Sziasztok,

a nyári szünetben újraolvastam az Otthon a világ végént, és nem voltam annyira elbűvölve, mint amennyire az első olvasásomból emlékszem rá, pedig egy remek történet a nyolcvanas évekből, amit érdemes elolvasni.

Az Otthon a világ végén egy fantasztikus történet egy őszinte, mély barátságról, szeretetről, poliamoriáról (többszerelműség – igen, ezért használja mindenki a latin eredetű szót), az anyai aggódásról, és persze a hippikorszak végéről, a végig és kimondatlanul jelenlevő AIDS fenyegetésének kezdetéről.

otthone.jpg

A könyv elején két családot ismerünk meg Clevelandből, két fiú, Bobby és Jonathan szemszögéből. Mindkettejük családja kispolgári életet él, Bobby szülei tanárok, Jonathan édesapjának pedig mozija van. A két srác egyidős, és ugyanabba a középiskolába járnak, ahol megismerkednek egymással a büfé előtti sorban. Innen követjük az életüket bő egy évtizeden keresztül még négy szereplő egyes szám első személyű, folyamatos elbeszélésében. Alapvetően szerintem legtöbbször sok a négy nézőpont, de ebben a könyvben hosszú éveket kell leírni, amiket nem feltétlenül együtt élnek le, és sikerült ügyes, jól elkülönülő karaktereket kiválasztani. A hősök megjelenési sorrendben a kiinduló helyzetükben:

  • Bobby: Ő egy mély, és sodródó karakter, aki gyermekkorában nem talált magának otthont és nem talált magának társat. Azt hiszem a mű abszolút főhőse ő, mert nélküle nem működne a történet, de közben csak egy társat keres, egy barátot, amit megnehezít nyíltan antikonformista viselkedése, hallgatása és hippi gondolkodása. A mű rajta keresztül válik hippi irodalommá, Woodstock központúvá, és zeneileg összetetté. A nyolcvanas és korábbi évek azóta klasszikussá váló dalaiból és előadóiból válogatott a szerző, amikor Bobby világát felépítette, és minden szociális zűrjét figyelembe véve is menő lett.
  • Jonathan: Él boldogan a szüleivel. Eléggé jellegtelen srácként ismerjük meg, aki remekül mesél. Csatlakozik Bobby világához, zenéihez, és valamelyest meg is szelídíti őt.
  • Alice: Jonathan anyja. Rajong a főzésért, és kétségei dacára él a saját kis családjával, megfelelve az anyai, feleségi elvárásoknak. Kis szövegei ellenére szerintem a leginkább lélekben megformált karakter, akinél pontosan ismerjük a tetteinek előzményeit, okait, gondolatait. Megosztó, esendő ember remekül ábrázolva.
  • Clare: Ő egy extravagáns nő, aki mindig tudja, hogy mit akar, és mindenről megvan a véleménye. Dizájnerként keresi a kenyerét és egy örökségből él. Céltudatos, de elég lezser csaj, aki tudja hol akar élni, és tudja hogyan, de el tudja engedni a szorongásokat.

Három fő fejezetből áll a regény, ezek külön helyszínen játszódnak, és ezek mentén szerkesztették meg a történetet, ami nagyon jól működik. 🙂 Nagyon jól felépített, kitalált, izgalmas karakterek izgalmas cselekményei.

Viszont nagy problémáim vannak a szöveg nyelvével és a fordítással, aminek talán egy része betudható annak, hogy a kétezres években jelent meg magyarul, de nem vagyok naiv ennyire, ráadásul még ezen kívül is vannak problémáim.

  • A legnagyobb problémám, hogy a HIV vírus és az ennek következményében kialakuló AIDS állapot, bár benne van a könyvben, egyszer sincs nevén nevezve, és ez a tabusítás kifejezetten káros lehet.
  • Clare első történetében megkapjuk az előtörténetét. Semmi előzménye vagy következménye, csak így belecsapva puff néhány oldal.
  • Kétszer vagy háromszor is olvashatjuk azt, hogy „akkor úgy gondoltam, és ma is így gondolom”, de nincs tisztázva ez a ma? Mi a kontextusa az elbeszélésnek? Hol mondja el? Néha úgy tűnik, hogy az egész történet a végéről van elmesélve, viszont ennek nincsenek megadva a keretei, a legtöbbször csak zajlik a történet, és egyszer Clare is kiszól magázódva. Alapvetően nehezen kezelem a kiszólást, ha nem ilyen az egész regény, és itt nagyot tört az olvasásélményen az, hogy az egésznek a kontextusa nincs tisztázva.
  • Nagy dugásként azonosít valakit. Így hivatkozik rá, mintha főnév volna, és teljesen magyartalan a mondat, ami feltűnhetett volna valakinek. (És többször akadtam meg hasonló magyartalan szerkezeten.)
  • A „Szerető” szó. Nem ismerem a kétezres évek szótárát, de biztos vagyok benne, hogy a lelki és vagy testi kontaktusok kifejezésének már akkor is bővebb szókincse volt, a fordító mégis kizárólag erre a szóra hagyatkozik minden esetben, amitől következetlen és idegesítő lesz.
  • Én a kazettás generáció végén élek, bár életem első 18 évének meghatározó része volt a magnó, és biztosan nem mondanám, hogy felteszem, ha magnóról van szó.

Kedvenc rész: Erickel a tetőn. 🙂 Így akarok élni.

Sok mindenben erős a könyv, nem fordulatos, nem rágod le a körmöd, nyugodt, és lassan indul be, de ajánlom mindenkinek a szerkesztési problémáim dacára.

Nem tudom, hogy miért, de kezdem megszeretni a pontokba szedett dolgokat, és lehet, hogy állandó jellegű marad, de lehet, hogy csak ennél a könyvnél kellett ez a mód. Viszont gondolkodom konkrét listás posztokban a jövőben is. Ha bármilyen kérdésetek vagy megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. Ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról, kövessetek be a jobb felső sarokban, vagy a facebook oldalon, ha pedig csak úgy általában érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagramra, szintén jobb oldalt, a leírás doboz felett. 🙂

A következő posztban egy értékelést vagy taget hozok, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió