Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Jen Wang: A herceg és a varrólány

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy elképesztően kedves képregényben merülünk el a nagyszerű Párizs virágzásának időszakában egy ragyogóan friss tündérmesén, a cross-dresser belga herceg, Sebastian és a párizsi varrólány, Frances történetén keresztül. Gyönyörű képregényes forma, tobzódik a divatban és a szép, kockázatvállaló ruhák bátorságában, és megtanuljuk belőle elfogadni azt, akik valójában vagyunk, és nagyon remélem, hogy a bejegyzés végére megértitek, miért rajongok ezért a könyvért ennyire. Vágjunk is bele!

Párizs, a modernitás hajnalán. Évtizedekig tart még az arisztokrácia pompája, de a királyok már nem az abszolút birodalom pompás és gazdag kelméiben pompáznak a Napkirály mintájára, hanem hadvezérként, mai értelembe véve is férfiasan öltöznek fel. Az uralkodók még őrzik tisztségeiket és megbecsültségüket, de már nő fel mellé a tőkés vállalkozó elit, már reklámarcok kellenek a termékek mellé, és megnyílik az első hatalmas áruház, amelyik megváltoztatja majd azt, ahogy addig ruhát vásároltak az emberek. Hogy mi köze ennek egy képregényes tündérmeséhez? Nos, ez a díszlete Jen Wang képregényének, és igazából minden történetszál ebből a világból következik.

Sebastian belga herceg tiszteletére a párizsi nyaralása alatt nagynénje bált rendez, ahová minden hajadont meghívnak. Egy túlhajtott szabószalonban egy fiatal lány és az anyja rontanak be, akik ruhát szeretnének, de már csak a tanuló varrólány, Frances fogható be a tervezésbe és a varrásba. A kedvetlen lázadó úrilány azt kéri Francestől, hogy a ruhájában ijesztő legyen majd, mint az ördög mátkája, Frances pedig jól érti a megrendelő kérését, munkája sem a másnapi sajtó, sem a rejtőzködő cross-dresser herceg figyelmét nem kerüli el.

A képregény mindkét szereplőjének az életét kíséri. Mindkettőjük előtt nagy jövő áll: Sebastian útja végsősoron egyszerűbb, egyszer majd uralkodó lesz, Francesnek megvan a tehetsége, alázata és stílusérzéke, de meg kell találja azokat a kompromisszumok nélküli lehetőségeket, amelyekben megmutathatja magát. Lady Cristallia mindkettejük számára nagy lehetőséget jelent, a herceg női ruhába bújt alteregója magára vonja a figyelmet, ha belép egy terembe, annyi önbizalma van, hogy egy kiváló hadvezér is tanulhatna tőle, és stílusikonként követik őt a párizsi nők. Francesnek hatalmas lehetőség a herceget öltöztetni, de túl sok titkolózást jelenthet ez a feladat. Lehet-e a hercegnek és Lady Cristalliának ugyanaz az öltöztetőnője anélkül, hogy kiderüljön a herceg nagy titka? Hogyan törhet Frances hírnévre az aranykulcs öltözőszobájából?

És közben valahogy nem feltétlenül egyértelmű, hogy mi is Sebastian herceg titka. Ami biztos, hogy női ruhában önfeledt, magabiztos és játékos, hiszen a női ruhákban Lady Cristallia identitása mögé bújva lehetősége van az extravagáns életre, amelyet a paloták szigorú rendje és a trónörököst érintő elvárások nem vonatkoznak rá. Ugyanakkor vannak jelek, amelyek a transzneműsége felé mutatnak, de ezzel nem, vagy csak alig dolgozik a regény, talán itt a legpontosabban:

Vannak napok, amikor a tükörbe nézve azt gondolom: »Ez vagyok én, Sebastian herceg! Fiú ruhákat viselek, és úgy nézek ki, mint az apám«. Más napokon nem így érzek. Azokon a napokon úgy érzem, hogy én valójában… …hercegnő vagyok.

48. oldal

A képregény feloldása mindenesetre mindkét értelmezés felé enged minket és megnyugtató válaszokat nyújt, ami végsősoron nem hagyja, hogy a körmünkre égjen ez a dilemma.

Merthogy igen, ahogy már a bevezetésekben is írtam, ez egy gyönyörű és figyelmes mese, aminek megvan a maga mélysége. Izgalmas, ahogy megteremti a felvetett kérdéseknek a valódi, hiteles kontextusát, van benne kommersz világgal – sőt, a korai kapitalista társadalom ízlésével – szembeni kritika bőven, de a történet mégis a titkokat őrző herceg és a kedves, szegény és tehetséges szövetségesének a története. Persze, van ebben a könyvben túlzás, a hercegnők például kifejezetten sematikusak, a tőkés társadalomból senkire nem számíthatnak a szereplők, de mégis egész könyvet áthatja a meseiségével valami őszinte és kedves tobzódás, amiben ezeken sem akadunk fent, hiszen ketten vannak a világ ellen, és épp elég a saját furcsaságukkal küzdeniük az elegáns, klasszikus, szörnyen unalmas és kényelmetlen rendben.

És a rajzolás is valahogy ez a tobzódást jeleníti meg. A szabószalonban és királyi palotában kifejezetten tipikus rajzfilmes figuratív rajzokat látunk, de ahogy megjelennek a ruhák és megismerjük Lady Cristallia vibráló energiáit a rajzolót is elkapja a képregénykészítés varázsa, és mágikus erejű jelenetrajzolásban gyönyörködhetünk mi magunk is. Nagyon izgalmasan dolgozik a szöveg azzal, hogy hol arcokat, hol plánokat, hol tömeget, hol tömegből kiragyogva Lady Cristalliát látjuk. Szép, mesei, engedi, hogy úgy csodáljam huszonhét éves, a divatért kevésbé rajongó olvasóként is, mint ahogy gyerekként ment el valaki mellettünk, akire évtizedek múlva is emlékezni fogunk, és ez nagyon lelkesítő.

Szóval, és tavaly november óta többször olvastam a könyvet, vagy mert a barátaimmal közösen olvastuk, vagy mert azt hittem, most akkor tényleg lesz időm olyan figyelmes és jó bejegyzést írni róla, mint amivel most igyekeztem, és minden alkalommal elvarázsolt. Gyönyörű ez a történet, mert nem olyan mese, ami didaktikus helyzeteket teremt, noha a helyzetei végsősoron azok, de a különc, introvertált, jószívű karakterei és a cross-dressing témája felszabadítja őket a nevelődési szándékok mellől, egyszerűen csak szép lesz. 😊

Kedvenc részem: A lekváros rész az elején, Lady Cristallia feltűnése. És a divatbemutató, amikor nagyon tisztán lehetünk kritikusak az ízléstelen tucatpompa iránt.

És akkor kiknek ajánlom? Igazából mindenkinek, aki úgy érzi, hogy cross-dressing téma nem igazán érinti a magyarul megjelent irodalmat, és mindenkinek, akinek szüksége van egy kis kedvességre, és mindenkinek, aki hozzám hasonlóan rajong a lassan polgárosodó Párizs világáért és egyáltalán a polgárpukkasztás fontos gesztusaiért. Na, ez a ti könyvetek lesz, tudom, mert az enyém is. 😊

Jen Wang: A ​herceg és a varrólány
Ciceró, 2023
288 oldal
Így olvastam: Egy fekvésben, ücsörgésben, lenyűgözve, sokszor. Nagyon jó lendülete van, szinte jelenetszerű fejezetekre bomlik, jól oszlanak el a cselekvések, fordulók, vitte az olvasást mindez.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Cicerónak a bizalmat, és küldtek recenziós példányt! Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Olvassuk együtt! – Papíron tökéletes

Sziasztok,

ez az az év, amikor olvasókörök tömegein veszek részt Szegeden, és egyre jobban látom azt, hogy mennyire állati csodálatos is ez a formátum. Sokban bajtársam Bálint Zsófi, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája, akivel közösen indítunk most egy posztsorozatot az olvasott, értékelt könyvekhez kapcsolódóan. Ahhoz igyekszünk ebben fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. Elsőként, mindkettőnkre jellemzően, egy szuper ifjúságival, Sophie Gonzales Papíron tökéletes című regényéhez kapcsolódva tettük fel a kérdéseinket!

Queer karakterek, különösen mellékszereplők, szomszéd fiúk, meleg legjobb barátok gyakran találják magukat ebben a párkapcsolati tanácsadó szerepben. A Papíron tökéletes végsősoron ezt a klisét viszi főszerepben. Mit gondoltok erről, mennyire volt problémás látni Darcy párkapcsolati botladozásait és tanácsadói szerepét? Mennyiben mutatott ez újat a mellékszerepekből ismert viszonyokhoz vagy például, ha láttátok, a Sex Education című sorozathoz képest?

Darcy mennyire volt idegesítő főhős? A félreértések és a picsogások építik a regény cselekvését, de ez hiteles kamaszhanggá tette őt, vagy rém idegesítővé?

Azzal, hogy Darcy kettős életet él, és egyébként is nyomokat keres, és egyébként is hajtja, hogy megismerje a világot és a kapcsolatok dinamikáját, egy nagyon analizáló, a részletekbe sokkal mélyebben belenyúló ifjúsági regényt kaptunk. Mennyire tudtatok ezzel menni? Érdekeltek ezek a részletek, be voltak építve, vagy csak mélyítették Darcy túlgondolásait?

Mit gondoltok, mennyire működhet egy ilyen sulis queer közösség? Az iskolában tényleg láttátok működni, vagy ez olyan projekt volt, ami Dacynak és még néhány embernek fontos, ezért elvegetálgat?

Nektek mit jelentett volna egy ilyen közösség? Vicces látni, hogy ez tényleg egy meghirdetett klubfoglalkozás volt kirendelt tanárral mellé, ez mennyire lehet elképzelhető egyáltalán ma? Vagy underground módon megszervezhető lehet egy ilyen?

A biszexualitás felvállalása és a queer társadalmon belüli megbélyegzettség kérdésének fontos regénye ez. Mennyire tudtatok azonosulni Darcy bizonytalanságaival? A queer világ vélt vagy valós elvárásai számotokra is hatnak néha bénítóan?

Szerinted ez az álomrandi működhet? Csak képzeld el, ez rengeteg kérdés, amit alaposan át kell beszélni? Milyen kérdések az ideális álomrandi kérdései? Nem furcsa, hogy nem volt olyan válasz, ami felett a szereplők nem jutnak ki a romantikus hangulatból?

Mit gondoltok, mit mutat ez a regény a nem LMBT+ olvasóknak rólunk? Mennyire jellemzőek Darcy és barátai dilemmái, mennyire tudunk tényleg biztonságos közegeket teremteni?

Örülünk, ha hasznát veszitek a kérdéseknek, ötleteknek, ha van sajátotok, vagy megosztanátok a dilemmáitokat, terveiteket a saját könyvklubotokkal kapcsolatban, keressetek minket bizalommal!

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Miért hozzunk létre olvasóköröket?

Sziasztok,

a mai bejegyzésben ismét a Könyvekkel a szivárványig! projekt egy részeleméről, az országos találkozók céljáról, terveiről, reményeiről igyekszem mesélni nektek. A Könyvekkel a szivárványig! projekt egy nagy ajándéka ennek az évnek, a Háttér Társaság Emberek vagyunk nem propaganda című pályázatán lett nyertes projekt, és az év második felében kis országos találkozókat szervezek, szerveztem Pécsen, Szegeden, illetve december 7-én Debrecenben és december 8-án Miskolcon. Mi is hajtja ezeket a találkozókat, és miért gondolom azt, hogy olvasóköröket kell létrehozni. A mai bejegyzésben ezekről lesz szó.

Mit keresek az olvasóköriparban?

Néha azt gondolom, hogy túlzás mindent a magam kis tizenhatéves kamasz srác karakterére visszavezetni, de itt is az van, hogy így tudom elmesélni igazán, miért tartom fontosnak azt, hogy vidéken olvasókörök köré gyűjtsük azokat az embereket, akik LMBT+ témákban szívesen olvasnának. Amikor én 16 éves voltam, kétségbeesetten kerestem azokat a könyveket, amelyekben megjelenik az LMBT+ téma, és azokat az embereket, közösségeket, akikhez kapcsolódhatnék, mert hasonló dolgokat olvasunk, hasonló kérdésekre keresünk könyveken keresztül választ, és meg tudnák mutatni, hogy mindezzel nem vagyok végtelenül egyedül.

Tizenhét évesen végül rátaláltam a PeMeL-re, a pécsi LMBTQ közösségre, ahol fiatalok próbálnak önszerveződni, egymás között jól érezni magukat, és bár fél év múlva eljöttem Szegedre egyetemre, mégis nagyon fontos időszak volt számomra a PeMeL-es idő. Akkor láttam először, hogy járhatok olyan közösségbe, ahol nem téma igazán az, hogy meleg vagyok, és filmklubokon, könyvbemutatókon vagy csak egyszerű találkozókon és meetingeken keresztül része tudtam lenni valaminek, ami akkor nagyon-nagyon hiányzott a számomra: szabad tudtam lenni. Amikor a gyerekvédelminek keresztelt homofób törvényekről beszélünk amúgy, pont emiatt vagyok borzasztóan dühös, mert azt a 16-17 éves fiút nem hagyhatja az állam ennyire direkten és gonoszan magára.

És innentől igazából teltek az évek. 2022-ben hoztam létre az első olvasókörömet, már a munka világában, ez nem is LMBT+ témában fut, hanem ökológiai témában olvasunk és gondolkodunk, A jövő olvasóköre címet kapta, és nagyon szép csapat gyűlt a címke mögé. És aztán 2023-ban a szegedi Partiscum Egyesület, a helyi LMBT+ szervezet a munkahelyemre hozta a saját épp induló olvasókörét, a Rómeó és Fóliát, amit valamennyire én is igyekszem vinni, nem csak helyet biztosítunk, hanem intenzíven részt veszünk a beszélgetésekben, és talán, mivel, hála a blognak, nagy rálátásom van a hazai LMBT+ könyves piacra, valamelyest moderálni, szervezni is tudom. És 2024-ben indult el a Grand Caféban a harmadik olvasóköröm, Közös könyveink címmel, megint más közösség, és megint új könyvek, de csodálatos kihívás és őszinte rajongással vagyok ezért a feladatért is.

Őszintén hiszek ezekben az olvasókörökben:

Merthogy az van, hogy én őszintén hiszek az olvasókörökben. De tényleg. Avantgárd lendülettel hoznám őket létre sorra és sorra, mert azt látom, hogy ha 5-10 ember leül egy asztal köré és egy könyvről beszélget, annak olyan valódisága van, amit nagyon ritkán tapasztalhatunk meg. Figyelünk egymásra, de tudunk vitatkozni is, vannak indulataink, mert voltak kedvenc szereplőink és vannak, akiket kifejezetten utáltunk, de az olvasókörök az együttlétnek és az együttgondolkodásnak olyan moderált keretei, amire elképesztően nagy szükségünk van, tényleg. Nekem is, aki amúgy valamelyest az irodalomból él, és borzasztóan fáradt tud lenni az olvasástól, és annak a tizenhat éves srácnak is, aki még mindig ott van bennem, csak már sokat tanult és olvasott a világról és benne magáról.

Az olvasókörök közösséget jelentenek, de olyan titkosat, olyan biztonságosat, ahová könnyen becsatlakozhat bárki. Van közös témánk, van mondanivalónk, közös vállalásunk, hogy az olvasókörünk jól sikerüljön. Az olvasóköreink ügyeink, és fontos, hogy legyenek, nem csak egyetlen 16 éves elveszett fiúnak, hanem rengeteg elveszett embernek, aki egyedül érzi magát, és úgy gondolja, nincs senki, aki megérthetné, amiről beszélni igyekszik. Az olvasókörök képesek arra, hogy megmutassák, mennyire több az LMBT+ téma annál, mint hogy fóliázunk könyveket, miközben az egyetlen érvényes választ adják a mit tegyünk kérdésre! Olvasunk, hozzunk létre közösségeket, és ne hagyjunk magára senkit!

Mit jelent ez a blogra nézve?

Egyrészt igyekszem a bejegyzésekkel erősebben szemlézni a jövőben a Rómeó és Fólia olvasókörein olvasott könyveket, mert az végsősoron már meglévő és alaposan átbeszélt, megrágott olvasmányt jelent a legtöbb esetben.

Másrészt igyekszem noszogatni a többi vidéki szervezetet, hogy hozzanak létre maguk is olvasóköröket, illetve igyekszek segíteni abban bárkit, aki ilyesmivel keresne meg a jövőben, hogy hozzátok létre a saját olvasóköreiteket, mert ez nem jelent igazából nagy munkát, meg kell találni 3-4-10 embert, akivel szívesen ülnél egy asztal köré, és el kell olvasnotok egy könyvet. Jó, nem?

Harmadrészt igyekszünk a blogon olvasható értékelések mellett egy-egy 5-10 kérdéses listával segíteni a közös feldolgozását a könyveknek, ebben az én könyvklubos bajtársam, Bálint Zsófi lesz majd segítségemre, aki mostanában alig futó szabadidejében a Pszt, Zsófi meseregényt olvas blognak a bloggerinája.

És persze, nyitott vagyok bármilyen együttgondolkodásra, mozgalmárságra, tényleg eléggé szívügyem a vállalás, szóval keressetek, gondolkozzunk, beszélgessünk, ötleteljünk és dolgozzunk együtt, mert olvasókörökkel érdemes csak igazán LMBT+ könyveket olvasni.

Rövidesen érkezem majd az első értékelés+olvasókörre készülős bejegyzéspárral, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Queer témák és reprezentációk a fiatal irodalomban – A Nincs Folyóirat Queer lapszámáról

Sziasztok,

ezzel az utolsó bejegyzéssel most feltöltöttük a Könyvekkel a szivárványig! beszélgetéssorozat négy beszélgetését, amelyet a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda programjával közösen csináltunk a Grand Caféban. Szép ívet jártunk be a négy rész alatt, a Kádár-rendszer irodalmán és a hazai queer irodalmi mozgolódások kezdetén át a Meseország Mindenkié megjelenésén, a hazai fantasy és sci-fi megjelenéseken keresztül egészen máig, a legfiatalabb irodalmi alkotókig. Ebben a negyedik beszélgetésben a Nincs online folyóirat tavaszi, queer tematikájú lapszámát mutattuk be, a bemutatóban pedig érintett szerzőként is ültem ott Szabolcsi Alexander szerkesztővel, Petri Flóra kritikussal és Papp-Sebők Attila költővel.

A beszélgetés elején azért beszélgettünk hosszabban a Nincs Online-ról, mert a portál egy fontos intézményévé kezd válni a fiatal irodalom számára, és különösen fontos az a munka, amit az irodalom és az alkotás alacsonyküszöbűbbé tétele kapcsán végeznek akkor, ha olyan reprezentációkról beszélünk, amelyből nagyobb nehézséget és további belső bizonytalanságokat, bátortalanságot jelent belépni. Attila is beszélt arról, és én is úgy éltem meg, hogy nagy lépés volt számunka az irodalmi önfelvállalásban a saját melegségünk tematizálása, és ha biztonságos műhelymunkában dolgozhatunk, az végsősoron tényleg segítség.

Ami miatt azt hiszem nagyon izgalmas volt a Queer lapszám, hogy a szerkesztők pontosan találták meg azokat az alkotókat, akik nagyon sokféle gesztust vállaltak fel, az én nem mindig artikulált, mégis radikális ellenkulturális gondolataimtól, ami mentén nem szeretném áldozatnak látni magamat költőként, Attila bajtársias, a fiatal irodalom közegére nyitni kívánó esszéjén át Flóra a megbotránkoztatás esztétikájával szembeni kritikájával egy konkrét előadás kapcsán, és jó volt, hogy ezek az álláspontok a színpadon is meg tudtak jelenni. A Queer lapszám a Nincs korábbi lapszámaihoz képest most nem egy irodalmi hagyomány tanulságainak és kritikájának az összességeként szólalt meg, hanem egy épp folyó és széttartó beszélgetés mentén, és szerintem szuper, hogy ezek mind meg tudtak mutatkozni ebben a beszélgetésben is.

És persze a személyes részek sem utolsók. Ez a beszélgetés egy ajándék volt számomra így a programsorozat végén, hiszen arról a témáról szólt, amiről bármikor tudnék éveket átbeszélni. A fiatal irodalom és a queer reprezentációk mibenléte önmagukban olyan kérdések, amikről nehéz nem hosszú terjengős mondatokkal vagy dühödt hangulatban beszélni, a kettő együtt pláne ingoványos terep, de nagyon jó beszélgetőtársaink voltak. Nehéz igazságokat mondani egy nagyon különböző embereket gyűjtő közösség reprezentációjáról, de nem nagy igazságokat akartunk mondani, hanem beszélgetés (és lapszerkesztés) végtelen munkájával többnek lenni, mint amit korábban mutatni tudtunk volna ebből. Mert ez most a queer irodalom, ezek a lehetséges dilemmák, ezek lesznek azok a kérdések, amelyek majd a szcénát meghatározza majd. Találkozunk abban a queer irodalomban, amit az eget nézve álmodunk most. Addig pedig lapozzátok fel a lapszámot, és persze hallgassátok meg az egész beszélgetést!

Rövidesen érkezem már igazi értékelésekkel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

A kortárs fantasy és science fiction irodalom queer reprezentációja – Könyvekkel a szivárványig! #3

Sziasztok,

töltjük fel a videókat Könyvekkel a szivárványig! beszélgetéssorozatról, amelyet a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda programjával közösen csinálunk a Grand Caféban. Harmadik alkalommal Kleinheincz Csilla írót, műfordítót és szerkesztőt, valamint Szalai Zsófia könyves youtubert, az OlvaZsófi csatorna tartalomgyártóját kérdeztem arról, hogy milyen a kortárs fantasy és science fiction irodalom queer reprezentációja, de a kitett beszélgetés mellé szeretnék egy picit mesélni, nem csak a videót tenném ki bután magában, mert ez egy blog – tudjátok – és, hát, vannak csudaklassz személyes élményeim!

Ez megint egy olyan beszélgetés volt, amiben kivételes alkalomnak érzem már azt is, hogy ezekkel az emberekkel egy színpadon ülhettem. Csilla a hazai zsánerirodalom egyik fontos, megkerülhetetlen szerzője, aki a Gabo Kiadó szerkesztőjeként külön kivételes alakítója is ennek a kérdésnek, Zsófi pedig egy olyan könyves youtuber, akit a csatornájának az indulása óta követetek, és kivételes érzékenységgel és ízléssel beszélt mindig is a queer témákról, ebben pedig óriási trenddiktáló személlyé vált az évek munkája alatt. Én pedig olvasó vagyok, aki figyeli ezeket a tartalmakat, lelkesen figyel trendeket, és miközben a szórakoztató irodalom fantasy és sci-fi vonalán nem mozgok erősen, úgy érzem, ők azok, akiknek a figyelméből és ajánlásából szemezgetve válogatni tudok.

Ebben a beszélgetésben tényleg úgy vettem részt, mint őszinte érdeklődő, akit nagyon érdekel, mit kezd a zsáner a sokszor nagyon barátságosnak, átélhetőnek, különcnek ábrázolt queer karakterekkel. Nem válaszaim voltak, nem kritikáim, hanem valóban kérdéseim, sokszor talán naivak is vagy rácsodálkozóak, amikre bőséges válaszokat kaptam a zsáner múltjáról, kortárs piacáról és épülni látszó tendenciáiról egyaránt. Izgalmas kérdések merültek fel annak kapcsán például, hogy ha egy jövőben játszódó szöveg nem foglalkozik sokszínű szereplőkkel, az jelenti-e azt, hogy nem sokszínű a társadalom, amit elénk vetít, vagy hogy tényleg elvárható-e minden szerzőtől, hogy alaposan beleássa magát a különböző kultúrákba, ha azokról akár csak egy-egy oldalnyit is, de írni szeretne.

Azt szerettem nagyon ebben a beszélgetésben, hogy elfogadó volt és megérteni igyekezett dolgokat, nem megítélni, miközben annyi beszélgetést szervezhetnénk külön-külön az egyes kérdések köré, amivel életeket lehet eltölteni. És közben ajánlottak magyarul is megjelent könyveket, miközben ez a piac még mindig kevéssé fordított magyarra, beszéltünk ifjúsági és hard fantasy szövegekről, és nekem, aki ezt a szubkultúrát mindegyre csak csodálja, de nem figyeli minden tevékenységét, teljesen befogadható volt az egész, mégsem vesztettek a lelkesedésükből. Remélem titeket is fenntart majd ez a beszélgetés, szerintem borzasztó nagy szükség volt rá, és örülök, hogy meg tudtam szervezni:

Rövidesen érkezem a következő beszélgetés felvételével, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Meseország mindenkié? – Mit állítunk, amikor ezt mondjuk? – Könyvekkel a szivárványig! #2

Sziasztok,

elkezdtük feltölteni a videókat Könyvekkel a szivárványig! beszélgetéssorozatról, amelyet a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda programjával közösen csinálunk a Grand Caféban, és mindegyik beszélgetésről szeretnék egy picit mesélni, nem csak a videót tenném ki bután magában, mert ez egy blog – tudjátok – és, hát, vannak csudaklassz személyes élményeim!

Akik régóta olvassák ezt a blogot, azok számára nem lehet meglepetés, hogy ezt a beszélgetést vártam a sorozatban a legjobban, hiszen rendes baloldali gondolkodó liberális meleg srácként, aki végsősoron hisz abban, hogy Meseország mindenkié, voltak és vannak valódi kritikáim a megjelent könyvvel kapcsolatban, viszont sokáig éreztem úgy, hogy ennek nem lehet hangot adni, mert az erőteljes politikai reakciók mellett volt olyan félelmem, hogy az érdemi kritika is az összenácizás veszélyét jelentené.

Van kritikám, és erről a Micsoda család! című lapozóról kapcsán írtam is hosszabban, hogy miért tagadjuk el, ha egy kiadvány aktivista szerepet vállal, és nem értettem igazán azt sem, hogy az alkoók miért nem használják ki a média által látszólag nyújtott lehetőségeket. Üdítő volt, hogy Rédai Dorottya, a Labrisz leszbikus szervezet ügyvivője mennyire reflektált is volt ezekre a megjegyzésekre, kommentekre, és jó volt, hogy Szekeres Nikoletta kritikus, szerkesztő segítségével mennyire jó aspektusokból érthettük meg a gyerekirodalmi és egyáltalán az irodalmi valóságot, amelybe ez a kiadvány megjelent. Beszélgettünk általában is a könyv megjelenésének pillanatairól, szándékokról és nagy történetekről, miközben maradt időnk a konkrét szövegekre, sőt, a fordítások különbségeinek az átbeszélésére is.

Őszintén azt gondolom, hogy ez egy hiánypótló beszélgetés lett, és nagyon örülök annak, hogy lehetőségem volt megszervezni és moderálni azt. Higgadtan, észrevételeket, akár az aktivizmussal, akár az irodalmi közeggel kapcsolatos frusztrációkat nem eltagadva tudtunk tényleg arról beszélni, mit jelent ez a jelszó: Meseország mindenkié. Nagyon feszülten készültem a beszélgetésre, hiszen fontosnak tartottam, hogy tényleges kritikákra valódi választ kapjak, és nagyon felszabadultan állhattam fel az asztaltól, sok mindent tudtunk átbeszélni, köszönöm a résztvevőknek!

A jövő héten érkezem a következő beszélgetés felvételével, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sophie Gonzales: Papíron tökéletes

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy zavarbaejtően friss, alig mésfél hónapja megjelent ifjúsági romantikus biszexuális regényről mesélek nektek, Sophie Gonzales Papíron tökéletes című regényéről, ami nagyon lelkesítően beszél arról, milyen sokfélék is a kapcsolatok egy középiskolában, és hogy mit is jelent biszexuális lánynak lenni tizenhat évesen, akár úgy is, hogy tulajdonképpen megélhetnél bármit a környezetedben, de belül valahogy mégiscsak nehéz. Tipikus romantikus regény, miközben olyan megható és szép mélysége és tudatossága van, hogy nem bírok magammal, és mindenkinek mesélni akarok róla. Kezdjük is el!

A Papíron tökéletes főszereplője Darcy tizenhatéves kamaszlány, ahogyan az lenni szokott, láthatatlan a magánsulijában, ahová ösztöndíjasként a tanár édesanyjával a háta mögött ő is bekerült. Az élete biztos tereit olyan közösségek alkotják, mint az otthona, ahol a két évvel idősebb transznemű nővérével és a munkában túlhajszolt édesanyjával éli napról napra az unott életét, és az iskola queer klubja, amelyet a nővére alapított, és amelynek ő ma már a biztos tagja. Egy különösen jó barátja van, a leszbikus Brooke, akibe évek óta reménytelenül szerelmes, és mint reménytelen szerelmes, örökké jeleket keres arra, hogy hátha mégiscsak teremne bármennyi remény is a kettejük számára. Az unott mindennapok mellett azonban Darcy egy nagy titkot őriz: ő gondozza a 89-es szekrényt, ahová tíz dollár fejében bárki szabadon járulhat titkos párkapcsolati tanácsért. A titkát azonban most veszély fenyegeti, kilesték őt, nem is akárki, a nemrég érkezett szabálytalan külsejű és ragyogó tekintetű ausztrál úszósrác, Alexander Brougham.

És a dolgok tulajdonképpen alakulnak maguktól. Brougham vissza szeretné szerezni a korábbi barátnőjét, ezért alkut köt Darcyval, aki úgy érzi, nincs is választása, segítenie kell a fiúnak, hogy az inkognitója és a 89-es szekrény jó híre is megmaradhasson. Tele a szöveg nyomokkal, ügyesen használt, de romantikus regényekben már mégiscsak sokszor olvasott fordulatokkal, amelyben kiderül, milyen srác is valójában ez az Alexander Brougham, és annak is a mélyére ásunk, Darcy-t mi hajtja a párkapcsolati mechanizmusok megértése felé, és a csudába is, egy pillanatig sem untam ezeket, hiába olvastam már sokszor hasonlóakat, és el is akarom mondani, hogy miért.

Egyre inkább azt gondolom, hogy azok az ifjúsági romantikusok, amiket szeretek, abban nyújtanak nagyot, hogy egy jó világgal dolgoznak, szereplők jó rigolyáival, ügyes motivációival. A tweet-csatában a szereplőknek tényleg meg kell őrizniük a saját szendvicsezőik jó hírét, méghozzá egy olyan pörgő és izgalmas új platformon, mint a Twitter, a Bocs, hadd bőgjem ki magam főszereplőjének ki kell jönnie a listái közül, és meg kell tanulnia élni, a Papíron tökéletes Darcyjának pedig meg kell értenie saját magát, hogy jó tanácsot tudjon adni önmaga számára is. És itt ez a tudatosság nyűgözött le és szippantott be. A fejezetek elején egy-egy levélbe és válaszba kapunk betekintést a 89-es szekrényből, és közben a saját határaink tiszta kommunikálásáról vagy a szorongás és a kapcsolódás sokféleségéről olvashatunk, és Brougham történetével élesben és nagyban is látjuk, hogy milyen mindez nem csak névtelenül, papíron át vagy e-mailben, hanem teljes plánban, végig követve a segítségkérőt.

Két karakter egyre jobban megismeri saját magát, így születnek az ifjúsági regények, két karakter egyre jobban megismeri egymást, így születnek a romantikusok. Tényleg nem a történetbe rejtett újdonságok sodornak magukkal olvasóként, hanem Darcy első szám első személyű narrációja a világról, amelyet a lány tényleg meg akar érteni, elemzi és figyeli a körülötte lévőket. És közben csupa olyan logikus dologról beszél a párkapcsolatok kapcsán, amelyek egyszerű, de jó tanácsok lehetnek egy külső szemlélőtől. Kamaszként olvasva ezek a tudások tök nagy versenyelőnyt jelenthetnek: a legtöbb esetben nincs veszteni valód; ha rossz neked valami, beszélj róla; meg kell értened, hogy hogyan tudod a párod számára kifejezni a szereteted… A kedvenc tanácsomat bedobom ide, ez nekem is állati jó tanács volt, mert szorongok a csevegéstől, miközben persze ez a tanács is kőegyszerű:

A lényeg, hogy mutasd meg neki, milyen barátságos vagy, és hogy könnyű veled beszélgetni.

209.

És közben, igen, fiú-lány történet, mégis velejéig queer ez a szöveg, és erről még van áradozni valóm. Lenyűgöző, ahogy egy középsulis queer klubot látunk ebédszünetben, hogy az iskolai önszerveződés létre tud hozni egy ilyet, és egymás figyelmes partnerei tudnak lenni a klubtagok. Tök szuper, hogy a szereplőt már nem az identitásának a felfedezésekor érjük tetten a regényben, hanem Darcy már a regény elején biztos a biszex identitásában, nincs coming outolni valója, hanem csak úgy él, szinte mellesleg biszexuális. És közben, és basszus tényleg ezért a legkirályabb: a biszexualitás legalapvetőbb kérdéséről beszél. Arról, hogy mit jelent biszexuálisnak lenni egy monogám kapcsolatban, pláne egy monogám kapcsolatban egy ellenkező nemű partnerrel. Darcynak erős a queer identitása, és szolidalitást érez az LMBT+ emberekkel, de attól fél, hogy különösen érezné magát egy fiú mellett a saját queerségéről mesélve, vagy akár a Pride-on sétálva. És OMG! Erre a kérdésre nagyon-nagyon jó és okos és érzelmileg is fantasztikus választ ad a könyv, olyat, amilyet ezentúl én is használni fogok, ha az LMBT+ identitások megosztásáról kezd gondolkodni valaki.

Ez a regény lenyűgözően okosan beszél. Maradunk persze a kvázi kettős életet élő, inkább zárkózott, a saját életében csetlő-botló de a világát jól ismerő lánykarakternél, amivel ezek a szövegek dolgoznak, de a tudatosság és a társadalmi érzékenység annyira lételeme a mindennapjainak, hogy minden különösebb jel vagy fordulat nélkül egyszerűen csak ezeken a szűrőkön keresztül mesél a világról. Ez a lány tudja, hogy hol vannak a határai, és képes is erre tanítani az olvasóit, tudja, hogy hol vétett hibákat, lassan engedi bele magát a szerelembe, amely identitáskríziseket is teremt a számára, és mindennek ellenére nem lila, idalizált világot teremt a számunkra. Ez a regény biztonságos, és képes a biztonságról beszélni, a 89-es szekrényen keresztül elmondja, és a történeten keresztül cselekedni is látjuk Darcyt. Esendő marad, amilyenek az olvasói, és közben bátorságra hív minket is, de nem a nagy megfoghatatlan, lila, romkom bátorságra, amiről szerinte csak így kellene beszélnünk, de így nagyon-nagyon sokat.

Szóval igen, a bejegyzésemet lassan zárandó, ez a könyv nagyon üde színfoltja az LMBT+ témákat mozgató ifjúságiknak. Még ha számomra nagyon hiányzik egy bocsánatkérés a szövegből azzal kapcsolatban, ahogy a 89-es szekrény titka végül kiderült, és emiatt biztosan le fogok vonni egy fél csillagot, amikor értékelem, ezzel együtt is lelkesen merem ajánlani. Könnyen olvasható, kedves, jól azonosulható különc kis regény, ügyesen megírt világgal, lenyűgözően alaposan kidolgozott queer mellékszereplőkkel. Ne írjanak rosszabbat, ezt kívánom ennek a közös ügyünknek.

A kedvenc részem: A tökéletes randi, és a 36 kérdés. Szerintem ezek a kérdések nagyon jók, néha, ha szembejönnek velem az interneten, én is elkezdem megválaszolni magamban őket. Nem tudom, hogy volna-e türelmem egy randi vége felé mindet megválaszolni, de milyen jó, hogy be lett emelve ez is. Meg egyáltalán, tényleg az van, hogy ez a könyv jól bánik az ilyen párkapcsolati tippes-praktikás-fejlesztős módszerekkel. Köszönöm neki.

Lelkesen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki olvasna egy jó ifjúsági romantikust, aki ügyesen megértene valamit abból, mit jelenthet valójában biszexuálisnak lenni, akit épp arra vágynak, hogy elvarázsolja őket két kamasz, akik épp együtt tanulják önmagukat, és persze mindenkinek, aki a bejegyzés olvasása közben kedvet kapott a könyv olvasásához.

Sophie Gonzales: Perfect ​on Paper – Papíron tökéletes
Könyvmolyképző Kiadó (2023)
392 oldal
Így olvastam: Két nap alatt, két chilles délutáni, esti leülésben. Könnyű olvasni és abszolút fenttartja a figyelmed. 🙂

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Épp megint van készülőben új blogbejegyzésem, hamarosan érkezem azzal is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Mit olvastak a melegek a rendszerváltás előtt? – Könyvekkel a szivárványig! #1

Sziasztok,

elkezdjük feltölteni a videókat Könyvekkel a szivárványig! beszélgetéssorozatról, amelyet a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda programjával közösen csinálunk, és mindegyik beszélgetésről szeretnék egy picit mesélni, nem csak a videót tenném ki bután magában, mert ez egy blog – tudjátok – és, hát, vannak csudaklassz személyes élményeim!

Amivel talán kezdeni érdemes, hogy queer könyvekről beszélni irodalom és szociológia egyszerre, és ez óhatatlanul látszik ezen a beszélgetésen, miközben mindkét terület képviselői igyekeztek beszélni a másikról is, anekdotákon, történeteken keresztül kapcsolódni egymáshoz.

Számomra hatalmas megtiszteltetés volt ez a beszélgetés: Takács Judit (például a Meleg század című könyv szerzője, amelyről itt írtam már) szociológus, Pálfi Balázs rádiós, az Önazonos című rádióadás egykori műsorvezetője, élő LMBT aktivista ikon, Kovács Krisztina, irodalomtörténész, a magyar szakos éveim leggazdagabb szemináriumainak vezetője és Ferencz-Fehér Dorottya PhD-hallgató, olvasószerkesztő, lelkes szegedi, vajdasági kutató volt a vendégünk, és arról próbáltunk valami többet megtudni, hogy mit olvastak a melegek a rendszerváltás előtt.

Azért volt számomra izgalmas ez a téma, mert tudtuk, hogy fogalmunk sincs a kérdésről, nincsenek igazán feljegyzéseink, nem igazán találjuk nyomát a mozgalmaknak ekkorról, és csak személyes történetek kapcsán tudhatunk meg bármennyit is erről a kérdésről. Vállaltan az érdeklődés hajtott, semmint a tudás, vagy a téma ismerete, és jó, hogy egy-egy adat, történet, kapcsolódás végsősoron tudott az egész, felfoghatatlanul alulkutatott téma mögött állni. Szerettem ezt a témát, örültem, hogy ezzel indult ez a beszélgetéssorozat, reméljük nektek is tetszeni fog majd.

A jövő héten érkezem a következő beszélgetés felvételével, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Könyvekkel a szivárványig! – Új projektekben indultunk a Bloggal

Sziasztok,

hónapok óta készülök ezzel a bejegyzéssel, de a háttérmunkák és készülések mindig sürgetőbbek voltak, egy blogbejegyzést pedig, ugye, bármikor meg lehet írni, ezért hát, megírom később, és egyre csak később. Az örömhír, hogy nyertem a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda című pályázatán, ami azt jelenti, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy finanszírozottabb keretek között folytathassam a blogolást, az LMBT+ olvasók közösségszervezését, és egyáltalán, dolgozhassak azon, hogy ne csak a sokszor lejáratott, és szerintem szörnyen felületesen átbeszélt kérdések helyett olyan diskurzusokat nyissunk meg, amelyek alkalmasak arra, hogy tényleg a fóliázott könyvekről és azok olvasóiról, rólunk szólnak. Nézzük bővebben:

Már jóval a blogom elindulása előtt is az volt az érzésem, hogy nem beszélünk igazán mélyen és értően az LMBT+ könyvekről, nincsenek platformok, ahol ezek a könyvek és ezek a beszélgetések igazán szűrve volnának, nincsenek mértékadó vélemények a témában, és nincsenek olyan beszélgetések sem, amelyekbe LMBT+ könyves olvasóként beléphetnék úgy, hogy igazán sokat tanuljak belőle. Ma LMBT+-t olvasó embernek lenni sokkal jobb helyzet, mint 2013-15 körül, amikor én voltam olvasó kamasz, de igazából ma is szörnyen hiányoznak a közösségek és a mély beszélgetések ezzel a témával kapcsolatban, és ha szabadidőmben, és valamelyest a munkámban is, dolgozom ezzel kapcsolatban, nem érzem azt, hogy jól állnánk ezzel. Nyilván ezt nem segíti az sem, hogy az elmúlt években alig volt kapacitásom a blogot építeni, vagy hogy nagyon más irányokban is elkezdtem dolgozni, irodalmi szerző lettem, a roma témában is intenzíven igyekszem expert lenni, irodalomszervezőként is dolgozom, és ez csökkenti az én figyelmemet is, de a helyzet az, hogy ez csak arra mentség, hogy egyetlen harcos miért nem vívja meg minden csatáját.

A valódi válasznak, őszintén hiszem, a közösségekben kell legyen. És erre nagyon jó ez a pályázat. Vannak zseniális emberek, akik érvényeseket mondanak LMBT+ témában, vagy akikkel szuper beszélgetni, de ők sokszor szörnyen szűk nyilvánosságot érnek el, és nem is feltétlenül találkoznak egymással, és vannak beszélgetések, amik kocsmaasztalok mellett történnek meg, pedig nem kellene, hogy ott maradjanak. A Könyvekkel a szivárványig című pályázat éppen ezért nagy lehetőséget jelent, jelentett idén, legalább három fronton:

  • Június szerdáin a szegedi Grand Caféban 18:00-tól LMBT+ irodalmi rendezvényeket szerveztünk, olyan szakértőkkel és szerzőkkel, akiknek határozott véleményei és biztos tapasztalatai vannak ezekben a témákban. Ezek a beszélgetések pedig már digitalizálva vannak, és – megérkeztünk a blogbejegyzést sürgető pontjához – holnaptól felkerülnek majd YouTube-ra is, mert, persze, tudom, hogy Szeged nem a magyar nyelven beszélő világ közepe, de ez volt mégiscsak az a város, amire hatással tudtam lenni.
  • Június 21-én, a Budapest Pride vonulás előtti pénteken találkoztunk Budapesten az Aurórában 17:00-tól kis létszámban, és beszélgettünk a kedvenc LMBT+ könyveinkről. Aztán ősszel találkozzunk még Debrecenben, Pécsett, Miskolcon és Szegeden is. Igyekszem keresni a helyi LMBT+ szervezeteket, és igyekszek minden segítséget megadni ahhoz, hogy ezek ne egyszerű turnék legyenek, hanem közösségekké és olvasókörökké szerveződjenek, mert több olvasókör gazdájaként az a helyzet, hogy én őszintén hiszek az olvasókörökben, és hiszek benne, hogy ha 5-10 ember ül egy asztal körül és könyvekről beszélget, az mindig nagyon valódi és megtartó történet lesz.
  • Indult a blognak Instagram és TikTok csatornája. Érzem, hogy döcögnek még az első kontentek, de nagyon igyekszem jól csinálni, mindkettőt megtalálod, akár a @lmbttolvasunk, akár az Egy meleg srác olvas keresőszóval.

A következő hetekben végre online is elkezdenek láthatóakká válni azok a munkák, amiket a hónapok során előkészítettem, holnap délutántól négy héten át felkerülnek majd a szegedi beszélgetéseknek a videói a YouTube-ra, azokból rövid, tanulságos részletek mennek a TikTok-ra, közben szerveződnek a vidéki találkozók, és amúgy a nyári szünetben volt időm írni is a blogra, amiket nem volt időm élesíteni, hiszen erre a nagy bejelentésre vártam, vagyis hát, ezért dolgoztam.

Megyünk együtt, könyvekkel a szivárványig?

Szilvió

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam (1-5. rész)

Sziasztok,

ma arról fogok beszélni, ahogy egy képregénysorozat képes volt arra, hogy megszelídítsen. Arról, hogy egy borzasztóan bután, lilán és toxikusan induló képregénysorozat képes volt arra, hogy elmélyüljön, a valódiság minimális magvát magában hordozza, és ettől élvezhetővé váljon valaki olyan számára is, akit nagyon zavar, ha a sematikus meleg legjobb barát karakterek feltűnnek, különösen pedig, ha az övéké lesz a főszerep, és így is sematikusak maradnak. Alice Oseman sorozata nem kezdett jól, az első rész végén hoztam róla egy bejegyzést, a Neflix sorozat második évadánál Kanicsár Ádám András nagyon jó cikkben foglalta össze, mi minden problemaikus ebben az univerzumban, és most az ötödik rész végére mégis megengedőbb bejegyzést írok a könyvekről. Hogyan lehet ez? Kezdjük.

Charlie a meleg tizedikes srác közös tanulócsoportba kerül Nickkel, a menő tizenegyedikes rögbis fiúval. Padtársak és lassan megismerve egymást barátok lesznek, a menő izomagy fiúnak megismerjük a mélységeit, látjuk bénázni, ami persze, mindig sokat dob az ilyen karakterek ábrázolásában, és, ahogy Charlie is mondja,

„Nem zúgok bele minden srácba, aki kedves velem.”

24. OLDAL

Szóval Charlie szerelmes lesz a fiúba, és Nick is – bocsi, spoiler, de kérlek ne botránkozzatok meg ezen, nincs ember, aki ne tudná – felismeri a saját biszexualitását az első könyv végére, amit, persze, Charlie ébreszt benne. (De nem azért, mert Charlie befóliázatlan könyveket cipelt a táskájában Nick mellett – pedig történetesen pont ez a történet mélyítette el a Rétvári Bence államtitkár találata mellett a fóliázást, ez most mindegy.)

Mind Charlie, mind Nick iskolai karakterének sokszor elismételt jegye, hogy tulajdonképpen mindketten menők. Charlie-t a múlt évben erősen bullyngolták, amikor kiderült a melegsége, de miután a tizenkettedikesek leállították Charlie zaklatóit, valamennyire menővé vált az első nyíltan meleg srácnak lenni. Nick számára a rögbi a menőség eredője, ugyanakkor folyamatos probléma a rögbicsapatban, hogy nincs elég jelentkező, mert ez nem a menő sportok között van. És Charlie baráti társasága is egyfajta mélyeket beszélgető különcgyűjtő, kevéssé találjuk őket a menők között, a sulis bulikon pedig konkrétan nincs ember, aki beszélgetne Charlie-val.

És ez nem világrengető gond, nem építi igazán a cselekményt a menőségük vagy annak hiánya, csak átszövik a sorozatot ehhez hasonló meggondolatlanságok, amik, különösen, ha ekkora felelősséggel dolgozó kötetté válik valami, mint a Heartstopper sorozat, tök nagy problémák. A Heartstopper ugyanis egy cuki kötet, tényleg az. De az első részek szörnyen elnagyoltak, valóban lilának mutatják be a melegség megélésének lehetőségeit, azt az álomképet mutatja nekünk, amire kamaszként mindig is vágytunk: a srác, aki kedves volt velünk és belezúgunk, viszontszeret minket. Persze, tudom, ez egy romantikus zsánerregény, esküszöm értem, tudok is menni velük, de egy generáció látta azt a sorozat első évadában és az első könyvekben, hogy melegnek lenni tökre könnyű és szép és szexi, előbújni pedig veszélytelen és boldog. (Ha tényleg érteni szeretnéd, hogy ez mekkora probléma: tinirajongók hada kényszerítette a Nicket megformáló színészt egy olyan coming outra, amire baromira nem állt készen, és egyáltalán nem látták be, mi ezzel a baj.)

Szóval innen indultunk az első résszel, az első részekkel. És a sorozat a további köteteivel is a mi kis kamasz szerelmes lelkünknek kedvez, Nick még az ötödik részben is rémisztően ideális barát, de közben azért mélyül a kapcsolatuk, és kapnak a szereplők még legalább egy dimenziót, ami még mindig nem sok, de tud elég lenni, ahhoz, hogy ebben a cuki romantikus zsánervilágban olvasható legyen. Picit olyan, mintha Oseman a kritikák után írná a szöveget, sok minden megkésve jelenik meg: a szereplők igazán elmélyült történetét a második harmadik részben kapjuk meg, a kamasz fiúk az ötödik részben kezdenek el a szexuális vággyal, mint olyannal foglalkozni (bár kötetenként egy-egy nyomot mindegyik korábbiban találunk arra, hogy nem érdektelenek a téma iránt), szóval azért van az egészben valamifajta megkésettség, de ne legyünk telhetetlenek.

A képregény Charlie-t követi inkább, de Nick karakterét is ügyesen láttatja sorsdöntő pillanatok előtt, és ebben azért különösen ügyes ez a szöveg, mert Nick felismeréseiben és döntéseiben mélyül el igazán az eddig megjelent könyvek nagy cselekményei. Hosszú estéket görget át a Google-ben, hogy megértse, mit jelent az, hogy vonzódik egy fiúhoz, keresi a megoldást Charlie nagy problémájára, igyekszik az a támogató és figyelmes barát lenni, aki lenni szeretne, és ez borzasztó sok kutatómunkát és érzelmi érettséget igényel tőle. Izgalmas azt látni, hogy míg a melegség megélésében és a saját identitásának megtalálásában Charlie tud abszolút segítséget jelenteni (ebben a könyv sokkal-sokkal ügyesebb, mint a sorozat második évada), addig a kapcsolat mélységében és a másikra figyelésben Nick az abszolút ügyes, rendkívül jó gesztusokkal dolgozik a regény, és ezekben tényleg mintákat tud adni a könyvet olvasóknak.

Az egészben valahogy azt a felnövést látjuk azáltal, hogy a szereplők kilépnek a buta romkomos egydimenziósságból, ahogy a melegség a mindennapok részévé válik, és egyre kevésbé jelent valódi nagy egzisztenciális kríziseket. És ebben már jobban dolgozik Oseman is. Amikor elkezdenek egyre többen lenni a kapcsolatukban, mert az felvállalhatóvá válik a barátok, a család és az iskola előtt, már tényleg szerelmeseket látunk csak, akik először tanulják meg, hol vannak a személyes és hol a közös határaik. A regény terében egyre nagyobb hangsúlyt kap annak a biztonságos légkörnek megteremtése, amiben Charlie-ra vigyázni lehet, miközben Nick nehéz döntések előtt áll, amit igyekezniük kell együtt meghozni. A sorozat hatodik része majd nagy válaszokat rejt magába, picit tényleg az van, hogy az ötödik rész végére a közelében kerülnek annak, hogy egy egészséges kapcsolat igazán nehéz egy évét tervezzék meg, és tényleg az van, hogy szívből tudom várni, szóval kérlek Oseman, ne cseszd el nekem.

Nagy utat jártam be a képregény nálam, és továbbra sem gondolom, hogy a legideálisabb ifjúsági alkotás, mert óhatatlanul reprezentál, olyan hangosan, akkora eléréssel, amivel LMBT+ könyvnek még talán soha nem volt lehetősége, és lilát mutat, könnyűt, amiből csak pillanatokig láthatunk mélyre. Az viszont vitathatatlan, hogy ezek a pillanatok alkalmasak arra, hogy felismerjük bennük a saját életünk (korábbi) nagy identitáskérdéseit, kudarcait, nehézségeit, ha elég figyelmesen oszlatjuk a halványító lila ködöt. Nem hiszem, hogy minden olvasó bekapcsolja a ködlámpáját, és nem is gondolom, hogy mindenképp szociotrippről szociotrippre kell gázolnunk az LMBT+ irodalomban, de az emberi pillanatok kezdetnek meg tudják tenni. A barátaim azzal vigasztaltak még az elején, hogy ez csak egy első igazán nagy elérésű LMBT+ ifjúsági, és még rengeteg lesz majd, ennél sokkal-sokkal jobbak, egyértelműbbek, kevésbé harcolósabbak. Én csak azt kívánom így a végére, hogy legyen majd így!

Kedvenc részem: Nick és az anyukája. Az a nő, nyilvánvalóan alkotói szócső, aki mindig tudja, hogy mit kell mondani, hogy kell kiállni valaki mellett, hogyan vigyázhat a másikra, de ezt meg kell tudnunk bocsájtani. És az ötödik könyvben van egy nagyon fontos tanácsa, amit én is üvöltök Nicknek a második könyv óta nagyjából.

Nem hiszem, hogy ez a sorozat különösen az én ajánlásomra szorul, de azoknak lelkesen tudom ajánlani, aki valami lilára vágynak, aminek azért tud mélysége lenni, De tényleg az van, hogy ennek nem egy belépő könyvnek kellene lennie, szóval légyszi ne első meleg könyvnek vedd meg, és ne várd, hogy ebből majd meg fognak érteni. Ebbe csak bele tudsz veszni, szépen, romantikusan, néhol mélyülve, de biztonságosan.

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig belédzúgtam 1-5.
Könyvmolyképző, 2022-24
1578 oldal (az öt rész összesen, folytatólagosan számozzák az oldalakat)
Így olvastam: A képregények rajzolása is elég egyszerű, nincsenek igazán részletek, amikbe nagyon el lehetne mélyülni, szóval kifejezetten gyorsolvasásra van, az újraolvasásoknál már egy délután alatt át tudtam futni az egészet, egy, másfél óránál nem hosszabbak a történetek.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

2 / 41 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén