Sziasztok,

a mai bejegyzés azt hiszem azért is különleges számomra, mert egy olyan könyvről szól majd, amit klasszikusnak gondoltam mindig is. Úgy emlékeztem, hogy már középsuliban is találkoztam vele, mintha egyik pillanatról a másikra feltűnt volna a radaromon, mint könyv, amit kellene olvasnom, de mint kiderült, már egyetemista voltam, amikor megjelent, így nem értem, mi történhetett vele. Miközben úgy tűnik, hogy megtalálta az olvasóit, számomra hamar eltűnt a radaromról, nem tűnt friss megjelenésnek, épp emiatt maradhatott ki még akkor ez a gyönyörű, érzékeny, és a maga szomorúságából egy pillanatig nem eresztő rövid török klasszikus.

Az Ali és Ramazan az 1980-as, 90-es évek Törökországának egy valódi történetét meséli el. Egy híres zeneszerzőt reggelre megkéselnek, és egy gyönyörű férfi prostituáltat a háza előtti betonba csapódva találnak több méter kábellel a kezében. Perihan Mağden írónő nem tesz úgy, mintha nem ez a megrázó élőkép volna a regényének az alapja, nem kecsegtet minket úgy a szerelmes történet ígéretével, hogy ne emlékeztessen minket az első fejezet kísértő jövőképével. A szenvtelen, de mégis, érzékeny, megértésre törekvő elbeszélés azonban nem csak az eddig vezető életút kegyetlenségét, de a szépségét is képes bemutatni két árvaházban nevelkedett fiú szerelmén keresztül.

Nem nagyon szoktunk mottókról beszélgetni ezen a blogon – én kritikákban sem szeretek igazán, bár alkotóként számomra fontosak voltak ezek a szöveghelyek –  Perihan Mağden regénye esetében mégis érdemes ezzel kezdeni, mert jó metaforája annak, ami elvarázsol ebben a katartikus kisregényben. Azt mondja a mottóban Raoul Vaneigem hogy az osztályharcról felesleges anélkül beszélni, hogy ne beszéljünk a szerelemről, és arról, hogy elutasíthatóvá vállnak korlátok. És tényleg ez történik a regényben, anélkül, hogy nagy baloldali maszlagokat tolna, vagy áldozati szerepben mutatná Alit és Ramazant. Egyszerű emberi részvéttel olvashatunk róluk, megértéssel, és nem elvéve azt, hogy volt szépség az ő életükben. A regény zárt, pattogós mondatai és az egyébként is rövid szöveg szikár szavai képesek arra, hogy ne vesszünk bele ebbe a kapcsolatba, de megmutatja, hogy rövid pattogós pillanatokba mégis belesűrűsödhet a szépség.

A két fiú egy isztambuli gyermekotthonban találkozik tizenévesen. Ramazant, a gyönyörű török fiút újszülöttként hagyták magára, és mindenki, egy filmszerű boldog életet képzel a számára, amiben egyszer csak megérkeznek a gazdag szülők, hogy kiváltsák a gyermeket, akit el kellett hagyniuk. Ali nagy, vidéki arab fiúként csak tizenévesen kerül a rendszerbe egy szörnyű családi tragédia következtében. A két fiú egészen más karakter, de egymás mellett biztonságot, szövetséget, intimitást és védelmet találnak, amire Alinak frissen érkezettként, Ramazannak pedig a rendszernek régóta kiszolgáltatott kamaszként van nagy szüksége. Nem szókimondásokban, de metaforákban és hatalmi dinamikák erős ábrázolásával megjelenik a regényben a pedofília is, mint Ramazan számára az egyetlen boldogulási lehetőség az intézmény keretei szerint, és amely eredendően töri meg a fiú sorsát.

Az egész regény lenyűgözően játszik a sors biztos tudatával. Nem csak azzal dolgozik, hogy az első fejezetben bemutatja mindazt, amifelé az egész cselekmény tart, hanem azzal is, hogy következetesen fejti fel és cselekedteti a szereplőket. A gyönyörű Ramazan mindig is kivételezett helyzetben volt az otthonban, de ezt a helyzetét az teremtette számára elő, hogy az igazgató kizsákmányolta őt szexuálisan, és a saját élvezete forrását látta abban, hogy alárendeltként teljesítheti a fiú parancsait. Ali már a megérkezésekor átlátja ennek a rendszerét, de nem képes arra, hogy kimondja vagy tényleg megértse azt, ami az igazgató és a legjobb barátjává, sőt, később szerelmévé váló Ramazan között van.

A történet mindvégig Ramazant követi az első fejezeben felvázolt szörnyű cselekedet tettesét, és Alit ebben az értelemben háttérszereplőnek látjuk, aki valóban háttérben is marad. Ali családtörténetének szörnyű tragédiája már megtanította őt az elhallgatásra és arra, hogy az értetlenségeinek, kétségeinek, morális ítéleteinek az elnyomásával éljen. A Ramazannal való valahogy tényleg tiszta kapcsolata tovább mélyíti az elviselhetetlen tűrését, és a szerhasználatba menekül, miközben Ramazan a testiségének áruba bocsájtásával felel az életük fenntartásáért. Egy igazi, szociális ellátórendszer nélkül működő társadalom prostitúcióképéről kapunk nagyon érzékeny képet – épp olyanról, amilyenről Papp Réka Kinga beszél az Aki kurvának áll című riportkönyvében, amiről itt olvashatsz hosszabban –: nincs lehetőség a kitörésre, hiszen ma kell a pénz számára, nem a következő hónap tizedikén, az egyénnek beszűkül a látóköre is, a testiséggel kapcsolatban pedig sokkal szűkebbek azok a biztonságos, intimitást jelentő határai, amelyeket végsősoron nem tartana áruba bocsájthatónak.

Mindezzel együtt azt mondja a mottó, és én is azt mondom, hogy ez valahol egy gyönyörű szerelmes történet, sőt, kifejezetten romantikus. De közben rögtön az első körben azzal szembesít minket, hogy a szerelem és a romantikafogalmunk mennyire középosztálybeli is, és mennyire nem vagyunk hajlandóak két eszköztelen és kiszolgáltatott kamasz, majd fiatal felnőtt életét romantikus történetnek látni, hiába tartanak ki egymás mellett egymás függései és élhetetlenségei ellenlére. Ez annak a két fiúnak a szerelmes története, akiknek csak a szerelmük volt tiszta az életükben, és éppen az a filmszerűség határozza meg a befogadásunkat. Tudjuk, hogy nem lesz happy end, tudjuk, hogy merre tart a szöveg, nekünk pedig meg kell értenünk, hogy a szerelem ezer alakjából az egyik ilyen.

Szóval igen, ez egy kemény regény. Nem akar tényregény lenni, engedi a szerző, hogy vigye a logika, sőt, akár a baloldali érzékenység. Nem egy életutat jár végig az egészen szellősen szedett 193 oldalban, hanem olyan pillanatokat mutat be, amelyek előrevetítik a tragédiát, nyomokat olvasunk, és egyre jobban megértjük azt a botrányt, sőt, tabut, ami miatt egy fiatal zeneszerző meggyilkolásának és egy tehetetlen prostituált öngyilkosságának éjszakája hetekig lefoglalja a helyi médiumokat. Perihan Mağden talán túlságosan idealistának tűnhet, mert hisz az igazságosságban, fel akarja mutatni, hogy a morális ítéleteink elzárják előlünk a világunk igazságait, de fontos, hogy ilyen szövegek is születnek, és ezt a könyvet megindító volt olvasni.

Kedvenc részem: Gyűlölöm magam, az elsőgenerációs mélyszegénységből feltört melegek lemélyebb öngyűlöletével, amikor ezt írom, de a szép részek. Mert ezek szólnak arról, hogy miket baszott el az az igazságtalan világ, amelyben éltek. Hogy ezek a gyerekek és fiatal felnőttek nem az eredendő gyilkossági ösztönnel nőnek fel, hanem a rendszer teszi azzá őket, és ezt baromi fontos lenne látnunk akkor is, ha nem a 80-as, 90-es évek törökországi rendszere a miénk. Épp forró krumpli itthon is a gyermekvédelem csődje, meleg mélyszegény árvaellátásban élő kamasznak lenni, kifejezetten gyökértelen helyzet, mind ismerünk erről közhelyekig elhasznált történeteket. A prostitúció, a szerhasználat, a kilátástalanság nem olyan dolgok, amikről ma ne kellene itthon beszélnünk, és ahhoz, hogy ne csak sematikus történeteket ismerjünk ezek mögött, tudnunk kell, hogy igen, egy ilyen életben is van szépség.

Lelkesen ajánlom a könyvet azoknak, akik mélyet olvasnának, de mégis rövidet, akik érzik, hogy mit jelent az a szépség, amit ebben a bejegyzésben próbálok megfogalmazni, és persze mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését!

Perihan Mağden: Ali és Ramazan
Európa, 2015
192 oldal
Így olvastam: Szegedre, a Partiscum Egyesület Rómeó és fólia könyvklubjára olvastam nagyjából előző nap délután, de sodró lendülete van a könyvnek, rövid fejezetekkel, nagyon nagy betűtípussal és sorközökkel, tényleg gyorsan olvasható darab.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Épp megint van készülőben új blogbejegyzésem, hamarosan érkezem azzal is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.