a mai rövid ajánlóban Kalapos Éva Veronika második felnőttregényéről, az ősszel megjelent Ezek voltak az apák című könyvről lesz szó. A regény egy elszakadt apa-lánya kapcsolat közeledési kísérleteit mutatja be úgy, hogy lélegeznek az alakjai, és a bonyolultnak tűnő krízist az egyszerű karakterábrázolás könnyen bogozza szét. Várom, hogy minderről majd az értékelésben olvassatok, de előtte, tudjátok, egy rövid ajánló:
Kezdetben ott egy tökéletesen eltáncolt darab, amelynek az érzései mégis a táncosban ragadnak. Később derül csak ki, hogy az érzések összetettebbek és a harag, amelyet érezni vél, nem uralja egészen Alexa lelkét. Bár kimondhatatlannak tűnik, hogy az apa tíz éve hiányzik az életéből, és vágyik arra, hogy ezt a helyzet megértésére.
Bitter Bálint élete legnagyobb hibájának tartja, hogy elszakadt a lányától. Nagyon szeretné elmesélni, hogyan élte meg ő maga a válás után eltelt időszakot, vágyik rá, hogy levetkőzve a biztonságot nyújtó apa képét, beszélhessen a pánikbetegségéről és a bűntudatáról, amiért nem tudott jó apa lenni.
A kimondhatatlannak tűnő valóságok alig közelednek egymás felé ebben a regényben, Kalapos Éva Veronika a lehetséges változás előkészületének pillanatait ragadja meg. Két büszke, nehezen nyíló ember áll az olvasó előtt, akiknek megtört a valóságaik elől és a gondolataiba menekülnek. Bambi távolról látja csak a hatalmasnak tűnő apját, de egy felnőtt regényben néhány e-mail és néhány beszélgetésnél több kell ahhoz, hogy tíz éven át őrzött sérülések gyógyulásnak induljanak, Kalapos Éva Veronika regényében mégis van remény.
Dolgozom a könyvről szóló értékelésen, remélem hamarosan olvashatjátok majd.
ez a február most más volt, mint a többi, ezt mondhatjuk teljes nyugalommal. Bizonyára nekem is és nektek is feltűnt, hogy nem volt bejegyzés az elmúlt másfél hónapban. Bár nem egészen direkt alakult úgy, de kivettem egy hónapnyit februárban, hogy ne szorongjak a tartalomírás kényszerén. Az elég sűrűvé vált hónapban egészen más helyzetek felé kellett teljes figyelemmel lennem, majd egy izgibb náthás-megfázásos-felgyógyulós-újramegfázásos hullámzás zajlott, zajlik épp kifelé belőlem. Ebben a tekintetben tehát ez a bejegyzés most más lesz, különösen mert februárban alig szereztem be és alig olvastam el egészében könyveket, a fő fókusz most az lesz, hogy mi minden történt februárban, mondjuk így: amíg nem voltam itt, vagy hát, szóval, amíg máshol voltam:
Mindent a februárról:
Az őszi félévem egy kutatói ösztöndíj keretei között telt el, amiben vezettem a Biztos pontok az identitáserdőben kutatói blogot is. A félév során Szécsi Magda és Lakatos Menyhért meséinek a többségi-kisebbségi párbeszédekben való szerepét vizsgáltam. Annak a kérdését igyekeztem körüljárni, hogy hogyan beszélnek ezek a mesék a cigányságról, milyen értékeket közvetítenek és hogy milyen képet mutatnak a többségi társadalom, vagy akár a kisebbségi olvasó felé mintaként. Nagyon jó volt újra úgy érezni, hogy a kutatás nem jelent eredendően kiégettséget, vagy hogy kifejezetten örömforrás tud lenni, amikor például gyönyörű példák közül kellett kiválasztanom, melyik kerüljön be a tanulmányba, és mindezeken túl még számos pozitív pillanatot tudott nyújtani ez a csodás mesevilág, legyen szó az Instagram élő meseolvasásokról vagy akár a moly.hu-s cigány meseolvasós kihívás létrehozásáról. A hónap első harmadát ennek a kutatói ösztöndíjnak a beszámolói elvárásai vitték el, ami nem a legfényesebb pontja a pályázatoknak, mégis nagy odaszánást igényel. Időközben szerkesztettem még a szövegem, azóta szerencsésen publikálva is lett a tanulmányom, jó szívvel ajánlom, ha érdekel a roma meséknek a témája.
A hónap következő határidejét február 15 jelentette, amikor Olga Tokarczuk Nyughatatlanok című könyvéről beszélgettünk a szegedi Grand Caféban Kovács Krisztinával és Lengyel Zoltánnal. A beszélgetés az 1749.hu világirodalmi magazin szervezésében valósult meg, később majd potcastként meghallgatható lesz. Nagyon izgultam a beszélgetés előtt, mert ez volt az első irodalmi pódiumbeszélgetésem, ahol nem csak magamról kell beszélnem, nem csak magamat kell képviselnem, de az a megélésem, hogy jól sikerült az este, a két irodalomtudós között én halandóként valamennyire talán elérhetőbbé sikerült tennem azt, amit mondanak, sokszor példákat hoztam, vagy a kis olvasási kétségeimet, gondolataimat osztottam meg, én magam nagyon élveztem, Tokarczuk könyvéről pedig még lesz szó ebben a bejegyzésben.
Fotó: Takács Borisz (@B42DiY)
Aztán elkövetkezett február 23, amikor slamerként, irodalmárként egy nagyon új, de szintén elképesztően lelkesítő szerepben próbálhattam ki magam. Szeged legpatinásabb galériája, a Reök-palota második emeletén látható időszaki kiállítással, a Digitális vallomások című Dr. Fráter Lóránd emlékkiállításon olvashattunk fel zenére a galéria elvárt fényeitől elrugaszkodó helyzetben. Egy nagyon izgalmas alkotói munka volt a képeken keresztül írni, jó volt, hogy olyan embereket értünk el, akikhez korábban egyáltalán nem, és jó volt magunkhoz lazítani a kiállítás megtekintésének szigorú és különös rendjét. Abban bízunk, hogy ebből majd sorozatot tudunk szervezni, most még az első alkalom helyzeteit pihenjük ki, aztán látjuk majd, mind lelkesek és kedvesek vagyunk, bízom a legjobbakban.
Fotó: Debreczeni Kata
És még ezek mellett több cikket írtam, amik majd lassan megjelennek, kijött a szakmai lektortól az Ocean Voung regényéről szóló tanulmányom (a könyvről itt írtam értékelést), amit így szintén át kellett néznem, Szegedre látogatott a vajdasági Híd folyóirat Fiatal alkotók lapszáma, aminek a lapszámbemutatóján fel is olvashattam, illetve közreműködőként a Törzsasztal Műhellyel részt vettünk Fodor Barbara békéscsabai kiállításának a megnyitóján is, illetve megjelent egy kritikám a februári Kalligram folyóiratban Plonicky Tamás Hugyos malac című könyvéről, illetve a február 25-i Élet és Irodalomban Samuel Mago és Mágó Károly könyvéről A szerencse kovácsairól, a két lappal együtt immáron kettő azoknak a lapoknak a száma, ahol versekkel még sosem jelentem meg, kritikával viszont igen, ez is egy fura, kedves, másféle öröm.
Fotó: Höffler Norbert
Pezsgő hónap volt ez, amiben csupán egy olyan helyzetem volt, amit nem tudtam megoldani, és az sem az időmenedzsmenten múlt, egyszerűen nem voltam elég képzett pedagógiai témákban, de pörögtem, e-maileztem, csináltam, írtam, gondolkodtam, még többet írtam, most pedig igyekszem majd visszalassulni a bloghoz, az életemhez, a márciushoz, mindehhez pedig egy tényleg gyors summa kiváló apropót jelent.
6 új könyvet szereztem be:
Erdős Virág: Erdős Virág könnyei Nagyon várom, hogy olvassam ezt a könyvet, mert nagyon fura a viszonyom Erős Virághoz. Nyilván zseniális alkotó, de a ritmikus és gondolatritmusos, sokszor a kedves és az elidegenítő közötti esztétikumon mozgó szövegei időnként, több verset egymás után olvasva unalmassá is tudnak válni. A verseiben nagyon erős mindig a referencialitás és a közéletiség, keresi az identitásoknak a határait, és ez a könyv tökéletes lesz, épp mindez miatt. Szóval: ez a könyv arról szól, hogy Erdős Virág a karantén alatt biciklisfutárnak állt, és ezen a tapasztalaton szűri át az egész pandémiás világot. Csak pár verset olvastam eddig tőle, de azok lelkesítőbbek, mint eddig bármi, amit mostanában kortárs lírában olvastam. A valóságunk valahogy egy Erdős Virági valóság lett, úgy tűnik a beleolvasott versekből, és én nagyon várom ezt az olvasmányélményt.
Körösi P. József: Mágnes mellett a vas Nagyon nehéz helyzetben van egy antológia, ha le akar nyűgözni, ráadásul érdekes kategória számomra az LMBT+ témájú prózaszövegeknek a gyűjteménye, emiatt félve, bizonytalankodva vettem a kezembe ezt a kötetet a hétvégén, miután majd egy hónapot feküdt az asztalomon. ÁM! Az a nagybüdös helyzet, hogy úgy tűnik ez a könyv hoz vissza az olvasásba. Az első négy történet legalábbis zseniális, még van 560 oldal, hogy rácáfoljon, de őszintén bízom benne, hogy ez nem történik meg. 😀 Ez egy olyan LMBT+ antológia, ami nem az egyértelmű és szokás szerint citált LMBT+ szövegeket hozza elő, hanem figyelmesen válogat, úgy tűnik a kortárs és klasszikus magyar és világirodalomban. Eddig úgy tűnik, hogy noha fontos szerzőket hiányolok, meggyőző a vaskos válogatás, de olvasás után egyébként is beszámolok majd.
Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok Olga Tokarczuk nélkül majdnem leéltem egy életet, és ez elképesztően nagy hiba lett volna, mert ez a nő zseniális. Tényleg, több könyvét olvasva is ezt gondolom, és az új is hozta az elvárásokat. Mágikus realista, politikailag tök aktív és érzékeny szövegek, ebben a nagyregényben éppen az utazás egyfajta végeláthatatlan belső kényszeréről. Folyamatosan fel-fel tűnő vagy visszatérő karakterek mentén mozaikokból épül fel a kötet, ami a különc karaktereket motivációit, belső monológjait kívánja összegyűjteni egyfajta folyamatosan újra és újra előkerülő preparátumgyűjteményként. Követve a preparáció történetét, melyben az utókor számára az érdekes, különös, rendellenes testrészeket kívánták megőrizni, itt is valami ilyesmi történik, és míg mi a preparáció történetébe is betekintést kapunk, amely sokkal izgalmasabb, mint bárki gondolná, tényleg egy nagy kiáltványát olvassuk azoknak, akiknek mindig mozgásban kell lennie. Tokarczuk zseniális megint, eléggé bírtam.
Domonkos Johanna (szerk.): Viselném a szemem Gyukics Gábor egy elképesztően izgalmas beat-indián-jazzpoetry figura, aki évekig élt Amerikába, ahol őt beágyazott beatköltőként ismerik, ez a kötet pedig az ő amerikai líra és prózafordítása, nagyrészt állati menő beatekkel, de számos más izgalmas szöveggel is. Hogy mást nem mondjak, Aciman szöveg is szerepel az antológiában, de Paul Auster vagy Bob Kaufman neve sem feltétlenül ismeretlen a kortárs olvasóknak, ami pedig ismeretlen, az is nyilván azért van, mert nem olvasunk kortárs amerikai lírát vagy hard szépirodalmat, hiszen alig van fordítva. Na, ez a kötet azért van meg, hogy legalább én olvassak, Gyukics korábbi, Medvefelhő a város felett című kortárs indiánvers-antológiája meggyőzött attól, hogy kell.
Cserna-Szabó András: Fél négy / Fél hét / Félelem és reszketés Nagyhályogon Cserna-Szabó András egy nagyon különleges és zseniális figura az irodalmi életben, zsenialitása és különlegessége abban áll, hogy tobzódóan vicces és szétírt szatirikus kis helyzeteket ír meg, amiket egyszerűen nagyon jó olvasni. A három F-betűvel kezdődő kisregény még a pályája elején jelent meg, a Helikon új életműkiadásában egy könyvben olvasható ismét, és én jól megvettem megjelenéskor, épp, amikor rámtört az olvasási válság, de persze semmi baj, fogok még ennek szívből örülni.
Frankovics György (szerk.): A bűvös puska Frankovics György cigány és cigányokról szóló népmesekönyve egy elég izgalmas darab, mert gyerekeknek szól, de nem mindig hoz tartalmi korrekciót eszerint, népmese, de nincs semmiféle hivatkozás benne arra vonatkozóan, hogy honnan van a mese, és mert egyszerre, valahogy tudatlanul vagy naivan vall a kisebbségi, többségi párbeszédről, azzal is, hogy helyenként szinte rasszisták a mesék, amelyek romákról szólnak. Izgalmasnak ígérkezik a szövegközlés, nyilván majd a szakdolgozatomban dolgoznom kell vele, még csak bele-belelolvastam, illetve kritikákat olvastam róla.
3 db új könyvet olvastam el:
Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok (Fent már írtam róla.)
A vakok és az elefánt (Hindu mese) Nem biztos, hogy nem ez a papírszínház tehet arról, hogy olvasási válságom van, és hogy nehezen veszem rá írásra a kis ujjaimat. Egy február végi határidőre kellett volna kritikát írnom erről a papírszínházi szövegkiadásról (a formátumról: egy fakeretben képeket mozgat egy mesélő, egyfajta tradicionális diavetítésnek a felélesztése), amivel és aminek a vizuális megjelenésével, meg amúgy a történetvezetésével is – bocsi, tényleg nyűgös vagyok ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban, örülök, hogy végül nem én írtam róla – az a bajom volt, hogy nem használja ki ennek az amúgy zseniális mesének a lehetőségeit. A történet arról szól, hogy vakok tapogatják az elefánt különböző testrészeit és próbálják megérteni, milyen az az elefánt. A történet tele van lehetőségekkel, hogy arról beszéljen, hogyan képez az ember jelentést, vagy hogy milyen korlátos valójában az egyénnek a befogadása, és mégis, erről egyáltalán nem beszél a szöveg, talán tudatában sincs annak, hogy minderről beszélhetne, és az illusztráció sem igazán gondolkodik el semmi ilyesmin. Aztán, mikor ezt jól leírtam, két tanáris barátom jól ledurrogott, hogy igazam van, de a gyerekek így és így teremtenek jelentés magukban és ennek mentén meg működik az illusztráció, és valójában szembe kellett néznem a saját megismerésem korlátaival is, és visszadni a szöveget. A mese nagyon klassz, ezért a kiadványért továbbra sem vagyok meggyőzően oda, szerintem ismerjétek meg a mesét máshol, de a tanáris barátaim nem fognak egyet érteni ezzel, és lehet, hogy nekik van igazuk.
Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák Kalapos Éva Veronika új könyve egy nagyon szép és ügyes jellemekkel dolgozó regény, ami ugyan sok klisésnek is tekinthető helyzetről próbál újat mondani, mint amilyen a balett, a leszbikusság, a válás, a pánikbetegség, az osztály- és genderkérdések, mégis, nagyrészt ezek a próbálkozások inkább sikeresek. Alexa fiatal felnőtt táncosként egy nemzetközi versenyre készül saját, apjával való kapcsolatát feldolgozó koreográfiájával. Szülei válása óta szinte megszűnt a viszonya az apjával, az apában és a lányban azonban egyszerre támad fel az igény arra, hogy kettejük kapcsolatát felderítse. Alexa beszél a nagyszüleivel, és megkísérli az édesanyjával is tisztázni az akkori helyzetet, Bálint elküldi lányának azokat a hangfelvételeket, amiken a férfi a válás után saját maga előtt is igyekszik pszichológusa biztatására kimondani, tisztázni a helyzetét. Nagyon sok szempontból erősen irodalmiaskodó regény, ami a tudatok és a valóságok hol kevésbé izgalmas, hol igazán eredeti eszközökkel mossa össze, mégis abszolút helyén van a szöveg, kedves, érzékeny, nagyon jól épít személyiségeket… Lesz még róla szó a blogon.
És ennyi lett volna ez a február és ez a tizenöt betegeskedő ráhúzott nap, rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:
bármennyire is szerettem volna, hogy még legyen egy hét a hónapból, amiben például kipihenhetném az új szemeszter előtt az előző félév hajráját, a könyörgéseim nem hallgattattak meg, úgyhogy egy nagy löketnyi tanulás közben szünetekben, pihenésképp el is kezdtem írni az év első summáját. Januárban 8 könyvvel gazdagodott a könyves polcom, 14 könyvet sikerült elolvasnom, aminek egy része roma mese, és 8 darab blogbejegyzést írtam, amiből 2 (2,5? – majd látjátok) értékelés. Én ezt egy izgalmas, jól sikerült hónapnak érzem, de nem akarok helyettetek ítélni, lássátok ti is bővebben:
8 db könyvet szereztem be az elmúlt hónapban:
Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni És ezzel a mondattal elvesztem az összes olvasómat, sajnálom, de a helykó az, hogy borzasztóan unom Simon Marci ugyanarra a tónusra írt szövegeit, és nem akartam megvenni az új könyvét. Ami miatt mégis gondolkodtam rajta, az az, hogy Ferencz Mónika azt mondta egy nyilvános beszélgetésen, hogy Marci új kötete olyan, mintha sokat merítene az amerikai kortárs verstendenciákból, ami viszont érdekel. Ráadásul ezekkel a könyvekkel alapból az a baj is van, hogy szar nem tudni, hogy mit utál-szeret-un mindenki más is bennük, és félek, hogy mi van, ha már nem is unom Marci költészetét, csak nem adtam esélyt az új könyvnek… és egy barátom kritikát írt a könyvről, és aztán lepasszolta nekem a példányát tök ingyen, egy sört sem fogadott el, szóval minden a legjobban alakult. Nem olvastam még, a címe tetszik, nincsenek várakozásaim, de lepjen meg.
Marianne Crolin: Lenni és Margot száz éve Nagyon lelkesen vágtam bele ennek a könyvnek az olvasásába, mert nagyon szomorú szépnek ígérkezett: egy tizenhét éves lány a halálra készül egy kórházi osztályon. Lenni találkozik a 83 éves Margot-val, akivel az együtt töltött idejükben nem haldokolnak, hanem örülnek annak, hogy élnek. És ez valójában így is van, és ímmel-ámmal meg is történik a szépség ebben a történetben, mégis, azt hiszem nem sikerült igazán befogni ennek a két embernek a száz évnyi történetét, hol felületesre, hol elkenősre sikerült a történet. Ami biztos, hogy lesz még róla szó a blogon, nem vagyok teljesen biztos még, hogy ez lesz-e a következő értékelés, de jó eséllyel igen.
Jesmyn Ward: A csontok megmaradnak Jesmyn Ward első könyvét, a Hallgasd a holtak énekét! nagyon-nagyon szerettem, mert valahogy nagyon az én lelkem húrjain tudott játszani. Egy fiatal srác küzd a családi történeteivel, a férfivá válás felelősségével, miközben látszik, hogy egy kvázi elsőgenerációs értelmiségi helyzetben lesz (van?). Nem tud igazán beilleszkedni a családjába, bár látja annak a mintáit, és tele van szeretettel velük kapcsolatban, de már valamiféle külső pozícióból látja a mikroközösség elmesélt, és eddig feltáratlan történetét, ráadásul miközben végig történés van a szövegben, tele van ilyen szupermély lélektani folyamatokkal. És igazából az új könyv régóta halogatott megvásárlásának az oka, hogy egy kedves ismerőssel megbeszéltük, hogy átbeszéljük majd az előző regényt, és ehhez szeretném A csontok megmaradnakot is hozzáolvasni, ami szintén egy családi történet lesz mély, és biztosan gyönyörűen fájdalmasan szép szegénységábrázolással és összetartó testvérekkel. Azt ígértem, hogy januárban elolvasom, de sajnos nem volt rá alkalmam, de őszintén várom már.
Ciprian Macesaru: Szuper! Csótány lettem! Baromira lelkesít ez a könyv, bár ezidáig csak az első fejezetét olvastam, de mégis. Ez a könyv talán egy LMBT+ történet, de ez majd abból derül ki, hogy hogyan folytatódik, eddig mindenesetre van egy analógia. A főhős egy középsulis srác, aki egy nap arra ébred, hogy csótánnyá vált, és azonnal lelkesen gondolkozik arról, milyen menő lesz majd ilyen hatalmas csótányként leélni az életét. A szülei az ájulásuk után hamar elfogadják a kialakult helyzetet, egy másféle reggeli rend születik, amiben a gyerek nyugodtan ehet a földön, ha már asztalhoz ülni nem tud, és azt várom, hogy tele lesz a szöveg ehhez hasonló szürreális dolgokkal. Írnom kell majd róla máshová, és őszintén lelkes vagyok ettől a könyvtől.
Lawrence Schimel – Elīna Brasliņa: Micsoda család! Végre beszereztem és elolvastam a Szivárványcsaládokért Alapítvány által kiadott kedves lapozót, sőt, írtam is már róla, meg arról, hogy milyen társadalmi kontextusban van az egész, milyen hibákat vétett a kiadó, miről volna érdemes beszélni még a könyv kapcsán. Katt ide, és lesd meg.
Haász János: Mire felnövünk Haász János gyerekverseskönyvére tulajdonképpen már a tavalyi megjelenése óta nagyon kíváncsi voltam, de most, a vizsgaidőszak után lett kedvem megvenni és elolvasni. Alapvetően engem bármilyen felnövés körüli vicces, játékos helyzettel meg lehet venni, és ezért vártam nagyon, hogy majd valami nagyon jót mondd el a felnövésről ez a könyv is. A könyv fókuszában azonban nem ez a probléma áll, hanem egy családi működés, amiből a rák egyszer csak kiveszi az édesanyát hetekre, hónapokra, és kisfiú nem igazán érti, hogy mi történik. A szöveg nagyon magabiztosan dolgozik azzal a létező pszichológiai jelenséggel, hogy a gyerekek mindent lekerekítenek, értelmeznek valahogy, könnyen túllépve azon, hogy valamit nem értenek. Egyfajta akár a skandináv gyerekversekből, akár például Janikovszky Éva szövegeiből sütő abszurd magabiztos gyereklétet kapunk itt, de nekem ezek a felismerések és kérdések nem annyira működtek itt, nagyon evidensek voltak, nagyrészt mondásokra és érthető működésekre kérdezett rá, ritkábban állított tényleges, felnőttek számára is befogható dilemmákat az olvasó elé, mintha nem lenne a könyv olyan összefüggések tudatában, amik csak egy gyerek száján keresztül hangozhat el, és mégis össztársadalmi. Picit ezt várom mindig egy jó gyerekkönyvtől, a Mire felnövünk pedig egy tisztességes, másoló iparosmunka inkább ebben a tekintetben.
Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák Kalapos Éva Veronikát nagyon-nagyon régóta el akarok kezdeni olvasni. Elsősorban azért, mert miközben előbb ismertem őt szépíróként, mint ifjúsági szerzőként (2017-ben a JAK-táborban ő írta a titkos naplót, és ezt amúgy tudtam, mert nagyon vidáman mosolygott, amikor az első este erről volt szó, de közben tele voltam bizonytalansággal, ezért nem akartam szólni, meg nem tudtam, hogy vajon ki a másik író, André Ferenc volt amúgy, és csak a kettő ért valamit – sokkal tanulságosabb ez a történet az életem kapcsán, min gondolnátok.), mégis az ifjúsági regények világában rögzült számomra, és az F mint című első felnőttregényét sem olvastam, pedig mindig nézegettem. Dehogyszerencsére az új regénye LMBT+ regény, szóval el fogom olvasni, még februárban, és írni is fogok róla (lehet, hogy már nem februárban). A regény történetében egy elvált család működésébe nyerünk bepillantást több évvel korábbi, de sebeiben feldolgozatlan traumák hangfelvételein keresztül. A táncos Alexa felnőttként egy komoly megmérettetés előtt áll, amikor megkapja apjától a felvételeket, melyek talán még segíthetik összehozni a két eltávolodott embert. Várom, hogy olvassam.
Pedro Almodóvar: Patty Diphusa Nagyon szeretem Almodóvar filmes világát, különösen a Julietát, amelyben Alice Munro Juliet című regényét/kisregényét/három kisregényét adaptálja egy nagyon izgalmas, feszült spanyol környezetbe. Jelen könyvben a szerző olyan írásai olvashatóak, melyeket egy spanyol lap felkérésére írt magát pornósztárnak kiadva, hogy a madridi éjszakák tomboló valószerűtlenségeiről meséljen. Most tudtam meg, hogy létezik ez a könyv és egy kedves molytárstól kaptam ajándékba, úgy képzelem, hogy márciusban mindenképp elolvasom, de nagyon örülök, hogy már a polcomon van, ez egy olyan könyv, amire, azt hiszem, már várni is csodálatos.
14 könyvet sikerült elolvasnom ebben a hónapban:
Zelei Bori: Csörög Zelei Bori elképesztően csodálatos megírt nyugodt, laza könyvéről írtam az első értékelésemet idén, katt ide, és olvasd el, ha még nem tetted volna!
Zsemberi-Szígyártó Miklós: Zsibbadás Deörülökhogyolvastameztakönyvet. Októberben nem voltam a legjobban, ezért néhány hétig minimalizáltam a könyvbemutatóra járást, és ennek a könyvnek akkor volt egy bemutatója Szegeden, de nem mentem el – sajnos. Aztán pedig Pesten szembetaláltam magam ezzel a könyvvel az ISBN könyvesboltban (Nem tudom, hogy volt-e itt már szó erről a helyről, ha menő művészeti, építészeti, desingelméleti, filozófiai könyveket meg egyedibb kiadású dolgokat szeretnél venni, akkor itt a helyed.), ahol belelapozva nagyon-nagyon tetszett a könyv. Amiről is pedig azt kell tudni, hogy a képzőművész szerző diplomamunkája, amelyben a saját pánikbetegségét dolgozza fel, egyrészt a tényszerű adatokra hivatkozva, másrészt arról a működési rendről beszélve, és azt megjelenítve, amelyet a betegség létrehoz. Nagyon érzékekre ható, hogy mennyire zsúfolt vagy ismétlődő a könyv sokhelyütt, szemléletes látni, hogy például egy moziterembe valójában mennyire leszűkíti a választható ülőhelyek számát ez a betegség, és amúgy a vallomásos részek nagyon könnyen bevonzzák az olvasót, tényleg személyes lírai működésben van a szöveg. Szerettem, és örülök, hogy van ez a könyv.
Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak A tavaly félév végi pánik könyves kihívás bejegyzésében azt írtam, hogy Sally Rooney könyvét várom nagyon, és ezt, és most végre alkalmam adódott befejezni Ferencz Mónika második verseskötetét is, ami elég wow darab. A költő nagy vállalása az volt, hogy a terápiának a mélyre nyúló működéséről beszél a verseken keresztül, így az álmok és a különböző tudatállapotok folyamatos bizonytalanságaiba vagyunk tartva az egész köteten keresztül, ráadásul tele van a kötet baromi lelkesítő kísérleti szövegekkel, amik valahogy mind a beszédnek és egyáltalán a nyelvnek az újrakonstruálásában érdekeltek, és jó volt gondolkozni ezen a köteten, ennek a kötetnek a dolgain, kérdésein. Alapból is nagyon vártam, hogy olvassam, megörültem a hírnek, hogy érkezik, aztán pedig kiderült, hogy írnivalóm is lesz a kötettel kapcsolatban, jó volt így belemerülni.
Marianne Crolin: Lenni és Margot száz éve (Fent már írtam róla.)
Lawrence Schimel – Elīna Brasliņa: Micsoda család! (Fent már írtam róla.)
Haász János: Mire felnövünk (Fent már írtam róla.)
Roma mesék:
Január végéig egy kutatói ösztöndíj keretében a roma műmesék kérdéseit vizsgáltam, és arról igyekeztem állításokat megfogalmazni, hogy ezek a mesék hogyan szolgálják a kisebbségi irodalmi reprezentációját, a hagyományok fennmaradását és az oktatási, kulturális intézményrendszerbe való betagozódását. Január végén így újraolvastam, egy-két könyv esetében most először elolvastam ezt a Szécsi Magda és Lakatos Menyhért munkássága által határolt mesekorpuszt, és molyon létrehoztam egy kihívást is azoknak, akik szintén szeretnék megismerni valamennyire ezt a mesevilágot. Mindössze két könyvet kell őszig elolvasni a kihívás teljesítéséhez, kattints ide, ha csatlakoznál.
Szécsi Magda: Csak vitt a szél A kedvenc meseregényemmel kezdtem az olvasást, ami a cigányok evilági első királyának születéstörténetét meséli el. Benne egy nagyon-nagyon idős, hallhatatlanságra ítélt ember magát a vízbe vetve egy új kis szigetet talál, ahol a romák addig békességben éltek, anélkül, hogy tudomásuk lett volna a másik világról. A törzs egy varázskagyló segítségével átkerül a világunkba, azonban nem könnyű számukra a beilleszkedés, szabagságvágyuk és saját társadalmi működésük folyamatos üldöztetésbe hajtja őket. A varázsló fia kiválik a törzsből, elmegy szerencsét próbálni, a törzsfőnök szerelmes lánya pedig utána megy, hogy ha őt nem is, de méhében legalább a közös gyermeküket visszahozza a közösség számára. Megkérdőjelezhetetlenül kedvenc számomra ez a regény, gyönyörűen van megírva az egész, ragyogóan szép a világa, pontos, ahogy a mi világunkat látja, jól építkezik a roma identitás és a roma népmesék jegyeiből, egyszerűen csak nagyon szeretem.
Szécsi Magda: Madarak aranyhegedűn Ezt a könyvet pedig azért szeretem, mert gyönyörű feminista tétje van, amiben egy lány ki tud lépni a törzsi működésből, átlátja, hogy a közösségnek a normái nem jók, mert azok a félelemből születtek meg, de közben beszél a transzgenerációs létről is, arról, hogy ami a sors szerint megköttetendő, az óhatatlanul megköttetik. Nagyon szép történet ez is, itt is egy lány indul útnak, aki kiválasztottnak születik – szintén a közösség félelmei miatt, törvénytelenül –, kemény próbákat áll ki, férjül megy egy királyhoz, a lánya pedig hazatér majd, hogy beteljesítse sorsát. Szintén őszintén tudom dicsérni.
Szécsi Magda: Pogánytűz És ha már Szécsi Magda két könyvét dicsértem, akkor itt a harmadik, amit viszont nem igazán szerettem, sőt, kifejezetten vontatottnak éreztem sajnos, miközben a regény vége annyira, de annyira gyönyörű, hogy sírtam rajta, mert annyira szépen összeállt egy nagy tanulság és szeretetköteggé. Egy királyságban járunk, ahol a király is háborúzik, majd a herceg is háborúzni fog, ám a herceg folyamatos hatalmi játszmái egyre nehezebbé teszik a birodalma életét, amíg… naszóval, amíg. Tényleg sajnálom, az utolsó néhány oldal gyönyörű, de nehezen jut el a történet odáig.
Lakatos Menyhért: Hosszú éjszakák meséi Van egy öreg király, van neki egy öreg felesége és nem adatott meg számukra a gyermekáldás, egészen a meseregény kezdetéig. Akkor egy rák születik, akinek bölcsességre és türelemre kellene tanítania a szüleit, ez azonban nem, vagy nem mindig áll helyt. Szintén egy jól megírt történetről van szó, amiben egy királyi dinasztiának a legnagyobb erényeit kell felmutatnia, meg kell látni, hogy ki alkalmas arra, hogy király lehessen, és hogy egyáltalán milyen emberekre van szükség egy olyan országban, ahol a nép is boldog, nem csupán az uralkodó osztály. Szintén bátran ajánlott szöveg.
Lakatos Menyhért: Az öreg fazék titka Megérkeztünk a tényleg gyerekeknek született mesékhez, ami azonban alig von le valamit az egész jól megírtságából, ponosságáből, sőt, valami elképesztően kedves lesz az egész. Van egy Szenecske nevű cigány fiú, aki megment egy kutyát és egy cicát attól, hogy az osztálytársai bántsák, azonban nagyanyjával a nagy szegénységben szinte csak a nincset tudják megosztani az állatokkal. Szerencsére az állatok és az ősök öröksége a segítségükre siet. Imádtam, a macskát különösen, de az egész történet baromira kedves, elhangzik benne, hogy a kutya sem szereti a buta, iskolába nem járó gyerekeket, de egy konkrét kutyáról beszél a nagymama, és ez csak egy lélekbonbon ebből a meséből.
Lakatos Menyhért: A hét szakállas farkas Hét lusta fiút az anyja véletlen átkozódása farkassá változtat, és nem sikerül nekik megváltást találni, mégis a falu közelében maradnak, vigyáznak az özvegy anyjukra, és vigyáznak a falu állataira más farkasokkal szemben. Mesevilágát tekintve talán ez a mese a leginkább olyan, amit népmeseinek gondolhat az olvasó, próbákat és kísértéseket kell kiállnia a főhősnek, nem csak általában a felszabadítást ígérő erőkkel, de a saját lakóközösségével szemben is, nem egy kedves történet, de nagyon jól épül fel, tényleg tud menő karaktereket, morális kríziseket mozgatni, bírtam.
Lakatos Menyhért: Angárka és Busladarfi Ez két mese, ami nagyon hasonló valahogy. Klasszikus mesei helyzetben épülnek fel: egy főhősnek meg kell mentenie a családját, a birodalmát és egyáltalán az életét egy gonosz boszorka varázslata, illetve az ördög gonosz alkuja alól. Két kedves, jóravaló történet két tisztaszívű hercegről, de nem igazán emelkedett ki az egész a teljes mesekorpuszból, nem volt rossz olvasmány, de sokkal szebbek és eredetibbek is akadtak.
Lakatos Menyhért: Titok A Titok egy nagyon különös kiadás, Krisztusos történetek és novellák, valamint mesék is találhatóak voltak benne, izgalmas volt, hogy a szerző láthatóan igyekszik beépülni a kétezres évek elei kortárs novellatendenciák köré, pszichologizáltak a hősei, csattanókat használ a történet, és azt hiszem a könyvet magát is inkább ebben a keretben értelmezhető. A címadó novella és a Tejeskávé című kifejezetten jó novellák, a Titok egy évtizedeken át eltitkolt gyilkosságnak a története némi lélekvándorlás helyzettel, a Tejeskávé pedig egy rendhagyó szerelmes történet egy író és egy kismama között. Szerintem ezek a szövegek azért fontosak, mert az egyik első darabok, ami kifejezetten az irodalmi intézményrendszer szabályai szerint születtek meg roma szerzőtől, roma témában, de ezzel most a kutatásom nem foglalkozik majd.
Blogoltunk is:
Az év elejét persze egy megcsúcsott bejegyzéssel indítottuk el (legyünk őszinték a 2021-hez, nem ez az egyetlen dolog, ami a blogger életében 2022-re csúszott), a decemberi summa január 3-én érkezett, mivel az ünnepeket a kedves térerőtlen vidéki családomnál töltöttem.
Évindítóként egy bejegyzésben arról írtam, hogy 2021 nagy tanulsága, sőt, 2022 nagy terve a pontosabban tervezés és a támogatói rendszerrel való erősödés, mert az írás a bloggal töltött évek alatt a máshová írás a megélhetésem részévé vált, és sokat segíteni a rendszeres és stabil figyelemben, ha aki szeretné és lehetősége van rá, anélkül, hogy ez extra tartalmakat jelentene, támogatná a blognak a működést.
Csak a hónap közepe táján hoztam az első értékelést: Zelei Bori Csörög című regényéhez írt, szerintem az eddig legjobban sikerült alternatív fülszövegemet ide kattintva és az értékelésemet ide kattintva olvashatjátok el.
A következő bejegyzés egyszerre volt értékelés és kibeszélős bejegyzés, amiben a Szivárványcsaládokért Alapítvány Micsoda család! című lapozójáról és az akörüli társadalmi párbeszéd tisztázatlanságairól írtam, illetve arról, hogy hol csúszik szét a társadalmi vita, mit volna érdemes pontosan kommunikálni. A bejegyzés Facebook megosztása alatt Nagy M. Boldizsárral egy nagyon kellemes és tényleg érvekre, tapasztalatokra fókuszáló beszélgetés is alakult a témában, azt is bátran ajánlom számotokra.
Végül a nem könnyedebb, de mégiscsak, gyerekirodalmi kérdések után a következő bejegyzések egészen más vizekre eveztek, de Sade márki Filozófia a budoárban című regényéről írtam, az alternatív fülszöveget ide kattintva, az értékelést pedig ide kattintva érhetitek el.
Máshol is publikáltam?
Januárban meglepően kevés helyen olvashatták emberek a nevemet cikkek felett, látszik, hogy november végén-december elején voltam aktívabb recenzensként, és még nem jelentek meg az ilyen írások. Egy ősszel leadott kritika olvasható a januári Kortársban László Noémi Műrepülés című verseskötetéről, magát a kritikát lelkesen ajánlom, mert miközben nem szerettem a verseskötetet, nagyon jó érzés volt vele, benne dolgozni, rájönni arra, miért is nem szeretem pontosan, mi bosszant, miért tartom kevésbé sikerültnek, azt hiszem jobban dolgozom kritikának szánt szövegeken ez a munka óta. Emellett az Eközben Szegeden blogon jelent meg egy írásom, az Egészségügyi séta egy nagy gondolat előtt, amiben valaki éjjel hazasétál valahonnan, mert fontos gondolkodni valója akadt, és valójában ezt a gondolkodást követi a tárca.
Ez volt ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottál ebben a bejegyzésben és ebben a hónapban. Bár egy ideje nem volt 1 és 6, nem felejtettem el a bejegyzéstípust, azzal érkezem legközelebb, aztán kiderül, mivel folytatódik az értékelések sora, ráadásul a február egyébként is különleges valamiért számomra. Látjuk majd, hogy, hogy, s mint lesz, de ami fontos, hogy ne semmiképp ne feledjétek februárban sem:
a mai bejegyzés egy egészen komolynak tűnő, ám valójában elképesztően vicces és cinikus könyvről, de Sade márki 1795-ben megjelent Filozófia a budoárban című regényéről fogok nektek mesélni, ami amellett, hogy, ahogy azt persze várjuk is egy de Sade szövegtől, pornográf – bár ez a szöveg nem annyira, mint ahogy azt várjuk tőle, baromi fontos és komoly filozófiai, társadalomelméleti kérdéseket boncolgat. Tényleg filozófia történik ebben a regényben, tényleg a budoárban, és nagyon szeretem, hogy ez így van, el is mondom, hogy miért.
Miközben de Sade szövegei leginkább az erőteljes pornográfiáról és szadizmusukról ismertek elsősorban, ahhoz, hogy értsük, mi is történik a márki szövegeiben látnunk kell, hogy mi is az a nagyon radikális, de jól megfogható ideológia, amik mentén ezek a regények, kisregények megszületnek, a Filozófia a budoárban pedig azért jó kapuregénye az életműnek, mert éppen erről beszél. Filozófiaelmélet és gyakorlat a budoárban, valójában lehetne ez is a kisregénynek a címe, mert ez tulajdonképpen egy egyetlen nap alatt játszódó nevelődési regény:
Madame de Saint-Ange vendégül látja egy barátjának és a libertinus elvtársának a lányát, a csodálatos és fiatal Eugéniét, aki a budoárba érkezésekor még ártatlan, azonban rendkívüli fogékonyságot mutat a libertinus eszmék és orgiák tanulása közben. A Madame meghívott tanítómestere, és az egészestés program valódi szervezője a kiváló libertinus hírében és – később – bizonyosságában álló szodomita: Dolmancé, mellettük az oktatásban részt veszt még egy kedves lovag, aki egyébként a Madame testvére, illetve a gyakorlati teendők illusztrálásában a Madame izmostestű és igen nagybírású kertésze, Augustin is besegít. Képzelhetitek.
És közben az van, hogy valahogy tényleg nem az orgiák a fontosak ebben a szövegben, hanem magának a bevezetésnek az elméleti kerete, és maga a libertinus eszme és utópia, amit ez a kisregény megteremt ebben a bizonyos öltöztetőszobában. Sade a legalapvetőbb amorális helyzeteknek, mint az egyének és vagyon ellen elkövetett bűncselekményeknek is megkérdőjelezi az amoralitását, az egyszerű erősebb kutya elv mentén, azt mondja, a civilizáció bünteti az erőt és a vágyat, ami hatalmas hiba, és amit mihamarabb orvosolnunk kell.
márpedig ez történt a tulajdon tiszteletére nemrégiben kikényszerített esküvel: egyedül a gazdag köti meg vele a szegény kezét, egyedül a gazdagnak fűződik érdeke az eskühöz, amelyet a szegény oly megfontolatlanul tesz le, hogy észre sem veszi: olyasmire kötelezi magát, ami nem kölcsönös.
Sade szadizmusának központjában így egyrészt persze a vágynak a fetisizálása áll, másrészt fontos azt látni, hogy a vágyat egy nagyon természetes igénynek látja, amelyet minden más idea korlátozni akar, de tulajdonképpen miért is?
És ez az a kérdés, ami miatt ez a regény ma fontos, merthogy az elmúlt ötven évben ennek a kérdése körül fontos feminista és anarchista diskurzusok zajlanak, mind azt mérlegelik, hogy mely korábban fennálló tabu és norma érdemes arra, hogy fennmaradjon, és melyek azok, amiket érdemes volna felülvizsgálni – éppen ezért nem véletlen, hogy a kortárs filozófia és irodalomelmélet Sade újraolvasásán ügyködik. Mert bár de Sade válasza elképesztően radikális és a társadalomépítése durvább a szociáldarwinizmusnál, azzal, hogy nem csupán egyéni szinten tartja ünneplendőnek az ösztönszerű működést, ezzel azonban megkerülhetetlen a szerző, ha a vágyról, a puszta vágy utópiájáról (disztópiájáról) akarunk elgondolni valamit.
Előtted nem titkolom, milyen különcségekre adtam a fejem vele, túl okos vagy, semhogy megbotránkozz ilyesmin.
Ezen a ponton pedig kiválóan mesélhetek nektek a pompás Dolmancé karakteréről, aki a regény nagy LMBT+ karaktere, és a helyzet az, hogy Moskát Anita Irha és bőr című regénye óta nem olvastam a világból ennyire zseniálisan következő LMBT+ karakterépítést. Dolmancé a libertinus karakterek legoptimálisabbja, a konzervatív szigorú apaképnek és az ennek mintájára felépült társadalomnak a tagadása, szodomita férfiként terméketlen, nem is kerülhet olyan helyzetbe, hogy gyermeke foganhatna, minden korlátnak, bálványnak, tiszteletnek a lerombolását hirdeti, és nem kér a tekintélyből, csak a maximális vágy megélését látja az egyén és a társadalom fontos céljának.
Erről szónokol a budoárban szervezett találkozó elméleti pillanataiban olyan fontos társadalmi alapvetések kapcsán, mint a szüleinknek kijáró tisztelet vagy a halálbűntetés kérdése, és közben, valahogy ezzel szoros összefüggésben, Eugéniével mi is megismerjük a nemiszervek és egyáltalán a fiziológia pontos működését, majd hirtelen a gyakorlati oktatásban az átvett anyagrész pontos megismerése érdekében orgiákat vezet.
Dolmancénak azonban az orgiái is tankönyviek, leginkább arra emlékeztetnek, ahogy a mondatelemzést tanuljuk, valamifajta fákat rajzolgattunk, és megtekintettük a végén: ilyen mélyszerkezettel képesek vagyunk megérteni egy mondatot, jelentéses egységet. Dolmancé egységei szoborcsoportokat vagy egy színházi performanszt idéznek, amihez képest az, ami szem szájnak ingere csak pusztán minimálprogram. Dolmancé pontos figyelemmel kíséri mindenki szabad vegyértékeit – hogy egy egészen új tudományterület terminusát is idecitáljam elétek – és addig igazít minden részletet, amíg minden lehetséges kapcsolódás megtörténik és a vágy és a beteljesülés a maximumára hág (hág, érted…). Miközben, persze, a beszélgetések és a szexuális aktusok közötti határ pontosan kijelölhető, a tanítás elméleti és gyakorlati aspektusai mindkét helyzetben jelen vannak, a megvalósítás elméleti pontosságot, hiteles illusztrációt mutat, úgy, ahogy a libertinus idea szerint illusztrációt mutatni és tanítani egyáltalán érdemes.
De Sade szövege nem attól lesz maradandóak, hogy kendőzetlenül beszélnek a szexuális vágyról, nem a szadizmusnak, a perverzitásnak és a horrornak az esztétikájától, hanem attól, hogy közben valami olyat tud mutatni, ami kétszáz évvel később is kortárs, és az emberi gondolkodás alapja. Sade szexuális utópiái nem a vágyról beszélnek, hanem tényleg az emberről, aki, ahogy száz évvel később a pszichológia rávilágít, vágyakozik, a legmélyéről, félelem nélkül.
Azért gondolom fontos és az életmű jó kezdősszövegeként jól működőnek ezt a kisregényt, mert van benne tér arra, hogy mindezt elmagyarázza. Tényleg azt gondolom, hogy innen érdemes elkezdeni de Sade-ot olvasni, mert elképesztően szellemes okfejtésekben gondolkodik a libertinus életről és filozófiáról, valóban bevezet, de nem takar el semmit ebből az amorális létezésből, és közben olvasóként zavarba tudunk esni attól, hogy egy-egy kérdésben mintha mi is egyetértenénk vele.
Kedvenc részem: Rögtön a regény elején még nem jelenik meg Dolmancé, egy hosszabb felvezető, dicsérő párbeszédet kap a lovag és a Madame között, ami már magában is nagyon ígéretes, és beszippantott, bírtam ezt a felvezetést, nem tudom, hogy milyen más írói helyzetben lehetne ezt ennyire találóan és viccesen felhasználni.
És akkor végezetül. Hát, ajánlom a könyvet azoknak, akik gondolkodtak valaha, hogy elkezdenék a Sade életművet, és azoknak, akik olvasnának valami pontosan megírt nagyon mást, érdekli őket a szexualitás és a szexualitástörténetnek ez a nagyon más filozófiája, vagy csak kíváncsiak arra, mi is történik egy de Sade regényben, de nem a legdurvább dolgokkal ismerkednének egyből.
De Sade márki: Filozófia a budoárban Lazi, 2001 216 oldal Így olvastam: Egyetemre kellett olvasni, szóval nem volt igazán időm lassan olvasni, de egyébként is olvastatta magát a szöveg, kellemes két délután alatt nyugodtan elolvasható szövegről van szó, amit a humora, a könnyedsége és a filozófiai-pornográf részeinek a váltakozása jól működtet. Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben. Igyekszem hétfőn érkezni a januárt záró summával, de ami annál is biztosabb, és légyszi a következő bejegyzésig biztosan ne feledjétek, hogy megyünk:
tavaly szerencsére az egyetemen elém került de Sade márki Filozófia a budoárban című könyve, és bár amúgy nem szoktam ilyeneket olvasni, mindig örülök ezeknek a szövegeknek, mert általában nagyon lelkesítően és pontosan vannak megírva, tele vannak menő kérdésfelvetésekkel, és persze, pornográf szövegek, amik valamiért fennmaradtak, valamiért fontosak (vigyázat, nagy szavak) az egyetemes kultúrtörténetben. Erről pedig mind lesz szó az alternatív fülszövegben, és később az értékelésben:
De Sade márkival kapcsolatban minden igaz, amit csak mondanak, sőt. Az apácazárdában nevelődött lánnyal, Eugéniével együtt ebben a regényben az olvasó is betekintést kap a de sade-i működésbe és filozófiába, megtudhatja, valójában milyen kevés ember kiváltsága a libertinus életmód, számot vethet a kortárs világ problémával – ne tévessze meg az olvasót, hogy a regény 1795-re datálódik – és megértheti, hogy a vágyak legvadabb követésénél aligha lehet érdekesebb az élet. Dolmancé, a messzeföldön híres szodomita tanít, instruál és példát mutat: „Lelkierő és türelem kell csak, úgy a legnagyobb akadályok is legyőzhetők.” – hív kielégüléssel teli életre a mester, a budoárban pedig mindenki csüng a szavain.
Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledjétek:
a mai bejegyzéssel nagyon-nagyon-nagyon sokáig meg voltam lőve. Volt már szerencsém korábban lapozgatni a Micsoda család! című könyvet, a Szivárványcsaládokért Alapítvány első lapozóját, ami egy 15 duplaoldalas lapozóként két egy-két sorokba szedett verset, és kedves, szép, de nem különösen izgalmas illusztrációkat tartalmaz. Azért voltam bajban ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert nem tudtam, hogy mit mondhatok el a könyvről úgy, hogy a jobboldali politika, az LMBT+ szervezetek, sőt, a könyvet kiadó alapítvány is egészen fura állításokat tesz, én meg csak vagyok így, tehetetlenül, talán egy picit mindenkit értve.
Arra jutottam tehát, hogy egy rövid ismertető után rátok dobom a dilemmáimat. Nem tudom, hogy ez mennyire jelenti majd a tehetetlenséggel kapcsolatos problémáim megoldását, de abban talán bízom, hogy a bejegyzés legalább egy-egy kósza gondolatokat elindít, mondjuk a felelősebb közéletről vagy a társadalmi működésünkről. Többet az életben sem várok már semmitől. Kezdjük!
Micsoda Család!
Lawrence Schimel és Elīna Brasliņa könyve, a Micsoda család! két kedves történetet mesél el kisgyerekekről, akiknek háziállatuk van, és akiket azonos nemű párok nevelnek. A Micsoda reggel! történetben egy kisfiú enni ad a cicájának, miközben még az egész család alszik, a Micsoda este! című mesében pedig egy kislánynak és az apukáinak a lefekvés előtti pillanatait követjük, amelynek nyugalmát a játszani, bújócskázni vágyó kutyus töri meg. A könyv legnagyobb előnye, hogy túllép a bájos, de olcsó, tömeggyártott kistehén a mezőn típusú lapozókönyvek világán, és hogy bár a szereplők itt is kedves, leegyszerűsített alakok, a gagyi lapozók giccses vizualitása helyett is egy mértéktartó, kedves, melegszívű családi működés látszik a rajzokon, amik nem ragyognak, nem túldíszítettek, mégis aprólékosak és figyelmesek annyira, hogy lekössék egy kisgyerek figyelmét.
Szabó T. Anna versszövegezése is bájosra sikerült, okos választás volt egy kedvességéről ismert, sokat foglalkoztatott író és fordító megkeresése az anyaggal. Bár (főleg a második versben) helyenként döccennek a rímek (például: „Rex a végét várja. / Felugrik az ágyra. // A macim ellopta! / Hé, állj meg! Add vissza!”), a szöveg kortárs nyelven szólal meg, nem gügyög, mégis kedves, működik nyelvileg is, ugyan a szavak, mondatok felépítése nem lép túl a Zelk Zoltán, Donászy Magda típusú kis kedves gyerekversek világán, de ez egy gyereket sem fog zavarni.
Talán a kötet legnagyobb érdekessége az az a vállalás, hogy a felelős állattartásra sokkal jobban fókuszál a szöveg, mint arra, hogy ezek a gyerekek szivárványcsaládokban élnek. Nyilván a reprezentáció azért is jó itt, hiszen a szivárványcsaládok gyerekei számára természetes is ez, és a kötet ezen családok számára nyújt példát. Olyan családok működésébe lát bele a könyvet lapozgató gyerek, ahol történnek hétköznapi dolgok, és mellesleg azonos neműek a szülők. Ha mégis egy nem szivárványcsaládban felnőtt gyerek kezébe kerülne ez a könyv, és felmerülne, hogy miért alakult így ezeknek a gyerekeknek az élete, az acsaladazcsalad.hu oldalon látunk pontosabb tanácsokat azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet erről kedvesen és érthetően beszélni egy kisgyerekkel.
Micsoda társadalom!
És akkor rá is térhetünk a nehezebb részekre, amikor nem erről a könyvről lesz szó konkrétan, a tartalmi és esztétikai működések mentén semmiképp nem. Gesztusokról szeretnék pár szót, arról, hogy mit jelent a politika, mit jelent a lobbitevékenység, hol értünk félre dolgokat, és hogy hol csúsztat a jobboldal, illetve, hogy hol kellett volna pontosnak lennie a könyvet kiadó Szivárványcsalád Alapítványnak.
Messziről indítva talán azzal érdemes kezdeni, hogy egy nagyon beteg és hol káros szereptévesztésekkel, hol kényszerű szereptúllépésekkel működő nyilvánosság a magyar nyilvánosság a 2020-as évek elején. Ma nagyon sok médiában dolgozó szakember arra kényszerül, hogy kilépjen a klasszikus szakmája keretetiből. Csak néhány példa: Lakner Zoltán politikai elemzőként most a Jelen című hetilap főszerkesztője, mert nem talált hiteles közéleti felületet annak, amit ő mondani szeretne, Ceglédi Zoltán elemzőtől naponta várják el a kormányváltást, miközben elemez és regisztrál politikai helyzeteket, Péterfi Judit újságíró, riporter vagy Simon András televíziós műsorvezető Márki-Zay Péter kommunikációs stábjának a vezetője, és egyébként is újságírók tömegei írnak véleménycikkeket olyan orgánumoknak, ahol a tényújságírás alig létezik, mások pedig szintén az elemző címkéjük alatt milliókat égetnek el agresszív egyoldalú facebook reklámokra.
