LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: Sally_Rooney

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a már általam sokat dicsért Sally Rooney lelkesen és izgatottan várt új könyvéről fogok nektek mesélni. Már volt szó 1 és 6-ban a Normális emberekről, a szerző első magyarul megjelent könyvéről, majd tavaly tavasszal írtam bejegyzést a Baráti beszélgetésekről, most pedig itt az új regény: Hová lettél, szép világ, és tényleg, hová lett:

Miközben a szerző tompa, kiüresített nyelvi világa (amellyel engem az első pillanattól beszippantott) semmit sem változott, addig a regény maga tele van újdonságokkal. A Hová lettél, szép világ már felnőtt embereket követ, nem kamaszokat és egyetemistákat, a fejezetek nagyon jól strukturáltak: élethelyzetek és e-mailváltások követik egymást, és a váltakozó egységekben nem pusztán a szereplők kiüresedő valóságát van szerencsénk megismerni, hanem alaposan megírja azt is, hogy milyennek látják a szereplők azt az egész világot, amikben a maguk rendje szerint élni igyekeznek.

Nagy tétje volt számomra a könyvnek, hogy a szerző ki tud-e valahogy lépni abból a rendkívül szuggesztív személyes válságleírásokból, amiben az első könyvek szólnak, és közben tud-e ennyire feszes és ennyire póztalan maradni a nyelvével, de ha voltak is ezzel kapcsolatos félelmeim, azok már az első néhány oldal után elszálltak.

Sally Rooney megalapítja a sajátos alkotói univerzumát, a szövegben a két felnőtt nő beszélgetései mentén rálátást kapunk a teljes világ válságaira, és nem pusztán szó van a globális klímaválságról, a kapitalizmus árnyékairól vagy a bevándorlási- és menekültkrízisekről, de ténylegesen válaszlehetőségeket kapunk arra, hogy hogyan lehet ezek tudatában élni, miközben persze, úgy tűnik, mindez alig határozza meg a mindennapjaink folyását. A regény főszereplői, Alice és Eileen csupán sodródik ezekkel a problémákkal, de a korábbi regényszereplőkhöz képest sokkal szélesebb rálátással tudják mindezt tematizálni, korábbi könyvekben csupán a tüneteket mutathatták fel: nem tudni, hogy mit jelent a normalitás vagy a barátság ebben a kiüresedett világban, és hogy korábban miért tartottuk ezeket fontosnak.

Alice egy többkötetes sikeres regényíró, akit a nemzetközi könyvpiac is jegyez, épp egy ír vidéki, óceánparti kis falu egykori paplakjában heveri ki az idegösszeomlását. A Tinderen ismerkedik meg Felixszel, akivel egy eseménytelen randit töltenek együtt. Alice legjobb barátja, Eileen Dublinban él, egy irodalmi folyóiratnál alulfizetett irodalmi szerkesztő, korábbi szakításából épp egy Simon nevű srácnál vigasztalódik, akivel gyerekkoruk óta barátok, és akivel egyébként gyerekkoruk óta szerelmesek egymásba. A Baráti beszélgetések értékelésekor azt írtam, hogy a konfliktushelyzetek adottak volnának, ha nem Sally Rooneyról lenne szó, és tulajdonképpen itt is ez van.

Két párt látunk, akiknek praktikusan együtt kellene lenniük. Ám Alice sokszor kiállhatatlan, még többször azt hiszi magáról, hogy kiállhatatlan, Eileen fél, hogy elveszítené Simon barátságát, ha a kapcsolatuk beteljesülne, Simonnak pedig egyébként is Eileennél fiatalabb és csinosabb barátnője van. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy lehetünk-e egyáltalán boldogok, miközben az emberiség teljes harcidíszben trappol a pusztulás felé:

Talán, egyszerűen csak arra születtünk, hogy szeressünk és féltsük azokat, akiket ismerünk, és akkor is tovább szeressük és aggódjunk, amikor fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznunk. És ha ez az emberi faj a kihalásához vezet, akkor nem szép-e ez az ok a kihalásra, nem az elképzelhető legszebb-e? Mert amikor a világ erőforrásait kellett volna újra és újra elosztani, amikor kollektíven át kellett volna állnunk egy fenntartható gazdasági modellre, akkor mi a szexen és a barátságon rágódtunk. Mert túlságosan szeretjük, túlságosan érdekesnek találjuk egymást. Én ezt imádom az emberiségben, sőt, pont ezért drukkolok, hogy ne halljunk ki – mert annyira eszünket vesztjük egymástól.

Ezzel együtt is, marad klímaszorongás és az emberi lét legszélsőségesebb értelmetlenségeiről való gondolat a 109. oldal után is, hiszen a hagyományos, a szinte középkori egyetemi hagyományokat idéző intellektuális levelezés beemelése valamelyest éppen ezt építi. Két tök okos bölcsész barátnőt követnek a fejezetek, akik az egyetem alatt ismerkedtek meg, amikor együtt laktak. Egy-egy fejezet központjában egy nő életét és szerelmi életét követjük mikroperspektívákban, amelyet egy hosszabb, intellektuális levelezés nyit meg a világ gondjai feletti elmélkedések életben való alkalmazhatóságáról. Látunk bekezdéseket a kapitalizmus szeméttermelő gyakorlatáról, amelyek olcsó vacakokokat termelnek, így nem is jelenthetnek senki számára boldogságot, de hosszasan gondolkozik az irodalmi-alkotói szerepvállalás kérdéseiről vagy a szexualitás mibenlétéről, utóbbi kettőről még bőven lesz majd még szó.

Sally Rooney megírt társasága, a korábbi regényekhez hasonlóan itt is rendkívül színes. Felix egy raktárban dolgozik, ahol napi sérüléseknek van kitéve, Eileen és Simon szintén vidékiek, akik egyetemre kerültek Dublinba, Simon az ideje egy jelentős részét Párizsban tölti, egyébként pedig egy kis baloldali párt számára ad tanácsokat, miközben egyébként gyakorló katolikus, aki őszintén hisz abban, hogy Jézus megváltotta a bűneitől.

A sok világ nagyon izgalmasan elegyedik ebben a regényben, Felix barátai nem igazán tudják kezelni, hogy Alice híres és gazdag, Eileen folyamatos bizonytalanságokkal küzd a szüleivel és a nővérével kapcsolatban, de önálló egzisztenciát épít Dublinban, miközben kevesebb a fizetése, mint Felixé, és az, hogy a szöveg intim, de a tabukat ebben az intimitásában kikezdő világot von a szereplők közé, ezek a kérdések leginkább fontos és izgalmas beszélgetéseket, néha felcsördülő vitákat eredményeznek.

Nincs baj az önbecsülésével, csak kurvára utálja az életét.

A négy szereplő mind felnőtt ember, aki próbálja valamilyen formában élni az életét, és a fenti idézet annyira igaz mind a négyükre, hogy meg kellett néznem a könyvben, kiről van szó, mert a kiírt helyből nem derült ki. Tök közhelyesen hangzik, de a négy szereplő feladata ebben a regényben, hogy megbékéljenek a személyiségükkel, és leszámoljanak a korábbi mantráikkal, különben megcsontosodnak az eddigi minták:

A dolgok alakulása véget ért, most már jobbára azok vagyunk, akik vagyunk. A szüleink öregszenek, Lola férjhez ment, én meg valószínűleg újabb és újabb rossz döntéseket fogok hozni, vissza-visszatérő depressziós epizódok gyötörnek majd, Simon pedig minden bizonnyal továbbra is roppant kompetens és jóindulatú, de érzelmileg elérhetetlen ember marad.

A regény története ebben az esetben is összefoglalható egyetlen kisebb sajtpapíron – a fülszöveg ezt meg is tette nekünk – a valódi helyzetek a lelki folyamatokban zajlik. A regény fő kérdése nem az, hogy várhat-e még boldog véget egy Sally Rooney szereplő (várhat, hát persze, Pista bácsi is várta a bicsérdi buszt, ugye), hanem az, hogy mi is volna a célja az irodalomnak, hogy hol az egyén helye a társadalmi szerepvállalásban, vagy hogy mit is kell ma pontosan érteni szexualitás alatt.

Talán a legizgalmasabbak magával az irodalommal foglalkozó részek (bár nyilván minket a szexualitásra vonatkozó állítások is elképesztően érdekelni fognak), amiben Alice interjúkat ad, könyvbemutatókon vesz részt, és egyáltalán az irodalom belviszályairól beszél. Miközben Felix meggyőzőnek látja a nő tipikus, az íróval szemben támasztott elvárásoknak megfelelő kiállását, Alice annyit mond:

Folyékonyan beszélem a felszínességet

Különösen izgalmas ez az állítás annak tekintetében, hogy miközben a Hová lettél, szép világ tényleg az év egyik legjobban várt regénye, a szerző alig vett részt személyesen a könyv körüli marketingben, ahogy egy kedves szellemes booktuber megjegyezte, amikor a könyvről áradoztunk: nyilván, minek venne részt, már a nevével el van adva, nincs is a személyes megjelenésére szükség.

De enélkül is elképesztően fontos, ahogy a szerző a szerzőség kérdését tematizálja, tényleg egy idegösszeomlás után, kiégve látunk egy írót, aki átlátja az irodalmi, irodalomszociológiai alapviszonyokat, így, ha van is még bármilyen nimbusza még az író létnek, azt benne lerombolták. A kötet erős kérdéseket tesz fel annak kapcsán, hogy vajon egyáltalán miről lehet írni akkor, amikor a nagy szerzőknek valójában elképesztően kevés lehetősége van a valódi világ dolgait áttekinteni. Egyszerre van ennek a kérdésnek egy belső, szerzői morális aspektusa, és egy nagyobb az egész irodalmon számonkért részvételiség arról, hogy az alkotások valódi diskurzusok elől vehetik el a helyet:

Miért tesznek úgy, mintha a halál és a gyász és a fasizmus érdekelné őket – amikor valójában az érdekli őket, közöl-e kritikát a legújabb könyvükről a The New York Times?

és

kit érdekel, mi történik a regény főszereplőivel, ha az az emberi faj többségének egyre gyorsabb és egyre brutálisabb kizsákmányolásának kontextusában történik? A főszereplők szakítanak, vagy együtt vannak. Számít az ebben a világban?

Hasonlóan radikális állításokat a tesz a kötet Alice-on keresztül a szexualitásról is, amely szintén normák és keretek között zajlik a társadalomban, miközben ezek a normák minimum felülbírálatra érdemesek, de amúgy miért vannak egyáltalán. Alice és Felix kapcsolatának éppen az a kunsztja, hogy nélkülözik ezeket a kereteket, csak folyik iránytalanul, mint a kiöntött víz: miközben egymás sikertelen randijai, szeretőkké vállnak, és egyébként mindketten pánszexuálisok, akik, nem a nembe, hanem a lélekbe szeretnek bele:

Csak nem érdekelt. Hogy valaki fiú-e, vagy lány. Tudom, hogy a legtöbb ember számára ez a nagy kérdés, ami igazán érdekelte őket. Nekem viszont egész egyszerűen nem számít.

 – vall Felix a saját helyzetéről. Alice magát a szexualitást ennél is szélesebb körben képzeli el, minden emberi kapcsolatát egyfajta szexuális erőként képzeli el, ami valahogy nagyon evidens felfogássá válik ebben a regényben, és valójában a szerző szövegeinek világképéről tanúskodik, amiben nincsenek normák, nincsenek keretek, emberek vannak vágyak, érzetek, amik sokkal többet jelentenek egy-egy nemi aktusnál:

A szexualitásnak van egy „másik” tartalma, ami nem maga a nemi aktus. Még az is lehet, hogy a szexuális élményeink többsége ebbe a „másik” kategóriába esik. (…)
(…) A szexuális identitással kapcsolatban szinte minden más kérdést bonyolultabbnak érzek, és egyikre sincs magától értetődő válasz, talán nem is létezik nyelv, amelyen meg lehetne fogalmazni a válaszokat, ha egyáltalán megtalálom őket.

És ez van egyébként az egész regényben. Alice és Felix minden gesztusa tele van szexussal, Eileennek és Simonnak pedig több évtizednyi elfojtása van egymással kapcsolatban, ami igenis átüt a szerző sorain. De, attól tartok, hogy ezek az energiák legkevésbé a szexjelenetekben látszódnak, pedig, készítsétek a csomagológépet, mert van ebben a könyvben szexjelenet bőven, és sajnos ezek sokszor a szöveg leggyengébb pontjai, és nem azért, mert prűd volnék (eskü nem vagyok az), hanem azért mert nyelvileg tényleg nincsenek jól megformálva.

Egyszerűen Sally Rooney keresi a hangját még ebben, és ez érződött. Keresi, hogy tud ezekben a leírásokban is feszes lenni, de néha túlfutnak ilyen jeleneteknél mondatok, és parodisztikusak vagy 50 árnyalata szerűek leszek. Egy-két mondatnál van csak ilyen érzésem, viszont azok a helyek zavaróak voltak. Nem biztos, hogy a szereplők még mondani akarnak bármit, amikor a szerző még egy biztató szerkezetet ad a szájukba, másutt többet nyögnek, mint Anastasia Steel egy jobb pisilés alatt, és ezek rámlyukasztották ezt a pontosan megírt világot.

A szexualitással kapcsolatban a másik dolog, amiről beszélni szeretnék, de nem tudom igazán organikusan beépíteni (és amúgy itt is fontos hangsúlyozni, hogy mindössze néhány meleg férfi csinálja ezt nem az egész közösség), hogy a Philadelphiában gecire igaza van Denzel Washingtonnak, amikor azt mondja a meleg férfinak, hogy azért utálják sokan a melegeket, mert romantizálják a heteró emberek térítését (nem így mondja azért teljesen, de ha idézném, nem derülne ki, hogy miről van szó…). És alakul a regényben egy Simon-Felix tengely, ami viccelődésen belül marad, de úgy marad így, hogy közben ott van, hogy ha Simon akarná egy picit is, akkor Felix nagyon akarná. És jó, hogy ez feloldódik a szövegben, tiszta helyzet alakul körülötte, de közben ezek a témák mindig idegesítenek (nem a reprezentálása, ábrázolása, hanem a megléte), bocsánat érte, lehet, hogy ez csak személyes bosszúság.

Ezekkel együtt is nagyon szerettem ezt a könyvet, lelkesített az, hogy Sally Rooney képes volt meghaladni magát és azt a lehetséges harmadik regényt, amit újgyakorlatként kipöckölhetett volna magából. Szerettem ezt a regényt is, mert nagyot nyitott a teljes világra, bátran használta a struktúrákat, építette az olvasó világtudását is, nagy állításokat mert tenni, miközben végig ismerős volt a szöveg velem, és úgy tűnik még sokakkal rezonáló idegensége, amitől nagyon szeretem ezt az univerzumot és remegve várom az új regényt, ami még konkrétan évek, de nem fáj. Nem. Kivárom. Muszáj lesz.

Kedvenc rész: Simon a misén. Arról a jelenetről nagyon sokat beszélgettem a barátaimmal. Hogy bár van hitem, meg volt gyermekként, sosem gondoltam, hogy tényleg felemeljük a szívünket az Úrhoz, de az jó, hogy Simon úgy érzi, és jó, hogy tökre rendben van ezzel. Nagyon-nagyon-nagyon bírtam ezt a jelenetet.

Végezetül ajánlom a regényt azoknak, akik szeretik a lassú regényeket, akik szeretnek nagy butaságokon gondolkozni, akik nagyokat beszélgetnek arról a barátaikkal, hogy amúgy, hová lett ez a szép világ. És a Sally Rooney rajongóknak, meg mindenkinek, aki szereti. Nem biztos, hogy ez egy belépő darab a szerző univerzumába, de ismerve a korábbi munkáit, végig lelkesedtem érte.

Sally Rooney: Hová lettél szép világ
XXI. Század Kiadó, 2021
318 oldal
Így olvastam: Huss, így. 😀 Beszippantott, vitt, de sok mást is kellett ezzel együtt olvasnom, így hat napig tartott elolvasni, kisebb ülésekben, nagyrészt órák között, más lyukakban, a végét meg jutalomként, a hét végére.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyit szerettem volna a mai bejegyzésben, köszönöm, hogy velem tartottatok. A héten még biztosan érkezem egy alternatív fülszöveggel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, aminek nagyon vártam már a hazai megjelenését, de nem gondoltam a könyv megvásárlásakor, hogy bizony erről írnom kell. Így hát gyanútlanul elkezdtem olvasni a könyvet, mert nem akartam LMBT könyvet olvasni a torlódó értékelések mellé, aztán megláttam az egyik meleg lány főszereplőt, aki végig melegként hivatkozott magára, és éreztem, hogy igen, erről írnom kell, és hogy ezt nagyon fogom szeretni. Szóval most írok róla, és nagyon szeretem.

barati_beszelgeteek.JPG

Sally Roney első megjelent könyve volt a Baráti beszélgetések, magyarul mégis a második regényével, a Normális emberekkel debütált tavaly könyvhéten. Egyértelműen rendkívül pozitív volt akkor a fogadtatása, nagyon friss hangot ütött meg karcos érzéketlen történetleírásával, miközben a szépirodalmi közegbe helyezte az ifjúsági regények identitáskríziseit két diszfunkcionális főszereplővel. Egyértelmű kedvencként mutattam be én is a könyvet az augusztusi 1 és 6-ban, és nagyon megörültem, amikor év elején megjelent, hogy Sally Roney első kötete érkezik a tavasszal.

Azzal együtt igaz ez, hogy féltem, hogy chick lit szöveg lesz, női történet, a női lélek rejtelmeiről, akár ponyva minőségben, mert a fülszöveg nem igazán mutatott többet belőle.
És maga a történet nem is feltétlenül több. Frances egy 21 éves költő, aki spoken word előadásokat tart (itthon ez elsősorban a slam poetry szcénából növögeti ki magát, de élőnyelvi szövegmondást, versmondást takar, gyakran zenére vagy zenével kísérve) a legjobb barátjával Bobbival, a már említett meleg lánnyal. Egy fellépésük estéjén megismerkednek Melissával, aki fotós és író, és az este későbbi pontján Nickkel, aki egy kevésbé befutott színész, és történetesen Melissa férje. Négyőjük kapcsolata különböző utakat jár be, a cselekmény fő szála, hogy Frances összejön Nickkel. Ami könnyen lehetne egy kellemes és vidám, egész estés, de felejthető szitkom filmnek a története is, ha nem Sally Rooney jegyezné.

Merthogy Sally Rooney ugyanazt teszi, mint a Normális emberek esetében. Magához öleli a témát, és szépirodalommá teszi. Az érzelmileg üres nyelv bemutatja az érzelmileg üres világot, ahol a szereplők lebegnek az eddig általánosan elfogadott, de a huszonegyedik században végre megkérdőjelezett értékek között, és próbálnak lehorgonyozni valahol, de vajmi kevés igazi kapaszkodót találnak. Frances igazi kommunistaként gondol magára, aki a tőke és a társadalmi egyenlőség kérdéseiben gyakran szólal fel. Nincs igazán más választása, ha hiteles szeretne maradni a felsőközéposztálybeli környezetbe, ahová került, miközben filléres gondokkal küszködik, de közben irigyli azt a gazdagságot, ami Melissa életét meghatározza. Melissa és Nick számára fontos a házasságuk és az az életközösség, amiben élnek, még akkor is, ha külön szobában alszanak és van, hogy házasságon kívül keresnek szexuális vagy érzelmi kielégülést. Melissa ugyan önálló egzisztenciával rendelkezik, akinek megtudjuk a véleményét a felmerülő kérdésekben, mégis hallgat, ha egykori mentora olyan dolgot tesz, ami nem az elvei szerint való.

A Baráti beszélgetésekben, éppen úgy, ahogy a Normális emberekben megmérettetnek az eddig ismert életutak, és szinte semmi nincs, ami egy kacsánál nehezebbnek találtatna. A szereplők előtt álló életmodellek nem a szüleink normái szerint való. Bobby leszbikus, aki szeret értelmiségi környezetben lenni, miközben szenvedéllyel él a jelenben, és nem igazán gondolkodik a holnapon. A két lány néha csak azért van kapcsolatban, mert miért ne. Francesnek nincs terve a jövőre, de úgy képzeli részmunkaidős állást fog vállalni, amivel képes fenntartani magát, de nem kell odaadnia a lelkét. Most épp egy kiadónál van gyakorlaton, de ott sem igyekszik maradni. A náluk idősebb Melissa és Nick nem szeretne gyereket, és pár éven belül ki is futnának az időből. Melissa az a szereplő, akinek a többiekkel ellentétben akár mondhatjuk, hogy bejött az élet. Ismerik a fotóit és a második könyvén dolgozik épp, közben ír recenziókat és portrékat, azt mondhatjuk, a szakma ad a szavára. Nick színészként már túl van a lehetőségei zenitjén, a legfontosabb időszakát depressziósan élte le, néhány kevésbé sikeres darabban játszik és filmekben, sorozatokban mellékszerepel, de nem áll sem előtte sem mögötte nagy színészi pálya.

Az olvasó annyiban olvas baráti beszélgetéseket ebben a szövegben, amennyiben hajlandó abban a görbe tükörben látni a világot, amiben az író néz. A barátság éppen úgy újragondolódik a regény sorai között, mint bármi. Eltitkoljuk-e a viszonyunkat a legjobb barátunk elől? Elltitkoljuk-e a betegségünket? Dönthetünk-e úgy, hogy kilépünk a másik életéből? Elszerethetjük-e a másik férjét? A barátság ugyanabban az újfajta közegben áll, mint minden, amiről eddig beszéltem, csak az üres keretei látszanak. Beszélgetések ezek az oldalak, amelyekben nem mondanak ki semmit, ami igazán fontos volna, beszélgetések, amikben nem érdekes, hogy mit mond a másik, csak alkalmat teremt arra, hogy magamról beszéljek vagy, ha úgy van, eltűnjek a többiek elől. Ezek nem beszélgetések, hanem csevejek, üresek, és semmitmondóak, de még nem hajlandóak ezt elfogadni. Még adnak a látszatra. Ettől lesz dermesztően igazi.

Ez a kötet a régi világ válsága felett ülő tehetetlenség regénye, amit hitelesen fog össze a nyelv, és a kis mozzanatok finomsága. Úgy érzem, hogy négyezer karakteren keresztül ugyanazt magyaráztam, de azt hiszem, hogy ez a regény ettől működik, és ettől nagyon releváns ma. Olyan aurája van, amiben mégsem fáj tükörbe néznünk, pedig nem szép, amit látunk. És közben rendkívül olvasmányos, a kis mozzanatokban tényleg olyan, mintha történne valami, ragad ránk az információ, pörögnek az oldalak, és aztán elgondolkozunk az olvasottakon, mint a nagymamánk a szentírás felett.

Nagyon nagy kedvencem lett Sally Rooney. Már a Normális embereket is nagyon szerettem, de együtt a kettő nagyon működik (igen, már ezt is írtam az előző 4000 karakterben, tudom), ezzel együtt nem tudom, hogy egy következő regényben már mennyire volna ugyanez a recept érdekes. Nagyon bízom benne, hogy meg fog tudni újulni a szerző, és nagyon várom az új irányt… Addig pedig szeretgetem ezt a két könyvet.

Kedvenc részem: Az e-mailezések Melissa és Frances között. Szerintem ott működik ez a tompság a leghúsbavágóbban. (Ezt a képzavart éjjel fél kettőkor találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem jól írja le a helyzetet. Ez a regény húsbavágóan tompa.)

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek elgondolkozni egy könyv felett. És azoknak, akik már szemeztek a Normális emberekkel is, azoknak pedig biztosan, akik azt velem együtt imádták. Ajánlom azoknak, akik elkezdenének szépirodalmat olvasni, és persze azoknak, akiket ez a különös, talán picit önismétlő értékelés felkeltette a kíváncsiságukat.

Sally Rooney: Baráti beszélgetések
XXI. Század Kiadó, KULT Könyvek, 2020
302. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, alig tettem le. Rendkívül sodró a nyelve és folyamatosan történik valami, így észre sem veszed, hogy mennyit haladtál, vagy hogy egy ponton egyszercsak véget ér a könyv.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂 Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni.

Éppen így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel (nagyon szeretnék még egy értékelést ebbe a hónapba besúvasztani), ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon, háttértartalmakért, esetleg less be instagramra vagy twitterre, ha az érdekel, ki áll a blog mögött.

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban egy olyan könyvről fogok mesélni, aminek a megjelenését nagyon vártam, pedig nem tudtam, hogy LMBT könyv. Magyarországon nagyot robbant az írónő könyvhéten megjelent első regénye a Normális emberek, és én is nagyon szerettem, így nagyon megörültem, hogy ilyen hamar jön az újabb könyve. Erről lesz szó most:

covers_588804.jpgKét nő találkozik egy harmadikkal és az életük ettől gyökrestől fordul fel. Frances és Bobbi egyetemisták és spoken word versfelolvasásokat tartanak Frances verseivel. Bobbi elbűvölő lány, aki minden környezetben könnyen feltalálja magát, tudja hogyan kell viselkedni, és könnyen viszi a beszélgetéseket. Frances egy szegény lány, aki filléres gondokkal küzd, tele van bizonytalansággal, és azt sem igazán tudja, hogy mit kezdjen az életével egyetem után.

Egy fellépésük után találkoznak a sikeres harmincas fotóssal és íróval, Melissával, aki gazdag és ízléses környezetben él, a nemesi szalonokat idéző értelmiségi baráti közösséget tart fent, és a jóképű, de gátlásokkal teli Nick a férje. Nick és Frances között könnyen kialakul a szellemi közösség, amely megenged finom flörtöket, hogy aztán komolyabb érzelmekhez és nagy sérülésekhez vezessen.

A Normális emberek írója ismét egy diszfunkcionális kapcsolathoz nyúlt, a nyelve kiüresedett, a világ bizonytalanságát hordozó tónusával megragadta, hogy mennyire mások is ma azok a Baráti beszélgetések.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén