Sziasztok,

a mai bejegyzésben a szegedi Rómeó és Fólia könyvklub decemberi közös könyvéről, Mohamed Mbougar Sarr Ugyanolyan emberek című regényéről fogok nektek mesélni, amit valamelyest szkepszissel, mégis izgatottan vettem a kezembe. A harmincnégy éves szerző előző könyve, Az emberek legtitkosabb emlékezete ugyanis felszántotta a könyves világot 2021-ben, mindenki ezt olvasta, és furcsán bölcselkedőnek tűnt, így akkor elkerültem a hype-ot, de most, hogy meleg témában ír szenegál iszlám vallású homofób kortárs valóságáról… …különös szerkezet lesz ez, de tudtam, hogy most jött el az én időm.

Az iszlám világ által uralt nyugat-afrikai országban a vallás és az állam még kevéssé bomlik külön intézményes rendekbe, a törvénykezésben nagy szerepe van a Korán tanításainak és az erősen konzervatív vallási vezetőknek, a társadalom pedig ezeknek a normáknak a valóságában él, mondjuk ki, erősen homofób. Néhány konkrét hír eljutott hozzám már 2014 körül, amikor intenzívebben vettem részt az LMBT+ aktivizmusban: meleg férfiakat kínoztak és megszentelt földből ástak ki holttesteket, mert életében a férfi homoszexualitás gyanújukba keveredtek. Emlékszem, ahogy elborzasztottak ezek az akkor először hallott hírek és azok végiggondolása. Akkor olvastam először azt az aktivista jelszót, hogy mi sem lehetünk szabadok, amíg van a világban olyan, akinek a melegsége miatt kell szenvednie. Aztán tíz évvel később megjelent Sarr regénye és mindezt felidézte, mert épp ezt állította a története középpontjába.

A regény főszereplője, Ndéné fiatal irodalomprofesszor a dakari egyetemen, ahol egyre jobban kiégeti őt az egyetemi rendszer közönyös túlélése, és egyre szürkébben tekint az egész világra. Óráról-órára leadja az anyagot, francia szimbolistákat például, Verlaine-t is, de a figyelmetlen diákjai mellett tényleg mókuskerék ez, pedig néhány éve tettvágyban gazdagon érkezett vissza Franciaországból. Egyszer érkezik egy minisztériumi rendelet, hogy nem taníthatnak az egyetemen homoszexuális szerzőket, és ebbe tulajdonképpen képes volna belenyugodni, de ő épp a múlt órán tanított Verline-t, aki most indexre került, a férfi pedig hát, lassan, gyanúba keveredik.

Gór-jigén, ez a bűnük azoknak a férfiaknak, akik férfiakkal hálnak Szenegálban, és a nép szerint a szánalmukat sem érdemlik meg, különösen nem a kegyelmüket vagy az imáikat. A rendeletekkel egyidőben vírusként terjed az interneten egy videó, ahol egy fiatal fiút hantolnak ki és visznek vissza az anyja házához dühös, kétségbeesett tömegek. Ndéné közönye a történethez megrendítő, de ez a karakterfejlődésének az alapja, egyszer csak képes lesz látni, amit korábban nem, hiszen így történnek arrafelé a dolgok, megszokás, ez a rend, amit nem kérdőjelezünk meg. Az empátia és a részvét megtanulásának a története ez a regény, eljutni az Ugyanolyan emberek állításig egy országban, ahol ez egyáltalán nem adott.

És talán a bejegyzés késői pontján, de itt jutunk el igazán oda, hogy elmondjam, mitől csodálatos ez a regény. Attól, hogy kegyetlenül tiszta empátiája van a rendszerszintű homofóbiában élők felé, hiszen az a vallási közösségben fontos szerepet betöltő apjának a hite, és mindenki másnak is a hite, aki a közelében él. Szenegálban élve evidens megtagadni a gyermekedet és izomból kaparni ki körmödszakadtáik az elföldelt testét, mert nem tudnál továbbélni azzal a kiközösítéssel és szégyennel, amit bármilyen más gondolat vagy cselekvés jelentene. Ndéné érti ezt, nem az európai tekintetünkkel vizsgálja a történteket, hanem kortárs valóságként, aminek a brutalitására lassan ébred rá, és az az igazság, hogy azt gondolom, hogy ezeket a történeteket csak így volna szabad elmesélni. Kertész Imre mondja a Holokausztról, hogy ha irracionálisnak és embertelennek képzeljük el, nem járunk utána, mi vezetett idáig, és hogyan tudjuk felszámolni egy következő esetben már időben az efelé mutató nyomokat, és tényleg hasonló van ezzel a könyvvel.

Rémítően tanulságos a mi liberális európai nézőpontunknak a becsapódása a dakari valóságba, amely szerint minden, amit képviselünk fertő, és megrontja az országuk tisztaságát, és ez attól kivételesen rémítő, hogy logikusan van leírva, megérhetjük miért gondolja valaki így, akár érintettként is. Az emberi részvét regénye ez, és a szereplő nem válogat, akár a saját apjáról beszél, aki képes volna megtagadni a gyanúba keveredett gyermekét, akár az anyáról, akinek visszahozzák a gyermeke holttestét. Utóbbihoz a regényben fellelhető, helyenként terjengősebbe futó, de egy bölcsészkaraktert mégiscsak jól jellemző gondolatmenetek közül a legszebbel ír le:

Az, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni az elvesztettek halálát, a legszebb, legtartósabb emlékmű, amelyet emelhetünk nekik. Belakni a bánatot, harcolni, ismét csak nem a szenvedés ellen, hiszen örökre szenvedünk azok miatt, akiket szerettünk és elveszítettünk, hanem azért, hogy a szenvedés által elérjük azt az állapotot, amelyhez, amíg éltek, nem juthattunk el, hisz még nem az árnyak korához tartoztak: az állapotot, amelyben teljes egészében átadjuk magunkat az emléküknek.

111. oldal

Mindezzel együtt nem hibátlan a regény, bár nyelvileg a 165 oldalas rövid regénnyi elbeszélés nagyon feszes szöveget tart, erősen megmunkáltat, kézben tartottat, és tényleg kivételesen érvényesíti azt a perspektívát, ami csak egy ilyen bent-kint is döcögő karakter mutathat meg nekünk ebből a kegyetlenségből. Mégis, van egy receptszerűsége ennek a könyvnek, ami csak később tűnt fel, aztán, hogy befejeztem az olvasást, de elkezdett szörnyen zavarni. Ndéné egy tipikusan olyan karakterré válik azalatt a néhány hét alatt, amíg követjük, aki minden bajnál ott van, és a szereplői is ebben kísérik, segítik. Riporkönyvként kezd el viselkedni a regény, anélkül, hogy ez vállalt programja volna, rengeteg különböző mértékben érintett személlyel beszél, a családja és a szövetségesei is belekeverednek az ügybe, és tényleg egy nagy drámai véget idéz meg a kötet, ahol legalábbis metaforikusan az egész színpad vérben áll. Azt mondanánk egy íróműhelyen szarkazmussal, hogy optimalizálták a szereplőgárdát, de valójában szörnyen túlterhelte őket a szerző, és ez tudott fárasztó lenni ebben a regényben is, noha a nyelvi kidolgozottsága és feszessége tényleg megtartotta a figyelmünket.

Mindezzel együtt is, ez egy kivételesen klassz regény, amit jó szívvel tudok ajánlani, bár tényleg készülni kell arra, hogy nem könnyű szombat délutáni olvasmány, hanem olyan, ami igénybe veszi a lelket. Néha egészen be tudtam lelkesülni, mint egy brutális disztopikus szövegbe, ahol pontosan felépített és követett szabályrendszerek szerint borzasztóan rossz a hősöknek, és megvilágító felrévedni, és rájönni, hogy ez a kortárs valóságunk épp a világ másik pontján. Szóval tényleg ajánlom mindenkinek, aki érez magában erőt, hogy olvassa, a nyelv tényleg kíséri, siklik alattunk, csak bírjuk mi is a csúszást.

Kedvenc részem: Az apával való mindkét beszélgetés lenyűgöző volt. Egyszerűen briliáns ez a fajta empátia és figyelem, és az a fajta elfogadás. Ez az apa hisz benne, hogy helyesen cselekszik, és tényleg csak a legjobbat akarja, de nem cselekszik jól. Szétcseszi a szívet, de gyönyörű, tényleg.

Mohamed Mbourgar Sarr Ugyanolyan emberek
Park, 2024
165 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, rövidebb egy-másfél órás déluáni ülésekben, mert azért terhelt a szöveg, de könnyű olvasni, a nyelv tényleg siklik alattunk, a fejezetek kényelmesen tagoltak.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz tartozó Olvassuk együtt! bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.