Ennek a közéleti működésnek az egyik terméke ez a könyv, amelyet nem egy gyerekkönyvkiadó adott ki, hanem egy alapítvány, amely alternatív útvonalakon megteremtettek valamit, ami kvázi könyvkiadásként történik: Szabó T. Anna lefordította ezt könyvet, Nagy Boldizsár megszerkesztette, a kormánypárti és esetleg független homofób médiumok pedig betámadták, lévén, hogy ez a globális (tendenciákat követő – ezt persze nem mindenki teszi hozzá ezzel a pontossággal) buzilobbinak a terméke.
(És itt most csak mellékelten jegyzem meg, hogy a lobbitevékenységek mai szinte korlátozatlansága elképesztő károkat tudnak okozni, a gyógyszerlobbi európai és globális működése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen transzparens a covid körüli nyilvánosság, az olajipari vállalatok lobbitevékenysége gyakorlatilag a legnagyobb gátja a globális klímakatasztrófa megfékezésének, lelassításának, az emberjogi lobbicsoportok pedig gyakran csak szűk látókörűen a saját érdekcsoportjainak a működését vizsgálják, nem a teljes társadalomét. Ezzel csak azt szeretném előre jelezni, hogy szerintem a lobbi szót nem érdemes magunkra venni, sőt, fontosnak tartom tematizálni a lobbikritikus működést is, olyan helyzetekben is, ahol nekünk kedveseket mondanak.)
Mindennek tudatában azonban azt gondolom – és ezzel közelítek a könyvhöz –, hogy ez egy lobbikönyv. Nem eredendően az, nem esztétikai vagy tartalmi keretekben, de ebben a társadalmi kontextusban biztosan, ahogy egyébként a Meseország mindenkiét is annak kell látni. Egy-egy nem könyvkiadással foglalkozó alapítvány vagy egyesület adta ki ezeket a könyveken, amelyeknek társadalmi és nem kulturális víziójuk van a világról. A Szivárványcsaládokért Alapítványé például ez:
Fontos célunk az ismeretterjesztés, és az, hogy a szivárványcsaládok helyzetéről higgadt, nyugodt hangvételű, egymás érveire odafigyelő, tényeken és jól alátámasztott kutatásokon alapuló párbeszéd induljon.
acsaladazcsalad.hu/Hu/rolunk
A Micsoda család! megjelenése ezt a tevékenységet szolgálja. Nem könyvpiaci szereplőként az ebben a témában bizonytalan és bátortalan gyerekkönyvpiacot kívánja a szivárványcsaládok reprezentációja felé terelni, és a könyvpiacon található űrt kívánja betölteni, mert ez szolgálja a társadalmi víziójukat. És ezzel a tevékenységgel tényleg nincs gond, csak fontos a tudatában lenni annak, hogy ez lobbitevékenység, és kellemetlen amikor erről nem fogalmaznak pontosan.
A Meseország mindenkié és a Család az család mondatok elképesztően fontos mondatok, de nem lehet, és megfelelő kommunikációval nem is kellene, félretenni ezeknek a politikai üzenetét – egyenjogúságot mindenkinek, ne legyen törvényes megkülönböztetés létező és lehetséges családok között –, különösen úgy nem, ha azokat olyan alapítványok vagy egyesületek teszik, amelyek társadalmi, közéleti szerepet vállalnak.
Amikor felmerül a buzilobbi vádja, úgy érzem, az nem teremt tiszta helyzetet, ha egyértelműen elugrunk a vád és a címke elől. Nagyon fontos lehetősége volt az alkotók és kiadók kezében ahhoz, hogy elmondják, igen, a lobbitevékenységük abból is áll, hogy a könyvpiacon meg nem jelenő, de számunkra fontos ügyeket felkarolják, de ez nem jelenti óvodások átműttetését, nem jelenti azt, hogy kötelezővé tesszik a könyveiket, nem jelenti mindazt, amit ellenük vádként felhoznak. Álságos helyzetet teremt azt mondani, hogy ezek csak könyvek, amikor azokat nem – csak – esztétikai szempontok mentén választották ki kiadására, hazugság letagadni a lobbimotivációkat, és ez egyszerűen tényleg nem szolgálja a tisztánlátást.
És akkor itt most konkrétan arról írnék, hogy miért utálok ezekről a könyekről beszélgetni és írni: Láttátok, ezért a könyvért sem feltétlen a rajongásom, a Meseország mindenkiéről is meg akarom írni, hogy nagyon sok a kérdésem vele kapcsolatban, mert úgy látom, hogy mind esztétikailag mind társadalmi valóságában vannak problémás mozzanatai, ráadásul – ugye – még azt is gondolom, hogy ezek lobbiszövegek. És ezekkel a kijelentésekkel máris majdnem náci vagyok, függetlenül attól, hogy milyenek az érveim, vagy hogy milyen nézőpontból tennék állításokat. És ezt a működést éppen ez az ez csak egy könyv mismásolás hozza létre, amiben nem válik kimondhatóvá, hogy egyetértek az ügyekkel, de nem tetszenek könyvek bizonyos részei, vagy nem tetszenek könyv körüli működések.
Merthogy a mai magyar társadalomban mire elkezdődhetett volna egy önkéntességgel, civil élettel, polgári, aktív állampolgárságról gondolkodó működés, addigra a civileket megbélyegezték, több éve folyamatos támadások, vegzálások alatt állnak a nem Fidesz szerinti konzervatív ügyeket vivő szervezeteket, és senki nem beszélt igazán ebben az országban az össztársadalom egésze számára érthetően arról, hogy mit jelent civilnek lenni, mit jelent alapítványokba, egyesületekbe szerveződni vagy mit jelent önkéntesmunkát végezni (amit nemhogy a Soros György nem fizet ki, hanem hogy konkrétan senki nem fizet ki, önként csinálod, elköteleződésből – érthetetlen, ha senki nem magyarázza el).
Azok, akiknek ezekről a könyvekről és erről a lobbitevékenységekről írnak jótollú és kevésbé jótollú propagandisták, nem látják azt, hogy érdekcsoportok, alapítványok adnak ki könyveket, kvázi a kiadók helyett, vagy azokat megkerülve, és nem is tudják, hogy hogyan kezeljék ezt a helyzetet, azt pedig különösen nem értik, hogy mit keresnek ezek a könyvek a könyvesboltokban. Talán meg akarja téveszteni a vásárlóit? – néz ránk cinikusan Rogán Antal és Kocsis Máté, és hiába van az, hogy nyilván erről szó sincs, mégis ki magyarázza el, hogy legyünk kritikusak, és tegyünk különbséget lobbitevékenység és lobbitevékenység között, ha nem azok, akik egy ügynek a valóságukat áldozzák fel és iszonyatosan hisznek benne?
Én tényleg úgy gondolom, hogy ez az ország nem homofób. 2022-ben is így érzem, amikor Orbán Viktor telehányja az országot a homofób faszságaival, és arról fogunk szavazni, hogy végezzenek-e el nemátalakító műtétet óvodásokon. De miért higgye el bárki, hogy a család az család, ha azt is el akarjuk hitetni velük, hogy ez nem politika, ez nem közélet, ez csak néhány könyv. Olyan könyvek ezek, amelyek amúgy tényleg nem ártanak gyerekeknek, de közben nem is az év legjobb gyerekkönyvei, nem azért jelentek meg, mert felháborító, hogy ez a csodás könyv még nem jelent meg magyarul, nem tarolták le a világot a népszerűségükkel, és nem verekednek az emberek értük a könyvesboltokban, és nem is az áll a megjelenésük mögött, hogy egy kiadóvezető beleszeretett egy külföldi könyvvásáron, hanem egyszerűen az, hogy ezek a könyvek szolgálnak egy – szerintem tényleg fontos – ügyet.
Fontos volna elmagyarázni, hogy a politika az nem az, hogy leszavazunk négyévente, hanem az a társadalmi valóság, amiben élünk: A közös dolgainkon való gondolkodás, folyamatos válaszkeresés arra, hogy milyen világban szeretnénk élni. Amikor egy alapítvány megfogalmazza a vállalását, erről gondolkodik. Ügyeket választ, megmutatható és nem medializálható eszközöket használ ahhoz, hogy a saját ügyében egyre jobb eredményeket érjen el, és közben folyamatosan tájékoztatnia kell a nyilvánosságot arról, miért fontos az ügyük, és miért használják az adott eszközöket. Ezzel lesznek ellenőrizhetőek, és ezzel tudnak szimpatizánsokat, támogatókat is elérni.
Ügygazdaságnak nem azt kellene jelentenie, hogy kiadjuk a könyvet, és ezzel el is végeztük a munkát, hanem azt, hogy felelős marketinget, felelős nyomonkövetést építünk ki, és jó válaszokat adunk. Szerintem a válaszokon és azok pontos és jólszervezett ismétlésén nem volna érdemes spórolni. Fontos volna pontosan érteni a helyzeteinket a közélet, civilség világában, jó volna ügyesen észrevenni, mihez képest kell beszélnünk valamiről, és végsősoron elképesztően jó volna egy jól, könnyen érthető átláthatóság. Nem azért, mert tele vagyunk dugdosnivalóval, hanem azért, hogy lássák, hogy nincs mit rejtegetnünk. Képzeljük csak el, micsoda ország lehetne így!
Ennyi lett volna a mai bejegyzés, remélem sikerült átadni azt a logikát, érvrendszert, aminek a mentén szomorú vagyok ebben az egész ügyben. A következő bejegyzésben már egy egészen más könyv értékelésére fordulunk rá egy jó kis alternatív fülszövegekkel, de addig se feledjétek:
a mai bejegyzés ismét egy olyan könyvről fog szólni, amit nagyon szerettem, és amit pont azért szerettem nagyon, mert elképesztően kedves, vicces, könnyed, és közben pontosan, jól van megírva, egy önazonos kétezres évek Budapestje hangulat árad belőle, az pedig csak a pont az i-n, a cseresznye a tortahabon, hogy magyar szerző tavaly megjelent műve. Lássuk is, hogy merre csörög a mi:
Zelei Bori első regényének a főszerepében két lány áll, Zsuzsa és Márta, akik egyetemisták Budapesten, stabil saját albérletük és baráti társaságuk van, és történetesen úgy alakul egy medencés melegbuli, hogy ők összekavarodnak. És itt kábé abba is kellene hagynom a bejegyzést, mert a történet tovább csak a két lány kapcsolatának alakulását és a barátok szerelmi életét követi, de milyen csodálatosan is teszi mindezt. Zelei Bori regénye ugyanis nem gondolja túl magát, egy kellemes és jól megírt hangulatregény arról, hogy a kétezres években Budapesten csak szabadnak, melegnek és egyetemistának lenni volt érdemes, mert, ha helyenként nehéznek is tűnik így az élet, nem történhet igazán semmi baj.
A regény kezdetén megismerjük a három bioszos arcot, Zsuzsát, aki végig narrálja a regényt, Bélust, a szeretnivaló, csupaszív meleg srácot, aki körül mindig zajlik a szerelmi élet, és Andrist, aki heteró, nehezen nyílik meg, és tulajdonképpen csak valami érthetetlen okból csapódott a társasághoz. Ők hárman régen egy Vörös körte nevű kocsmában buliztak, de az egy ideje bezárt, egyébként jól futó melegkocsma volt, anélkül, hogy melegkocsmaként hirdette volna magát (bár nincs logója, elég lett volna lerajzolni a körtét, hogy mindenki értse – kacsint ki az elbeszéléséből Zsuzsa, amikor erről a helyről beszél), ma a Pilu a törzshelyük, jóban vannak a pultosokkal, ismerik az embereket, hetente legalább egyszer nagyot buliznak itt.
A szereplők, mint egy tisztességes élőképben, szanaszét vannak a kocsmában, amikor meglátjuk őket, Bélus épp a szerelmét vagy legalább a telefonhívását várja, Zsuzsa összemosolyog a mosdóban valakivel, Andris most személyesen nem, csak egy ismerősén, Ferin keresztül képviselteti magát, de például kiderül, hogy Feri nem karrótnyelt, amikor Andris nincs a közelében – és ha már Feri, el kell mondanom, hogy azt hiszem ez a regény az egyetlen, amiben tényleg vicces, amikor valaki megkérdezi, hogy „Milyen Feri?”, mert annyira lazán jól megírt ez a regény, hogy nem lehet nem elmosolyodni a szereplőkkel –.
És azt hiszem máris elkezdtem sodródni a regény mesélésében, de ez egyszerűen azért van, mert ez a regény ilyen. Sodródik. 2005 nyarának elején kezdődik, Budapesten, és tényleg minden a maga útján megy. Valamiféle Jóbarátok szerű működésben látjuk a három főszereplőt, és a melléjük sodort fontosabb szereplőket, akiknek külön-külön az élete összefoglalható volna néhány mondatban, de a közösségi működésük és a kis ütközések epizódjai adják ki a történetet.
Az egyetem utolsó éveiben járó szereplők, készülődnek arra, hogy leéljenek egy életet, és ebben a kérdésben találkoznak bukkanókkal, de már megfogalmazódik bennük, hogy értékesnek tartják a jó beszélgetéseket, a nem pörgő, de mégsem unalmas együttlevéseket, társra vágynak, minden mást meg majd hoz úgyis az élet:
És valójában ez a tök természetes vágy hajtja a regény minden szereplőjét. Bélus mindig szerelmes, talán egyszerre két srácba is, nem tudja, hogy mitévő legyen, Andrist a volt barátnőjével való szakítása teríti le, Zsuzsának egy korábbi fiúügye óta nem volt komoly kapcsolata, de Márta egy olyan lány lesz, akit még a szüleihez is hazavisz bemutatni.
Miközben a regény fókuszában nem a szereplők szexuális orientációja áll, azt mindenki elfogadta, mindenki aszerint él, addig mégis van tere a regénynek arra, hogy mindenki elmesélhesse a saját történetét, ezzel kapcsolatos megélését: Zsuzsa nem igazán foglalkozik azzal, hogy rögzítse a szexuális irányultságát, bár nagyrészt nőkhöz vonzódik, csajozgat, a szülei elfogadják, de eddig nem volt komoly kapcsolata, így ismerkednie kell ennek a mibenlétével. Márta most fogadta el magában a nőkhöz való vonzalmát, de azt a szülei előtt nem érzi felvállalhatónak. Bélus három éve nem beszélt az édesapjával, de az anyjával nagyon közvetlen és személyes a viszonya, a regény végén pedig egy ötödik karaktertől egy iskolai bántalmazásokkal teli gyerekkorról is hallunk olyan történeteket, amik egy tábortűz mellett valahogy elmesélhetővé válnak.
Ebben a tekintetben Andris szerepe talán a legizgalmasabb, aki számára ez az egész melegség, és az, hogy heteroszexuálisként lehet egyáltalán kisebbségben egy környezetben, egészen új helyzet, és nem mindig ismeri ki magát a szereplők közötti terekben, a világnak és a mikroközösségnek az új normái között. Ő heteroszexuális férfiakkal lakik együtt egy rendetlen albérletben – annak rendje és módja szerint –, és valahogy keresi az általa ismert normalitást ezekben a viszonyokban is, még azt sem érti, hogy lehet egy huszonéves tisztességes srác Bélus, és nem Béla. Andris az a szereplő, aki amellett, hogy – ahogy azt a regény tök izgalmasan tematizálja – egyébként is kötődési zavarokkal küzd, látszik, hogy próbál megfelelni ebben a világban, de valójában soha senki nem mondta el neki, hogy ez milyen is.
Andris karaktere pedig azért működik jól, mert az ő szereplésein kívül szinte minden gördülékenyen történik a maga rendje szerint. Zsuzsa és Bélus bulijai, beszélgetései, Bélus szerelmi életének fennakadásai mind olyanok, amelyek egyáltalán nem mutatnak ki a kis mikroközösség működéséből. Bizonyos pontokon úgy is tűnhet, Budapest az a hely volt 2005-ben, ahol mindenki ismert mindenkit legalább látásból, így például Márta és Zsuzsa véletlen másnapi találkozásánál alig lehet egyértelműbb bármi. Mert tényleg ez az egyértelműség határozza meg az első pillanattól a kapcsolatot: a szakadt pólós Zsuzsa és a csinos Márta valahogy egymásba szeret, az első randin máris csillogó szemmel beszélgetnek, következő randik, csókok váltódnak, egy (a melegek körében azt a népszerű teóirát alátámasztó gyakorlat szerint, miszerint a leszbikusok gyorsan köteleződnek el) lakáskulcs is gyorsan gazdát cserél, és tényleg minden működni látszik:
A harmadik randink Mártával már nem is igazi randi. Inkább együtt töltött idő, összetalálkozás. Én legalábbis már nem izgulok. Vagy nem úgy izgulok. Nagy bizalmat érzek, amit belé vethetek. Belé, vagyis az időbe, ami eljön és eltelik, vagy valami ilyen, egészen máshol, de semmiképp nem a valós talajon húzódó érzést.
Azt szerettem nagyon ebben a könyvben, hogy nagyon olyan, mint ez az idézet. Nem hajtja a vágy, hogy rengeteget mondjon, kifejezi Zsuzsa örömét, az egész helyzet megfoghatatlanságát, és közben olyan, mintha Zsuzsa tényleg egy barátjának mesélné el, hogy mi történik vele, és hogy helyzetekkel kapcsolatban mik a benyomásai. És ennyi, pontosan ennyi, és jól tud ennyi lenni. Sem a melegség, sem az életkezdés, sem a traumák, semmi nincs igazán túltematizálva, nem kapnak nagyobb fókuszt a mindennapi megéléseknél, egyszerűen jól, rosszul, vannak szereplők ebben a szövegben, létezgetnek, bármilyen nagy idea vagy elhatározás nélkül, és ezt szerintem nagyon kevés szerző írja meg jól, Zelei Bori viszont biztosan közéjük tartozik.
Ha van kedved valami jól megírt, könnyű történetet olvasni arról, hogy fiatalnak, egyetemistának lenni, szerelmesnek lenni, összetörni és döntéseket hozni néha nehéz, de túl lehet élni, akkor ez a te regényed. A Csörögben tényleg az a legjobb, hogy elképesztően jó a hangulata, könnyű megszeretni és azonosulni a karakterekkel, akik a mi nyelvünket beszélik, rólunk szólnak és ha néha túl is gondolják, mégsem gondolják túl, nekem személyesen is jókor jött ez a szöveg, és biztosan nektek is meglesz az a napsütéses délután, amikor épp ez a könyv esne jól.
Kedvenc részem: Kettő is van. Az egyik: Nagyon bírtam Halász Rita könyvében a főszereplőnek az anya-nagyanya karakterekhez, tipikus anyáskodó mondatokhoz, kérdésekhez a viszonyát, és itt is ez köszönt vissza, annak kapcsán, hogy Zsuzsa a saját stafírungjáról beszél vagy arról, hogy takarosra simítgatja a korábban összehajtott nejlonszatyrot. A másik: Ez az idézet, ez a gyönyörű idézet, arról, hogy hogyan kell szerelmesnek lenni:
Természetesen még találkozni fognak, hiszen az ilyen beszélgetéseket, amikben így hullámoznak ide-oda a két ember között a szavak, nem lehet csak úgy abbahagyni. Nem szabad, mert kidőlnek akkor a körút két szélén a fák, és összekuszálódnak a sínen a villamosok. Ilyen szépen fejezte ki Bélus.
Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami pihentetően jó olvasmányra vágynak. Egy olyanra, ami megtart, mert pontosan van írva, de közben el-el lehet kalandozni, például sok olyan helyen, ahol az ember magára ismer, és így is könnyű visszatérni az olvasáshoz. Ajánlom azoknak, akik csak úgy olvasnának melegekről, leszbikusokról, anélkül, hogy nagy drámai téteket várnának, ajánlom Budapest szerelmeseinek, és persze mindenkinek, akinek felkeltette a bejegyzés az érdeklődését.
Zelei Bori: Csörög Athenaeum, 2021. 226 oldal Így olvastam: Két nap alatt, tényleg könnyen, jól folyik az ember szeme alatt, egyébként is nagyobb fonttal dolgozik a kötet, könnyű kiszállni belőle, 8-12 oldalas fejezetekből épül fel, és könnyű visszarázódni is. Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben, igyekszem egy havi két értékeléses rendet felállítani, így értékelésben is találkozunk ebben a hónapban, de más bejegyzéstervek is akadnak, meglátjuk. Ami a biztos, és ezt légyszi a következő bejegyzésig se feledjétek, hogy megyünk együtt:
a mai bejegyzésben Zelei Bori tavaly nyáron megjelent második könyvéről és egyben első regényéről, a Csörögről fogok mesélni, amiről már sokat meséltem az irodalommal foglalkozó barátaimnak, mert egy nagyon laza, de jól megírt nyelvet és hangulatot működtet egy olyan szövegben, ami a fiatalságról, az egyetem alatti szerelmi életről és nem utolsósorban a kétezres évek csodás Budapestjéről szól. És ezen felvezető után most nem tudom, hogy mit írok az alternatív fülszövegben a következő bekezdésben, de nem baj, tudom, hogy meg fogom oldani. Napokon belül érkezik a Csörög értékelése, de tudjátok, előtte ez a rövid ajánló:
Zsuzsa, Bélus és Andris három egészen más figura, akik ugyanazt a kocsmaasztalt támasztják Zelei Bori regényében. Körülöttük keringenek alakok, szerelmek, viszonyok, olyanok, amikbe napokig, hetekig bele tud halni az ember, de végsősoron a kétezres évek Budapestjén egyetemistának lenni egyáltalán nem tragikus. Zsuzsa egy medencés buliban találkozik Mártával, akivel szimpatikusak egymásnak a maguk laza módján, néhány nap múlva az is kiderül, hogy többórás beszélgetések után sem unják meg a másikat. A regény szereplőit hetek, hónapok választják el a felnőttléttől, beszélgetéseik, kapcsolataik még könnyedek, de egyre nagyobb tétekkel bírnak, számukra is elválik, hogy mi oldható meg, mit érdemes átbeszélni. A játszmákat megoldások, a traumákat vállalások követik, de amíg egy sör mellé le lehet ülni, nincs gond, és ezt Zelei Bori is tudja.
mint tudjátok, nagyon szeretem a mindenféle évfordulókat, év végéket, mert valami érthetetlen oknál fogva, őszintén hiszek benne, hogy nagyon jók arra, hogy összegezzünk velük, és különböző tanulságokat vonjunk le általuk (ahogy a hétfők is kiválóak arra, hogy új életet kezdjünk, ugye). Ahogy most visszanéztem, évente nagyon más bejegyzések érkeztek eddig az év végére, nyilván aszerint, hogy hogyan tartom összefoglalni érdemesnek az év végi dolgokat, idén a 2019-es poszthoz hasonlóan azt szeretném összegezni, hogy milyen tanulságokkal járt ez az egy év számomra bloggerként és magánemberként. A poszt elején igyekszem összefoglalni, hogy milyen lettem én 2021 végére, a tanulságok pedig ebből következnek majd. Kezdjük:
2021-ben kerültem eddig a legközelebb ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék majd később. Január elején, egy fél éves alkotói ösztöndíj után összetettem a verseskötetemet, amelynek az útja pályakezdőként meglepően lassú. Közben elkezdtem dolgozni egy regényen, amely egy egészen más munkafolyamat, még úgy is, hogy még csak a szinte átnézés nélküli írás fázisában vagyok.
Közben elindult a tudományos pályám, részt vettem egy konferencián, illetve a legnagyobb hallgatói tudományos kutatói versenyen, megjelent az első publikált tanulmányom (a roma mesék és az irodalmi intézményrendszer viszonyáról szól 1945-től napjainkig, itt olvasható), és most egy kutatói ösztöndíj keretében intenzív kutatói munkát is végzek, amely januárban fog láthatóbban kicsúcsosodni majd, illetve erről kell majd írnom egy következő tanulmányt is.
És amúgy. Elkezdtem valami lenni, amit kulturális újságírásnak, vagy kritikusnak neveznek majd, ha megérkezem. 2021-ben a Tiszatáj online-on, illetve a nyomtatott Tiszatáj folyóiratban, az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatában, a Műúton, illetve a Próza Nostrán jelentek meg kritikáim, recenzióim, interjúim, valamint a Humen magazin utóbbi három számában magazincikkeim.
Szóval az irodalom van így velem most, mindenféle irányokból. Alapvetően a kortárs irodalmi létezésnek a fordítás mellett, amit én nem hiszem, hogy valaha űzni fogok, a kutatás, az írás és a kritika a három platformja, és én ezeket próbálgattam erősebben az elmúlt egy évben, mondhatom nyugodtan, kiégésig, októberben sikerült túlvállalnom és ezzel kiégetnem magam, amit komoly és tanulságos munka meghaladni, de erről persze majd később.
És miközben ez a szerep abszolút szétforgácsolónak tűnik, mégis alapvetően ezek azok a lábak, amin állva bármilyen lehetőségem lehet majd egy önálló egzisztenciát felépítenem. 2021-ben még az egyetemi ösztöndíjak mellett ezek a rendszertelenül érkező és a kultúra alulfinanszírozottságát alsóbb szintekre közvetítő utalások arra voltak jók, hogy egy biztosított jólétben kiismerjem őket, és hogy később ezeknek a mentén tudjam, hogy mire számíthatok majd, történetesen májustól, amikor kikerülök az egyetemi struktúrából.
És akkor, itt az ideje az első nagy tanulságról beszélni, ami a blogot is érinti, és amit nem lehet nem kimondani, noha kényelmetlen lehet ez.
Ideje beszélni a támogatási rendszerről
Azt, ami az elmúlt hónapokban a blogon történt, egyrészt betudhatjuk a már említett őszi kiégésnek, másrészt annak, hogy az a közléskényszer, ami jellemzett 2017-től, a blog elindulásától kezdve, egyszerűen becsatornázható lett a kulturális piacra. Korábban olvastam, írtam blogra, és közben éltem az életemet, ma már az olvasással és az írással töltött időm nagy része nem a blogon csapódik le, és ne áltassuk magunkat, ez látszik a blogon, és bízom benne, hogy csak a bejegyzések ritkulásával.
A bloggal kapcsolatos egyetlen elvárásom magamtól, hogy az az eredmény, amit ti láttok, ne legyen silány, ne fáradtnak és ne kimerültnek tűnjek rajtuk keresztül, mert fontos tudnotok, hogy ezt nem kényszerből csinálom, és azt sem akarom, hogy úgy tűnjön, minha. Az ehhez kapcsolódó, majdnem elvárásom a bloggal kapcsolatban, hogy legyenek bejegyzések, mindig legyenek, de tényleg azt gondolom, hogy ez nem fontosabb a minőségi kritériumoknál, és igyekszem is ezt tartani.
De ezért?
Tényleg fontos az elején leszögezni, hogy soha nem lesz ez a blog fizetős tartalom, egyszerűen azért, mert tudom, hogy szembepisilném magam vele. Ezt a blogot valahogy belül még mindig annak a 16 éves srácnak írom, aki én voltam, aki beírta a keresőbe, hogy meleg könyvek. Annak a srácnak nem volt pénze, de baromira kíváncsi volt, és elképesztő jó neki tartalmat gyártani, és megértetni vele, hogy rengeteg ember érezte már azt, amit ő most érez, és hogy mintákat, történeket kaphat a könyvektől.
Ezzel együtt azonban azt is látom, hogy ha minőségi tartalmakat szeretnék megfelelő tempóban publikálni, annak a feltétele az, hogy legyen anyagi fedezet a blog mögött. Ha választhatok, hogy a blogra írok egy könnyű, vidám bejegyzést egy jó könyvről, vagy egy szépirodalmi kritikát keveseknek, akkor a blogra fogok írni, akár csak egy kritikányi időben is, de amíg ebből csak az egyik jelent bevételt, addig a blog általam is vágyott tempóját biztosan nem fogom tudni tartani.
Ebből a célból létrehoztam a blog számára egy Donably oldalt, ahol egy magyar fejlesztésű támogatáskezelő keresztül támogathatja bárki a munkámat, ha arra érdemesnek találja. Azért esett a Donablyra a választásom, mert magyar nyelvű, nem parkoltatja a pénzt a saját számláján, és forinttal történik a támogatás is, így nincs szükség az átváltásokra sem. A donáció azonban így nem jelent senki számára plusz, exkluzív tartalmat, de, ha teheted és érdemesnek tartod rá a blogod, megköszönöm, ha támogatod alkalmi, vagy havi rendszeres támogatásokkal.
Fejlesztenem kell a tartalmat!
Ezzel együtt is, a blog mai működésében egyszerűen butaság volna azt várnom, hogy támogatások érkezzenek, hiszen lássuk be, rendszertelenül érkeznek cikkek, és nem az értékeléseken van a fő hangsúly. Ennek változnia kell, olyan munkát kell felmutatnom, amiket szívesen támogattok, ha tehetitek.
Minden hónapban két értékelést szeretnék legalább írni, a havi summák és az olvasástervező 1 és 6 bejegyzések mellé pedig szeretném havi rendszerességgel visszavezetni a magazincikkszerű kibeszélős bejegyzéseket, amelyet persze egy-egy listázós bejegyzés vagy interjú kiválthat, de kell a nem hard módon 1-1 könyvre fókuszáló tartalom. Az, hogy a blog működésében megjelennek a támogatások egy kvázi piaci helyzetet teremt, nekem pedig muszáj lesz ennek megfelelően is gondolkoznom a tartalomról, különben elúszik, ahogy eddig.
És emellett nagyon jelen kell lenni
A múlt év első bejegyzésében arról meséltem nektek, hogy teljesen előbújtam, már a családom is tudja, hogy meleg vagyok, és hogy ez sokfelől nyitott meg lehetőségeket. Miközben abszolút a nevemmel zajlott minden blogot érintő téma korábban is, ebben az évben alakult ki az a helyzet, hogy mindenütt egy bemutatkozás mögé írhatom, linkelhetem a blogot, nem lehet gond abból, hogy ez bárkinek feltűnik. És ez tök nagy dolog, ha azt nézzük, hogy a nyilvánossággal dolgozom valamiféleképpen, és ezeket a nyilvánosság nyújtotta új lehetőségeket igyekszem is kihasználni. Az, hogy öt éve dolgozom LMBT+ könyvekkel, valószínűleg azt jelenthette, hogy könnyű volt a Humen magazinnak megtalálnia, amikor könyves rovatot gondolt indítani, talán a decemberi interjúmat az is segítette, hogy amúgy ez már nem az első interjúm volt kulturális újságíróként.
Építenem kell abból, hogy az, hogy megtalálható vagyok, nem csak számotokra, a kedves olvasók számára jelenthet elérhetőséget, hanem azok számára is, akinek az én tudásom, kíváncsiságom, figyelmem hiányzik, és úgy érzem, hogy nem lehet baj, ha ilyen és ezekhez hasonló helyzetekre készenállok.
De mégis: tudnom kell épp eleget vállalni
Várhatóan februárban jövök majd ki abból a vállaláscunamiból, amibe nyár végén, ősz elején kerültem. Sok emberrel beszéltem azóta erről, pályakezdő butaság volt a részemről, ez nyilvánvaló, de azért tanulságos is az eset, ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy a felnőtté válásomnak egy fontos tapasztalata.
Tavaly a pszichológusommal megbeszéltük, hogy kétféle vállalás van, az egyik a jó volna vállalás, a másik a szeretném. Előbbire nemet kell mondanom, ha nincs rá időm és energiám, mert csak mérgezni fog. A szeretnémen belül viszont akad idéntől egy másik kategória, a szeretném, ésképes vagyok rá kategóriája, sőt, van a szeretném, és képes vagyok rá az adott határidőn belülnek a kategóriája, és valójában ezeket kell vállalnom, és nem többet.
2021 októbere nagyon kemény volt számomra, de legalább annyira volt tanulságos a november és a december. Nagyon sok görcsöt engedtem el az év végére, sokat találkoztam a barátaimmal, voltak órák, amikre nem mentem be, mert felnőtt felelős döntés mellett úgy éreztem, és úgy érzem, hogy esélytelen az, hogy az adott másfél óra abban a tantermi környezetben bármennyire is építsen. Ehelyett olvastam, csináltam más dolgomat, amikre korábban az estéim, délutánjaim mentek el, elkezdtünk piacra járni, együtt ebédelni, időt szentelni azoknak a dolgoknak, amiket eddig, talán kevésbé felnőttként, adottnak véltem, de úgy, hogy például már nem egy helyen tanulunk, nem adottak.
Az, hogy meg tudok írni egy cikket egy nap alatt, az nem azt jelenti, hogy heti 2-3, vagy akár több cikket kell vállalnom, pláne úgy nem, hogy blogolok, slamelek, dolgozom egy regényen is, jobb hónapjaimban van, hogy verset is írok. Azt hittem, hogy az, hogy egy hét alatt meg tudok írni egy kritikát, az négy kritikát jelent havonta, de ez nem igaz, nem lehet igaz. Az egy hét alatt megírt egy kritika válságműködés, ami egy kipihent időszak után lehet csupán, kényszerűen, úgy, hogy akkor a szociális viszonyaimban is a kritikáról gondolkozom, de ez nem okés, nem lehet okés, és ezt jobb, hogy így az elején kijátszottam magamban.
Felnőni ilyen?
2021 valahogy nagyon nevetséges év lett. A régi slamjeim szinte mind arról szóltak, hogy nem akarok felnőtt lenni, és most arról beszélgetek a barátaimmal, hogy miből élnek, felelősségteljes döntéseket hozunk a tízes pakk wc papír kiválasztásakor, amit már nem is annyira ciki végigcipelni a plázán, és arról írok most, hogy a blog, amit elindítottam négy és fél éve azért, hogy magamnak csináljak valamit, hogyan fenntartható. Tudatosságról gondolkodom, és hasonló fontos dolgokról, és nem esik nehezemre, mert ezek amúgy elképesztően logikus lépések és gondolatok.
Ezzel együtt is bízom benne, hogy nem fogjátok nagyon látni a blogon azt, ha még túl nagy ez a cipő és esetleg klaffogok benne, de abban is bízom, hogy amit esetleg látni fogtok ebből, az jobb lesz, miközben meg is marad a maga kicsiségében, másféle, kedves klaffogásában. Az egy meleg srác az olvas, akkor is igyekszik ugyanaz maradni, ha már 24 éves, és ilyeneket is ír néha, tényleg csak azért, mert nem szeretném, ha ti nem látnátok ezeket a törekvéseket, és nem értenétek, mi is zajlik bennem, esetleg valahogy megcsalva éreznétek magatokat. Úgy képzelem még mindig, hogy együtt megyünk ezen az úton, amit talán eggyel tudatosabban kövezek tovább ezentúl, együtt a szivárványig, és szerettem volna, hogy tudjatok minderről.
elkezdődött a reményekkel teli 2022, de még vannak lelkesen vállalt kötelezettségek az előző évvel szemben, ilyen ez a decemberi summa is, amiben a frissen beszerzett 6 könyvről és az elolvasott 10 címről mesélek nektek. Elég különleges, de klassz könyvek kerültek elém a múlt hónapban, mutatom is mik ezek!
6 könyvet szereztem be decemberben:
Misima Jukio: Élet eladó Misima Jukio könyvéről már meséltem a 2021 kedvenc olvasmányai között, de ilyen szuper könyvekről szívesen áradozok bármilyen más helyzetben is. A XX. századi Japán szerző olyan regényt írt, ami konkrétan érti a kelet európai posztmodernt és a mágikus realizmust, miközben valahogy csak egy történetet ír meg, amiben valaki unja az életét a húszas éveiben. Merthogy a főhős rájön, hogy ha már van ez az értelmetlen élete, amiben amúgy sikereket ér el, mégis, üresnek bizonyul minden területen, akár el is adhatná azt. Feladja a hirdetést: Élet eladó, és fantasztikus módon emberek értik, hogy mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen hirdetéssel. Így a félelem nélkül élő ember közel kerül egy maffiabalhéba keveredett exhez, egy vámpírcsalád örök éhségének kilátástalanságához, állami titkosszolgálatokhoz és még sok-sok sokféle egyéb rendszerekhez. Egy nagyon könnyen olvasható könyv ez, ami tele van humorral, groteszkséggel és valahogy mégis meseszerűen bölcs és szép. Őszinte lelkesedéssel ajánlom a könyvet mindenkinek.
Bartók Imre: A testrablók éjszakája Nagyon félek, hogy Bartók Imre fiatal léte ellenére is vaskos életműve úgy megy el mellettem, hogy félek bármelyik pontján is belekezdeni, éppen a tetemeségének rémületes volta miatt, így azt hiszem a legrövidebb és legkönnyebben olvasható könyvét, egy sci-fimesét fogtam a kezembe, amit már régóta nézegettem, és most végre eljött az ideje beszerzésnek és az olvasásnak. A könnyen elolvasható ifjúsági horror azzal a helyzettel játszik el, hogy egy Krisz nevű gyerek mellett mindenki megváltozik majd elalszik az iskolában, a világa közben lassan kifordul az eddigi létükből, és valami más veszi át felette a hatalmat, Krissz pedig a nyomába tud eredni ennek az invázióvá váló helyzetnek. A történet mese volta ellenére Bán Sarolta fotómanipulációs illusztrációi egy tudományos világot, egy sötét, helyenként sterilen tudományos, már-már klausztrofób világot épít a történet köré, ami jól működik a szöveggel. A mese érzékenyen és figyelmesen tud beszélni az ökológiai valóságról és közben beavató szerepet tud vállalni a sci-fi, horror felé, de engem sajnos nem nyűgözött le igazán, talán elnagyoltnak, vagy sematikusnak tűnt.
Edward Prime-Stevenson: Imre Nagyon utálom, amikor kortárs szerzőkkel semmitmondó fülszövegeket iratnak, és Nádasdyt is gyakran felkérik erre a kifejezetten méltatlan kegyre, de a tanár úr fülszövege itt olyan szép és ígéretes, mintha csak magától írta volna, és ez csak az első ok, amiért nagyon várom ezt az olvasást. A második okom az, hogy ez egy századfordulós, monarchiabeli magyarországi emlékirat, amiben egy magányos angol úr és egy szintén magányos magyar katonatiszt barátságát és szerelmét is megismerhetjük. És közben tényleg pezsegni ígérkezik a kötetben a századforduló, az ország ragyog a polgáriságban, bontakozik a pszichológia, épp, hogy melegnek és szerelmesnek lenni nem természetes, de ettől is csodákat várok. Tudom, Márai elültette bennem ezt a csodálatos sosemvolt polgáriság iráni nosztalgiát, meg a századfordulós Budapest, meg mindent, de mégis, remélem, hogy ez a kötet csodálatos lesz.
José Saramago: Vakság Noha hírből tisztában vagyok Saramago zsenijével, és amúgy vannak pillanataim, amikor szeretek esszészerű szövegeket olvasni, nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez a könyv biztos választás volt a polcomon, amin épp dolgozni igyekszem, hogy ne kerüljenek fel olyan könyvek, amik biztosan jók, de most nem igazán olvasnám, csak akciós, meg szomorú voltam és bementem a könyvesboltba, ésatöbbi. Ehhez képest Saramago esszéregénye a vakság sokféle értelméről a sajátos és letagadhatatlanul izgalmas és vonzó portugál közegből megszólalva nem igazán az a könyv, aminek holnap nekikezdek, de nyertem a könyvet, és kifejezetten azt érzem, hogy tetszeni fog nekem. Majdegyszer, deakkornagyon.
Tolnai Ottó: Szeméremékszerek Van ez a Tolnai Ottó. A vajdasági magyar irodalom megkerülhetetlen figurája, aki a vérében neoavantgárd, és egyáltalán mindaz a szellemi frissesség, amit a hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláv művészeti kezdeményezések jelentettek. A barátaim között már van egy ilyen szállóige, hogy sok Tolnait kell olvasni ahhoz, hogy okosak legyünk, és az az igazság, hogy én néhány tíz oldalnyi szemelvényen kívül még nem igazán ismerem ezt az életművet, és úgy érzem, hogy a Szeméremékszerek sorozat lesz a kapudrog, amiben a csávó csak megy két streril pohárért, és közben megmutatja egész Palicsot, meg az embereket, meg mindent, amit a világmindenségben megmutatni érdemes. És már régóta borzolja a kedélyemet, hogy mi ez a nagyon más városleírás, ami Tolnai rövidebb bevásárlóközpontleírásánál nagyon működött velem, és most meg majd meg fogom tudni, hogy tényleg mi ez.
Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió A nővérem néha azt mondja egy-egy könyvre, amit én bölcsészként nagyon jónak vagy rossznak tartok, hogy ő szerette, és valamilyen volt. Ez a szöveg egy híd a nővérem típusú és a bölcsész típusú ismerőseim között, a nővéremék típusú barátaim azt mondják, hogy nagyon szép könyv, tele van lélekkel, a bölcsész típusú barátaim, meg az általunk olvasott fordítás- és könyvkritikák pedig arról értekeznek, hogy ez egy lefordíthatatlannak tűnő könyv, ami tele van nyelvi humorral (például a cím kedves alliterált t-i is ilyenek), és közben persze, bemutat nekünk néhány elképesztően érdekes barátot és az ötvenes évek Kubájának önfeledt zenés, táncos valóságát. Mindannyiuk ajánlására került ez a könyv a Szeméremékszerek mellé a karácsonyi kívánságlistámra, amin azokat a könyvek gyűjtöm, amik baromi érdekelnek, mégis mindig mást veszek meg helyettük.
10 könyvet olvastam el decemberben:
De Sade márki: Filozófia a budoárban Mindig elmondom, hogy amúgy szeretem azokat a szépirodalmi szövegeket, amik nagyon-nagyon-nagyon bátran (vagy meredeken) nyúlnak a szexualitás témájához, ez azonban úgy igaz, hogy nem igazán olvasok ilyeneket, de amikor kötelezőként elém kerülnek, mindig lelkesen kezdek nekik, és mindig jókat relaizálok rajtuk. Ez volt a helyzet De Sade szövegével is, amiről lesz majd még szó ezen a blogon bövebben, de addig is elmondom, hogy egy nagyon jóhumorú könyv a nevelésről és a libertárius létről, sőt, a libertáriusnak nevelésről, ami, persze, tele van szexuális jelenetekkel, de itt még nincs csömörünk tőle, és nem is brutális olyan igazán. Egy nagyon könnyű szöveg Sade munkáihoz képest, és úgy érzem, olyan, amiről érdemes beszélni, nem csak azért, mert történetesen meleg a főszereplője. Várom, hogy olvashassatok majd róla, a héten írok egy beadandót a könyvről, aztán azt hiszem egy füst alatt megírom az értékelését is.
Misima Jukio: Élet eladó (Fent már írtam róla.)
Takács Zsuzsa: Spirálfüzet Nagyon szeretem Takács Zsuzsát, mert meg kellett küzdenem azért, hogy szeretni tudjam a verseit, csak mert nagyon szépen ír, abban a lélekkel teli és fényes regiszterben, ami tőlem nagyon távol áll. De közben meg ebben az életműben nagyon sok játék és izgalmas figyelem is van, és ezt szeretem benne elképesztően, különösen igaz ez erre az új kötetre, amelyben Takács Zsuzsa kamaszlány-hangra írt verseket. Korábban már írt egy ciklusnyit, még a rendszerváltás előtt, iskolai táborról, otthonlétről, családi, iskolai dühükről, elkeseredettségről, most pedig egy új ciklust a pandémia helyzeteiről, a két ciklust pedig kiadták együtt, Turi Lilla gyönyörű illusztrációival izgalmas és klassz kötet, lelkesen vettem meg novemberben, lelkesen olvastam, most pedig lelkesen ajánlom, jó látni, hogy egy vers lehet ilyen könnyű is, úgy is, hogy szép és pontos maradt.
Bartók Imre: A testrablók éjszakája (Fent már írtam róla)
Péczely Dóra (szerk.): Szevasz Nagyon fura olvasmány volt ez, és elsősorban azért, mert én nem tudtam, hogy mit várhatnék tőle. Amikor 2017-ben megkaptam Nádasdy Ádámtól az egyik Szívlapát tiszteletpéldányát, Péczely Dóra fiataloknak szánt versantológiáját, még tanultam az irodalmat, ismerkedtem a szerzői névsorral, figyeltem, kinek a megszólalása áll hozzám közelebb (nem mellesleg erre szoktam ajánlani a könyvet másoknak is), és ezt vártam picit ettől a novellaantológiától, amiben 25 kortárs, fiatalok által is érthető, a kamaszlétről, életkezdésről szóló novellák találhatóak, melyeknek egy részét már ismertem, szerettem a korábbi – kötet- – megjelenésében is. Amikor megvettem a könyvet, akkor örültem, hogy de jó, hogy van ilyen is, de az évek alatt ezeket a szerzőket már ismertem, kialakult egy ízlésem is, és így nem tudta a Szívlapát érzetét hozni, de ezt nem gondoltam végig olvasás előtt. Mert amúgy ezek a szövegek tök jó szövegek, ügyes válogatás, hiteles képet adnak arról, hogy ilyenek a kortárs novellák, és bátran ajánlom az ismerkedőknek ezt a kötetet is, de azoknak, akik ismerősek már nem biztos, hogy sokkal többet tud adni a csudijó novellák felfrissítésénél, ami persze nem kevés, csak ezt jó lett volna, ha nekem is elmondja valaki, mielőtt belekezdek.
Samuel Mago – Mágó Károly: A szerencse kovácsai – E baxt romani Ezt az olvasát hónapok óta tologattam, de végre összeszedtem magam, újraolvastam a könyvet, majd megfogalmaztam, hogy mit tartok benne jónak, mit kevésbé, és még a folyóiratnak is elküldtem a kritikámat, talán egy héten belül, és tudom, hogy ez egy csúnya olvasói gyakorlat, de most leginkább annak örülök, ha kipipálhatok dolgokat, mert azzal szorongásokat is pipálok ki, és a szorongás az borzasztóan rossz. De a könyvről: A Mágó testvérek nem vállalnak kisebbet, minthogy a múlt századból olyan romák történetét meséljék el, amelyek pozitívak, olyan szereplők életébe adjon betekintést, akik kikovácsolták maguknak a szerencséjüket, így budapesti nagypolgári, zenész életeket, és vidéki rafináltabb karaktereket is látunk, körülöttük mind zajlik a történelem, esetenként maguk is áldozatai annak, mégsem az áldozat szerepből szólalnak meg, hanem az egymás mellett éléséből, és abból, hogy tényleg itt vannak ezek a történetek, amiket nem mondtak eddig el. Sajnáltam, hogy a könyv nincs irodalmi értelemben jól megírva, nagy reményeket fűztem hozzá, hiába tartom fontos szövegnek, tényleg nyomasztott, hogy le kell írnom, hogy nem sikerült ügyesen.
Mészöly Ágnes: Darwin-játszma Ez de baromi idegesítően zseniális könyv volt, te jó isten. A barátaim nagyon sokat bántják ezt a kötetet, amiért sokszor kellemetlen, ahogy Mészöly imitálja a kamasznarrátort, emiatt mindig félve nézegettem a könyvet a polcomon, de most végre levettem, gondoltam olvasáshoz jó lesz, és két éjszaka, alvás helyett ki is olvastam. A könyv arról szól, hogy néhány kamasz módszeresen és válogatott eszközökkel kicsinálja az osztályfőnöküket, aki egy töketlen szerencsétlen balfasz, aki a ki nem érdemelt tanári hatalmából intéz el dolgokat, és nem vállal felelősséget egy eldurvult osztálykirándulás miatt. És az van, hogy az én vadul tekintélyellenző énem úgy falta ezt a könyvet, ahogy csak lehetett, és, miközben tudtam, hogy szörnyű kimenetele lesz, végig empatizáltam a főhősökkel, mert geci, Kecsó megérdemli. Pszichopata vagyok – most már tudom –, de ezt a könyvet tényleg dühből tudtam végigtolni, nem érdekelt sem a nyelvi botladozása, sem bármi más. Fontos tanulság a jövő tanárainak, hogy ne legyetek szarfejek.
Zadie Smith: Sugallatok Zadie Smithtel kapcsolatban a már ebben a posztban is sokat emlegetett barátaim azt tartják, hogy nagyon szépen ír nősorsokról, és leginkább erre a nagyon szép írásra tudott rávilágítani ez a rövid esszékötet, amit a szerző a koronavírus első félévében írt, leginkább arról, hogy mi is van most, min gondolkozik, leginkább az egyén és a közösség viszonyán a kiüresedő egyetemi kampuszok és az amerikai egészségügyi rendszer kontextusában, de keresi a szépet is, egy tulipános kiskertet, amit addig észre sem vett, vagy egy-egy mosolyt, arcot, amit eddig mindig evidensnek gondolt. Túlzás azt mondani, hogy a világ legbármilyenebb esszégyűjteménye ez, de elalvás előtt olvasni jó volt, tényleg szépen van megírva, és ismét egy rövid könyv, ami megnyitotta az utat egy szerző hatalmas, de elolvasni vágyott életútja felé. Ez a megjegyzés egyáltalán nem kötődik a könyvhöz, de minden évben meglep Molyon az Új vizeken kihívás an, hogy míg régen sok szerzőt olvastam, akiktől addig sosem, addig tavaly meg idén már válogatnom kell, amikor a teljesítéseket viszem. Zadie Smithet például így vihetem most, de aztán majd az első regényénél már nem, és aztán soha többé nem, a dolguk rendes logikája szerint.
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért Most történt meg az első komoly Kertész Imre olvasás az életemben, amikor nem egy rossz olvasmányélménnyel jövök ki a szövegből, hanem olyannal, aminek értem a célját és amelynek az esztétikuma hatni tud rám – és ennek az oka abszolút a saját korábbi fejetlenségem. Egy elképesztően személyes és intim helyzet dolgozik ebben a kötetben: Kertész Imre határozottan nem szeretne apa lenni, mert úgy látja, az apaság ugyanazt a totalitárius létet működteti újra, mint Auschwitz, és ő nem akarja továbbadni az ezekkel a szerepkényszerekkel járó traumákat. Ennek a felismerése persze nem azonnali, dolgozik az a posztmodern, ami miatt Kertészt sokan olvashatatlannak tarják, a 160 oldalas regény 100. oldalánál kezd el sűrűsödni a szöveg, addig 5-10 oldalanként egy-egy kimondás felépítése és megmagyarázása történik, a századik oldaltól viszont ismét megérkezünk a szerző gyerekkorába, neveltetésének helyeire és emlékeire, közben egy férj majd egy feleség terhel és vagdalkozik, akik nem érthetik egymást, és keményebbnél keményebb állítások következnek egyre hevesebben, ösztönösebben, egyre mélyebbről. Biztosan sokáig bennem marad még a könyv, korábban is azért került a kezembe, mert sokat gondolkoztam Kertész ezen gondolatain – most meg, nyilván, úgy, hogy elolvastam az egész könyvet – mégtöbbet fogok.
Misima Jukio: Egy maszk vallomásai Egy picit úgy élem meg, hogy év végi kellemes meglepetés ez az olvasmány, de közben nem az, mert direkt benne volt abban a négy könyvben, amit hazavittem olvasni, szóval éppen számíthattam is volna rá, de valahogy mégsem így sikerült. Misima Jukioról már volt szó a poszt elején, miután elolvastam az Élet eladót, kedvet kaptam a 2018-ban újra megjelent, és már jóideje a polcomon várakozó regényét, és ez sem okozott számomra csalódást. A szövegről még bőven lesz szó a blogon a következő értékelések egyikében, de nagy vonalakban: A második világháború körül játszódik, amikor is egy betegeskedő japán fiú majd fiatal férfi felfedezi magában a férfiakhoz való szexuális vonzódását. A könyv elképesztően szépen írja le ennek a vágynak a megszületését, majd folyamatosan követjük, ahogy ez a, névvel még nem bíró, inverzió az egész lelki életére hatással lesz. Az elbeszélő szívében szerelem lobban egy fiatal lány iránt, de az nem tud testi szerelemmé válni, a férfiakhoz, akik viszont vonzzák nem tud kötődni, egyfajta játék, álságosság így az élet az elbeszélő számára, amit meg kell tanulnia játszani. Az Élet eladóhoz hasonlóan lenyűgözően szép és figyelmes szöveg, várom már, hogy mesélhessek róla nektek.
És most megjelenésben sem igazán bővelkedtem, noha ez egy dolgozós hónap volt:
A decemberi Humen magazinban megjelent egy interjúm Kovács Bálinttal a frissen megjelent Lehetne, hogy csak aludjunk? című kötete kapcsán, ami már online is olvasható, illetve megjelent egy ajánlóm az IGYIC MeseCentrum blogján Marabu A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután című könyvéről. Emellett írtam az Eközben Szegeden blogon arról, hogy mennyire elmagyarázhatatlan valójában a múzeum homlokzatán A közművelődésnek felirat, illetve egy homlokzat pontos, rendezett szépségét is dícsértem.
A decemberi summán azt hiszem már látszik, hogy készülök egy olyan évre, ahol végre nem a beszerzett, hanem az elolvasott könyvek lesznek a többségben, és ahol igyekszem visszafogni a vállalásaimat, remélem a blogon idén látszódni fog, hogy komolyabbak a szándékaim a decemberi teljesítményemnél, de új év, új remények, a decembernek inkább a tanulságaira kell koncentrálni.
Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, amiben még egy picit az évek között gondolkodunk, aztán becsapunk a tartalmak közé is. Addig se feledjétek:
