Egy meleg srác olvas

Sziasztok,

több elképzelt kezdése is volt ennek a bejegyzésnek a fejemben, és most valami tök más történik mégis. Elkezdtem megélni azt, ami addig csak a jövőben létezett, most pedig itt vagyok, és tényleg írni akarok, ahogy ezt mondjuk sejtettem. Az történt, hogy államvizsgáztam magyar mesterszakon, alkalmazott irodalomtudomány szakirányon, és ezzel véget ért hét évnyi egyetemi lét. És miközben az elmúlt hetekben, hónapokban tobzódtak bennem az érzések azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent mindez, egyáltalán, volt-e értelme, hiszen kiégettnek, fáradtnak, motiválatlannak is éreztem magam sokszor, mégis, amikor kiléptem a záróvizsga után a folyosóra, egyértelműen pozitív érzések voltak bennem. Arról beszéltek az első gondolataim, hogy jó volt ez a hét év, és közben azzal is szembesítettek, hogy még mindig nem értem, hogy az egyetem csak egy korszakot jelentett az életemben, nem az egyetlen létező életformát.

Eltelt hét év az egyetemen. Tizennyolc évesen kerültem ide, egészen másként, most huszonöt vagyok, egészen más. Van egy blogom, sőt kettő, sőt egy csomó, megtanultam a nagy vonalait az írásnak, amit még sokat kell majd gyakorolnom, de azt hiszem megleszek vele, rájöttem, hogy tényleg ezzel van dolgom. Épp nemrég beszéltük egy általános iskolás osztálytársammal, hogy a tanítóm ezt mindig is tudta, hogy dolgom van szövegektől, az első fogalmazásóráktól ezt mondta, tizenkilenc évnyi oktatás pedig ezt számomra is bebizonyította. Vannak elképesztően fontos barátaim, és beilleszkedtem valahogy ebbe a valamibe, amit végsősoron kulturális életnek próbálunk nevezni, ha már meg kell neveznünk valahogy. Nem mindenhez van köze persze az egyetemnek, de közben képtelenség is volna leválasztani bármit róla. Az életem kerete volt eddig, és onnan, ahol most vagyok, hálával tudok visszatekinteni, ami azért azt hiszem elég jó dolog.

Ez a bejegyzés persze nem, nem csak erről akar szólni. Azt hiszem picit nagytestvére a három évvel ezelőtti bejegyzésnek, amiben azokról a könyvekről meséltem, amik az alapszakos éveimet meghatározták. Most a mesterszakkal egy hasonló bejegyzést írok, kigyűjtöttem tíz olyan szöveget, ami számomra valamiért fontos, elmesélem, hogy mit tanultam róluk, belőlük, általuk, és akkor talán egy picit ti is megértitek, mi az, amiért tényleg nagyon hálás vagyok.

Roma hősök
Öt európai monodráma
Talán azt lehet mondani, hogy emlékszem arra a nyárra, amikor úgy döntöttem, hogy roma irodalmat kutató ember leszek. Az előző félévben volt már egy kisebbségi irodalom órám, ahol én Bari Károly A holtak arca fölé című könyvéről referáltam, de volt szó Holdosi József Kányák című szövegéről, amiről egy azóta kedves ismerősöm beszélt, adtak elő a cigány mesékről – kínosan kellemetlen előadásokat – kevésbé készült hallgatótársak, és közben elindult bennem valami. Egyre többet olvastam a témában, és azt hiszem túlzás, de Ördögkatlan Fesztiválon dőlt el ez végképp, ahol a Független Színház roma drámák kapcsán beszélt hősnarratívákról, és arról, hogy mind lehetünk hősök. Aztán az egyetemen egyszer csak az ezekből készült könyv kötelező olvasmány lett, és rajta keresztül egy egész féléven át beszélhettünk kisebbségi létről, identitásokról, irodalmi reprezentációról. Szerettem, és szeretem, hogy még mindig közöm van hozzá, a nővéremnek dedikált példánya is van belőle, ő intézte saját magának.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Van ez a nő. Nem akartam olvasni, mert hülye címei vannak, meg mert az mondták róla, hogy egy libsi feminista, aki csak ezért kapott Nobel-díjat, és hát, lássuk be, tényleg vannak ilyen helyzetek. De ez történetesen nem ilyen helyzet, ó, de jó ég, hogy mennyire nem. Tokarczuk érzékenysége valami fantasztikus ebben a szövegben. Egy XX. század első felében lévő lengyel-német határon fekvő kis falu történetet meséli el, amely tele van különböző mágikus realista tapasztalásokkal. Van egy Szűz Mária oltár, ami vigyáz a kutyára, mert megkérték rá, van egy idős asszony, aki minden teliholdkor szidja a Holdat, az égitest azonban nem emlékszik arra, mit ártott szegény asszonynak, viszont elküld hozzá egy magányos lányt, hogy se az asszony, se a lány ne legyen egyedül. Az van, hogy ez a könyv tele van 1-2 oldalas ilyen kis történetekkel, mert ebben a faluban mindennek és mindenkinek megvan a maga ideje, és csodálatos szöveg, ami beránt az életműbe. Később az 1749.hu potcastjében is beszélgettünk Tokarczuk egy másik könyvéről, a Nyughatatlanokról azzal a tanárnőmmel, aki rávitt erre az életműre. Én sokszor csak hallgatom a két csodálatos beszélőt, de érdemes nektek is hallgatni őket.

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?

Llosa. Ő megint egy olyan író, aki mellett talán nem mentem volna el, mert sokszor előkerült a neve, de biztosan nem lennék már most ennyire lelkes olvasója. Ez a szöveg csodálatos. Vicces, szórakoztató, könnyű, fanyar, és közben olyan valóságos, mint alig néhány könyv. Palomino Moleró úgy tudta játszani a bolerót, hogy a szív beleszakadt, és úgy volt szerelmes, hogy abba bele kell halni. Az utóbbi sikerült is neki. Egy öreg nyomozó és egy fiatal rendőr kezd el nyomozni a Dél-Amerikai valóságban, közben a rendfenntartó katonasággal is megütköznek az igazság felderítéséért, és hiába kap választ az olvasó a címben feltett kérdésre, a beszélőközösség pontosan tudja, hogy nincs más igazság, csak a pletykák igazságai. És ezek tényleg mind gyönyörűek, viccesek, kedvesek, erotikusak, hevesek, szépek, regényesek. Olvassatok sok Llosát!

Pier Paolo Pasolini: Egy erőszakos élet

Itthon Pasolini elsősorban a filmjeiről ismert, mint a Saló, avagy Szodoma százhúsz napja vagy a Máté evangéliuma, de munkássága irodalmi alkotóként is jelentős és fontos, tudtam meg ezt is magyar mesterszak alatt. Az olasz újhullámos szerző amikor nem brutális filmeket rendez, akkor ír és forgat a szegénység által működtetett alternatív Róma tapasztalatokról, amelyek ugyan egyszerre történnek az Olimpia és az Olimpiára készülés éveivel (melyet a történelemben először már az egész világon színes tévéadással követhettek élőben), mégis egy egészen más valóságot mutat. Az Egy erőszakos élet főszereplője egy bádogviskóban nő fel a rozsdaövezetben, de egy új panelba költözve sem tudja, hogyan működik a világ. Frusztrált regény ez, a sikertelenségről szól, arról, hogy nincs is valódi kitörés, és arról, is, hogy van egy utcai nép, aki nem a rendőrökkel, hanem az utcagyerekekkel érez együtt. Nagyon izgalmas, bátor realista szöveg, bele akarom magam ezen a szövegen is túl olvasni az életműbe.

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Te jó ég, mennyire szerettem erről a szövegről referálni és blogolni. Nem tudom, hogy elegáns-e ajánlani a saját bejegyzésemet, de menjetek át, és nézzétek meg, ha azt szeretnétek látni, hogy ezerrel pörgök egy olyan könyv körül, ami minden család polcán ott van, de soha senki nem olvassa, merthát erotikus, pornográf, sőt. És közben persze, az, de az egésznek van egy durván nagy századfordulós vadkapitalista olvasata, amiben az egész társadalmat ábrázolja, és hát, na, a társadalom sem szép, csak a kéjt halmozza, élvezni akar bármi áron. Akkor azt írtam: Apollinaire kisregénye az európai kultúra következő lépcsőjét vizionálja, amelynek a minden erkölcsöt nélkülöző élvezet az egyetlen értelme, ennek megfelelően írja újra a regény az egyetemes irodalom legfontosabb szövegeit, felteszi Szophoklész kérdéseit arról, hogy el lehet-e menekülni egyáltalán a jóslat elől, vagy hogy tényleg el kell-e temetni a testet, de a megváltás történetét sem hagyja annyiban. Ma sem érzem másként. Tényleg, olvassátok el a bejegyzésem, és ha úgy érzitek, hogy van gyomrotok hozzá, olvassátok el ezt a könyvet.

Stephen King: Az írásról

Nevettem, amikor megtudtam, hogy ezt kell elolvasni. Azt mondtam, hogy ok, miközben a kreatív írás tanárom velem szemben bizonygatta, hogy ez nem faszság. Tényleg nem az. Bár nem leszel tőle jó író. Talán egy picit tudatosabb leszel, de nem veszel vad, mély kulturális hozzáférést ezzel a könyvvel. És mégis, ez a könyv kedves, vicces, legalább annyira életrajz, mint amennyire segítség ahhoz, hogy hogyan kezdj neki az írásnak. Arra nagyon jó, hogy tudatosíts dolgokat magadban, akár olyan dolgokat is, amit te vállaltan másként fogsz csinálni. De ez fontos, néha fellapozom csak úgy a bejelölt részeket, ha elakadok írás közben. Újra átgondolom a szereplőmet, aki szerinte is fontosabb a cselekménynél, segít abban, hogy reflektáltan gondoljak rá. Ez a könyv eladta nekem ezt az írásról beszélő könyvműfajt. Idén is vettem már egy ilyet, talán ez a kettő megmarad varázskönyvnek, de az is lehet, hogy évente beújítok majd egyet-egyet. Látjuk majd úgyis.

De Sade márki: Filozófia a budoárban

De Sade. Ez egy olyan szerző, aki tudtam, hogy egyszer csak elkezd megtörténni az életemben. Mármint az, hogy elkezdem olvasni. Könnyű dolgom volt, mert kötelező volt az egyetemen, egy többórás szemináriumon gondolkodhattunk erről a Sade világába kifejezetten bevezető szövegről, és nagyon termékeny volt az egész. Egyértelmű volt például, hogy bejegyzés is születik róla. Merthogy ez egy beavató kötet. A szabados, ámde szigorú vágy hajtotta szabályok szerint működő közegben egy új és ártatlan, de nagyon kíváncsi és szorgalmas lányt tanítanak be, és közben mi is betekintést kapunk a szexuális valóság mögötti szigorú emberi-filózófiai valóságba. Merthogy ez a szöveg elmélet és gyakorlat, és rajongva szeretem, amiért így van. A beadandómban a szöveg valóságát a Szex és New Yorkkal hasonlítottam össze, abban a tekintetben ugyanis nagyon hasonló, hogy egy a konzervatív családképtől a legtávolabb álló karaktert választ, aki új normákat teremt. Sarah Jessica Parker persze másként radikális, de azt hiszem éppen annyira fontos. És miközben az van, hogy felnevettem először azon, hogy ezt az összehasonlítást fogom tenni, szerettem, hogy egy olyan képzésen voltam, ahol erről lehetett érvelni, gondolkodni, beadandót írni.

Szécsi Magda: Pogány tűz

Szécsi Magda meséi egyáltalán idekívánkoznak, azért a Pogány Tüzet választottam végül, mert ez volt az, amelyiket nem olvastam alapszakosként. A roma meseirodalom kutatásában talán az a legszebb feladat, hogy ezeket a szövegeket kell olvasni hozzá. Szécsi meséi leginkább annak a kérdését járják körbe, hogy milyen is volt az a cigányság, amely még többségben élt valahol, és milyen volt onnan átkerülni a kisebbségi létbe, hogyan alakultak ki a zenével, tánccal kapcsolatos normák, illetve, hogy hogyan épült az „egész világ ellenségünk” típusú ostromállapot mentalitás. A Pogány tűz esetében egyfajta civilizációs hanyatlás és új civilizáció és normaszületésnek lehetünk szemtanúi. A történetben egy herceg herdálása és korrumpálódása a királyság végét jelenti, elüldözésükkel ugyanakkor egy új nép születik, melynek mégis jó vezetője lehet. Azt hiszem ennek a mesének a legszebb a vége az egész cigány meseuniverzumban, de persze, ezek a kijelentések csak elkenő és pontatlan gesztusok lehetnek.

Zoltán Gábor: Orgia

Ez a könyv elképesztő. De tényleg. Olyan, hogy szétvitt, de nem úgy, hogy olvasás közben, hanem akkor, amikor belegondoltam abba, hogy hogy nem vitt szét olvasás közben. Volt egy kortárs irodalom óránk, ahol nagyrészt olyan szövegeket néztünk, ahol az egyén és a közösség hozzákorrumpálódásának a viszonyai működnek, és egyértelműen ez a szöveg volt a leghatásosabb, mert nyelvében, közlésében is újrateremti ezt. Ez a szöveg a mindennapokról szól, egy gyártulajdonosról, akiért éjjel eljönnek a nyilasok, mert szükségük van egy sofőrre. Ennek a gyártulajdonosnak a mindennapjait követjük a budapesti nyilasterror alatt, ahol a tömeggyilkosságok a reggeli és esti rutinoknak a része, ahogy a rabok kínzása, megszégyenítése, szexuális kizsákmányolása is. A narráció már a regény elején sem durva ehhez képest, egy olyan világba csöppenünk, ahol mindez természetes, de nagyon jól megírt pontokon át követhető, ahogy a szereplő tényleg szem lesz a láncban, elveszti belső ellenállását, és igazából az identitását is. És közben tényleg annyira szenvtelen a leírás, hogy nincs módod megrökönyödni. Leírás csak. Ez történt, olvasod a te mindennapjaidban. Szerintem a legfontosabb könyvek egyikének kellene lennie, amikor nemzeti emlékezetkultúráról beszélük.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös ​tigristrió

És akkor az utolsó. Mármint az utolsó, mint az a könyv, amit utoljára olvastam az egyetemen, amit az utolsó egyetemi órámra kellett olvasni, amiből az utolsó egyetemi órámra készítettem előadást. A szeminárium témája szerint egy világirodalmi megjelenésen keresztül azt kellett bemutatnom, hogy milyen útja van egy szépirodalmi regénynek. A könyvet én választottam, mert Kutasy Mercédesz fordító személye körül izgalmas diskurzusok alakultak ki, amit érdekes volt felületesen is követni, de tudtam, hogy érdemes lenne alaposan átolvasni ezt a recepciót. A szöveg egy ötszáz oldalnál hosszabb elég nehezen olvasható regény, aminek nincs igazán állandó cselekménye, sőt, három kalandos legényt és egy énekesnőt követünk, de a szöveg főszereplője a kubai nyelv, és az ötvenes évek apolitikus, ámde feszült, erotizált, daigirivel felöntött táncos zenés világa. Egy írót, egy fényképészt és egy zenészt követ a szöveg, ha egyáltalán követi őket, tele van a könyv leleményes nyelvi játékokkal, ahogy Kutasy fogalmaz, attitűdfordítást kellett végeznie, gátlástalanul ki kellett találnia, hogyan adható át mindez magyarul. Jó volt többet megtudni erről, és jó volt, hogy olyan emberekkel voltam egy terembe, akik kíváncsiak voltak arra, mi az, amit az olvasónak el kell magyarázni, és milyen megoldásokon keresztül tudjuk ezeket elmondani könyvekről.

Hát ezek voltak a legjobbak. Az olyanok, amik biztosan kísérni fognak majd, és amiken még mindig gondolkozom. Persze, nem ennyit jelentett magyar mesterszakosnak lenni, de közben reprezentatív is ez a lista. Sokat olvastunk, sokat gondolkodtunk, elég szabadok voltunk, és ugyan volt bennem feszültség az egésszel kapcsolatban, az ilyen szép dolgokat viszem tovább.

Köszönöm, hogy velem tartottatok a mai bejegyzésben. Ha érdekesnek találtátok, és szeretnétek, hogy több ilyen szülessen, akkor támogassátok a blog működését a blog Donably oldalán akár egyszeri, akár havi előfizetéses rendszerben. Rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

itt egy újabb hó vége, ami számomra konkrétan most felfoghatatlan, miközben a hónap eleje óta annyi idő telt el, mint máskor egy év alatt. Nyilván túlzom, de fontos látni, hogy tényleg durva volt ez a május. Az előző hónap végén befejeztem a szakdolgozatot, most május elején elég sokat vett ki az egyetem, utolsó beadandók, utolsó referátumok, közben szuper lehetőségek is beestek, volt egy szuper potcast meghívásom, amit majd heteken belül hallgathattok, részt vettem a Kortárs Folyóirat budapesti lapszámbemutatóján, ami egy fantasztikus este volt, a tudományos munkában egy ideig biztosan utoljára előadhattam a Károlin A nyelyvkeresés etikája című mind szakmailag mind emberileg elképesztően sokat adó konferencián, és közben tényleg hétfőn délután realizáltam, hogy bizony summát kell írni. Hét könyvet szereztem a hónapban, ötöt olvastam el, sok közülök csodálatos volt és elképesztően lelkesít, de nézzük sorba:

