagyon törekszik arra, hogy megértse mi van Beniben. Ez a két srác rengeteget beszélget, és furcsa módon sokkal királyabb logikájuk van, mint nekem egyedül. A tavaszi tanévben egy egyetemi kurzus keretében dolgozhattam a szövegen egy fontos szépíró mentorálásával, ahol sokszor megakadtunk abban, hogy mi is a történet cselekménye azon túl, hogy a srác egyre mélyebbre ás a melegség helyzeteibe, év végére lettek válaszaim, és az első blogbejegyzéseket – mondtam már, hogy Beni elkezd blogolni magának? – már át is írtam mindennek a tudatában. Ez egy 2023-as munka lesz, de 2022-ben megtaláltam, hogy miből kell építkezzen, talán ez az egész évemnek is a metaforája.
És akkor, ezzel a bejegyzéssel most ennyit szerettem volna, de lesz még szó az év végéről, szeretnék mesélni nektek a kedvenc tavalyi olvasmányokról, és arról is, hogy miket kellett volna tavalyról egy felelős LMBT+ bloggernek olvasnia, hogy a friss és izgalmasnak tűnő megjelenésekről tudósítson. Picit ilyen TBR lesz, könyvekről szól, amiket el akarok olvasni, csak eggyel önostorozósabb, feladatvállalósabb.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben, igyekszem érkezni a következővel, de addig se feledjétek:
üdv újra itt, azt akarom nektek mondani. Továbbra is Veszprémi Szilveszter vagyok, de csak nektek Szilvió, és most egy nagy kalandról akarok nektek mesélni. Egy talán hét éves, talán életre szóló kalandról, aminek most épp egy elég jó állomásán vagyok. A mesebeli srác nyár elején megszerezte a második diplomáját, a nyáron kiköltözött az egyetemi kollégiumból, új munkahelyen kezdett, és valahogy elfelejtette, hogy az olvasás amúgy egy olyan hobbi, ami képes arra, hogy bárhol, néhány pillanat alatt otthon teremtsen körülötte. Ez egy klisés mese lesz, de most pont jó helyen tart.
Szilvió elindult világot látni, miután úgy érezte, már az iskolában minden olyat megtanítottak neki, amivel boldogulni tud. Letette a vizsgáit, sokat olvasott előtte, sok korábbi olvasmányát is fel kellett elevenítenie, de végül jeles bizonyítvánnyal vágott neki a nagyvilágnak. Vitt magával könyvet, mert az iskolában megszokta, hogy mindig van nála könyv. Sokszor írnia is kell erről-arról, néha keresik is a véleményéért, van, hogy már fizetnek is érte, és amúgy szeret véleményt alkotni dolgokról.
Tudjátok, Szilvió elég beszédes srác. Szeret olvasni. Sosem merült fel benne, hogy ez ne lenne így, mégis, az iskola után úgy érezte, beleragadt valamibe, amiből ki kellett volna szabaduljon. Olvasott a patak partján, az árnyékos erdő szélén, olvasott az éjjeli tábortűz mellett, de tudta, hogy ezek másféle olvasások, nem olyanok, mint amilyeneket az iskolák és az írások, beszélgetések előtt olvasott. Nem feledkezett beléjük, sokszor azon kapta magát, hogy inkább a kis patak sodrását nézi, és a fák susogását hallgatja. Pedig jó könyveket olvasott, tudott rajtuk gondolkodni út közben, véleménye is volt róluk, de csak néhány olyan könyv volt, amelyik be tudta rántani, amelyik igazán hatni tudott rá.
Időközben találkozott egy gazdával egy közeli, ismerős, kedves tanyán, ahol intézőt kerestek. Intézőnek lenni nem nehéz munka, járni kell a többiek között, figyelni, gondolkodni a helyzetükön, Szilviót érdekelte ez a hely és ez a munka. Szeretettel figyelte régen is, hogy mi hogyan működik ott, csodálta a dolgozókat, de sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is egy lehetne közülük. Örömmel vágott bele ebbe az új életébe, bár nem tudta pontosan, hogy mit tartogat majd az számára.
Közben olvasott, olvasgatott tovább, mert egyértelmű volt, hogy szeret olvasni, nem azért költöztette át a tanyára a könyveit, és nem azért szerzett új könyvespolcokat, mert ez ne volna így. Szépen pakolta el a könyveit: kedvencek, versek, az iskola közben szerzett tudós könyvek mind külön polcot kaptak, a fizetéséből új könyveket is tudott venni, de érezte, hogy valami még nem az igazi. Valami még mindig nincs rendben. Máshol tart az életben, mondogatta magában este hazafelé a mezőről, de tudta, hogy nem a régi szokásai után vágyakozik, csak az olvasás örömét szeretné újra magánál tudni.
Persze, mint minden új munkahelyen, itt is akadtak bonyodalmak. Szilvió még épp csak ismerkedik a világgal, amibe nemrég elindult, intézőnek lenni egyébként is nagy vállalás, félt, hogy nem felel meg, miközben nagyon vágyott is arra, hogy belenőjön az intézők kabátjába. Az úgymond új életében néha erősebbek voltak a félelmek. Ha szabadnapjain ki is ment a patakhoz olvasni, már nem a sorokat és nem is a patak sodrását figyelte, hanem a félelmeit és a kétségeit próbálta legyűrni.
Elindulni a világba, sokkal nagyobb lépésnek tűnik annál, minthogy megint kimész a kapun, elmész a már ismert tanyára, vagy hogy bedobozolod a könyveidet és magaddal viszed. Szilvió néha úgy érezte, túl nagy ez a világ, túl ijesztő. Kevésnek, butának, szerencsétlennek érezte magát, és nem is a munkába, hanem a félelmében és a kétségeiben fáradt el. Ha olvasott is, már otthon tette, nem volt kedve kimenni a rég ismert helyekre, úgy érezte, értelme sem volna igazán. Olvasgatott, de nem haladt úgy, ahogy szokott, számolta az oldalak, kereste a fejezetvégeket, sok könyvet nem is fejezett be, sőt, volt, hogy az ötven oldalig sem jutott.
És akkor egy pénteken, ahogy az lenni szokott a mesékben, kész helyzet elé került. Olvasnia és írnia kellett. Aztán pedig Tubi szódát ivott az uradalom közeli kocsmájában, mert Tubi szóda azért a mesevilágban is van, elment egy koncertre, ahol olyan zenészek játszottak, akik mindent tudnak az életről, és bár Szilvió már nagyon fáradt volt – és akkor ugye a Tubi szódáról még nem is beszélünk –, valahogy ezek a sokmindent tudó emberek zenéje kirángatta őt magából. Lerázták helyette az út porát, amit eddig egyedül nem sikerült, és megmutatták Szilviónak, mi minden lehet a világban, ha ügyesen figyel. Nem úgy mind régen, hanem még annál is ügyesebben, mégiscsak, nem hiába iskoláztatták, még ha volt is, hogy úgy tűnt.
Persze, nem történt meg minden azon a pénteken, sőt, rengeteg minden nem történt meg azon a pénteken, de Szilvióban volt már némi remény. Eszébe jutottak azok a régi koncertek, és az, hogy mit kellene érezzen az olvasástól és az írástól, és az is eszébe jutott, miért szerette annyira azt a tanyát, ahol ő dolgozhat. Bár az eszébe jutott valahogy mégsem a legpontosabb szerkezet. Nem volt pillanat, amikor ráébredt volna valamire, nem volt olyan helyzet, amikor még ne érzett volna vágyat, míg a következő pillanatban igen, de mégis, itt a mesemondót most megköti a nyelve.
Gyanakvással méregeti az új könyveket a polcán. Még nincsenek a helyükön, az új könyveknek friss helyük van, hogy szem előtt legyenek. Szilvió még csak rövidebb könyvekkel kísérletezik. Figyel arra a belső reményének a hangjára, az alapján választ egy-egy könyvet, akár nehezebb darabot, akár könnyű vicces, romantikust, akár olyat, ami nem egy történeten keresztül gondolkodik a világról.
Szilvió most tanulja az olvasás szeretetét, amit valahogy elhagyott valamikor, miközben az olvasás rutinná és feladattá vált. Szívesen végzett feladattá, de mégis, munkává, vállalásokká, amelyek iránt nem csak másoknak, de saját magának is vannak elvárásai. Szilvió most tanul csak úgy lelkesedni egy-egy könyv iránt, és szerencséjére jókat választ, olyanokat, amikről beszélni is könnyű, ha kérdezik róla, de közben beléjük is tud feledkezni.
És Szilvió tanul írni is. Újra. Attól félt, mi van, ha az iskolában hagyott mindent, amiről írni tudna, vagy mi van, ha csak az addig írtakra volt képes. Küzd egy felnagyított démonnal – nem tetszett neki egy könyv, amit mindenki más nagyon szeretett, és nem tudja, hogyan írjon erről –, de közben már más megírnivalókon is gondolkozik. Vágyik arra, hogy olvasson, és vágyik arra, hogy írjon. Úgy érzi, most már csendesedtek a félelmek, ő is tanult már magáról és a félelmekről eleget, de közben persze óvatos, hisz tudja, hogy ezek bármikor visszatérhetnek – egy következő hullámban, ha nem a mesében lennénk, talán ezt mondanák.
Szilvió most itt van, egy útbaeső tanyán. Olvas, készül véleményekkel, készül arra, hogy beszéljen, lelkes az elkövetkezőkkel kapcsolatban. Tudja, hogy nem biztos még magában, de élvezi, hogy újra képes lelkesedni. Szeret olvasni, mostanában a leginkább, és tudja, hogy ez mennyire sokat jelent számára.
A következő bejegyzésben ismét találkozhattok vele, addig se feledjétek:
új tanév, új én – lehetne így kezdeni ezt a bejegyzést, és bár nekem idén már végre nincs hallgatói jogviszonyom, mégis megújulok: új munkát kezdtem, megjelenik a kötetem, elnyertem egy elég szép alkotói ösztöndíjat, és remélem, hogy ez most azt is jelenti, hogy lesz időm a blogra, meg egyáltalán lesz időm magamra olvasni. A nyár egy picit tényleg ennek a szellemében telt, elég sok könyvet kezdtem el anélkül, hogy folytattam volna, sok kötetbe csak bele-belekaptam, viszont rég várt, vastagabb nagyon király könyveket is sikerült elolvasnom. A nyáron így 12 könyvet szereztem be, és ugyanennyit sikerült elolvasom, most pedig elmesélem, hogy ezek mind milyenek:
Ezeket szereztem a nyáron:
Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv Az első két-három fejezetet olvastam még csak a könyvből, meghát, hírekből innen-onnan a történetét ismertem, és mindig is kíváncsian leskelődtem felé. Talán azért is, mert ez volt az első Krasznahorkai, ami már úgy jelent meg, hogy igazán figyelem arra, mi jelenik meg magyarul. Krasznahorkai kap egy ösztöndíjat, Mellville-t keresi, és rajta keresztül az íróvá válás, az író és a magánember kérdéskörébe ütközik, amelyben úgy tűnik Krasznahorkainak magában is van mondanivalója. Ha minden igaz, ez a könyv lesz az, ami ezt megmutatja ezt. Ornan Rotem gyönyörű fotói kísérik, tényleg nagyszerű kiadvány, megérte volna már teljes áron is megvenni, de hát, ugye, jobb volt ez nyár elején egy kellemes akcióban. Biztosan lesz erre az olvasásra majd egy hétvégém, két délutánom hamarosan, mert erősen kacsintgatok felé már.
Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam Basszus, basszus, basszus, azt hittem, hogy amikor ez a summa kikerül, már réges-rég túl leszek ezen az értékelésen, de úgy tűnik, én nem tudom gyorsan letépni a sebtapaszt. Szóval keveslem ezt a könyvet. Iszonyatosan. És nem csak a történetében, hanem a formájában is. Sokkal izgalmasabban kihasználhatta volna a maga képregénységét (ahogy azt a sorozat például megtette), mondhatott volna bármi érdekeset, de csak a giccs maradt meg fő érzésként bennem. Persze, kedves szöveg, két srácról, az egyikük meleg, a másikuk tanulja még a saját biszexualitását, de a kedvesség valahogy nagyon kevés volt számomra. Arról ebben a bejegyzésben gondolkodtam, hogy miért nem feltétlenül szerencsés vagy hiteles a Heartstopper féle reprezentáció, és most már napokon belül leülök és megírom az értékelésemet is róla, mert ez már nem állapot hát! 😀
Kemény István: Állástalan táncos Kemény Istvánról talán mind tudunk mindent, hiszen az egyik legnagyobb hatású kortárs költő. Tavaly volt hatvanéves, ez a könyv ez alkalomból jelent meg, versek és versekről való beszélgetések vannak benne az életmű egészéből. Közben felsejlik ez az egész költő, ember alak mögöttük, aki indul valahonnan, a sci-fi érdeklődésű szövegekből, és változik, témákat vált, ő maga is megelégszik a hangjával, és közben, tudja, de nem vesz tudomást róla, hogy hatással van. Szintén egy olyan könyv, amibe csak bele-belekapni volt időm, de így is lehet olvasni, mégis, várom a lineáris olvasását, hátha úgy tényleg minden lepel lehull. 🙂
Csepregi János – Dániel András – Kollár Árpád: Nyuca Van ez a Nyuca, szeretem, mert volt egy egyetemi óránk Kollár Árpáddal épp, amikor megjelent ez a könyv, és sok példát hozott róla. Mert a nyuca egy varázslény. Nem létezhetne, de létezik, bár egyesek szerint csak a vajdaságiak aligha biztos emlékeiben. De mégis, a Nyuca a nyúlnak és a macskának (ejtsd: cica) a keveréke, ez a könyv pedig ennek a fajnak a bestiáriuma. Mert itt minden van kéremszépen, történelem, etológia, irodalom, biológia, minden, de minden, amit már el sem tudsz képzelni a nyucáról, pedig mégis. És közben ez a nyuca ez baromi vicces is, mert nagyon szellemes emberek írták, és nagyon lelkesek, pihentagyúak, anyám talán így mondaná, és nem gondolná ezt bóknak, pedig az. A Nyuca egy furán jó könyv, olvasni egy örökkévalóság, az biztos, de szemelvényeket olvasni belőle bármikor felér egy csodával.
Marc Levy: Ki nem mondott szavaink Ez a könyv régen a kívánságlistámon volt, mert az a kérdés mozgatja a regényt, hogy egy apa és a felnőtt lánya mennyi mindent nem mondd el egymásnak még az életükben. És amúgy ezt a kérdést jól hozza a regény, de közben egy nagyon-nagyon nem hagyományos, technikai megoldás áll a probléma középpontjában, ami így konkrétan kiáll a szövegből, annyira valószínűtlen. Ha viszont ezen túllépünk, látunk egy többévtizede megtört szerelmet a leomló berlini fal árnyékában, szülőket és gyermekeket, illetve nagy szerelmeket újra egyesülni. Valószerűtlenül bárgyú történet, miközben amúgy megvan a maga egyszerű szép tanulsága, jól esett olvasni, pedig tényleg felnevettem azon, ahogy az apa visszatért.
Moskát Anita: A hazugság tézisei Jaj, ez a Moskát Anita könyv megint nagyon nagy öröm. Az Irha és bőr (értékelés itt) című harmadik regényével csatlakoztam be a szerző életművének az olvasásába, és elképesztően lelkesít az a társadalmilag baromira érzékeny és irodalmilag is nagyon jól megírt fantasy szövegvilág, amit Moskát működtet, most épp ebben a novelláskötetben is. Napokon belül megjelenik majd egy recenzióm a könyvről (azóta megjelent itt), amiben azt a témát járom körül, hogy ebben a kötetben a fantasy műfaj valójában eszköz arra, hogy a kortárs valóság felületesen ugyan sokszor átbeszélt, de igazán aligha végiggondolt témáit vizsgálja, mint amilyen például a digitális boomban született gyermekek személyiségi jogainak kérdése vagy a kizsákmányoló kapitalizmussal való együttélés. És közben picit az van, hogy ennél a szövegnél volt az, hogy egy kritikának álltam neki, de tényleg recenzió lett, mert inkább gondolkoztam ezen a zsáner-szépirodalom határról, és arról, hogy mennyire mások ezek a szövegek, mint a szerző nagy regényei.
ÉS! Ezt majdnem elfelejtettem. A novellák végén van egy kisregény, aminek a főhőse egy szerződéskötő férfi, aki történetesen meleg, a párjával közösen nevelnek gyereket, és miközben itt csak úgy, miért is ne lehetne ez a karakter meleg helyzet van (amúgy erről már beszélgettünk is a szerzővel korábban ebben az interjúban), annyira zseniális kis mozzanatokban épül be a melegség kérdése a szövegbe, hogy azt külön meg kellene írni, mert ez már a harmadik könyve, amiben ilyesmi történik. Olvassatok sok Moskát Anitát, ha eddig nem tettétek volna, de biztos tettétek.
Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív Aki esetleg régebb óta követi a blogot, már tudhatja, hogy nagyon szeretem Imolát, van egy személyes jó viszony is köztünk, de ez abszolút a szövegekből fakad, és mindig öröm, amikor jót írhatok, meg mesélhetek róla embereknek. És ez most megint egy ilyen helyzet. Egy korai könyvről van szó, ami két történetet dolgoz fel: egy apját gyászoló és egy épp a látását elvesztő kislányét. Nagyon lírai, kedves, gyerekes szövegekről, gondolatokról van szó, amik kísérik a gyerekkor kis figyelemzavaros, jelenben élő, érzékeny, figyelő sajátos logikáját, mégis, ez a könyv nem gyerekeknek szól, hanem felnőtteknek, akik szeretik a szépet, és kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet a gyerektudatról szépen és stilizáltan beszélni. Picit az jutott eszembe most, befejezve ezt a könyvet, hogy olyan ez a könyv, mint A Neruda postása című filmben a postás, aki naivan áll a metaforákhoz, és csak születnek meg a szóképek körülötte. Ezek a versbeszélők is nyitott szívvel vannak a világra, és tisztán, szépen beszélnek a szerelemről, szomorúságról, elhagyottságról, örömről, vigasztalásról, életről… értitek. Imola mindig ezt csinálja, Maros Krisztina csodálatos könyvet tervezett eköré, a rajongásom pedig tovább mélyült.
Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz Nagyon furcsa a viszonyom ehhez a könyvhöz. Egyrészt lelkesít, mert négy nő történetét meséli el, négy olyan sorsba enged betekintést, amibe klasszikusan az irodalmi nőelbeszélések nem szoktak. Izgalmas monologizáló-naplóíró gondolatfolyam mind a négy szöveg, és tényleg élő, lélegző karakterek ezek. És közben van egy hiányérzetem, mert nem tudom, hogy mennyiben több ez, mint az a tök fontos figyelem, amivel például a Szex és New York új évada, vagy a Született feleségek sorozat működik. Szóval, hogy ez egy jól megírt és figyelmes szöveg, de azt hiszem, hogy csak a szigorúan kortárs magyar irodalom olvasók számára jelenthet durván újat, és ezt sajnálom, mert a vázlatosság, mint program jól, meglepően jól működik a szövegekben, tényleg nagyon minőségi ahogy meg van írva, de valahogy a kortárs irodalom néha elmarad a világtól és annak a tendenciáitól, és mindig szomorú, amikor ez jó szerzőknél is feltűnik.
Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk Lockwood szövege egy olyan darab, aminek nagyon örülök, hogy végre olvasható magyarul, mert egy olyan regényről van szó, ami tényleg bátran nyúl a regény és a gondolatfolyam korábbi elvárásaihoz: mozaikokat alkot, rombol, miközben majd tovább olvasva egy nagyon kortárs regényt mutat fel. Az internet tizenötperces hírneve és a családi valóság legmélye áll a szöveg középpontjában, eddig csak bele-belelapoztam a villamoson és egy táborban, ahol végül nem maradt időm olvasni, de várom, hogy hogyan alakul pontosan ez a mozaikosság.
Sepsi László: Gogol, a szemétmágus Sepsi László és Deres Kornélia könyvek vannak mekiben a HappyMeal menük mellé, és nem azt mondom, hogy mind menjetek és egyetek kis menüt kis krumplival és választható itallal, de mi ezt tettük egy barátommal. Sepsi könyve olyan, mint vártuk, eléggé miafene, de közben botrányosan kedves, vicces, és jövőre oda fogom adni az épp az elsőt kezdő unokahúgomnak, mert baromira fogja imádni. Egy nagy sárga trutyiszörny készül befalni egy várost, a szemétmágus és a polgármester több próbát is tesz, míg végül sikerül legyűrniük a veszélyes helyzetet. Rövid, vicces, kedves, szeretem Sepsi világának a randomságát.
Kovács Krisztina: A tágasság otthonossága Kovács Krisztina az egyik legjobb szemináriumvezető a szegedi magyar szakon. Hozott anyagokból dolgozik, elolvastat egy könyvet, végigkérdez mindenkit, hogy milyen irányok felől érdemes szerintünk gondolkodni az adott szövegről, és aztán megyünk aszerint, nagy keretekben, párbeszédekben, vitákban. És közben persze a szemináriumi olvasmányoknak van egy valamiféle kerete, akár XX. századi, akár kortárs irodalmi szemináriumokról van szó, és szeretem, hogy tényleg összeállnak az olvasmányok, sok szemináriumot kijárva nála azt hiszem mondhatom, hogy valamifajta jóféle ízléssé, érdeklődéssé is. Ő egyébként a modern magyar irodalmat kutatja, a századfordulós szórakoztató irodalmi szövegektől indult, ami kinyitott az egész száz év kelet-európai irodalmi irányzataira is, rengeteg különböző gazdasági-történelmi-szociológiai munkát olvas mellettük, picit azt hiszem, hogy a szemináriumok helyett olvasom majd ezt a könyvet, vad lelkesedéssel, ami az eddigi tanulmányait és kritikáit tartalmazza.
Hörcher Ferenc – Körmendy Imre – Tóbiás Krisztián: A kisváros dicsérete Épp akkor, amikor még a verseskötetemet még nagyon szorosan várostematikájúnak képzeltem (bár így is marad benne majd bőven a városból), jelent meg ez a tanulmánykötet, bátran mondhatjuk, hogy hiánypótló jelleggel, amely ezt az urbanisztikailag és közösségileg is fontos teret, a kisvárost írja meg. Viszont mivel egy vidéki folyóirat kiadójánál jelent meg a könyv, ezért pokoljárás az ilyeneket beszerezni, augusztus végén azonban voltunk Balatonfüreden a folyóirat irodalmi táborában, és ott szereztem egy példányt, egy-két tanulmány máris lelkesített belőle, de várom, hogy majd végigolvassam.
12 könyvet olvastam végig a nyáron:
Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket Ez a könyv eddig az évem legjobb olvasmánya, nagyrészt azért, mert elképesztően bánik a szerző a figyelemmel, és közben egy olyan témát választott, ami meg is érdemli azt. Ez a könyv a szervtranszplantáció kérdését járja körül egy tizenkilencéves fiú történetén keresztül, aki balesetett szenvedett a barátaival egy hajnali szörfözés után. Betekintést nyerünk annak az orvosszakmai működésébe, amikor a halálesetet nem a szívleállással, hanem az agyi működés megszűnésével mondják ki, látjuk a szülők dilemmáit, a szakmai hálózatokat, a donorokat, egy teljes tablót, miközben minden szereplő sajátos, karakteres, részvéttel teli arc lesz a maga profizmusában vagy fájdalmában is. Sem igazán nyelvileg, sem tétjeiben nem hasonlít, és mégis Sally Rooney tűnik elő nekem, ha hasonlítanom kell, mert figyel ez a szöveg, és nem tolakodó, nem is egy emberre irányul az elbeszélés részvéte. Szuper könyv, gyönyörűen és biztosan van megírva. Csak dicsérni és ajánlani tudom.
Völgyi Anna: Karamellás kétszersült Völgyi Anna előző könyvéről volt szó már a blogon, egy könnyű interjú is készült a szerzővel, egyértelmű volt, hogy figyelemmel kísérem, mivel érkezik ismét, így le is csaptam végre az új regényére. Ez egy szerelmes történet, két mentálisan sérült egyetemistáról, akiknek nem volna szabad kapcsolódniuk egymáshoz, de nem igazán van akaraterejük, picit azt hiszem egymásba zuhannak. Izgalmas felvetés, és jól működnek a regény rövid, kis figyelemmel dolgozó fejezetei, de sajnos ez megint egy olyan Völgyi regény, ami nem kapott erős szerkesztőt. A Kortárs Online-nak írtam erről bővebben.
Edith Pattou: Északfi Emlékszem, hogy amikor megvettem ezt a könyvet, hitetlenkedve nézegettem, hogy 430 oldal, nagyalapú, féltem, hogy túlírt meseregény lesz. Nem lett. Itt minden oldalnak szíve van, minden oldal Rose-ról beszél, aki észak felé született, és mind az észak felé születettek, mindig is kalandra vágyott. Egy napon beállít a családjához egy fehér medve, akivel el kell mennie a lánynak, és tudjuk, hogy az ilyen helyzetekből a legszebb szerelmes történetek pördülnek ki. Rose sokat sző, nagy kalandok közben fontos embereket ismer meg, egyszerre lesz honvágya és vágyja a távolt. Gyönyörű melegséggel teli történet az északi mondák nyomán, még mindig tele a szívem vele, pedig a nyár elején olvastam.
Marc Levy: Ki nem mondott szavaink (Fent már írtam róla)
Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam (Fent már írtam róla)
Kormányos Ákos: Légzéstechnikák Az a furán szép ebben a verseskötetben, hogy nagyon békés. Szervekről van benne szó, bőséggel, de közben nagyrészt szerelmes versek, egymás lélegzetéről, a sajátunkról, a félelemről, hogy ez a fiziológia-e az, ami mellett a másik tényleg boldog lehet. Ákos előző kötete, a Töredezettségmentesítés kifejezetten lenyűgöző darab volt, ez picit inkább jól sikerült és biztosan hozott versgyakorlat, ami következett Ákos eddigi életművéből. Szerettem ezt is, mégis, nem tudom, hogy mit vártam pontosan, de van bennem egy ilyen hiányérzet, amiért most nem forgatta ki a világot a sarkaiból. Lehet, hogy bennem rossz az a működés, ami szerint várakozom a kedvenc szerzőimtől a fontos olvasmányok után.
Ciprian Măceşaru: Szuper! Csótány lettem! Mind ismerjük a történetet. A főhös zavaros álmából felébredve azt látja, hogy csótánnyá változott. A kelet-európaiságnak a legeredetibb kifejeződése talán. Ezt a történetet azonban most nem Kafka meséli el, főhőse pedig nem a jól ismert Sansa, hanem egy kamasz fiú, aki a történet elején nem is utálja annyira a csótányságot, sőt, úgy tűnik, megpróbálnak ezzel együttélni. Egy nagyon humoros, abszurd posztszocialista kelet-európai történet ez az ifjúsági regény, amiben a rendőrök alkalmatlanok, a szomszéd össze-vissza pletykál, sem a matektanár, sem az igazgató nem mer igazán döntéseket hozni, és miközben magunkra ismerünk a bürokratikusság és a képtelenség mindennapi útvesztőiben, legkevésbé egy csótánnyá változott fiú tűnik problémásnak. Írtam róla az IGYIC-nek, eléggé dicsértem.
Moskát Anita: A hazugság tézisei (Fent már írtam róla)
Sepsi László: Gogol, a szemétmágus (Fent már írtam róla)
Adam Grant: Eredetik Na, ez egy fura könyv, de mégis, elképesztően jókor jött az olvasása. Szóval általában rajongok a HVG Könyvekért, nagyon szeretem, hogy egyszerre könnyedek és mélyek, de ez a könyv most azt hiszem nem sikerült annyira, talán a fókusza nincs meg, talán az igazi mélysége nincs, talán csak az van, hogy nagyon amerikai közegnek született, és én egy másik blogos-önfejlesztő közegben vagyok járatos, ismerős. De közben az is van, hogy nyáron készültem már arra, hogy közösségszervező leszek, egyébként is tele vagyok közösségi vállalásokkal, meg egyáltalán, furcsa a viszonyom a határidőkkel, és minden ilyesmi fennál úgy általában az életemben. És ez a könyv lenyugtatott, elmondta, hogy az a baj a határidőkkel, hogy nincs mindig kész addig a fejemben a feladat, elmondta, hogy nem egyből kell lázadni egy új gondolattal, elmondta, hogy tök okés kilépni helyzetekből, ha azok nem építenek. És ezekre a tudásokra nekem mind nagy szükségem volt. Ezzel együtt bekerült a dobozba, amiben apámhoz viszem ki a könyveim azon részét, amit nem forgatok naponta, mert annyira tényleg nem épített agyon, de közben persze az is van, hogy minél több ilyet olvas az ember, annál inkább ismétlődő lesz. Hm.
Pedro Almodóvar: Patty Diphusa Ez a könyv a tavasszal került a polcomra, nagyon vicces körülmények között. Néztem molyon, hogy milyen könyveket árulnak Szegeden, ott láttam ezt a könyvet, megörültem, mert nagyon szeretem Almodóvar filmjeit, feltettem a kívánságlistámra, hogy na, majd megveszem, és akkor rám írt a könyvét áruló lány molyon, hogy szívesen nekem adja a könyvet. Hát így, köszönöm neki. Most értem ide a könyvhöz, de szintén a legjobbkor érkezett. Nagyon kellemes szöveg, Patty igazi valószínűtlen Almodóvár női karakter, egy pornószínésznő-modell-világsztár, akit felkérnek, hogy írjon tárcákat Madrid nyolcvanas évekbeli éjszakai életéről. Egy nagyon naiv karakter ez a nő, aki mögül persze kiviláglik Almodovár intellektusa, egy pillanatig nem lehet komolyan venni ezt a szerepet, és ez nagyon király ebben a szövegben. Almodóvar modernsége áll a szövegek középpontjában azt hiszem, az, hogy hiányzik a világból valami egyszerű szép, amit a szerző újra akar teremteni, miközben, persze, pontosan tudja, hogy a helyzeteket egyáltalán nem érdemes komolyan venni, mert valójában elképesztően üresek és viccesek. Tud unalmas lenni ezzel együtt a szöveg, de Almodóvar fanoknak talán kötelező és tényleg igazán jó olvasmány.
Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív (Fent már írtam róla)
Hát, vártam, hogy megkérdezzétek. Szóval ez a nyár vicces volt. Sokat szerkesztettük a kötetemet, amelyik most már napokon belül tényleg megjelenik, bár magam sem igazán hiszem el. Sokat voltam a családomnál otthon, volt Ördögkatlan, aztán pedig kiköltöztem a kollégiumból, ugyanis már nem vagyok egyetemista, voltam egy írótáborba, ahol nagyon-nagyon sokat tanultam a prózaírásból, és persze betanultam egy új munkába, a múlt héttől kezdve közösségszervező vagyok egy kedves városi közösségi házba, ami sok izgalmas kreatív, és persze sok favágó munkát is jelent, de eddig nagyon lelkesítőnek tűnik. Emellett pedig a Nemzeti Kulturális Alap egy évnyi alkotói támogatást biztosít a számomra a második kötetem megírásához, így azt hiszem a következő időszak tényleg nyugodtabb és blogolósabb időszak lehet majd.
elég változatosan indult számomra az augusztus, a hónap elején már gyakorlott katlanozóként felpattantam a Szigetvárra, majd ott a Nagyharsányba tartó buszra, hogy részt vegyek a 15. Ördögkatlan Fesztiválon, majd suhantam is édesapám csendes, térerő nélküli kis zselici falujába, ahol tovább élveztem az Ördögkatlan lassú, vidéki, feltöltődős, kikapcsolós időszakát. A ’katlan azonban már egy hete véget ért, ma reggel én is visszakerültem a térerő csodálatos, és picit már vágyott világába, így érkezem is az évente szokásos ördögkatlanos beszámolómmal.
És a beszámoló most mégis, valahogy más lesz, ahogy egyébként ez a fesztivál is más megélést jelentett számomra, mint a korábbiak, és még próbálom megérteni, hogy pontosan miben más ez az élmény, és hogy miben változott a fesztivál, miben változtam én. Talán most nem tudtam abban az önfeledtségben, eufóriában lenni egészében, ahogy eddig, de most is tele volt a fesztivál önfeledt, euforikus, nagyon jó pillanatokkal, így a beszámoló sem egy szokásosabb, lineárisabb beszámoló lesz, hanem egy olyan, ami pillanatokra mutat rá. Koncertekre, beszélgetésekre. Olvassátok őket szeretettel.
Talán a kötelezőkről először,amik nem igazi kötelezők,nem azért vannak itt,mert kell róluk írni, csak hát, vártam őket:
A gazdaasszony úgy köszönt, mintha hazamentem volna Az eltelt három fesztivál mindig így kezdődik a számomra, és nagyon szeretem, hogy ez így van. Mindig ugyanabban az udvarban állítom fel a sátramat, ismerem a járást, szeretem is, látom, hogy évente fejlődik az udvar, most például másutt voltak a kerti tusolók. Bemegyek az udvarra, a nő mosolyog rám, elmondja, hogy már vártak, és tényleg úgy néznek rám, mint akit vártak. Szeretettel kezdődik.
Bérczes Laci szerint keveredni elég jó dolog Ennek a fesztiválnak nem olyan megnyitója van, ami egy sajtótájékoztató, vagy nem olyan, ami nem érdekel senkit, hanem ez a fesztivál szívből nyílik meg és velünk együtt. Fontos fellépők adnak műsort, megtapsoljuk a településeket, akik helyet biztosítottak nekünk, Bérczes Laci beszél, Kiss Móni áll, mosolyog és többet mond, mint amit mondani lehet. Egy mexikói zenekar és egy ukrán kórus után Bérczes azt mondja, hogy nem is rossz dolog itt ez a keveredés. Nem mond többet, de jó megtapsolni ezt a mondást, az a katlan mottója, hogy „Nem vagyunk normálisak!”, Törőcsik Mari mondta, amikor az ötödik fesztivált jött megnyitni ide a világ végére. Hát így vagyunk mindig a Katlanon.
Bérczes Laci és az egész katlan csapat másodszor A megnyitónál is szebb, ahogy az utolsó koncerten feljönnek a színpadra mind, akik önkéntesek voltak, szervezők, segítők, Bérczes még egyszer szól hozzánk, arról, hogy ez a fesztivál attól kicsi és családias, hogy ha rengetegen vagyunk is, mind a legjobb részünket visszük oda magunkkal. Nagyon megtapsoljuk őket, aztán folytatódik a Kiscsillag koncert, ami néha 30Y, de idén Kiscsillag volt. Ez megint csak mindig fény.
Parno Graszt – Bohemian Betyars Minden évben kell egy Parno Graszt koncert a szervezetemnek. Ha valamiért nem adatna meg, akkor azt az orvos írná fel. Az első sorban táncoltam végig, mintha egy egész évnyi szorongás, düh, fáradtság távozott volna ott. Mindig csoda, a Bohemian Betyarsszal pedig különösen, viccesek, kedvesek, tele van szeretettel és zenével a színpad meg a lélek velük. Deszerettem.
Kuba Libre Bár el tudnám mondani, hogy mennyire milyenek is ők. Szerintem a legegészségesebbek, talán ezzel kell kezdeni. Hogy viccesek, randomak, és annyira képben vannak, mint soha senkik. Van daluk a szép tájról, arról, hogy baszd már meg, amiért segíteni akarsz rajtam, pedig én nem akarom, szól dal arról, hogy ha jó idő lesz, mulatunk, és minden ilyesmiről, amiről nem szoktak szókimondó és vicces dalok születni, pedig nagyon kéne. Minden évben a Katlanon lévő koncertjükön szoktam lenni, és idén sem volt ez másként. Ragyog a lelkem tőlük.
Erdős Virág Nagyon szeretem Erdős Virág munkásságát, és különösen rajongok az év elején megjelent könnyei című kötetért, amiben az életmű valamelyest magával is párbeszédbe lép. A kötet (amiről egyébként írtam is kritikát) első ciklusa arról beszél, hogy Erdős futárnak állt a pandémia idején, és ezen a tapasztalaton beszél újra a város, a hajléktalanság, a magyarság kérdéseiről, a második ciklus pedig kifejezetten a költőség kérdéseit járja körül, csodásan erdősi nyelven és erdősi öniróniával és figyelemmel. A Turi Tímea által vezetett beszélgetés is nagyrészt a már sokat tárgyalt első ciklus köré szerveződött inkább, ami egy bizonyára ügyes marketingdöntés volt, noha én a költői létből felmerülő kérdéseket érdekesebbnek tartom, de Erdős mindig meglepőeket és okosakat válaszol, felolvasni pedig, hát, szintén remekül olvas. Vártam, szerettem.
És akkor a kevéssé várt, vagy egyáltalán nem várt, de szintén nagyszerű fényei a fesztiválnak:
Másik János Bálnadalok koncert, fűben ülős, egymaga Nagyon fura, ahogy egy idős zenésznek aurája lesz. Rákerül az idő, a zenésztársak, a fontos eszmék, és közben mégis tök póztalan tud lenni. Másik János énekelt nekünk, gitárral vagy harmonikával kísérte magát, talán, ha százan voltunk egy kis koncerthelyszínen a főkoncertekkel egyidőben. A csillagok alatt feküdtünk, ő énekelt, Cseh Tamásosakat, másmilyeneket, szép volt, magammal hoztam az érzést, hogy mennyire szép dolog is volt.
Beszélgettünk a klímaszorongásról Ami nekem talán nincs is nagyon. Picit azt hiszem klímagyászom van, lemondásom, elfogadásom, szomorúságom, például a mostani aszály kapcsán, vagy annak kapcsán, hogy a falu végén ahol felnőttem, tíz év alatt tarvágták a tájat (a mostani törvények picit méginkább felszínre hozták ezt bennem, persze). Mégis, tök jó emberekkel beszélgettünk az ökopszichológiáról, társas és egyéni cselekvésről, egy lánnyal a kapitalizmus zöldszabályozásának a kényszerűségéről, lehetetlenségéről is vitatkoztunk, rengeteg minden szóba került. Beszélgettünk arról, hogy miről mennyire nehéz is lemondani, és hogy egyáltalán jó lenne aktivitásba fordítani ezeket az érzéseket. A hétköznapi életben elég kényelmes arc vagyok, a délelőttök, ha nincs munka vagy egyetem, akkor könnyen elúsznak, így mindig külön öröm valami fontossal, értelmessel kezdeni a délelőttöt, és ez egy ilyen jó délelőtt volt.
Naplemente a Narancsliget mellett Nem hiszem, hogy tényleg paplak lett volna, de mégis, egy paplak külsejű ház van a Narancsliget melletti telek hátsó kertjében, eléggé elvadult a gaz, a tájban pedig arra ott egy szép felújított, kivilágított templom, mégmesszebb megy le a nap, gyönyörű és egészen más táj volt, amit csak azok láthatnak, akik odamennek kinézni a téglakerítés résén. Gyönyörű volt, tényleg érdemes volt megnézni, miközben csak ülni a fal tövében, és nézni, ahogy egyre többen jönnek kíváncsian meglesni, mit nézegetnek arra mások, szintén kiváló volt.
30Y koncert – a sátramban! Szóvalhogy én nagyon szeretem a 30Y-t. De közben meg elképesztően fáradt is votlam már pénteken. Befeküdtem a sátramba, és nem volt erőm továbbmenni, esküszöm, tényleg ez volt, ennyire fesztiválozás még soha nem ütött ki, mint idén (mondjuk nem is sikerült túl ügyesen reggelre árnyékot találni a sátramnak, hmmm), de a pályáról fantasztikusan felhallatszott a koncert a tizennéhány telekkel odébbi sátramba, és ennek szívből tudtam örülni.
És ha már a sátram! Lesz még több ilyen pont, de a katlanban tényleg a többi katlanost imádom a legjobban. Az történt ugyanis, hogy a sátram egy rúdja év közben valahogy megadta magát. Tavaly még biztosan jó volt, máskor nem volt kibontva, idén viszont valahogy szétrepedt egy rúd középen, így a sátram, viccesen alig-alig állt. És én ezzel amúgy együtt tudtam élni, nem úgy, mint egy mögöttem fesztiválozó srác, aki hajnal háromkor neki állt sajnálni a sátram, hogy szegényt összedöntötte a vihar (nem volt vihar, és annyira azért nem volt durva a helyzet, hogy összedőltnek tűnjön), és nekiállt megcsinálni, miközben én a sátramban próbáltam aludni. A világ legkedvesebb dolga ez, még mindig mosolygok, ahogy írom ezt, úgy kellett elűznöm onnan kedvesen, hogy tudom, hogy így van, semmi baj, ígérem, meg fogom csinálni, de most alszom. Köszönöm neked kedves idegen.
Parti Nagy Lajos, ó de csodás Erre a beszélgetésre majdnem nem akartam elmenni, mert sajnos hülye lettem volna, de végül természetesen elmentem. PNL-ről persze pontosan tudom, hogy csodásan érdekes és okos, de az eddig engem nem igazán érdeklő Kner Piroska fiktív önéletírásról kérdezte őt Szegő János, ami Kner receptkönyvével együtt jelent meg a Magvetőnél. Parti Nagy nagyrészt arról beszélt, hogy a regényhez ki kellett töltenie a századeleji polgári zsidó családból származó szegény tanti életét, ami nem igazán adatolt, de közben előkerült Sárbogárdi Jolán is a beszélgetésben, a szerző egy másik alteregója, akinek nagy rajongója vagyok, volt szó arról, hogy nem tudjuk pontosan, mikor halt meg Kner Piroska, ezért egy fiktív bármikor elbeszélhető visszaemlékező időben van az egész regény, gondolkozott a két beszélgető arról is, miért nem jelenhetett meg a világháború után Kner Piroska pontos, de vastagon, polgáriasan főző receptkönyve, és hogy egyáltalán mekkora öröm az, hogy most előkerült a kézirat: nagy. Nagyon jó beszélgetés volt, öröm volt hallgatni.
Szólj be a papnak! – ez tényleg egy program volt A Közös Pont ökumenikus közösségnek volt egy evangelizáló sátra a nagyharsányi könyvtár előtt, ahol egy nagyon kedves barátom is szolgált, és véletlenül csúsztam bele a délutáni programjukba, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A Szólj be a papnak! egy olyan kezdeményezés, ahol egy-egy evangélikus és református lelkészt, illetve egy katolikus papot kiültetnek a pódiumra, aki ott a közönség kérdéseire válaszol. Nagyon jót mosolyogtam azon, hogy olyan papok voltak, akik kritikusak a saját felekezetükkel is, meg egyáltalán, baromi nyitottak, szóval a beszólás maga nem valósult meg, és a moderátor is a KP-ben önkénteskedett. Én egy provokatívabb moderálást nagyon működőnek látnék itt, mindenesetre így is egy jó élmény volt. Én arról kérdeztem őket, hogy milyen érvek mentén választottak felekezetet a szolgálatukhoz, mások az egyházi iskolák, vagy az evangelizációs csatornák mibenlétéről kérdeztek, fontos program volt ez, nem gondoltam volna, hogy ott leszek, de szívbéli örömöm, hogy így alakult.
Dinnyét venni Egy negyed szeletet, 350 forintért, ne szorozd fel, amúgy sem az a lényeg. Az előző bekezdésben említett barátommal jártunk együtt Szegeden piacra, és Parno Graszt koncert után kerestünk szódát, majd útközben találtunk dinnyét is, vettünk mindkettőt, mintha a piacon lennénk, együtt, jó társaságban, csodás gyümölccsel. Fény ez így, mindig fény.
Ismered azt a viccet, hogy két cigányirodalom-kutató beszélget? Utolsó este beszélgettünk egy random társasággal a telefontöltők-hűtő-asztal-pihenő tájékon az udvarunkban, és az egyikükről kiderült, hogy szintén roma irodalmat kutat, Kácsor Zsolt Cigány Mózesét fogja vizsgálni, és az evés reprezentációkat veti majd össze, de közben beszélgettünk teremtésmítoszokról, kisebbségi-többségi párbeszédről, minden szépről. Ha valaha mégis megyek PhD képzésre, azok amúgy az ilyen beszélgetések lesznek, amikor így a lelkemből vannak a gondolataim, és el sem tudok képzelni izgalmasabbat ennél, és a többiek is nagyon kedves, figyelmes hallgatók voltak, meg próbáltak hozzánkszólni, őket is lelkesítettük. Deszeretemeztazegészet.
Éshamár: Szovjet népzene? Szóval kíváncsian és kételedve mentem erre az előadásra, mert egyrészt – ugye –, nincs olyan, hogy szovjet nép, másrészt viszont Both Miklós tartotta, aki számomra az egyik legvalidabb ember a köznyilvánosságban, és hát, nem kellett csalódni, sőt, úristen, mennyire szuper volt ez az előadás. Arról beszélt, hogy a szovjet rendszer az egész birodalomban aktív művelődési házi és kórusos hálózatot épített, ám a kórusoknak egységes szovjet dalokat írtak, és a kóristák szocializációjában ezek a dalok töltötték be kvázi a népdalok funkcióját, sokuknak – és a kórusvezetőknek is – trauma az, hogy a rendszerváltás után meg kellett tanulniuk, sőt, újra meg kellett találniuk az igazi ukrán népi kultúrát ezek helyett a dalok helyett. Állati izgalmas probléma, tele van nagyon hasonló dilemmákkal, mint amúgy a roma kulturális önszerveződés, Both Miklós pedig fantasztikusan érdekesen adott elő, bármeddig hallgattuk volna mind.
Meg beszélgettünk, és beszélgettünk és beszélgettünk Dumáltunk útközben idegen emberekkel arról, hogy milyen eséllyel tud valaki alkoholt becsempészni a nagyszínpadhoz, beszélgettünk egy kedvenc Facebook csoportról, vagy arról, hogy Beck Zolinak még Zoom kamerában workshop előadást tartva is belelóg a haja az arcába, nemhogy koncerten, meg arról, hogy miért változnak a Harry Potter könyvek műfajai (mert Harry nő fel, és vele együtt nő az olvasóközönsége is), vagy hogy vajon tényleg nincsenek jellemek a Harry Potterben (Harry megmentőként alapból kiesik az izgalmas szereplehetőségek közül, de Rontól miért vesz el a film mindent, amitől jó arc lehetne?), és arról, hogy mit jelent a fiatal színház egy színészsrác számára, akinek fura, hogy nem mindenki olyan, mint ő (nem ő használta ezt a szót, de azt hiszem az alázatot hiányolta másokban az egész színházisággal, a szerepekkel és a színésztársakkal szemben)… Talán ez volt az összes Ördögkatlan Fesztiválom közül az, amelyiken a legzárkózottabb voltam, vagy hát legalábbis, voltak nem szociális üresjárataim, mégis, tudom, hogy ez közhely, de a Katlan, az nekem leginkább talán a beszélgetésektől lesz igazi, talán ezért van ezek a pontok között is ennyiben erről szó.
És ez a Katlan is ilyen volt. Beszélgettünk egy csomót, hallgattunk, együtt gondolkodtunk, mosolyogtunk azokon, akik a színpadról vagy az asztal túloldaláról beszélnek hozzánk, és közben jó nekünk, mert együtt többek leszünk, mint amiként külön-külön odamentünk. Mert tényleg az van, hogy a jobbik részeink találkoznak itt évente, és ez mindig ünnep, mindig ünneplendő.
Hát, ez volt az idei Ördögkatlan Fesztiválról mesélős bejegyzésem. Ha tetszett, és szeretnél még tőlem olvasni, támogass a blog Donably oldalán, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:
a mai Kibeszélős bejegyzést talán érdemes egy vallomással kezdeni. Én is viccelődtem a barátaim között azon, hogy mennyire érdektelen hír is Whisper Ton coming outja. Alapvetően van egy – társadalmilag azt hiszem támogatott, de ettől még nem helyes – cinizmusom a sráccal kapcsolatban, amiért sok videójában úgy tűnik, mintha zéró reflexiója volna a valóságunkra, és ez meghatározta az előbújásához való viszonyomat is. Ton az előbújását azért tartotta fontosnak, hogy tisztázza maga körül ezt a kérdést, véget vessen a találgatásoknak, és úgy érzem, hogy valójában ez egy fontos, és kibeszélésre érdemes helyzet. Osváth Zsolt tette fel a videójában azt a kérdést, hogy milyen országot feltételez az a történet, amelyben Ton csak 2022-ben mer előállni ezzel a vallomással, nekem pedig mostanában intenzívebb nem személyes gondolataim vannak is erről a kérdésről.
Egy hete megismerkedtem egy sráccal egy meleg társkereső alkalmazáson. Ő írt rám, kedves arc, de érződött a beszélgetésünkben, hogy ihatott valamit, vagy legalábbis valami nem volt rendben vele. Ezzel együtt egész jót beszélgettünk, néhány kilométerre lakik tőlem, egy évvel fiatalabb, már dolgozik, míg én – ugye – most kezdem az életemet, elvan a munkában, otthon lakik még. Ilyenekről dumáltunk, én hol lakom, ő hol lakik, ő mit szeret a szabadidejében, én mit szeretek, sőt, szexuális preferenciákról is esett szó, azt hiszem ismerkedő melegek között ez sem különösebben ritka.
Másnap akartam írni neki, de letiltott, és két-három napig nem is jelentkezett be. A következő levélváltásunkban bocsánatot kért, amiért letiltott, és elmondta, hogy megint van benne néhány sör. Amikor rákérdeztem, hogy miért történik ez, hogy csak részegen tud-e szembenézni a melegségével, meglepően őszintén írta, hogy igen, és hogy sajnálja, hogy ez van. Huszonnégy éves a srác. Meleg, de józanul a szégyen az első gondolata a melegségéről. Velem is volt ilyen, amikor kamasz voltam, de nekem a közegek, az elérhető információk, a barátok, a szociális világ a segítségemre sietett. Később – és bizonyára néhány sörrel is később – már csak egyértelmű szexuális ajánlatokat kaptam tőle, ami először egyértelmű elutasításba, majd nem válaszolásba torkolt.
Valószínűleg másnap szégyellte magát a levelek miatt, de nem tudom, hogy mit tudtam volna tenni egy részeg vadidegennel egy chatablak másik oldalán. Nem tudom, hogy hogyan segíthettem volna a szégyenén, amit évek óta őrizhet, pedig alapvetően elég asszertív és tájékozott arcnak tartom magam, a barátaim, sőt, a civil szektor dolgozói is ezt a képet igazolják vissza rólam. De nem tudom, hogy mit lehet kezdeni egy részeg vadidegennel, aki szenved a melegségétől, miközben én olykor hálás is vagy, hogy melegnek születem.
Nem tudom, hogy mit tudok tenni azzal, hogy ő férfiakkal dolgozik tanulatlan maszkulin közegben, buziviccekkel, és hogy talán senki nem mondta neki korábban, hogy melegnek lenni amúgy tök oké, és hogy semmiképp nem egészséges, hogyha az alkoholhoz kell nyúlnia, hogy megélhetőnek érezze az elnyomott szexuális vágyait. Értem a toxikus maszkulinitás kérdéseit (szeretném, ha ősszel több szó eshetne a blogon ennek kapcsán is Vay Blanka Saját ketrec című könyvéről), de mégis pofán tudott baszni ez a valósága.
Ezzel együtt persze nem hiszem, hogy a kettőnk története közül bármelyik is reprezentatív volna, egészében határozná meg a meleg közösség tapasztalatait, de durva szembesülni azzal, hogy van ilyen is. Az internet látszólag demokratikus valóságában ez a srác talán még sosem írta be józanul a Google keresőbe, hogy melegség, a keresései a témában maximum a pornóoldalakra terjednek ki. A minden információ egy kattintásra van helyzetben ez a srác nem tanult meg keresni, és talán azt sem tudja, hogy keresnie kellene.
A múlt héten találkoztam egy régi levelező barátommal, akivel az első karantén alatt ismerkedtünk meg. Didaktikusnak hat majd elsőre, amit mondani fogok, de nem a bezzeg nyugaton lesz a lényeg. Párizsban tanul, és arról mesélt, hogy miután áprilisban leadta a konzulátuson a szavazatát, egy civil börzére ment, ahol több LMBT+ szervezet mutatta be magát: voltak magányos idős melegek ápolására figyelő szervezetek, regionális, kerületi, szociális fókuszú szervezetek, HIV információval, és AIDS ápolással kapcsolatos közösségek, és lelkesen mesélte, hogy valójában mennyi, de mennyi olyan vállalás van az LMBT+ témán belül is, amit vinni lehet. Amikor nemrég írtam az önéletrajzomat egy nagyon izgalmas civil munkához (ahonnan még nem kaptam értesítést), a képviselt ügyeim között feltűntettem ezt a blogot is, és akkor jöttem rá, hogy hát igen, ez is egy civil vállalás, egy egyszemélyes szervezet, ami olyan is, de nagyon hisz, és nagyon őszintén képvisel egy ügyet, amit korábban talán senki nem képviselt.
Arról akarok ebben a bejegyzésben beszélni, hogy hogy a csudába van ez, hogy ebben az országban egy baromi feminin fiatal influenszer TikTokon 800 000, YouTube-on 300 000 feliratkozóval csak több évnyi tartalomgyártás után mer konkrétan beszélni arról, hogy meleg. És ezzel együtt, hogy a fenébe létezhet, hogy egy huszonéves srác nem találja meg azokat az információkat, amik tényleg tudnának segíteni a számára. Két elképesztően más világ, de úgy érzem, hogy valójában mindkét dilemma arról a társadalomról szól, amelyben melegnek lenni kényszerülünk.
Őszintén azt gondolom, hogy muszáj egyre jobban és jobban csinálnunk valamit. Mert az a helyzet, hogy emberek nem érzik magukat biztonságban egy olyan tulajdonságukat vállalva, amit én nap mint nap és nyíltan meg tudok élni. Ügyvivőkre volna szükségünk, akik meg tudják szólítani a munkásosztályt, akik képesek beszélni arról a számomra is végtelennek tűnő szabadságról, amikben valahogy ők mégis kívül maradnak, és közben kellenek olyan ügyvivők, akik a legbiztosabban állnak a nyilvánosság bonyolult szerkezetében is, és persze, dolgozni kell az idősekkel, a fiatalokkal, a szülőkkel, a szivárványcsaládokkal, a transzneműekkel, akik nagyon-nagyon különböző helyzetekben találhatják magukat a kortárs jogi és egészségügyi világban, és közben, persze, dolgoznunk kell a társadalmon, a részvételiségen és az egymással szembeni részvéten.
A Budapest Pride vonulás körül megjelent több olyan cikk, ami – talán nem megkérdőjelezve egyéneknek, médiamunkásoknak a valós sérelmeit – úgy éreztem, hogy csupán az újságírók személyéről, megkockáztatom a szót, magamutogatásáról szól. Ha ezek a cikkek vontak is le nagy tanulságokat, azok az általánosság szintjén maradtak: rossz a világ, ne gyűlölködjünk, és a többi. Akkor egy elég keserű, cinikus tweetben ezt fogalmaztam meg:
Indítványozom, hogy minden Budapest Pride vonulással lezárt év végén adjuk oda az áldozati versengés verseny győztesének kijáró vándorkupát egy-egy médiamunkásnak, aki az adott évben szívesebben beszélt magáról, mint az általa képviselni (félek, reprezentálni) gondolt csoportról.
És valójában most is ez dühít fel. Hogy volna dolgunk, és kellene beszélnünk a valóságról, tendenciákról, fel kellene ismernünk helyzeteket, törekednünk kellene arra, hogy teljesebb társadalmi valóságát lássuk annak, hogy mit jelent melegnek lenni 2022 nyarán Magyarországon. Jó volna rengetegsok kérdést feltenni, és tendenciák mentén válaszokat, ügyeket keresni, ha már úgy döntünk, hogy csinálunk valamit. Egy közös valóságért kellene dolgoznunk, amiről beszélnünk kell, és amiért jó volna tenni is.
Amikor aktivista voltam, az volt a klasszikus mondatunk, talán a feministáktól tanultam, talán ők a fekete polgárjogi mozgalmakból, talán eredendően valami régi aktivista klisé, de tök fontos lenne megértenünk, hogy amíg egy meleg is van az országban vagy egyáltalán bárhol a világban, aki nem szabad, addig mi sem vagyunk igazán szabadok. Tök őszintén azt gondolom, hogy ez a két történetnek a közös alapja, és szerintem nem baj, ha ezt épp emiatt baromira komolyan vesszük őket.
Ennyit szerettem volna mondani. Ha érdemesnek találtad a bejegyzést, és szeretnél támogatni abban, hogy még több ilyen készüljön, kérlek támogasd a blogot a Donably felületén keresztül. Én pedig rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:
bár még olvasások tekintetében nem értem utol magam és a terveimet, újra van időm aktívan használni a közösségi médiát, figyelni az LMBT+ élet nagy dolgait, gondolatban a blog körül járni, és most egy régi barátommal, a Kibeszélős bejegyzéssel érkezem, amit, nyilván nem titok, a Heartstopper Netflix sorozat, és az adaptáció eredetijét adó képregénysorozat körüli fangirl világ ihlet, ugyanakkor sokkal-sokkal tágabbak a gondolataim keretei egyetlen könyvnél vagy sorozatnál, amit egyébként csak a bejegyzés megírása után ismertem meg befogadóként.
Merthogy ez egy elég különös kibeszélős bejegyzés lesz. Amikor megírtam, nem mertem volna kitenni, éppen azért, mert nem ismerem még a sorozat dolgait, és nem akartam üres vagdalkozásba kezdeni valami homályos kitudja mivel szemben, amit a véleményekről, fanartokból megtudtam. Most viszont elolvastam a sorozat első részét adó képregényt, megnéztem a sorozatot, és néhány mondatnyi pontosítással, amiket a jelenben írok és dőlten fogom szedni, eléggé tarthatónak látom a korábbi mondataimat, úgyhogy. Kezdjük is el:
Namerthogy. Június 3-án jelenik meg végre a könyvsorozat első része magyarul, és annak ellenére, hogy most nem fogom szétdicsérni a körülötte tobzódó jelenségeket, én is elképesztően várom a könyvet, és hívő molyhoz méltóan csak az olvasás után fogom megnézni a sorozatot. És egy pillanatig ne legyen kétségetek, jó eséllyel három hétig depresszióig szerelmes leszek ebbe a szövegbe (ilyen legutóbb a blog indulása után pár héttel a Simon és a homo sapiens-lobbival volt, meg talán az Aristotle és Dantével, amiről azóta sem tudtam írni, annyira személyes számomra), amiért nem lehetek ilyen szépen szerelmes, és imádni fogom az egész történet, csak közben… Utálhatok-e valamit, amit valószínűleg elképesztően fogok szeretni. Nos, a válasz igen.
Mivel mostanában sokat dolgozom egy regényen, aminek Beni, egy meleg kamasz srác a főszereplője, ezért visszatértem azokra a platformokra, amik az én kamasz meleg létemet is meghatározták. Az egyik ilyen felület kétségtelenül a gyakorikerdesek.hu (a másik ilyen a chat.hu – valószínűleg erről nem lesz szó a bejegyzésben, de ki tudja merre kanyarodik majd ez), amin belül a homoszexualitás topik most azzal a témával foglalkozik talán a leginkább, hogy ki hány évesen, és egyáltalán, hogyan vesztette el egy vele azonos partnerrel a szüzességét. És hát durva volt olvasni a válaszokat, amik közül egy csomó pedofilgyanús vagy hatalommal való visszaélés kérdését felvető eset volt: tíz-tizenöt évvel idősebb emberek random társkeresőkről, táborvezető felsőbbévesek, nagyobb unokatesó. Nekem – így visszagondolva – eléggé szerencsém volt, egy-két évvel volt idősebb a srác, nem volt köztünk semmilyen hierarchia, melegek voltunk, megtaláltuk egymást, és ennyi történt.
De persze a mi példánk sem a szerelemből volt, nem szólt semminek, csak annak, hogy essünk már túl rajta, és gyakoroljuk be. Kamaszok voltunk. Ahogy persze ezek a válaszadók is kamaszok voltak, és most sem arról számoltak be, hogy meg lettek volna egy pillanatig is tévesztve, vagy ne azt kapták volna, amit megbeszéltek volna. Tudták, hogy melegek, tudták, hogy mit szeretnének, és úgy érzik a történetük anonim elmesélése hozzátehet valamit ahhoz, hogy egy nagy egészet lássunk a melegéletből. És nyilván ez az adat nem reprezentatív, a meleg felnőttek többsége nem szexelne átlépve erkölcsi és törvényi határokat és kihasználva kamaszok kíváncsiságát, csak közben ez a narratíva mégis többször került elő, mint az, hogy szerelmesek voltunk egymásba egy fiúval a tanulószobán, és aztán, és akkor egyszercsak, és ja.
Durva kezdés, vágom, de ebben a bejegyzésben arról akarok beszélni, hogy miért ne kedveld a melegeket, csak azért, mert láttad a Heartstopper sorozatot. Arról akarok nektek mesélni, hogy melegnek lenni nem olyan, hogy nagyon tiszta szerelmet érzel valaki iránt, és akkor ő is fog irántad, és akkor nagyon szépek lesztek együtt, és pasztelszínű lesz a világ ettől az egésztől. Már több jó beszélgetésem indult úgy – természetesen valamennyire már személyes viszonyban egy-egy meleg sráccal, és természetesen olyan hangulatban, ahol ez a kérdés feltehető, mondjuk pár pohár kiváló hűsítő rozéfröccs után –, hogy rákérdeztem az első szerelmére. Nagy többségünknek az első szerelme heteró volt, akinek fogalma sem volt róla, hogy szerelmesek voltunk belé, valószínűleg éveket, de heteket, hónapokat biztosan átsírtunk miatta, és olyan szép dolgokat szoktunk róla ma is mondani, mint senki más. Hogy hogy állt a szemfoga, hogy mindig balra mosolygott, cinkosan, hogy messze ő volt a legjobb csocsóban.
Na, és akkor ezek a szerelmek azok, amik ezekben a könyvekben és sorozatokban beteljesülnek. És mivel erre kvázi nincs precedens, ezért sem a készítők, sem a nézők nem gondolnak bele, hogy okés, de ezek a kapcsolatok – akárcsak bármelyik másik – problémásak is, botladoznak, akadnak nem csak a melegségből, de egyáltalán az első szerelemből következő problémák. És miközben ezeket a kamasz heteró párokkal dolgozó sorozatok lassan elkezdik problematizálni, a melegeknél ez nem igazán történik meg. A szörnyen életszerűtlen meleg szereplők persze így sokkal azonosulhatóbbak, hiszen ki akar sérülékeny és érzelmi munkát és érettséget igénylő kapcsolatban lenni, vagy akár csak abba képzelni magát, amikor a meleg szereplő bőrében akár a padtársaddal is minden tökéletes lehet. De hogy ez baromi nagy és rengeteg nehézséget teremtő hazugság.
Persze, világos a recept, amivel ezek a történetek készülnk. A melegek mellett való kiállás alapból kínál egy pozitív énképet, miszerint mi állunk a jó oldalán a világnak, szerelmes és problémamentes – vagy legalábbis felületes problémákat felvázoló – kapcsolatban élő sorozatszereplőket egyébként is könnyű elfogadni. Imádom, hogy a Könyvmolyképző Kiadó adja ki ezeknek a könyveknek a nagy részét, mert egy tipikusan olyan kiadóról van szó, aki sehogy nem reagált a meleg könyvek befóliázást kívánó politikai kérdésekre, miközben évi 2-3 fontos és nagypéldányszámú LMBT+ könyvet hoznak: pontosan látják, az LMBT+ könyvek olvasása mögött a többség egy ipari működést vár, mindennapi nyáladzanivalónkat adja meg nekünk ma, nem várunk semmilyen elköteleződést vagy szakmai hivatástudat.
Amikor arról beszélnek ma szociálisan érzékeny közéleti aktorok, hogy fel kell hagyni a látszatpolitizálással, hogy nem elég gesztusokat tenni szivárványosra állított profilképekkel, hanem valódi kisebbségi képviseletet kell végezni, akkor pont erről a különbségről értekeznek. Ezek a borítóképváltoztatgatások, sorozatnézések és olvasások borzasztóan leegyszerűsítőek. Ezek alapján posztolni arról, hogy elfogadod a melegeket, a meleg fiatalokat, a meleg vidékieket, a meleg bárkiket, az csak eteti azt a működést, amelyik kedves göndör fürtöket, tökéletes középosztálybeli világot és lila romantikát vár el a meleg közösségtől, és nem baj, ha ennek tudatában vagyunk.
Mert nem azt akarom mondani, hogy ne olvassunk ilyeneket. Dehogynem, olvassunk, sírjunk rajta, nézzük meg, hogy milyen szép és milyen tiszta, biztosan az lesz velem is olvasás közben, és nagyon várom már én is az élményt. Aztán pedig olvassunk mást is, olyat, ami meleg témájú, és nem erről szól. Nem kell nyomorpornót, nem kell szenvednie senkinek benne (nagyon szenvednie pedig pláne nem kell), csak ne hagyd, hogy bedaráljanak ezek az univerzumok, értsd, hogy a meleg fiatalok nem (vagy nem csak, nem elsősorban) ilyenek.
Picit olyan ez a narratíva, amit ezek a könyvek és filmek működtetnek, mint amit a székelyekkel csinálnak, akik sokak szerint talán a leginkább tiszta magyarok, mert mennyit szenvedtek a magyarságukért. Távoli példa, de nagyon hasonlít abban, hogy úgy jelenítenek meg egy közösséget, mintha a vélt vagy valós szenvedéseknek a mérték hozzájárulna ahhoz, hogy bárki, pláne egy egész közösség jó emberré legyen. A melegek nem jó emberek, vagy ha azok, akkor az nem a melegségükből következik, ahogy a székelyek sem jó magyarok, vagy ha azok, akkor az nem szorosan a szenvedéseik miatt van. A nyugat európai, fehér, heteró, középosztálybeli cisz férfi szerepeken kívül is vannak nem tiszta helyzetek, nem egyértelműen jó vagy rossz viszonyok, és jó lenne ábrázolni azt is, hogy valahogy itt sem lila vagy itt sem jó minden és mindenki.
Meleg fiatalnak lenni ily módon egy csomó mindent jelent, ami nem tudom, hogy kiderül-e a Heartstopper sorozatból, mert nem olvastam. A kommenteket, értékeléseket viszont olvastam, és nem tűnt úgy, hogy bárkit érdekelt, ha az alkotók megpróbálták egyáltalán a lila ködök ellenére a meleg fiatalság kérdéseit bárhogy is bemutatni. (Például a biszexuális kategória megtalálásának elhúzása szerintem egy nagyon jó ilyen dilemma volt, ahogy a kevés meleg van a közelünkben, ezért könnyebben csúszunk bele toxikus kapcsolatban helyzet előzménytörténetként bemutatva is erre volt példa, kár, hogy ezekről nincs igazán szó, de írhatok majd róla én az értékelésemben.) Várom, hogy a saját szememmel lássam, és várom, hogy sokat beszéljünk majd ezekről a generációs kérdésekről, a Heartstopper és egy csomó más szuper könyv kapcsán!
Ha tetszett a bejegyzés, és szeretnél támogatni abban, hogy még több ilyen készüljön, kérlek támogasd a blogot a Donably felületén keresztül. Én rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:
