Egy meleg srác olvas

Sziasztok,

elég változatosan indult számomra az augusztus, a hónap elején már gyakorlott katlanozóként felpattantam a Szigetvárra, majd ott a Nagyharsányba tartó buszra, hogy részt vegyek a 15. Ördögkatlan Fesztiválon, majd suhantam is édesapám csendes, térerő nélküli kis zselici falujába, ahol tovább élveztem az Ördögkatlan lassú, vidéki, feltöltődős, kikapcsolós időszakát. A ’katlan azonban már egy hete véget ért, ma reggel én is visszakerültem a térerő csodálatos, és picit már vágyott világába, így érkezem is az évente szokásos ördögkatlanos beszámolómmal.

És a beszámoló most mégis, valahogy más lesz, ahogy egyébként ez a fesztivál is más megélést jelentett számomra, mint a korábbiak, és még próbálom megérteni, hogy pontosan miben más ez az élmény, és hogy miben változott a fesztivál, miben változtam én. Talán most nem tudtam abban az önfeledtségben, eufóriában lenni egészében, ahogy eddig, de most is tele volt a fesztivál önfeledt, euforikus, nagyon jó pillanatokkal, így a beszámoló sem egy szokásosabb, lineárisabb beszámoló lesz, hanem egy olyan, ami pillanatokra mutat rá. Koncertekre, beszélgetésekre. Olvassátok őket szeretettel.

Talán a kötelezőkről először, amik nem igazi kötelezők, nem azért vannak itt, mert kell róluk írni, csak hát, vártam őket:

A gazdaasszony úgy köszönt, mintha hazamentem volna
Az eltelt három fesztivál mindig így kezdődik a számomra, és nagyon szeretem, hogy ez így van. Mindig ugyanabban az udvarban állítom fel a sátramat, ismerem a járást, szeretem is, látom, hogy évente fejlődik az udvar, most például másutt voltak a kerti tusolók. Bemegyek az udvarra, a nő mosolyog rám, elmondja, hogy már vártak, és tényleg úgy néznek rám, mint akit vártak. Szeretettel kezdődik.

Bérczes Laci szerint keveredni elég jó dolog
Ennek a fesztiválnak nem olyan megnyitója van, ami egy sajtótájékoztató, vagy nem olyan, ami nem érdekel senkit, hanem ez a fesztivál szívből nyílik meg és velünk együtt. Fontos fellépők adnak műsort, megtapsoljuk a településeket, akik helyet biztosítottak nekünk, Bérczes Laci beszél, Kiss Móni áll, mosolyog és többet mond, mint amit mondani lehet. Egy mexikói zenekar és egy ukrán kórus után Bérczes azt mondja, hogy nem is rossz dolog itt ez a keveredés. Nem mond többet, de jó megtapsolni ezt a mondást, az a katlan mottója, hogy „Nem vagyunk normálisak!”, Törőcsik Mari mondta, amikor az ötödik fesztivált jött megnyitni ide a világ végére. Hát így vagyunk mindig a Katlanon.

Bérczes Laci és az egész katlan csapat másodszor
A megnyitónál is szebb, ahogy az utolsó koncerten feljönnek a színpadra mind, akik önkéntesek voltak, szervezők, segítők, Bérczes még egyszer szól hozzánk, arról, hogy ez a fesztivál attól kicsi és családias, hogy ha rengetegen vagyunk is, mind a legjobb részünket visszük oda magunkkal. Nagyon megtapsoljuk őket, aztán folytatódik a Kiscsillag koncert, ami néha 30Y, de idén Kiscsillag volt. Ez megint csak mindig fény.

Parno Graszt – Bohemian Betyars
Minden évben kell egy Parno Graszt koncert a szervezetemnek. Ha valamiért nem adatna meg, akkor azt az orvos írná fel. Az első sorban táncoltam végig, mintha egy egész évnyi szorongás, düh, fáradtság távozott volna ott. Mindig csoda, a Bohemian Betyarsszal pedig különösen, viccesek, kedvesek, tele van szeretettel és zenével a színpad meg a lélek velük. Deszerettem.

Kuba Libre
Bár el tudnám mondani, hogy mennyire milyenek is ők. Szerintem a legegészségesebbek, talán ezzel kell kezdeni. Hogy viccesek, randomak, és annyira képben vannak, mint soha senkik. Van daluk a szép tájról, arról, hogy baszd már meg, amiért segíteni akarsz rajtam, pedig én nem akarom, szól dal arról, hogy ha jó idő lesz, mulatunk, és minden ilyesmiről, amiről nem szoktak szókimondó és vicces dalok születni, pedig nagyon kéne. Minden évben a Katlanon lévő koncertjükön szoktam lenni, és idén sem volt ez másként. Ragyog a lelkem tőlük.

Erdős Virág
Nagyon szeretem Erdős Virág munkásságát, és különösen rajongok az év elején megjelent könnyei című kötetért, amiben az életmű valamelyest magával is párbeszédbe lép. A kötet (amiről egyébként írtam is kritikát) első ciklusa arról beszél, hogy Erdős futárnak állt a pandémia idején, és ezen a tapasztalaton beszél újra a város, a hajléktalanság, a magyarság kérdéseiről, a második ciklus pedig kifejezetten a költőség kérdéseit járja körül, csodásan erdősi nyelven és erdősi öniróniával és figyelemmel. A Turi Tímea által vezetett beszélgetés is nagyrészt a már sokat tárgyalt első ciklus köré szerveződött inkább, ami egy bizonyára ügyes marketingdöntés volt, noha én a költői létből felmerülő kérdéseket érdekesebbnek tartom, de Erdős mindig meglepőeket és okosakat válaszol, felolvasni pedig, hát, szintén remekül olvas. Vártam, szerettem.

És akkor a kevéssé várt, vagy egyáltalán nem várt, de szintén nagyszerű fényei a fesztiválnak:

Másik János Bálnadalok koncert, fűben ülős, egymaga
Nagyon fura, ahogy egy idős zenésznek aurája lesz. Rákerül az idő, a zenésztársak, a fontos eszmék, és közben mégis tök póztalan tud lenni. Másik János énekelt nekünk, gitárral vagy harmonikával kísérte magát, talán, ha százan voltunk egy kis koncerthelyszínen a főkoncertekkel egyidőben. A csillagok alatt feküdtünk, ő énekelt, Cseh Tamásosakat, másmilyeneket, szép volt, magammal hoztam az érzést, hogy mennyire szép dolog is volt.

Beszélgettünk a klímaszorongásról
Ami nekem talán nincs is nagyon. Picit azt hiszem klímagyászom van, lemondásom, elfogadásom, szomorúságom, például a mostani aszály kapcsán, vagy annak kapcsán, hogy a falu végén ahol felnőttem, tíz év alatt tarvágták a tájat (a mostani törvények picit méginkább felszínre hozták ezt bennem, persze). Mégis, tök jó emberekkel beszélgettünk az ökopszichológiáról, társas és egyéni cselekvésről, egy lánnyal a kapitalizmus zöldszabályozásának a kényszerűségéről, lehetetlenségéről is vitatkoztunk, rengeteg minden szóba került. Beszélgettünk arról, hogy miről mennyire nehéz is lemondani, és hogy egyáltalán jó lenne aktivitásba fordítani ezeket az érzéseket. A hétköznapi életben elég kényelmes arc vagyok, a délelőttök, ha nincs munka vagy egyetem, akkor könnyen elúsznak, így mindig külön öröm valami fontossal, értelmessel kezdeni a délelőttöt, és ez egy ilyen jó délelőtt volt.

Naplemente a Narancsliget mellett
Nem hiszem, hogy tényleg paplak lett volna, de mégis, egy paplak külsejű ház van a Narancsliget melletti telek hátsó kertjében, eléggé elvadult a gaz, a tájban pedig arra ott egy szép felújított, kivilágított templom, mégmesszebb megy le a nap, gyönyörű és egészen más táj volt, amit csak azok láthatnak, akik odamennek kinézni a téglakerítés résén. Gyönyörű volt, tényleg érdemes volt megnézni, miközben csak ülni a fal tövében, és nézni, ahogy egyre többen jönnek kíváncsian meglesni, mit nézegetnek arra mások, szintén kiváló volt.

30Y koncert – a sátramban!
Szóvalhogy én nagyon szeretem a 30Y-t. De közben meg elképesztően fáradt is votlam már pénteken. Befeküdtem a sátramba, és nem volt erőm továbbmenni, esküszöm, tényleg ez volt, ennyire fesztiválozás még soha nem ütött ki, mint idén (mondjuk nem is sikerült túl ügyesen reggelre árnyékot találni a sátramnak, hmmm), de a pályáról fantasztikusan felhallatszott a koncert a tizennéhány telekkel odébbi sátramba, és ennek szívből tudtam örülni.

És ha már a sátram!
Lesz még több ilyen pont, de a katlanban tényleg a többi katlanost imádom a legjobban. Az történt ugyanis, hogy a sátram egy rúdja év közben valahogy megadta magát. Tavaly még biztosan jó volt, máskor nem volt kibontva, idén viszont valahogy szétrepedt egy rúd középen, így a sátram, viccesen alig-alig állt. És én ezzel amúgy együtt tudtam élni, nem úgy, mint egy mögöttem fesztiválozó srác, aki hajnal háromkor neki állt sajnálni a sátram, hogy szegényt összedöntötte a vihar (nem volt vihar, és annyira azért nem volt durva a helyzet, hogy összedőltnek tűnjön), és nekiállt megcsinálni, miközben én a sátramban próbáltam aludni. A világ legkedvesebb dolga ez, még mindig mosolygok, ahogy írom ezt, úgy kellett elűznöm onnan kedvesen, hogy tudom, hogy így van, semmi baj, ígérem, meg fogom csinálni, de most alszom. Köszönöm neked kedves idegen.

Parti Nagy Lajos, ó de csodás
Erre a beszélgetésre majdnem nem akartam elmenni, mert sajnos hülye lettem volna, de végül természetesen elmentem. PNL-ről persze pontosan tudom, hogy csodásan érdekes és okos, de az eddig engem nem igazán érdeklő Kner Piroska fiktív önéletírásról kérdezte őt Szegő János, ami Kner receptkönyvével együtt jelent meg a Magvetőnél. Parti Nagy nagyrészt arról beszélt, hogy a regényhez ki kellett töltenie a századeleji polgári zsidó családból származó szegény tanti életét, ami nem igazán adatolt, de közben előkerült Sárbogárdi Jolán is a beszélgetésben, a szerző egy másik alteregója, akinek nagy rajongója vagyok, volt szó arról, hogy nem tudjuk pontosan, mikor halt meg Kner Piroska, ezért egy fiktív bármikor elbeszélhető visszaemlékező időben van az egész regény, gondolkozott a két beszélgető arról is, miért nem jelenhetett meg a világháború után Kner Piroska pontos, de vastagon, polgáriasan főző receptkönyve, és hogy egyáltalán mekkora öröm az, hogy most előkerült a kézirat: nagy. Nagyon jó beszélgetés volt, öröm volt hallgatni.

Szólj be a papnak! – ez tényleg egy program volt
A Közös Pont ökumenikus közösségnek volt egy evangelizáló sátra a nagyharsányi könyvtár előtt, ahol egy nagyon kedves barátom is szolgált, és véletlenül csúsztam bele a délutáni programjukba, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A Szólj be a papnak! egy olyan kezdeményezés, ahol egy-egy evangélikus és református lelkészt, illetve egy katolikus papot kiültetnek a pódiumra, aki ott a közönség kérdéseire válaszol. Nagyon jót mosolyogtam azon, hogy olyan papok voltak, akik kritikusak a saját felekezetükkel is, meg egyáltalán, baromi nyitottak, szóval a beszólás maga nem valósult meg, és a moderátor is a KP-ben önkénteskedett. Én egy provokatívabb moderálást nagyon működőnek látnék itt, mindenesetre így is egy jó élmény volt. Én arról kérdeztem őket, hogy milyen érvek mentén választottak felekezetet a szolgálatukhoz, mások az egyházi iskolák, vagy az  evangelizációs csatornák mibenlétéről kérdeztek, fontos program volt ez, nem gondoltam volna, hogy ott leszek, de szívbéli örömöm, hogy így alakult.

Dinnyét venni
Egy negyed szeletet, 350 forintért, ne szorozd fel, amúgy sem az a lényeg. Az előző bekezdésben említett barátommal jártunk együtt Szegeden piacra, és Parno Graszt koncert után kerestünk szódát, majd útközben találtunk dinnyét is, vettünk mindkettőt, mintha a piacon lennénk, együtt, jó társaságban, csodás gyümölccsel. Fény ez így, mindig fény.

Ismered azt a viccet, hogy két cigányirodalom-kutató beszélget?
Utolsó este beszélgettünk egy random társasággal a telefontöltők-hűtő-asztal-pihenő tájékon az udvarunkban, és az egyikükről kiderült, hogy szintén roma irodalmat kutat, Kácsor Zsolt Cigány Mózesét fogja vizsgálni, és az evés reprezentációkat veti majd össze, de közben beszélgettünk teremtésmítoszokról, kisebbségi-többségi párbeszédről, minden szépről. Ha valaha mégis megyek PhD képzésre, azok amúgy az ilyen beszélgetések lesznek, amikor így a lelkemből vannak a gondolataim, és el sem tudok képzelni izgalmasabbat ennél, és a többiek is nagyon kedves, figyelmes hallgatók voltak, meg próbáltak hozzánkszólni, őket is lelkesítettük. Deszeretemeztazegészet.

Éshamár: Szovjet népzene?
Szóval kíváncsian és kételedve mentem erre az előadásra, mert egyrészt – ugye –, nincs olyan, hogy szovjet nép, másrészt viszont Both Miklós tartotta, aki számomra az egyik legvalidabb ember a köznyilvánosságban, és hát, nem kellett csalódni, sőt, úristen, mennyire szuper volt ez az előadás. Arról beszélt, hogy a szovjet rendszer az egész birodalomban aktív művelődési házi és kórusos hálózatot épített, ám a kórusoknak egységes szovjet dalokat írtak, és a kóristák szocializációjában ezek a dalok töltötték be kvázi a népdalok funkcióját, sokuknak – és a kórusvezetőknek is – trauma az, hogy a rendszerváltás után meg kellett tanulniuk, sőt, újra meg kellett találniuk az igazi ukrán népi kultúrát ezek helyett a dalok helyett. Állati izgalmas probléma, tele van nagyon hasonló dilemmákkal, mint amúgy a roma kulturális önszerveződés, Both Miklós pedig fantasztikusan érdekesen adott elő, bármeddig hallgattuk volna mind.

Meg beszélgettünk, és beszélgettünk és beszélgettünk
Dumáltunk útközben idegen emberekkel arról, hogy milyen eséllyel tud valaki alkoholt becsempészni a nagyszínpadhoz, beszélgettünk egy kedvenc Facebook csoportról, vagy arról, hogy Beck Zolinak még Zoom kamerában workshop előadást tartva is belelóg a haja az arcába, nemhogy koncerten, meg arról, hogy miért változnak a Harry Potter könyvek műfajai (mert Harry nő fel, és vele együtt nő az olvasóközönsége is), vagy hogy vajon tényleg nincsenek jellemek a Harry Potterben (Harry megmentőként alapból kiesik az izgalmas szereplehetőségek közül, de Rontól miért vesz el a film mindent, amitől jó arc lehetne?), és arról, hogy mit jelent a fiatal színház egy színészsrác számára, akinek fura, hogy nem mindenki olyan, mint ő (nem ő használta ezt a szót, de azt hiszem az alázatot hiányolta másokban az egész színházisággal, a szerepekkel és a színésztársakkal szemben)… Talán ez volt az összes Ördögkatlan Fesztiválom közül az, amelyiken a legzárkózottabb voltam, vagy hát legalábbis, voltak nem szociális üresjárataim, mégis, tudom, hogy ez közhely, de a Katlan, az nekem leginkább talán a beszélgetésektől lesz igazi, talán ezért van ezek a pontok között is ennyiben erről szó.

És ez a Katlan is ilyen volt. Beszélgettünk egy csomót, hallgattunk, együtt gondolkodtunk, mosolyogtunk azokon, akik a színpadról vagy az asztal túloldaláról beszélnek hozzánk, és közben jó nekünk, mert együtt többek leszünk, mint amiként külön-külön odamentünk. Mert tényleg az van, hogy a jobbik részeink találkoznak itt évente, és ez mindig ünnep, mindig ünneplendő.

Hát, ez volt az idei Ördögkatlan Fesztiválról mesélős bejegyzésem. Ha tetszett, és szeretnél még tőlem olvasni, támogass a blog Donably oldalán, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

több elképzelt kezdése is volt ennek a bejegyzésnek a fejemben, és most valami tök más történik mégis. Elkezdtem megélni azt, ami addig csak a jövőben létezett, most pedig itt vagyok, és tényleg írni akarok, ahogy ezt mondjuk sejtettem. Az történt, hogy államvizsgáztam magyar mesterszakon, alkalmazott irodalomtudomány szakirányon, és ezzel véget ért hét évnyi egyetemi lét. És miközben az elmúlt hetekben, hónapokban tobzódtak bennem az érzések azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent mindez, egyáltalán, volt-e értelme, hiszen kiégettnek, fáradtnak, motiválatlannak is éreztem magam sokszor, mégis, amikor kiléptem a záróvizsga után a folyosóra, egyértelműen pozitív érzések voltak bennem. Arról beszéltek az első gondolataim, hogy jó volt ez a hét év, és közben azzal is szembesítettek, hogy még mindig nem értem, hogy az egyetem csak egy korszakot jelentett az életemben, nem az egyetlen létező életformát.

Eltelt hét év az egyetemen. Tizennyolc évesen kerültem ide, egészen másként, most huszonöt vagyok, egészen más. Van egy blogom, sőt kettő, sőt egy csomó, megtanultam a nagy vonalait az írásnak, amit még sokat kell majd gyakorolnom, de azt hiszem megleszek vele, rájöttem, hogy tényleg ezzel van dolgom. Épp nemrég beszéltük egy általános iskolás osztálytársammal, hogy a tanítóm ezt mindig is tudta, hogy dolgom van szövegektől, az első fogalmazásóráktól ezt mondta, tizenkilenc évnyi oktatás pedig ezt számomra is bebizonyította. Vannak elképesztően fontos barátaim, és beilleszkedtem valahogy ebbe a valamibe, amit végsősoron kulturális életnek próbálunk nevezni, ha már meg kell neveznünk valahogy. Nem mindenhez van köze persze az egyetemnek, de közben képtelenség is volna leválasztani bármit róla. Az életem kerete volt eddig, és onnan, ahol most vagyok, hálával tudok visszatekinteni, ami azért azt hiszem elég jó dolog.

Ez a bejegyzés persze nem, nem csak erről akar szólni. Azt hiszem picit nagytestvére a három évvel ezelőtti bejegyzésnek, amiben azokról a könyvekről meséltem, amik az alapszakos éveimet meghatározták. Most a mesterszakkal egy hasonló bejegyzést írok, kigyűjtöttem tíz olyan szöveget, ami számomra valamiért fontos, elmesélem, hogy mit tanultam róluk, belőlük, általuk, és akkor talán egy picit ti is megértitek, mi az, amiért tényleg nagyon hálás vagyok.

Roma hősök
Öt európai monodráma
Talán azt lehet mondani, hogy emlékszem arra a nyárra, amikor úgy döntöttem, hogy roma irodalmat kutató ember leszek. Az előző félévben volt már egy kisebbségi irodalom órám, ahol én Bari Károly A holtak arca fölé című könyvéről referáltam, de volt szó Holdosi József Kányák című szövegéről, amiről egy azóta kedves ismerősöm beszélt, adtak elő a cigány mesékről – kínosan kellemetlen előadásokat – kevésbé készült hallgatótársak, és közben elindult bennem valami. Egyre többet olvastam a témában, és azt hiszem túlzás, de Ördögkatlan Fesztiválon dőlt el ez végképp, ahol a Független Színház roma drámák kapcsán beszélt hősnarratívákról, és arról, hogy mind lehetünk hősök. Aztán az egyetemen egyszer csak az ezekből készült könyv kötelező olvasmány lett, és rajta keresztül egy egész féléven át beszélhettünk kisebbségi létről, identitásokról, irodalmi reprezentációról. Szerettem, és szeretem, hogy még mindig közöm van hozzá, a nővéremnek dedikált példánya is van belőle, ő intézte saját magának.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Van ez a nő. Nem akartam olvasni, mert hülye címei vannak, meg mert az mondták róla, hogy egy libsi feminista, aki csak ezért kapott Nobel-díjat, és hát, lássuk be, tényleg vannak ilyen helyzetek. De ez történetesen nem ilyen helyzet, ó, de jó ég, hogy mennyire nem. Tokarczuk érzékenysége valami fantasztikus ebben a szövegben. Egy XX. század első felében lévő lengyel-német határon fekvő kis falu történetet meséli el, amely tele van különböző mágikus realista tapasztalásokkal. Van egy Szűz Mária oltár, ami vigyáz a kutyára, mert megkérték rá, van egy idős asszony, aki minden teliholdkor szidja a Holdat, az égitest azonban nem emlékszik arra, mit ártott szegény asszonynak, viszont elküld hozzá egy magányos lányt, hogy se az asszony, se a lány ne legyen egyedül. Az van, hogy ez a könyv tele van 1-2 oldalas ilyen kis történetekkel, mert ebben a faluban mindennek és mindenkinek megvan a maga ideje, és csodálatos szöveg, ami beránt az életműbe. Később az 1749.hu potcastjében is beszélgettünk Tokarczuk egy másik könyvéről, a Nyughatatlanokról azzal a tanárnőmmel, aki rávitt erre az életműre. Én sokszor csak hallgatom a két csodálatos beszélőt, de érdemes nektek is hallgatni őket.

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?

Llosa. Ő megint egy olyan író, aki mellett talán nem mentem volna el, mert sokszor előkerült a neve, de biztosan nem lennék már most ennyire lelkes olvasója. Ez a szöveg csodálatos. Vicces, szórakoztató, könnyű, fanyar, és közben olyan valóságos, mint alig néhány könyv. Palomino Moleró úgy tudta játszani a bolerót, hogy a szív beleszakadt, és úgy volt szerelmes, hogy abba bele kell halni. Az utóbbi sikerült is neki. Egy öreg nyomozó és egy fiatal rendőr kezd el nyomozni a Dél-Amerikai valóságban, közben a rendfenntartó katonasággal is megütköznek az igazság felderítéséért, és hiába kap választ az olvasó a címben feltett kérdésre, a beszélőközösség pontosan tudja, hogy nincs más igazság, csak a pletykák igazságai. És ezek tényleg mind gyönyörűek, viccesek, kedvesek, erotikusak, hevesek, szépek, regényesek. Olvassatok sok Llosát!

Pier Paolo Pasolini: Egy erőszakos élet

Itthon Pasolini elsősorban a filmjeiről ismert, mint a Saló, avagy Szodoma százhúsz napja vagy a Máté evangéliuma, de munkássága irodalmi alkotóként is jelentős és fontos, tudtam meg ezt is magyar mesterszak alatt. Az olasz újhullámos szerző amikor nem brutális filmeket rendez, akkor ír és forgat a szegénység által működtetett alternatív Róma tapasztalatokról, amelyek ugyan egyszerre történnek az Olimpia és az Olimpiára készülés éveivel (melyet a történelemben először már az egész világon színes tévéadással követhettek élőben), mégis egy egészen más valóságot mutat. Az Egy erőszakos élet főszereplője egy bádogviskóban nő fel a rozsdaövezetben, de egy új panelba költözve sem tudja, hogyan működik a világ. Frusztrált regény ez, a sikertelenségről szól, arról, hogy nincs is valódi kitörés, és arról, is, hogy van egy utcai nép, aki nem a rendőrökkel, hanem az utcagyerekekkel érez együtt. Nagyon izgalmas, bátor realista szöveg, bele akarom magam ezen a szövegen is túl olvasni az életműbe.

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Te jó ég, mennyire szerettem erről a szövegről referálni és blogolni. Nem tudom, hogy elegáns-e ajánlani a saját bejegyzésemet, de menjetek át, és nézzétek meg, ha azt szeretnétek látni, hogy ezerrel pörgök egy olyan könyv körül, ami minden család polcán ott van, de soha senki nem olvassa, merthát erotikus, pornográf, sőt. És közben persze, az, de az egésznek van egy durván nagy századfordulós vadkapitalista olvasata, amiben az egész társadalmat ábrázolja, és hát, na, a társadalom sem szép, csak a kéjt halmozza, élvezni akar bármi áron. Akkor azt írtam: Apollinaire kisregénye az európai kultúra következő lépcsőjét vizionálja, amelynek a minden erkölcsöt nélkülöző élvezet az egyetlen értelme, ennek megfelelően írja újra a regény az egyetemes irodalom legfontosabb szövegeit, felteszi Szophoklész kérdéseit arról, hogy el lehet-e menekülni egyáltalán a jóslat elől, vagy hogy tényleg el kell-e temetni a testet, de a megváltás történetét sem hagyja annyiban. Ma sem érzem másként. Tényleg, olvassátok el a bejegyzésem, és ha úgy érzitek, hogy van gyomrotok hozzá, olvassátok el ezt a könyvet.

Stephen King: Az írásról

Nevettem, amikor megtudtam, hogy ezt kell elolvasni. Azt mondtam, hogy ok, miközben a kreatív írás tanárom velem szemben bizonygatta, hogy ez nem faszság. Tényleg nem az. Bár nem leszel tőle jó író. Talán egy picit tudatosabb leszel, de nem veszel vad, mély kulturális hozzáférést ezzel a könyvvel. És mégis, ez a könyv kedves, vicces, legalább annyira életrajz, mint amennyire segítség ahhoz, hogy hogyan kezdj neki az írásnak. Arra nagyon jó, hogy tudatosíts dolgokat magadban, akár olyan dolgokat is, amit te vállaltan másként fogsz csinálni. De ez fontos, néha fellapozom csak úgy a bejelölt részeket, ha elakadok írás közben. Újra átgondolom a szereplőmet, aki szerinte is fontosabb a cselekménynél, segít abban, hogy reflektáltan gondoljak rá. Ez a könyv eladta nekem ezt az írásról beszélő könyvműfajt. Idén is vettem már egy ilyet, talán ez a kettő megmarad varázskönyvnek, de az is lehet, hogy évente beújítok majd egyet-egyet. Látjuk majd úgyis.

De Sade márki: Filozófia a budoárban

De Sade. Ez egy olyan szerző, aki tudtam, hogy egyszer csak elkezd megtörténni az életemben. Mármint az, hogy elkezdem olvasni. Könnyű dolgom volt, mert kötelező volt az egyetemen, egy többórás szemináriumon gondolkodhattunk erről a Sade világába kifejezetten bevezető szövegről, és nagyon termékeny volt az egész. Egyértelmű volt például, hogy bejegyzés is születik róla. Merthogy ez egy beavató kötet. A szabados, ámde szigorú vágy hajtotta szabályok szerint működő közegben egy új és ártatlan, de nagyon kíváncsi és szorgalmas lányt tanítanak be, és közben mi is betekintést kapunk a szexuális valóság mögötti szigorú emberi-filózófiai valóságba. Merthogy ez a szöveg elmélet és gyakorlat, és rajongva szeretem, amiért így van. A beadandómban a szöveg valóságát a Szex és New Yorkkal hasonlítottam össze, abban a tekintetben ugyanis nagyon hasonló, hogy egy a konzervatív családképtől a legtávolabb álló karaktert választ, aki új normákat teremt. Sarah Jessica Parker persze másként radikális, de azt hiszem éppen annyira fontos. És miközben az van, hogy felnevettem először azon, hogy ezt az összehasonlítást fogom tenni, szerettem, hogy egy olyan képzésen voltam, ahol erről lehetett érvelni, gondolkodni, beadandót írni.

Szécsi Magda: Pogány tűz

Szécsi Magda meséi egyáltalán idekívánkoznak, azért a Pogány Tüzet választottam végül, mert ez volt az, amelyiket nem olvastam alapszakosként. A roma meseirodalom kutatásában talán az a legszebb feladat, hogy ezeket a szövegeket kell olvasni hozzá. Szécsi meséi leginkább annak a kérdését járják körbe, hogy milyen is volt az a cigányság, amely még többségben élt valahol, és milyen volt onnan átkerülni a kisebbségi létbe, hogyan alakultak ki a zenével, tánccal kapcsolatos normák, illetve, hogy hogyan épült az „egész világ ellenségünk” típusú ostromállapot mentalitás. A Pogány tűz esetében egyfajta civilizációs hanyatlás és új civilizáció és normaszületésnek lehetünk szemtanúi. A történetben egy herceg herdálása és korrumpálódása a királyság végét jelenti, elüldözésükkel ugyanakkor egy új nép születik, melynek mégis jó vezetője lehet. Azt hiszem ennek a mesének a legszebb a vége az egész cigány meseuniverzumban, de persze, ezek a kijelentések csak elkenő és pontatlan gesztusok lehetnek.

Zoltán Gábor: Orgia

Ez a könyv elképesztő. De tényleg. Olyan, hogy szétvitt, de nem úgy, hogy olvasás közben, hanem akkor, amikor belegondoltam abba, hogy hogy nem vitt szét olvasás közben. Volt egy kortárs irodalom óránk, ahol nagyrészt olyan szövegeket néztünk, ahol az egyén és a közösség hozzákorrumpálódásának a viszonyai működnek, és egyértelműen ez a szöveg volt a leghatásosabb, mert nyelvében, közlésében is újrateremti ezt. Ez a szöveg a mindennapokról szól, egy gyártulajdonosról, akiért éjjel eljönnek a nyilasok, mert szükségük van egy sofőrre. Ennek a gyártulajdonosnak a mindennapjait követjük a budapesti nyilasterror alatt, ahol a tömeggyilkosságok a reggeli és esti rutinoknak a része, ahogy a rabok kínzása, megszégyenítése, szexuális kizsákmányolása is. A narráció már a regény elején sem durva ehhez képest, egy olyan világba csöppenünk, ahol mindez természetes, de nagyon jól megírt pontokon át követhető, ahogy a szereplő tényleg szem lesz a láncban, elveszti belső ellenállását, és igazából az identitását is. És közben tényleg annyira szenvtelen a leírás, hogy nincs módod megrökönyödni. Leírás csak. Ez történt, olvasod a te mindennapjaidban. Szerintem a legfontosabb könyvek egyikének kellene lennie, amikor nemzeti emlékezetkultúráról beszélük.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös ​tigristrió

És akkor az utolsó. Mármint az utolsó, mint az a könyv, amit utoljára olvastam az egyetemen, amit az utolsó egyetemi órámra kellett olvasni, amiből az utolsó egyetemi órámra készítettem előadást. A szeminárium témája szerint egy világirodalmi megjelenésen keresztül azt kellett bemutatnom, hogy milyen útja van egy szépirodalmi regénynek. A könyvet én választottam, mert Kutasy Mercédesz fordító személye körül izgalmas diskurzusok alakultak ki, amit érdekes volt felületesen is követni, de tudtam, hogy érdemes lenne alaposan átolvasni ezt a recepciót. A szöveg egy ötszáz oldalnál hosszabb elég nehezen olvasható regény, aminek nincs igazán állandó cselekménye, sőt, három kalandos legényt és egy énekesnőt követünk, de a szöveg főszereplője a kubai nyelv, és az ötvenes évek apolitikus, ámde feszült, erotizált, daigirivel felöntött táncos zenés világa. Egy írót, egy fényképészt és egy zenészt követ a szöveg, ha egyáltalán követi őket, tele van a könyv leleményes nyelvi játékokkal, ahogy Kutasy fogalmaz, attitűdfordítást kellett végeznie, gátlástalanul ki kellett találnia, hogyan adható át mindez magyarul. Jó volt többet megtudni erről, és jó volt, hogy olyan emberekkel voltam egy terembe, akik kíváncsiak voltak arra, mi az, amit az olvasónak el kell magyarázni, és milyen megoldásokon keresztül tudjuk ezeket elmondani könyvekről.

Hát ezek voltak a legjobbak. Az olyanok, amik biztosan kísérni fognak majd, és amiken még mindig gondolkozom. Persze, nem ennyit jelentett magyar mesterszakosnak lenni, de közben reprezentatív is ez a lista. Sokat olvastunk, sokat gondolkodtunk, elég szabadok voltunk, és ugyan volt bennem feszültség az egésszel kapcsolatban, az ilyen szép dolgokat viszem tovább.

Köszönöm, hogy velem tartottatok a mai bejegyzésben. Ha érdekesnek találtátok, és szeretnétek, hogy több ilyen szülessen, akkor támogassátok a blog működését a blog Donably oldalán akár egyszeri, akár havi előfizetéses rendszerben. Rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

itt egy újabb hó vége, ami számomra konkrétan most felfoghatatlan, miközben a hónap eleje óta annyi idő telt el, mint máskor egy év alatt. Nyilván túlzom, de fontos látni, hogy tényleg durva volt ez a május. Az előző hónap végén befejeztem a szakdolgozatot, most május elején elég sokat vett ki az egyetem, utolsó beadandók, utolsó referátumok, közben szuper lehetőségek is beestek, volt egy szuper potcast meghívásom, amit majd heteken belül hallgathattok, részt vettem a Kortárs Folyóirat budapesti lapszámbemutatóján, ami egy fantasztikus este volt, a tudományos munkában egy ideig biztosan utoljára előadhattam a Károlin A nyelyvkeresés etikája című mind szakmailag mind emberileg elképesztően sokat adó konferencián, és közben tényleg hétfőn délután realizáltam, hogy bizony summát kell írni. Hét könyvet szereztem a hónapban, ötöt olvastam el, sok közülök csodálatos volt és elképesztően lelkesít, de nézzük sorba:

Hét könyvet szereztem májusban:

Sara Stridsberg: Álmok sivataga
Valerie Solanas egy nagyon izgalmas karaktere a femisita történelemnek, akit a társadalmi emlékezet leginkább úgy őriz, mint a nő, aki meglőtte Andy Warholt. És közben azt hiszem az egész merényletnek a nagy metaforája, hogy a nagy alkotó elleni merényletnek nem esztétikai vagy bármilyen etikai motivációja volt, hanem egyszerű szerzői jogi kérdések, félreértések. A feminista történetírás őt klasszikusan egy olyan karakternek ábrázolja, akinek teljes joggal elege lehetett a férfiaknak, gyerekkorától férfiaknak kiszolgáltatott skizofrén karakter volt, aki a hajléktalansággal és a prostituált léttel is találkozott. Sara Stridsberg svéd író az ő regényes életútját mutatja be fontosnak tűnő elképzelt monológokon és beszélgetéseken keresztül, azt hiszem szuperempatikus lesz az elbeszélés, de nem bánom, sőt.

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl
Hátő. A ház az égszínkék tengernél (értékelés itt) után egyértelmű, hogy olvasom a szerző frissen megjelent könyvét is, ami még elég bizonytalan számomra, hogy miről is szól, de ez elég jó helyzet az előző könyv összefoglalhatatlan cselekményét ismerve. Ez a regény a gyászról és a halálról szól egyfajta teaházi modellbe téve a purgatórium-révész hajója diskurzusokat, lesz egy ügyvéd karakter, aki még nagyon szeretne élni… És nem tudom, de biztosan baromi kedves, vicces és fontos lesz. Annyira, hogy majd egy picit ebbe is belehalok. De nem baj, várom.

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
Na ez! Jó, nyilván túlzás így kezdeni, mert hogy ez a könyv 160 durván nagy betűkben szedett oldalon keresztül sokszor és kevésbé sokszor elmondott tanácsokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedj te kezdő íróként, hogyan építsd fel a karakteredet és a kis világukat, és hogy egyáltalán, hogyan legyél jófej íróként is. Ez megint egy olyan szöveg, ami nem váltja meg a világodat, de segíthet abban, hogy rákérdezz dolgokra a szereplőiddel kapcsolatban, én például végre megfogalmaztam, hogy Beninek, mint a regényszereplőmnek mi a legnagyobb félelme… Azért van ez a könyv a polcomon, mert nagyon szép és lelkesítő szöveg, amibe elég belelapozni ahhoz, hogy kedvem legyen lelkesen írni Benit, és egy olyan szövegnek érzem, ami nem a nagy igazságok forrása, de ha tudatosabban és kedvesebben akarok dolgozni, akkor vissza lehet hozzá térni, legalább az általam kiemelt részekhez, vagy amúgy az egészhez. Tényleg gyors olvasmány, de szép, és klassz, hogy megjelent magyarul.

Deres Kornélia: BOX
Ennél a könyvnél is bátran hódolhatunk a kortárs irodalom fülszövegeinek ragyogó értelmetlenségében, de Deres Kornélia új könyvvel jött, a Bábhasadás az egyik kedvenc kötetem, ami a szerző előző verseskötete, meg egyébként sem kérdés, olvasom majd, ha jól olvasok korábbi publikációkat, lesznek benne humorosabb és politikaibb, közéletibb szövegek is, várom, hogy így lesz-e, nagyon várom, hogy nagyon jó legyen nekem ettől a könyvtől.

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Völgyi Anna előző könyvét, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám!-at (értékelés itt) összességében eléggé bírtam, bár látszódott, hogy bizonytalanul döcög a szépirodalom és a női regények határán, és a szerkesztés hiányával is meggyűlt a baja. Azóta Anna több irodalmi folyóiratban közölt tök izgalmas tárcákat, novellákat, ebben a regényben pedig két mentálisan beteg karakter epizódokra tördelt szerelmes történetét olvassuk. Szintén van bajom a könyv szerkesztéssel, helyenként giccsbe fut, máshol túl nagy állításokat tesz a szereplő, izgalmas viszont, hogy próbál férfi nézőpontból írni. Még nem fejeztem be, de az biztos, hogy Anna regénnyi szövegének nagyon jót tenne egy erős szerkesztés, kéziratépítés. Hosszabban meg pontosabban erről persze csak majd, ha befejeztem a könyvet.

Moesko Péter: Őszi hó
Moesko Péter előző könyve, a Megyünk haza (értékelés itt) elképesztő fénye a fiatal kortárs novellairodalomnak, ezért tök lelkesen írtam róla korábban a blogon, sőt, a szerzővel interjút is készítettem annak kapcsán (lásd itt), hogy jó LMBT+ karaktereket mozgat, és amúgy szépen tematizálja a saját melegségét is az irodalmi működése közben. Szóval az új könyvét, ami talán megfelel a kortárs irodalmi nyomásoknak, talán minden csak begyakorolt és a valóságalap nélküli mantra ezekkel a nyomásokkal kapcsolatban, de történetesen regény, én egészen konkrétan elképesztően vártam. Három karakter felnövését ígéri a fülszöveg, a kísérő szövegekben nyoma sincs az LMBT+ témának, miközben hát, egyrészt tök jól, másrészt kevésbé jól, de biztosan eléggé foglalkoztatja a regényt a főhős melegsége. A szereplők felnőnek, a városba kerülnek, kiábrándulnak, Moesko Péter írta, azt hinné az ember, hogy ez konkrétan álmaim könyve lesz, és sajnos nem igazán lett. Miközben tele van a szöveg izgalmas pillanatfelvételekkel és olyan lehetőségekkel, amelyeket megragadva egy zseniális Moesko próza lehetett volna, sajnos nem volt az, a következő napokban remélem lesz időm elmesélni, hogy mi minden miatt érzem ezt.

Maylis de Kerangel: Hozzuk rendbe az élőket
Na ez a könyv megint olyan! (És lesz még egy ilyen kezdésem, csak szólok.) Csak a felénél tartok, de ez most az a könyv, amit úgy olvasok, hogy semmi, de semmi dolgom nincs vele, nem kell írnom róla, csak úgy gyanútlanul olvashatom, és Ó TE JÓ ÉG, HOGY EZ MENNYIRE ZSENIÁLIS. Szóval ez a könyv a szervdonorációról szól. Egy 19 éves srác agyhalott srác és a családja történetét követi, akiknek azt a nehéz döntést kell meghoznia, hogy lekapcsolják a gépről a gyerekülket. A történet nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy elmondja, miért nehezebb egy agyhalál esetében lekapcsolni valakit a gépről, aki kvázi halott ugyan, de a gépek lélegeztetik, van testhője, mesterséges pulzusa, nem olyan, amilyennek egy halottat képzelünk, így nehezebb megküzdeni a halál tudatával a hozzátartozóknak, ám közben a donáció történetekben minden perc számít. A regény narrációja nagyon érzékeny mikrofigyelemmel dolgozik, nagyon pontos és szép nyelvvel tér vissza az élők test és élettapasztataihoz is, miközben minden emberi, gondolati tényezőjét felmutatja egy ilyen krízishelyzet egyetlen napjának. Gyönyörű regény, gyönyörűen megírva, nagyon feszített, lassú, szépirodalmi nyelven szól, nagyszerű olvasni.

Öt könyvet olvastam az elmúlt hónapban:

Colum McCann: Levelek egy ifjú íróhoz
(Fent már írtam róla.)

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Figyelem, haladás, úgy olvastam el végre egy könyvsorozat következő részét, hogy nem volt a nyakamon a frissen megjelenő következő rész. Jegyzem meg, sajnos. A Csellengő gyerekek sorozat első és második részéről volt már szó a blogon (az elsőről itt, a másodikról itt), azok aktívan és nagyon szépen foglalkoznak LMBT+ témával, ebben a részben ez nem igazán volt jellemző, így erről nem készül kifejezett értékelés, bár továbbra is lelkesen ajánlom majd az egész sorozatot, például a még nem megjelent májusi Humen magazinban. De a könyvről. Hát, ez a sorozat rendesen szintet lépett az abszurditásában, de közben csodálatos és kedves továbbra is. Az ifjúsági portalfantasy történet volt már krimi, viktoriánus horror, és most egy idő- és világutazós kalandregénybe csöppenünk, ahol a tét nem kisebb annál, minthogy az Édesség nevű világ végleg elpusztul-e. Főszereplőként egy plusz kilóival küzdő sellőt követünk, aki a sellővilágban mélyebbre tudott úszni bárkinél visszacsöppenve a világunkban azonban ismét értéktelennek érzi magát. Az, amit ez a sorozat az elfogadással csinál, az fantasztikus, és nem tudom, hogy leírtam-e már valaha, de Christopher a kedvenc karakterem, örökké.

Guliermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
Az Angliába emigrált kubai kultszerző első regénye ez a könyv, amely Kutasy Mercédesz csodálatos fordításában jelent meg magyarul 2020-ban. Akkor az irodalmi életben elég nagy volt a lelkesedés körülötte, lévén, hogy szintén egy délamerikai klasszikus szerző szövegéről van szó, amely azonban nem a régióból a világirodalmi piacra került irodalom nagy részét jelentő mágikus-realista, hanem az angol hagyományok, és James Joyce munkássága felől érkezik egyfajta nyelvi leleményes, koraposztmodern irodalommal. Merthogy a Trükkös tigristriónak nincs igazán cselekménye, a nyelvi regiszterek között is bátran kísérletezik, még stílusparódiák is találhatóak a szövegekben. A közös a szövegekben, hogy egy erősen könnyed ötvenes évekbeli Kuba világot közvetít szerhasználattal, művészetekkel, tánccal, rummal, nádihegedűvel, azzal pont nem. És miközben teoretikusan persze ez baromi izgalmas regény, ami jól van megírva, tele van szóviccekkel, nyelvi leleményekkel, amelyeket a fordító ügyesen ültetett át, mégis a több mind ötszáz oldalas és durván sűrűn szedett szöveg kifárasztott olvasóként, nem tudtam végig tartani a lendületet. Ezzel együtt sokat gondolok a könyvre, még sok gondolkodni valóm van rajta, de nem tartotta fent végig az érdeklődésemet, ezt kár is volna tagadni.

Moesko Péter: Őszi hó
(Fent már írtam róla.)

Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy
És végül ide még egy NA EZ! Úgy tűnik feszes nyelvű és bátor vállalású könyveket szeretek mostanában választani, ha csak szórakozáshoz keresek könyveket, vagy pihenésképpen olvasnék pár oldalt. Ez a regény is ilyen. Egy pireneusi kis közösségről beszél, ahol egyetlen villámcsapás képes elvinni egy embert, és ezzel az egész közösség és a hegy történeteit meg tudja változtatni az idő. Mozaikos elbeszéléseket látunk boszorkányokon, állatokon, a közösségbe betérő, visszatérő, és mindig is ott maradó embereken keresztül, ami együtt összeáll ennek a hegyi közösségnek valami különleges leírásává. Titkos utak húzódnak házak és házak között, az elkóricáltak között akad valami különös empátia, és persze, valahogy minden elbeszélő és minden szereplő egyelővé tud válni, nem közjogi vagy bármilyen más, a hegytetőn ismeretlen értelemben, hanem csak úgy, hogy neki is van egy elmesélhető története. Mindenkire igaz az, hogy ő is látott dolgokat, ő is csinált valamit azon a délutánon, neki is van dolga a családja vagy a közössége felé, a történeteik pedig mind-mind elmesélésre érdemesek. Gyönyörű könyv, nem hiszem, hogy olvastam már korábban ennyire radikálisan a természettel együtt létező, mégis, velejéig modern és pontos, erős szépirodalmi szöveget, őrültnagy lelkesedéssel ajánlom nektek.

Blogoltam? Nem, de blogolni fogok!

Lássuk be, nem blogoltam. Júniusban viszont szeretném visszanyerni a lendületemet, több szöveg is várja, hogy olvassam, Moesko Péter kötetéről szeretném napokon belül hozni a tartalmakat, és egyáltalán. Nyilván olcsó kifogás volna, mert ezen a blogon minden hónap Pride hónap, ráadásul Magyarországon júliusban van a Pride, mégis szeretném, ha a június akár még extrán pörgős is volna, hogy aztán beálljon valami tisztességes szuper kis rend.

Ennek szellemében megyek most, de csak rövid időre, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió