Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

2021 tanulságai és 2022 tervei

Sziasztok,

mint tudjátok, nagyon szeretem a mindenféle évfordulókat, év végéket, mert valami érthetetlen oknál fogva, őszintén hiszek benne, hogy nagyon jók arra, hogy összegezzünk velük, és különböző tanulságokat vonjunk le általuk (ahogy a hétfők is kiválóak arra, hogy új életet kezdjünk, ugye). Ahogy most visszanéztem, évente nagyon más bejegyzések érkeztek eddig az év végére, nyilván aszerint, hogy hogyan tartom összefoglalni érdemesnek az év végi dolgokat, idén a 2019-es poszthoz hasonlóan azt szeretném összegezni, hogy milyen tanulságokkal járt ez az egy év számomra bloggerként és magánemberként. A poszt elején igyekszem összefoglalni, hogy milyen lettem én 2021 végére, a tanulságok pedig ebből következnek majd. Kezdjük:

2021-ben kerültem eddig a legközelebb ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék majd később. Január elején, egy fél éves alkotói ösztöndíj után összetettem a verseskötetemet, amelynek az útja pályakezdőként meglepően lassú. Közben elkezdtem dolgozni egy regényen, amely egy egészen más munkafolyamat, még úgy is, hogy még csak a szinte átnézés nélküli írás fázisában vagyok.

Közben elindult a tudományos pályám, részt vettem egy konferencián, illetve a legnagyobb hallgatói tudományos kutatói versenyen, megjelent az első publikált tanulmányom (a roma mesék és az irodalmi intézményrendszer viszonyáról szól 1945-től napjainkig, itt olvasható), és most egy kutatói ösztöndíj keretében intenzív kutatói munkát is végzek, amely januárban fog láthatóbban kicsúcsosodni majd, illetve erről kell majd írnom egy következő tanulmányt is.

És amúgy. Elkezdtem valami lenni, amit kulturális újságírásnak, vagy kritikusnak neveznek majd, ha megérkezem. 2021-ben a Tiszatáj online-on, illetve a nyomtatott Tiszatáj folyóiratban, az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatában, a Műúton, illetve a Próza Nostrán jelentek meg kritikáim, recenzióim, interjúim, valamint a Humen magazin utóbbi három számában magazincikkeim.

Szóval az irodalom van így velem most, mindenféle irányokból. Alapvetően a kortárs irodalmi létezésnek a fordítás mellett, amit én nem hiszem, hogy valaha űzni fogok, a kutatás, az írás és a kritika a három platformja, és én ezeket próbálgattam erősebben az elmúlt egy évben, mondhatom nyugodtan, kiégésig, októberben sikerült túlvállalnom és ezzel kiégetnem magam, amit komoly és tanulságos munka meghaladni, de erről persze majd később.

És miközben ez a szerep abszolút szétforgácsolónak tűnik, mégis alapvetően ezek azok a lábak, amin állva bármilyen lehetőségem lehet majd egy önálló egzisztenciát felépítenem. 2021-ben még az egyetemi ösztöndíjak mellett ezek a rendszertelenül érkező és a kultúra alulfinanszírozottságát alsóbb szintekre közvetítő utalások arra voltak jók, hogy egy biztosított jólétben kiismerjem őket, és hogy később ezeknek a mentén tudjam, hogy mire számíthatok majd, történetesen májustól, amikor kikerülök az egyetemi struktúrából.

És akkor, itt az ideje az első nagy tanulságról beszélni, ami a blogot is érinti, és amit nem lehet nem kimondani, noha kényelmetlen lehet ez.

Ideje beszélni a támogatási rendszerről

Azt, ami az elmúlt hónapokban a blogon történt, egyrészt betudhatjuk a már említett őszi kiégésnek, másrészt annak, hogy az a közléskényszer, ami jellemzett 2017-től, a blog elindulásától kezdve, egyszerűen becsatornázható lett a kulturális piacra. Korábban olvastam, írtam blogra, és közben éltem az életemet, ma már az olvasással és az írással töltött időm nagy része nem a blogon csapódik le, és ne áltassuk magunkat, ez látszik a blogon, és bízom benne, hogy csak a bejegyzések ritkulásával.

A bloggal kapcsolatos egyetlen elvárásom magamtól, hogy az az eredmény, amit ti láttok, ne legyen silány, ne fáradtnak és ne kimerültnek tűnjek rajtuk keresztül, mert fontos tudnotok, hogy ezt nem kényszerből csinálom, és azt sem akarom, hogy úgy tűnjön, minha. Az ehhez kapcsolódó, majdnem elvárásom a bloggal kapcsolatban, hogy legyenek bejegyzések, mindig legyenek, de tényleg azt gondolom, hogy ez nem fontosabb a minőségi kritériumoknál, és igyekszem is ezt tartani.

De ezért?

Tényleg fontos az elején leszögezni, hogy soha nem lesz ez a blog fizetős tartalom, egyszerűen azért, mert tudom, hogy szembepisilném magam vele. Ezt a blogot valahogy belül még mindig annak a 16 éves srácnak írom, aki én voltam, aki beírta a keresőbe, hogy meleg könyvek. Annak a srácnak nem volt pénze, de baromira kíváncsi volt, és elképesztő jó neki tartalmat gyártani, és megértetni vele, hogy rengeteg ember érezte már azt, amit ő most érez, és hogy mintákat, történeket kaphat a könyvektől.

Ezzel együtt azonban azt is látom, hogy ha minőségi tartalmakat szeretnék megfelelő tempóban publikálni, annak a feltétele az, hogy legyen anyagi fedezet a blog mögött. Ha választhatok, hogy a blogra írok egy könnyű, vidám bejegyzést egy jó könyvről, vagy egy szépirodalmi kritikát keveseknek, akkor a blogra fogok írni, akár csak egy kritikányi időben is, de amíg ebből csak az egyik jelent bevételt, addig a blog általam is vágyott tempóját biztosan nem fogom tudni tartani.

Ebből a célból létrehoztam a blog számára egy Donably oldalt, ahol egy magyar fejlesztésű támogatáskezelő keresztül támogathatja bárki a munkámat, ha arra érdemesnek találja. Azért esett a Donablyra a választásom, mert magyar nyelvű, nem parkoltatja a pénzt a saját számláján, és forinttal történik a támogatás is, így nincs szükség az átváltásokra sem. A donáció azonban így nem jelent senki számára plusz, exkluzív tartalmat, de, ha teheted és érdemesnek tartod rá a blogod, megköszönöm, ha támogatod alkalmi, vagy havi rendszeres támogatásokkal.

Fejlesztenem kell a tartalmat!

Ezzel együtt is, a blog mai működésében egyszerűen butaság volna azt várnom, hogy támogatások érkezzenek, hiszen lássuk be, rendszertelenül érkeznek cikkek, és nem az értékeléseken van a fő hangsúly. Ennek változnia kell, olyan munkát kell felmutatnom, amiket szívesen támogattok, ha tehetitek.

Minden hónapban két értékelést szeretnék legalább írni, a havi summák és az olvasástervező 1 és 6 bejegyzések mellé pedig szeretném havi rendszerességgel visszavezetni a magazincikkszerű kibeszélős bejegyzéseket, amelyet persze egy-egy listázós bejegyzés vagy interjú kiválthat, de kell a nem hard módon 1-1 könyvre fókuszáló tartalom. Az, hogy a blog működésében megjelennek a támogatások egy kvázi piaci helyzetet teremt, nekem pedig muszáj lesz ennek megfelelően is gondolkoznom a tartalomról, különben elúszik, ahogy eddig.

És emellett nagyon jelen kell lenni

A múlt év első bejegyzésében arról meséltem nektek, hogy teljesen előbújtam, már a családom is tudja, hogy meleg vagyok, és hogy ez sokfelől nyitott meg lehetőségeket. Miközben abszolút a nevemmel zajlott minden blogot érintő téma korábban is, ebben az évben alakult ki az a helyzet, hogy mindenütt egy bemutatkozás mögé írhatom, linkelhetem a blogot, nem lehet gond abból, hogy ez bárkinek feltűnik. És ez tök nagy dolog, ha azt nézzük, hogy a nyilvánossággal dolgozom valamiféleképpen, és ezeket a nyilvánosság nyújtotta új lehetőségeket igyekszem is kihasználni. Az, hogy öt éve dolgozom LMBT+ könyvekkel, valószínűleg azt jelenthette, hogy könnyű volt a Humen magazinnak megtalálnia, amikor könyves rovatot gondolt indítani, talán a decemberi interjúmat az is segítette, hogy amúgy ez már nem az első interjúm volt kulturális újságíróként.

Építenem kell abból, hogy az, hogy megtalálható vagyok, nem csak számotokra, a kedves olvasók számára jelenthet elérhetőséget, hanem azok számára is, akinek az én tudásom, kíváncsiságom, figyelmem hiányzik, és úgy érzem, hogy nem lehet baj, ha ilyen és ezekhez hasonló helyzetekre készenállok.

De mégis: tudnom kell épp eleget vállalni

Várhatóan februárban jövök majd ki abból a vállaláscunamiból, amibe nyár végén, ősz elején kerültem. Sok emberrel beszéltem azóta erről, pályakezdő butaság volt a részemről, ez nyilvánvaló, de azért tanulságos is az eset, ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy a felnőtté válásomnak egy fontos tapasztalata.

Tavaly a pszichológusommal megbeszéltük, hogy kétféle vállalás van, az egyik a jó volna vállalás, a másik a szeretném. Előbbire nemet kell mondanom, ha nincs rá időm és energiám, mert csak mérgezni fog. A szeretnémen belül viszont akad idéntől egy másik kategória, a szeretném, és képes vagyok rá kategóriája, sőt, van a szeretném, és képes vagyok rá az adott határidőn belülnek a kategóriája, és valójában ezeket kell vállalnom, és nem többet.

2021 októbere nagyon kemény volt számomra, de legalább annyira volt tanulságos a november és a december. Nagyon sok görcsöt engedtem el az év végére, sokat találkoztam a barátaimmal, voltak órák, amikre nem mentem be, mert felnőtt felelős döntés mellett úgy éreztem, és úgy érzem, hogy esélytelen az, hogy az adott másfél óra abban a tantermi környezetben bármennyire is építsen. Ehelyett olvastam, csináltam más dolgomat, amikre korábban az estéim, délutánjaim mentek el, elkezdtünk piacra járni, együtt ebédelni, időt szentelni azoknak a dolgoknak, amiket eddig, talán kevésbé felnőttként, adottnak véltem, de úgy, hogy például már nem egy helyen tanulunk, nem adottak.

Az, hogy meg tudok írni egy cikket egy nap alatt, az nem azt jelenti, hogy heti 2-3, vagy akár több cikket kell vállalnom, pláne úgy nem, hogy blogolok, slamelek, dolgozom egy regényen is, jobb hónapjaimban van, hogy verset is írok. Azt hittem, hogy az, hogy egy hét alatt meg tudok írni egy kritikát, az négy kritikát jelent havonta, de ez nem igaz, nem lehet igaz. Az egy hét alatt megírt egy kritika válságműködés, ami egy kipihent időszak után lehet csupán, kényszerűen, úgy, hogy akkor a szociális viszonyaimban is a kritikáról gondolkozom, de ez nem okés, nem lehet okés, és ezt jobb, hogy így az elején kijátszottam magamban.

Felnőni ilyen?

2021 valahogy nagyon nevetséges év lett. A régi slamjeim szinte mind arról szóltak, hogy nem akarok felnőtt lenni, és most arról beszélgetek a barátaimmal, hogy miből élnek, felelősségteljes döntéseket hozunk a tízes pakk wc papír kiválasztásakor, amit már nem is annyira ciki végigcipelni a plázán, és arról írok most, hogy a blog, amit elindítottam négy és fél éve azért, hogy magamnak csináljak valamit, hogyan fenntartható. Tudatosságról gondolkodom, és hasonló fontos dolgokról, és nem esik nehezemre, mert ezek amúgy elképesztően logikus lépések és gondolatok.

Ezzel együtt is bízom benne, hogy nem fogjátok nagyon látni a blogon azt, ha még túl nagy ez a cipő és esetleg klaffogok benne, de abban is bízom, hogy amit esetleg látni fogtok ebből, az jobb lesz, miközben meg is marad a maga kicsiségében, másféle, kedves klaffogásában. Az egy meleg srác az olvas, akkor is igyekszik ugyanaz maradni, ha már 24 éves, és ilyeneket is ír néha, tényleg csak azért, mert nem szeretném, ha ti nem látnátok ezeket a törekvéseket, és nem értenétek, mi is zajlik bennem, esetleg valahogy megcsalva éreznétek magatokat. Úgy képzelem még mindig, hogy együtt megyünk ezen az úton, amit talán eggyel tudatosabban kövezek tovább ezentúl, együtt a szivárványig, és szerettem volna, hogy tudjatok minderről.

Ha van a blogon olyan poszt, vagy könyvajánlás, gondolat, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Addig se feledjétek: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Decemberi summa

Sziasztok,

elkezdődött a reményekkel teli 2022, de még vannak lelkesen vállalt kötelezettségek az előző évvel szemben, ilyen ez a decemberi summa is, amiben a frissen beszerzett 6 könyvről és az elolvasott 10 címről mesélek nektek. Elég különleges, de klassz könyvek kerültek elém a múlt hónapban, mutatom is mik ezek!

6 könyvet szereztem be decemberben:

Misima Jukio: Élet eladó
Misima Jukio könyvéről már meséltem a 2021 kedvenc olvasmányai között, de ilyen szuper könyvekről szívesen áradozok bármilyen más helyzetben is. A XX. századi Japán szerző olyan regényt írt, ami konkrétan érti a kelet európai posztmodernt és a mágikus realizmust, miközben valahogy csak egy történetet ír meg, amiben valaki unja az életét a húszas éveiben. Merthogy a főhős rájön, hogy ha már van ez az értelmetlen élete, amiben amúgy sikereket ér el, mégis, üresnek bizonyul minden területen, akár el is adhatná azt. Feladja a hirdetést: Élet eladó, és fantasztikus módon emberek értik, hogy mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen hirdetéssel. Így a félelem nélkül élő ember közel kerül egy maffiabalhéba keveredett exhez, egy vámpírcsalád örök éhségének kilátástalanságához, állami titkosszolgálatokhoz és még sok-sok sokféle egyéb rendszerekhez. Egy nagyon könnyen olvasható könyv ez, ami tele van humorral, groteszkséggel és valahogy mégis meseszerűen bölcs és szép. Őszinte lelkesedéssel ajánlom a könyvet mindenkinek.

Bartók Imre: A testrablók éjszakája
Nagyon félek, hogy Bartók Imre fiatal léte ellenére is vaskos életműve úgy megy el mellettem, hogy félek bármelyik pontján is belekezdeni, éppen a tetemeségének rémületes volta miatt, így azt hiszem a legrövidebb és legkönnyebben olvasható könyvét, egy sci-fimesét fogtam a kezembe, amit már régóta nézegettem, és most végre eljött az ideje beszerzésnek és az olvasásnak. A könnyen elolvasható ifjúsági horror azzal a helyzettel játszik el, hogy egy Krisz nevű gyerek mellett mindenki megváltozik majd elalszik az iskolában, a világa közben lassan kifordul az eddigi létükből, és valami más veszi át felette a hatalmat, Krissz pedig a nyomába tud eredni ennek az invázióvá váló helyzetnek. A történet mese volta ellenére Bán Sarolta fotómanipulációs illusztrációi egy tudományos világot, egy sötét, helyenként sterilen tudományos, már-már klausztrofób világot épít a történet köré, ami jól működik a szöveggel. A mese érzékenyen és figyelmesen tud beszélni az ökológiai valóságról és közben beavató szerepet tud vállalni a sci-fi, horror felé, de engem sajnos nem nyűgözött le igazán, talán elnagyoltnak, vagy sematikusnak tűnt.

Edward Prime-Stevenson: Imre
Nagyon utálom, amikor kortárs szerzőkkel semmitmondó fülszövegeket iratnak, és Nádasdyt is gyakran felkérik erre a kifejezetten méltatlan kegyre, de a tanár úr fülszövege itt olyan szép és ígéretes, mintha csak magától írta volna, és ez csak az első ok, amiért nagyon várom ezt az olvasást. A második okom az, hogy ez egy századfordulós, monarchiabeli magyarországi emlékirat, amiben egy magányos angol úr és egy szintén magányos magyar katonatiszt barátságát és szerelmét is megismerhetjük. És közben tényleg pezsegni ígérkezik a kötetben a századforduló, az ország ragyog a polgáriságban, bontakozik a pszichológia, épp, hogy melegnek és szerelmesnek lenni nem természetes, de ettől is csodákat várok. Tudom, Márai elültette bennem ezt a csodálatos sosemvolt polgáriság iráni nosztalgiát, meg a századfordulós Budapest, meg mindent, de mégis, remélem, hogy ez a kötet csodálatos lesz.

José Saramago: Vakság
Noha hírből tisztában vagyok Saramago zsenijével, és amúgy vannak pillanataim, amikor szeretek esszészerű szövegeket olvasni, nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez a könyv biztos választás volt a polcomon, amin épp dolgozni igyekszem, hogy ne kerüljenek fel olyan könyvek, amik biztosan jók, de most nem igazán olvasnám, csak akciós, meg szomorú voltam és bementem a könyvesboltba, ésatöbbi. Ehhez képest Saramago esszéregénye a vakság sokféle értelméről a sajátos és letagadhatatlanul izgalmas és vonzó portugál közegből megszólalva nem igazán az a könyv, aminek holnap nekikezdek, de nyertem a könyvet, és kifejezetten azt érzem, hogy tetszeni fog nekem. Majdegyszer, deakkornagyon.