Hét könyvet szereztem májusban:

Sara Stridsberg: Álmok sivataga
Valerie Solanas egy nagyon izgalmas karaktere a femisita történelemnek, akit a társadalmi emlékezet leginkább úgy őriz, mint a nő, aki meglőtte Andy Warholt. És közben azt hiszem az egész merényletnek a nagy metaforája, hogy a nagy alkotó elleni merényletnek nem esztétikai vagy bármilyen etikai motivációja volt, hanem egyszerű szerzői jogi kérdések, félreértések. A feminista történetírás őt klasszikusan egy olyan karakternek ábrázolja, akinek teljes joggal elege lehetett a férfiaknak, gyerekkorától férfiaknak kiszolgáltatott skizofrén karakter volt, aki a hajléktalansággal és a prostituált léttel is találkozott. Sara Stridsberg svéd író az ő regényes életútját mutatja be fontosnak tűnő elképzelt monológokon és beszélgetéseken keresztül, azt hiszem szuperempatikus lesz az elbeszélés, de nem bánom, sőt.

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl
Hátő. A ház az égszínkék tengernél (értékelés itt) után egyértelmű, hogy olvasom a szerző frissen megjelent könyvét is, ami még elég bizonytalan számomra, hogy miről is szól, de ez elég jó helyzet az előző könyv összefoglalhatatlan cselekményét ismerve. Ez a regény a gyászról és a halálról szól egyfajta teaházi modellbe téve a purgatórium-révész hajója diskurzusokat, lesz egy ügyvéd karakter, aki még nagyon szeretne élni… És nem tudom, de biztosan baromi kedves, vicces és fontos lesz. Annyira, hogy majd egy picit ebbe is belehalok. De nem baj, várom.

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
Na ez! Jó, nyilván túlzás így kezdeni, mert hogy ez a könyv 160 durván nagy betűkben szedett oldalon keresztül sokszor és kevésbé sokszor elmondott tanácsokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedj te kezdő íróként, hogyan építsd fel a karakteredet és a kis világukat, és hogy egyáltalán, hogyan legyél jófej íróként is. Ez megint egy olyan szöveg, ami nem váltja meg a világodat, de segíthet abban, hogy rákérdezz dolgokra a szereplőiddel kapcsolatban, én például végre megfogalmaztam, hogy Beninek, mint a regényszereplőmnek mi a legnagyobb félelme… Azért van ez a könyv a polcomon, mert nagyon szép és lelkesítő szöveg, amibe elég belelapozni ahhoz, hogy kedvem legyen lelkesen írni Benit, és egy olyan szövegnek érzem, ami nem a nagy igazságok forrása, de ha tudatosabban és kedvesebben akarok dolgozni, akkor vissza lehet hozzá térni, legalább az általam kiemelt részekhez, vagy amúgy az egészhez. Tényleg gyors olvasmány, de szép, és klassz, hogy megjelent magyarul.

Deres Kornélia: BOX
Ennél a könyvnél is bátran hódolhatunk a kortárs irodalom fülszövegeinek ragyogó értelmetlenségében, de Deres Kornélia új könyvvel jött, a Bábhasadás az egyik kedvenc kötetem, ami a szerző előző verseskötete, meg egyébként sem kérdés, olvasom majd, ha jól olvasok korábbi publikációkat, lesznek benne humorosabb és politikaibb, közéletibb szövegek is, várom, hogy így lesz-e, nagyon várom, hogy nagyon jó legyen nekem ettől a könyvtől.

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Völgyi Anna előző könyvét, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám!-at (értékelés itt) összességében eléggé bírtam, bár látszódott, hogy bizonytalanul döcög a szépirodalom és a női regények határán, és a szerkesztés hiányával is meggyűlt a baja. Azóta Anna több irodalmi folyóiratban közölt tök izgalmas tárcákat, novellákat, ebben a regényben pedig két mentálisan beteg karakter epizódokra tördelt szerelmes történetét olvassuk. Szintén van bajom a könyv szerkesztéssel, helyenként giccsbe fut, máshol túl nagy állításokat tesz a szereplő, izgalmas viszont, hogy próbál férfi nézőpontból írni. Még nem fejeztem be, de az biztos, hogy Anna regénnyi szövegének nagyon jót tenne egy erős szerkesztés, kéziratépítés. Hosszabban meg pontosabban erről persze csak majd, ha befejeztem a könyvet.

Moesko Péter: Őszi hó
Moesko Péter előző könyve, a Megyünk haza (értékelés itt) elképesztő fénye a fiatal kortárs novellairodalomnak, ezért tök lelkesen írtam róla korábban a blogon, sőt, a szerzővel interjút is készítettem annak kapcsán (lásd itt), hogy jó LMBT+ karaktereket mozgat, és amúgy szépen tematizálja a saját melegségét is az irodalmi működése közben. Szóval az új könyvét, ami talán megfelel a kortárs irodalmi nyomásoknak, talán minden csak begyakorolt és a valóságalap nélküli mantra ezekkel a nyomásokkal kapcsolatban, de történetesen regény, én egészen konkrétan elképesztően vártam. Három karakter felnövését ígéri a fülszöveg, a kísérő szövegekben nyoma sincs az LMBT+ témának, miközben hát, egyrészt tök jól, másrészt kevésbé jól, de biztosan eléggé foglalkoztatja a regényt a főhős melegsége. A szereplők felnőnek, a városba kerülnek, kiábrándulnak, Moesko Péter írta, azt hinné az ember, hogy ez konkrétan álmaim könyve lesz, és sajnos nem igazán lett. Miközben tele van a szöveg izgalmas pillanatfelvételekkel és olyan lehetőségekkel, amelyeket megragadva egy zseniális Moesko próza lehetett volna, sajnos nem volt az, a következő napokban remélem lesz időm elmesélni, hogy mi minden miatt érzem ezt.

Maylis de Kerangel: Hozzuk rendbe az élőket
Na ez a könyv megint olyan! (És lesz még egy ilyen kezdésem, csak szólok.) Csak a felénél tartok, de ez most az a könyv, amit úgy olvasok, hogy semmi, de semmi dolgom nincs vele, nem kell írnom róla, csak úgy gyanútlanul olvashatom, és Ó TE JÓ ÉG, HOGY EZ MENNYIRE ZSENIÁLIS. Szóval ez a könyv a szervdonorációról szól. Egy 19 éves srác agyhalott srác és a családja történetét követi, akiknek azt a nehéz döntést kell meghoznia, hogy lekapcsolják a gépről a gyerekülket. A történet nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy elmondja, miért nehezebb egy agyhalál esetében lekapcsolni valakit a gépről, aki kvázi halott ugyan, de a gépek lélegeztetik, van testhője, mesterséges pulzusa, nem olyan, amilyennek egy halottat képzelünk, így nehezebb megküzdeni a halál tudatával a hozzátartozóknak, ám közben a donáció történetekben minden perc számít. A regény narrációja nagyon érzékeny mikrofigyelemmel dolgozik, nagyon pontos és szép nyelvvel tér vissza az élők test és élettapasztataihoz is, miközben minden emberi, gondolati tényezőjét felmutatja egy ilyen krízishelyzet egyetlen napjának. Gyönyörű regény, gyönyörűen megírva, nagyon feszített, lassú, szépirodalmi nyelven szól, nagyszerű olvasni.

Öt könyvet olvastam az elmúlt hónapban:

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
(Fent már írtam róla.)

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Figyelem, haladás, úgy olvastam el végre egy könyvsorozat következő részét, hogy nem volt a nyakamon a frissen megjelenő következő rész. Jegyzem meg, sajnos. A Csellengő gyerekek sorozat első és második részéről volt már szó a blogon (az elsőről itt, a másodikról itt), azok aktívan és nagyon szépen foglalkoznak LMBT+ témával, ebben a részben ez nem igazán volt jellemző, így erről nem készül kifejezett értékelés, bár továbbra is lelkesen ajánlom majd az egész sorozatot, például a még nem megjelent májusi Humen magazinban. De a könyvről. Hát, ez a sorozat rendesen szintet lépett az abszurditásában, de közben csodálatos és kedves továbbra is. Az ifjúsági portalfantasy történet volt már krimi, viktoriánus horror, és most egy idő- és világutazós kalandregénybe csöppenünk, ahol a tét nem kisebb annál, minthogy az Édesség nevű világ végleg elpusztul-e. Főszereplőként egy plusz kilóival küzdő sellőt követünk, aki a sellővilágban mélyebbre tudott úszni bárkinél visszacsöppenve a világunkban azonban ismét értéktelennek érzi magát. Az, amit ez a sorozat az elfogadással csinál, az fantasztikus, és nem tudom, hogy leírtam-e már valaha, de Christopher a kedvenc karakterem, örökké.

Guliermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
Az Angliába emigrált kubai kultszerző első regénye ez a könyv, amely Kutasy Mercédesz csodálatos fordításában jelent meg magyarul 2020-ban. Akkor az irodalmi életben elég nagy volt a lelkesedés körülötte, lévén, hogy szintén egy délamerikai klasszikus szerző szövegéről van szó, amely azonban nem a régióból a világirodalmi piacra került irodalom nagy részét jelentő mágikus-realista, hanem az angol hagyományok, és James Joyce munkássága felől érkezik egyfajta nyelvi leleményes, koraposztmodern irodalommal. Merthogy a Trükkös tigristriónak nincs igazán cselekménye, a nyelvi regiszterek között is bátran kísérletezik, még stílusparódiák is találhatóak a szövegekben. A közös a szövegekben, hogy egy erősen könnyed ötvenes évekbeli Kuba világot közvetít szerhasználattal, művészetekkel, tánccal, rummal, nádihegedűvel, azzal pont nem. És miközben teoretikusan persze ez baromi izgalmas regény, ami jól van megírva, tele van szóviccekkel, nyelvi leleményekkel, amelyeket a fordító ügyesen ültetett át, mégis a több mind ötszáz oldalas és durván sűrűn szedett szöveg kifárasztott olvasóként, nem tudtam végig tartani a lendületet. Ezzel együtt sokat gondolok a könyvre, még sok gondolkodni valóm van rajta, de nem tartotta fent végig az érdeklődésemet, ezt kár is volna tagadni.

Moesko Péter: Őszi hó
(Fent már írtam róla.)

Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy
És végül ide még egy NA EZ! Úgy tűnik feszes nyelvű és bátor vállalású könyveket szeretek mostanában választani, ha csak szórakozáshoz keresek könyveket, vagy pihenésképpen olvasnék pár oldalt. Ez a regény is ilyen. Egy pireneusi kis közösségről beszél, ahol egyetlen villámcsapás képes elvinni egy embert, és ezzel az egész közösség és a hegy történeteit meg tudja változtatni az idő. Mozaikos elbeszéléseket látunk boszorkányokon, állatokon, a közösségbe betérő, visszatérő, és mindig is ott maradó embereken keresztül, ami együtt összeáll ennek a hegyi közösségnek valami különleges leírásává. Titkos utak húzódnak házak és házak között, az elkóricáltak között akad valami különös empátia, és persze, valahogy minden elbeszélő és minden szereplő egyelővé tud válni, nem közjogi vagy bármilyen más, a hegytetőn ismeretlen értelemben, hanem csak úgy, hogy neki is van egy elmesélhető története. Mindenkire igaz az, hogy ő is látott dolgokat, ő is csinált valamit azon a délutánon, neki is van dolga a családja vagy a közössége felé, a történeteik pedig mind-mind elmesélésre érdemesek. Gyönyörű könyv, nem hiszem, hogy olvastam már korábban ennyire radikálisan a természettel együtt létező, mégis, velejéig modern és pontos, erős szépirodalmi szöveget, őrültnagy lelkesedéssel ajánlom nektek.

Blogoltam? Nem, de blogolni fogok!

Lássuk be, nem blogoltam. Júniusban viszont szeretném visszanyerni a lendületemet, több szöveg is várja, hogy olvassam, Moesko Péter kötetéről szeretném napokon belül hozni a tartalmakat, és egyáltalán. Nyilván olcsó kifogás volna, mert ezen a blogon minden hónap Pride hónap, ráadásul Magyarországon júliusban van a Pride, mégis szeretném, ha a június akár még extrán pörgős is volna, hogy aztán beálljon valami tisztességes szuper kis rend.

Ennek szellemében megyek most, de csak rövid időre, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban Kalapos Éva Veronika második felnőttregényéről, az ősszel megjelent Ezek voltak az apák című könyvről lesz szó. A regény egy elszakadt apa-lánya kapcsolat közeledési kísérleteit mutatja be úgy, hogy lélegeznek az alakjai, és a bonyolultnak tűnő krízist az egyszerű karakterábrázolás könnyen bogozza szét. Várom, hogy minderről majd az értékelésben olvassatok, de előtte, tudjátok, egy rövid ajánló:

Kezdetben ott egy tökéletesen eltáncolt darab, amelynek az érzései mégis a táncosban ragadnak. Később derül csak ki, hogy az érzések összetettebbek és a harag, amelyet érezni vél, nem uralja egészen Alexa lelkét. Bár kimondhatatlannak tűnik, hogy az apa tíz éve hiányzik az életéből, és vágyik arra, hogy ezt a helyzet megértésére.

Bitter Bálint élete legnagyobb hibájának tartja, hogy elszakadt a lányától. Nagyon szeretné elmesélni, hogyan élte meg ő maga a válás után eltelt időszakot, vágyik rá, hogy levetkőzve a biztonságot nyújtó apa képét, beszélhessen a pánikbetegségéről és a bűntudatáról, amiért nem tudott jó apa lenni.

A kimondhatatlannak tűnő valóságok alig közelednek egymás felé ebben a regényben, Kalapos Éva Veronika a lehetséges változás előkészületének pillanatait ragadja meg. Két büszke, nehezen nyíló ember áll az olvasó előtt, akiknek megtört a valóságaik elől és a gondolataiba menekülnek. Bambi távolról látja csak a hatalmasnak tűnő apját, de egy felnőtt regényben néhány e-mail és néhány beszélgetésnél több kell ahhoz, hogy tíz éven át őrzött sérülések gyógyulásnak induljanak, Kalapos Éva Veronika regényében mégis van remény.

Dolgozom a könyvről szóló értékelésen, remélem hamarosan olvashatjátok majd.

Szilvió

Sziasztok,

ez a február most más volt, mint a többi, ezt mondhatjuk teljes nyugalommal. Bizonyára nekem is és nektek is feltűnt, hogy nem volt bejegyzés az elmúlt másfél hónapban. Bár nem egészen direkt alakult úgy, de kivettem egy hónapnyit februárban, hogy ne szorongjak a tartalomírás kényszerén. Az elég sűrűvé vált hónapban egészen más helyzetek felé kellett teljes figyelemmel lennem, majd egy izgibb náthás-megfázásos-felgyógyulós-újramegfázásos hullámzás zajlott, zajlik épp kifelé belőlem. Ebben a tekintetben tehát ez a bejegyzés most más lesz, különösen mert februárban alig szereztem be és alig olvastam el egészében könyveket, a fő fókusz most az lesz, hogy mi minden történt februárban, mondjuk így: amíg nem voltam itt, vagy hát, szóval, amíg máshol voltam:

Mindent a februárról:

Az őszi félévem egy kutatói ösztöndíj keretei között telt el, amiben vezettem a Biztos pontok az identitáserdőben kutatói blogot is. A félév során Szécsi Magda és Lakatos Menyhért meséinek a többségi-kisebbségi párbeszédekben való szerepét vizsgáltam. Annak a kérdését igyekeztem körüljárni, hogy hogyan beszélnek ezek a mesék a cigányságról, milyen értékeket közvetítenek és hogy milyen képet mutatnak a többségi társadalom, vagy akár a kisebbségi olvasó felé mintaként. Nagyon jó volt újra úgy érezni, hogy a kutatás nem jelent eredendően kiégettséget, vagy hogy kifejezetten örömforrás tud lenni, amikor például gyönyörű példák közül kellett kiválasztanom, melyik kerüljön be a tanulmányba, és mindezeken túl még számos pozitív pillanatot tudott nyújtani ez a csodás mesevilág, legyen szó az Instagram élő meseolvasásokról vagy akár a moly.hu-s cigány meseolvasós kihívás létrehozásáról. A hónap első harmadát ennek a kutatói ösztöndíjnak a beszámolói elvárásai vitték el, ami nem a legfényesebb pontja a pályázatoknak, mégis nagy odaszánást igényel. Időközben szerkesztettem még a szövegem, azóta szerencsésen publikálva is lett a tanulmányom, jó szívvel ajánlom, ha érdekel a roma meséknek a témája.

A hónap következő határidejét február 15 jelentette, amikor Olga Tokarczuk Nyughatatlanok című könyvéről beszélgettünk a szegedi Grand Caféban Kovács Krisztinával és Lengyel Zoltánnal. A beszélgetés az 1749.hu világirodalmi magazin szervezésében valósult meg, később majd potcastként meghallgatható lesz. Nagyon izgultam a beszélgetés előtt, mert ez volt az első irodalmi pódiumbeszélgetésem, ahol nem csak magamról kell beszélnem, nem csak magamat kell képviselnem, de az a megélésem, hogy jól sikerült az este, a két irodalomtudós között én halandóként valamennyire talán elérhetőbbé sikerült tennem azt, amit mondanak, sokszor példákat hoztam, vagy a kis olvasási kétségeimet, gondolataimat osztottam meg, én magam nagyon élveztem, Tokarczuk könyvéről pedig még lesz szó ebben a bejegyzésben.

Aztán elkövetkezett február 23, amikor slamerként, irodalmárként egy nagyon új, de szintén elképesztően lelkesítő szerepben próbálhattam ki magam. Szeged legpatinásabb galériája, a Reök-palota második emeletén látható időszaki kiállítással, a Digitális vallomások című Dr. Fráter Lóránd emlékkiállításon olvashattunk fel zenére a galéria elvárt fényeitől elrugaszkodó helyzetben. Egy nagyon izgalmas alkotói munka volt a képeken keresztül írni, jó volt, hogy olyan embereket értünk el, akikhez korábban egyáltalán nem, és jó volt magunkhoz lazítani a kiállítás megtekintésének szigorú és különös rendjét. Abban bízunk, hogy ebből majd sorozatot tudunk szervezni, most még az első alkalom helyzeteit pihenjük ki, aztán látjuk majd, mind lelkesek és kedvesek vagyunk, bízom a legjobbakban.

És még ezek mellett több cikket írtam, amik majd lassan megjelennek, kijött a szakmai lektortól az Ocean Voung regényéről szóló tanulmányom (a könyvről itt írtam értékelést), amit így szintén át kellett néznem, Szegedre látogatott a vajdasági Híd folyóirat Fiatal alkotók lapszáma, aminek a lapszámbemutatóján fel is olvashattam, illetve közreműködőként a Törzsasztal Műhellyel részt vettünk Fodor Barbara békéscsabai kiállításának a megnyitóján is, illetve megjelent egy kritikám a februári Kalligram folyóiratban Plonicky Tamás Hugyos malac című könyvéről, illetve a február 25-i Élet és Irodalomban Samuel Mago és Mágó Károly könyvéről A szerencse kovácsairól, a két lappal együtt immáron kettő azoknak a lapoknak a száma, ahol versekkel még sosem jelentem meg, kritikával viszont igen, ez is egy fura, kedves, másféle öröm.

Pezsgő hónap volt ez, amiben csupán egy olyan helyzetem volt, amit nem tudtam megoldani, és az sem az időmenedzsmenten múlt, egyszerűen nem voltam elég képzett pedagógiai témákban, de pörögtem, e-maileztem, csináltam, írtam, gondolkodtam, még többet írtam, most pedig igyekszem majd visszalassulni a bloghoz, az életemhez, a márciushoz, mindehhez pedig egy tényleg gyors summa kiváló apropót jelent.

6 új könyvet szereztem be:

Erdős Virág: Erdős Virág könnyei
Nagyon várom, hogy olvassam ezt a könyvet, mert nagyon fura a viszonyom Erős Virághoz. Nyilván zseniális alkotó, de a ritmikus és gondolatritmusos, sokszor a kedves és az elidegenítő közötti esztétikumon mozgó szövegei időnként, több verset egymás után olvasva unalmassá is tudnak válni. A verseiben nagyon erős mindig a referencialitás és a közéletiség, keresi az identitásoknak a határait, és ez a könyv tökéletes lesz, épp mindez miatt. Szóval: ez a könyv arról szól, hogy Erdős Virág a karantén alatt biciklisfutárnak állt, és ezen a tapasztalaton szűri át az egész pandémiás világot. Csak pár verset olvastam eddig tőle, de azok lelkesítőbbek, mint eddig bármi, amit mostanában kortárs lírában olvastam. A valóságunk valahogy egy Erdős Virági valóság lett, úgy tűnik a beleolvasott versekből, és én nagyon várom ezt az olvasmányélményt.

Körösi P. József: Mágnes mellett a vas
Nagyon nehéz helyzetben van egy antológia, ha le akar nyűgözni, ráadásul érdekes kategória számomra az LMBT+ témájú prózaszövegeknek a gyűjteménye, emiatt félve, bizonytalankodva vettem a kezembe ezt a kötetet a hétvégén, miután majd egy hónapot feküdt az asztalomon. ÁM! Az a nagybüdös helyzet, hogy úgy tűnik ez a könyv hoz vissza az olvasásba. Az első négy történet legalábbis zseniális, még van 560 oldal, hogy rácáfoljon, de őszintén bízom benne, hogy ez nem történik meg. 😀
Ez egy olyan LMBT+ antológia, ami nem az egyértelmű és szokás szerint citált LMBT+ szövegeket hozza elő, hanem figyelmesen válogat, úgy tűnik a kortárs és klasszikus magyar és világirodalomban. Eddig úgy tűnik, hogy noha fontos szerzőket hiányolok, meggyőző a vaskos válogatás, de olvasás után egyébként is beszámolok majd.

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
Olga Tokarczuk nélkül majdnem leéltem egy életet, és ez elképesztően nagy hiba lett volna, mert ez a nő zseniális. Tényleg, több könyvét olvasva is ezt gondolom, és az új is hozta az elvárásokat. Mágikus realista, politikailag tök aktív és érzékeny szövegek, ebben a nagyregényben éppen az utazás egyfajta végeláthatatlan belső kényszeréről. Folyamatosan fel-fel tűnő vagy visszatérő karakterek mentén mozaikokból épül fel a kötet, ami a különc karaktereket motivációit, belső monológjait kívánja összegyűjteni egyfajta folyamatosan újra és újra előkerülő preparátumgyűjteményként. Követve a preparáció történetét, melyben az utókor számára az érdekes, különös, rendellenes testrészeket kívánták megőrizni, itt is valami ilyesmi történik, és míg mi a preparáció történetébe is betekintést kapunk, amely sokkal izgalmasabb, mint bárki gondolná, tényleg egy nagy kiáltványát olvassuk azoknak, akiknek mindig mozgásban kell lennie. Tokarczuk zseniális megint, eléggé bírtam.

Domonkos Johanna (szerk.): Viselném a szemem
Gyukics Gábor egy elképesztően izgalmas beat-indián-jazzpoetry figura, aki évekig élt Amerikába, ahol őt beágyazott beatköltőként ismerik, ez a kötet pedig az ő amerikai líra és prózafordítása, nagyrészt állati menő beatekkel, de számos más izgalmas szöveggel is. Hogy mást nem mondjak, Aciman szöveg is szerepel az antológiában, de Paul Auster vagy Bob Kaufman neve sem feltétlenül ismeretlen a kortárs olvasóknak, ami pedig ismeretlen, az is nyilván azért van, mert nem olvasunk kortárs amerikai lírát vagy hard szépirodalmat, hiszen alig van fordítva. Na, ez a kötet azért van meg, hogy legalább én olvassak, Gyukics korábbi, Medvefelhő a város felett című kortárs indiánvers-antológiája meggyőzött attól, hogy kell.

Cserna-Szabó András: Fél négy / Fél hét / Félelem és reszketés Nagyhályogon
Cserna-Szabó András egy nagyon különleges és zseniális figura az irodalmi életben, zsenialitása és különlegessége abban áll, hogy tobzódóan vicces és szétírt szatirikus kis helyzeteket ír meg, amiket egyszerűen nagyon jó olvasni. A három F-betűvel kezdődő kisregény még a pályája elején jelent meg, a Helikon új életműkiadásában egy könyvben olvasható ismét, és én jól megvettem megjelenéskor, épp, amikor rámtört az olvasási válság, de persze semmi baj, fogok még ennek szívből örülni.

Frankovics György (szerk.): A bűvös puska
Frankovics György cigány és cigányokról szóló népmesekönyve egy elég izgalmas darab, mert gyerekeknek szól, de nem mindig hoz tartalmi korrekciót eszerint, népmese, de nincs semmiféle hivatkozás benne arra vonatkozóan, hogy honnan van a mese, és mert egyszerre, valahogy tudatlanul vagy naivan vall a kisebbségi, többségi párbeszédről, azzal is, hogy helyenként szinte rasszisták a mesék, amelyek romákról szólnak. Izgalmasnak ígérkezik a szövegközlés, nyilván majd a szakdolgozatomban dolgoznom kell vele, még csak bele-belelolvastam, illetve kritikákat olvastam róla.

3 db új könyvet olvastam el:

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
(Fent már írtam róla.)

A vakok és az elefánt (Hindu mese)
Nem biztos, hogy nem ez a papírszínház tehet arról, hogy olvasási válságom van, és hogy nehezen veszem rá írásra a kis ujjaimat. Egy február végi határidőre kellett volna kritikát írnom erről a papírszínházi szövegkiadásról (a formátumról: egy fakeretben képeket mozgat egy mesélő, egyfajta tradicionális diavetítésnek a felélesztése), amivel és aminek a vizuális megjelenésével, meg amúgy a történetvezetésével is – bocsi, tényleg nyűgös vagyok ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban, örülök, hogy végül nem én írtam róla – az a bajom volt, hogy nem használja ki ennek az amúgy zseniális mesének a lehetőségeit. A történet arról szól, hogy vakok tapogatják az elefánt különböző testrészeit és próbálják megérteni, milyen az az elefánt. A történet tele van lehetőségekkel, hogy arról beszéljen, hogyan képez az ember jelentést, vagy hogy milyen korlátos valójában az egyénnek a befogadása, és mégis, erről egyáltalán nem beszél a szöveg, talán tudatában sincs annak, hogy minderről beszélhetne, és az illusztráció sem igazán gondolkodik el semmi ilyesmin. Aztán, mikor ezt jól leírtam, két tanáris barátom jól ledurrogott, hogy igazam van, de a gyerekek így és így teremtenek jelentés magukban és ennek mentén meg működik az illusztráció, és valójában szembe kellett néznem a saját megismerésem korlátaival is, és visszadni a szöveget. A mese nagyon klassz, ezért a kiadványért továbbra sem vagyok meggyőzően oda, szerintem ismerjétek meg a mesét máshol, de a tanáris barátaim nem fognak egyet érteni ezzel, és lehet, hogy nekik van igazuk.

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Kalapos Éva Veronika új könyve egy nagyon szép és ügyes jellemekkel dolgozó regény, ami ugyan sok klisésnek is tekinthető helyzetről próbál újat mondani, mint amilyen a balett, a leszbikusság, a válás, a pánikbetegség, az osztály- és genderkérdések, mégis, nagyrészt ezek a próbálkozások inkább sikeresek. Alexa fiatal felnőtt táncosként egy nemzetközi versenyre készül saját, apjával való kapcsolatát feldolgozó koreográfiájával. Szülei válása óta szinte megszűnt a viszonya az apjával, az apában és a lányban azonban egyszerre támad fel az igény arra, hogy kettejük kapcsolatát felderítse. Alexa beszél a nagyszüleivel, és megkísérli az édesanyjával is tisztázni az akkori helyzetet, Bálint elküldi lányának azokat a hangfelvételeket, amiken a férfi a válás után saját maga előtt is igyekszik pszichológusa biztatására kimondani, tisztázni a helyzetét. Nagyon sok szempontból erősen irodalmiaskodó regény, ami a tudatok és a valóságok hol kevésbé izgalmas, hol igazán eredeti eszközökkel mossa össze, mégis abszolút helyén van a szöveg, kedves, érzékeny, nagyon jól épít személyiségeket… Lesz még róla szó a blogon.

És ennyi lett volna ez a február és ez a tizenöt betegeskedő ráhúzott nap, rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió