Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Patricia Highsmith: Carol

Sziasztok,

talán a blog indulásától kezdve adósságom, hogy beszéljek erről a könyvről nektek, és mind egy régi adósságot, féltem, hogy fájni fog, amikor meg kell fizetni. Hiszen ez a könyv kétszer tudott az első szövegek között lenni. Első szöveg, amiben a leszbikusok élhetően vannak ábrázolva, és az egyik első mozikban játszott leszbikus nagyjátékfilm alapja volt 2015-ben, így a Carolnak megkérdőjelezhetetlen helye van az LMBT+ irodalmi, irodalomtörténeti közbeszédben, mégis, egyszerűen féltem, hogy nem fog tetszeni, mert eljárt felette az idő, mert a háború utáni Amerika biztosan furcsa, és mert… …mert én vagyok az olvasó meleg srác, és nehogy már ne tetszen. Végül kiderült mára, hogy alaptalan volt a félelmem, hiszen bár érezni a szövegen az idő múlását, fontos diskurzusokat nyit meg ma is a szöveg, van miről beszélni vele kapcsolatban:

A regény középpontjában ugyan Carol áll, a történet mégis Therese-t, a huszas évei elején járó lányt követi, akit karácsony közeledtével egy háború utáni nagy amerikai áruház babaosztályán alkalmaznak eladóként. A fiatal lány hasznos munkatársnak bizonyul, maga is meglepődik, milyen empátiával viseltet a vásárlók felé, hiszen mindig tudja, melyik vásárlónak milyen babát ajánlhat. Egy napon egy asszony tűnik fel előtte, akit ő szolgál ki, és akihez az első pillanattól különös vonzerő hajtja, ám valójában Therese sem tudja, mi ez az érzés pontosan. A vonzódását Therese szinte illegálisan találkozóra váltja egy karácsonyi lap segítségével, majd néhány találkozás után a két nő autóútra indul, és valójában itt kezdődnek a regény nagy jelenetei.

Bár a regény két fontos pillanatában Therese az aktív cselekvő, mert Carol már gyermekes anya és válófélben lévő feleség, és „amikor férjed és gyereked van, az egy kicsit más”, ugyanakkor a regényben szinte mindvégig Carol dominálja a két nő utazásának mindennapjait. Carol idősebb nőként már tapasztaltabb a leszbikus élet, és egyáltalán az élet lehetőségeiben, jól házasodott gazdag nő, akinek megvannak a barátai és a hobbijai, Therese viszont nem véletlenül azonosul a regény első oldalaiban a babákkal, hiszen maga is az. Therese egy öntudatlan lány, akiről lemondott az édesanyja, ezért árvaházban nevelkedett apácák között, és a maga módján elképesztően naiv és buta (és a regény megjelenése óta eltelt idő csak ronthatott a butaságérzet mértékén), így az áruházban tulajdonképpen a babavásárlás aktusa játszódik le újra a két nő között: Carol az első együtt töltött estén meleg tejet ad a betegeskedő Therese-nek és lefekteti aludni.

Az egyenlőtlen viszonyuk akkor válik ennél is láthatóbbá, ha Carolt anyaként vizsgáljuk, hiszen a nő, egyrészt leszbikusként, másrészt valójában jellemében is megbukik a vérszerinti lánya anyjaként. A regény egyik tétje (itt jegyzem meg, hogy szerintem izgalmas volna ebben a tekintetben összeolvasni az Anna Kareninával), hogy Carol társadalmi pozíciója – melybe természetesen nem fér bele a leszbikus kapcsolat – még visszaállítható-e, vagy elveszik-e tőle a gyermekét, mint egy „szörnyszülöttől”. Ennek mentén éles kontrasztban áll a két nő szinte önfeledt autós kirándulása és a valódi külvilág.

A new yorki világot a férfiak uralják, akik csak egy-egy jelenet erejéig jelennek meg, mégis az egész regény cselekményére hatással vannak. Carol férje a lehető legjobban szeretne válni, és szeretné Carolt eltiltani a lányuktól, ezét bizonyítékokat keres a nő leszbikusságára, Therese barátja, Richard pedig lefutott mecsnek érzi a Therese-zel való viszonyát, kikezdhetetlennek tartja pozícióját, ezért újabb és újabb játszmákba keveredik:

Egy cipőbolti eladó és egy titkárnő, akik boldog házasságban éltek a Nyugati Huszadik utcában, és Therese tudta, hogy Richard azt kívánja megmutatni, milyen ideális a kapcsolatuk, hogy emlékeztesse őt rá: ők is élhetnének így.

vagy

Richard lóbálta kettejük kezét menet közben. Mintha szerelmesek lennének, gondolta Therese. Majdnem olyan, mint a szerelem, amelyet Carol iránt érzett, csakhogy Carol nő.

Carollal az autós kirándulások indulásaikor még azt sem tudják, hogy hol alszanak a következő éjjel, és valójában a megtervezettség, spontaneitás a regény egész terének a nagy kérdése. Mindenki számára ismert még ezekben az időkben, hogy milyen keretek között élhet egy nő teljes értékű életet, a leszbikus viszony még csak fel sem vállalt megléte viszont folyamatosan újraírja ezeket a forgatókönyveket. Miközben a spontaneitás olyan, mintha csak az egynapnyi autózásnyi távolságokat jellemezné, ahogy arra Richard utolsó, tajtékzó levele is rávilágít, ez a gyökértelenség a történet idejében még a leszbikus kapcsolatban élésnek át nem léphető kerete:

Gyökértelen és infantilis dolog ez, mint lótuszvirágon és holmi émelyítő cukorkán élni az élet kenyere és húsa helyett.

És ezen a ponton kell beszélnünk arról, hogy bár a regényben ez igazán alig tematizálódik konkrétan, a két nők között egy stabil anyagi szakadék áll, ami tovább torzítja az egyébként sem egyenrangú társak kapcsolatát. Carol jól él, bár nem igazán tudjuk meg, hogy miből teheti ezt meg (nyilván a férje mellett van erre lehetősége). Therese egy kvázi árva munkáslány, aki ugyan karácsonykor az áruházban dolgozik, de valójában díszlettervező szeretne lenni, folyamatosan állást keres, de természetesen néhány maketten kívül érdemi referenciája nincs. A Carollal való utazásában feléli a kevés tartalékát, de nem fogad el pénzt az asszonytól.

Therese egy a háború utáni dolgozó lányok és asszonyok között, és ez különösen az áruházban igaz, amit Highsmith nagyon akkurátusan épített fel előttünk. A lány maga is felismeri, hogy hasonlóképpen működik, mint az áruház aulájában lévő terepasztal, amelyet be- és kikapcsolnak nyitáskor és záráskor, így Therese tényleg egyfajta kapitalista szupergépezet csavarjává válik, aminek ráadásul igazán hasznát sem látja:

Arról volt szó, hogy az áruház felerősítette mindazokat a dolgokat, amelyek mindig is zavarták, amióta az eszét tudta. A céltalan cselekedetek, az értelmetlen tennivalók, amelyekről úgy érezte, megakadályozzák abban, hogy azt tegye, amit tenni akar, amit tehetne.

És, vegyük észre, ugyanez a kort leuraló kapitalista szemlélet jelenik meg, amikor Carol a férje hozzá való viszonyáról, és annak a tendenciózusságáról beszél:

Azt hiszem, úgy választott ki engem, mint valami szőnyeget a dolgozószobájába, és nagyon melléfogott. Kétlem, hogy képes lenne bárkit is komolyan szeretni. Egyfajta birtoklási vágy hajtja, hasonlóan a szakmai ambícióihoz. Lassan valóságos járvány lesz, hogy az emberek nem képesek szeretni.

Összegezve az elhangzottakat, azt kell mondanom, hogy ez egy jó regény, rétegzett leszbikus szereplőkkel, ami az amerikai leszbikus könyvpiacon elsőként kapott lehetőséget, hogy benne úgy tűnjön, mintha a szereplőknek lehetőségük volna egy boldog életre (és akkor ezen a ponton megint felemlegetem az Anna Kareninával való összeolvashatóságot). Érezhető ezzel együtt, hogy el-eljárt a szöveg felett az idő, talán a karakterek ma már nem volnának ennyire szélsőségesen ellentétesek, és volnának mondatok, amik másként hangzanának el, de közben nagyon szép és figyelmes Highsmith nyelve, és tele van a regény olyan remek észrevételekkel, amik mellett fel sem merül, hogy haragudjunk a terjengősségéért, már majdnem búcsúzóul mutatom a kedvencem a tejforralásról:

– Felforrt és bőrös lett – mondta bosszúsan. – Sajnálom. Therese azonban imádta, mert tudta, hogy Carol mindig így tesz: másra gondol, és közben felforr a tej.

Kedvenc részem: A férfiak uralta valóságnak egy visszatérő emlékeztetője a regényben egy detektív, aki követi a hölgyek utazását, és ez a helyzet tele van nagyon vicces, ügyes helyzetekkel, kérdésekkel, mégrandomabb megoldásokkal. Highsmith egyébként befutott krimiíró volt, amikor megjelent ez a kötet (először más szerzői név alatt), és hát igen, érezhetően nem idegen a szerzőtől ez a detektívvilág.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik már régóta kacérgodnak a gondolattal, hogy elolvassák a könyvet, mert nem fognak benne csalódni, egy figyelmes és klasszikus szövegről van szó, amely azért keményen reflektál feminista és kapitalista kérdésekre is, tényleg az van, hogy rosszabb olvasmányra számítottam, és jó, hogy nem így történt. Ha elolvasnád, mert érdekel, hogy hogy állt hetven éve az LMBT+ szórakoztató irodalom, vagy megnéznéd, mitől lett klasszikus ez a történet, vesd rá magad, nem lesz álmaid szövege, de egynek kifejezetten jó és ajánlatos.

Patricia Highsmith: Carol
Tercium, 2016
341 oldal
Így olvastam: Mivel úgy alakult, hogy órára kellett, ezért néhány nap alatt, gyors ülésekkel, és olvasható is úgy, nem fáraszt, visz a lendület, és az olvasást segíti az is, hogy helyenként már tényleg terjengősebb a szöveg.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyit szerettem volna mára, a héten még szeretném megnézni a Carolt filmen is, hogy arról is írjak egy rövidet, illetve tegnap este már megírtam a pénteki kibeszélős bejegyzést, szóval a héten biztosan érkezem még bejegyzéssel, sőt, igyekszem pörgetni az értékeléseket, de még így is fontos, hogy ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Klasszikus Július booktag

Sziasztok,

Edmond csatornáján és egyáltalán a booktube-on javában zajlik most a Klasszikus Július olvasási maraton, amit a lelkes magyar szakos lelkem izgatottan fog követni, noha én magam most nem fogok részt venni benne. A világom most tele van felhalmozódott olvasmányokkal, így most egészen másokat lapozgatok, de Edmond kihívott molyon, hogy töltsem ki a Klasszikus Július book taget, és elkezdtem agyalni a kérdéseken, és… …hát így. Vágjunk is bele:

1. Háború és béke – Egy hosszú könyv

David Foster Wallace: Végtelen tréfa
Klasszikus könyv, noha az eredeti csak 1996-ban, a magyar nyelvű fordítás pedig 2018-ban jelent meg. Generációs szöveg, ami nagyon fontos nagyon sokaknak, egyfajta hipszter bibliának tartják, és közhely, hogy ott van emberek polcán, akik még nem olvasták, és igen, ott van az én polcomon is, talán tényleg csak azért, hogy meglegyen, de közben hiszem azt is, hogy el fogom olvasni mind a 1114 oldalát, és imádni fogom, szóval én nem vagyok olyan. Tényleg nem, nyilván.

2. Egypercesek – Egy rövid könyv

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző
Egy párhuzamos dokumentumban készítem a félévi pánik book taget (ami így most néhány hetet csúszni fog), és abban arról is beszélek majd, hogy a félévem egyik legjelentősebb olvasmánya ez a rövid, velejéig mocskos, perverz és szexualizált könyv. Nagyon büszke vagyok arra az értékelésemre is (lesd meg, ha gondolod).

3. Anna Karenina, Bovaryné, Jane Eyre – Főszerepben a nők!

Erdős Renée: A nagy sikoly
Emma Bovary a kedvenc női szereplőm, erről már sok szó volt ezen a blogon is, de ezt elcseszte a kérdező (enyje), így muszáj volt a második kedvencemet említeni, a századforduló utáni modern magyar női regényt, melynek nem kisebb téma áll a középpontjában, mint a női orgazmus, méghozzá egy olyan nő történetén keresztül, aki egy orgazmus nélküli házasságba kényszeríti magát, noha volna számára kilépési pont szinte az összes olyan nőismerősén keresztül, akik nem tartóztatják meg magukat. Korszakos mű, iszonyú fontos, és szerintem izgalmas Emma Bovaryval is összeolvasni a főhős sorsát, a lányregényeken felnőtt, ideális kapcsolatot kereső nők elbukásainak a történetei ezek, amelyek világában még tényleg nincs a boldogság felé tartó megoldás.

4. Egy csésze tea – Egy könyv a 19. századból

Anne Choma: Gentleman Jack
És akkor ettől a ponttól kezdve nem fognak velem szóba állni a kedves könyves tartalomgyártó ismerőseim, de az a helyzet, hogy én nem igazán szeretem a 19. századi szövegeket (bár őszinte lelkesedéssel tölt el teoretikusan a kialakuló sajtókultúra, a városiasság, a koramodernség), így nem volna őszinte, ha ilyet választanék (esetleg a korábban már említett Anna Karenina, Bovaryné, vagy a nem kimondottan angol teázós A romlás virágai játszhatna, amit kötetként tök fontosnak tartok). És akkor bevillant ez a kedves Anne Lister és az ő naplója, angol vidék, 19. század, és egy leszbikus birtokos, aki a saját szabályai szerint él, és milyen jól is van ez így. Nem klasszikus, mégis egyértelmű volt a válaszom (értékelés róla itt).

5. 1984 – Egy disztópia

Paul Auster: A végső dolgok országában
Nagyon szeretem a disztópiákat, két kedvencem van, a Guvat és Gazella, illetve ez. Azért erre esett a választásom, mert egyértelműen ez volt rám a legnagyobb hatással. Egy nő újságíró bátyja nyomtalanul eltűnik, és a nő teljesen eszköztelenül elindul, hogy megkeresse. Amitől zseniális ez a szöveg (bár én ezért szerettem A szolgálólány meséje könyvet is, bár szerintem ott ez kevésbé feszes, mert van szervezettsége a működésnek), hogy tényleg csak annyit mutat ebből a világból, amennyit a nő ismerhet, nincsenek nagy válaszok, csak egy disztópikus tér van, ki tudja, milyen szabályrendszerben, szinte társadalom nélkül elképesztően szép, kopár nyelven. Lehet, hogy a hónapban, szinte játékon kívül elolvasok majd egy másik Austert, most megjött a kedvem. 🙂

6. Oscar Wilde-féle betegség – Egy LMBTQ könyv

Patricia Highsmith: Carol
Ha már párhuzamos dokumentumok, épp írom a Carol értékelését, amiben arról van szó, hogy ez a történet már kétszer megcsinálta, hogy klasszikus legyen. Először azzal, hogy az első olyan könyv volt az amerikai piacon, amiben kvázi működő leszbikus párról lehetett olvasni, majd azzal, hogy ez a mozivászonra is felkerült nagy mozifilmként 2015-ben.

7. Rómeó és Júlia – Egy szerelmes történet

Michael Cunningham: Otthon a világ végén
Kultkönyv és kultfilm a meleg kultúrában két srácról és egy csajról, akik valami fura kommunaszerű működésben közel költöznek a Woodstock egykori helyéhez, nyitnak egy kávézót, aztán élnek valahogy. Nagyon sokat gondolkozom azon mostanában, hogy az ehhez hasonló fontos LMBT+ szövegek mitől lettek ennyire alternatívak és mégis ennyire hitelesek, ha rájövök, írok majd róla egy kibeszélőst, addig pedig itt az értékelés a könyvről.

8. Hemingway – Főszerepben a férfiak!

Sarah Winman: Bádogember
Az olyan, hogy ‘szép, és bárcsak klasszikus lenne, mert valójában minden megvan benne, hogy klasszikus legyen majd‘ ér? Mert én ide most olyat választottam. Van ez az Ellis nevű csávó az öregség küszöbén, aki egy reggel úgy dönt, hogy nem megy vissza a munkába, mert rájön, hogy nem érez semmit, és visszaemlékszik azokra az időkre, amikor még (szintén egy férfival és egy nővel – úgy tűnik ma ilyen klasszikusokról is szót kell ejteni) érzett, olyan nagyon-nagyon-nagyon igazán. Instant genderregény arról, hogy szembe lehet-e nézni egy kisvárosban férfiként az érzelmeinkkel a saját biszexualitásunkkal, de tisztán megmutatja hogy mit is jelent két embert tiszta szívből szeretni, és egyáltalán, mit jelent férfiként megszeretni Dél-Franciaországot. Ja, és igen, ez a könyv hozta el a van Gogh imádatomat is, a legkevesebb cserébe, hogy klasszikusnak tartom, és hogy nagyon szeretem (értékelés itt).

9. Agatha Christie – Egy krimi

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
Na, ez a könyv csodálatos. Arról szól, hogy brutálisan meggyilkolva találták a híresen gyönyörű hangú fiatal boleróénekest. Egy öreg nyomozó és csetlő-botló társa kezdenek nyomozni a perui légitámaszpont körül, és mindegy is, hogy kinyomozzák-e, vagy nem, a valóságot úgysem hiszi el senki. Llosa zseniálisan ír, vicces, minden pillanata történés, izzás, szexus, és olvassatok sok Llossát, hogy csodálatos legyen az életetek.

10. Robinzonád – Egy könyv, amely szigeten játszódik

William Golding: A Legyek Ura
Edmond is ezt választotta, és nagyon szívesen mondtam volna a Pán Pétert, de azt még ugye nem olvastam, A Legyek Urával viszont az a helyzet, hogy én elképesztően nem szerettem, pedig minden adott volt, hogy nagyon szeressem, disztópia, felnövés, új állam, és mégsem. Ha a 19. százados kérdésnél nem voltam még kitagadva, itt akkor is végképp elástam magam.

11. Byroni-spleen – Egy depressziós könyv

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
Az első könyv, ami tematizálja azt, hogy a depressziót nem gyógyítja a Prozac, viszont simán tönkrebasz egy generációt, de ettől függetlenül is a Baby Jane-nel (értékelés itt) és az Egy kis élettel (értékelés itt) holtversenyben az egyik legkíméletlenebb szöveg a depresszióról, amit valaha olvastam. A kiskamaszéveitől a fiatal felnőtt életéig követjük a szerző saját történetét, terápiáit, gyógyszereit, miközben a híroldalak szerint akkor épp hatmillióan osztoznak a betegségén az USA-ban. Nagyon fontos könyv a témában, szintén az első pillanattól klasszikus lett fajtából.

12. Eposz – Egy hősies történet

Anthony Burgess: Gépnarancs
Oké, ez furán hangzik, és igazatok is van, de egyrészt, nehogy már úgy érjen véget ez a klasszikusokról szóló tag, hogy nincs szó a Gépnarancsról, másrészt pedig az is van, hogy ez a történet az emberi szándéknak, a döntéseink szabadságának a hőstörténete, és az, hogy ez a csávó velejéig punk és barom és antikrisztus, az ezt az üzenetet csak még fontosabbá teszi.

13. Antikvitás – Egy ókori történet

Szophoklész: Oidipusz király
Vágom, hogy ez nem a legeredetibb válasz, és valójában az is van mögötte, hogy nagyon szeretem a legtöbb általam olvasott antik drámát, de nekem is a Thébai mondaköré a kedvencem. Mindig is elvarázsolt Antigoné kiállása a saját isteni igaza mellett, de tényleg Oidipusz király története volt a kedvencem, valójában azért, mert ez baromira lélekben van, és mert a nulladik körtől vesztes helyzet, hiszen miért is viszik el őt? Azért, hogy megmeneküljenek a jóslat elől. De a jóslat elől nem lehet elmenekülni. Ha hiszünk a jóslatban, ezt tudjuk, ha nem hiszünk, miért is menekülnénk előle… És ja, asszem mindig azt éreztem, hogy igen, ez az ember.

14. Az ember tragédiája – Egy magyar mű

Márai Sándor: Zendülők
A legtöbbet olvasott magyar nyelvű szerzőm Márai, és persze, szörnyen nem olvastam még eleget tőle. Gondolkodtam, hogy klasszikusabb darabot válasszak-e, vagy ezt, végül az első Máraimat dobom be ide, ami a kamaszságról szól, felnőni polgári környezetben egy olyan városban, amely körül most háború van, a szereplőknek mégis az a fontos, hogy ők vannak, együtt vannak, és léteznek valahogy. Kamaszként, majdnem felnőttként, valahogy, ami a háborútól talán egészen független. Emlékszem, oldalakat fénymásoltam ki belőle, annyira berántott Máraihoz, és visszavonhatatlanul tart még.

Ennyi lett volna mára ez a kedves tag, köszönöm Edmondnak a jelölést, és hogy egyáltalán létrehozta ezt a kihívást, meg ezt a Klasszikus Júliust, ha tehetitek, kövessétek a többiek olvasásait, és persze olvassatok ti is klasszikusokat.

Én azt hiszem a hétvégén érkezem új bejegyzéssel legkorábban, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Júniusi summa

Sziasztok,

végül úgy alakult, hogy az egyébként hónap utolsó napján szokásos summa most megvárta, amíg lejárnak a havi bérletek, de ha van olyan hónap, amikor én azt érzem, hogy ez így jól van, akkor az a június. Merthogy ez a hónap nem lett vadul örömteli. Mindössze öt bejegyzés született a hónapban, ebből egy sem értékelés. Az olvasott könyveim száma szintén öt, amiből négyet azért tudtam elolvasni, mert dolgom volt velük. A beszerzett könyvek száma alakult csak jól, hiszen a hónapban voltam fent Pesten, ahol olcsóbban vettem könyveket, és recenziós könyvek is érkeztek, így 17 könyvvel bővült a polcom, nézzük is először ezt a listát:

17 könyvvel lett több a polcomon:

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma
Babicky Tibor viszonya azt hiszem tök izgalmas a töredékekhez, és fura, hogy ezt nem igazán tematizálja senki, talán mert túl kézenfekvő, de attól még amúgy ki lehetne mondani. Az előző kötetében befejezetlenre írt verseket, most pedig Szapphó töredékeit írta újra, egészítette ki. Nagyon klassz, feszes nyelvű, mai kötet, amiben leginkább azt szerettem, hogy nem archaizál, és hogy nagyon élő költészetként tekint erre az anyagra. Szerettem, lesz még róla szó a blogon, bár a kötet gesztusaiban követte a Szapphó életművet, így nincs tele explicit leszboszi utalásokkal, de közben már csak azért is fontos beszélni róla, hogy lássuk, mit lehet kezdeni egy ilyen hagyománnyal.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Egy moldáv-orosz regény egy kislányról, akit a kommunizmus végén vesznek ki az árvaházból, mert szükség van a munkaerőre üveggyűjtéshez és üvegmosáshoz. A munka mögött ugyanakkor felsejlik egy a maga módján boldog család, amiben akár élni is lehet, a főhős felnőttként elkezdi mindezt megírni levélszerűen a fiktív szüleinek. Kíváncsi vagyok a könyvre, picit a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk élményét várom talán, mindenesetre rendkívül ígéretesnek hangzik, pár hete jelent meg magyarul.

Marina Abramovic: Aki átment a falon
Emlékszem, amikor először láttam Abramovicot a tévében, talán (visszakeresve) annak kapcsán, hogy Műcsarnokban volt egy videóinstalláció kiállítása Az üresség nyolc leckéje címmel, amiben a vietnámi háború körül a térségben született gyerekek háborúsat játszanak. A tévében nagyon furcsa dolgokról volt szó vele kapcsolatban, hogy állt egy kiállítóterem ajtajában meztelenül a barátjával, hogy volt a kínai nagyfalon és hogy volt olyan fellépése, ahol megvágta magát. Érződött, hogy igen, őt körülveszi valami rajongás, de ettől nem lesz érvénytelen (akkor még biztosan nem ezt a szót használtam volna, de értettem), hanem valahogy tényleg nagyon hiteles marad. Nagyon más volt az egész lénye, és ez állatira tetszett. Bár mindeddig sosem mélyedtem el alaposan Abramovic munkájában, mégis végig ott volt a fejemben úgy, hogy tudom, hogy van, és érdekel. Amikor megláttam, hogy magyarul is megjelenik az önéletírása, nagyon örültem, és folyamatosan olvasom is, már a legvégénél járok. Sok szó van benne a határairól, a biztonságairól, korlátokról. Jugoszláviáról, ahol a szülei a nomenklatúra részei voltak, de volt ott helye a lázadásnak is, miközben arról is ír, hogy Amszterdamban sírt, amikor megtudta, hogy meghalt Tito. De van benne szó arról, ahogy valaki észreveszi, hogy többet akar mutatni, mint amit egy festéssel mutatni tudna, és beszél jugoszláv és nyugati barátokról, alkotótársakról, művészetről, a performanszművészet nyelvéről, legyőzött korlátokról… Tényleg arról, hogy valaki, aki a jugoszláv partizánok lánya, képes átmenni a falon. Nagyon jó a szöveg is, és pár hónapja sokat gondolkozom neoavangard, konceptualista művészeken, szóval… Ja, ennek a könyvnek nagyon örülök.

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam
Ezt a könyvet igazából valószínűleg a nővéremnek vettem, csak előtte elolvasom, hátha engem is érdekel. A nővérem akkor is rengeteg holokauszttörténetet olvasna, ha talicskával hordanák neki, és ez a könyv is egy holokauszt-túlélés történet. Miriam egy cigány lány, aki zsidó névvel és zsidó identitással került a koncentrációs táborba, majd az eltemetett emlékek hetven év múlva kezdik kísérteni, amikoris újra kell gondolnia, hogy vajon mit jelent ez az identitástörténet. A cigány téma miatt érdekel, hátha kutatható valamennyire, de én kevésbé fogyasztom ezt a témát.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Van ez a könyv. Vagy nagyon fogom szeretni, vagy… Nos, nem, ezt a könyvet nagyon fogom szeretni. Arról szól, hogy egy drogos cigány csávó a szerek hatására rájön, hogy ő a Cigány Mózes, aki arra született, hogy visszavezesse a népét Indiába, és ennek a nulladik lépéseként egy börtönlázadást készít elő. Ami engem ebben a történetben baromi érdekel (azon túl, hogy elképesztően random, és hogy az istenhit és a szerhasználat kérdése már az Afterpartyban is megfogott) az az, hogy hogyan használja a roma mesehagyományt, hiedelemvilágot a saját prófétikus szerepének a magyarázatára. A nyáron biztosan sorra fog kerülni.

Pier Paolo Pasolini: Amado mio / Tisztátlan cselekedetek
Pier Paolo Pasolini: Korom vallomása
Pasolini-t itthon elsősorban az olasz újhullám egyik kiemelkedő filmes alkotójaként ismerik, és akik olvassák a blogot, tudhatják, hogy ezt hibának tartom, mert íróként is nagyon fontos az erős, szociografikus figyelme. Pasolini az a csávó, aki tudja, hogy az örök városban a szegénység is örök, és hogy a nyomor újratermeli magát. Március végén, április elején olvastam az Egy erőszakos élet című regényét, amiben egy telepi gyerek életét nézzük végig, aki keresi a kilépések lehetőségét. Nagyon szép figyelme van a regénynek, beszél benne arról, hogy anyák annyira magukra hagyva érzik magukat, hogy tömegesen nekirontanak a rendőröknek, vagy hogy nincs tere a nádason túl a fiatalkori szexusnak, de beszél az ókori romokról is, amik csupán a nyomor díszletei tudnak lenni. Most egy be nem fejezett kisregényt, az Amado mio / Tisztátlan cselekedetek című szinte önéletrajzi könyvet vettem, ami a ’homoszexuálissá válni a háború idején egy kis faluban, ahol olyan, mintha béke volna’ témáját dolgozza fel, a Korom vallomása pedig egy verseskötet, amit szintén nagyon várok. Nagyon megszerettem ezt az embert, szóval jónak kell lenniük ezeknek is.

özv. Szabó Ferencné: Az élet legárnyékosabb oldaláról
Ez a könyv. Imádom a létét. Özvegy Szabó Ferencné egy Somogy megyei kis faluban élt, és megírta, hogy mit tapasztalt 1993 és 2000 között a cigány-magyar együttélés esetében a kis falujában, és hogy szerinte mit is kellene tenni ebben az ügyben, a városi, többségi társadalomnak és a döntéshozóknak. Nem szeretnék, hogy úgy tűnjön, hogy gúnyolódom, mert tényleg az van, hogy én imádom, hogy van egy ilyen könyv, és sokkal jobb világ volna, ha rengeteg ilyen volna, miközben a 68 éves nyugdíjas, aki aktív életében érettségizett irodai alkalmazottként dolgozott, nyilván nem ismeri az összes politikai, társadalmi lehetőséget. De maga a gesztus már elképesztően fontos, és az, hogy ő ezt az ügyének tekinti, ír róla, egyszerűen elvarázsol. Most mi is gondolkodunk valamibe, ami vallomásos szöveg, de a reprezentációról szól, szeretném összeolvasni majd a gondolatainkkal a könyvet rövidesen.

Szécsi Magda: Csak vitt a szél
Szécsi Magda a hazai roma meseirodalomnak az a megkerülhetetlen alakja volt a 80-as, 90-es években, aki őszintén hitt abban, hogy roma műmeséket kell írni a roma népmesehagyomány mellé, mert azok alkalmasak arra, hogy könyv kerüljön a roma családok otthonába, miközben az így megírt szövegek minősége könnyen elérhetősége ellenére a többségi társadalmi kultúra felé tart. A Csak vitt a szél egy ilyen meseregény, a következő tanévben több ilyennel fogok foglalkozni, így arra készülve szereztem be ezt a könyvet.