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek
Van ez a Tolnai Ottó. A vajdasági magyar irodalom megkerülhetetlen figurája, aki a vérében neoavantgárd, és egyáltalán mindaz a szellemi frissesség, amit a hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláv művészeti kezdeményezések jelentettek. A barátaim között már van egy ilyen szállóige, hogy sok Tolnait kell olvasni ahhoz, hogy okosak legyünk, és az az igazság, hogy én néhány tíz oldalnyi szemelvényen kívül még nem igazán ismerem ezt az életművet, és úgy érzem, hogy a Szeméremékszerek sorozat lesz a kapudrog, amiben a csávó csak megy két streril pohárért, és közben megmutatja egész Palicsot, meg az embereket, meg mindent, amit a világmindenségben megmutatni érdemes. És már régóta borzolja a kedélyemet, hogy mi ez a nagyon más városleírás, ami Tolnai rövidebb bevásárlóközpontleírásánál nagyon működött velem, és most meg majd meg fogom tudni, hogy tényleg mi ez.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
A nővérem néha azt mondja egy-egy könyvre, amit én bölcsészként nagyon jónak vagy rossznak tartok, hogy ő szerette, és valamilyen volt. Ez a szöveg egy híd a nővérem típusú és a bölcsész típusú ismerőseim között, a nővéremék típusú barátaim azt mondják, hogy nagyon szép könyv, tele van lélekkel, a bölcsész típusú barátaim, meg az általunk olvasott fordítás- és könyvkritikák pedig arról értekeznek, hogy ez egy lefordíthatatlannak tűnő könyv, ami tele van nyelvi humorral (például a cím kedves alliterált t-i is ilyenek), és közben persze, bemutat nekünk néhány elképesztően érdekes barátot és az ötvenes évek Kubájának önfeledt zenés, táncos valóságát. Mindannyiuk ajánlására került ez a könyv a Szeméremékszerek mellé a karácsonyi kívánságlistámra, amin azokat a könyvek gyűjtöm, amik baromi érdekelnek, mégis mindig mást veszek meg helyettük.

10 könyvet olvastam el decemberben:

De Sade márki: Filozófia a budoárban
Mindig elmondom, hogy amúgy szeretem azokat a szépirodalmi szövegeket, amik nagyon-nagyon-nagyon bátran (vagy meredeken) nyúlnak a szexualitás témájához, ez azonban úgy igaz, hogy nem igazán olvasok ilyeneket, de amikor kötelezőként elém kerülnek, mindig lelkesen kezdek nekik, és mindig jókat relaizálok rajtuk. Ez volt a helyzet De Sade szövegével is, amiről lesz majd még szó ezen a blogon bövebben, de addig is elmondom, hogy egy nagyon jóhumorú könyv a nevelésről és a libertárius létről, sőt, a libertáriusnak nevelésről, ami, persze, tele van szexuális jelenetekkel, de itt még nincs csömörünk tőle, és nem is brutális olyan igazán. Egy nagyon könnyű szöveg Sade munkáihoz képest, és úgy érzem, olyan, amiről érdemes beszélni, nem csak azért, mert történetesen meleg a főszereplője. Várom, hogy olvashassatok majd róla, a héten írok egy beadandót a könyvről, aztán azt hiszem egy füst alatt megírom az értékelését is.

Misima Jukio: Élet eladó
(Fent már írtam róla.)

Takács Zsuzsa: Spirálfüzet
Nagyon szeretem Takács Zsuzsát, mert meg kellett küzdenem azért, hogy szeretni tudjam a verseit, csak mert nagyon szépen ír, abban a lélekkel teli és fényes regiszterben, ami tőlem nagyon távol áll. De közben meg ebben az életműben nagyon sok játék és izgalmas figyelem is van, és ezt szeretem benne elképesztően, különösen igaz ez erre az új kötetre, amelyben Takács Zsuzsa kamaszlány-hangra írt verseket. Korábban már írt egy ciklusnyit, még a rendszerváltás előtt, iskolai táborról, otthonlétről, családi, iskolai dühükről, elkeseredettségről, most pedig egy új ciklust a pandémia helyzeteiről, a két ciklust pedig kiadták együtt, Turi Lilla gyönyörű illusztrációival izgalmas és klassz kötet, lelkesen vettem meg novemberben, lelkesen olvastam, most pedig lelkesen ajánlom, jó látni, hogy egy vers lehet ilyen könnyű is, úgy is, hogy szép és pontos maradt.

Bartók Imre: A testrablók éjszakája
(Fent már írtam róla)

Péczely Dóra (szerk.): Szevasz
Nagyon fura olvasmány volt ez, és elsősorban azért, mert én nem tudtam, hogy mit várhatnék tőle. Amikor 2017-ben megkaptam Nádasdy Ádámtól az egyik Szívlapát tiszteletpéldányát, Péczely Dóra fiataloknak szánt versantológiáját, még tanultam az irodalmat, ismerkedtem a szerzői névsorral, figyeltem, kinek a megszólalása áll hozzám közelebb (nem mellesleg erre szoktam ajánlani a könyvet másoknak is), és ezt vártam picit ettől a novellaantológiától, amiben 25 kortárs, fiatalok által is érthető, a kamaszlétről, életkezdésről szóló novellák találhatóak, melyeknek egy részét már ismertem, szerettem a korábbi – kötet- – megjelenésében is. Amikor megvettem a könyvet, akkor örültem, hogy de jó, hogy van ilyen is, de az évek alatt ezeket a szerzőket már ismertem, kialakult egy ízlésem is, és így nem tudta a Szívlapát érzetét hozni, de ezt nem gondoltam végig olvasás előtt. Mert amúgy ezek a szövegek tök jó szövegek, ügyes válogatás, hiteles képet adnak arról, hogy ilyenek a kortárs novellák, és bátran ajánlom az ismerkedőknek ezt a kötetet is, de azoknak, akik ismerősek már nem biztos, hogy sokkal többet tud adni a csudijó novellák felfrissítésénél, ami persze nem kevés, csak ezt jó lett volna, ha nekem is elmondja valaki, mielőtt belekezdek.

Samuel Mago – Mágó Károly: A szerencse kovácsai – E baxt romani
Ezt az olvasát hónapok óta tologattam, de végre összeszedtem magam, újraolvastam a könyvet, majd megfogalmaztam, hogy mit tartok benne jónak, mit kevésbé, és még a folyóiratnak is elküldtem a kritikámat, talán egy héten belül, és tudom, hogy ez egy csúnya olvasói gyakorlat, de most leginkább annak örülök, ha kipipálhatok dolgokat, mert azzal szorongásokat is pipálok ki, és a szorongás az borzasztóan rossz. De a könyvről: A Mágó testvérek nem vállalnak kisebbet, minthogy a múlt századból olyan romák történetét meséljék el, amelyek pozitívak, olyan szereplők életébe adjon betekintést, akik kikovácsolták maguknak a szerencséjüket, így budapesti nagypolgári, zenész életeket, és vidéki rafináltabb karaktereket is látunk, körülöttük mind zajlik a történelem, esetenként maguk is áldozatai annak, mégsem az áldozat szerepből szólalnak meg, hanem az egymás mellett éléséből, és abból, hogy tényleg itt vannak ezek a történetek, amiket nem mondtak eddig el. Sajnáltam, hogy a könyv nincs irodalmi értelemben jól megírva, nagy reményeket fűztem hozzá, hiába tartom fontos szövegnek, tényleg nyomasztott, hogy le kell írnom, hogy nem sikerült ügyesen.

Mészöly Ágnes: Darwin-játszma
Ez de baromi idegesítően zseniális könyv volt, te jó isten. A barátaim nagyon sokat bántják ezt a kötetet, amiért sokszor kellemetlen, ahogy Mészöly imitálja a kamasznarrátort, emiatt mindig félve nézegettem a könyvet a polcomon, de most végre levettem, gondoltam olvasáshoz jó lesz, és két éjszaka, alvás helyett ki is olvastam. A könyv arról szól, hogy néhány kamasz módszeresen és válogatott eszközökkel kicsinálja az osztályfőnöküket, aki egy töketlen szerencsétlen balfasz, aki  a ki nem érdemelt tanári hatalmából intéz el dolgokat, és nem vállal felelősséget egy eldurvult osztálykirándulás miatt. És az van, hogy az én vadul tekintélyellenző énem úgy falta ezt a könyvet, ahogy csak lehetett, és, miközben tudtam, hogy szörnyű kimenetele lesz, végig empatizáltam a főhősökkel, mert geci, Kecsó megérdemli. Pszichopata vagyok – most már tudom –, de ezt a könyvet tényleg dühből tudtam végigtolni, nem érdekelt sem a nyelvi botladozása, sem bármi más. Fontos tanulság a jövő tanárainak, hogy ne legyetek szarfejek.

Zadie Smith: Sugallatok
Zadie Smithtel kapcsolatban a már ebben a posztban is sokat emlegetett barátaim azt tartják, hogy nagyon szépen ír nősorsokról, és leginkább erre a nagyon szép írásra tudott rávilágítani ez a rövid esszékötet, amit a szerző a koronavírus első félévében írt, leginkább arról, hogy mi is van most, min gondolkozik, leginkább az egyén és a közösség viszonyán a kiüresedő egyetemi kampuszok és az amerikai egészségügyi rendszer kontextusában, de keresi a szépet is, egy tulipános kiskertet, amit addig észre sem vett, vagy egy-egy mosolyt, arcot, amit eddig mindig evidensnek gondolt. Túlzás azt mondani, hogy a világ legbármilyenebb esszégyűjteménye ez, de elalvás előtt olvasni jó volt, tényleg szépen van megírva, és ismét egy rövid könyv, ami megnyitotta az utat egy szerző hatalmas, de elolvasni vágyott életútja felé. Ez a megjegyzés egyáltalán nem kötődik a könyvhöz, de minden évben meglep Molyon az Új vizeken kihívás an, hogy míg régen sok szerzőt olvastam, akiktől addig sosem, addig tavaly meg idén már válogatnom kell, amikor a teljesítéseket viszem. Zadie Smithet például így vihetem most, de aztán majd az első regényénél már nem, és aztán soha többé nem, a dolguk rendes logikája szerint.

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Most történt meg az első komoly Kertész Imre olvasás az életemben, amikor nem egy rossz olvasmányélménnyel jövök ki a szövegből, hanem olyannal, aminek értem a célját és amelynek az esztétikuma hatni tud rám – és ennek az oka abszolút a saját korábbi fejetlenségem. Egy elképesztően személyes és intim helyzet dolgozik ebben a kötetben: Kertész Imre határozottan nem szeretne apa lenni, mert úgy látja, az apaság ugyanazt a totalitárius létet működteti újra, mint Auschwitz, és ő nem akarja továbbadni az ezekkel a szerepkényszerekkel járó traumákat. Ennek a felismerése persze nem azonnali, dolgozik az a posztmodern, ami miatt Kertészt sokan olvashatatlannak tarják, a 160 oldalas regény 100. oldalánál kezd el sűrűsödni a szöveg, addig 5-10 oldalanként egy-egy kimondás felépítése és megmagyarázása történik, a századik oldaltól viszont ismét megérkezünk a szerző gyerekkorába, neveltetésének helyeire és emlékeire, közben egy férj majd egy feleség terhel és vagdalkozik, akik nem érthetik egymást, és keményebbnél keményebb állítások következnek egyre hevesebben, ösztönösebben, egyre mélyebbről. Biztosan sokáig bennem marad még a könyv, korábban is azért került a kezembe, mert sokat gondolkoztam Kertész ezen gondolatain – most meg, nyilván, úgy, hogy elolvastam az egész könyvet – mégtöbbet fogok.

Misima Jukio: Egy maszk vallomásai
Egy picit úgy élem meg, hogy év végi kellemes meglepetés ez az olvasmány, de közben nem az, mert direkt benne volt abban a négy könyvben, amit hazavittem olvasni, szóval éppen számíthattam is volna rá, de valahogy mégsem így sikerült. Misima Jukioról már volt szó a poszt elején, miután elolvastam az Élet eladót, kedvet kaptam a 2018-ban újra megjelent, és már jóideje a polcomon várakozó regényét, és ez sem okozott számomra csalódást. A szövegről még bőven lesz szó a blogon a következő értékelések egyikében, de nagy vonalakban: A második világháború körül játszódik, amikor is egy betegeskedő japán fiú majd fiatal férfi felfedezi magában a férfiakhoz való szexuális vonzódását. A könyv elképesztően szépen írja le ennek a vágynak a megszületését, majd folyamatosan követjük, ahogy ez a, névvel még nem bíró, inverzió az egész lelki életére hatással lesz. Az elbeszélő szívében szerelem lobban egy fiatal lány iránt, de az nem tud testi szerelemmé válni, a férfiakhoz, akik viszont vonzzák nem tud kötődni, egyfajta játék, álságosság így az élet az elbeszélő számára, amit meg kell tanulnia játszani. Az Élet eladóhoz hasonlóan lenyűgözően szép és figyelmes szöveg, várom már, hogy mesélhessek róla nektek.

Blogoltam is decemberben, igaz, keveset:

Csak december 15-én érkezett a novemberi summa, emellett még karácsony előtt olvashattátok a Nem akarok beleszólni lányok frissen megjelent könyvéről szóló értékelésemet, majd az évvégi hazautazásom előtt, december 27-én megmutattam még nektek, hogy melyik az a 12 könyv, amit a legjobban szerettem az elmúlt egy évben. Annak tudok örülni, hogy volt értékelés a hónapban, de már januárra több bejegyzésnek a vázlata van az asztalomon, mint amennyi decemberben kikerült, ez végsősoron ígéretes.

És most megjelenésben sem igazán bővelkedtem, noha ez egy dolgozós hónap volt:

A decemberi Humen magazinban megjelent egy interjúm Kovács Bálinttal a frissen megjelent Lehetne, hogy csak aludjunk? című kötete kapcsán, ami már online is olvasható, illetve megjelent egy ajánlóm az IGYIC MeseCentrum blogján Marabu A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután című könyvéről. Emellett írtam az Eközben Szegeden blogon arról, hogy mennyire elmagyarázhatatlan valójában a múzeum homlokzatán A közművelődésnek felirat, illetve egy homlokzat pontos, rendezett szépségét is dícsértem.

A decemberi summán azt hiszem már látszik, hogy készülök egy olyan évre, ahol végre nem a beszerzett, hanem az elolvasott könyvek lesznek a többségben, és ahol igyekszem visszafogni a vállalásaimat, remélem a blogon idén látszódni fog, hogy komolyabbak a szándékaim a decemberi teljesítményemnél, de új év, új remények, a decembernek inkább a tanulságaira kell koncentrálni.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, amiben még egy picit az évek között gondolkodunk, aztán becsapunk a tartalmak közé is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

A 12 kedvenc olvasmányom 2021-ben

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a 12 kedvenc 2021-es olvasmányomról fogok mesélni nektek, és úgy alakult, hogy ez marad az utolsó bejegyzésem az Újévig. Ma délután hazautazom abba a faluba, ahol – mint már annyiszor meséltem nektek – sokkal gyengébb a térerő, így csak január első hetében érkezik majd a decemberi summa és a 2021 tanulságait, 2022 terveit taglaló bejegyzés, aztán pedig a folyamatos és pontos tartalom, amit igyekszem komolyan ígérni. De most még 2021 van, nézzük is ezeket a szuper könyveket, amik amúgy egészen különbözőek, de visszanézve valóban kiadják: tényleg ilyen volt 2021. Nézzük is az olvasások sorrendjében!

1.) Kertész Erzsi: Éjszakai kert
Nem tudom, hogyan lehetne átadni azt, hogy ez a könyv mennyire gyönyörű és kedves. Talán úgy, ha elmesélem, hogy ebben az éjszakai kertben van valaki, aki az énekével fakasztja a rügyeket tavasszal, más pedig megvigasztalja a varjakat, mindőjüket a saját nevükön, és megígéri nekik, hogy lesz még tél. Szóval van ez az éjszakai kert, de nem ezzel kezdődik a történet. Ahhoz, hogy mindezt megtudjuk az kell, hogy eltűnjön egy pompás és gyönyörű kerti tó, és hogy Tódor és Teória, a szétszórt tobzódó és a pontos, precíz kimért detektívpáros egészen az éjszakai kertig kövesse a nyomokat. Az éjszakai kert azonban egy egészen más világ, ott a kertész segíti és kalauzolja a nyomozókat, és tényleg az van, hogy ez egy gyönyörű kaland lesz. Kertész Erzsi mesekrimijéből árad a pontos figyelem, a kedves elfogadás, a hit, hogy valójában úgy kell élnünk, hogy az jó legyen mindenféle másságnak, Zsoldos Réka illusztrációi pedig játékos misztikussággal húzza mindezt alá még rengetegszer. Tele van ez a könyv szeretettel, noha a végét én egészen máshogy írtam volna meg, bízom benne, hogy azért lett ilyen, mert lesz majd folytatás. 🙂

2.) Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Idén először olvastam ezt a könyvet, és nyilván nem meglepő, hogy helyet kapott ezen a listán. Esterházy az a szerző, aki a legtöbb barátom számára kortárs, én pedig már csak a halálában láthatom, hogy mekkora szerzője ő a kulturális életnek, éppen ezért ez a napló is most, később, de nem megkésve érkezett meg ahhoz, hogy számomra is ennyire jelentéses lehessen. EP hasnyálmirigyrákkal küzd, amíg ezt a naplót írja, és nagyon igyekszik megnézni, hogy hogyan lehet megírni ezt. Romantizálja a rákot, máskor öregedő társként tekinti, amúgy pedig valamiként csak, ami alkalmat ad az írásra. Nagyon izgalmas látni, ahogy változik az alkotó – és az egyén – viszonya a betegséghez és elmúláshoz, katartikus a tobzódó Esterházy nyelven rájönni, hogy van, ami nem viccelhető el, vagy van, hogy nincs elég ereje valakinek a tényeken túl mást lejegyezni. Szép, ahogy pályatársakról ír még egy utolsót, szép, hogy itthagy egy ilyen könyvet. Nehezen megkérdőjelezhető a könyv fontossága, ha közel akarunk kerülni ehhez a szerzőhöz, sokféle érzet kavarog az emberben olvasás közben, de mind jó.

3.) Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
Llossa az egyik legjobb dolog, ami idén történt velem, ugyanis tőle sem olvastam még korábban, most viszont több szöveghez is volt szerencsém. Mario Vargas Llosa a spanyol nyelvű irodalomnak egy nagy alakja, aki egy nagyon erotikus világról ír, kegyetlenül teszi mindezt, mégis, az egész elképesztően szórakoztató, légies, és nem spórolja meg az alkotói munkát sem. A Ki ölte meg Palomino Molerót? egy nyomozástörténet egy szexustól bűzlő perui katonai állomás közelében, ahová Palomino a szerelme miatt jelentkezett. A katonaság belső köreiig nyúló nyomozást egy dörzsölt, nyugdíj előtt álló nyomozó és egy próbálkozó rendőr vezeti, mellettük megismerjük a dél-amerikai világ egészét, a latin-amerikai zenés, alkoholmámoros kocsmákat, kuplerájokat, amelyből Palomino Moleró a maga tisztaságával emelkedik ki és ítéltetik brutális halálra. Az egyszerű és bájos történet attól válik kiemelkedővé, hogy gyönyörűen van megírva, minden mondata hangulatot, bájt, a világról való bölcsességet sugároz, de nem pátosszal, hanem humorral, ami egészen pontosan a legjobb dolog.

4.) Charlie Mackensy: A Kisfiú a Vakond, a Róka és a Ló
Ez a könyv a polcom legkedvesebb része. Az, amire nem is gondoltam, hogy szükségem van, amíg meg nem láttam egy könyvesboltban, hogy létezik. A gyönyörű kötet karcolt rajzokat, és hozzájuk kapcsolódó elképesztően kedves mondatokat tartalmaz, amely összeáll ugyan egy nem szorosan fogott történetté, mégis, inkább magukban vannak. Az elnagyolt történetű könyv arról szól, hogy egy elveszett kisfiú találkozik egy vakonddal, aki elég szétszórt, de nagyon tud szeretni, majd egy rókával, aki kapott már sebeket, majd egy lóval, aki nagyon bölcs, és ezek a karakterek együtt mennek az életbe. A könyvtárgy fél óra alatt befogadható, számomra rengeteg szeretetet ad minden újraolvasással, ráadásul azzal, hogy hézagosak a történetek és hogy tipizált szereplőkkel dolgozik, bármikor fogsz tudni kötődni. Ezzel együtt is ez nem az a könyv, amit vakon adnék mindenkinek, de mindenkinek őszintén ajánlom, hogy nézzen bele a könyvesboltba, és ha van egy kellemes kezdeti kémiája a könyvvel, biztosan nem fog benne csalódni.

5.) Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Imola 2019-ben talált rá a blogra, amikor egy summában írtam a Lakása van bennem című verseskötetéről, és azóta is figyel, de úgy érzem, hogy 2021 volt az év, amikor igazán megismerkedtünk, és külön öröm, hogy ennek a szuper könyv kapcsán történt ez meg. A Holtak aranya, holtak ezüstje ugyanis egy nagyon menő vállalás mindennek a határán. Prózaverseket és hozzá készített illusztrációkat tartalmaz, amelyeknek központi problémái a lengyel mondavilágból erednek, de a kötetet nem az mozgatja, hogy mennyiben más ez a népi hagyomány, hanem valahogy az egyetemes emberi részvét felől közelít az alakokhoz, idegenségekről, vágyakról, és elanyátlanodásról beszél. Amikor Imola a szintén csodálatos szegedi Tricikli fesztiválra jött, készíthettem vele interjút, később pedig egy kritikában is megírtam, miért tartom fontosnak, hogy úgy beszéljünk a mondákról, ahogy ez a könyv teszi (azt nem írtam le, de például azért, mert ugyanezt kutatom a cigány mesék kapcsán), és az egésznek lehetne az a giccsesnek ható, ámde nagyon őszinte tanulsága, hogy több ilyen zseniális és kedves Imolára lenne szüksége ennek a nyilvánosságnak, szóval megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk róla egy ilyen bejegyzésben.

6.) Marina Abramovic: Aki átment a falon
Szeretem Marina Abramovicot, de nem volt teljes, módszeresen utánajárt képem arról korábban, hogy ki is ő, csak a nyers eredetisége kapott meg. Ez a könyv pedig róla szól, idén jelent meg, és hamar el is olvastam, hiszen arról vall, hogy ha a jugoszláv partizánokról úgy tartják, át tudnak menni a falon, akkor a két jugoszláv partizán gyermekeként Marina tényleg át tud menni bármilyen falon. A performanszművész ebben a szinte klasszikus önéletírásban azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki az a művészeti és világnézeti program, ami mentén meghatározza magát, beszél a belgrádi egyetemi életről, ahol felfedezte, hogy az ő üzenetei a hagyományos képzőművészetnek a keretein túl van, beszél a társakról, akikkel a művészetében és az életében osztoznak, és közben tárlatszerűen körbevezet minket az életmű nagy alkotásain, és azoknak a nagy tanulságain, hogy mit tanult például az ausztrál sivatagban, mit a buddhista szerzetesek között, és mit egy amszterdami illegális lakásfoglalóval beszélgetve. Elképesztően inspiráló szöveg, szintén egy klisés lezárás, de segített felfedezni és jobban megérteni, mi is bennem ez a neoavantgárd utáni vágy, és közben egy idolt mutatott, olyat, aki úgy él, mintha a Charlie az Egy különc srác feljegyzéseiben mindig a híd előtt állna a platón, és mindig azt érezné, hogy nincsenek határai.

7.) Ali Smith: Ősz
Ali Smith mindig csodálatos, és noha, a Hogy lehetnél mindkettő egy egyértelműen kerekebb és ügyesebb regény, nekem mégis az Ősz lett a nagy Ali Smith élményem. Először is, mert ez a nő gyönyörűen ír. Versszerűen, sokkal nagyobb eszközkészletével használja a nyelvet, és közben mindenkori válsághelyzetekről vall. Az Ősz a szerző Brexitet feldolgozó sorozatának első darabja, amiben egy művészettörténész újra rátalál idős szomszédjára, akivel gyermekkorában az egyetemes műveltség legapróbb dolgairól és a gyerekkor mindennapjairól egyaránt tudott beszélgetni. Közben a főhős anyát besorsolják egy műsorba, ahol antikvitásokat és lomokat kell megkülönböztetni, a főszereplő napjai a készülő anyja, a kómában fekvő barát és a postahivatal között telik, ahol a valóra vállt bürokrácia mellett lehetetlennek tűnik elintézni egy egyszerű útlevéligénylést. És ezek a szálak valahogy, bár helyenként didaktikusan, de elképesztően gyönyörűen olvadnak össze, egy ponton sírtam is, és nem a meghatottságtól (nem is olyan részen történt), hanem attól, hogy mennyire jó és okos ez a könyv. Hát, így.

8.) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Amennyire nehezen indult számomra ez a regény, annyira lett fontos, mióta olvastam. Nagyon sok dolgom van az otthonnal és az otthonossággal mint érzéssel és mint filozófiai tartalommal, és ez a regény ezzel az érzettel dolgozik egy szeretettel teli introvertált ifjúsági fantasy keretében. A történet főhőse egy középkorú, szürke nevelőotthon-ellenőr, akit egy nagyon fontos és nagyon titkos küldetésre küldenek egészen a világ végére. Az itt található árvaházban olyan gyerekek vannak, akiket nehéz csak gyerekeknek látni: egy alakváltó, egy sárkánymadár, egy gnómlány, egy ki tudja mi és egy erdei tündér mellett a még csak hatéves antikrisztus is e falak között nevelődik, Linusnak ellenőrként pedig le kell győznie mindenféle szorongását és vaskalaposságát, és jelentést kell írnia arról, hogy rendben vannak-e ezen a kis szigeten a gyerekek dolgai. Ez a könyv nagyon-nagyon-nagyon szeret engem, meg téged, meg bárkit, és bár azt gondolom, hogy lehetne belőle húzni, minden mondata ölel.

9.) Sally Rooney: Hová lettél szép világ
Nem kell eltelnie úgy ennek a posztnak, hogy ne legyen szó Sally Rooneyról, és ennek szívből tudok örülni. Merthogy mindig vannak félelmeim, amikor egy ennyire szeretett szerző új regényét várom, pláne, hogy Rooney két korábbi regénye elég hasonlóan alakult, és harmadszor unalmas lett volna, ha nem tud megújulni. De szerencsére megújult, és közben erősen ismerős is maradt, ami a legjobb kombináció, amit csak egy aranyhaltól kérhetek. Ebben a regényben ugyanabban az érzelmi sivárságban és egzisztenciális tehetetlenségben vagyunk, mint a korábbi regényekben, de a szereplők már felnőttek, kiérlelt személyiségük és világképük van, sokkal nagyobb perspektívából látnak rá ugyanarra az értelmetlenségre. Két barátnőt látunk alakuló párkapcsolat közben. Egyikük mindig is szerelmes volt a fiúba, aki mellett most, úgy tűnik, kiköt majd, másikuk vidékre száműzte magát, és egy ott megismert idegennel alakít ki kapcsolatot. Egy-egy szálon követjük a lányok történetét, majd e-mailben értekeznek arról, mi mindenről gondolkodnak mindez kapcsán, és ettől lesz eltérő dinamikája ennek a regénynek. Van ideje az olvasónak ahhoz, hogy részt vegyen a levélváltásokban, és azon át gondolkozzon családi, személyes vagy épp globális kérdésekről , és teheti mindezt a magányos levélíró őszinteségével, érzelmi sivárságával, ahogy Sally Rooneytól tanultuk. Deszerettem.

10.) Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
Tudtam, hogy Ákos verseskötete jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire letaglóz majd a kötetnek az őszintesége. Ákos arról írt ebben a kötetben, hogy a térhasználatát mennyire meghatározza az, hogy mozgáskorlátozottként él. Hogy egyetlen lépcső, vagy rosszul megépített emelkedő is meg tudja keseríteni a mindennapokat, vagy hogy a közöny nem a legrosszabb viselkedés, amivel egy mozgáskorlátozotthoz viszonyulhat a közege. És az a legmenőbb ebben a kötetben számomra, hogy egyszerűen csak kimondja ezeket a dolgokat. Persze, szorongat olvasni, hogy hogy a fenébe lehet ilyen alkalmatlan a körülöttünk lévő világ, meg hogy miért nem építenek meg jól lifteket, rámpákat, korlátokat, de ezek azért lesznek dühítőek, mert a kötet által mutatott tükör pontos, nem vádol, nem áldozati pozícióból van, csak tudja, hogy lehetne jobban, és a versek pontosságával mindezt elmondhatóvá teszi. A kötet borítója és az illusztrációk pedig bescanelt húsdarabok, minden gesztusában a rajongója vagyok.

11.) Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
Azzal viccelődünk egy barátommal, akivel elolvastattam ezt a könyvet, hogy ez egy elbeszélő költemény, és bár értem, hogy ez nem a világ legnagyobb vicce, valójában fura, hogy Arany János után még értelmezhető bármi ebben a műfajban, pláne, hogy valójában itt tényleg nem állunk távol a valóságtól. A szöveg abszolút a líra és az epika határán mozog valahol, egy történetet mesél el, de a poétika eszközeivel, ráadásul, mintegy metaforarendszerként a felnövés történetét egyfajta indiánná válás történetként meséli el az indiánság kellékeivel, bölénnyel, természettel, őszinteséggel, csenddel. Itt most egy olyan könyvről van szó, ami úgy került elém, hogy kötelező volt egy szemináriumon, de az első pillanattól megkapott, hogy ezek az egymást folytató, egy felnövés történetét kiadó versek elképesztően pontosak. A nyolcvanas években járunk panelben és a nyugdíjas nagyszülők kertjében, próbáljuk megérteni a szülők válását, az iskola után egyedül maradás magányát, a fiúk játékait, az első szerelmet, és közben indiánok leszünk Kelet-Európában. Két regény szól még Csendes Tollról, de ott nem szerzői alteregóként, hanem főhősként látjuk, várom, hogy olvassam őket.

12.) Misima Jukio: Élet eladó
Misima Jukio a japán szépirodalom és a XX. századi japán történelem egyik fontos alakja, és reményeim szerint bőven lesz még szó róla a blogon, mert ez volt az első olvasásom a szerzőtől, és ez elképesztően lenyűgözött. A szerző két fontos témája az öngyilkosság és a homoszexualitás, jelen kötet az előbbivel foglalkozik, a huszonéves főhőse belátja, hogy nincs értelme az életének, így akár el is adhatja azt, és felad egy hirdetést, amire jelentkeznek megbízók. Imádom az egész felvetést is, hogy ugyanaz a kérdése, mint Janne Teller Semmijének, és ugyanolyan abszurd irányokat vesz fel, és hogy közben valóban nagyon laza és vicces marad. Maffia és állami titkosszolgálati dolgok keresztezik egymást mágiával és mentális betegségekkel, ami egy szuperizgalmas nihillista szöveget teremt, úgy virágzik benne az abszurd mágikus realizmus, hogy a szerzőt tiszteletbeli kelet-európaivá kellene fogadnunk. Nem volt nagy meglepetés, azt vártam, hogy nagyon jó lesz, de nagyon örömteli, hogy ennyire jól jó lett.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben és ebben az évben. Ha szeretnétek mesélni a ti kedvenc idei olvasásotokról, szívesen olvasnék róla, remélem ti is szerencsésnek érzitek az éveteketet – legalább – az olvasások szempontjából.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

A mai bejegyzéssel pedig búcsúzom ettől az évtől, és igyekszem az év elején érkezni a maradék összegzéssel és sok-sok értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni

Halihó,

tudom, hogy a mai könyvtől hangos minden, de nem utálom, hogy így van, sőt, noha voltak az olvasást megelőzően félelmeim a könyvvel kapcsolatban, kifejezetten örülök annak, hogy sokan mondanak jókat erről a könyvről. Azért örülök ennek, mert bírom ezt a három nőt, akik a karantén alatt befutottak azzal, hogy valami elképesztően vicces dolgot csinálnak: az Instagramon nagyítják fel a mindennapi megmondásainkat és tanácsainkat, mióta pedig nyilvános, hogy ők regényt írnak (amit nem szeretnek regénynek nevezni), elképesztően vártam. Szóval vannak ők, írtak valamit, valami regényszerűt, és örömömre, jó volt olvasni, noha értem miért zárkóznak el a regény fogalmától.

A Nem akarok beleszólni tényleg az egyik legügyesebben felépített brandé vált ma az interneten, melynek nagyon frissítő foltjaként érkezett meg ez a könyv Innen szép nyerni alcímmel. A könyv egyrészt nagyon szervesen használja fel a lányok néhány perces Instagram videóinak a hangulatát, azzal, hogy itt is vicces, kedves karaktereket építenek fel, akik azért a vígjátékok kliséi között mozognak, szerethetőek és azonosulhatóak, másrészt, a könyv regényszerűségével óhatatlanul túllép ezeken a kereteken, nagy narratívákat és személyiségfejlődéseket kíván mozgatni, látjuk majd, mennyire sikeresen.

A szereplők rögtön egy igazi Nem akarok beleszólni helyzetben találják magukat, három nővér hazautazik Budapestről a legkisebbikük esküvőjére, ahol szembetalálják magukat a vidék-város, szülő-gyerek ellentétekkel, valamint egy különböző életvezetési döntések miatt végtelenül összetett konfliktusmátrixszal, amelyből tényleg lehetetlennek tűnik nyertesen kiszállni. És miközben mi olvasóként egyre közelebb kerülünk ehhez a karakterekhez, tényleg az van, amit Szvoren Edina mindig mondd, amikor a sötétnek vélt történeteiről kérdezik, itt is beláthatjuk: ilyenek tényleg minden családban vannak.

Mert miközben az egész könyv a maga didaxisával (erről majd később) egy nagyon szerethető, olvasmányos, kedves történetet zár magába, a szerzők a könyv bejelentésekor azonnal elugranak az íróság és a regény kategóriái elől, és ez egy nagyon jól felismert és ügyesen vállalt helyzet. A könyv legfőbb erénye, hogy meg van írva, jól, olvashatóan, nyilvánvalóan nem tör nagy irodalmi kreditekre, nem a például Szvorent olvasók az elsődleges közösségük (bár nem csalódik egyik átolvasó sem). Ahogy az Instagram oldalnak, úgy ennek a könyvnek is az a szerencséje, hogy baromira képbe van magával, és így tud egy kellemes, laza szöveg lenni. Fontos dolgokról beszél és gondolkodik ez az érzékeny szöveg (igen, ezekről is lesz még szó később), és közben tényleg szellemes tud maradni, és tud nem több lenni ennél.

A kötet történetét egy vidéki polgármester feleségének a lányaihoz való viszonya szervezi. Az anyát évtizedek óta bántja, hogy a saját legbelső elvárásai ellenére nem sikerült egy fiút sem szülne, és ez alapjaiban meghatározza a gyerekeivel szembeni karcos maximalizmusát, illetve a gyermekei kötődési nehézségeit is. Noha az elbeszélés központjában a három lány áll, az ő életüket, az ő működésüket követjük, mégis az anyával való probléma válik a szöveg fő fókuszává, olvasóként elsősorban ennek a problémának a megoldását várjuk, ez a kérdés jelenti a legnagyobb feszültséget.

Három jól ismert, a sitcomok struktúrájából kölcsönzött karakter látunk (Épp ma tanultunk a szituációs komédiákról az egyetemen, szóval bocsi a sok ilyen példáért, bár tényleg azt értem, hogy megvilágítóak.): Dorkát, aki anya, de amúgy, amikor nem anya, akkor diplomás nő, aki több nyelven beszél, ám az elmúlt néhány évben őt szinte csak anyaszerepben látjuk; Nusit, aki leszbikus, egy olvasott divatlap főszerkesztője, és akinek magánélete teljesen romokban; és Borit, aki épp a boldogító igent kívánja kimondani egy férfinak, aki mellett még az is lehet, hogy nem terem valami sok boldogság.

Ahogy a sitkomokban, úgy ebben a regényben is az a történet tétje, hogy a szereplők hogyan viszonyulnak ahhoz a normához, amit számukra felállítanak, mennyire képesek elütni, vagy kigúnyolni azt. Miközben mindhármuk életében béklyót jelentenek a norma olyan elvárásai, mint az anyaságban való kiteljesedés vagy épp a boldog házasélet megteremtése, a történet attól lesz egyre mélyebb, viccesebb és szürreálisabb, ahogy (nyilván Freud után ez sem nagy állítás) ezek a korlátok egyre jobban szabadulnak fel, akár rögtön azzal, hogy ezek a gátak kinevethetővé vállnak.

Dorka a tökéletesnek tűnő háromgyerekes családjában, úgy érzi, lassan kiüresedik, mert alig vállal bármi mást az anyaszerepen kívül. Odaadó anya volt, de most nem tud menekülni az elkényeztetett gyermekeinek a fogságából, miközben férje kapcsolaton kívül keresi a kielégülést. Úgy érzi, meg kell keresnie a helyét, miközben bellülről égeti a társadalmi elvárás:

Egy anyának megvan a helye.

Bori házassága szinte ideálisnak tűnik, a lány egy korábbi bántalmazó kapcsolatából felépülve áll most az oltár elé, és miközben látszólag minden rendben van, hamar kiderül, hogy nem a férj nemtörődömsége a legnagyobb probléma, miközben már önmagában is:

Egy tespedő férjnél minden más szórakoztatóbb.

És – nem tudom, hogy valóban igaz-e, vagy csak a személyes figyelmem terelte erre, de – számomra egyértelműen Nusi karaktere volt a legkidolgozottabb, talán éppen azért, mert az ő élete áll a legtávolabb az anya által elképzelt konzervatív heteroszexuális nősorstól. Nusit a szülei tizenhat évesen Budapestre küldik, hogy ne legyen szem előtt, és hamar beilleszkedik a „Madách téren nevelkedő filmes, zenész, dizájner, önjelölt celeb meleg közeg”-be. Látszólag, ahogy arra maga is reflektál, a vidékről magukat felküzdő meleg karakterek kliséje mentén alakul az élete, a családjáról való gondolkodásában ez a kívülállóság cinizmust és erősen mutatott közönyösségben jelenik meg, Dorkával kapcsolatban például így beszél a terápián:

Szerintem nem használja ki a tehetségét, mert állandóan szül, meg gyerekezik, szerinte meg én egy konformista picsa vagyok, akinek sosem lesz normális családja.

Ezzel együtt is Nusi egy jól felépített karcos és érző karakter, aki talán most először szerelmes igazán, mégpedig Laurába, ugyanakkor Laura előtt szégyelli a saját családját, anyját, vidéki, konzervatív származását, a kispolgáriság minden tobzódó gesztusát.

Ez az Innen szép nyerni alcímű regény kiinduló helyzete, és sokáig csak ennek a helyzetnek a felvázolása történik a vidéki lakodalom és a, mindegy véletlenül, családi nyaralássá váló nászút alatt. Mindezt követően jól kitalált, humoros és mély jelenetek mentén építkezik tovább a regény egészen egy nagyon katartikus, vicces és elkerülhetetlen tetőpontig és az elnagyolt megoldásig, megoldásokig. A regény olyan értékek mellett tesz eközben mindenféle álságosság nélkül hitet, mint a mentális egészség, az őszinte és tiszta kommunikáció, az önelfogadás vagy az egyenlőség, és miközben tényleg azt gondolom, hogy ezek jól működnek ebben a regényben, valahogy kevésnek is bizonyulnak, és ezt megpróbálom elmagyarázni.

Szóval, azokat, akiknek viszketésük van ezektől a lányoktól, teljesen megértem. Néhány perces Instragram videóból építkeznek, kénytelenek elnagyoltak, leegyszerűsítőek lenni, és sok szempontból ez a regény is ilyenre sikerült. A vázlatos karakterek minden problémájára az ad segítséget, hogy elmennek pszichológushoz, és ezek a problémák néhány ülés alatt megoldódni látszanak, aminek a valóságmagja kérdéses úgy is, hogy nem akarom megkérdőjelezni a pszichológiát, sőt, kifejezetten támogatom, hogy mindenki járjon pszichológushoz. Ezzel együtt persze azt is gondolom, hogy nem a megoldásánál kezd el ez a könyv elnagyolt lenni, tényleg az egész történet az, és itt utalnék vissza arra, hogy a lányok elugranak az íróság ás a regénylét fogalmaitól.

A Nem akarok beleszólni egy jó könyv a saját keretei szerint. Szerethető, és jól felismerhető karakterek vannak benne, olyanok, akik működnek elmélyítés nélkül, hiszen mi mind ismerünk – úgymond – ilyeneket, értjük ezt a fajta létezést, éppen ez működteti a lányok Instagram oldalát is. És közben pozitív, hogy a regényben szereplő lányok nem hagyják annyiban, ha húzogatják a hajukat, a benne szereplő nők pedig tudnak nevetni, mert tudják:

Ha valami könnyű olvasmányra vágysz, ami amúgy azért felelősséggel gondolkodik a világról, akkor erre a könyvre van szükséged, mert ez egy jó könyv, tele jó jelenetekkel, olyan, mint egy Szex és New York rész, aminél tudod, hogy képtelenség, hogy bármilyen értelemben is valóságos legyen, de végig hiteles marad a megéléseiben és a szabályaiban, tud szórakoztatni, és nem esik ki  a pozíciójából. Egy jó olvasást jelent ez a könyv, és örülök, hogy csak ennyit akart adni nekem, mert kínos lett volna bármi más, ebben viszont tényleg szuper volt.

Kedvenc részem: A lányok egy ponton az anyjukat kezdik el játszani egymásnak, és az egy elképesztően vicces jelenet, amiben jól áll össze mindaz, amiben itt szó van. Az Innen szép nyerni rengeteg mindent tud jelenteni, így például azt is, hogy a három lánynak újra meg kell találnia a szövetséget, és az a pillanat ennek az olvasatnak a csúcspontja.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szemeznek ezzel a könyvvel, azoknak, akik utolsó pillanatban valami csajos ajándékot adnának olyannak, aki szereti a lányokat, vagy olyannak, aki nem nagyon szokott olvasni, de jó a humora, azoknak, akik olvasnának egy olyan könnyű karácsonyi történetet, amiben nincs karácsony, de sok nevetés, elfogadás és szeretet van, és persze, mindenkinek, aki kedvet kapott a könyv elolvasásához.

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
Innen szép nyerni
Helikon, 2021
239 oldal
Így olvastam: Három kisebb 1-2 órás esti pihenős alkalommal. Könnyű, kényelmes a nyelve, nem feltűnően, de egy picit nagyobb fontokkal dolgozik a könyv, így szintén könnyebb haladni vele. Tényleg egy kellemes, pihentető olvasmány.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre tudtam nektek is mesélni erről a könyvről.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz vagy volt olyan gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Idén lehet, hogy már csak összefoglalósabb bejegyzések várhatóak, 2021 kedvencei, 2021 tanulságai, decemberi summa, de jövőre szeretnék vadabb értékelésekkel telibb hónapokat majd. Ami biztos, hogy rövidesen érkezem majd ezekkel a bejegyzésekkel, aztán pedig új év, új fogadalmak. Addig pedig, tudjátok:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Novemberi summa

Sziasztok,

tudom, tudom, tizenötödike van, ráadásul 30 napja nem volt bejegyzés, deszóval: most van, és az istennek az áldásából van most. A november nagyon zsúfolt volt, decemberre lebetegedtem, de most összeszedtem magam, és mivel a beköszönést írom meg mindig utoljára, látom, hogy két átolvasás után ez a bejegyzés már kész is lesz, szóval, hölgyek, urak, ez a novemberi summa, amiben arról a 12 könyvről mesélek nektek, amit beszereztem, és arról a hatról, amelyet elolvastam, nézzük is őket bővebben:

12 könyvet sikerült beszereznem ebben a hónapban:

Max Porter: Lanny
Max Potternek nagyon megragadó volt az előző könyve, A bánat egy tollas állat. Nagyon lírai, személyes szöveg volt az a gyászról, két fiúról és egy apáról, akik nem tudják, hogyan gyászolják az édesanyjukat, feleségüket, és egyáltalán, hogy hogyan éljenek tovább. Mondatok, versek, rövid bekezdések követték egymást az apáról, a hollótól, a gyermekektől vagy az anya emlékétől, tényleg megkapott. Ősszel jelent meg a szerző új könyve, legalább kétszer olyan vastag, mint az előző, sűrűbben szedett is, azt hittem gyorsan és pihentetően el tudom olvasni a beszerzés után, de nem így alakult. A Lanny egy kedvesnek ígérkező történet egy kislányról, aki nemrég került a kisvárosba, és egy kísértetről, akitől a gyerekek a környéken évszázadok óta félnek. Csak néhány mondat erejéig belekapva is érződik, hogy ez a regény is nagyon szépen gördül majd egy nagyon váratlan nyelven, várom, hogy olvassam.

Szilasi László: Tavaszi hadjárat
Szilasi új könyvét is sikerült beszereznem, ami nagyon izgalmas dolgokat ígér, bár lehet, hogy nem én vagyok az ideális olvasója, de közben meg mégis bízom benne. Két szorosan-kevésbé szorosan összefüggő történetet mesél el, az egyik az utolsó Rodosdóban maradt magyarokról, akiknek talán csak Mikes Kelemen levelei jelentik az utolsó kötődést az anyaországhoz, a másik pedig a kiegyezés utáni Tiszaszabályozás története sok szerelmes emberen keresztül. Ha minden igaz, a nemzet fogalma áll majd a könyv középpontjában, és nagyon várom azt, hogy mit tud kezdeni ezzel.

Zadie Smith: Sugallatok
A szerző nagyon finoman fogalmaz, amikor Sugallatok címet adja a kötetének, valójában 2020-ban írt esszékről van szó, amelyek abból a traumából születnek, hogy fél év alatt egy vírus felszámolja a világ addig ismert működését. A világhírű szépíró azt teszi, ami számára adott, művelődéstörténeti fogódzókat keres, tudósít az egyének személyes megéléseiből, és teszi mindezt a le nem zártság gesztusával, a bennelevésből, amikor még nem látszik, milyen válaszok lesznek adottak az egyén és a globalizmus számára. Az érzékeny író pontos és érdekes könyveként beszélnek erről a barátaim, picit szégyellem, hogy még nem olvastam bele az író munkáiba, így bízom benne, hogy ez a vékony könyv jó betekintést ad a szerző általuk is sokszor dicsért figyelméről.

Bökös Borbála: Szmirkó
Ez a könyv egy antikváriumban bukkant rám, és nagyon szükségem volt abban a pillanatban rá. Először is azért, mert nagyon szép. Egy ifjúsági fantasy, ami a szeretetről és a figyelemről szól egy félvér varázstalan tündér-ember kamaszsrácon keresztül. A fiú gyerekkora óta várja vissza az édesapját az emberek világából, és egyszer csak úgy dönt, elindul felkeresni, azonban varázstalansága és különc születettsége megnehezíti azt, hogy távozhasson a varázsvilágból. Nagyjából, de itt most nagyon spoilermentesen fogalmaztam. Nagyon jó ebben a könyvben, hogy elképesztően szép, mint megjelenésében, mint történetében. Az ifjúsági fantasyknak arról a típusáról van szó ennek a regénynek a kapcsán is, ahol a szeretet mindig győz, de ez nem véletlenszerűen épül fel, tényleg klassz, jól megírt, kedves regény, ami azonban egy picit közelít Lázár Ervin mesevilágának debilizációjához (főleg azt értem alatta, amilyen neveket használ a két szerző), ami tudom, hogy sokaknak tetszik (szerencsére többen közülük kiváló barátom is), de nekem nagyon nem, és ez ki tudott dobni néha az olvasásból, de ezzel együtt is, egy kedves, aranyos, jól felépített varázsvilággal dolgozó szöveg ez, amit bátran merek ajánlani, és amire tényleg szükségem volt a kötelezők után.

Bódis Krisztina: Carlo Párizsban
Volt egy nagy leárazás a Pagonynál, a fennmaradó könyveket így onnan szereztem be. Carlo egy cigány srác története, aki itt él a jelenkor Magyarországán,épp fát kell lopnia a családjának, de a rendőrök elkapják. Párizs egy gettó, ami ezt a nevet kapta, van mellette egy nagy villanyoszlop, ami akár az Eiffel-torony is lehetne. Carlónak és barátjának a foci lehet az egyetlen esélye a kitörésre, de lehet, hogy ez a rendőrségi ügy alapból elvágja a fiút bármiféle lehetőségtől. Bódis Kriszta figyelmes szerző és ismeri ezt a világot, nagyon várom, hogy olvassam ezt a könyvet, és kitaláljam, hogy hogyan írhatnék róla, meg a még néhány roma ifjúságiról.

Erdős István: Rajkó

Például a Rajkóról is szeretnék majd, ami szintén egy roma ifjúsági, ami az 1920-as évekbe kalauzolja el az olvasóit. A haramiák megtámadnak egy nemesi családot, az előlük elmenekülő kisfiút pedig vándorcigányok fogadják be, ahol egyként nő fel a többi gyerek között, elsajátítja a vándorló közösség saját babonás hagyományait, ő maga is zenélni tanul, barátokra talál ezáltal, és megtanulja a szabad élet néha kemény világának működését. Van bennem félelem ezzel a könyvvel kapcsolatban, de a lelkesedés az erősebb itt is.

Mán-Várhegyi Réka: A szupermenők
Ha már zene, akkor itt egy másik ifjúsági regény, ami zenével kísérletezik, egészen pontosan egy középiskolai lánybandával. A naplóregény írója egy lány, aki a szülei válása miatt most másik iskolába kényszerül járni, ahol sokáig nem tud beilleszkedni. Oké, tudjuk, a szokásos, csakhogy Mán-Várhegyi nagyon jól ír szépirodalmat, meg nagyon állat, ahogy világot épít, és kíváncsian várom, mi történik majd ebben az ifjúsági regényében.

Péczely Dóra (szerk.): Szevasz
Péczely Dóra szeret antológiákat szerkeszteni, de ebben nyilván nincs sok új információ. Azt hiszem az is van ezekkel a kötetekkel, hogy egyrészt fontos űrt, űröket töltenek be azzal, fiataloknak mutat igényes irodalmat, másrészt pedig tényleg jó olvasni őket, noha (az antológia műfaj ellenzőinek visszatérő érveivel egyetértve) nyilván hullámzóak a bennük megjelent szövegek minősége, pláne, hogy nyilván sok-sok szöveg tök különböző olvasókat várhat, szólíthat meg. A Szevasz már nem versekkel, hanem novellákkal jön, a korábbi könyvek 150, 160 verséhez képest itt 25 novellát kellett megtalálni, amelyek egyszerre jók és egyszerre világosan érthetőek a kamasz olvasók számára is, és a 25 szöveg sokkal egyenletesebb, stabilabb minőséget tudott hozni, mint a korábbi antológiák (Már csak a kis számok törvénye szerint is, amiről amúgy nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán). A fura dolog a könyvvel és az olvasásával kapcsolatban, hogy rájöttem, én a tipikus novellákat szeretem jobban, amikor valakivel történik valami, és ez fontos változást eredményez, talán ebben a műfajban lelkesítenek a legkevésbé az öncélúbb (művészibb?) vagy végtelenebb szövegek.
+1 gondolat, és ez lehet, hogy tök butaság is, de én lehet, hogy nyitottam volna a fantasy irodalom felé is valamennyire, Moskát Anita, Sepsi László vagy Veres Attila 1-1 novellája lehetett volna üde színfolt ezek között, és megírtságukban sem maradtak volna el a bekerültekből. +mégegy: Tudom, butaság szerzőket sorolni meg számonkérni, de Molnár T. Eszter Számozottak című kötete szerintem a legerősebb kortárs novelláskötet, amit olvastam és nem a klasszikus novellaírók (Bodor Ádám, Szvoren Edina) kötetei közül valóak, sajnáltam, hogy ő pont kimaradt ebből, valószínűleg véletlenül.

Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk?
Kovács Bálint kulturális újságíróval a decemberi Humen magazinban készítettem interjút, nagyrészt a szerzővé válás folyamatáról volt szó jelen megjelent első novelláskötete kapcsán, amelybe vannak LMBT+ szereplők is, de beszélgettünk egyáltalán a kulturális világ hazai krízishelyzeteiről, vagy épp a magány és az vágyakozás világtapasztalatáról is. Szerintem egy egész jól sikerült interjú lett, és a könyvvel kapcsolatban is ez a véleményem, különösen, hogy egy első könyvről van szó (Oké, Kovács Bálint írt már riportkönyvet a #metoo mozgalom kapcsán, de ez az első szépirodalmi könyv). Azt hiszem egy tudatosabb nyelvválasztás szerencsésebb lehetett volna a kötettel kapcsolatban, parttalanul hosszúak sokszor a mondatok, de ez nem tudatos szerzői allűr, vagy üzenettel bíró gesztus (Pedig érdekes kérdés az, hogy mit lehet hosszú mondatokban megírni, Krasznahorkai itt talán klisés példa, de közben tényleg nagyon találó), és lehet, hogy mérsékletesebben érdemes bánni a hasonlatokkal meg a jelzőkkel, azokat jobban rendezni, de ezek tényleg elsőkönyves hibák, amikből egyrészt a szerző kijön majd, másrészt ismeri az ilyet a szépirodalomolvasó, érti, elnézi. A vágyakozásra épült karakterek pedig tényleg jól fűzik egésszé a kötetet.

Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere
Végre a polcomon van ez a kiváló verseskötet, amiből már sok-sok részletet olvastam korábban. Kvázi az egész könyv egy hosszú vers, kitakart részletekkel egy apokaliptikus valóság után, ahol a nyelvnek már nem a jelölés a fő funkciója, hanem a hangzás és az esztétika, a minél nagystílűbb, de még nem önkényes képek. Nagyon szeretem Szabó Marcell tobzódását, túlzás, hogy értem, de visz magával, sokszori olvasással. Azt hittem novemberben lesz időm elolvasni, de, ugye, az a baj, hogy mindig azt hisszük, hogy van időnk.

Olga Tokarczuk: Az elveszett lélek
Ezzel együtt két könyvét olvastam a lengyel Nobel-díjas írónak, mégis az van bennem, hogy elképesztően szeretem a világát és az érzékenységét. Az Őskor és más idők egy fantasztikus történet volt a háborúról tudósítani próbáló térből, ahol minden megszólalásnak ideje és fontossága van (a falu végi bolond asszony megélése abszolút kedvenc ebben), ez pedig egy rövid könyv, néhány oldalnyi illusztráció, alig több, mint másfél oldalnyi mese, ami arról szól, hogy az ember a nagy rohanásban el tudja hagyni a lelkét, és oké, ez majdnem giccses, de Tokarczuk nem giccses, tudja, hogy hol kell nem giccsesnek lenni, és szép, ahogy ezt a történetet az egészet a könyvtárgy is újratermeli. Ahhoz képest, hogy másfél oldalas, nyilván ez egy drága könyvtárgy, de szerettem volna, hogy nekem meglegyen, és hát, meglett.

Takács Zsuzsa: Spirálfüzet
Takács Zsuzsa, áldassék a neve, milyen csodálatos megint. Ebben a könyvében korábbi és frissen írt versek szerepelnek, melyek kamasz lány hangon vallanak a rendszerváltás előtti kamaszvilág ma is mélyen átélhető valóságáról, diskurzusaiból, illetve a mostani koronavírus helyzetéről. Takács Zsuzsát nagyon sokáig nehezen értettem, megközelíthetetlennek tűnt a pompás, nagy szavakkal épülő poétikája, és ezek a kamaszhangra írt szövegek abszolút tudták segíteni számomra is a kapcsolódást, neoavangardok is voltak éppen azzal, hogy ezek a versek mégiscsak azzal a kérdéssel is kezdenek valamit, hogy mi írható meg. Nem mellesleg a könyvet Turi Lilla rajzai díszítik, akinek a munkáját már nagyon szerettem a nyáron olvasott A Mikulás rakétájában is. Szóval ja, ez egy jó vásár volt, örülök, hogy megvan, örülök, hogy már olvastam, biztosan sokat fogom még forgatni.

6 db könyvet sikerült befejeznem novemberben:

Stephen King: Az írásról
Nem hittem volna, hogy ezt a könyvet el fogom olvasni, azt meg pláne nem, ahogy ez végül megtörtént. Egy egyetemi tanárunk hozta be órára, hogy most akkor ezt jól elolvassuk, és a félévben regényt fogunk írni, mert mesterszakos magyarosok vagyunk, meg kell próbálnunk. Szóval, fogtuk ezt a könyvet, ami egyébként talán inkább önéletrajz, mint írásgyakorlatot segítő könyv, és megnéztük, mit tudunk belőle kiszedni. Egyrészt alapvetően egy jól megírt szövegről tudok mesélni, nyilván ez nem meglepetés, mégis sok íráskönyv elhasal rögtön itt. Másrészt ezt a jól megírt szöveget szórakoztató is olvasni. Az írásról beszél benne, de úgy, hogy azt meséli el, ő maga hogyan vált sztárszerzővé, miközben tanítóként és mosodai alkalmazottként is vergődött a pályája elején. Másrészt viszont nem tett jó íróvá, és azt hiszem senkit nem is tenne azzá. Arra jó a könyv, hogy tudatosabban állj hozzá az íráshoz, reflektáltabb gyakorlatban dolgozz, akár annak ellenében is, amit King ír, hogyha az a meggyőződésed, de nem nyújt ennél tényleg sokkal többet. Ha szemezel vele, nyilván nem én foglak meggyőzni, de vedd meg és olvasd el nyugodtan, nem lesz bajod belőle, de nem baj, hogy nem ezt olvassa mindenki.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
A moldovai rendszerváltás sokkal-sokkal bonyolultabb volt, mint ahogy mi a rendszerváltásról gondolkodunk. Az addig a szovjet rendszerben működő állam ismét függetlenségre vágyott, de ezért meg kellett küzdenie Romániával is, és nyilván ezt az egészet leegyszerűsítem most, de csak azért mert ebben a regényben sem ez fontos. A főhős egy felnőtt nő, aki az árvaházból való kikerülését és felnevelkedését meséli el. A nevelője azért veszi ki őt az árvaházból, mert segítség kell neki az üveggyűjtéshez, de a lány jó tanulmányi eredményei mögött meglátja az orvosi egyetem, és ezzel az asszony békés öregségének lehetőségét. Nagyon önzőnek hangzik ez, és a visszaemlékező narrátor küzd is ezzel, a nevelőanyát mindvégig a birtoklás és a vagyon felhalmozás vezette, de ezzel képes volt kiemelni a lányt is az árvaságból, és egyáltalán, szülővé lett úgy, ahogy az őt elhagyó szülők nem tudtak azok lenni. Egy szépen működő regény ennek az életnek a dilemmáiról, amely mögött ott az egész moldáv rendszerváltás, a Tiszatáj online-nak írtam róla a múlt hónapban, a hónap elején meg is jelent.

Bökös Borbála: Szmirkó
(Fent már írtam róla.)

Olga Tokarczuk: Az elveszett lélek
(Fent már írtam róla.)

Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk?
(Fent már írtam róla.)

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Orcsik regénye megkerülhetetlen volt a számomra, azt hiszem, és nem baj, hogy már olvastam. A délszláv háború nagy történetét meséli el úgy, hogy a háborús működés egésze csak kis dolgokban, megélt közönyökben, érzékekben vagy épp tettre kész érzékekben megmutatható legyen. Egy kamasz srác vasakat dugdos az apja elől a pajtába, amelyekkel zenélni tudna, de amelyet a csend háborús parancsa szerint nem mer megszólaltatni – ez a regény hosszú kinyújtott kezdetének a nagy helyzete. Később kerülnek be ebbe a családi közegbe más barátok és a telek határán túli történetek, amik sajátos helyzeteket hoznak, egy lány ápolja az állatkertből megszökött állatokat az egykori állatorvosi rendelőnél, egy fiú az utolsó nácinak képzeli magát, és társakat keres világhódító akciójához, egy fiú puszta koncentrációval tud zenét hallgatni… Szerettem ezeket az alakokat meg helyzeteket, és valamennyire érthetőbb, befogadhatóbb lett számomra Orcsik művészeti világa is, és noha számomra sok volt a nézőpont, és néhol artisztikusra sikerültek (vagy hát, ily módon nem sikerültek) a nézőpontváltozásokkal való kísérletek – erről amúgy beszéltünk a szerzővel is egy véletlen vonatúton –, jó könyvnek tartom, noha tök mást nyújt, mint Márai Zendülőkje, ami referenciaregény volt nálam, és amiről amúgy ezen a blogon is kellene már írnom, mert milyen szép könyv.

És hát, blogoltam a hónapban?

Hát, persze, hogyne, végülis került ki egy bejegyzés. A novemberi vállalásom 1 és 6 helyett az volt, hogy elolvasom a molyon elkezdettnek jelölt olvasmányokat, vagy, ha ez nem sikerül, törlöm őket olvasások közül. Szép, idealisztikus terv arról, hogy nem nyomasztom magam, mutatom, hogy mi sikerült ebből. A hét könyv közül kettőt olvastam el, ez az Üvegkertet és a Fantomkommandót, illetve most hétvégén biztosan be fogom fejezni A szerencse kovácsait. Egyetlen olvasást töröltem, a Hazát, Tompa Andrea regényét, hatalmas kötet és izgalmas, ahogy sokterületen foglalkozik a haza témával, jó volt olvasni, de most nagyon-nagyon nincs időm rá sajnos. És nem töröltem, mert remélem rövidesen lesz rájuk időm, de már nem is nyomasztanak annyira: Sally Hines: Mi a gender?, Nagy Boldizsár (szerk.): Meseország mindenkié, Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma, ezekre szeretnék is időt szakítani. Novemberben elvitt az egyetem, decemberben eddig beteg voltam, és élveztem a HBO Go nyújtotta semmittevést, remélem most még fel tudom magam pörgetni.

Írtam-e máshová?

Igen, bár az új megjelenések nagyrésze korábban leadott anyag. A novemberi Humen magazinba is került tőlem anyag, már online is olvasható, arról írtam benne, miért jó nekünk, hogy mások önéletírást írnak, kritikám jelent meg a Tiszatájban Halász Rita tavaly megjelent Mély levegő című könyvéről, illetve Tatiana Țîbuleac Üvegkert című könyvéről a Tiszatáj online-on, szintén ott megjelent egy interjúm H. Balogh Gyulával az Alsóvárosi hitregék című kötete kapcsán. Emellett írtam az Eközben Szegeden blogra a bejegyzéseimet, az elsőt arról, hogy elképesztően szeretem Szegedet és az őszt, a másodikat pedig arról, hogy a homlokzatokra írt mottók olyanok-e, mintha valami kocsmának a megnevezései volnának.

Szóval a december, ami marad.

Nem tudom, hogy mennyi energiám marad, de biztosan több tartalom mint ami eddig volt. Most kiment a summa, egy értékelés még biztosan megy majd ki, lehet, hogy kettő, sőt, lehet, hogy tíz, de egy biztosan. Aztán szeretnék majd 1-1 évzáró bejegyzést arról, hogy milyen volt ez az év, és arról, hogy mik voltak a kedvenc olvasmányaim, ilyenek. Nem ígérek, mert látom, hogy nem is tehetem meg, szóval a minimumprogram, hogy rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel!

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: novemberben befejezem a megkezdett könyveimet

Sziasztok,

a mai bejegyzés picit 1 és 6 helyett áll most, és arról szól, hogy megelégeltem a saját döntésképtelenségemet, tehetetlenségemet, reménykedéseimet. Elmondom, hogy miről lesz szó pontosan: Molyon most nyolc könyvnél van megjelölve, hogy épp olvasom. A legkorábbi olvasás alatt lévő könyvet 2020 áprilisában jelöltem be, a többi könyv pedig azóta folyamatosan jelölődött, de mindegyik olyan, aminél azt gondoltam, eljön majd hozzájuk a megfelelő pillanat, és akkor folytatom. De úgy éreztem, hogy ideje leszámolni ennek a folytatásosságnak az illúziójával, pláne mert ezek a lezáratlan feladatok olyanok, amik nyomasztottak is, és most kifejezetten igyekszem lecsökkenteni az engem nyomasztó helyzeteket is: vagy szembenézni velük, vagy megnézni, hogy érdemes-e bennük maradnom.

Az egyik nagy döntő lökés az volt ebbe az irányba, amikor láttam, hogy az általam lelkesen figyelt, még csak néhány hete könyves blogot vezető Könyvtár a Holdon bloggerinája írt a Meseország mindenkiéről, és tök jól tette, én még mindig nem írtam meg a magamét, ezért elhatároztam, hogy ezt novemberben mindenképp pótlom. Aztán rájöttem, hogy nem csak ezt a könyvet halogatom, és egyébként is, unom már ugyanazokat a könyveket nézegetni.

A szabály ebben a magam számára állított kihívásban az, hogy, ha ezt a nyolc könyvet nem fejezem be november végéig, vagy nem tartok az oldalak 80%-ánál, akkor törlöm az olvasásaim közül, és elfogadom, hogy mostanában nem akarok velük dolgozni. Nyilván az volna a cél, hogy minél kevesebb olvasást kelljen törölni, de ha úgy alakul, hogy törölnöm kell, nem fogok szívbajoskodni. Most ebben a bejegyzésben a könyvekről kevésbé ismertető dolgokat írok, inkább az olvasás történetét mesélem el, a félelmeimet, a gondolataimat, az érveimet, az ellenérveimet, sorban a legrégebbóta olvasott könyvvel kezdve:

Sally Hines: Mi a gender?
Bevezetés a XXI. századhoz
olvasás kezdete: 2020. április 17.
Egy csomó emberrel elolvastattam már ezt a könyvet, mert az első három fejezete alapján zseniális és figyelmes, de én még nem olvastam tovább. A karantén elején jött meg hozzám, és akkor a pandémia első hónapjai körüli szorongásban nem tudtam neki akkora figyelmet szentelni, amekkorát szerettem volna, ezért nem is írtam róla azóta sem, pedig kellene, mert a kiadótól kaptam, és egyébként is, tényleg nagyon-nagyon lelkesen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Úgy járja körül a genderfogalmat, hogy beszél annak a társadalmi-történeti-biológiai aspektusairól, abszolút közérthető, de közben meg nem kevésbé tudományos, különböző elmélyülési lehetőségeket adnak a bekezdések a különböző méretű betűtípusaival, gazdagon és tényleg figyelmesen illusztrált könyv, nagyon szívesen mesélnék már nektek róla, itt is az volt a csapda, ami még bőven lesz másutt is: szeretnék elmélyülten leülni hozzá, de be kell látnom, hogy csak úgy, ha nem csinálok, nem lesz majd erre alkalmam.

Nagy Boldizsár (szerk.): Meseország mindenkié
olvasás kezdete: 2020. október 9.
A mumus. Szóval, nagyon szeretném, ha ez a könyv jó lenne, de közben elképesztően utálom, hogy nem lesz az. Elolvastam már egyszer (lesznek még ilyenek a listában), de el kellene olvasni mégegyszer, összeírni, miért ajánlom bárkinek, és hogy miért nem ajánlom kevésbé lelkesen, esetleg hozzátenni a magam gondolatát arról, hogy lobbitevékenység-e ez a könyv, ha igen, miért, ha nem, miért nem, és miért nem baj, hogyha az/nem az, mi minden miatt nem sikerülhetett annyira jól. Nagyon szeretem azokat a tartalomgyártókat, akik ezt megtették, nagyon hálás vagyok azokért, akik kiemelik, hogy ez egy fontos ügynek és fontos vállalásnak az ezért és ezért sajnos kevésbé jól sikerült könyve, én is így fogok tenni, havégre.

Tompa Andrea: Haza
olvasás kezdete: 2021. március 22.
Tompa Andrea regénye elképesztően lelkesít, volt, van egy címötletem, amivel kritikát tudnék róla írni, van egy izgalmas és kevésbé tárgyalt tézisem arról, hogy az életút és a közéleti diskurzusok hogyan alakítják a szerző életútját, ráadásul a Haza nem egy rossz könyv, sőt, a Haza egy tök jó könyv, és mégis, a 20%-ánál tötyörgök, és nem haladok vele. Tök őszintén azt gondolom, hogy ez lesz az egyetlen könyv, amit törölni fogok majd az olvasásaim közül azért, mert nem haladok vele, megrémít az a 480 nagyalapú, sűrűn szedett regény, amihez most időt és energiát és figyelmet kellene szentelnem, de tessék-lássék módjára nem szeretném elolvasni, megérdemli, hogy odategyem magam, ha felette görnyedek, és ezt meg is fogom neki adni. Az elejéről kezdve, később.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma
olvasás kezdete: 2021. júnikus 1.
Babiczky verseskötete is olyan, amit már végigolvastam, csak a módszeres olvasás hiányzik mögüle, a kijegyzetelések, és persze az, hogy írjak itt nektek róla. A könyv Szapphó töredékeket egészít ki, és teszi ezt egy nagyon friss, szép, de esztétizáló nyelven, ami elég távol áll tőlem, de jól áll az anyagához. Azt is gondoltam, hogy valamiért hardabb lesz a könyvben a leszbikus vonal, pedig valójában Szapphó töredékes életművében sem igazán hard. Ilyesféle gondolatok vannak amögött, hogy miért nem olvasom el módszeresen újra, és miért nem írtam meg végre a blogbejegyzésemet, de ez remélem ebben a hónapban elmúlik.

Samuel Mago – Mágó Károly: A szerencse kovácsai / E baxt romani
olvasás kezdete: 2021. augusztus 10.
A cigányzenészcsalád két legifjabb sarja egy novelláskötetet ír, hogy abban annak járjon utána, milyen élettörténet áll azon roma művészemberek mögött, akik az eltelt száz évben megcsinálták a szerencséjüket. Ezt a könyvet is olvastam már, jegyzeteim is vannak róla, de újra kell olvasnom, megnézni, hogy a vélt állításaim biztosan igazak-e, példákat keresnem, alaposan átolvasni az egészet, aztán mindent jól megírni egy rövid kritikába. Ez olyan, amihez tényleg csak seggelnem kell, és meg is fog történni novemberben. Végre.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
olvasás kezdete: 2021. szeptember 25.
Az Üvegkert egy nagyon menő szomorú szép történet. Egy moldáv lány meséli el a történetét, akit a szülei nevelőotthonba adtak, majd onnan egy üveggyűjtő nő vásárolta ki, mert nem bírta egyedül a gyűjtést a gyűjtőpont vezetését és az üvegek mosását. A könyv fikció, egy lány felnövéstörténete, miközben végigkövetjük a moldáv rendszerváltás háborús polgárháborús éveit is, amely a lány és a fiatal felnőtt nő törékeny identitását méginkább megkérdőjelezi. Ötven oldalon belül befejezem a könyvet, remélem a hétvégén majd az erről szóló rövid kritikámat meg is tudom majd írni, ettől a könyvtől így nyilván nem is félek igazán.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
olvasás kezdete: 2021. október 2.
Orcsik Roland könyvét úgy kezdtem el, hogy szükségem volt egy szépen megírt, ügyes olvasásra, ami kiránt abból a sokmindenből, amiben vagyok, és ezt be is teljesítette az első 50 oldal, aztán a sok minden ismét hívott, és sajnos nem tudtam folytatni az olvasást, pedig tényleg jól megírt könyv. Kamaszokról szól, akik a délszláv háború idején éltek, de valójában bármelyik háború idején élhetnének. Nem élik a háborút konkrét valóságában, de kijárási tilalom van, háborús gazdálkodás, ők pedig zenélni akarnak, ezért kiszöknek éjszakánként és random tárgyakból eszkábált hangszerekkel próbálják kifejezni magukat, mintha volna ennek háború idején tere. Már sokszor leírtam, de Márai Zendülőkje jut eszembe mindig erről, az nagy szerelem volt, ezt is annak várom, most kezdtem el ismét.

Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere
Materialista vigasztalások
olvasás kezdete: 2021. október 20.
Szabó Marcell A közeli Limbus című kötete is olyan, hogy mindig el akarom olvasni, sokszor van a kezemben, olvasok részeket, de közben meg elképesztően sűrű és alapos az, amit csinál, olyan, ami kéri magának az időt és a figyelmet, miközben be is tud rántani. Túlzás volna azt mondani, hogy mindig értem, hogy miről van szó nála, de közben ez egy nagyon gyönyörködtető dolog is, mert közben az, hogy munkált és érzékeny szövegekről van szó, az látszik. Az utolsó könyve sincs másként, ami egy darab vers, 49 oldalon át, benne töredékek is vannak, egy nagyon jó filozófikus posztapokaliptikus téma talán kvázi arról, hogy az anyag megmarad, de kontextus nélküli, meg random, meg gyönyörű. Lelkesítő olvasni, valószínűleg befejezem a hónap végén.

Ennyi lettem volna mára, ennyi lett volna most ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok. Rövidesen érkezem az értékeléssel, és egy listázós bejegyzés is vár, meg más könyvekről is kellene írnom, igyekszem.

Ha volt a bejegyzésben olyan gondolat, ami megfogott, érdekesnek, továbbgondolásra érdemesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Ennyit szerettem volna mára, tényleg szeretnék rövidesen rendes bejegyzéssel is érkezni, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Októberi summa

Sziasztok,

a szeptemberi summa elején még arról panaszkodtam, hogy milyen lassan telt el az a hónap, és hát, ehhez képest az október vége öles léptekkel érkezett el, kapkodtam a fejem, azt hittem, hogy még heteim vannak az október végi summáig, de az az igazság, hogy nincsenek heteim már addig, és ez nem is baj. Ebben a hónapban 14 könyvet sikerült beszereznem, 9 könyvet olvastam el, nagyrészt a frissen polcra kerültek közül, ezzel a bejegyzéssel együtt pedig 6 bejegyzés született a hónapban, lássuk most mindezt bővebben:

14 könyv került a polcomra:

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
Ákos második kötetét régóta várom – noha módszeresen az első kötetét még mindig nem olvastam végig, csak mindig bele-belekapok –. Még a Literán Terék Anna írt egy hosszú ajánlót róla, ami felkeltette az érdeklődésemet, és Ákossal is beszéltünk már a kötetnek a térhasználati dolgairól, mégis meglepett a kötet. Nagyon frissítő, nyers, szókimondó, szembenéző anyag. Ákos mozgáskorlátozott, tud járni, de a lépcsők és az emelkedők, pláne korlátok nélkül gondot okoznak számára. Ebben a kötetben a vádlás igénye nélkül szembesít minket arról, milyen tök piti helyzetek, állva használhatatlan liftek, rosszul elhelyezett korlátok, anyósi-apósi félelmek, tanácsok, és persze félreértések mentén szerveződik így az élete. Nagyon lelkesítő az, ahogy visszafogja a nyelvet, arra használja pusztán, hogy kimondjon dolgokat, ellenkezzen a megnevezés mindenkori tabujával, a titkok, pletykák és félelmek megnevezhetetlenségével. Kilóra megvett ez a nyelv, talán azért is, mert én is próbálkozom hasonló kimondhatósággal, de nyilván enélkül is zseniális, csak most jobban figyeltem arra is, hogy mit érdemes eltanulni.

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Kálmán Olga könyve nem sokkal azután jelent meg, hogy felmondott neki a HírTv, és talán a legizgalmasabb vállalkozása volt, ami azóta történt vele. Akkor MZP épphogy megnyerte a hódmezővásárhelyi időközi választást, és az ország pár hónapra rá még egy kétharmadot szavazott a kormánypártoknak. Emlékszem, Kálmán Olga a választások után mindenkitől azt kérdezte, hogy a társadalmi elégedetlenség – oktatás, egészségügy… – hogy-hogy nem ért kormányváltást, miközben persze neki is, és MZP-nek is vannak erre a kérdésre válaszai. Jókor sikerült ez a könyv, tényleg ellenzékváltó hangulatban beszél az elégedetlenségről, és közben megismerjük ezt a férfit, Márki-Zay Pétert, aki sokat tanult és sokat gondolkozott, a kötetben tényleg csak beszélgetnek. Ami jó a könyvben, hogy kvázi napi politikafogyasztóként meg tudtam volna én is írni, MZP hiteles, ez ezt jelenti, de közben meg el is mélyíti a kozervatív, de figyelmes és érzékeny politikus szétidézett gondolatait. Aznap vettem a Lírában akciósan 800 Ft-ért, amikor Karácsony Gergely visszalépet MZP javára, jó vásár volt megvenni, noha korábban is MZP-t támogattam a szavazatommal (igen, tényleg elég elitellenes vagyok – erről már írtam itt – , bár nem hiszek sem az egykulcsos adózásban, sem Orbán Gáspár vélt szexualitásának a kiteregetésében, bár arról beszélhetnénk már itthon, hogy emiatt alkalmatlan valaki).

Ali Smith: Tél
Ali Smith Évszak-kvartettjének frissen megjelent második részét most még csak beszereznem sikerült, de idén még biztosan el is fogom olvasni, és legnagyobb reményeim szerint sírni fogok megint a gyönyörtől, annyira csodálatos lesz. A szerző a külön olvasható, de a Brexit válságát feldolgozó sorozat második részében egy családi karácsonyt vesz górcső alá, amelyben egy fiú felbérel egy buszmegállóban álló lányt, hogy legyen a barátnője, amikor hazamegy az anyjához. Az anyjánál ünnepel most az anya testvére is, akivel rég nem találkoztak, így végsősoron négy idegen ember ünnepét nézhetjük végig Ali Smith bizonyára fantasztikusan szép leírásával. Az Ősz nagy kedvencem volt, kedvencként is meséltem róla az augusztusi 1 és 6-ban, tele volt a szöveg idegenséggel és helykereséssel, egy időtlennek hitt világ szétbomlásának tüneteivel, európaisággal, gyásszal. És, persze, ott van az a fantasztikusan kegyetlen jelenet a végén, amin tényleg sírtam, és amiről de utálom, hogy nem lehet beszélni spoiler nélkül. Sajnos még nem olvastam, de nagyon várom, hogy tudjam olvasni.

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Újabb karakter történetét ismerjük meg mélyebben a Csellengő gyermekek sorozatból, aminek az első részéről, a Minden szív kaput nyitról itt, a másodikról, a Mélybe ránt a lápvilágról pedig a hét elején itt írtam. Ezek az ifjúsági fantasy kisregények a boldogtalan gyermekkor témáját járják körül, fő állításuk nagyjából az, hogy mivel sok világ létezik, nem biztos, hogy minden gyerek a maga számára legmegfelelőbb normák mentén működő világba kerül, és ezeken az anomáliákon megjelenő ajtók korrigálnak. Ebben a könyvben a Minden szív kaput nyit egyik nagyon kedves, színekben és gondolatokban tobzódó karakterét követjük, a könyv maga szeptemberben jelent meg, ezért olvastam el gyorsan a sorozat második részét, a harmadikat is olvasom majd, ha beérem magam az értékelésekkel.

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
H. Balogh Gyula könyvét szintén már elé régóta vártam, 2018-ben mellettem ült egy színpadon szegedi fiatal íróként, amikor felolvasott egy részletet, ami üdítően random és vicces volt. A könyve a szegedi Alsóvárosról szól, ami egy külön kis világ a városban, megvan valamiféle falusias jellege, fontos központ a ferences kolostor, így a hitélet is a mindennapok és a hagyományok része. Itt él kilenc évet az elbeszélő, miközben magába szívja a környék történeteit és maga is kapcsolódik ehhez az abszurd világhoz. Nyelvileg szerintem nem annyira izgalmas ez a szöveg, talán azt is ki merem mondani, hogy lehetett volna nagyobb keretben dolgozni az összegyűjtött anyaggal, de közben tele van tök izgalmas reflexiókkal a térről, a fikcióról, a felnövésről, amit ez a kilenc év jelentett. Olvasás után írtam a szerzőnek, és épp interjút csinálunk, hogy mindezt jól átbeszéljük, és eddig bírom a beszélgetést, remélem a jövő hónapban megjelenik majd a Tiszatáj Online-on.

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
Innen szép nyerni
A Nem akarok beleszólni lányok friss regénye egy vidéki lakodalomról, ahol a három Budapestre költözött lánytestvér szembenéz az anyjuk nyomasztása jelentette démonokkal. Izgalmas szöveg lett, nem vadul szépirodalmi, de működik, vicces, kedves, mély, érzékeny dolog, pénteken írtam hozzá alternatívfülszöveget, a jövő héten érkezik róla az értékelés is.

Karácsonyi Zsolt: Függőleges állat
Ez a verseskötet valami elképesztően rossz volt, viszont kötelező volt. Épp képzem magam egy kritikaírói műhelyen, hívjuk műhelynek, bár nem igazán műhelyszerű, mindegy is. Szóval erről kell majd írnom, miközben elképesztően rossz volt. Lehetne izgalmas, de nagyon nem az. A fő tétje, hogy formailag tele van kísérletekkel, különböző poézisnyelvek szólalnának meg benne, ám valójában ezek a versek borzasztóan unalmasak, feleslegesen esztétizáltak, túlírtak, és haszontalanok, és nincs is mögöttük az a radikális formai keret sem, amiben ez talán még így is működni tudna. Nyilván megfogalmazom majd ezt hosszabban meg alaposabban, de az a bajom ezzel a kötettel, hogy ne írjanak emberek, ha nem muszáj nekik, ha nincs olyan mondanivalójuk, ami szétégeti őket belülről. Nem kell írni, ha nem akarnak, ez tök fontos, én meg próbálok rájönni, hogy mi volt az alkotói szándék, meg az idea, de az empátiám kiég, és csak szomorú vagyok, de majd lesznek gondolataim ennék reflektáltabbak is, ami biztos, hogy ez a kötet még mélyebbre lökött az épp zajló pályaeleji kiégésembe.

Maros András: Kávéházi pillanatok
Időről időre Maros Andrásnak szezonja van a könyves tartalomgyártóknál, és ez az év Maros András szezonban telt. Tavaly jelent meg, de év elején futott nagyot a Két-három dán című kötete, a nyáron pedig a Líra leakciózta a Kávéházi pillanatokat a nagy nyári akcióban. Én akkor lemaradtam a könyvről, most viszont ismét ugyanazon az áron volt kapható, így suhant is a polcomra, ráadásul rögtön két példányt vettem, az egyiket ajándékba. Aztán egy délután pihenésképpen elkezdtem olvasni a könyvet, és sikerült be is fejeznem. Kis, nagyrészt csattanós történeteket tartalmaz, ki nem találnátok: kávéházakból. És az a baj, hogy ezek a történetek ritkán viccesek, eredetiek, frappánsak, van néhány nagyon jó, de hogy valójában az a bajom ezzel a könyvvel, hogy kevés könyvnek, és hogy egy jó könyvtervező ebből szuper coffe table book-ot csinálhatott volna, frisset, tényleg kávézás közben olvasósat, felnevetőset, kreatívat, így viszont szörnyen nyeh lett. Nagyon kár érte, fájt a szívem, de hát ez ilyen.

Mikey Walsh: Kitaszítva
A Kitaszítva című könyvhöz szintén elképesztően olcsón jutottam hozzá a Lírában, és ez azért elképesztően jó, mert régóta szemezek vele, noha a Cukorkék égbolt alatthoz hasonlóan épp most ezzel sem tudok foglalkozni, de roma és LMBT+ kérdéseket is mozgat a könyv, és izgalmas, ahogy ezt teszi. A könyv egy angliai, traveller, vándorcigány életbe született kisfiú történetét meséli el, akit a szülei már a születése előtt boxolónak láttak, aki egy csodálatos karrierrel ki tud majd törni a nyomorból, de a fiú nem fogja tudni beteljesíteni ezeket a reményeket. Szintén egy olyan karakter, akit az iskoláztatás és a művészet emel ki, nagyon szeretem és fontosnak tartom Edouard Luis vagy Ocean Vuong önéletrajzi könyvét is ebben a melegség, és halmozott kisebbségi lét témában, bátran és lelkesen ajánlottam még Anna Gavalda Billie című fikciós regényét is a témában, és az is érdekel, hogy milyen lesz a traveller világ ugyanebben a keretben. Várom, lelkesen.

Bernadine Evaristo: A lány, a nő, a többiek
A 2019-ben Booker-díjas regény már magyarul is a polcokon, ráadásul Kállay Eszter fordításában, ami külön lelkesít, mert szeretem Eszter verseinek a közvetlen hangját és az érzékeny figyelmességét. Ez a könyv, egy társadalmi tablót mutat tizenkét nővel arról, hogy milyen Nagy Britaniában nőnek lenni ma, a fülszöveg felsoroló részlete mutatja, milyen klassz szövegnek ígérkezik ez, többet nem is tudnék hozzátenni, azon túl, hogy várom, hogy olvashassam:

Amma leszbikus színházi rendező éppen élete nagy lehetőségére, darabjának premierjére készül a Nemzeti Színházban; régi barátja, Shirley tanár, több évtizedes munka után is london egyik pénzhiányos iskolájában rekedt, egyik volt hallgatója, Carole mégis sikeres befektetési bankár lesz. Bummi takarítóként dolgozik, és nyilvánvaló eredményei ellenére aggódik, hogy lánya végképp elszakítja nigériai gyökereit. Az észak-angliai tanyán élő 93 éves GG viszont nehezen lép túl a múlt árnyékán. Míg LaTisha a három különböző férfitól származó gyerekének keresi a megfelelő apát, Megan a nemi identitásában bizonytalan, és a közösségi médiában próbál válaszokat találni.

Vay Blanka: Saját ketrec
Nagyon vártam ezt a könyvet, mert Vay Blanka, volt LMP-s politikus feltűnése számomra tök meghatározó volt a 2010-es években. Hetedikes voltam 2010-ben, akkor költöztünk be a városba, láttam az LMP-s plakátokat arról, hogy lehet-e más a politika, én is szoktam, hogy ez egy párt neve, miközben egyáltalán a pártrendszert akkor kezdtem el érteni. Aztán évekkel később bejárta a médiát, hogy ez az ember transznemű, nőként él tovább Berlinben, hasonló hírek. Szóval valahogy az egyik első volt számomra, akinek a nyilvánossággal együtt követtem a nemi átalakulását. A könyv első fejezetét olvasva meglepett, hogy ez számára is új tapasztalat volt, korábban biszexuális férfiként azonosította magát, és most írt egy hosszú könyvet, önéletírást, ami az előszóban úgy tűnik, hogy néha cinikus, akár a saját naivságával kapcsolatban is, de érzékeny az olvasóra és a közösségekre, amelyeket ez a téma érinthet, és amúgy, az első fejezet alapján őszinte is. Sajnos még nem olvastam tovább, de bízom benne, hogy fontos könyv tud majd lenni.

Dunajcsik Mátyás: Víziváros
Dunajcsik Mátyás kötete egyszerre ígérkezik egy szuper város/kerületregénynek és egy szerelmes történetnek, ami már önmagában is érdekel, nyilván városbuziként nagyon lelkesen fogadtam a hírt. A 24.hu-n megjelent egy interjú, ami ezt a regényt valamiféle honvágy- vagy búcsú-, otthonregényként keretezi, amiben a most épp Németországban élő író, költő a várostól való elszakadását is megírja. Azt várom leginkább ettől a könyvtől, hogy legyen szép, anélkül, hogy giccses volna, és nagy bizalmam van Dunajcsikban. Az ilyen regények tipikusan azok, amiknek egyszercsak eljön az ideje nálam, és akkor rádurrantok, és pár nap alatt kiolvasom, várom, hogy hívjon.

Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
Annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy nagyon, és ez egészen váratlanul ért. Szintén kötelező volt, de olyan őszinte lelkesedéssel faltam ezt a 170 oldalas verseskötetet, amekkora lelkesedésre most nagyon nagy szükségem volt. Két ember van ebben a kötetben, vagy hát, egy költő és egy alteregó, akire a költő rá tudja vetíteni a Kelet-Európában indiánná válás történetét egyfajta felnövéstörténetként. Elvált szülők, szegénység, természetközeliség, szeretet iránti vágy. Az egész szöveg nem igazán lírai, miközben az egész annyira velejéig alanyi és belső és líra, hogy beszakad tőle az asztal, elképesztően személyes, az egész kötetet a kimondások, felismerések, a lét visszafelé konstruálása és valamiféle szép belső béke mozgatja. Szocializmus van ebben a könyvben is, panelek, nagyszülők kertjei, de közben ettől az egésztől nagyon független is a főhős valósága, és tényleg nagyon ügyes, nagyon lelkesítő ez az egész. Jász Attila jegyez még két prózakötetet ezzel az alteregóval, biztosan olvasni fogom.

Rachael Lippincott – Mikki Daughtry – Tobias Iaconis: Két lépés távolság
Vannak azok a könyvek, amiket nem vennél meg, mert minden másra költöd a pénzed úgyis, olyanokra, amiket szívesebben vennél meg, de közben, ha meglenne, el akarnád olvasni. Ez volt velem és a Két lépés távolsággal (Két lépés távolságot tartottunk egymástól – jaj, én is szégyellem, nyugi.). Nyilván nagyjából ismerem a történetet, egy újabb betegségkönyv, tök szeretem, ha ezt a témát jól dolgozzák fel, de a YA műfaj felkapottjainak ez nem mindig sikerül, épp emiatt féltem megvenni, pedig még az LMBTQ címke is szerepel rajta molyon, de nyilván nem főszerepben vannak LMBT+ szereplők, és amúgy is. Most egy moly.hu-s ajándékozás keretében beesett hozzám egy példány, és nagyon örülök neki, itt is fennáll, hogy akkor olvasom majd, ha épp nem állnak stócban az értékelésre váró könyvek, de örülök, hogy már legalább példányom van.

9 könyvet sikerült elolvasnom ebben a hónapban:

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
(Fent már írtam róla.)

Kálmán Olga: Szeretemország
(Fent már írtam róla.)

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
(Fent már írtam róla.)

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
(Fent már írtam róla.)

Marosi András: Kávéházi pillanatok
(Fent már írtam róla.)

Karácsony Zsolt: Függőleges állat
(Fent már írtam róla.)

Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab, meg a gazdája; Rameau unokaöccse
Diderot, talán meglepő lehet ebben a sorban, nyilván egyetemre kellett olvasni ezt a két regényt, de közben meg mélyen élveztem és örültem neki, és kedvet kaptam Az apácához is, amit már a blog létrehozása előtt olvastam is egyszer, és amiről a blogon is kellene beszélni már amúgy. Szóval van ez a filozófus, felvilágosodásbeli, klasszikus, picit poros is, meg moralizál, gondolkodik, de milyen jól is teszi ezt. A két elbeszélés valamelyest nagyon egyfelé, és nagyon különböző irányokba halad. Mindkettő a nihillizmusról beszél valamiféle módon. A Mindenmindegy… egy szerelem történetét nem meséli el, noha végig azt hisszük, hogy de, el fogja mesélni. Jakab és a gazdája mennek az úton, hogy pontosan hová, az előre nem mondható el, Jakab mesél, meg a fogadósnő is mesél, és az Úr is mesél a végén. Zseniális szöveg, parttalan, klassz, menő, bár kell hozzá egy hangulat. A Rameneau unokaöccse fele olyan hosszú szöveg, és sokkal koncentráltabb, a sikerről, a hírnévről, a társadalmi normákról, a túlélésre berendezkedettségről beszélget a filozófus a híres zenerszerző léhűtő, ám – olvasva a szöveget kétségünk sem férhet hozzá – szintén zseni unokaöccse. Mindkét szöveg nagyon parttalan beszélgetés mindenről szinte, de vitt és lelkesített az olvasás, örülök, hogy elém került ez a szöveg, és utálom magam, amiért magamtól nem vettem volna elő. Tanulságos még ez is.

Marabu: A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután
Mit is lehet mondani egy ilyen cím után. Az történik benne, amit gondoltok. Két fiú szerepel a történetben, akiknek épp csütörtök délután van farsangjuk, de a szakállas kalózjelmezükben azt hiszik róluk, hogy törpekommandósok, és hamar egy világuralmi összeesküvés közepén találják magukat. És ez kurva random, felnőttként is imádtam, és imádom, hogy vannak ilyen elképesztően vicces, ingerekben tobzódó gyerekkönyvek, mint ez. A könyv a Pagony Zseblámpás könyvek kiadói sorozatban jelet meg, ami első önállóan olvasható könyveket ajánl, ez nyilván meghatározza a könyv tagolását, nagy betűtípust használ, rövid fejezeteket, de a regény baromi ügyesen használja ezt, kilencedszer használom a lelkesítő szót ebben a bejegyzésben, de mégis, ez a könyv is nagyon vitt.

Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
(Fent már írtam róla.)

6 blogbejegyzést írtam az elmúlt hónapban

Az október öles lépteit nem csak úgy mondom, és ez legjobban a blogon, illetve a blog tipikus bejegyzéseinej az érkezésén látszik. Leginkább az a helyzet, hogy kéthétről két hétre élek, és október 10 körül volt egy olyan pár nap, amikor tudtam blogolni, illetve most van, de ez a szemeszterem gyatrasága, lássuk inkább tényleg a blogbejegyzéseket:

Október 10-én érkezett az első bejegyzés, némiképp megcsúszott a szeptemberi summa, amire egyébként még így is büszke vagyok, nagyon jó bejegyzés lett, volt egy És egyébként blokkja, ahol a meglátogatott és ajánlani kívánt kulturális eseményekről is írtam, sajnos ez a blokk októberben kimarad, sajnos csak néhány könyvbemutatón voltam az elmúlt hónapban.

Október 11-e, a nemzetközi coming out nap mindig blogolós nap számomra, idén különösen fontos volt, mert most először beszélhettem mindenről teljesen nyíltan, a családom előtt is vállalt melegként. Arról írtam benne, hogy a szabadság azt is jelenti számomra, hogy lehetek meleg minden diskurzusban, vagy hogy nem kell elhallgatni különböző szövegeim mellől azt a tényt, hogy meleg blogger vagyok, akit érdekel a kisebbségi reprezentáció.

Ezt követően érkezett az 1 és 6, a tervezett szövegből hármat sikerült elolvasni, a Fantomkommandó várja a maga idejét és kiérdemelt figyelmét, Ali Smith és Seanan McGuire könyveivel hasonló a helyzet, erről már írtam is a könyveknél, viszont egyiknél sincs szó arról, hogy ne várnám őket nagyon, izgatottan. Csak a hét elején érkezett Seanan McGuire sorozatának második részéről, a Mélybe ránt a lápvilágról az értékelésem, pénteken pedig egy új alternatív fülszöveg is kikerült, a Nem akarok beleszólni könyvé.

Emellett a hónap újdonsága, hogy a blog újra támogatható, egy a Patreon-nál sokkal könnyebb és magyar nyelvű, magyar fejlesztésű felületen, a Donablyn keresztül, ahol egy-egy egyedi vagy havi, előfizető jellegű támogatással is segítheted a blog munkáját. Később írok majd arról, hogy miért örülnék, ha a blog hosszútávon valamennyi bevételt tudna jelenteni, de nyilván ez nem jelent semmiféle tartalomkorlátozást, mert a blog alacsonyküszöbűségét még mindig elképesztően fontosnak tartom, és alapból sem szeretnék semmilyen elvárást támasztani az olvasóra nézve (eddig nem hittem, hogy ezt magyarázni kell, aztán Friderikusz beleszállt a közösségi nemtámogatásba – elképesztően kellemetlenül, mindegy is, inkább leírtam).

Máshová is írtam:

Ez a hónap valahogy tényleg arról szólt, hogy próbáljak kijönni abból, hogy utálok írni, utálok egyetemre járni, utálom a kultúrát, utálok mindent, így egészen konkrétan nulla, azaz nulla darab kritikát írtam, viszont korábbi írások jöttek le, így a szeptemberi Műútban megjelent Röpke pillanat csak földi ragyogásunkról szóló kritika már online is olvasható (a kritikát itt, a könyvről szóló blogbejegyzésemet itt találjátok), illetve Kele Fodor Ákos A szív vége című kötetéről egy korábban írt kritikám most jelent meg a Próza Nostrán (katt ide), és írtam egy magazincikket az októberi Humen magazinnak Sally Rooney alkotói világáról, és arról, ahogy az LMBT világ beépül a szövegekbe, szerettem a szöveget, keressétek az ingyenes magazint a Budapesti terjesztőhelyeken, vagy, ha megjelenik online, megosztom úgyis.

Emellett jelent meg két Eközben Szegeden bejegyzésem (a blog amúgy épp tegnap lett egy éves, nagyon boldog vagyok ettől is), A srácnak kedve van hazasétálni és az Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc, szerettem mindkét szöveget írni, ajánlom nektek, ha egy-egy kellemes, vidámabb rövid tárcára vágytok.

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, sőt, ennyi lett volna ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottatok!

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Hamarosan érkezni igyekszem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvó

Alternatív fülszöveg: Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni

Sziasztok,

a ma hozott könyvben az egyik legkirályabb dolog, hogy nem feltétlenül igyekszik magát regényként beállítani, noha kétségtelenül az. Mégis érthetjük a távolságtartást: talán nem akarják magukat íróként definiálni, nincsenek sem a könyvnek, sem a szerzőknek vad szépirodalmi ambíciói, ez a könyv egy könyv, arról, amit a szerzők szórakoztatónak, kedvesnek, kiakasztónak vagy menőnek gondolnak, és mint egy ilyen könyv, jól működik. Az értékelés hamarosan érkezik, de előtte, tudjátok, egy rövid, ajánló jellegű alternatív fülszöveg:

Négy nő története, akik éppen lehettek volna muskétások is, mert önmagukat tanulják meghaladni ebben a regényben. Egy anya, a vidéki polgármester felesége, aki mindenben a tökéletest hajtja (láttunk már ilyet), és a három felnőtt lánya, akiket megbénítanak az anya elvárásai.
A család a legfiatalabb lány esküvőjére készül, nagy a boldogság, ám a konfliktusok már nem maradhatnak sokáig a szőnyeg alá söpörve. Dorka háromgyerekes anyaként épp a házasságáért küzd, Nusi a leszbikusságának felvállalása elől a munkájába menekül, Borinak pedig meg kell tanulnia, mit engedhet meg a férjének egy házasságban, és hol kell meghúznia a határait.

Az alig egy év alatt nagy sikert befutó Nem akarok beleszólni Instagram oldal készítői tudják, hogy mit gondol a vidéki és a pesti, a családos és a szingli, és látják, hogy a kommunikáció nem a legrosszabb dolog, ami emberek között történhet, de ők, ugye, nem akarnak beleszólni.

Hamarosan érkezem az értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a Csellengő gyerekek sorozat önállóan is olvasható második részéről, a Mélybe ránt a Lápvilág című ifjúsági fantasy kisregényéről fogok nektek írni, ami az izgalmas és ígéretes, de valamelyest felületesnek bizonyuló első kötetnek az előzménytörténetét meséli el. A sorozatban boldogtalan gyermekek számára egy ajtón át egy-egy új világ nyílik meg, amely passzolhat a személyiségükhöz, és amelyben lehetőséget kapnak boldogulni. Az ikerpár Lépvilágbéli történetét ugyan már valamennyire ismeri, aki olvasta az első könyvet, viszont itt sokkal nagyobb keretekben látunk rá mindarra, ami az első részben is történt, jobban elmélyülünk az első rész motivációiban is, miközben ebben a könyvben végre tényleg látjuk, hogy hogyan lesz gyerekekből csellengő gyermek. Kezdjünk is bele:

Seanan McGuire a Mélybe ránt a Lápvilágban a Minden szív kaput nyitban már megismert ikerpárjának a történetét meséli el. Jacket és Jillt születésüktől kezdve követjük: egy karrierista pár gyermekeikként jöttek a világra, akik nem igazán voltak alkalmasak a gyermeknevelésre. Mindkét szülő úgy érezte, kimaradnak a társadalmi státuszukat biztosító beszélgetések bizonyos részeiből, ha nincs gyermekük, akikkel büszkélkedhetnek, de a gyermekvállalást a beágyazottságuknak a biztosításán túl semmiféle felkészültség vagy gyermeknevelési szándék nem kísérte. Az anya abban bízott, hogy egy szép kislánya lesz, akivel a társaságban dicsekedhet, az apa egy fiút remélt, aki sportsikereivel az egész családot büszkévé teszi. A megszületett két ikerlány sorsa, noha lányok, ezen társadalmi normák mentén már születésükkor megpecsételődött.

Jacqueline hamar az édesanyja által kijelölt útra kényszerül, szép lány lesz belőle, aki nem lehet koszos, nem lehet hangos, nem lehet neveletlen, mindig figyelnie kell a megfelelő viselkedésre. Halk szavú, udvarias, édes kislány lesz, ahogy nagyon szemléletesen – és divattörténetileg abszolút igazoltan – a könyv is bemutatja: nincs is igazán más választása, hiszen a kislányok szép ruhái túl szűkek voltak ahhoz, hogy bármit játsszon, és hogy egyáltalán gyerek lehessen, a kislányként csak a többi pompás kislány ruháját tudja csodálni. Jillian az apja álmait valósítja meg, rövid a haja, nem hord szép ruhákat, focizik és egyébként is futkározhat a többi fiúval, ugyanakkor az iskolában már nehezen talál magának közösséget, senki nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzá.

A két lány világát éppen ez a viszonyuláskényszer határozza meg, a tökéletes családkép illúziója az egész családot csapdába ejtette, ennek a végigvezetett metaforája, hogy a Jackként és Jillként megismert karakterek az otthonukban nem használhatják a becenevüket, mely alkalmas volna arra, hogy a kapott nevüket magukra formálják. Ketten egy ideig mégis képesek még kilépni ezeknek a kényszereknek a nyomása alól, az ikerség keretei, a testvéri bizalom egy-egy ponton még képes arra, hogy feloldja a szigorú rendszert és elvárás nélküli szeretetet, elfogadást adjon a testvérpárnak:

Mégis, kettejük közé éket vernek az elvárások, mindketten arra az életre vágynak, ami a másiknak megvolt, és ez a vágy irigységet és gyűlöletet szít köztük, melyből úgy tűnik, egy a padlásszobában talált ajtó nyújt – végül pillanatnyinak bizonyuló – megoldást. Ahogy a Minden szív kaput nyit című történetből már ismerjük, az ajtók boldogtalan gyerekeknek nyílnak meg, hogy olyan világokba vezessék őket, amelyek jobban hasonlít a személyiségükre, így akár egy boldogabb élet ígéreteit jelenthetik. Noha az ajtók rendszerét pontosan továbbra sem ismerjük, a két gyerek szívében éledező gyűlölet a Lápvilágot nyitotta meg számukra, és bár a gyerekekben felmerült, hogy visszaforduljanak, valódi érvet nem találtak a hazatérés mellett, így évekig ebben a világban élnek.

A Lápvilágon állandó alkony uralkodik; ez a villámcsapás és feltámadás közötti várakozás világa. Ez a végtelen tudományos kísérletek földje, a szörnyű szépségé és a rettentő következményeké.

Miközben a fenti idézet rendkívül jól leírja a világot, mégsem kapunk belőle konkrétumokat, szóval muszáj visszavennem a szót: A Lápvilág a gótikus fantasy, horror és mesehagyomány keretei szerint épül fel, egyszerre van benne valamiféle dark Holle anyós báj, és közben keményen látjuk itt a gyermekekért harcoló Victor Frankensteint és Drakulát, a vámpírok urát, akik korábbi csellengő gyerekekként ide kerülve ma alapjaiban határozzák meg a világ működését. A két úrban a közös, hogy őket – és így ezt a világot sem – kötik etikai gátak. A doktor karaktere a tudományos munka radikális, etikán túli kísérletei érdeklik (sajnálatomra erről a tudományvilágról elnagyoltan is alig beszél a szöveg), a vámpírurat pedig a mágia és a hatalom minél jelentősebb birtoklása köti le. A két lány aszerint választ a két úr közül, hogy melyikük számára a dolgos vagy a hercegnői élet a vágyott, szerencsétlenségükre azonban ez erkölcsi döntésnek is bizonyul.

A Lápvilág biztosan más, mint az általunk elképzelni bírt világok, ennek a rögtön szembeszökő szimbóluma a Hold, melyet ez a regény is megszemélyesít, azonban ez a Hold nem a jóságos, a poétákat és a koldusokat figyelő, meghallgató Hold itt. Az égitest tekintete itt nem bizalmas, hanem vörös, rosszalló és ítélkező.

A világról való tudásunk ilyen és ehhez hasonló morzsákból, észtevételekből születik, és nem is áll össze egy nagy tudássá, egyfajta A szolgálólány meséje szerű szűk tekinteten át látunk, amely nem láthatja az egész világot működése közben, de felismer bizonyos szabályszerűségeket, melyeket nem morális vagy etikai alapok, hanem az együttélés békéjének fenntartása hozott, céljuk pedig szinte kizárólag az utánpótlás nevelése ezen a szinte terméketlen világon.

A kötet LMBT szála az egyik lány és a szinte ritkaságszámba menő ezen a világon született karakter között kialakuló leszbikus kapcsolat, amely ebben a szövegben nagyrészt természetesen van kezelve. Izgalmas volt látni, és építette a világot, hogy ebben a regényben ez az egyetlen olyan viszony, amely valódi kötődést és érzelmi biztonságot tud teremteni, és amely ilymódon szinte túl szép ahhoz, hogy ebben a világban létezni tudjon. A két lány ébredő szexualitásuk közben találja meg egymást, de inkább a keresés és az öndefiniálás tematizált, semmint az, ami történik a két karakter között, akár konkrétan szexuálisan. McGuire történetei nem attól lesznek LMBT+ regények, hogy ezek a témák erőteljes fókuszt kapnak, hanem attól, hogy jól használja ezeket a karaktereket, részei a világnak és építik a cselekményt, itt is ez történik, és spoiler nélkül aligha mondanék erről többet, mindenesetre lelkesítően ügyes.

És ami még elképesztően lelkesített, az az, hogy túllépet a szöveg az első könyv idegenítően hosszú párbeszédes formájától, és mindazt, amit a lányoknak a Lápvilágon töltött éveiből tudni érdemes, egy szuperjó, kedves, vicces mindent tudó narrátor mesél el, aki időben a történet előtt jár, így ismeri a dolgok eredményeit, és nem aprózza szét az olvasó figyelmét miközben sokszor évek között ugrálunk a rövid könyvben. A szöveg fő jegye továbbra is az, hogy nem a világépítésre, hanem a karakterek működésére helyez nagyobb hangsúlyt, mégis segít, hogy egy olyan elbeszélőnk van, aki ismeri a csellengők világát, és noha helyenként nagyon direkten ad bölcselkedő nevelési tanácsokat, azt is hitelesen teszi: Hibák, amiket ne kövess el, ha nem akarod, hogy a gyereket csellengő legyen.

A regény a sorozat második darabjaként abszolút jól működik, hiszen megválaszolja az első könyvben felmerült ajtókkal teli világokkal kapcsolatos kérdéseinket két élet leírásán keresztül. Megismerjük a világot, amiről korábban annyit tudtunk csak, hogy ha élnének benne egyszarvúak, azok biztosan embert ennének, de közben okosan lép túl ezen a bemondáson, felhasználva a gótikus horror sajátos történetszálait, miközben persze, tényleg erkölcsi kérdések körül is maradt gondolkodni valónk. Én abszolút jobb könyvnek gondolom az elsőnél, bár tudom, hogy ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, és heteken belül olvasom is a harmadik részt már a Cukorszín égbolt alatt című regényt.

Kedvenc rész: Az Úrnak van egy szolgálója, aki korábban maga is csellengő gyerek volt (ami már önmagában csodálatos: FELNŐTT CSELLENGŐ GYEREKEKET LÁTUNK MÉG, SOKAT!), és nagyon jó, reális, ügyes helyzetei születnek, vicces, cinikus, kedves asszony, aki nagyon ügyesen volt beosztva, mélyen kedveltem.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami véletlen okból nem folytatták a könyvet, noha a Csellengő gyerekek sorozatot elkezdték korábban, ajánlom azoknak, akik ismerkednének a horror, ifjúsági horror műfajával, ajánlom lelkesen azoknak, akik félnek, hogy sosem fogják megtalálni a helyüket a világban, és persze mindenkinek, akinek ettől az értékeléstől kedve támadt elolvasni.

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
(Csellengő gyerekek 2.)
Fumax, 2019
168 oldal
Így olvastam: Két este, gyorsan lehet vele haladni, nagy betűtípus, rövidebb fejezetek, visz a lendület is, de tele van olyan pontokkal, amikben le lehet tenni, vannak a narrátornak hosszabb, bölcselkedőbb részei, de egy nyugodt délutáni, esti olvasmány tud lenni.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre tudtam nektek is mesélni erről a könyvről, épp egy szaftos kis kiégésközeli helyzetből igyekszem kikecmeregni, és örülök, hogy tudtam figyelmes lenni a blogon.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz vagy volt olyan gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Szeretnék a héten még érkezni egy alternatív fülszöveggel és egy értékeléssel, de nem kiégni is szeretnék, meg vasárnap hó vége, tehát summázok is, meg ilyenek, ami biztos, hogy ti ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A kedvenc szeptemberi cím és 6 októberre tervezett könyv

Sziasztok,

nem tudom mennyire jófej úgy kezdeni a mai bejegyzést, hogy új hónap, új havi olvasási tervek, de mégis erről van szó így 16-án. Ami talán mentség lehet, hogy négy könyv olvasása már folyamatban van egy ideje, meg amúgy is, ismerjük a blog alternatív időkezelését. Szóval, mutatom a havi terveket, de előtte nézzük a szeptemberi kedvencet:

1.: A kedvenc szeptemberi olvasmányom

Lázár Ervin: Korona és kard
Magyar mondák, cigány mesék
Lázár Ervin alkotói világa a lehető legmesszebb áll tőlem, és ez gyerekkoromban sem volt másként. Annyira jelölt a nyelvhasználata, annyira sok erősen jelentéses kifejezést használ, hogy mindig is kidobott az olvasásból. Ami miatt ez a könyv mégis itt van, az az, hogy itt Lázár Ervin nagyon mértékletes volt, csupán elmesélhetővé tette a magyar mondavilág történeteit és Ámi Lajos nyírségi mesélő cigány meséit. Nem Lázár Ervin könyvet írt ezen szövegek nyomán, hanem rendkívül alázatos volt az anyaggal szemben. És ezzel együtt ezek mégsem tipikusan ugyanazok a mondák és mesék.

Az alsós olvasókönyvekből mindannyiunk által ismert, Lengyel Dénes által tolmácsolt, pontos, a mondavilág történelmi világát megidéző olvasmány helyett itt érző mondai hősöket kapunk, Lázár Ervin a lelküket, a motivációikat, vágyaikat is ábrázolta, igazodva ezzel a gyermekirodalom normáihoz. A cigány mesék nyelvét valamelyest egységesítette, és esztétizálta, hiszen Ámi Lajos maga írástudatlan volt, ezek a szövegek oralitásban hangoztak el, nem az írás volt a médiumok. Lázár Ervin esztétizálta és a gyerekirodalom normái szerint alakította őket, úgy, hogy a történeten abszolút látszik még, hogy ezek a mesék egy a hatvanas-hetvenes évekig létező mesemondó hagyományból szólalnak meg (bár Ámi 1963-ban hal meg), ahol a telefon, vagy az 1954-ben bevezetett személyigazolvány is a mesei történetek kelléke.

Nyilván nem idegen a választásom attól, hogy cigány meséket kutatok, de enélkül is egy rendkívül izgalmas, olvasmányos, vicces, kedves könyvről van szó, aminek a szövegeiben rendkívül üdítő, hogy nem a klasszikus mesemondás távolságaiból szólalnak meg, nincsenek évszázadokon át csiszolt pontos keretei, miközben közben tele vannak ismerős dolgokkal, hiszen a magyar és európai mesehagyománnyal együtt fejlődött ez a világ is. És közben nagyon másak is, bátrabbak, viccesebbek sokszor, őszintén hisznek a furfangban, a telefonhoz és a személyigazolványhoz hasonló modernebb tárgyak megjelenése egy színesebb világot hoz, és mindez talán segíti, támogatja azt a közelséget is, ami a monda újramesélésben történik. Jó, hogy ezt a két anyagot egymás mellett adta ki a Móra, lelkesedem érte, ajánlom mindenkinek.

és

6.: A szeptemberre betervezett címek

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Egy moldáv nő a főhős ebben a történetben, aminek a hátterét alapjaiban határozta meg a szovjet rendszer és a századvégi rendszerváltás. Amikor fiatalon egy asszony kivásárolta a lányt az árvaházból, egyszerre hitte azt, hogy megérkezett a jó világ, és egyszerre gondolkozott azon, hogy jobb lenne-e inkább megpróbálni azt az utat, amelyik visszavezetné őt az árvaházba. Egy kislány nővé válását követjük ebben a regényben, akit azért vettek ki a lelencek közül, hogy segítsen üvegeket keresni és üvegeket mosni. Az anyatípusnak nem igazán mondható Tamara ugyanakkor, noha munkára fogja a gyereknek, figyel a tanulására, és minden anyagi lehetőséget megad számára, hogy felnőttként boldog polgári életet élhessen. A lány azonban felnőttként sem tanult meg kötődni, sem a gyermekéhez, sem a gyermekei apjához, szókimondó, hol vádló, hol megértést kínáló levél ez a regény az őt elhagyó szülőknek. Van ebben a történetben egy csomó szomorú szépség, nyomasztó kelet-európaiság arról, hogy milyen helyzetekbe vagyunk képesek nosztalgiával és visszavágyással tekinteni, és jó eséllyel egy ezt aláhúzó kemény és szilárd kilátástalan helyzet lesz a regény vége. Meglátjuk, a kétharmadánál tartok, rövid, egy-másfél oldalas fejezetek sorakoznak egymás után, kedvelni fogom, de jó eséllyel nem ezt fogom először befejezni a négy épp olvasott és a posztban szereplő könyv közül.

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
H. Balogh Gyula a szegedi alsóvárosi Ferences kolostor és az aközeli pletykákat, legendás alakokat, kocsmai történeteket gyúrta össze egy rövid, szórakoztató, bár nyelvileg kevésbé kimunkált kötetben. Amikor először hallottam szövegeket ebből a vállalásból, épp egy színpadon ültünk, én ültem a szerző mellett, próbáltam szépen nevetni a népnyelv abszurditásán, sajátos groteszk világnézetén, és azóta tulajdonképpen várom is ezt az anyagot. A múlt héten ültünk kint egy barátommal az alsóvárosi Mátyás téren, és arról beszélgettünk, hogy az kvázi olyan, mint egy falusi, vagy legalábbis kisvárosi tér, mintha külön volna Szegedtől, vagy legalábbis annak a körutas, sugárutas városiságától, és ez a kötet is ezt bizonyítja. Hogy itt van ez a közösség, ismert, áthagyományozódott, kocsmáról kocsmára szálló történetekkel, a dolgok rendes romantikájuk szerint. Most a kötet felénél tartok, nem várom, hogy lenyűgözzön, mert nyelvileg tényleg sokszor érdektelen, de vicces, kedves, provinciálisan mindenképpen izgalmas, ha elolvasom a Szeretemországot, ezt fogom folytatni.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Amúgy azért van most ennyi elkezdett könyvem, mert sok kötelező olvasmány, tanulmány, beadandó, bármi szaggatta fel az időmet, és aztán pihenésnek mindig volt egy elhatározásom, hogy mi az, amit el akarok olvasni ott helyben. Értitek, a terv az volt, hogy az olvasást lefojtom egy kis olvasással. És Orcsik könyvétől az isten sem tudott volna megmenteni, és ez nem is baj, nagyon régóta kíváncsi voltam rá, és a múlt hónapban megtaláltam egy antikváriumban.

A regényben a délszláv háborúban járunk, de tulajdonképpen bármelyik háborúban járhatnánk. Kijárási tilalom van, csak vízért és élelmiszerért lehet kimenni, bár az is kockázatot jelent. Szar ilyenkor kamasznak lenni, gondolhatjuk, és gondolják a főszereplők, akik, ugye, történetesen kamaszok, és akik ilyen körülmények között is létrehoznak egy zenekart. Az első 50 oldalt olvastam ki eddig, de azt együltőmbe. Egy elbeszélőt követtünk, ismerkedünk a háború normáival, Márai Zendülők című könyvére emlékeztet, ahogy erről már a summában hosszan értekeztem. Várom, hogy olvassam, de a négy épp olvasott könyv körül a listán erre szeretnék a legjobban figyelni, így azt hiszem ez marad majd a végére.

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Gondolkodtam, hogy ezt a könyvet betegyem-e. Most olvasom, estére biztosan be is fejezem, ráadásul durván aktuálpolitikai téteket is mozgathat írni róla, noha maga a könyv 2019-es. Mégis. A könyvet múlt hét pénteken találtam a Lírában, 800 Ft-ra volt leakciózva, épp aznap, amikor Karácsony Gergely visszalépett MZP javára az előválasztáson. Aki követ más közösségi média felületen, belefuthatott, hogy amúgy lelkes MZP támogató vagyok (noha, szerintem nem oké a miniszterelnök gyermekének a vélt vagy valós homoszexualitásával kampányolni, és az egykulcsos adóval kapcsolatban is minimum cinikus vagyok – mégis messze a legjobb jelöltként gondoltam rá az első fordulóban, volt már szó a blogon arról, hogy eléggé tekintélyelvűség ellenző és elitellenes vagyok). De közben meg ezt olvasom, és arra jutottam, hogy ha az alapján olvas bárki egy nem közéleti blogot, hogy kire szavazna szívesen az előválasztáson, hát jó. Ez a könyv arra tök jó, hogy következetesen lássa a poltikafogyasztó MZP világképét. Mit gondol a Krisztuskövetésről, hogy került ki Amerikába több évre, milyen közéleti ideák és történelmi kísérletek mentén gondolkozik a világról. ilyenek. Jó, hogy egyszerre érzem azt, hogy ezt a könyvet kvázi fel tudtam volna mondani, mert MZP következetesen kommunikál 2018 óta, és még jobb, hogy tényleg mélyebb és átfogóbb tudást és megértést kapunk mindenről a könyvet olvasva. Nem tudom, hogy egy ilyen embernek kell-e az ellenzéket vezetnie, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy egy olyan országban éljek, ahol erre esély mutatkozik.

Ali Smith: Tél
Ali Smith, de csodás. A szerző első általam olvasott regényéről, a Hogy lehetnél mindkettőről még egy értékelésben is áradoztam, az augusztusi 1 és 6-ban pedig a kedvenc könyvként dicsértem a szerző Ősz című regényét, amely a Brexit témáját feldolgozó Évszakok-kvartett sorozatának első darabja volt, most pedig, hogy közeleg a tél (jó, nem ír évszakonként a szerző egy ilyen csodálatos könyvet, szóval bizonyára nem azért jelent meg épp október elején), megjelent magyarul is a Tél című regény, amely inkább csak tematikusan kapcsolódik az elsőhöz. Egy egészen más családba, szülő-gyereke mintába nyerünk betekintést, ünnepek, nagybácsi, és egy buszmegállóban megismert lány, akit megfizet egy srác, hogy töltse a családjával a karácsonyt, mintha egy pár lennének. Négy ember, akik szinte idegenként élnek együtt, a Brexit valóságának generációs, városi-vidéki, idegen diskurzusaiban. És persze Ali Smith nyelve elképesztő, lírai, omlik, sőt, szakad, ha kell, az elolvasott első két oldal ennél a könyvnél is elvarázsolt, a többit úgy olvasom majd, hogy csinálok egy hétvégét, amikor leülök, és csak azt olvasom.

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Az ok, amiért Seanan McGuire Mélyre ránt a lápvilág című könyvéről lesz a következő értékelés, remélem, hogy még a hét elején. Ugyanis szeptember közepén megjelent a Csellengő gyerekek sorozat harmadik kötete, és nagyon lelkesen várom már, Zsófi például nagyon lelkesen ajánlotta a szeptembert összegző videójában, és én is izgatott vagyok vele kapcsolatban. Az ifjúsági fantasysorozat koncepciója, hogy gyermekek nem érzik jól magukat a jelen világukba, ezért megnyílik számukra egy másik. A Cukorszín égbolt alatt esetében már több világot ismerünk meg, és kifejezetten a rendszertelenebbek közül, olyanokat, ahol magát az időt is egészen könnyelműen kezelik. És a történet egy része vissza is kerül az első részben megismert árvaházba, ráadásul cukorszínekben tobzódó világokat ígér a cím. Egyértelmű, hogy a hónapban olvasom majd.

És, ennyit szerettem volna a havi tervek között mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok.

Ha volt olyan könyvleírás vagy gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Hamarosan érkezem már a beígért értékeléssel, amint kiteszem ezt kezdem is jegyzetelni, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

2 / 36 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén