Címke: ifjúsági 1 / 3 oldal

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő

Dátum: 2023.09.04.

Sziasztok,

végre újra friss magyar nyelven is elérhető manga stílusú meleg képregény a hazai könyvesboltokban! A Fumax belevágott egy rövidebb, kétrészes, eredetileg német területen készített képregény kiadásába, nyár közepén megjelent az első rész, ősszel várhatjuk is a másodikat, és az a helyzet, hogy itt én most tényleg szívből várom, mert ez a kedves történet annyi, de annyi elvarratlan feszültséglehetőséget hagyott maga után, hogy úr isten, mennyire jó lehet a folytatás, befejezés. Nade, először az elejéről.

Fynn az első oldalakon szakít Zoeval, aki meglebegteti, hogy a kis középiskolai szerelmük keményen érdektelenedik el, és talán azért, mert Fynn érdeklődését nem pont Zoe lenne képes kitölteni. És miközben már azt is remegve várom, hogy a második részben hogy árnyalódik, tisztázódik, gyógyul majd ez a történetszál, ez egy nagyon izgalmas kezdés. A szakításból felocsudó srác éjjel kimegy a város egyetlen dombjára, ahol dohányozni szokott, itt pedig találkozik Niko-val, aki a csillagokat nézi, és várja a Perseidákat.

És a két srác között eszméletlenül kedves kémia alakul ki, miközben persze a történet amúgy nem mond különösen újat a laza, világba beleszarós, dohányzós, iskolából késős, hosszú hajú srác és a kis kedves fiú nagy történettel románc elmesélésével, mégis, nagyon jó helyzetek, frappáns párbeszédek, fontos belső monológok nyitják meg ezt a témát az alig 180 oldalas képregényben. A csillagok ügyesen tudnak rengetek mindent jelenteni ebben a szövegben, ahogy a két karakter rövid társas érintkezéseinek bemutatása is építi a szereplőket. Niko osztálytársaival például biztonságban van, míg Fynnt csak Zoe közelében és az öccsével látjuk, és ezen pillanatok kapcsán is a belső monológok a legkirályabbak, mert valódi bizonytalanságban hagynak minket, a történetvezetés szempontjából ügyesen (félre)elemzik a helyzeteket.

A rajzokban végig Fynnt követjük, és az elbeszélő nézőpontja is egészében az övé. A dilemmák annak kapcsán, hogy mi is történhet közte és a fura srác között, akit azonnal kedvelni tud, mert humoros és okos, hogy mi játszódik le benne, amikor valamifajta felismerés már elkerülhetetlen, csak az ő nézőpontjából kerülnek elő. Niko hoz ugyan egy a mi nézőpontunkból váratlan döntést, de annak sem az okai, sem az érvei nem láthatóak az olvasó előtt, és tényleg az van, hogy emiatt rohanok majd könyvfesztiválon azonnal megvenni és elolvasni a folytatást.

Mert az baromira lehetőségekkel teli ebben a történetben, hogy Niko az első pillanatban egy tipikus strébergyerek, megszoktuk a heteró és meleg kamaszreprezentációkból is, hogy ezek a karakterek nem igazán uralkodnak a sorsuk felett, ha szerelmesek is, akkor az is csak megtörténik velük, nincsenek nagy dilemmáik, nem várjuk el arról az oldalról nagy élettörténetek (Örökké a Bambanő lesz a kedvenc példám erre.), és hát itt ezt de szemétmódon, még mennyire, hogy várjuk.

És közben, persze ez a könyv sem mélyül el különösen a melegség nem lila részében, ahogy az a Heartstoperrel kapcsolatban is kritikám volt, de itt mégis befogadhatóbb számomra ez a valóság – talán csak mert nem idegenít el mások vak rajongása ettől a könyvtől, ahogy a Heartstopertől, sajnálom, esendő ember vagyok. Finn karakterébe igazából belefértek ezek a helyzetek, mert könnyen lepattintott magáról minden olyan helyzetet, ami miatt megítélhetné bárki, Niko kis baráti köre pedig felületesen látva is biztonságosnak tűnt, miközben amúgy ez a kapcsolat nem is ezekben a körökben köttetett, és nem tudom mondtam-e már, de ezt is imádom.

Szóval ez a domb a város mellett, ez valami csodálatos tér, és az éjszaka valami csodálatos idő arra, hogy két éjjeli bagoly időt töltsön együtt, és a különböző szenvedélyeiknek hódoljon, legyen az a csillagok és a végtelen égbolt böngészése, vagy a teljes nihilbe beledőlt semmittevés a város zajától és a fényszennyezésétől messze. És ez a tér amúgy tökre tud magántér lenni, ahol a nagy félreértések és drámák megélhetőek, és okos kis csipkelődések meg nagy felhördülések lehetnek a maguk intim biztonságos szépségében. Megint egy okos gesztus a könyvben.

Így azt hiszem senkit nem fogok meglepni ezzel, de én őszintén szerettem ezt a könyvet. A szokásos kedves képregényes lilaságával szemben is magasan veri a korábban magyarul megjelent meleg mangákat, mind karakter és lélekábrázolásban, mind átélhetőségben, uszítóan jól játszik a feszültségteremtés lehetőségével, és olyan mélységet jósolok a második résznek, ami mellett szét fogom bőgni magam, és ó te jó ég, mennyire várom ezt.

Kedvenc részem: És hogy eddig miért volt alig szó Zoe-ról a bejegyzésben? Azért, mert ezt a csajt minden pillanatában imádom. Nyilvánvalóan szerzői szócső, aki terelgeti mindkét szereplőt, nyilvánvalóan olvasói kedves lehetőség, hogy mindkét srácot a barátunknak érezzük, és ettől méglilábbnak lássuk az egészet. Csak 2-3 helyzetben látjuk, de azok mind csodálatosak, és rettenetesen várom, hogy elmélyüljön az ő karaktere is.

Végezetül már tényleg csak ajánlanom kell. Azoknak, akik ismerik már jól a boy love (bl) manga műfajait, és azoknak, akik még csak ismerkednének vele, azoknak, akik olvasnának valami szépet két a maguk módján menő srácról, akiknek még sokat kell magukról tanulni, és persze, mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő
Fumax, 2023
200 oldal
Így olvastam: Először egy nagyon késős barátomat várva egy kedves padon, aztán a buszon átszelve az országot, aztán otthon még egyszer a tizenöt éves unokahúgommal, aki szintén imádta, aztán pedig most is gyorsan, hogy biztosan a leglelkesebben tudjak majd írni róla.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem majd a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Cara Delevingne – Rowan Coleman: Mirror, mirror

Szerző: Szilvió

Dátum: 2020.04.29.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan regényről fogok mesélni, amit egy szupermodell és színésznő jegyez, aki nem szégyellt a többszörös bestsellerszerzőtől, Rowan Colemantól segítséget kérni ahhoz, hogy egy igazán fiatalos, de hiteles karakterekkel működő ifjúsági krimit hozzon össze, amelyik tényleg a mai fiatalok nyelvén mutatja be a mai fiatalok problémáit. A gyönyörű borító mögött, egy izgalmas regény áll, amiért könnyű rajongani, még úgy is, hogy persze, vannak hibái. De főleg dicsérni fogom, mert megérdemli.Most már minden rendben. Vagyis pár hete még úgy tűnt, most már minden rendben van. Aztán egy négy fős társaságból egyszer csak eltűnt Naomi. A társaságot négy különc figura alakítja, ők Red, Leo, Rose és Naomi. Van egy zenekaruk. Mirror, mirror a neve. Egy éve alakult, egy énekórai feladatból, ami összehozta a négy különc srácot, és az első néhány perc zenélés után nyilvánvaló volt számukra, hogy a magányos kis dühük együtt képes valami nagyon igazat létrehozni. Ők innentől csak együtt tudtak igazán önmaguk lenni: Azért lett Mirror, mirror a zenekar neve, mert együtt igazabbak bárminél.

Red meséli el az egész történetet, aki egy elég analitikus karakter, képes kifejezni az érzéseit, és ettől működik ilyen jól a regény. Red egy vörös, rövid hajú, kockás inges, fehér pólós, farmernadrágos arc, aki antiszociális. El akar tűnni, nem akarja, hogy észrevegyék. A családja romokban hever, az apja csalja az édesanyját és egyre többet marad ki, az anyja pedig a vodkában keresi a megoldást, és levegőnek nézi Redet. Red fiatalként az evésben kereste a kiutat, a puffadásig evésben, később pedig egyáltalán nem evett, hogy ezzel úgy érezze, legalább a saját teste felett kontrollja van.

Naomi egy emo lány, aki szereti a japán rajzfilmeket, magán viseli az emo szubkultúra összes jegyét, és sokszor eltűnt otthonról a zenekar előtti időkben, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet. Egyébként kedves, támogató családja van, akik a zenekar tagjait is szeretettel látja. A mostohanővére egy igazi kocka, aki szeret tisztában lenni a dolgokkal kívülről, de nem igazán aktív szereplő a közösségi életben. Az elmúlt egy évben Naomi nem szökött meg. Minden bandatag arról számolhat be, hogy jól volt. Ő írta a dalokat Reddel, és nagyon inspiráltak voltak.

Leo az izmos srác, akit az anyja egyedül nevel, a bátyja börtönbe van, és nem akar a bátyja sorsára jutni, de seftel azért drogokkal. Jó arc srác, vezeti a csapatot, a szava döntő, a tanácsai pedig megszívlelendőek.

Rose a népszerű és jó csaj. Mindig mindenki rá figyel, és ezt el is várja. Gazdag családban él, és lázad valamennyire a nyárspolgári életmód ellen, miközben annak minden előnyét élvezni. Nagyon sokak számára ő A NEGATÍV SZEREPLŐ és az az igazság, hogy megértem őket. És nem is nagyon szoktuk meg, hogy empatizljunk egy gazdag népszerű lánnyal egy ifjúsági regényben. Talán ebben vállalt nagyon a két szerző. Ugyanakkor Rose egy nagyon mély titkot őriz, de ettől még egyszerűen nála valahogy nem tudunk mindig megbocsájtóak lenni. De cserébe nem is vagyunk a barátai.

Felvázolva ez a négy karakter eléggé sablonos, de a regény ezeknél a pontoknál sokkal-sokkal mélyebben dolgozik. Red aktív tagja tud lenni a közösségnek, az egyéniségének megőrzése mellett is, gyakran rá írnak rá, ha tanács vagy segítség kell, és talán a zenekar is Red Leo felől érkező befogadásával alakul meg. Red és Naomi között nem csupán a dalírás közös, hanem az anime szeretete is, és hogy mindketten szerelmesek valakibe, de egyikük sem firtatja a másikukat.

Rose és Leo szerelmesek egymásba, de tudják, hogy barátként van szükségük a másikra, és ezek fontos keretek. Red nem mindig jó ember, követ el hibákat például a húgával szemben, Leo próbál jó lenni, de az anyja és a bátyja között kell valamiképpen állást foglalnia. A regény nagyon erősen dolgozik a lelkeken, és bár a problémáik tipikus kamasz könyves problémák, dilemmák személyesek és tapinthatóak. Nem a moralizálás az első gesztus, amivel az olvasó nyúl hozzájuk, hanem az együttérzés, és ettől válik érthetővé miért is jelent otthont a négy szereplő számára a bandájuk. Elhisszük Rednek, amikor azt mondja:

A négyesük volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

Red akkor érezte magát először valakinek, amikor együtt a közös dühükből és frusztrációjukból létrehoztak valamit, ami túlnőtt rajtuk, és vigyázott rájuk. Minden szereplő kapott egy lehetőséget, hogy a jót mutassák meg magukból, és nem kellett ehhez megerőltetniük magukat. Kaptak egy nyelvet, amin jobban érezni, ha valaki álságos, és ők igazat tudtak szólni ezzel, és megértésre találtak egymásban.

Pont ezért lesz nagyon fenyegető mindannyiukra nézve Naomi eltűnése. Mert úgy tűnt, minden rendben van, és egy darab kiesése új repedéseket is felszínre hozott. A regényben a felépített jellemeknek külön-külön is meg kell mérniük a barátságukat, és ezek mindig nehéz utak, amiknek a végén jó esetben vár csak bizonyosság.

A regény első felében különösen ezen a világépítésen van a fő hangsúly. Az egyetlen igazi előrelépés az, hogy mind megegyeznek abban, hogy Naomi eltűnése majd gyanús megtalálása nem lehet sem figyelemfelkeltő- sem öngyilkossági kísérlet. Mert képtelenség, hogy az legyen. A nyomozásukba a beszélgetés korai szakaszában lép be Ash, Naomi nővére, aki a tipikus szeretnivaló kocka lány, akit az érzelmi fűtöttsége hajt a kutatásban.

A regény krimi szála a könyv második felében bontakozik ki igazán. Alig van kérdése az olvasónak arról már ekkor, hogy mi történt, talán három-négy gyanúsítottja is van, de a miért, a tényleges miért igazán tisztázatlan, még úgy is, hogy a regénytér tényleg hemzseg a nyomoktól. De éppen így növeli a feszültséget bennünk az a bizonytalanság, hogy Naomi életben marad-e, hogyan lesz szembesítve az elkövető, vagy épp az, hogy mitől lesz LMBT ez a regény. Merthogy igen, ez egy LMBT regény, és amikor kimondja a regény, hogy miért, attól beszakad az asztal annyira pusztulatmódon szuper, és nem mondom el. Végig minden szereplővel kapcsolatban rejt el ilyen nyomokat a szerző, de bevezet az erdőbe, hogy aztán wáó. Jah, ez rendesen ütött.

A regény bátor, fiatalos regény akar lenni, és ezt minden gesztusával ki akarja érdemelni, legyen szó az álomszép borítóról a feltűnő (nálunk a családban ezt úgy mondjuk, hogy hirtelen, nem tudom máshol ezt használják-e) sárgaságával, a cím mindannyiunk által ismert utalásaival, és azzal, hogy kemény témákat is mer mozgatni. Tetszik, ahogy a Red kapcsán megfogalmaztatja az olvasóval, hogy igen, egy fiú is lehet bulimiás. Tematizálja az identitást, és a világban kapaszkodókat kereső léggyökérszerű kamaszéletet, beszél a felnőttekkel szembeni bizalmatlanságról, vagy a barátságról, amiben otthont találunk, anélkül hogy ez egy pillanatig is falvédősnek tűnne.

A fiatalok nyelvén beszél, és chatet, rajongói oldalt és gifküldést is láthatunk, bár ennek a grafikái inkább a kétezres évek eleji MSN-nek vagy a hupont.hu-s oldalaknak a grafikájával dolgozik (ennek egyébként van az a jó vonatkozása, hogy eddig elfelejtettem törölni a legeslegelső ‘blogomat’, és végre megtettem), ami már nagyon távoli a mai fiatalok számára is. Amiben viszont ez nagyon mai szöveg, hogy tök erősen reflektál a különböző közösségi oldalak jelenlétére, és annak a lehetőségeire vagy épp veszélyeire, amely Rednél például összefolyik a zenekari élettel is, és Red ezt kifejezetten szereti:

Ott úgy néz ki, ez a gyerek tudja, mit csinál. Tudja, mit akar. Merre tart. Az a részem tökéletes. Az a részem mindig jól néz ki, mindig nyugodt, és amikor a dobverő van a kezemben, minden részem úgy működik, ahogy kell, minden izmom, minden reflexem, minden szívdobbanásom.

Persze nem dolgozik csupa új gesztussal ez a regény sem. Már írtam róla, hogy a szereplők mélységük ellenére mégiscsak besorolhatóak a tipikus gimis karakterek közé. A megoldásban nagy segítséget jelent egy kocka karakter összetett analitikus gondolkodása, a szereplők egyáltalán egy iskolai feladatnak köszönhetik, hogy különcségük ellenére egymásra találnak, és imádom, amikor Red az egyik kedvenc filmjeként utal a Nulladik órára, merthát az ennek a jelenségnek mégiscsak az egyik első előképe, vagy hát iskolapéldája.

Úgy kezdtem el olvasni a könyvet, hogy egy könnyed jól működő, gyorsan olvasható krimit vártam, ami ki fog kapcsolni az online oktatás idegörlő hétköznapjaiból, és ezt maximálisan hozta. Összegezve egy izgalmakkal működő mai barátságról olvashattam, ami bőven tartogat meglepetéseket és dolgoztatja az agyunkat. Megszerettük Red elbeszélését, Rose furcsaságait, Leo jóságát, és őszintén reméljük, hogy minden rendben lesz a regény után a világukban. A szerzők ígértek folytatást, ennek azonban még semmi híre.

Kedvenc részem: Amikor megalakul a zenekar. Az nagyon jó lehetett, még a visszaemlékezésen keresztül is érezzük, hogy itt valami nagy dolog történik. Jó volt, engem is bevont.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedves izgalmas dolgot olvasnának, azoknak, akik rajonganak az ifjúsági szövegekért, és azoknak is, akik hajlamosak lebecsülni a műfajt. Azoknak akik egy jót akarnak olvasni, és persze azoknak, akiknek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődésüket. 🙂

Cara Delevinge – Rowan Coleman: Mirror, mirror
GABO, 2018
360. oldal
Így olvastam: Két nap alatt, két-két nagyobb ülésben. Könnyen olvasható ifjúsági nyelven van, és viszi az olvasást a feszültség is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm hogy velem tartottatok. 🙂
Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel is.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Terv szerint holnap érkezem a hó végi summával, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Cara Delevingne – Rowan Coleman: Mirror, mirror

Szerző: Szilvió

Dátum: 2020.04.25.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy ifjúsági krimiről fogok mesélni, amiben különböző, de egymáshoz passzoló különc fiatalok közül veszett el egy. Nagyon izgalmas volt olvasni, mert a krimiszál mellett az is erős kérdés volt bennem, hogy mitől lesz ez a regény LMBT szöveg, különböző vélt és valós nyomok mentén gondolkoztam, és hát mint a krimiben mint ebben az LMBT nyomozásban nagyon kemény dolgok álltak össze, amiket majd a következő értékelő bejegyzésben sem fogok ellőni, egy ilyen kis rövid, bejegyzés előtti ajánlóban pedig különösen nem.

Egy éve még minden szereplő egyedül küzdött a saját démonaival. Red étkezési zavarokkal küzdött, miközben a családja romokban hever, Leo próbált túllépni a bűnöző báttyja árnyékét, Rose a népszerűségével takarja el az élete traumáit, Naomi pedig többször megszökik, hogy figyeljenek rá. Egy iskolai feladatban véletlenül állt össze a zenekar, ami segít kiélni a szereplők frusztrációit, hogy a négyük dühe és energiája összeadódjon, és valami értékeset és fontosat hozzon össze.

Létrehozták a Mirror, mirror zenekart, mert együtt igazabbak bárminél.

Most viszont ismét eltűnt Naomi, és az előkerülése után sem tisztázódik sokáig a helyzete. A válsághelyzet felfed töréseket a zenekarban, miközben sosem volt nagyobb szükségük arra az otthonra, amit a banda jelent és arra a barátságokra, amik megtámasztanak. A felnőttek cserben hagyják őket, minden azon áll vagy bukik, hogy mennyire lesznek képesek együttmaradni.

És akkor még tényleg nem beszéltem az LMBT reprezentációról.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit

Szerző: Szilvió

Dátum: 2020.02.26.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy különleges fantasy regénysorozat első részével és annak az érdekes, izgalmas transznemű és aszexuális szereplőivel fogok foglalkozni. A regény sokféle nagyon különc szereplőt mozgat, amit hitelesít a zseniális kerettörténet, de vannak kérdéseim is vele kapcsolatban. Mutatom.

A Minden szív kaput nyit kamaszszereplői egy színekben tobzódó és hóbortos gyermekotthonban élnek az Eleanor West Otthona Csellengő Gyermekek Számára .tábla mögött. A regény hősei tehát csellengő gyerekek, akik számára egy-egy ajtón keresztül olyan világok nyíltak meg, amelyek vevők az ő különcségeikre, mégis egy idő után visszakerülnek a mi világunkba, ahová ők már képtelenek beilleszkedni. A saját ágyukat vagy a saját szobájukat már nem tudják többé otthonnak tekinteni, képtelenek visszailleszkedni a mi társadalmunk normái közé, és megváltozik a viselkedésük. A regény szereplői magatartásproblémás vagy szociális zavarokkal kűzdő fiatalok, akiknek a szüleik a legjobbat akarják, így beadják egy otthonba őket, aminek a vezetője, Eleanor arról beszélt nekik, hogy ki tudja gyógyítani a téveszméikből a beteg gyermeküket.

Így érkezik meg a Eleanor otthonába Nancy is, aki ott már egy egészen más, harsány, mosolygó, kedves Eleanort talál, körülötte más világokat megjárt gyermekekkel. Eleanor pontosan tudja, hogy a szülők és egyáltalán a külvilág nem képes arra, hogy megértse ezeket a gyermekeket, ezért felveszi a társadalmi norma szerint ‘nevelőotthont fenntartó tisztességes idős hölgy’ álcát, amikor a szülőkkel beszél, a gyermekeket pedig megtanítja, hogy mit is jelent az, hogy nem csak a mi világunk létezik, és hogy minden világnak mások az értékrendszerei és a normái. Nagyon jól működik a regényben, hogy mint az intézményt, mint a csellengés szabályrendszerét egyszerre ismerjük meg a frissen érkezett Nancyvel, aki a Holtak Csarnokaiból érkezett, ahol hatalmas rend uralkodik, lassú és pontos minden, és igen, elég sötét és mozdulatlan is. De erről még lesz szó.

A szöveg igazán nagy bravúrja, hogy relativizálja és demokratizálja a különböző viselkedési rendellenességeket azzal, hogy felveti, mindenki számára vannak olyan világok, amelyek jobban passzolnak hozzá, és vannak olyan világok, amelyek kevésbé. A viselkedési zavarok különböző típusai mind-mind kaptak egy olyan világot, ahol tudnak működni, normaként, vagy akár vonzó tulajdonságként.

A különböző szereplők nagyon más emberek, mégis könnyen találnak otthont a másik világban, mert ott büszkén viselhetik a nálunk akár stigmatizált jegyeiket is. Tök oké egy-egy világban a tudomány iránti szélsőséges vonzódás, az oktalanság, a színes kreativitás, a rendezettség békéje és nyugalma, mert ezek a létező világok fő értékei is. A szereplő számára megnyílt ajtó mögött büszkén viselhetik magukat, nem kell korlátok közé szabniuk a személyiségüket, megélheti a másságukat. Mégis, ezeket a szereplőket általában kidobták a saját világukból is.

Ennek a legélesebb példája, ha Kade történetét vizsgáljuk, aki egyébként Eleanor unokaöccse. Kade egy hercegnő volt Prizmában. A szivárvány minden színe tündökölt itt a fényben, tényleg hercegnői élete volt, de egy nap rájöttek, hogy fiú, és onnantól kezdve menekülni kellett abból a világból is. Ugyanakkor a szülei mellett sem tudta megélni ezt a másságát, éppen ezért kellett Eleonornál lennie. Ő az egyetlen szereplő, aki nem viszonyul a visszamenni szóhoz. Mert visszamenni két irányú dolog, de számára egyik sem járható.

Egyrészt vissza lehet menni a kamasz régi környezetébe és otthonába, ahol szeretettel várják őt az eltűnése előtti állapotban, de megértésre nem számíthat. Másrészt vissza szeretnének menni az általuk megismert világba, ahol mind jól érezték magukat, és valamiért az a világ akkor, ott elutasította őket, és kicsi az esélye, hogy ismét ajtó nyílik a számukra. Kade megrekedt az otthonban, mert a szülei nem fogadják vissza, Prizma biztosan nem nyílik meg a számára, és egyébként is 18 éves múlt, szóval egyedül is állhatna a világ általa nem ismert normái szerint teljes életet. Úgy dönt, hogy itt marad, hiszen ez a legkényelmesebb és legkézenfekvőbb lehetősége, de ez az otthon sem nyújt számára mindig menedéket. Volt, hogy rosszindulatból itt is kisanyámnak szólították.

Ezzel együtt Kade egy izgalmas karakter, aki már sok mindent látott az otthonban töltött idő alatt is, kreatív, ő ad ruhákat az otthon lakóinak, ha valamilyen probléma adódik, másként áll kérdéseket, könnyen átlát helyzeteket, és minden kétséget kizáróan vonzó fiatal férfi, aki több lány szívét is megdobogtatta már. Éppen ez történik a regény másik LMBTQIA szereplpjével, Nancyvel, aki aszexuális. És mint az első magyar nyelven olvasható aszexuális témájú kötet, ügyesen beszél arról, hogy az aszexuális azt jelenti, hogy nem érez szexuális vonzalmat valaki, de látja a szépet, és vannak érzései. Szétválasztja az aszexuális és aromantikus címkét, és elmeséli, hogy érez szerelmet és képes vágyni valaki iránt:

Kade alighanem a legszebb fiú volt, akivel valaha találkozott. Szeretett volna órákig beszélgetni vele érdektelen semmiségekről. Szerette volna érezni az érintését, tudni, hogy a jelenléte mindent betölt, mindenestül köré összpontosul. A baj az volt, hogy a dolgoknak itt sosem lett vége, márpedig Nancy számára ez jelentette a határt.

Nancy aszexualitása többször kerül elő, rögtön az elején egy vicces rákérdezéssel a norma felől: Szeretnél lefeküdni vele?, amivel rögtön láthatjuk, mennyire nem választjuk szét a szerelmet a szexualitástól, és hogy ezt, még ma a szexuális forradalom utáni XXI. században is mennyire alapvetőnek tekintjük.

És nem csupán az LMBT kisebbség felől izgalmas ez a szöveg. Sőt, Nancyről, mint a Holtak Csarnokaiból érkező szereplőről még azt is elmondhatjuk, hogy az aszexualitása valamennyire következik a vágyat és az érzékiséget lefojtó világából és személyiségéből. A regény az otthon mikrotársadalmában is megteremti a kisebbségi helyzetet, és annak a különböző működéseit. A regény szereplői két részre bomolnak és a perifériára kerülnek azok, akik valamilyen sötét világból érkeznek, de találkozhattunk olyan sötét világból érkezővel, aki titkolózással be tud illeszkedni. Nancy csendességével, fekete öltözékével és a Holtak Csarnokais múltjával alapból gyanús, és a regény talán legkevésbé hangsúlyos krimi szálában végig rá, mint a holtakkal cimboráló jövevényre vetül a gyanú árnyéka, amelyet szinte az egész csoport oszt.

Tehát vitathatatlanul egy erős kötetről tudunk beszélni, nagyon erősen tematizálja a felnövést és a társadalomba való beilleszkedés lehetetlenségét, miközben jól közelít rá akár a társadalomra, akár a társadalom diverz, széttartó különceire, akik mégis jól működnek együtt, megtalálta azt, ami összehozza, közösséggé teremti őket, ez pedig az otthontalanság élménye.

Ezzel együtt sem felhőtlen az örömöm a regénnyel kapcsolatban. A világok még nem épültek fel koherensen az első kötetben, az intézmény kapcsán sem tiszázódik minden kérdés, és ezekkel kell kezdenie majd valamit a sorozat további részeinek. A regény abszolút nem működő része számomra az, hogy minden, amit a világokról tudunk, azt párbeszédekből tudjuk, amik viszont így eléggé élőbeszédszerűtlenek, esszéhatásúak és szétfolyóak. Leíró szöveg, ami a világ működésébe enged betekintést, alig van, és azok sem pontosak. Nem tudom, hogy ez a következő kötetekben változik-e, vagy csak kevés volt a 160 oldal, hogy megszokjam, de nagyon zavart olvasás közben és mert most is feszülté tett, amikor a bejegyzést próbáltam összeírni belőle.

De ezzel is egy nagyon izgalmas kötet, nagyon szerettem ezt a kisebbségi, felnövés történeteket, és működtek is. Nagyon sokan nagyon szeretik a sorozatot, és nem is vitathatóak el az érdemei. Fiatalos, sok kérdést vizsgál, bár ezeket inkább felületesen, hozza azt az idegenséget, ami szerintem a mostani fiatalok számára izgalmas tud lenni, és szeretni való egyébként, drukkolunk a szereplőknek, ami egy elég univerzális könyvvé teszi a regényt. 🙂 Biztosan olvasni fogom majd a sorozat következő darabjait is. 🙂

Kedvenc részem: Eleonor az első fejezetben, amikor Nancy megérkezik, és beszélgetnek a csillárról. Az szép és fontos:

Mindig feltételezd, hogy a legegyszerűbb válasz az igazság.

Végezetül ajánlom a regényt a csellengőknek, akik mindig érezték, hogy kevesek számukra a mi világunk keretei, akik érezték már azt, hogy biztosan lehet számukra értékesebb világ. Azoknak ajánlom a kötetet, akik hajlandóak túllátni a normáinkon és megkérdőjelezni mindazt, amit a világról gondolunk. Olyanoknak, akik szerint minden könyv egy lehetséges világ, és hajlandóak volnának beleveszni. Ők nagyon fogják szeretni, és sokat fognak gondolkodni róla. 🙂

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit
Csellengő gyerekek 1.
Fumax, 2018
160 oldal
Így olvastam: Két nagyobb ülésben, kellett hozzá egy pihenő, de könnyen olvasható szöveg, jól ütemezett rövid fejezetekkel, csak a nyelve néha meg tudja akasztani az olvasást, egy egy hosszabb monológ szerű párbeszéddel.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂
Lassan vége a hónapnak, de biztosan érkezem még egy alternatív fülszöveggel, talán egy értékelés is bele fog még férni, és mindjárt érkezik a summa is.

Ha nem szeretnél róluk lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram vagy a twitter a te fórumod. 🙂

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Laura Steven: Minden, csak nem oké

Szerző: Szilvió

Dátum: 2019.11.26.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

ma az ideji év egyik legizgalmasabb young adult regényéről fogok nektek mesélni, ami politikailag aktív, nagyon intenzíven beszél a társadalomról, benne van sok minden azokról a mai fiatalokról, és közben vicces, könnyű, szórakoztató, és komoly is. Izzy O’Neill ribancá válásáról olvashatunk, aki csak túlélni akart, de ha már így alakult, írt egy botránykönyvet is. És hát… igen, így alakult.

Izzy egy békés gimnazista árva lány, aki ismeri a szegénységet és az igazi munkásosztálybeli létet. Egy helységben él együtt a nagymamájával, épp most nincs lakáshátralékuk, de ha szükség van rá, könnyen a zaciba vágják Izzy kameráját. Tudja, hogy nem tartogat számára nagy lehetőségeket az élet. Nem gondolkodik az egyetemi keretekben sem. Leginkább komikus lenne, de nincs a felsőoktatásban ilyen képzés. Érdekli még a színház és az írás is. Szinte véletlenül van egy kész forgatókönyve, amit a tanára támogatásával elindít egy forgatókönyvíró versenyen. Könnyen lehet, hogy Izzy megkapja élete nagy lehetőségét.

Aztán egy házibuliban egy éjszaka több fiúval is lefekszik. Szerencsétlenségére az egyik fiú a híres republikánus szenátornak a fia, és nem vet rá jó fényt, amikor kiderül, hogy a kerti padon töltött néhány percnyi akcióról sokat mutató fényképek is készültek. Mindez kampányidőszakban. Izzy körül egyre jobban szűkülnek a terek. Először csak az iskola és a helyi sajtó foglalkozik a dologgal, aztán az országos média és a politikai közbeszéd figyelme is kezd Izzy felé fordulni, hiszen szerintük Izzy egy generációs metafora is lehetne(erről még fogunk is beszélni).

Izzy végigblogolja az eseményeket, és az egyébként is nagyon szókimondó, fanyar, ironikus, gúnyt használ, de ebben a botránykönyvben ezekhez a blogbejegyzésekhez ír állati erős ironikus és önironikus megjegyzéseket. A könyv nagyon erős helyzetkomikumot használ így, két Izzyvel átszűrve az eseményeket, akik közül az egyik most él a cselekményben, a másik pedig már ismeri a végkifejletet.

Nagyon izgalmas kortárs nyelvet használ, beszél csúnyán is, és káromkodik, ami tovább emeli a kötet republikánus, konzervatív értékrenddel való szembenállását. Vannak mondatok, amik után odaírja, hogy ilyet mondani rasszista, törvénybe ütköző vagy egyszerűen istenkáromló, viszont nem érzi, hogy korlátok közé szoríthatná őt bármilyen nyelvhasználatot szabályozni akaró intézmény.

És ebben Izzy igen is lehet generációs metafora. Izzynek van szexuális élete és ezt nem leplezi. Aztán már nem is tudná leplezni. Követ el hibákat, és felelősnek tartja magát. És emellett baromi vicces, határozott, őszinte, bátor és talpraesett. Egy igazi harcos jellem ő, aki túl akar lépni a jóság beszabályozott kategóriáin. Tudja, hogy mindent elnéznek neki, mert árva, és ki is használja a #nehézéletevolt kártyát, ami persze nem jó, de az önmegvalósítás és a bemerevedett rendszerrel való szembenállásból teszi, amit én baromira imádok.

Mert a rendszer mégiscsak republikánus és konzervatív. Izzyhez képest biztosan. A republikánus világképet legerősebben a szenátor képviseli, akitől retteg a fia, tabuizálja a női szexualitást és Izzyt a mai fiatalok legrosszabbikának tartja, akinek semmi sem szent, aki önálló, szókimondó és nem utolsó sorban van szexuális élete. Izzy maga is megkérdezi a kötetben, hogy miért csak a fiúk kapják meg a kamasz években a begerjedt címkét, és hát ez valóban nem kifejezetten republikánus kérdés.

Ez a regény pedig beszél a szexualitásról, éppen olyan leplezetlenül, ahogy bármi mást. Beszél a szüzesség, ráadásul a fiúk szüzességének elvételével, és a szűz fiúk alacsonyabb státuszával kapcsolatban, beszél arról, hogy zavarja, hogy tárgyiasítják, hiszen a róla készült képeket más férfiak az ő akarata ellenére nézik, és hogy úgy érzi, a férfiak bármit megtehetnek vele.

És ez a regény terét adó társadalomból, a mi társadalmunkból következik is. A legtöbben középosztálybeliek, míg Izzy a munkásosztály tagja, a telefonjának a feltörése és a bosszúpornó terjesztése is ebből a helyzetből következik. Mert az uralkodó osztály könnyen gondolhatja azt, hogy ő neki ehhez joga van, akár csak kétségbeesésében is. És ebben szintén baromi ügyes a regény, nagyon erős osztálytudatot épít belénk feltűnés nélkül, így valóban értjük és felháborítónak tarjtjuk, ami Izzyvel történt.

Szóval Izzyvel szemét a világ, de vannak barátai, akik kitartanak mellette, még akkor is, ha Izzy követ el hibákat velük szemben. Izzy egyik barátnője leszbikus, viszont ezt még csak a legjobb barátnőjének osztotta meg, és Izzy is csak egyetlen barátjának adta tovább chaten, majd innen az egész nyilvánossá válik. Nyilvánvaló, hogy a barátnője még nem állt készen arra, hogy ez nyilvánosságot kapjon, pláne országosat, és Izzy valóban hibázott, tudja, hogy nem mérte fel a kockázatokat és nem gondolkodott az adott szituációban. Nem keres mentségeket, amit én továbbra is nagyon szerettem.

Összefoglalva tehát ez nem egy sírós könyv. Nem is nehéz olvasmány, mégis nagyon sok kérdést tud mozgatni. Egyszerre tud egy árva kislány története lenni, és egy velejéig romlott botránykönyv. Szerettem, simán adnám a középiskolás lányok kezébe, miközben egy felnőtt, közélet iránt nyitott olvasó számára is izgalmas lehet, és ezt nagyon szerettem. 🙂

Kedvenc részem: Nincs egy konkrét, de Betty, a nagymamája karaktere nagyon működött ebben a történetben. Egyrészt egy olyan megértő és mindenek felett szerető hátteret biztosít öregségére is Izzynek, ami engedi Izzyt lélegezni és bátornak, hebrencsnek lenni. Másrészt jól érezhető, hogy Izzy tőle örökölte a humorát és a világszemléletét, és a regényben is megfogalmazódik, hogy Betty korában egy nő még nem mesélhetett politikai vagy disznó vicceket. Szerettem azt az állandó aurát, amit ő von Izzy köré, jó volt létezni benne.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik bátrak és szívesen olvasnának egy bátor lányról, aki hibázik, botlik, sőt, zuhan hatalmasak, de végül mindig feláll. Olyan embereknek való ez a könyv, akiknek van véleménye a világról, és hajlandóak különbözni. Akik szerint a világot igenis ki kell forgatni a négy sarkából. Azoknak, akiket érdekel, hogy mit jelent, ha egy lánnyal rosszul bánik a média és a társadalom. Azoknak, akik gondolkoznának erről egy könnyed olvasmány felett. Azoknak, akiknek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Laura Stevenson: Minden, csak nem oké
Maxim, Dream válogatás, 2019
303 oldal
Így olvastam: Két nap alatt, három nagyobb ülésben olvastam el. Könnyen olvasható szöveg, de néha ki kell lépni belőle, mert tud nehéz lenni, amikor az egész világ a szereplőre borul. Ezzel együtt könnyen vissza is lehet kerülni, nagyon jó, szellemes, karakteres, hangulatos nyelve van.
Ha ide kattintasz, elolvashatod, a hozzá írt alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Maxim kiadónak a bizalmat, hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem hamar válaszolni. Épp így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, ha minden igaz egy év végére hangolódó bejegyzés lesz az. 🙂

Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattinst a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók

Szerző: Szilvió

Dátum: 2019.08.29.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai értékelésben a kedvenc szerzőm legújabb regényéről fogok mesélni, ami rólunk szól. Rólunk, akiknek nincs igazán dolga a világ megmentésével. Akiket nem választottak varázslóvá, és akiknek nincs világmegváltó küldetésük. A muglikról, akik érzik, hogy valami nincs rendben a világunkkal, de azt is tudják, hogy ezzel nincs teendőjük. Patrick Ness most ír egy regényt a mellékszereplőkről, aminek a hátterében, mindegy mellesleg, megmentik a világot, megint.

Patrick Ness zseni. Tudom, hogy unalmas ezzel kezdeni, de már csak két olyan könyv van a magyar piacon, amit nem olvastam tőle, és eddig mindenét nagyon imádtam. Alapvető élményem vele kapcsolatban, hogy az általunk megtapasztalt, megtapasztalható világot forgatja majd állítja meg egy rendkívül váratlan ponton, és ez ebben a regényben sincs másként. Mégsem épít most klasszikus értelemben egy másik világot. Most a mi tapasztalatainkból, és az ifjúsági irodalom kliséiből merít. A főszereplők végzős gimnazisták, akik előtt lassan kinyílik a világ és akiknek megvannak a maguk sajátos, későkamaszos problémáik. A főszereplők egy baráti kört alkotnak, és egy srác, Mikey szemszögéből, gondolataiból olvashatjuk a regényt.

Mikey egy jó narrátor, figyelmes, és ismeri a közeget, amiről mesél hiszen az a legjobb barátaiból és a családtagjaiból áll. A regény kezdetén a nővérével Mellel, és a barátaikkal Hennával és Jareddel ülnek kint a réten, és egy különös fényjelenség után ők látják utoljára élve a nemsokára holtan megtalált indie srácot. És majdhogynem pusztán ennyire a résztvevőik ők a cselekményeknek.

A kisvárost, ahol élnek, minden generációban el akarja pusztítani valamiféle földöntúli jelenség, amit az indie srácok minden alkalommal legyőznek. De azért van, hogy felrobbantják az iskolát. Ez a regény világában természetes. És ez nagyon furcsa. Hogy nem kezdenek el kérdezősködni, utánajárni, hanem tudják a helyüket, és amennyire csak lehet, ki akarják ebből húzni magukat. Hiszen ez nem is az ő dolguk, hanem az indie srácoké. És ezek leosztott szerepek. A másik nagyon izgalmas felvetése a regénynek, hogy van valami Öt legenda szerű ezekben a támadásokban, mert a felnőttek nem hisznek abban, hogy a halálesetek mögött bármilyen transzcendens entitás állna, pedig az ő korukban is megvoltak ezek a transzcendens jelenségek, amelyekre külön-külön talán még emlékeznek is, de a kollektív tudat nem őrzi ennek a felidézhető emlékeit.

Ebben a tekintetben tehát értelmezhetjük ezt a támadást, ami jelen esetben a halhatatlanok támadása egyfajta generációs élménynek, egy nagy metaforának, ami a gyermek lét mesei világát, és a felnőtt lét realitását mossa össze. Különösen érdekes, hogy ennek a metraforának az áldozatai a külön szubkultúrát alkotó indiek, akik nem vegyülnek és nem illeszthetőek be egyértelműen a társadalomba. Izgalmas felvetés lehet, hogy a most észlelt halhatatlanok vajon mennyiben reflektálnak a most felnövő „egyszer élünk, de akkor nagyon” címkével ellátott generációra, miért támadnak erősebben a korábbi vámpíroknál például, és hogy miért lehet az iskola minden generációban elpusztítva. Ezek persze csak felvetések, nem szeretnék kéretlen (és nem tanult) pszichológusként beszélni erről, de jó volna ezekről nálam okosabbaktól olvasni.

Mert, ha ezen olvasatok valamelyikén elgondolkozunk, újra kell gondolnunk azt, hogy miért a mellékszereplők a főszereplők. Hogy míg minden fejezet elején elmondja a szerző pár sorban, hogy mi történik a regény cselekményével párhuzamosan zajló kvázi fantasy világban a világ megmentése érdekében, addig mi majdhogynem egy klasszikus ifjúságit kapunk, minimálisra szorított átfedéssel a két cselekményszál között.
Mert ők csak srácok, akik túl akarják élni ezt a világvégét is, és ha már úgy van, érettségizni, elballagni és egyetemre menni sem volna rossz.

Mikey és Mel egy olyan családból jönnek, ahol az apa alkoholista, az anya pedig a karrierjét egyengeti a regény cselekményén át zajló szenátori kampányában. Mel korábban evészavarral küzdött, és néha most sem eszik, de Mikey figyel rá. Mikey kényszeres, folyamatosan megszámol dolgokat, és gyakran nem tud kiszállni rutinszerű cselekményekből, mint amilyen például a kézmosás. És szorong. Szorong azon, hogy mi lesz velük. Mi lesz a barátaival, és hogy mi lesz vele, a társaság legpótolhatóbb, leglényegtelenebb láncszemével, a teherrel, akit egyszer csak elhagyhatnak. Mert ő így látja magát, és nagyon valóságosan vannak leírva a kétségei.

A társaságuk további tagja Henna, aki neve ellenére nem indie, és Mikey úgy érzi szerelmes belé, de megélve kiderül, hogy talán ez mégsem az. A társaság negyedik, legkülöncebb tagja Jared, a regény meleg szereplője, aki amellett, hogy meleg, még negyedisten is, ugyanis a nagymamája a macskaisten, fő hatalma pedig, hogy képes gyógyítani. És persze érkezik egy új srác is, Nathan, akinek a bátyja indie volt és azóta eltűnt.

És persze nem azt akarom kifejezni ezzel a felsorolással, hogy ezek a szituációk unalmasak és üresek volnának, mert erről persze nincs szó egy Patrick Ness szövegben. Ha mégis lesz, elsőként fogok felháborodni. Csak azt mondom, hogy ennek a szövegnek a tétje nem a túlélés, mint a nagy világmegváltás történetekben. Ha mindenáron a túlélés szót szeretnénk használni, akkor a szöveg tétje a felnőtté válás, a felnőttként való továbbélés, a meggyógyulás és a felelősségvállalás. Felelősségvállalás azokkal a dolgokkal szemben, amikért felelősek vagyunk. Önmagunkért, a barátainkért, és igen, vannak, akik a világért.

Kedvenc részem: Amikor Mikey a pszichológusnál és Jareddel beszél a szorongásairól. Egyrészt nagyon ismerős volt számomra, aki szintén a végtelenségig tud szorongani helyzeteken, másrészt egy picit olyan volt, mintha a másik kedvenc ifjúsági szerzőm, Benjamin Alire Sáenz besegített volna a lélek legmélyének a leírásában. És ezt jó elképzelni.

Végezetül pedig ajánlom én is mindenkinek, aki egy könnyű ifjúságit olvasna kimaxolt gondolkodnivalóval. Így ajánlom a Patrick Ness rajongóknak, akiknek persze nem kell ajánlanom, és éppen így a leendő Partick Ness rajongóknak, akik gondolnak valamit a világról, és nagy továbbgondolók. Mert ez a könyv olyan.

Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók
Vivandra, 2019
272 oldal
Így olvastam: Két ötórás buszúton olvastam ki, úgy, hogy mellette olvastam egy nehezebb verseskötetet, amit ezzel pihentettem. Nyelvileg könnyen olvasható, feszültségteli helyeken van vége az egyébként rövidebb fejezeteknek.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet, ha nem szeretnétek lemaradni a következő posztokról, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keressetek facebookon hátértartalmakért, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra,

és semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Benjamin Alire Sáenz: Életem kifürkészhetetlen logikája

Szerző: Szilvió

Dátum: 2019.05.23.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nagyon klassz ifjúsági könyvről fogok nektek mesélni, amihez nem tudok nem kötődni. Mert, ha Patrick Nessről azt mondom, hogy a tudatomnak ír mindenről, ami érdekel, akkor Sáenz a lelkemnek ír. Mindarról, amit valaha éreztem. És tudja mit kell mondania. Mindig. Korábbi könyvéről, az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomábanról nem tudtam értékelést írni, mert nagyon mélyen érintett az egész regény, és nem állok készen ennyire kiadni magam, de ez a regény szerencsére nem ért annyira intimen. Ez is szinte nagyszerű regény, de nem ért annyira hozzám. Szóval írok róla. 🙂

Benjamin Aire Sáenz új regénye az egyik legjobban várt idei megjelenés számomra, mert tudtam, hogy nagyon jó lesz, és nem kellett csalódnom. Azonban amíg a korábbi regényében Sáenz elsősorban a múlt okozta traumákról és az elhallgatásról beszél, addig ez a regény sokkal inkább a jelen pillanatban traumatizált kamaszokkal dolgozik.

Salvador (becézve: Sally) legjobb barátnője azt mondja, hogy a gimnázium utolsó évének első napján megváltozik az életük, elkezdenek felnőni. És mi itt vesszük fel a szálat. Hogy egyszer csak már nem ugyanazt gondolja Sally a világról, és verekedésbe bonyolódik az egyik iskolatársával, aki lebuzizza az édesapját. Pedig Sally sosem verekedett, most mégis gondolkodás nélkül cselekszik, .és ezt nem tudja kezelni. Megkérdőjelezi mindazt, ahogy eddig élt a nevelőapjával, aki történetesen tényleg meleg, és egyedül neveli Sallyt. Jól élnek, mindene megvan, csak autója nincs, mert van lábuk, és tudnak azzal menni. Sokáig ennyit látunk belőle. Hogy egy jó apa, aki tudja kezelni a helyzeteket, kedves, következetes és nem akar elkényeztető szülő lenni, és jól kezeli Samet, a fia legjobb barátnőjét, aki sokat van náluk. Sally életére azt mondhatjuk, hogy rendben van. Hogy kiegyensúlyozott. Nincs az életében szerepe sem annak, hogy örökbefogadott, sem annak, hogy meleg az apja, csak létezik egy ismerős könnyebbségben, amit a verekedés megkérdőjelez vagy berepeszt.

A legjobb barátját, Samet az édesanyja egyedül neveli, és nem a klasszikus szerető családban élnek ketten. Mármint szeretik egymást Silviával, de sokat vitatkoznak, a legtöbb fontos szabályt vagy megbeszélni valót rúzzsal a fürdőszobai tükörre írják, és egyikük sincs igazán sokat otthon. Sam általában Sallyéknél van, vagy az aktuális barátjával. A rossz fiúk az esetei. Az Egy különc srác feljegyzéseiben azt mondja a tanár, hogy azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk. és Sam azt hiszem ilyen. Pedig csinos, jól tanul, versengő szellem, aki jó egyetemre akar bekerülni és nagyon vág az esze. Ismeri az embereket, és nagyon frappánsan válaszolgat.

Kettejük kapcsolatát első látásra az határozza meg az ominózus tanévkezdésig, hogy nem volt titkuk egymás előtt, és hogy folyamatosan együtt voltak. És valahogy erről is van szó, csak közben ott vannak azok a közös viccek és játszmák, akár egymással, akár másokkal, például Sally édasapjával, Vincentével szemben. És persze a játékok, mint az ANSZ, vagyis a nap szava, vagy a Mi lenne, ha…? játékok, amin nagyon sokat gondolkodtam az olvasás közben:

– Mi lenne, ha soha nem találkoztunk volna?
– Akkor nem lennénk legjobb barátok.
– Nem – feleltem.
A nem azt jelentette, hogy a választ nem fogadom el. Csak háromszor kaphattál nemet, azután kiestél. Mint a baseballban.
– Te szemét! – Utálta, amikor nemet kap. Aztán elmosolyodott. Tudtam, hogy mindjárt előrukkol valamivel. – Ha sosem találkoztunk volna, akkor csak három évszak lenne.
– Hmm. Most ki kéne találnom, hogy melyik nem lenne? – kérdeztem.
– Aha.
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán elmosolyodtam.
– A tavasz. Akkor nem lenne tavasz.
– Tavasz – ismételte.

Ebbe az intim és szeretettel teli, egymást ismerő barátságba érkezik meg a mindig éhes Fito, akit az aktív szerhasználó anyja szintén egyedül nevel. Márha ez nevelés. Szóval együtt élnek. Fitonak két munkahelye van, hogy egyetemre tudjon menni, és kitörjön abból a kiszolgáltatott sorból, ahová került. Fito jó srác, aki nem tudja kezelni a szeretetet, mert nem tanulta meg. A családjában sem, de barátai sem igazán voltak, és az egyetlen kapcsolata sem alakult valami jól. Fito szintén meleg. Egyszer csak beszélgetni kezdenek Sallyvel, aztán a következő pillanatokban Sam és Sally között találja magát, akik megpróbálják megértetni vele, hogy ő igen is értékes ember, aki megérdemli, hogy szeressék, mégha ezt nehéz is számára elképzelni.

A regény folyamán mindhárom szereplő felnő, talán ezt mondhatjuk. Mindhármuk olyan traumákkal találkoznak ebben a 460-70 oldalban, amik az egész életükre hatással lesz, és amit nagyon fontos jól kezelni, és amivel kapcsolatban Sáenz igazán tudja, hogy mit kell írnia. Tudja, hogy mi kell annak a kamasznak, aki alól egyik pillanatról a másikra kihúzzák a talajt. Nagyon gyakran kell újradefiniálnia a szerzőnek a barátságot, a családot és egyáltalán a szeretetet, és jelentem, hogy jut valahová. Valami olyanná, amire szüksége van ennek a világnak.

Szüksége van rá, mert beszél a könyv a hitről. És nem csak az egyházhoz köthető, hitről, hanem egyáltalán, az emberbe vetett hitből, vagy arról, hogy hinnünk kell, hogy minden jobbra fordul. Beszél a halálról, a hirtelenről és a lassan felzabálóról, és azokról, akik itt maradtak. Szexuális irányultság és nemzetiségi alapúan (az USA-ban élő mexikóiak identitása kapcsán) beszél a megkülönböztetésről, és mindenek feletti értéknek tartja az emberi méltóságot, és ez kibaszott fontos.

És az ügy érdekében persze legalább két szereplő nagyon idealizált, és nagyon támogató a közege a regény három szereplőjének. Olyan, ami segít nekik átvészelni és egyáltalán megélni a válsághelyzeteket. Nagyon erős barátságokról, és könnyebb, középosztálybeli élethelyzetről beszélünk, és igen, lehet, hogy fontos volna, hogy arról beszéljünk, hogy ezeket a helyzeteket mélyszegénységben vagy más nem támogató közegben is megélik emberek, de enélkül is működött a könyv.

Ezzel együtt a könyv telis-tele van elvarratlan szálakkal, mintha a szorító határidő miatt a fontosabb mozzanatokat Sáenz mestermunkával összeállította volna, de az ambíciói nagyobbak lettek volna. Csak néhány eközül: Salvador igazi apjának megkeresése végig mozgatja a regényt, és hirtelen megoldása lesz, amit nem igazán vártunk. A legtöbb kihallgatott információból sem következik semmi. Sam és a srác kapcsolata sem tisztázódik, és nem építő jellegű kérdések is maradtak bennem a kötet lezárásakor. Ezzel együtt persze sikerült kipucolnia a lelkem, csak érzem, hogy lehetett volna ez egy jobb könyv. Egy jobb Sáenz könyv. 🙂

Kedvenc rész: A már megemlegetett Mi lenne, ha játék…? ismertető fejezete, és az, amikor Fito telefont kap, de az azért, mert az abban a fejezetben elmondottakkal még nekem is van dolgom az életben.

Végezetül szeretettel ajánlom a könyvet azoknak, akik egy kis csodára vágynak nagyon olvasmányosan. Olyanoknak, akiket érdekel egy nem szerelmes ifjúsági, akiket érdekel a szülő gyermek kapcsolat, és azoknak, akiknek könnyű, vízben oldható, de utánozhatatlanul kellemes lelki fröccsre van szüksége. Nekik Sáenzzel meg kell ismerkedniük. 🙂

Benjamin Alire Sáenz: Életem kifürkészhetetlen logikája
Könyvmolyképző, 2019
472. oldal
Így olvastam: Egy oda-vissza vonatút alatt, és két rövidebb elalvás előtti ülésben. Nem sűrűn szedett, és nagyon sűrűnk kezdődnek új fejezetek, így nem kell megijedni az oldalszámtól sem. A nyelvezete pedig gördül.

.Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet, vagy kérdéseitek, megjegyzéseitek volna, hagyjatok bátran kommentet. 🙂 Ha szeretnétek további értékeléseket, könyves tartalmakat olvasni tőlem, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig arra vagy kíváncsi, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És a következő posztig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Karen M. McManus: Lehull a lepel

Szerző: Szilvió

Dátum: 2019.05.19.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben 2018 őszének egyik sikerkönyvéről fogok beszélni, ami egy nagy amerikai visszhang után itthon is pozitív fogadtatásban részesült, pedig ez általában nem jár ki az ifjúsági krimiknek. Mármint valljuk be, kevés jó könyv jelenik meg ebben a műfajban, de a Lehull a lepel minden hibája ellenére egy izgalmas kötete ennek a témának. De nézzük bővebben.

A könyv felütése hasonló az ismert és népszerű, 1985-ös Nulladik óra című filmhez, ami egy legitim magyarázatot ad arra, hogy kerülnek különböző, de tipikus ifjúsági regény karakterek egy térbe. A könyv egy iskolai büntetés alapszituációjával nyit, ahol a stréber lány, Bronwyn, a bűnöző Nate, a bajnok baseball játékos, Cooper, a szépségkirálynő, Addy és a pletykaoldalt író srác, Simon egy terembe kerül.Ezt a felütést azonban rögtön árnyalja, hogy mind az ötüket tőrbe csalhatták, ugyanis egy olyan laborban tartott óra idejére csempésztek eldobható telefont a táskájukba, ahová nem vihették volna be. A helyzet kimagyarázását egy erős csattanás követi, ugyanis két autó egymásnak hajt a kinti parkolóban, majd a teremben Simon allergiás rohamot kap, és később meghal. És mind a négyen gyanúsítottak.

A halálát követő napon egy új blogon, később pedig Simon pletykalapján is gyanús információk, majd a Simon halálakor a teremben lévőkre vonatkozó pletykák látnak napvilágot. És mi olvasóként, a szereplők pedig tapasztalatból tudják, hogy amit Simon leír, az igaz. Mert még sosem bizonyosodott be az ellenkezője. Az egész oldalt, és az azt körülölelő kellemetlen aurát az működteti, hogy még egy hírre sem cáfoltak rá, és hogy mindenkinek van olyan félnivalója a közösségben, amit nem szeretne a gimnázium nyilvánossága elé tárni, és Simon forrásai nem voltak ismertek, sőt elképzelhetetlen, hogy egyes információkhoz hogy jutott hozzá. Az emberek pedig dagonyáztak ezekben a hírekben, mert felszabadultak abban a tudatban, hogy ma Simon oldala nem róluk ír.

És pontosan ezért érdekes, ahogy mind az öt karakter utóélete változik a regény során. Rögtön érdemes először Simont figyeltünk, aki mint a gyilkosság áldozata természetesen számíthat a közösség részvétére, és csak később válik világossá, hogy valójában hatalma volt a gimnázium tanulói felett, és féltek tőle.

Hasonló lelepleződéseken megy keresztül minden szereplő a regényben. Bronwyn strébersége egy mítosz az iskolában. A lány, aki mindenből jeles, csak kémiából bukdácsolt, majd azt is kijavította, szín ötösre. Csakhogy csalt. Addy az iskola elbűvölő bálkirálynője a csúcsról hirtelen jut a semmibe, amikor a barátja szakít vele, és kénytelen az amerikai iskolák legaljáról, a wc-ből találni magának barátot. Nate egy bűnöző, aki drogot szállít, pedig feltételesen van szabadlábon.

Cooperről első alkalommal az derül ki, hogy doppingolt, majd kiderül, hogy a doppingpletykákkal csak Cooper melegségét akarta leplezni a cikk írója, ám a melegség már csak rendőrségi nyomozás során kerül nyilvánosságra. És hatalmas öröm számomra, hogy a regény krimi szála mellett maga a melegség a regény legkidolgozottabb témája. Ugyanis Coopernek barátnője van, de ha a barátnője ír, elszontyolodik, de kivirul, ha valaki más ír neki (és ezt a nagyija veszi észre, és tudom, hogy ez a világ legközhelyesebb dolga az elfogadó nagyi, de én ezt imádom, fődet rám.)

Alapvetően a melegségen keresztül láthatjuk, hogy a média vagy a már megemlegetett barbár filmes amerikai iskolai hierarchia mennyire könnyen emelhet fel valakit, és épp így mennyire könnyen teheti tönkre azt egy másik pillanatban. A melegséggel kapcsolatos pozitív és negatív diszkrimináció bizonyos pontokon egyaránt fontos szerepet kap a regényben, de a melegség szűrőjén keresztül válik világossá, hogy mit jelent a barátság, mekkora terhet jelent egy heteroszexuális párkapcsolat fenntartása, ha alaptalan, de épp így betekintést kapunk Cooper családi életébe, és bontakozó kapcsolatába is. Miközben a regény rettenetesen sokszor mondja el, hogy a melegség védett tulajdonság, és a szexuális hovatartozást nem lehet valakiről nyilvánosságra hozni, és ezt azt gondolom, hogy nem is lehet elégszer hangsúlyozni.

És a titkok feltárulása mind a négy szereplő számára ennyire lemeztelenítő, aminek a folyamatait egy jól felosztott első szám első személyű elbeszéléssel jól végigkövethetünk. Láthatjuk, hogy ebből mennyivel pozitívabban és önazonosabban épülnek újra. Igen, sokszor közhelyes megoldásokkal, például közös wc-ben sírással és utána szemcsepp kínálgatással, vagy azzal, hogy mindenki megérdemel egy új esélyt, és igen, valahol minden történet a jól ismert „Az igazság szabaddá tesz” toposzra épül, és igen, ezt már tényleg láttuk és hallottuk, de akkor miért jó mégis?

Mert ez egy krimi. És miközben azzal foglalkozunk, hogy milyen csapások érik a szereplőket, és elkezdünk velük a közös átváltozásaikban azonosulni, végig működtet a regény egy óriási adag feszültséget, amivel végig izgalomban tart. Hiszen megismerjük ezt a négy szereplőt, nem lehetnek gyilkosok, hiszen mind a négy elbeszélői nézőpont tök ártatlan, de igen is él benned a gyanú. Mert nem csak az amúgy rendkívül idiótának ábrázolt rendőrség számára, de számodra is mindenki gyanúsított, és amikor kezd egyértelművé vállni… Nahát akkor… Szóval igen, ez a regény nem olyan, ami meg fogja váltani a világot. Nagyon sok fontos témát érint, de nem igazán mélyed el benne. A négy szereplő közül három minimum középosztálybeli, a negyedik pedig bűnöző (mint a többi nem középosztálybeli – mondja ezt az osztályuszításra érzékeny, passzív-agresszív énem.), de egy rendkívül jól működő krimi. Gondolkozol, jól adagolja az információkat, és aztán nem érted, miért nem volt számodra világos. Ajánlom bátran. Tényleg nem világmegváltó regénynek, de egy szórakoztató délutáni olvasmánynak abszolút szuper.

Kedvenc részem: Amikor Simon tevékenysége mérlegre kerül. Az nagyon fontos jelenet. Ott éreztem, hogy valami nagyon jó lesz. 🙂

Karen M. McMannus: Lehull a lepel
Maxim, Dream válogatás, 2018
382. oldal
Így olvastam: Két buszút alatt végeztem vele, igaz, azok öt órásak voltak, de bőven belefért. Vitt a húzása a kötetnek.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastad már a könyvet, és van véleményed, írj bátran kommentet, és tégy így akkor is, ha bármilyen kérdésed, megjegyzésed volna. Ha nem szeretnél a következő posztról sem lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Mészáros Dorka: Én vagy senki

Szerző: Szilvió

Dátum: 2018.08.09.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai posztban egy nagyon izgalmasnak tűnő könyvről fogok beszélni. Egy ifjúsági krimiről, aminek az első oldalain máris hárman meghalnak, és egy valaki elmegyógyintézetbe kerül. Egy ifjúsági krimiről, amit egy kriminológia szakos hallgató írt, aki rajong a krimiért. És valahogy mégsem állt össze az egész.

Egy korábbi könyvvel kapcsolatban már voltam úgy, hogy nem tudtam, hogy írjak-e róla, mert nagyon kevés jót tudok róla mondani. Ennél a könyvnél a nagyon kevés jó egyike, hogy ifjúságinak akár jó is lehetne a szereplőgárdája. Olyan fontos témákat említ, mint a szexuális kihasználás, az alkoholizmus, a magány vagy a melegség, és érdekesek voltak a karakterek, akikkel a könyv érdekesnek tűnő története dolgozik.

Bár nem szoktam bemásolni, álljon itt most a fülszöveg, ami követi a könyv cselekvéseit és felvetéseit, sőt azokat elég tömören rögzíti, és ami alapján egy jó történetre számítottam.

2014 nyarán tizenegy kamasz titokzatos üzenetet kap, amelyben ennyi áll: 7-11. Eleinte csak zaklatásnak vélik a dolgot, július tizenegyedikén azonban valaki megpróbálja megmérgezni őket: hárman meghalnak, egyikük zárt osztályra kerül. Heten maradnak.
Pont egy évvel később ismét megindulnak az üzenetek: 7-11. Az életben maradt négy fiú és három lány úgy dönt, saját kezébe veszi a nyomozást, hogy kiderüljön, ki vadászik rájuk.
A hét kamasznak meg kell tanulnia elfogadni egymást, és feldolgozni a fájdalmas múltat, hogy a rejtélyes gyilkos nyomára bukkanjanak, mielőtt túl késő lesz. Mert az idő egyre fogy: kevesebb mint egy hónapjuk maradt…

És nagyjából ez is történik a könyvben. Magyar helyszíneken, magyar szereplőkkel. Elmondásra magyar kisvárossal, hiszen a település nevét nem tudjuk meg, és bemondásra magyar szereplőkkel, akik bármelyik kamu amerikai iskolából előléphetett volna.

A könyv fő állítása, hogy a 2014-es partin Zénó, a laza zenész, Aliz,a népszerű táncos, Burni, a bulifelelős izompacsirta, Nóri, a vad gót, Erik, a magának való kocka, Meli, a visszahúzódó orvospacsirta, Gergő, a tökéletes szívtipró, és még négy barátjuk együtt mulat.

Egyrészt ezeket a szerepeket kivétel nélkül ismerjük, amivel nincs is baj, hiszen az ifjúsági zsánerében ez tök nem probléma, de ezek az emberek sosem kerülnének össze, és ezt a könyv is jól tudja, hiszen bonyolult szociális hálót ír hozzá, ami minimum nem olvasóbarát, sőt, szinte követhetetlen, ráadásul sokan sokféle iskolába és közösségbe járnak, így még ez a gyenge kapcsolat sincs meg köztük. Ez garantálja a hatalmas bulit, ahol hárman meghalnak egy lány pedig elmegyógyintézetbe kerül, a többieket pedig kihallgatja a rendőrség, egészen pontosan Gergő édesapja. És ennyi történik az ügy felderítése érdekében.

Majd amikor következő évben a 7 túlélő ismét üzeneteket kap, összecsődülnek szülők és kvázi rendőrségi felügyelet nélkül, hogy megpróbálják kinyomozni mi történt. De nem akárhogy. Rendelnek az interneten szupermenő kém eszközöket, amiket azonnal ki is szállítanak, szupermenő kémiai eszközöket, amiket nyilván tökéletesen tud kezelni egy 17-18 éves lány, és egyébként is mindenkinek kvázi szuperereje van. Ha azt mondjuk, hogy ezek a gyerekek nem a magyar középiskolákból nőttek ki, nem túlzunk, ahogy az amerikai oktatás sem termeli ki őket. Ez a nagy stúdiók által megálmodott szupervilág, amit a Love, Simon filmmel kapcsolatban már nehezményeztem.

A megoldás pedig: számomra nem következik semmiből. Mármint annyiban talán mégis, hogy a Colombóból jól ismert, aki a legközelebb kerül a nyomozóhoz elv érvényesül, de sem logikailag, sem narratológiailag nem áll össze, miért az az elkövető, aki.

Szóval azt is gondolhatnánk akár, hogy hagyjuk a csudába ezt a könyvet, de a szereplőkért talán kár volna.
Aliz mint áldozat hamar a nyomozás élére állt, és attól függetlenül, hogy alaptézisében elképzelhetetlen, hogy egy depressziós, feldolgozatlan traumákban fetrengő lány egy pillanat alatt magabiztos vezető legyen, érdekes karakter volt, aki jól működtette a csoportot.

A Zénó és Nóri közti, illetve egyáltalán a Nóri körüli feszültség nagyon megkapó volt, ezzel tudtam a legjobban azonosulni, illetve azok a pillanatok kötöttek le leginkább, ahol róluk, illetve Nóri (meggyilkolt) bátyjáról volt szó.

Burni vicces volt. Rémisztően gazdag, rémisztően kezelhetetlen, és tényleg ért a partiszervezéshez, beleértve annak a szociális részét is. Ő volt a valóságmag a történetben, aki meg tudott éhezni, és a szöveguniverzumban viccesnek gondolt, egyébként csak racionális megjegyzéseivel tarkította az abszurd diskurzusokat.

Erik magának való, valóban, kocka, és sznob. Különleges képessége, hogy agya az NCIS McAbby szereplőjéhez hasonlóan lát rendszereket, és a néhány kattintással képes olyan technikai felszereltséget rendelni magának az apja pénzén, amit az NCIS beszerzési osztálya is megirigyelne. És mindezt egy garázsba.

Meli számomra teljesen érthetetlen. És megint az van, mint a sokféle szereplőnél, hogy a szerző retek életszerűtlenül indokolta meg az egész lányt. Alapvetően egy biológus, vegyész zsenipalánta, aki sok időt tölt a boncterembe, és a garázs egyik sarkába szedett-vedett kémialaborban ellenszereket hoz létre. Nyilván.

És végül, de nem utolsó sorban Gergő, akinek az apja a rendőr. Gergő alkoholista. És meleg. De senki nem tud róla. Egyikről sem. Mert ő közben jól megfelel minden elvárásnak. Szerintem elfogult vagyok a melegsége miatt, de elég kidolgozott karaktert kapunk, és valószínűleg azért van csak benne, hogy valaki meleg is legyen, amivel persze az ifjúsági regiszterben nincs is baj. Ráadásul ezzel kapcsolatban kap egy állati különös és fontos epizódot.

(Bocsánat ez azt hiszem, vagy remélem,
hogy tőlem is szokatlanul trash gif.)

Összefoglalva az eddigieket, sajnálom, hogy egy ilyen komolyan vett szereplőgárda és egy ilyen izgalmas történet nem lett jól megírva. Miközben jól olvasható a szöveg, sőt könnyen lehet vele haladni, és stilárisan is rendben van. Csak a történet fő szálai mentén érdemes lett volna racionalizálni és még egyszer logikusan átgondolni.

Szóval ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyű kikapcsolódásra vágynak, érdekli őket az ifjúsági zsáner és a krimi feszültsége, és nem hagyja, hogy történetbeli baromságok megzavarják a nyugodt olvasásra szánt idejüket.

Mészáros Dorka: Én vagy senki
Tilos az Á könyvek, 2016
288 oldal
Így olvastam: Egy ülésben egy csendes délután alatt, könnyű a nyelvezete és gyorsan lapozható.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Molyon elég népszerű a könyv, így várom a kommenteteket, ha ti esetleg szerettétek a könyvet, vagy ha bármilyen megjegyzésetek, kérdésetek volna. Hamarosan érkezem a következő poszttal. 🙂

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokba található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

De akárhogy is, semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Krausz Emma: Osztálykép

Szerző: Szilvió

Dátum: 2018.04.28.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai posztban egy könyvfesztiválra megjelent könyvről fogok beszélni, amit már nagyon vártam. Egy olyanról, amit magyar szerző írt, a magyar piacra, és bátran nyúl a melegség és a biszexualitás kérdéséhez. Emellett pedig ifjúsági regény, amelyik érinti a mai fiatalok problémáit, könnyen olvasható, és nem utolsó sorban nagyon szerethető.

Krausz Emma Osztálykép című könyve azt ígérte nekünk, hogy két srác, és néhány érdekes barát történetét kapjuk. A két srác közül az egyik, Levente, nem szeretne mások életében aktívan részt venni, de rányit a másikra, Ákosra, aki titokban rúzst kent a szájára az öltözőben. És persze így, óhatatlanul része lesz egy titoknak, és azon át Ákos életének is. Élete egy fontos és kardinális részének.

A könyv hátterét egy iskola, egy osztály adja, az újpalotai Arany László Általános Iskola és Gimnázium 11.B osztálya. Azon belül pedig 5 szereplő fejlődéséről, változásáról olvashatunk: a két fiúén kívül Dorináét, Idáét és Márkét, illetve Dávidét, aki fel-fel tűnik, bár ő másik iskolába jár.

Leventét követi leginkább az elbeszélő, aki egy hálás karakter, mert eléggé belül létezik, jó megfigyelő, ki akar maradni a dolgok folyásából, de elég okos ahhoz, hogy gondolkodjon. Mivel ő a legtöbbet szerepeltetett karakter, például vele megyünk haza, ezért az ő változásának a tétjét érezhetjük a legnagyobbnak. Meghalt az édesanyja, és az édesapjával nem találják meg egymást a gyászukban. Levente elzárkózik mindenkitől a könyv elejéig, a könyv végére, nagyon mély vallomásokon keresztül tiszta, őszinte kapcsolatoknak lesz részese, ami hatalmas út, és hitelesen, következetesen vezeti ezen a történet. Valamennyire ő az a karakter, aki az író szócsöve, mert ő mond okosakat, néha ironikusan nagy élettapasztalatokat sejtetőket, de tud hibázni és a súlya lesz a tetteinek, amit nagyra értékeltem.

Ákosról nem tudunk meg sokat az elején. Kiegyensúlyozott focista srácnak tűnik, aki egyetlen titkot őriz, amiről a történet elején azt sem tudjuk, hogy létezik-e egyáltalán. A lányok bomlanak érte, a fiúk csodálják, focizik és sok időt tölt legjobb focista barátjával, Dáviddal. Dávid egy nehéz eset. Leventén keresztül mindig érzünk valamiféle ellenszenvet iránta, amire Gaborják Ádám azt mondta a könyvbemutatón, hogy ő az, akit utálni lehetne, de a történetben ő is megkapja az indítékait. Őt alapvetően egy pontból ismerjük meg, de bátran mozgatja a könyv.

Ida egy kövérkés lány, akit Magolónak gúnyolnak az osztálytársai, mert szeretne kitűnő lenni, hogy megfeleljen a szülői elvárásoknak. A könyvben meg is fogalmazódik, hogy ő Dorina ellentéte, aki menő véleményvezér szerepében van, nem tanul jól, az iskolai dolgok sem kötik le kifejezetten. Ez az ellentét aztán teljesen elmélyül a könyvben. Megtudjuk, hogy mennyire a felszínen gondolkodnak egymás személyiségéről, és hogy tudnak-e kezdeni bármit a különböző szemléletükkel és neveltetésükkel. Nagyon szerettem kettőjüket.

És végül Márkról mondanék pár szót, aki régóta Dorináék szomszédja és legjobb barátja. Márk izmos, nagydarab és minden körülmények között megvédi Dorinát. Ő az első szereplő, akiről megtudjuk, hogy van szíve, és a kezdettől szimpatikus, még ha Erényövnek is csúfolják a társai.

A könyv eddig úgy tűnhet, hogy átlagos középiskolás filmek karaktereit mozgatja, de túlnő ezen. Jól ábrázolja, talán szimbolizálja, a korra jellemző változó identitást, amikor egyik pillanatból a másikba átváltozhat az ember bármivé, úgy, hogy hiteles tud maradni. A változások és maga a történet nagyon erősen ok-okozati, következnek egymásból a cselekmények, és nem igazán borult meg sehol számomra.

Nagyon őszintén ragadja meg az identitáskeresést. Akár Idán, akiből még tényleg bármi lehet, akár Leventén és Ákoson keresztül. A fiúk esetében fontos pont a szexuális irányultság, az előbújás, viszont sok átgondolni valót jelent egy kapcsolat valamiféle felvállalása vagy egyenesen a mindenki előtt felvállalása, aminek a megoldását nagyon szerettem a könyvben, mert nagyon magamra ismertem. (Általában az emberek sokkal szabadabbak, ha olyan helyen vannak, ahol nem ismerik őket, és én is használom azt a szerkezetet, hogy „soha többet nem találkozom velük”, szóval adom nagyon ezt a véget, anélkül, hogy bármit mondanék róla.)

Fontos, hogy ezek a szereplők mind idomulnak egymáshoz, akár összejönnek a végén, akár nem. Nagyon erős, összezárt csoport marad bent a regénytérben, aminek a sorsáról szívesen olvastam volna többet. Akár arról, ahogy kialakul, akár arról, ahogy működtetik egyes személyek, akár összevetve azzal, ahogy az osztályban, vagy egy másik csoporthoz képest létezik. Szerettem volna még arcokat az osztályképhez, és szerettem volna még tulajdonságokat a szereplőknek, akiket elsősorban az énjük instabil részéről ismertük meg. Nagyon szívesen olvastam volna, és benne lehetett volna, mert elég vékonyka könyv, nagy betűkkel, de ha már így alakult, a folytatás lehetőségét potensnek látom és gondolom, mert lett egy megszeretett csapatunk. 🙂

Szerettem, hogy magyar gimnázium ez az Arany László, és szerettem, hogy szocreál. Szerettem a rozsdás vasoszlopait, szerettem, hogy rohadnak a padok, szerettem, hogy át kellett alakítani a tornatermet ahhoz, hogy egy focimeccset nézők is tudjanak követni, szerettem Dezsőkét és a poros szertárat. A tanárok viszont furcsák voltak, talán mert valószerűtlenül tiszta felnőtt szereplők voltak, akik mindig tudták mi a helyes. Ez az igazgató a helyén van, ismeri minden diákját, empatikus és jól kezeli a váratlan helyzeteket, akár egy előbújást is. A tanárok mindig tudják mikor kell odamenni a diákhoz, érzékenyen kommunikálnak, fel lehet rájuk nézni, és talán az egyetlen pillanat egy tantermi rosszullét volt, ahol azt éreztem, hogy egy picit bekacsint a magyar valóság. Ezeknek a szereplőknek van elég gondja, de én élveztem volna egy olyan fizika tanárt, aki mondjuk ott ül az igazgató mellett, és megveti a fiút, aki egy fiúhoz vonzódik vagy csak szemét azzal a diákkal, aki nem figyel…

A könyv nyelvileg egy diáknyelvi regisztert akar megengedni, ezzel együtt tehát például káromkodnak benne (amit kifejezetten üdvözlök, mert a káromkodás a nyelv része, én pedig egy jövőbeli nyelvész vagyok), viszont nem volt ez mindenütt következetes. A két kedvenc példám az itallal kapcsolatos (ezt csak most vettem észre, nem szándékos, de a tudat alatti működés ijesztő): koccintásra emelte a bögrét, a másik a lőre szó, ami annyira random és öreges volt számomra, hogy teszteltem társaságban hasonló ironikus felhanggal, mint amilyen a könyvben volt, és durván nagy sikerem volt, mert meglepő szó, ami kitűnik… Ami még furcsa volt, az az édesanya édesapa szó,mert nem emlékszem, hogy rajtam kívül bárki használná, és az enyém is egy tudatos döntés volt, mert 10 évesen egy tanárom azt mondta, nem használja így senki…

Kedvenc részem: Igen, azért, mert Leventét követtük végig, de nagyon szerettem minden olyan momentumot, ahol megnyílt. Ahol egy picit közelebb kerültünk mi is, és a szereplők is hozzá… És nagyon szerettem a kezdő szituációt, amivel kapcsolatban elhangzott a könyvbemutatón, hogy az volt meg először. Belevaló volt, és jól volt használva, végigvezetve a könyvön. 🙂

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki könnyen olvasna. Ajánlom annak, aki nem érti, mi a baj a heteronormatív társadalommal, és nagyon ajánlom annak, aki meg szeretné érteni. 🙂

Krausz Emma: Osztálykép
Twister Média, 2018
256. oldal
Így olvastam: Néhány óra alatt könnyen, nagyok a betűi, és könnyen olvasható, gördülő nyelvezetű.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm az Twister Médiának, hogy megkaptam recenzióra ezt a könyvet. 🙂

Hamarosan érkezem a következő tartalommal! Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokba található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress instagramon. 🙂

És semmiképp ne feledd: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió