Sziasztok,

a mai bejegyzést nehezen írom, mert nagyobb téteket mozgat, mint egy tipikusabb blogbejegyzés: sok párhuzamosan futó munkám ér össze abban, ahogy Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című könyvéről gondolkodom. Nyilván nehéz azt kizárni, hogy költőként és aktivistaként valamennyire én is része vagyok annak a queer reprezentációról szóló diskurzusnak, amibe ez a verseskötet belép, és az sem elhallgatható ezekből, hogy nagyon mást gondolok az igazán érdekes queer verseskötetekről, mint amit a szerző. Szóval ez a bejegyzés biztosan gondolkodósabb lesz: az elején igyekszem általában beszélni a kötetről, recenzálni azt, a bejegyzés második felében pedig a kötettel kapcsolatos dilemmáimat osztom meg majd.

Ehhez elöljáróban belinkelem ide Csete Soma dühösnek mondható, és néhol valóban elnagyolt, a retorizáltság bűnébe eső kritikáját a könyvről, amivel szinte egészében egyetértek, és egy hosszabb interjút, körkérdést, amiben Horváth Imre Olivér költővel és Lapis József kritikussal közösen gondolkodunk a kötet és Csete Soma kritikájának a fő állításairól. Ezek persze nem tartoznak szorosan a blogbejegyzéshez, csak sem elhallgatni nem szeretném, sem ebben a keretben átismételni mindezt. Ha bővebben olvasnátok a bejegyzés után ezekről az alkotói, reprezentációs és irodalomszervezői dilemmákról, azoknak itt tudtok utánamenni. De akkor a könyvről, blogolósan:

Kupihár Rebeka első verseskötete egy nagy hiányba lép bele, és leplezetlen vallomásossággal, tiszta beszéddel, a sokszor jogosan elidegenítőnek bizonyuló nagy kortárs irodalmi gesztusokat ügyesen kikerülve ír a saját leszbikusságáról és a kortárs magyar leszbikus női szerepek egy lehetséges megéléséről. A heterók istenéhez olyan könnyen olvasható kötet, amiben leszbikusok (vagy egyébként önmagában nők) rá tudnak ismerni azokra a dilemmákra, amelyekkel akkor találkoznak, ha a szerelemről és a szexualitásról igyekeznek valamit mondani, és ez amúgy egy jó kiinduló helyzet, amit tényleg jól is teljesít. A versbeszélők jellemző dilemmái, hogy szeretnének-e gyereket vállalni (és pontosan hogyan), hogy miért a férfiak privilégiuma a szexusról vagy például a nemi szervekről való beszéd, hogyan teremthető meg a kortárs 21. században a felvilágosult, feminista nőiség ideája – egy másik nővel közös háztartásban –, vagy hogy mit jelent eredendően idegennek vagy különcnek lenni a társadalomban. A leszbikusság szinte apropó ahhoz, hogy ezekről a témákról beszéljenek a versek, de megmutatja, hogy egy kisebbség számára ezek nem csupán felvilágosult belpesti fehér lány problémák, hanem a társadalmi érintkezés legégetőbb felvetései. Bemutatja, hogy ezek valóban emancipatorikus kérdésfelvetések, amikre, ha megoldást nem is kapunk – ezt végső soron nem is várhatjuk egy verseskötettől – , de a pontosan megfogalmazott kérdéseket nagyrészt igen.

A hat ciklusban lévő 62 vers tematikus csomópontokba rendeződik: a külvilág és a családi világtól való elkülönülés, a különbözőség egész gyerekkoron átívelő története, az önfeledt szerelem, a testiséggel és a gyerekvállalással kapcsolatos dinamikák vagy a közéleti, politikai valóságok mind ilyen topikok, de ezek inkább sűrűsödések, mintsem pontosan leválasztható témaegységek. Ahogy az életben is, ezek a témák nem különülnek el egymástól, hanem hatással vannak egymásra, így gondolatiságában nagyobb hálózatot alkotnak itt is. Talán a kötet legnagyobb gyengesége, hogy ez a hálózatosság csak képek, metaforikusnak szánt pillanatok megidézésében tűnnek fel, és nem mélyítik el igazán, akár társadalmi (politikai), vagy lélektani rendszerszemléletben a kötetegész fő témáit, egységes, de felületes olvasattal dolgoznak a szövegek. Nem mélyül a tudásunk igazán a kötetben haladva, nem látunk párhuzamosságokat, elsőre szétfeszítőnek tűnő ellentmondásokat, amelyeket megértve közelebb jutunk az igazsághoz. A szavak egyszerűen csak azt jelentik, amit leírtak, de többször leírva ugyanazokat a szavakat, és előhívva ugyanazokat a képeket nyilván elvesztik az érdekességüket.

A versek dolgoznak elképesztően erős kimondásokkal, már címadásokban is, ilyenek például a gender és sperma című versek, de azzal, hogy az ezek köré szőt gondolatok saját ciklust kaptak, megintcsak nem mélyülnek el igazán és ezek a versek költészetileg sem különböznek a egymástól. A 62 vers sokszor önismétlővé válik, és az erős kimondások mellett a sok hasonló témát feldolgozó vers elgyengíti ezeket az fontos állításokat, nem marad meg az újszerűség élményük, ráadásul nem látunk bele igazán mélyen sem a gyerekkori identitáskérdések közé sem a gyermekvállalás dilemmáiba, amiknél ez az ismétlődés a leggyakoribb. Mert igen, ezek fontos témák, jó, hogy elkezdi őket Kupihár megírni, de mégiscsak érzékeny közéleti diskurzusok rétegében járunk, aminél a költészetben én legalábbis szívesen olvasnék felskiccelt mélyebbről.

És innentől igazából nem tudom kerülgetni az úgy nevezett forró kását, hiszen ez a kötettel kapcsolatos legnagyobb problémám. Ezek a versek borzasztóan sokszor maradnak felületesek és a politikai vagy aktivista propagandatermékek szintjén. És én egyébként ezekkel a propagandatermékekkel nagyrészt egyetértek, fontos társadalmi kérdéseket vetnek fel, olyan történeteket mesélnek el, amik kiszorulnak a mainstream diskurzusok tereiből, de ez egy verseskötet.

A heterók istenéhezt könnyű olvasni, és könnyű azonosulni a versbeszélőjével, mert szinte végig áldozatnak mutatja magát, amibe jó belecsúszni. Anélkül, hogy 2024-ben, a kötet megjelenése évében vitatni kelljen a leszbikus, és tágan értve a queer emberek társadalmi és politikai sérelmeit, nagyon szomorúnak és olcsónak látom, ha az identitásunkat ezekből és csak ezekből építjük. Nem tudom, hogy mit jelent leszbikusnak lenni, nyilván, és nem is akarom én elmondani, de bízom benne, hogy többet annál, mint hogy rosszakat mondanak róluk és a szomszéd is csúnyán néz ránk. Nem csak a zárt ajtók mögött érezhetjük magunkat biztonságban, ha mégis így van, ott sem lehetünk annyira magunk, hogy elfelejtjük mindazt, ami kint megint csak vár ránk. Ez idealizált, és hitelteleníti azt a totális homofóbiát, amivel a kötet a társadalmat vádolja, és igen, azt hiszem itt ébredhetünk rá, hogy a társadalom sem csak homofób és gyűlölködő, milyen kár, hogy a versbeszélőnek Németországba kell utaznia ezért a tapasztalatért.

Amikor erről a blogról gondolkodom, vagy akár az aktivista megszólalásaimat mérlegelem, mindig arra a 16 éves önmagamra gondolok, aki még nagyon egyedül érezte magát és még az önfelvállalás és az azzal kapcsolatos mindenféle kaland előtt állt. Nem adnám ezt a kötetet ennek a fiúnak a kezébe, mert ugyan passzolna azokhoz a félelmekhez, amiket ő akkor felnagyít magába, de nem kapna kiutat belőle, nem látná magát a cselekvésben. A queer kultúra már akkor is látott és azóta is nagyon kedvelt alkotásai, mint a Milk vagy a Büszkeség és bányászélet című film megmutatta számára, hogy a queermozgalomnak a szembenézés, konfliktusvállalás és az önmagunk felvállalása a legfontosabb üzenete, és ebből az idő előrehaladtával egyre kevésbé tudok engedni, ha erős társadalmi kontextussal dolgozik egy alkotás.

Szóval tényleg nehéz Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című kötetéről írni. Alapvetően tudom, hogy úgy érdemes rá tekinteni, mint egy első leszbikus témában született kortárs magyar verseskötet, amit a legvadabb reményeim szerin sok másik követ, ráadásul a szerző első kötete, ami miatt különösen empatikusnak, megengedőnek érdemes lenni. Biztosan sok olyan olvasója van és lesz ennek a kötetnek, akinek könnyebbséget jelent majd, és úgy érzik, nincsenek egyedül azokkal a gondolatokkal, amikkel ők is együttélnek. De számomra költészetében nem volt újszerű, társadalmi üzenetként pedig kevésnek bizonyult. Ezzel együtt is, senkit nem beszélnék le róla, hogy fellapozza vagy akár olvassa, de ha gondolkodik az abban leírtakról, esetleg nem csak áldozatként látják az életük queer szereplőit, mint ahogy ez a kötet sugallja, azért hálás vagyok.

Kedvenc részem: Egy négysoros csasztucskáról van szó, a március nyolc című vers lenyűgözött a frissességével. A queer élharcos megpihen is olyan vers, ami meglepően mélyről mutatja a versbeszélőt a kötet verseinek a mélységéhez képest, ezekből sokkal-sokkal többet szerettem volna olvasni.

Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez
Magvető, 2024
107 oldal
Így olvastam: Versesköteteket furán olvasok. Lassan végigolvasom, lapozgatok közben oda-vissza, ilyesmi, és ha kell valahová írnom róla, akkor utána még legalább egyszer folyamatosan végig, ezzel is ez történt, könnyen olvasható, egy-két délután alatt bárki ledúrja.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.