Kalla Éva: Az álomadás
Szintén cigány mese, Kalla Éva rajzfilmrendező tollából. Gyönyörű könyvtárgy, Szentandrássy István karcait idéző illusztrációk, velejéig cigány mesevilágot ígérő fülszöveg. Nagy várakozások, majd őszi olvasás lesz.

Lakatos Menyhért: Csandra szekere
És végül még egy roma irodalom, Lakatos Menyhért a magyarországi roma irodalom legnagyobb prózaírója, az első nagy szociografikus regénynek, a Füstös képeknek a szerzője, de ő maga is írt meséket. Ebben a kötetben novellák vannak a szerző gyerekkorából és a felnövés időszakáról, mindezt szinte néhány hónapba sűrítve. A néhány hónap 1944-45 fordulóján azonban elképesztően fontos Vésztő történetében, hiszen itt néhány hónapig független, alulról szerveződő kommunista köztársaságot hirdettek, és valódi, működő központosítást, újraelosztást húztak fel. Néhány éve halottam ezt a történetet először a Vésztő közelében élő barátaimtól, de hogy még mindig csodálatosan randomnak és közben özv. Szabó Ferencnééhez hasonlóan szépnek tartom ezt a történetet, és kíváncsi vagyok, milyen lehet egy ilyen falusi történelmi helyzetet megélni az ember kamaszkora határán. Egy kedves barátom találta a könyvet antikváriumba, köszönöm neki.

Monika Kompaníková: Az ötödik hajó
Valamiért az az emlékem, hogy sok ismerősöm olvasta ezt a könyvet, és mindük nagyon szerette, de nem látom most visszakeresve ezt sehol bizonyítva. A lényeg viszont: A szlovák szerző egy 12 éves lány történetét meséli el, aki megszökött otthonról és az otthont jelentő nemtörödöm panelszürkeségből, hogy aztán egy szökevény fiúval új otthont igyekezzenek létrehozni, miközben esélytelen kvázi túlélniük is. Megrázó olvasmánynak tartják, jól megírt és jól fordított 12 éves karakternek, várom, hogy olvassam, bár félek is tőle.

Bódi Jenő (szerk.) – Pusztai Bertalan (szerk.): Túl a turistatekinteten
A kötetet már régóta forgattam online, hiszen rendkívül fontos kultúratudományi, kultúratudományos kérdéseket boncolgat annak kapcsán, hogy mi tulajdonképpen a turizmus, milyen jelentéstani kontextusai vannak egy-egy turisztikai akciónak, mit jelent pontosan az eredetiség, vagy hogy hogyan lehet valódi, nem turisztikai marketingcélú állításokat tenni arról a viselkedési és kommunikációs módról, amit ma turizmusnak hívunk. A kötet a legfontosabb nemzetközi alaptanulmányok fordításait közli, és nagyon örülök, hogy végre megvettem.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
Egy fiatal nő útmutatója az élethez
Hm. Szóval. Lena Dunham a HBO Csajok című Golden Globe-díjas sorozatának írója, rendezője, producere és főszereplője, és én ennek ellenére soha nem hallottam róla. Aztán szembejött velem ez a könyv, elképesztően random módon, 590 Ft-ért, és belelapoztam. Néhány fejezetcím: 18 valószínűtlen dolog, amit flörtölési szándékkal mondtam; Igor – Avagy az online pasim meghalt, és ez a te pasiddal is megtörténhet; E-mailek, amiket elküldenék, ha egy fikarcnyival őrültebb/dühösebb/bátrabb lennék… Szóval megvettem, és ezzel ez a könyv lett az egyetlen, amit ebben a hónapban befejeztem, és nem munkához, vagy már szinte majdnem munkához kellett. Ez a könyv egy elképesztően limonádé könyv, fanyar, vicces, könnyen fogyasztható, jól olvasható szorongások mellé, ha a miniszterelnököd épp el akar titkolni a 18 éven aluliak elől. Olyan, mint egy WMN.hu legjobb cikkei válogatás, de ez a könyv nem is ígér többet ennél, és ez jó. Végsősoron örülök, hogy tudtam olvasni, az Abramovic könyvet váltotta, amikor éreztem, hogy arra nem tudok figyelni, most pedig már újra Abramovic megy, lassan helyreáll a világ.

Martin Gayford – David Hockney: A képek története gyerekeknek
A szerzőpáros írt egy elképesztően vastag és elég drága könyvet A képek története címmel, ami idén jött ki magyarul, és amit mindig megtapogatok a könyvesboltban, és valószínűleg karácsonyra majd ezt kérem a nagyon csodálatos családomtól. És van ennek a könyvnek egy elképesztően gyönyörűen illusztrált gyerekkönyvverziója, amiben a két szerző személyes hangvétellel, motivációk mentén, baromi lelkesen vezeti be a gyerekeket a képek világába. Na szóval, én meg pont írok gyerekkönyvkritikákat, így kértem belőle recenziós példányt, és azóta bolondulok ezért a könyvért. Fejezeteken keresztül beszélgetnek képek és szerzők arról, hogy egyáltalán miért készítünk képeket, mi a fény-árnyék jelentése a képeken, hogyan alakul a képek változása. Fantasztikus könyv, bátran ajánlom, elképesztően lelkesít, bár még csak az első négy fejezetet olvastam, a szisztematikus végigolvasás majd ebben a hónapban történik meg. Ezt egészen konkrétan remegve várom.

A második képen látható a tényleg elbűvölt első találkozásom a könyvvel.

Lydia Davis: Az annyi, mint
Mindig tök hülyének érzem magam, amikor majdnem olyanokat írok le, hogy Lydia Davis kiadott könyveit a 2017-es életműkiadás megkezdése óta figyelem, de eddig nem vettem könyvet tőle. A hülyeség érzése nyilván azért jön, mert Lydia Davist a kortárs amerikai rövidpróza egyik legnagyobbjának tartják, nyilván figyelem a kiadásait, noha még nem olvastam, de mindig tudtam, hogy fogom, és azt is, hogy nagyon-nagyon fogom majd szeretni. Az egyik nagyon kedves barátomnak pár napja ajánlotta a mentora Lydia új könyvét (Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is – érted, ez a címe, imádom), és nagyon nagy a szerelem közte és a humoros, random szöveguniverzum között, így tudtam, hogy rövidesen be kell szereznem az első könyvemet a szerzőtől, ezt pedig egy bájos hangú szegedi hölgy éppen árulta, így a hónap végén még besuhant a polcomra.

5 könyvet sikerült a hónapban elolvasnom:

Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Egyértelműen a hónap legnagyobb ajándéka volt számomra ez az olvasás, és az, hogy interjút készíthettem a szerzővel a könyv kapcsán. Imola egy nagyon fantasztikus alkotó, irodalmár és illusztrátor, kiadványtervező, és ebben a könyvben lengyel mondákat foglal össze, és azoknak kapcsán ír egy-egy prózaverset, empátiagyakorlatot, amelyben nem mindig az szólal meg, akit mi klasszikusan a történet megszólalójának gondolnánk. Egy érzelmekkel és felismerésekkel teli szöveg, amit nagyon szeretek, és amiről még tervezek írni, mert a mondák szépirodalomba emelésével tulajdonképpen ebben a könyvben is az történik, amit én a roma mesék kapcsán kutatok. Olvassatok sokat Imolától, meg (jó, ez tök hülyén fog hangzani, de), ha gondoljátok, kövessétek őt közösségi platformokon, mert tele van magától értetődő szeretettel minden gesztusa. Öröm volt vele személyesen is találkozni.

Kollár Árpád: A völgy, írta Tárkony
Az 1 és 6-ban nagyon mást vártam ettől a könyvtől, mint amit tulajdonképpen kaptam. Amikor először hallottam erről a könyvről, az Kollár Árpád SZTE-s szabadegyetemi előadása volt, amin arról értekezett, hogy mi is tulajdonképpen a vers, és ott úgy tűnt, hogy ennek a kötetnek van egy valamiféle pontos kerete a vers mibenléte mentén, ami követi ezt az előadást. Nos, a helyzet nem ennyire tiszta ennek a könyvnek a tekintetében, és emiatt hiányérzettel voltam tele, miközben Kollár persze tök jól ír, kedves-vicces történetek vannak ebben a könyvben sok különc barátról, működik, csak nagyon félrevitték a várakozásaim ezt a könyvet, de később majd újraolvasom.

Bíró Tímea: A pusztítás reggelei
Bíró Tímea: Hosszú

A Híd folyóirat kritikaversenyt indított, amire én a Hosszúval jelentkeztem, mint könyvvel, amiről szívesen írnék kritikát, így kaptam belőle példányt is. Így messze ideális helyzet alakult ki számomra, hiszen ingyen megkaptam a könyvet, és lett hozzá egy határidőm, nem tudtam tologatni az olvasását, sőt, kritikához illik ismerni a szerző korábbi munkáit is, így a Pusztítás reggeleit is elolvastam. A Pusztítás reggelei egy anyakötet, amelyben a szegénység mintáival és a szülőről való leválás kísérleteit olvashatjuk, a Hosszú szintén anyaverseket tartalmaz, de azok már sokkal személytelenebbek, a még élő, de már szinte élettelen leukémiás anyatest ápolását és az élő elgyászolását olvashatjuk végig címtelen prózaversekben. Fontos két kötetnek tartom ezeket, és bár végül nem sikerült annyit dolgoznom a kritikámmal, mint amennyit szerettem volna, egy III. helyezésre elégnek bizonyultak a meglátásaim, aminek nagyon örülök.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
(Fent már írtam róla.)

5 bejegyzés született ebben a hónapban:

Rögtön június 4-én elérkezett egy kibeszélős ideje, abban a bejegyzésben arról gondolkodtam, hogy bár nagyon sokféle tartalmat gyártok, úgy érzem, hogy azoknak a tartalmak valahogy összeérnek abban, hogy azok az én érdeklődéseimről és az én kíváncsiságomról szólnak. Csak sokkal később, 13-án érkezett meg az 1 és 6, a tervezettek közül mindössze egy könyvet sikerült elolvasni, de a többi is akut, olvasom őket, vagy tervezem őket olvasni, talán a júliusi 1 és 6-ban elég őket leporolnom majd. Néhány nappal később érkezett az Alternatív fülszöveg a Carolról, akkor azt ígértem, hogy napokon belül érkezik az értékelés is, ami azonban a mai napig nem érkezett meg. Az alternatív fülszöveggel egy napon jelent meg az a slam poetry szövegem, amiben arról írtam, hogy hogyan gondolkozom arról a tényről, hogy el akarnak titkolni minket 18 évnél fiatalabbak elől. És valójában ez az érzés és a félév végi fáradtság elvitte az egész hónapot, a hónap utolsó bejegyzése szintén egy kibeszélős szöveg volt, arról, hogy fáradt vagyok, és ügyem ez a blog, eszem ágában sincs félbehagyni, de értem, hogy mások miért hagyják mégis. És ezzel a hónap tényleg véget is ért. Sajnálom.

Dolgok kint:

Ebben a hónapban beért több régóta elküldött publikáció is, így egy elég pörgős hónapnak tűnhetett ebben a tekintetben a június. A print Tiszatájban megjent négy versem, az online felületén lejött a már említett Szabó Imola Julianna interjú és egy kritika Juhász Tibor Amire telik című verseskötetéről, amiben nagyrészt a cigányság elmúlt ötven évének történetét meséli el versként, a közösséget nem megnevezve, amivel egy izgalmas szociológiai diskurzust nyit meg az irodalomban is.

Haladt az idő a Magnó Kurzus potcast felett is, amiben egy pszichológus és egy komolyzene hallgatóval beszélgetek én is irodalmárként egy-egy dalról és dalszövegről. Az első részben azt tisztáztuk, ki honnan jön, hogyan készült a beszélgetésre, majd az Edda Művek: Gyere őrült című daláról, a legutóbbi részben pedig az FLM: Megtalállak még című daláról értekeztünk, kéthetente érkeznek majd belőle új részek, még szám szerint nyolc, én is nagyon várom őket.

Ami még, kutatóvá avanzsáltam úgy tűnik, megjelent az első tanulmányom, amin lassan egy éve dolgozom, a MeseCentrumon Egyre többen a mesélő körül: A cigány meséknek és közönségüknek változása 1940-től napjainkig címmel, szintén egy olyan munka, amit jó befejezve látni, noha, természetesen, ez még csak egy nagy-nagy kutatás kezdete.

Már csak tényleg pár szó a tervekről:

Hétfőtől kezdve programosan elkezdtem kihúzni magam az önsajnáltatás gödréből, és programosan írni kezdtem, így máris van egy fél kritikám, és egy majdnem kész summám, és azt szeretném, ha ez a nyár nagyrészt tényleg az írásról tudna szólni. Ez most főleg azt jelenti, hogy aktívan olvasok mindent, amiről kritikát kell írnom folyóiratoknak, de ez reményeim szerint a blogra is igaz tud majd lenni, mert egyre több minden van, amit be kell hoznom. Tudjátok, nem ígérek semmit, de érzem, hogy tűrhetetlenül szétcsúsztak a dolgaim, remélem a nyáron nyugodtan, de jó tempóban tudok majd haladni. Ha ezt a summát befejezem, pihenésképp befejezem az Abramovic életrajzot, majd egy kritika megírása mellett elkezdem a Carolt jegyzetelni. Most visz még másfél nap után a lendület, csütörtök este ki tudom majd magam tombolni Dombos Feszten a vajdasági Kishegyesen, és aztán muszáj már mindennek jónak lenni. Ezek a hosszú és rövidtávú terveim.

Eszerint majd érkezem egyszer valamikor a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélés: Értem, hogy mások miért hagyják abba

Sziasztok,

tudom, hogy egy ideje megint nem volt bejegyzés, azt is tudom, hogy még ez a kibeszélős bejegyzés is késik, és szokásomhoz híven nem szeretnék ígérgetni sem. A mai bejegyzésben a mostani helyzet mellett arról szeretnék beszélni nektek, hogy, noha eszem ágába sincs abbahagyni a blogolást, megértem, hogy miért érnek véget akár több éve vezetett blogok csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Sok mindenről szeretnék mesélni, nem is biztos, hogy minden szervesen fog működni, de meglátjátok majd.

Magyar mesterszak, elmúlt félév, kimerültség

A nulladik körben beszélhetünk erről a tanévről azt hiszem. Magyar mesterszakos lettem olyan csoporttársakkal, akikkel nagyon jó magyar mesterszakosnak lenni, mert tele vannak gondolatokkal, figyelemmel és kíváncsisággal. Amikor elindult a blog olyan magyar alapszakos voltam, aki úgy érezte, hogy még rengeteg lekötetlen energiája van, amiket olvasásra, könyvekre, írásra tud fordítani. Míg alapszakon úgy éreztem, hogy még úgy is potyázom, hogy az évfolyam első hallgatói között voltam, addig mesterszakon én is motivált, kíváncsi és lelkes lettem, amit elképesztően élvezek, bár nagyon fárasztó.

Különösen igaz ez úgy, ahogy ez az online tanévben zajlott. Borzasztóan fárasztó és monoton volt, nem voltak meg azok a pihentető kapcsolódások, amiket egy szünetben együtt megivott kávé vagy elmajszolt szendvics jelentett, sőt, míg az őszi félévben a nehéz napok után volt, hogy egy Jägermeister is lecsúszott együtt, most még ez a közös aktus is hiányzott (persze, nyilván tudjátok, hogy az alkohol nem jelentett megoldást, nem voltunk tőle kevésbé fáradtak, és egyébként is, végig a felelősségünk tudatában fogyasztottunk, ilyenek). És miközben vitt minket ez a szörnyen személytelen és gesztustalan online oktatás, részt vettünk egy kutatói tanulmányi versenyen, ami szintén rengeteg energiát emésztett fel, és, persze, ez rengeteg csodálatos kutatói felismerést is jelentett, de nekem mégis a feszültség és a fáradtság maradt meg az egészből jobban.

És akkor, a két héttel ezelőtti homofób-pedofil törvény azt hiszem egy utolsó csepp volt ebbe a borzasztóan fáradt, kimerült helyzetben. Az elmúlt két hétben nem igazán voltak tevőleges. Olvasni is alig olvastam, blogolni sem blogoltam, írtam egy verset, megszerkesztettem egy korábbi folyóiratkritikámat, és… és igazából ennyi az, amivel el tudok számolni. Tele van a fejem és elképesztően fáradt vagyok. Minden nap előveszem a Carolt, amiből az értékelés most soron van, odateszem magam mellé, hogy kezdjek el írni róla, de nem megy, még nem. Nagyon szeretném, de most időre van szükségem.

Most biztosan nem fogom befejezni a blogot

Az elmúlt két hét egyik nagy eseménye volt a lelkemben a szegedi Tricikli Fesztivál, ami egy kis szuperkedves irodalmi fesztivál volt, ahol nagyon jó volt ottlenni, mert olyan volt, mintha a világ tök rendben volna, és elképesztően kedves volna. Ott volt egy találkozásom, ami nagyon sokat jelentett számomra, és az is elhangzott, hogy ő is fontosnak tartja azt, ami a blogon történik, pláne most. A helyzet az, hogy én is így vagyok ezzel. Pláne most, és emiatt bánt is, hogy nem tudok tartalmakat hozni.

A másik dolog, hogy ha egyszer majd, talán ne adj isten bezárnám ezt a blogot (nyugi, az a tervem, hogy megnyerem a lottót, és hatalmas LMBT+ kulturális szerkesztőséget csinálok belőle), azt biztosan akkor tenném, amikor mentálisan teljesen rendben érzem magam, mert csak úgy tudnék felelős döntést hozni. Most viszont nem is gondolok ilyenre, ha csak egy pillanatra átfut az agyamon, akkor is tudom, hogy rengeteg tervem, vágyam és mondanivalóm van, szóval ez a kérdés nincs napirenden, noha látom, hogy egyre strukturáltabban kell erről a blogról is gondolkodnom.

Az Eközben Szegeden blogbejegyzéseit mindig csütörtök esténként szerkesztjük, pénteken 16:00-kor megy ki Facebookra, és ez tavaly október 30-a óta egyszer sem maradt el, egyszer sem késett. Tudom, hogy vannak ilyen dolgaim, és vagy ráérek időben, vagy valamivel előrébb hozzuk a szövegírást, és időzítjük a bejegyzést, de ilyen is ritkán van. Ennél a blognál nincs ilyen, és minden évben elhatározom, hogy rendet teszek, de most már tényleg érzem az igényt erre, mert:

Értem, miért maradnak abba blogok:

Már írtam róla fentebb, hogy a magyar alapszak valahogy organikusan hozta létre ezt a blogot, és azt hiszem olyan ez így, mint egy iskolai barátság. Ha megszűnik a közös helyzet, akkor energiát kell fektetni a kapcsolattartásba. És ez bizony baromi macerás, mert van egy új életed, amibe valahogy bele kell szuszakolni még a barátodat is. Megértem, ha valaki nem a blogot választja. Engem hív ez az életmód, és ez a tartalomgyártó létezés, de igen, van, hogy az élet hoz más prioritásokat.

Például olyanokat, mint a megélhetés. És biztosan én csinálom rosszul, mert, bár nagyon keveseket, de látok olyanokat, akik meg tudnak élni könyves tartalomgyártásból, vagy legalábbis ki tudják egészíteni a jövedelmüket, de nálam nem ez a helyzet, és nem is erről szól az egész. Viszont az egyetem mellett ilyen kérdésekkel is egyre többet kell foglalkoznom, ahogy bizonyára ezzel mások is szembesülnek életük egy szakaszán, bloggeréletük végén.

Nálam ráadásul az is van, hogy a blogon olyan dolgokat csinálok, amikből amúgy élek is, vagyis olvasok és írok. Akár az van, hogy kutatok, akár az, hogy kritikákat, interjúkat csinálok, az bizony olvasással jár, és az egyetem mellett ezek is elveszik az oldalszámokat a blogról, különösen, mivel, ha egy kritikát írok, nem egyszer olvasom el az adott könyvet, és akkor még nem is írtam róla. Az van, hogy azt hiszem van a fejemben egy karakterszám, aminél nem kényelmes számomra többet írni egy nap. Három-négy-öt bekezdésenként felállok, megnézek egy videót, tornázom, leszaladok a boltba, eszem, letusolok… szóval, hogy kilépek a szövegből, mert nem működök tovább, és ezt az írással tölthető, sőt, az írásra felkészülő időt (vázlatírás, gondolatok strukturálása) már nem csupán a blogra kell koncentrálnom. Hülyeség volt azt gondolnom, hogy a blog ezt nem veszi észre, mert dehogynem.

Utálom, amiért régen ilyeneket írni:

Van a blogon néhány ilyen újratervezős, újragombolós, álmodós bejegyzés, amiben rendszerint olyan dolgokat ígértem, amiket aztán nem valósítottam meg. Ezek baromi optimista bejegyzések voltak, nagyratörőek, lelkesek, amik elvették az energiát a valódi tett elől. Ma már semmiképp nem szeretnék ennek a hibájába esni, pedig ígérni, azt elképesztően ügyesen tudok még mindig. Tudom, hogy újra kell gombolnom a saját életemben is a blogot, tudom, hogy tele vagyok teendővel és felelősséggel, de azt is tudom, hogy kedden vizsgázom reggel, szerdán summát kell írnom, és pörgetnem kell az életem dolgait, a hogyanokat nem tudom még, de a muszájt igen.

Van a falamon két felirat, az egyik a szeretném, a másik a kellene. Akkor kerültek ki, amikor a pszichológusommal beszélgettünk arról, hogy nem tudok nemet mondani helyzetekre. A szeretném azokat a dolgokat jelölik, amiket nagyon szeretnék csinálni, amikre nagyon vágyom, és amiket lelkes vállalásnak gondolok. A blog ilyen. Most fáradt vagyok, de ez a blog olyan, amit nagyon szeretnék.

Ennyi lett volna mára ez a kibeszélős bejegyzés, valószínűleg a summáig nem érkezem új bejegyzéssel, de tudjátok: addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Arról, amit érzek, és arról, amit érezni akarok (slam poetry)

Sziasztok,

bár Facebookon egy rövid poszt erejéig már írtam arról, hogy mit érzek ezzel az egész homofób törvénnyel kapcsolatban, mégis azt érzem, akár a személyes közösségi oldalaimon is, hogy nem tudom, hogy hogyan lehet erről az egészről beszélni. Állati jól esik, hogy a barátaim, ismerőseim sorra használnak szivárványos keretet, de én nem teszem, mert úgy érzem, legyen egyértelmű, hogy ezzel értek egyet, és nem volt meg az a gesztus, amiben ki tudom fejezni mindazt, amit érzek és gondolok erről.

Elképesztően dühös vagyok és hihetetlenül fáradt, de eközben úgy éreztem, muszáj magamat is fellelkesítenem, és muszáj elmondanom azt is, hogy nem vagytok egyedül. A Facebook poszt tegnap erről szólt. Hogy tudom, hogy nekem szerencsém volt, és ha egy megszólalással bármit is segíthetek, akkor ezt meg kell tennem. Nem éreztem magam annyira erősnek és tettre késznek, mint ahogy azon a szövegen látszik, de merítettem belőle, belőletek, és örülök, hogy arról is tudtam benne írni, hogy okés úgy érezni, hogy most elfáradt valaki.

Ez a slam is ilyen. Fáradt is, és akar is hinni. Bízik benne, hogy a szeretet tényleg hegyeket mozdít el, ha muszáj, és érzi, hogy most muszáj lesz. Tudnotok kell róla, hogy nem egy jó slamszöveg, sőt, a maga módján egészen középszerű, de a tegnapi (éjfél után írom, szóval csak pár órával ezelőtti) korábban leszervezett slam poetry kiállásomat nem éreztem volna hitelesnek, ha nem arról beszélek, ami a gondolataim nagy részét napok óta meghatározza. Arra volt jó ez a szöveg, hogy egy picit megint legyen hitem attól, hogy lehet ilyen szövegeket írni, és hogy mások meghallják, meghalgassák azt, és most nekem elég ennyi. Olvassátok, és vigyázzatok magatokra!

Orwell az 1984-ben így ír az újbeszél nyelvről:

Végül lehetetlenné fogjuk tenni a gondolatbűnt, mert nem lesznek szavak, amelyekkel elkövethető lenne. Minden fogalmat, amelyre egyáltalán szükség lesz, egyetlen szóval fogunk kifejezni. A forradalom akkor ér majd véget, mikor a nyelv tökéletessé válik.

Utálom, hogy Orwell mottót választottam. Hogy nem tudom én vagyok-e ennyire szarfej, unalmas közhely, vagy ez már tényleg az a pont-e. Hogy vajon mostantól lehet-e? Vagy én is olyan szarfej, unalmas, közhelyes Orwell durrogtató leszek, mint azok, akiket rettenetesen megvetek ugyanezért, miközben lehet, hogy nekik van igazuk?

Tegnap a magyar parlament megszavazott egy törvényt, amelynek az értelmében tilos tizennyolc éven aluliak számára olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást jeleníti meg.

Megkérem a jelenlévő, még nem 18 éves nézőket, hogy maradjanak nyugodtan, Áder János még nem írta alá, még nem jelent meg a Magyar Közlönyben, és, bármennyire kedves is azt gondolni, hogy nem így van, épp az utolsó pillanataitokat töltitek, amiben buzipropagandát hallgathattok, köszönöm, hogy engem választottatok.

Szóval itt az ideje beszélni arról, mi lesz ezután. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -ről beszélni, csak mert 18 év alattiak is hallják. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -t érezni, amíg nem múltál el 18. Hogy nincs miről beszélnie egy tanárnak, amikor ———– -t lát.

Először csak a szavakat veszik el, és az ábrázolást, a megmutathatóságát. Aztán az érzést, hogy lehet boldognak is lenni ———– -ként, mert nem látjuk, hogy lehet. A vigasztaló szavakat azoktól a ———– fiataloktól, akiknek erre a legnagyobb szükségük volna. A ———– nehéz terhét pakolják tovább, ami elől csak elbújni lehet. Ha valaha volt más, szebb szó ide, azt már eltörölték. Aztán, lassan, mert amire nincs szó, annak a hiányára sincs, nem letagadhatóak leszünk, hanem nem leszünk. Nem csábítjuk viccelődésre a miniszterelnök urat többé, és nem fogunk provokálni, nincs is hogy, nincs is aki.

Úgy képzeltem, egyszer majd csillámpónikat állítunk minden lovasszobor mellé. Úgy képzeltem, hogy minden szivárvány színűre festett óvodakerítés mellé festünk egy árpádsávos zebrát, hogy lássuk, milyen jól megférnek egymás mellett. Úgy képzeltem, hogy majd nagyhatású beszédeket hallgatunk együtt a szivárvány alatt, és örülünk, hogy mindent ki lehet mondani, mert többé nem akarjuk bántani egymást.

Végül lehetetlenné teszik a gondolatbűnözést, mert nem lesznek szavak, amelyekkel az elkövethető volna.

Minden fogalmat, amelyet egyáltalán használni kívánunk, egyetlen szóval fogunk kifejezni.

A forradalom akkor ér majd véget, amikor a nyelv majd tökéletessé válik.

A leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex, aszexuális kamaszoknak segítségre van szükségük, nekünk pedig vigyáznunk kell rájuk.

Vigyázzatok magatokra és egymásra, hogy lassan mehessünk, könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Patricia Highsmith: Carol

Sziasztok

2015-ben bújtam elő a legtöbb embernek, és akkor kezdtem el az egyetemet, már felvállaltan melegként. Ebben az évben került mozikba a Carol című film, amit nem néztem meg azóta sem, mert, ugye, először mindig a könyvet kell elolvasni. Ugyanebben az évben jelent meg A dán lány is, és ez az egész olyan volt számomra, mintha egy új világ nyílt volna meg azzal, hogy ilyen filmek, egyszerre mennek igazi mozikban. Nos, a Carollal már könyvként is ez volt a helyzet. Az első nagy eladási számokat produkáló amerikai regényről beszélünk, amely a leszbikusságot a maga élhetőségében mutatta be, így szerepe megkérdőjelezhetetlen az LMBT+ történelemben, hatalmas hiányosságát pótolja a blog azzal, hogy végre mesél róla. Először egy rövid ajánló alternatív fülszöveg, aztán érkezik napokon belül a hosszabb értékelés is:

Therese épp karácsony előtt egy nagy áruház ajándékosztályán kínál babákat a rohanó vásárlóknak, amikor először találkozunk vele. Highsmith a maga különös érzékenységgel mutatja be a húszas éveinek elején járó nőt, aki mindig tudja, ki milyen babára vágyik, és pontosan mutatja be azt a pillanatot is, amikor a nő életébe megérkezik Carol. Egy lány és egy asszony áll egymással szemben, és a leszbikus irodalomban itt először két nő között perzselő szerelem lobban. Patricia Highsmith nem hazudtolja meg krimiírói zsenialitását, ám most nem egy bűntényben, hanem ismeretlen érzelmek, kiszámíthatatlan döntések és társadalmi normák szigorú kereteiben igazítja az olvasót.

Hamarosan érkezem az értékeléssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: a májusi kedvenc és a júniusi tervek

Sziasztok,

majdnem a hónap közepén vagyunk, így már éppen ideje volt, hogy jöjjön az a bejegyzés, amiben a havi olvasmányokat tervezgetem. Szerencsére és sajnos eddig csak egy könyvet fejeztem be a hónapban, így elkésve semmiképp nem vagyok, de ez most nem is fontos. A lényeg: Itt a bejegyzés, kezdjük:

1: A kedvenc májusi olvasmányom:

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa

Kedvenc ifjúsági terjesztő és kutató barátosnémmal mindig arra jutunk, hogy szüksége van az embernek ifjúságira, mert egy csomó-csomó olyan dolgot mutat, amire egyedül nem döbbennénk rá, hiszen tudjuk. Na, ez van ezzel a regénnyel is.

Hogy tudjuk, hogy minden gyerek fél a sötétben, de eszünkbe sem jutna, hogy vannak gyerekek, akik sötétben élnek, mert elvesztik, elvesztették a látásukat. Az Én és a cseresznyefa című regényben a kilenc éves olasz kislányt, Mafaldát követjük, akinek a látásában egyre nagyobbra és nagyobbra terjeszkedik a fekete folt, míg az lassan az egész világot eltakarja a lány elől.

Ezzel együtt is, ez nem egy szomorú szöveg, hanem egy olyan, amelyik gyermeki hittel igenli az életet. Mafalda tanul a sötétben létezni, gyakorolja a Braille olvasást, bekötött szemmel sétálgat, próbálgatja a járda tapintását a talpa alatt, és memorizálja a lépcsőket. És közben listákat ír, fontos dolgokról, amiket – úgy képzeli – nem fog tudni végezni, amikor már a sötétségben lesz.

Nagyon kedves és szép ez a regény, amiben van szó a román származású portásnőről, aki élvezettel mesél az amazonokról, akik levágták a mellüket, hogy ne akadályozzák őket a harcban, amikor a nyílért nyúlnak, de mesél Erdélyről is, ahonnan származott. Szép történet ez, mert beszél kortárs barátságról is, és arról, hogy mennyire kiváltható tényleg minden fontos dolog, ha fontos emberek vannak körülöttünk. Szeretni kell, és kíváncsinak lenni a holnapra. Ez akár a hetem summája is lehetne, de most úgy alakult, hogy ezé a könyvé lett. Nem baj, itt is jól hangzik.

és  

6: A júniusra tervezett olvasások:

Marina Abramovic: Aki átment a falon

Amikor megláttam, hogy érkezik Abramovic önéletrajza magyarul, elképesztően boldog voltam, és az is a helyzet, hogy a legjobb pillanatomban kapott el. Egyrészt most nagyon szorgalmas vagyok, sok kritikán és sok blogrecenzión dolgozom egyszerre, másként az egyetemen is besűrűsödtek a dolgok (múlt hét csütörtökön első lettem egy nagyon klassz tanulmányi versenyen, a héten foglalkoznom kellett azzal, hogy rövidesen közölik majd az első tanulmányomat), és szükségem van valamire, ami nem kutatás, ami nem blog, de ami elképesztően érdekel.

Nos, ez az a könyv. Marina Abramovic jugoszláv származású performer, konceptualista művész, az egyike azon keveseknek, akik nagy ismertséget értek el, és így sem lett kevésbé művészi a munkájuk, és én most nagyon sokat gondolkodom a neoavangard művészeti irányzatokon, Hajas Tiboron, Méhes Mariettán, és így BUMM, most ezt olvasom nagyon lelkesen, és mellette azokat, amikről épp határidőm van, és nagyon jól esik a lelkemnek.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Utálom, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy elkapjon Linus Baker fantasztikus és fura és vicces és klassz története. Linus egy negyven éves agglegény, akinek már magas a vérnyomása, de még épp fel tudja venni a pocakosodás ellen a versenyt, és aki magányosan él a macskájával a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium nevelőotthon ellenőreként. Egy nagyon kedves történet, a csávó teljesen szétszórt és tele van szeretettel, bármennyire is igyekszik azt tagadni és elviccelni, épp a századik oldalnál járok, amikor megérkezik a nagyon titkos megbízására az égszínkék tenger (valójában óceán) egy kis szigetére, ahol nagyon különleges gyerekek tanulnak, akit Linusnak is meg kell tanulnia pusztán gyerekeknek nézni. Tuti gyönyörű történet lesz, tele szeretettel. Jó benne, hogy Linus csak úgy, mellesleg meleg, nincs nagy keretben, de nem is idegen a helyzettől. Szeretem olvasni, és értem, hogy másokat miért ránt be egyből, de nekem még várnom kell pár napot, hogy ilyentet olvasós hangulatom legyen. Az viszont elképesztően lelkesít, hogy mindenki nagyon várta, és nagyon szereti ezt a könyvet, örülök, hogy jó fogadtatása volt.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradoxon

Babiczky Tibor talán az egyik nem csak szakmailag felkapottabb kortárs költőnk, aki az új kötetében Szapphó töredékeket bővít ki és ír újra. Izgalmas anyag, egyszer már végigolvastam, míg vártam egy barátomra, de ott csak kávé melletti benyomásaim lettek, talán arról, hogy a költészetről akar valamit mondani azzal, hogy a költészetnek és a szerelmi költészetnek a legelejéről merít, de közben meg izgalmasnak tartom, hogy egy nagyon kortárs nyelven szólal meg a kötet anyaga, miközben látványosan érvényes is akar maradni. Tetszik az a gesztus, hogy ki lehet egészíteni valamit kortársul, amit csak Szapphó kortársai ismertek igazán. Azt hittem, hogy hardabb leszboszi témák lesznek benne, de hű marad az életrajzhoz, néhány versben van, szinte sejthetően ez a téma, de lesz még szó róla a blogon egy alaposabb olvasás után.

Zelei Bori: Csörög

Ettől a könyvtől is nagyon sokat várok, és minden gesztusa azt üzeni, hogy meg fogom mindezt kapni. Moesko Péter Facebookon úgy ajánlotta a szöveget, mint a legjobb barátja első regénye, a borító gyönyörűen laza, Zsuzsa és Márta a két főszereplő lány neve, akik szerelmes, és akikkel talán minden túl hamar történik. És miközben nagyon sokat várok tőle, az van, hogy azt várom tőle, hogy ne legyen sok, de legyen ilyen nagyon ismerős. Hogy ez a Zsuzsa és Márta azok legyenek, akiket én elképzelek Tabánban, közel a Dunához, beszélgetve, karakteres hajjal, menő vászonszatyorral, és hogy legyen minden tök természetes. Hülyeség, vágom, de a borító, a cím (vajon valami jó csörgő táncolás miatt, vagy a köcsög szót tompítja így?), a minden ezt súgja felém. Azt hiszem nagyon fogom ezt is szeretni, akkor is, ha tök más lesz (bár ezt az egész mondatot nyilván nem tudom megelőlegezni a szövegnek, csak lelkes vagyok, értitek.).

Tóbiás Krisztián: A Mikulás rakétája

Kölcsönkönyv, ami már régóta a polcomon van, és egyébként borzasztóan érdekel is, de eddig nem volt időm csak úgy belemerülni a gyönyörű könyvtárgyba, ami egy fontos történetet takar. Az egy versszálon egy gyerekszereplőt követünk, aki igyekszik konstruálni és értelmezni egy olyan világot, amit a számára folytonosnak tűnő háború, (a szerző életrajzából kiderül, de ha jól tudom, a szöveg nem konkretizál) amelynek a délszláv háború feleltethető meg, éreztetve azt a válságot, amit Abramovic is leír (most délszláv hónapot tartok úgy tűnik, a következő Kollár Árpád is vajdasági származású), amikor arról beszél, hogy Tito halálakor érezni lehetett, ahogy egy nagy állam a darabjaira hullik. Egy jó, feszült, értetlen, akár néha dolgokat benézős, sajátos logika szerint működő szöveget várok, meglátjuk, hogy mi sikerül majd, mindenki, aki olvasta, nagyon lelkesedik iránta, így nagy dolgokat várok én is.

Kollár Árpád: A völgy, írta Tárkony

Mit jelent a vers. Ezzel foglalkozik Kollár Árpád gyermekszövege Tárkonyon keresztül, aki költő szeretne lenni, és ezért elképesztően fura versekkel próbálkozik, amiket jól meg is beszél a barátaival. Hogy azok a szövegek jó versek-e, vagy versek-e egyáltalán. A költészet napja után volt egy nagyon jó beszélgetés az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, ami után kedvet kaptam a szerző ezen szövege után nyúlni, mert mint néhány korábbi alkalommal, amikor Szegeden már hallottam beszélni, most is nagyon inspiráló volt a lelkesedése, elkötelezettsége a gyermekirodalom és a gyermeklíra felé. Szintén egy barátomtól kaptam kölcsön, aki nyárra elköltözik, és nem szeretném stoppolni a kötetét, ráadásul jövő hét szombaton lesz egy szívemnek nagyon fontos szegedi irodalmi fesztivál, a Tricikli Fesztivál, ahol Kollár is részt vesz, így ebben a hónapban biztosan olvasom majd ezt a kötetet.

Ez a szűk terv a reményeim szerint erre a hónapra, örülök, ha velem tartotok. 🙂 A jövő héten érkezem a következő bejegyzéssel – sajnos a hétfői #LMBT-t olvasunk interjú ismét elmarad -, de fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: A sok különböző tartalmat gyártó én

Sziasztok,

egy régóta tologatott, pedig amúgy kifejezetten kellemes, kedves témáról kezdem most gépelni a mai kibeszélős bejegyzést, talán annak az apropóján, hogy ebben a hónapban már tényleg minden megvalósulni látszik, ami úgy igazán zajolgatni szokott körülöttem. A mai bejegyzésben azt az állítást járom körül, hogy mit jelent számomra az, hogy ugyanazon entitásként, ugyanabban a gondolati dolgokban egészen más médiumokon keresztül csinálom ugyanazt. Jó, másként: hogy lehet az, hogy miközben az életemben rengeteg mindent csinálok, azok mégis, remélem, az enyémek lesznek, azok mind egy közös szalag kis fonalaként az én kezemben végződnek. Ez most így még képzavarnak tűnhet, kezdjünk is inkább bele:

Ez a hónap elég vadnak ígérkezik. Jelenik meg majd versem a júniusi Tiszatájban, illetve a nyár folyamán majd több másik folyóiratban, június 16-án újra lesz élő slam poetry Szegeden, amin harmadmagammal fogok részt venni, blogolok itt szépen, folyamatosan, kéthetente friss tárcával kell jelentkeznem az általam alapított, és szuperlelkesen vitt Eközben Szegeden blogon (aminek egyébként ma lesz az első jelenléti eseménye, drukkoljatok), közben jelennek meg majd kortárs szépirodalmi intejúim a Tiszatáj online-on, kritikáim ifjúsági regényekről az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, várhatóan a hónapban megjelenik majd az első tanulmányom, amelyben a cigány mesék eltelt száz évét vizsgálom, közben folyamatosan frissíteni igyekszem a frissen alakult tudománynépszerűsítő kutatói blogomat, és ráadásul ebben a hónapban elindult a Mikos Ákos öröm-műsora Spotify csatornán a Magnó Kurzus nevű, kéthetente jelentkező műsor, amelynek a keretében Ákos műsorvezetése mellett egy pszichológussal és egy klasszikus zenésszel együtt irodalmárként dalszövegeket fogok elemezni.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a mindennapi kis vizuális vagy verbális dolgaimat megmutatom Instagramon vagy Twitteren, és a dolgok ezen pontján azt még csak meg sem említem, hogy ha látok ez szép homlokzatot Szegeden, azt egyből lefotózom, és kiteszem a Dik, egy szegedi homlokzat instaoldalra, amit egy szép őszi napon szintén én indítottam magamnak a villamosmegállóban, csupán azért, hogy kitegyem oda azokat a homlokzatokat, amik megleptek a szépségükkel. Szóval, a helyzet mindenképpen durva, de elképesztően élvezem.

És nem vagyok multitalentum, ezt azért fontosnak tartom itt az elején leszögezni. Egyszerűen az van, hogy szeretek tartalmat gyártani. Szeretek kritikát írni, szeretek interjúkérdéseken gondolkodni, szeretek meglátni valamit a városban, amiből vers, vagy Eközben Szegeden bejegyzés lehet, szeretek olyan új dolgokat kipróbálni, mint például, hogy mit tudok kezdeni egy csomó popsong szövegével, és állatira élvezek egy nagy tudományos kutatás kereteiben gondolkodni a legkisebb cigány mesékről való adatokban is.

Az asztrológiában egy picit, ha cinikusan is hívő ismerőseim azt mondják, hogy tipikus ikrek vagyok, a 16 személyiségtípus hívei szerint tipikus ENTP, azaz „vitázó”, és mindkettejüknek igaza van egyébként. Zsong a fejem, és közléskényszerem van, amit bízok benne, hogy jó dolgokban, megfelelő érzékenységgel, alapossággal és figyelemmel tudok becsatornázni, és örülök, hogy vannak emberek, akik kapcsolódni tudnak a baromi random dolgaimhoz.

Közhelyesen hangzik, de az van, hogy lelkes vagyok, minden felsorolt dolgom kapcsán, és ez a tanév jó volt arra, hogy ezt a tényleg nagyon sokféle és sokirányból érkező ingert megértsem, és valamiféleképpen összefogjam. Ez az összefogás az a kézben tartott szalag, amiről a bejegyzés elején meséltem, hogy valahogy minden hasonló lesz, és ezzel nincs semmi baj.

Korábban már beszéltem arról, hogy egészen más dolog kritikát, recenziót és blogbejegyzést írni, időközben hozzá érkeznek a tudományos kutatásaim eredményei, amiket lejegyezni, úgymond, tanulmányt írni egy egészen más dolog. Mégis, összetartozik valamiben, ami engem tökre érdekel, ez pedig a másság. És a másság itt nem a homoszexualitás tabuszava, hanem tényleg a másként lét kifejeződése. Hozzászoktam, az LMBT+ irodalommal eltöltött elmúlt nyolc év, benne a blog létrehozásának négy és fél éve alatt, hogy arra figyelek, mitől reprezentatív egy szöveg, mit akar az egyénekről megmutatni, milyen retorikát használ, és hogy egyáltalán, le tudjam írni, miért volt jó az olvasás. Talán a roma mesékkel való találkozásom pont ezért volt ennyire egyértelmű, mert egy másik másságról és egy másik másság irodalmáról volt szó, és kaptam hozzá tudományos mankókat, amelyek mégjobban megnyitották mindezt.

De ez a fajta másság az, ami nyilván a verseimben is benne van. Elsőgenerációsság, máshová tartozás, más nézőpont, ahogy ugyanazt nézi, csak észreveszi a szabályszerűségeket is, mert nem része azoknak. És ez vezet oda, hogy elkezdek gondolkodni a városon, Dik egy szegedi homlokzatosan, Eközben Szegedenesen… Mert látom, tetten érem a várost működésében – bizonyára éppen úgy, mint mások, csak én elképesztően utálnám, ha ezek a gondolatok elvesznének. És persze, ezt a mindennapiságot és ezt a mindennapokban megtalált másságot igyekszem továbbvinni a slam poetryben is, ahol viszont hat éve nem működöm igazán, talán túl sok kompormisszumot hozok az érthetőségért, talán túl didaktikus vagyok, talán mindez egyszerre, meg még egy csomó minden.

Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha LMBT+ kötetnek tartanák, csak mert van ez a blog, hiszen az LMBT+ téma alapvetően egyáltalán nem érdekel versek anyagaként, mert a lírai én tök rendben van a saját LMBT+ státuszával, nincsenek már nagy felismerései. Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha slammerkötetnek tartanák, csak azért, mert kedvelem és keresem ezt a személyes és valójában nagyon kedves kifejezésmódot. Most pont az elfogadás fázisában vagyok. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ki milyen kötetnek fogja tartani majd egyszer a verseim gyűjteményét, mikor slammer is vagyok, meg meleg is, meg a tejet is szeretem.

Most, tök hülyén hangzik ez is, de tényleg érzem, hogy ezek a dolgok összeálltak bennem. Megértettem valahogy azt, hogy valójában ugyanaz a költő, a kritikus, a tanulmányíró és a blogger perszónám, akárhol vagyok vagy akármit írok, a magam módján tudok gondolkodni és beszélni, és szeretem is ezt a magam módjánt, és tudom, hogy képes arra, hogy fejlődjön majd még ebben. Ezzel együtt persze máshogy írok verset, kritikát és tanulmányt (remélem), de közben ugyanaz az ember kíváncsisága van a sorok mögött, és ezt jó, ha látjátok, és jó, ha végre én is látom.

Szóval, és nem gondoltam, hogy ma erre is ki fogok térni, de most itt organikusnak érzem, a héten megosztottam a blog Facebook oldalán a Magnó Kurzus első részét, mert az van, hogy egy picit erre a blogra is a saját blogomként tekintek, noha nagyon azt hiszem sosem fogok eltérni a tematikájától, ami az egyik legfontosabb vállalása az életemnek (jó, ez a szó itt fura), és ebbe a saját hangba és saját blogba ilyen dolgok is vannak, ha tetszik, amit a blogon kaptok, talán az is érdekes lehet.

Mert, az a baj, hogy tényleg őszintén hiszek benne, hogy lehet tartalmat gyártani, ha szeretnél, és én tényleg nagyon szeretnék. Keresem a helyeket, a médiumokat, a működéseket, keresem a szabadságom ebbe, és bízom benne, hogy ebből lehetőségem lesz majd valamiféle egzisztenicát is építeni magamnak. Persze, nagyon sok minden a fent felsoroltakból tök ingyen kör kvázi, szerelemprojektek és tanulókörök, de most az is elég jó, ha csak bele tudok jönni. Bele abba, hogy én, Veszprémi Szilveszter költőként, slammerként, kritikák írójaként, interjúk kérdezőjeként, Szisziként, az Eközben Szegeden blog bloggereként és főszerkesztőjeként, vagy épp Szilvióként itt ezen a blogon, valami olyat csinálok, ami nagyon hasonló egymáshoz, és ami nagyon fontos nekem így együtt.

Nem tudom mennyi közszolgálat volt ebben a bejegyzésben, lehet, hogy tudnék még egy bekezdést írni arról, hogy milyen tanulságok lehetnek ebben a történetben, de nem akarok, sem hazudni, sem didaktikusan igazat mondani. Ha van benne tanulság, örülök, ha nincs, akkor is meg akartam írni, remélem legalább élveztétek. Ennyi, és ez elég is.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Májusi summa

Sziasztok,

itt van megint egy hónapnak a vége, ráadásul egy nagyon hajtós hónapé, egy olyané, aminek érdemes megünnepelni a végét, így egy lelkemben mindenképp ünnepi summát olvashattok most. A hónap fő vonala azt hiszem az ifjúsági regény lett, akár vásárolt (vagyhát beszerzett), akár olvasott könyvek tekintetében, de lesz itt elég sok minden. Számokban: 10 beszerzett könyv, 11 olvasott, ezek mellé 9 bejegyzés, ebből kettő értékelés, de van interjú és kibeszélős is, ilyenek. Örülök, hogy végre a blogon is egy pörgősebb hónap lett ez, bár sajnálom, hogy csak az utolsó hétre sikerült belehúzni, de nézzük sorjában:

10 könyvet szereztem a hónapban:

Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
Ha az anyánk egy Lego figurányira zsugorodik, vigyáznunk kell rá, ha pedig eltűnik, meg kell keresnünk, erről szól röviden ez a finn ifjúsági regény. Bővebben persze az anya mentális egészségéről, és önbizalmáról beszél, arról, hogy hogyan lehet egy anyára figyelni, hogyan lehet egy anyát visszaszerezni. Nagyon menő, klassz és fontos vállalásnak érzem annak a tematizálását, hogy egy nem ideális anyaképen keresztül is beszéljünk a szeretetről, így a könyv már ott is a rövidesen olvasni fogom könyvek között.

Jónás Tamás: Törzs
Jónás Tamás a magyarországi roma irodalom egyik első olyan alkotója, aki nem a közösségi szerzőség keretei közül vált szerzővé, vagyis hogy bár roma származású, és irodalmi műveiben ezt a roma létet tematizálja is, de a szövegei megfelelnek a többségi irodalmi normáknak, afelől olvasva is értékesek, fontosok. És bár néhány 90-es, 2000-es évekbeli cikkét olvastam, régóta szerettem volna közelebbről ismerkedni az életművel, ez a legutóbbi kötete.

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
Seanan McGuire Csellengő gyerekek sorozatának első kötetéről, a Minden szív kaput nyitról, már a blogon is volt szó, sőt, ezt a részt Moskát Anita a vele készült #LMBT-t olvasunk interjúban is említette, szóval talán nem is nagyon idegen számotokra. A portálfantasy sorozatban kamaszokat látunk, akik ki vannak rekesztve a mi társadalmunkból, de cserébe egy másik olyan világ nyílik meg számukra, amely a legjobban illik a személyiségükhöz. Míg az első regényben inkább ezt a világműködést ismertük meg, itt egy ikerpár történetét követjük a Lápvilágba, amiről keveset tudunk eddig, de ami biztos, ha itt egyáltalán élnének egyszarvúak, azok bizonyosan embert ennének. Szerettem a sorozat első részét, és gondoltam, hogy majd egyszer folytatni fogom, hiszen egészen rövid kisregényekről van szó, és most Szegeden árulta egy lány 500 forintért, így ezzel az időmet elérkezettnek is tekintettem. Ez is LMBT+ könyv, ha olvastam, úgyis lesz majd róla szó.

Charlie Maskens: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
Szóval, nem hiszem, hogy szoktam ilyen mélységben beszélni magamról, de az van, hogy ez a könyv az egyik legfontosabb könyv most számomra. Gyermekkönyv, aminek a fő tétje az, hogy egy illusztrátor írt egy könyvet, ami szépen, motiválóan, építően beszél a szeretetről és a barátságról. A könyv maga fél óra alatt elolvasható, átlapozható, úgy, hogy a teljes szöveggel és képi világgal megismerkedtünk, mégis valami elképesztően fontosat csinál csak azzal, hogy kedves kis karakterek hangjában közvetíti a mondanivalóját. A bátortalan kisfiú, a lelkes vakond, a megtört róka és a nagy védelmező ló valahogy támaszt tud nyújtani pusztán azzal, hogy emlékeztet arra, mekkora utat tettünk meg, vagy hogy lehet, hogy azoknak van igazuk, akik hisznek bennünk. És nem tudom elmondani, hogy mennyire szép és mennyire póztalan ez a könyv, és bár mentálisan nehezen éltem meg ezt a hónapot, és nagyon rosszul voltam a fáradtságtól, ez a könyv képes volt arra, hogy visszadja napokra a lelkemet. Örök helye marad a polcomon, az van.

Wéber Anikó: Visszhangország
Erről a könyvről olvastam egy nagyon jó kritikát a Prae.hu-n, de csak az emlék maradt meg róla, hogy ez egy okos regény, ami olyan dolgokat mozgat, ami engem érdekelhet. Az ifjúsági egy olyan országban játszódik, ahová az elveszett dolgok kerülnek: az olyan dolgok és olyan emberek, akiket örökre elfelejtenek a másik világban lévők. Valamikor márciusban nagyon lelkesedtem a kötetért, most, hogy megvettem, itt van az íróasztalomon, a már emlegetett rövidesen olvasni vágyott könyvek között. És – ezt nem tudtam hogyan belefonni a mondandómba – de fellapozva is jól látszik, hogy Biró Eszter gyönyörű sárga-fekete illusztrációkat készített hozzá.

Mészöly Miklós: Nem felet meg neki
Ez az a Libris könyv, amit a diákok ingyen megkaphattak. Én szeretem Mészölyt, 2018-ban ismerkedtem meg több művével közelebbről, szeretem, hogy nagyon erős teremtő kapcsolatban van a nyelvvel, és szeretem, hogy valahogy mindig az idegenségérzéseimmel dolgozik együtt az olvasás. Ezzel együtt is, 2018-ban több Mészölyt is olvastam, azóta tök véletlenül nem, remélem ez a könyv megint meghozza.

Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, Holdal ezüstje
Szabó Imola Juliannát, költőt, írót, grafikust még nem ismerem személyesen, de közben az is van, hogy azt hiszem kedveljük egymást a közösségi médián átszűrődve. A frissen megjelent gyermekkönyvével, amiben lengyel mondákat ír át meseként, Szegedre jön könyvbemutatni a Tricikli irodalmi fesztiválra, és én vagyok az a szerencsés, aki majd az eseményt felreklámozólag interjút készít vele a sajtótámogatóinknak. Alapvetően nagyon várom a beszélgetést, mert ez a könyv hasonló vállalásnak tűnik, mint az, amiket kutatni szoktam cigány meséken keresztül, de biztosan arról is kérdezem majd, hogy hogy áll ilyen sokféle lábon ebbe a talán nem is egyféle irodalmi életbe. Június elején olvasom majd a könyvet, a hónap második felében várható az interjú.

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Egy ötödikes olasz kislány épp veszti el a látását ebben a regényben. Az utolsó pillanataiban listákat ír arról, mik azok a fontos dolgok, amikre nem lesz képes majd a sötétben, de látjuk azt is, ahogy tanul becsukott vagy bekötött szemmel járni. Valahogy ennek egy elképesztően szomorú történetnek kellene, hogy legyen, de közben meg nagyon szép végig. A kislány úgy méri le, hogy meddig lát el, hogy milyen messziről látja a kedvenc cseresznyefáját, lassan megbarátkozik valakivel, akiről nem is gondolnád, hogy egy ilyen kislány barátja lehet, és valahogy az egész arról szól, hogy mik a fontos dolgaink. Nagyon szép történet, kedves, életigenlő, és a nagy vállalása ellenére valahogy mégis kicsi és pontos tudott maradni. Szerettem.

Bíró Tímea: Hosszú
Bíró Tímea költő munkássága régóta a horizontomon volt, sok ismerősöm mesélt már róla, és tudtam, hogy egyszer el fogom olvasni a köteteit. A vajdasági Híd folyóirat most kritikusversenyt hirdetett, aminek a keretében elküldték a kötetet, el kell olvasni, és kritikát kell róla írni, ami így instant annak a keretezése, amit szeretek (erről még lesz szó más könyvnél is ma): el szeretném olvasni, és van hozzá határidő. Hát így. A kötet felénél járva ez egy nagyon különleges kötet, amiben a lírai én a magatehetetlen édesanyja ápolását, a világból való távozását veszi végig levetve az egészről a részvét és a tabu fátylát. Egy nagyon fontos líravállalás ez akkor, amikor a társadalom is keresi az otthonápolás, otthon-kórházban meghalni témákban a helyét, jól, szikárul, mégis líraian tudósít.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tónál
Ma már megosztottam Facebookon, hogy megérkezett az a könyv hozzám, amit azt hiszem minden LMBT+ regényeket olvasó ismerősöm remegve várt, mert a híre (meg az eredetiben olvasása) nagyon durván megelőzte. Ez egy szuperkedves, bájos, humoros könyv, amiről nem tudok többet még, mint a fülszövege, ami már elvarázsolt:

Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.
Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felsővezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy wyvren, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.
Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.

11 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasni:

Móricz Zsigmond: Kivirágos kivirradtig
Gyakrabban kellene Móriczot olvasnom, de közben meg nincs az az életemben, hogy de elolvasnék egy jó Móricz regényt, így eddig csak kötelezőként olvastam tőle, és most sem volt ez másként, de tényleg azt érzem, hogy soha rosszabb kötelezőket. A Kivilágos kivirradtig egy éjszaka története. Egy vidéki gazdaság intézője István napot ül 1898-ban, de a mulatság előtt kiderül, hogy több évtizednyi szolgálat után kicsapják. Ám a mulatság még így is megtartatik. Nagyon izgalmas regény ez már abban az értelemben is, hogy a tipikusan dzsentriknek tulajdonított adomázó lakomán és vigadalmon kívül nincs igazi története, de én azt szerettem nagyon, hogy jelölten egy épp a modernitás előtti éjszakában van ez a regény, mindjárt készülhetnek az új évszázadra, ahol már mást jelent nőnek lenni, ahol gépesítik a földművelést, vagy ahol a városi élet még elképzelhetetlennek tűnik vidékről. És közben tele van a regény szalonzsidózással, ami szintén társadalmi korrajz, karikatúra, aminek az egyszerűségén lehet nevetni… Jó volt ez a regény, tele volt dolgokkal, három órán át foglalkoztunk vele az egyetemen, és volt is benne ennyi anyag. Ha felkeltette az érdeklődéseteket, nem szívesen beszélnélek titeket le róla.

Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek
Elekes Dóra ifjúsági regénye fontos könyv, ez vitathatatlan. Egy anya alkoholizmusáról szól, és arról, hogy mennyire természetes közege is ez egy gyereknek, hogyha ebben szocializálódott. Arról mesél benne, hogy az anyját különböző dzsinek kísérik, akik befordítják, vagy épp új kalandra viszik, ahonnan a nő nem talál haza. Izgalmas a felvetés és gyönyörű a könyvtárgy, de azt hiszem sokkal több is lehetne ebben a történetben az alig pároldalnyi szövegnél. Szerettem, meg fontos, és tényleg jó az ötlet, csak az ötlet és a megvalósulása között nincs igazán sok.

Afonso Cruz: Időtlen napló
Ez egy másként kedves ifjúsági füveskönyv, amit bárki szívesen elolvasna: egy-két soros világról való nagyon őszinte, gyermeki kérdések és válaszok a gyermeklogika szerint. Visszahoz egy varázst, újraélteti ezt a logikát, világnézetet, egyébként pedig gyönyörűen van kiállítva. Az a könyv, amit szívesen adnék ajándékba, ha nincs ötletem, hogy mit adjak, mert kedves, hiteles és megkérdőjelezhetetlenül minőségi, azt hiszem látszana a könyvön, hogy ezt tőlem kapta, nem egy 501. idézetes könyv. Gondolkodtam, hogy megvegyem-e, de végül az egyik barátom vette meg, és rögtön kölcsönadta, köszönöm neki.

Juhász Tibor: Salgó blues
Ebben a hónapban kellett volna írnom Juhász Tibor új kötetéről, az Amire telik című verseskötetről, amely erős tematikus és megszólalásbeli hasonlóságot mutat a Salgó blues című novelláskötetével, de nem akartam ezt úgy leírni, hogy nem olvasom újra a novellákat, mert hátha mégsincs így, csak az emlékeim csalnak. Nos, az emlékeim pontosnak bizonyultak, de et nem baj. A Salgó blues narrátora egy egyszerre kint és bentlévő, megfigyelő szociológust játszó figura, aki meg akarja írni a kocsmát, a falról leváló Puskás posztert meg a törzsvendégeket, akik a valamiféle közegellenállást jelentő nyomorban keringenek a panelek között. Szeretem ezt a fajta tényleg regisztráló munkát, nem volt ellenemre, hogy újraolvassam.

Nina George: Levendulaszoba
Ez a könyv az egyik kedves barátom és csoporttársam kedves olvasmánya, és februárban megígértette velünk, hogy elolvassuk, de végül egy egyetemi kurzus keretében sikerült ezt teljesítenünk, de ez jól is van így, mert tényleg tudtunk beszélni róla így. Ez egy szerelmes regény egy könyvesboltosról, akinek a boltja a hajóján van Párizsban a Szajna partján, és a bolt egyfajta irodalmi patikaként szolgál, ahol az ember nem olyan könyveket kapnak, amilyet ők gondolnak, hanem olyannal, amilyenre a patikus-könyvtáros szerint szükségük van, hogy sírni tudjanak, hogy feldolgozzanak valamit, és hogy egyáltalán megtanuljanak tovább élni. A könyvesboltos lelke viszont nem talál megnyugvást már húsz éve. Egykori perzselő szerelme mindent felégetett maga körül, és Pedro nem képes megbocsájtani neki. Pedro a regény elején ismét szerelmes lesz, de képtelen a fel nem dolgozott múlttal élni. A könyv a feldolgozás gyönyörű története, ami sokkal többet ad, mint amit a romantikus zsáner szokott. Bölcs, kedves, figyelmes, lassú, nyugodt, és arról beszél, hogy végülis hogyan kell élni. Szerettem olvasni, sok idézetet kiírtam belőle, de nem hiszem, hogy valaha újra fogom olvasni, bár megértem, hogy a barátom miért olvassa újra időről-időre.

Charlie Mackensy: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
(Fent már írtam róla.)

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember
Az előző tanévben Pusztai Virág tanított engem televíziós műsorkészítő képzésen, és amellett, hogy televíziós műsorkészítést tanít, médiafilozófusként is kutat, ez a könyv pedig a médiafilozófusi tevékenységének egy összegzése. Az óráin már kaptunk betekintést abba, hogy milyen sokféleképpen látja a képeket és a képekről való gondolkodást, de ez a könyv nyilván sokkal komolyabb keretekben foglalkozik mindezzel. Pusztai azt hiszem arra keresi a választ, hogy mit kezd az a társadalmi működés a vizualitással, amelyik nem tud meglenni képek nélkül. Arról beszél, hogy milyen tulajdonképpen ez a világ, és milyen az az ember, akinek a vizuális portfólióját akár naponta rengeteg kép alkotja. Beszél a képekről, mint befogadás alatt álló entitásokról, mint filozófiai kérdésről, mint egy lehetséges új tudományterületről, és mint olyan létezőről, ami meghatározza, befolyásolja, újragombolja a mindennapjainkat. Nagy vállalás a kötet, de nagyon kinyitotta a gondolkodásomat, bár nyilván vannak olvasás közben is kiütközött korlátaim a médiafilozófiában. Nyáron kezdtem el olvasni, ősszel sajnálatosan félbemaradt, de a félévben sokszor jöttek elő képek így-úgy az órákon, így szinte észrevétlenül újra olvasni kezdtem, és ezalkalommal befejeztem.

Plonicky Tamás: Hugyos malac
Nahát, ez kemény olvasmány volt, mondanám, de nem úgy kemény. Igazából unalmas volt meg trágár. Novelláskötet, amit egy polgárpukkasztani akaró narrátor ír a férfivá válás eleve rohadásra ítélt gesztusairól, lehetőségeiről, és közben azt várja, hogy érdekes legyen, miközben hát, persze, nem az. Drogok, szex, mentális betegségek, punk kimondás, valamiféle generációs nyelvre tett nagyon rossz kísérlet, néhány jó szöveg, ami amúgy működhetne, de összetolták az egészet, és egyszerűen nem volt jó. Az egyetemre kellett olvasni, különben nem fejeztem volna be, hogy örüljön a szerző: Ő OLYAT ÍRT, AMIT FÉLBEHAGYNAK.

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Fent már írtam róla.

Lipták Ildikó: Csak neked akarunk jót
Lipták Ildikó ifjúsági regénye egy felsős szegény lányról szól, aki az anyjával és a nevelőapjával él. Az egyik tavaszi napon kap egy nagyon csúnya átmeneti kabátot a nevelőapjától, majd két nappal később a kabát eltűnik a suliból, és a kabát helyett egy tanára ad neki másikat, egy szebbet, divatosabbat, drágábban. A főhős valójában ettől az egész kabátügytől valamiféle identitáskrízisbe keveredik: ki is ő, aki most drágább kabátban van, ki volt ő eddig, és mennyire kell a büszke és makacs nevelőapjára figyelnie. Izgalmas szöveg, nyilván általános iskolásoknak szól, de jól mutatja be a szegénység kis szorongásainak, göcsösségeinek a működését egy lánykán keresztül. A gyermek- és ifjúsági terjesztő barátomtól kaptam kölcsön.

Patricia Higsmith: Carol
Az egyik tanárommal régi vívódásom, hogy ezt a könyvet el akarom olvasni, mert olyan bizonyos tekintetben, mint Erdős Renéetől A nagy sikoly, amit pedig én nagyon szerettem. Hogy van itt is egy fiatal, bamba nő, aki éli a kis életét, nagyrészt kiszolgálva a konvenciókat, aztán egyszercsak szerelmes lesz egy nőbe, aki felbukkan az áruház játékosztályán. És nyilván, azért is el kellett volna már rég olvasnom, mert van egy ilyen LMBT+ könyves blogom, ez pedig az egyik legkézenfekvőbb LMBT+ könyv. És még egy csomó minden miatt el kellett volna olvasnom, és a tanárunk feldobta, hogy akkor az utolsó órára olvassuk el a Carolt, ami így már megint egy kötelezők feletti örömködésem ebben a bejegyzésben. Valószínűleg arról szól majd a következő értékelésem.

9 blogbejegyzés született májusban:

Átlógott május 2-ára az áprilisi summa, majd azt követte az 1 és 6, a tervezett 6 kötetből csak 4-et sikerült elolvasni ebben a hónapban, az áprilisi kedvencemnek választott Nagyapa hegedűjéről viszont azóta írtam az f21.hu-nak egy hosszabb kritikát. Május 10-én érkezett a havi kibeszélős, amiben arról beszéltem, mit szeretek nagyon az egyetemi kötelezőkben, és hogy mit tartok abból a működésből a közoktatásba is átemelhetőnek. Ezt követte egy egyetemi kötelező, Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vesszőjéről szóló alternatív fülszövegem, majd sokkal később a hosszú, és talán a szokottnál tudományosabb jellegű értékelésem a könyvről, amit az hívott életre, hogy nem találtam olyan szöveget magyarul, ami igazán kifejezné azt a nagy tudományos gondolkodást, amit én gondolok a szövegről.

Az alternatív fülszöveg és az értékelés között érkezett meg a havi #LMBT-t olvasunk interjú, ezúttal Bogáti Máté TikTokerrel, akivel arról beszélgettünk, milyen kulturális helyzetek alakították azt, ahogy ma gondolkozik és beszél az LMBT+ témáról. A hónap végére még besűrítettem egy Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll című riportkönyvéről egy alternatív fülszöveget, és egy gigahosszú értékelést, amiben erről a könyv fő vállalása mellett néhány érdekességről, és a saját szexmunka-diskurzusban elfoglalt nézeteimről is meséltem. És most itt ez a summa kilencedik bejegyzésnek, amit most még jól átolvasok egyszer, hogy nehogy valahol butaságot írjak, de ezt, ugye, ti már nem fogjátok látni.

A héten valószínűleg érkezem még tartalommal, mert hétfő van, és illenék, hogy így legyen, pénteken jön a kibeszélős bejegyzés, valamikor beesik majd egy 1 és 6 is, illetve az értékeléseket is igyekszem pörgetni. Most már kettő volt, ami jó, de nem állunk meg a csillagokig, vagy hát tudjátok, megyünk rendületlenül:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy elképesztően fontos témáról, a prostitúcióról és a szexmunkáról lesz szó egy olyan tényirodalmi könyvön keresztül, amit fontosnak tartok, noha az alapjaiban nem értek egyet vele. Mint tényirodalmi szövegeknél, szeretném, ha ebben a bejegyzésben is először abban mélyednénk el, hogy mit is vállal ez a kötet, majd a terület a könyvben is problematizált részeiről írok, így a türelmi zónákról, a szexmunkás szakszervezetről, vagy épp a szexuális úton terjedő betegségekről (inkább csak felvillantva egy-egy kérdés érdekességeit, hiszen a könyv kereteinél jobban nem fogok tudni beszélni minderről), majd a bejegyzés harmadik részében arról írok pár mondatot, hogy miért nem győzött meg PRK engem személyesen, aki az abolicionista vs. szexmunkás-diskurzus tengelyen egyébként nem a szexmunkás-diskurzus oldalán áll, és hogy hol látom a két álláspont szintézisét. Merthogy van. Mindennek ellenére ezt a könyvet mégis fontos szövegnek tartom, és örülök, ha kritikusan is, de olvasva van.

I. Nagyrészt dicsérő, lelkesítő szavak a könyvről:

Mit jelent egyáltalán szexmunkásnak lenni, és min lepődik meg valójában az, aki kurvának áll? Milyen a társadalmi hangulat ezen téma körül, és milyen intézkedések segíthetnék a szexmunkások emberi méltóságának a megőrzését egy olyan országban, ahol az aki kurvának áll, ne lepődjön meg, ha megbasszák kijelentés az egyik leggyakoribb áldozathibáztató rigmus? Papp Réka Kinga 2017 tavaszán megjelent riportkönyvében ezekre a kérdésekre keresi a választ hat nagyon különböző szexmunkás történetén keresztül.

Mi is az a szexmunka?

A szexmunka kifejezés egyrészt egy polgárjogi gesztus, amely felszabadítja a kizárólag felnőttkorúak között zajló, maga hasznára, önkéntesen választott, beleegyezésen alapuló erotikus munkát a prostitúció szó stigmái alól, és ezzel leválasztja magáról a prostitúciót, mint olyan szexuális tevékenységet, amelyben a felsorolt követelmények közül valamelyik nem valósul meg.

A szexmunka ugyanakkor egy gyűjtőkifejezés is azon erotikus munkákra, amelyek a fenti keretben zajlanak, így szexmunkának számít az erotikus masszás, a go-go tánc, a domina szerep, a telefonszex-operátori munka, az erotikus modellkedés vagy a pornószínészet is.

A szexmunka harmadrészben pedig egy mozgalom, amelynek olyan munkásmozgalmi céljai vannak, mint a munkakörülmények javítása, vagy a dolgozók emberi jogainak védelme.

Papp Réka Kinga könyve elsősorban a szexmunka gyűjtőkifejezés voltára utal, amikor az alcímben Szexmunka-sztorikként utal a könyvre, ám a riportok egyes mondatai, állomásai alkalmat adnak arra, hogy elmélyedjünk a szexmunka széles értelmezéseiben, és ez nagyon jól működik a könyvben.

A szexmunkás közeg nem heterogén, ahogy a könyvben szereplők sem azok

A másik fontos, és nagyon látványos gesztusa a könyvnek, hogy foglalkozik azzal, hogy a szexmunkás közeg sem heterogén, és hogy olyan tényezők alakítják, mint az egyén iskolázottsága, ismeretségi hálója, van-e befektetni való pénze, vagy hogy egyáltalán ráér-e tervezni a szexmunkás karrierjét, vagy ma este nincs hol laknia, ha nem fizet lakbért.

A könyvben fejezetről fejezetre ismerkedünk meg egy-egy aktív, vagy már kiugrott szexmunkással, megismerjük a motivációit, a nehézségeit, és azt, hogy hogyan tudja működtetni a szakmáját. Olvasunk egy rátermett cigány nőről, aki az út szélén áll, a rendőrök rendszeres vegzálják, de már meg tudja védeni magát, találkozunk lakásosokkal, akik online hirdetnek, egyikük lelkes vállalkozó szellemmel tekint erre a piacra, másikuk már inkább szabadulna. Látunk két meleg férfit, az egyik korábban élő webkamerás adásban teljesített kéréseket, a másik kilátástalanságában újra és újra ehhez az eszközhöz nyúl, hogy pénzt szerezzen, az utolsó fejezetben megismert Kittit pedig luxusszállodák vendégei hívják meg jó előre. Nézzük őket közelebbről:

A könyv elején megismert Lulu 40 éves, vendéglátásban dolgozott, profi volt a szakmájában és két nyelven is beszélt. A férje a kilencvenes évekre jellemző ügyes üzletember volt, akinek a vállalkozása egyik napról a másikra bedőlt, majd a férj maga is szívrohamot kapott és meghalt. Lulu nagyon magasról esett le, és nem talált munkát a maga számára, amivel önmagát és a gyermekét fent tudná, később gyermeke taníttatását fedezni tudta volna. Online hirdet, lakást tart fent.

Csili egy nem-bináris meleg karakter, aki a húszas éveiben webcam modellkedett. Ezt a munkát nagyon szabadom élte meg, nem szereti a szexmunkás áldozat szerepet magán viselni, büszke szexmunkás identitás és szókimondás jellemzi. Ő, a saját bevallása szerint nem a szexi webcamos fiú volt, hanem az, akihez kapcsolódni lehetett, beszélgetett férfiakkal politikáról, szexről, szerelemről, a közoktatásról, egészségügyről, történelemről, miközben vicces, figyelmes és okos, és egyébként autoszexuális tevékenységet végzett. Felépített magának a szereplési és önkifejezési vágyából egy dragszerű nembináris perszónát, aki jól van a saját közegében és elébemegy az ítéleteknek. Ő maga sosem volt igazán rászorulva a pénzkeresés ezen módjára, de úgy érzi könnyebb így határokat kijelölni, és könnyebb kilépni az egészből, ha elfárad.

Mari harminc éves roma nő, aki az út szélén áll Pest megyében, egy óvodás gyermek édesanyja. 18 évesen került a prostitúció világába, hiszékeny lányként a futtatója érzelmileg zsarolta, de ma már a saját lábán áll. Ő maga is az utcai szexmunkásokhoz hasonlóan rendkívül kitett a rendőrségi ellenőrzéseknek és túlkapásoknak, gyakran tölti előzetesben az éjszakáit, miközben otthon várja a gyermeke (szerencsére nem egyedül). Már sokkal tapasztaltabb, mint korábban, megtanulta, hogy ne írjon alá jegyzőkönyvet, mert ezzel elismeri a büntethetőségét, vagy hogy bármilyen probléma esetén az országos rendőrségi hívószámot, és nem a helyi kapitányságot kell keresnie.

Angelika 25 éves, 12 éves kora óta tudta, hogy szexmunkás szeretett volna lenni, akkor olvasott először kurtizánokról. 18 évesen költözött külön a szüleitől azért, hogy szexmunkás legyen, a szabadabb élet lehetőségét látja ebben. Annyit dolgozik, amennyit akar, akkor, amikor szeretne, azzal, akivel beleegyezik, a tevékenysége lakásosok felső árkategóriájában mozog. Egyéni vállalkozóként dolgozik, adót fizet, pontosan könyvel, egyfajta vállalkozói szellem hajtja, követi a piac változásait, figyeli annak logikáját, saját magát egyszerű szolgáltatásként pozicionálja.

Dávid egy borsod megyéből származó árva, aki 16 évesen került a Népligetbe, majd onnan kivitték Londonba, ahol szexrabszolgaként tartották fogva. Kint eszköztelen és kiszolgáltatott volt, az egyik kliense menekítette ki. Szeretne kiszállni ebből az egészből, de alkalmi munkák mellett időről időre visszakényszerül.

Kitti escortként dolgozik az egyetem mellett. 18 évesen el kellett jönnie otthonról, de a diákmunka mellett elcsúszott az egyetemmel, így a saját egzisztenciáját azzal tartja fent, hogy luxusszállodák vendégeinek nyújt barátnőélményt, ahogy ő fogalmaz, abból a legigazibbat, mert orális szex közben hamar elfárad a szája, és ő maga is instruálja a vendégét, mert élvezni akarja a szexet. A kellemes társasága, a finom megjelenése és az intelligenciája egyaránt érték a piacon, ami az igényes megjelenésével társul. Hozzá jó előre kell időpontot foglalni, egyrészt ezzel határt is húz, másrészt időpontot kell foglalnia fodrászra és gyantára. Örül, hogy ezzel együtt is sokkal kevesebb munkával keres a megélhetéséhez elegendő összeget.

A kötet társadalmi szerepet vállal, és ez jó:

PRK ily módon megmutatja, mennyire is rétegzett a szexmunkás társadalom, mennyire más motivációk, kényszerek, igények és szükségletek hajtják a benne dolgozókat. Ez persze megnehezíti azt is, hogy nagy közös érdekvédelem létrejöhessen köztük, mégis, az emberi méltóság jogi garanciája vagy a biztonságos és független munkavégzés lehetősége mindannyiukat megilleti, és ez fontos számomra is, aki úgy gondolja, hogy megfelelő szociális ellátórendszer mellett büntetendőnek kellene, hogy legyen a szexmunka szolgáltatás igénybevétele.

A könyv a riportokkal, és az azokat kísérő tematikus blokkokkal érdekes és fontos tisztázását adja annak a jogi és társadalmi működésnek, amit ma szexmunkának hívunk. Érzékenyít, de nem áldozati szerepből teszi ezt, és persze, felvállal olyan diskurzusokat, amiket vitatni lehet, mégis vállalhatón teszi, tiszta üzenetet küld a hétköznapi olvasó és a feminista diskurzusba beágyazott olvasók felé, és azt hiszem, hogy az abolicionista feminizmus adós ilyen közérthető riportkönyvekkel, esszékkel, akár csak cikkekkel, miközben azt gondolom, hogy az ő álláspontjuk közelebb áll ahhoz, ahogy a prostitúció-szexmunka témában a társadalom gondolkodik. Amikor azt gondolom, hogy PRK könyve fontos darab, azt ebben a tisztázó kontextusban is gondolom, és még azt is jó látni, hogy a szerző közli, hogy vannak más álláspontok, amiket persze idealistának tart (és egy picit az is, de erről majd később).

II. Legfontosabb, vagy legérdekesebb tudnivalók:

Utcai szexmunka: A szexmunka és a prostitúció legláthatóbb és legtipikusabb formája, ugyanakkor ebben a szférában a legkevesebb a kereslet, és itt a legkiszolgáltatottabbak a szexmunkások a hatóságoknak. A szexmunkások itt gyakran egymást tanítják be, bár egymás konkurenciáit is jelentik, mégis egyszercsak egymásnak döntik a hátukat, így jellemző közöttük valamiféle szolidális működés.

Prostitúciótörvény: 1999 óta legális a szexmunka, de bűncselekménynek számít a futtatás. A törvény számos anomáliát hozott létre, erről a bejegyzésben és a könyvben is többször van szó.

Türelmi zóna: A helyhatósági testületeknek kötelező olyan területeket kijelölniük, ahol a szexmunka szabadon kínálható, azonban ennek nagyon kevés önkormányzat tett eleget. A türelmi zónák ki nem jelölése teszi lehetővé a szexmunkások bírságolhatóságát, hatósági megalázhatóságát, esetleges ingyenes szolgáltatásnyújtás követelését, vagy a szexmunkás szavainak megkérdőjelezését. Ahogy PRK egyik adatközlője beszámol:

Mi két rendőr vagyunk, te meg egy kurva. Szerinted kinek hisznek majd.

Nemi erőszak szexmunkásként: Egyrészt az abolicionista nézőpont szerint a szexmunka alapvetően nemi erőszak, hiszen nem a kölcsönös beleegyezés tipikus és egyenlő, partneri viszonya ez, de a szexmunka-diskurzus is ismeri ennek a fogalmát, minden a megegyezésen kívüli szexuális megvalósulás, illetve a fizetés nélküli, vagy a fizettséget visszalopó kuncsaft is nemi erőszakot követ el, a társadalmi és hatósági intézményeknek ennek megfelelően kellene eljárnia.

Lakásosok: Noha 1999 óta legális a prostitúció, tilos szexmunka céljából lakást kiadni, és a szexmunka alatt nem tartózkodhat más a lakásba, mivel ő a törvény szerint futtatónak számítana. Ezzel együtt is a lakásosok adják ki ma a szexmunkások legszélesebb rétegét, hirdetőoldalakon keresztül kínálják a szolgáltatásaikat, de belső fórumokon nyilvántartásokat is vezetnek problémás ügyfelekről.

Szexmunkás blogok: Olyan blogok, mint bármilyen más blog. Ezt szexmunkások vezetik, és a saját élményeikről, tapasztalataikról számolnak be. Vannak, akik más interjúkat vagy más szexmunkás élettörténeteket is megosztanak, vagy ajánlásokat fogalmaznak meg azok számára, akik ezen a pályán gondolkodnak. Nyilván tudom, hogy rettenetesen réteg az érdeklődésem, de szívesen olvastam volna erről többet.

Szexmunkások Érdekvédelmi Szakszervezete (SZEXE): Ez egy civil szervezet, aki segítséggel, jogsegítséggel és megelőző tanácsokkal tudja ellátni a hozzájuk fordulókat, hogy a szexmunkások ne legyenek bármilyen erőszak áldozatai, ne vegyék el a keresetük 60-70%-át. Emellett elmondják, hogy hogyan lehet kiváltani az engedélyüket, vagy hogy hol mehetnek megalázkodás nélkül a három havonta kötelező egészségügyi szűrésekre. Egy forródrótot üzemeltetnek, ahol a szexmunkások azonnal jelezhetnek, ha segítségre van szükségük, illetve óvszert osztanak, amely alkalmak arra is megfelelőek, hogy ítélkezés nélkül figyeljenek azoknak a mentális és testi hogylétére, akikkel találkoznak. A SZEXE igyekszik a lehető legtöbbet tenni azért, hogy a szexmunkások a függetlenebben és biztonságosabban végezhessék a munkájukat, és azt gondolják, hogy az ideális szexmunkás szabályozásnak is ezt kell garantálnia.

Nemi betegségek: Mint ahogy az előző bekezdésben már említettem, a szexmunkásoknak három havonta kötelező egészségügyi szűréseken részt venni, emiatt általában elmondható, hogy a szexmunkások jellemzően informáltabbak a védekezés és megelőzés különböző formáiban (egyébként ugyanez igaz a meleg társadalom tagjaira is, összevetve a heterókkal, akik nagyrészt nem is gondolják, hogy nemi betegek lehetnének).

A könyv hosszabban beszél a PrEP gyógyszerkoktélról, amelyet a HIV vírus megelőzésére használnak, és amely magyar egészségpénztári keretek között szinte megszerezhetetlen, mert az orvostársadalom egy része ellenzi. A PrEP ezzel együtt a szexmunkások körében sem használt széles körben, ugyanis nem mellékhatások nélküli gyógyszerekről van szó, pontos szedést követelnek, amit megnehezít, ha például előzetesben kell tölteniük az éjszakát, a szexmunkások nem is szívesen hordják magukkal, mert a rendőri intézkedéskor az óvszerrel együtt azt is elvehetik bűnjelként.

Ezzel együtt a törtvény valamelyest garantálja, hogy nagy egészségkárosodás ma ne történhessen a szexmunkások körében, a háromhavonta történő szűrések még nagyon korai szakaszukban elcsíphetik a HIV vírust is, és ahogy Bereczky Tamás HIV+ aktivista fogalmaz:

Nem fogtok belehalni, ha megtudjátok, hogy HIV fertőzöttek vagytok. De ha nem tudjátok meg, abba biztosan belehaltok.

És ez persze nem csak a szexmunkások és nem is csak a melegek számára fontos.

III. Az abolicionista – szexmunkás-diskurzus vita, és az álláspontom benne

A vita a szexmunka legalizációja körül zajlik, nagyrészt feminista berkekben. Míg az abolicionista álláspont a prostitúció kriminalizálását, addig a szexmunka-diskurzus hívei a megfelelő ember- és munkajogi szabályozást várnak. Az abolicionisták úgy gondolják, hogy a női test áruba bocsájtása a patriarchális társadalom szexuális kizsákmányolásának a legerősebb és legerőszakosabb gesztusa, amely semmilyen feminista tétellel nem férhet össze, aszexmunkás-diskurzus szerint a szexualitás felszabadulásával ideje nevén nevezni és megoldani akár civilizációs problémákat. Belátható, hogy mindkét félnek van igazsága. Szexmunka van, és nem jó az a lépték és minőség, amiben ennyi ember napi megélhetése függ a szexmunkától, erre a kötet is több példát hoz:

Hogyha lenne pénzem, akkor nem lennék itt napi szinten, de mivel nincs más lehetőségem az életre…

– mondja Mari, és én pontosan emiatt vagyok közelebb az abolicionista állásponthoz. A szexmunkának a saját definiciója szerint is az önkéntesen választott, beleegyezésen alapuló munkának kell legyen. Papp Réka Kinga is felveti egy ponton, hogy az öklét rázó izompacsirta és a sárgacsekkek másfajta kényszert jelentenek, de félresöpri azt, hogy a sárgacsekkek is kényszerhelyzetbe állítanak nőket és férfiakat, miközben érti, hogy ezeknek az embereknek nincs idejük megvárni a következő hónap negyedik, tizedik napját.

Én személy szerint azt gondolom, hogy a SZEXE és a hasonló programok elképesztően fontos munkát végeznek ma Magyarországon, és az államnak törekednie kellene arra, hogy ezeket a szervezeteket segítse, hiszen azok tüneti kezelését adják egy olyan szegénységnek, aminek léteznie sem volna szabad. Ezzel együtt pedig az államnak feladata, hogy megszüntesse azokat az okokat, amelyek miatt valaki erre kényszerül. Szociális lakáspolitika, érzékeny munkaerőpiac (a hátrányos helyzetű roma nők vagy szegény, városi, meleg fiatalok számára megoldásokat adó lehetőségekkel), és olyan védőhálóval, amely mellett nem fordulhat elő, hogy valaki nem tudja megvárni a következő fizetésnapot.

Én magam hiszek a kliensek büntethetőségében, mert azt gondolom, hogy megfelelő egyetemi ösztöndíjak és szociális ellátórendszer mellett senki nem szorulna arra, hogy ebből keresse a kenyerét, és ezen át egy méltóságdeficites helyzetbe kerüljön. Ezzel együtt azt is értem, hogy feltételezzük azt a kisebbséget, akik egyszerűen szeretnének szexmunkások lenni, meggyőzhető vagyok arról, hogy a legalizáció nem eredendően rossz, de ehhez tényleg az kell, hogy csak a valóban önként szexmunkát vállalók maradhassanak a rendszerben.

És hát, gyakori vád ezzel kapcsolatban, hogy az illegalitásban mindig sokkal veszélyesebb az élet, így azt gondolom, hogy szükség van arra, hogy az állam valós ellátórendszert biztosítson számukra ( azzal, hogy a futtatót és a kuncsaftot bünteti, nem a prostituáltat, és azzal, hogy kilépési lehetőséget biztosítunk). A legnagyobb hibája az államnak az, hogy a rendőrségre bízza azt a munkát, amit ez a szociális probléma megoldása jelentene.

És, persze, tudom, hogy ez kvázi egy utópia, ahogy arra már korábban is utaltam, de elképesztően fontos volna egy olyan állam felé tartanunk, amely a legelesettebbeket és legkiszolgáltatottabbakat emeli fel, amely alternatívát biztosít mindenki számára, aki nem a testéből szeretne megélni, csak bizonyos kényszerek erre vitték. Fontos erre vetnünk a tekintetünket, még akkor is, ha azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a ma szexmunkásainak akut segítségre, és rövidebb átfutási idejű törvényi és társasadalmi változásokra is van szükség.

Azért szerettem Papp Réka Kinga könyvét, amit már többször olvastam, mert többször terveztem, hogy írok róla, mert nagyon sokat beszélgettem általa a barátaimmal erről a témáról, sokat olvastam utána, és hosszú volt az út, amíg az én baloldali, sokszor újbaloldali, sokszor inkább szociáldemokrata nézeteimbenhelyre tudtam tenni ezt a témát, és örülök, hogy ez a könyv alkalmasnak bizonyult erre, miközben tényleg emberi működésekbe láttunk bele. Fontos könyv, bízom benne, hogy jönni fognak következők, lelkesen ajánlom kritikus olvasásra, de ahogy minden társadalmi, mozgalmi szövegnél az lenni szokott, ne ez legyen az egyetlen tartalom, amit fogyasztotok a témában.

Kedvenc részem: Amúgy egy kibaszott kapitalista is vagyok, aki szívesen olvas Marxról és piackritikáról, így egyértelműen Angéla és Kitti története állt hozzám a legközelebb, akik egyfajta vállalkozásként fogták ezt fel. Ezzel együtt nyilván az is van, hogy számomra, fehér középosztálybeliség felé tartó férfiként ezek a történetek voltak a legemészthetőbbek, és legbefogadhatóbbak, de ezt vállalom azzal, hogy ezt leírom.

Végezetül ajánlom a riportkönyvet azoknak, akik érdeklődnek a témában, de nem a metszetszemléletű posztmodern feminista kritikai filozófia (ide sorolom magam amúgy) szintjén szeretnének és tudnak foglalkozni ezzel a témával, hanem érthetően, tisztázóan és alaposan. Jó bevezetőkötet egy nagyon erős és fontos diszkusszív térben. Ha eddig érdekelt, ami a bejegyzésben van, ezt a könyvet is bírni fogod.

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll
Kossuth, 2017
206 oldal
Így olvastam: Többször is olvastam, de végig olvasmányos és olvasható volt, történetenként haladtam, de sem nyelvileg, sem lelkileg nem megterhelő szöveg, könnyen olvasható.
Alternatív fülszöveg itt.

Ennyi lettem volna mára ezzel a közel húszezer karakteres mamutértékeléssel/ajánlóval/recenzióval. Fontosnak tartom ezt a témát, örülök, hogy végre írtam róla. Holnap érkezem a havi summával, de addig se felejtsétek:

3 / 34 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén