Sziasztok,

ma arról fogok beszélni, ahogy egy képregénysorozat képes volt arra, hogy megszelídítsen. Arról, hogy egy borzasztóan bután, lilán és toxikusan induló képregénysorozat képes volt arra, hogy elmélyüljön, a valódiság minimális magvát magában hordozza, és ettől élvezhetővé váljon valaki olyan számára is, akit nagyon zavar, ha a sematikus meleg legjobb barát karakterek feltűnnek, különösen pedig, ha az övéké lesz a főszerep, és így is sematikusak maradnak. Alice Oseman sorozata nem kezdett jól, az első rész végén hoztam róla egy bejegyzést, a Neflix sorozat második évadánál Kanicsár Ádám András nagyon jó cikkben foglalta össze, mi minden problemaikus ebben az univerzumban, és most az ötödik rész végére mégis megengedőbb bejegyzést írok a könyvekről. Hogyan lehet ez? Kezdjük.

Charlie a meleg tizedikes srác közös tanulócsoportba kerül Nickkel, a menő tizenegyedikes rögbis fiúval. Padtársak és lassan megismerve egymást barátok lesznek, a menő izomagy fiúnak megismerjük a mélységeit, látjuk bénázni, ami persze, mindig sokat dob az ilyen karakterek ábrázolásában, és, ahogy Charlie is mondja,

„Nem zúgok bele minden srácba, aki kedves velem.”

24. OLDAL

Szóval Charlie szerelmes lesz a fiúba, és Nick is – bocsi, spoiler, de kérlek ne botránkozzatok meg ezen, nincs ember, aki ne tudná – felismeri a saját biszexualitását az első könyv végére, amit, persze, Charlie ébreszt benne. (De nem azért, mert Charlie befóliázatlan könyveket cipelt a táskájában Nick mellett – pedig történetesen pont ez a történet mélyítette el a Rétvári Bence államtitkár találata mellett a fóliázást, ez most mindegy.)

Mind Charlie, mind Nick iskolai karakterének sokszor elismételt jegye, hogy tulajdonképpen mindketten menők. Charlie-t a múlt évben erősen bullyngolták, amikor kiderült a melegsége, de miután a tizenkettedikesek leállították Charlie zaklatóit, valamennyire menővé vált az első nyíltan meleg srácnak lenni. Nick számára a rögbi a menőség eredője, ugyanakkor folyamatos probléma a rögbicsapatban, hogy nincs elég jelentkező, mert ez nem a menő sportok között van. És Charlie baráti társasága is egyfajta mélyeket beszélgető különcgyűjtő, kevéssé találjuk őket a menők között, a sulis bulikon pedig konkrétan nincs ember, aki beszélgetne Charlie-val.

És ez nem világrengető gond, nem építi igazán a cselekményt a menőségük vagy annak hiánya, csak átszövik a sorozatot ehhez hasonló meggondolatlanságok, amik, különösen, ha ekkora felelősséggel dolgozó kötetté válik valami, mint a Heartstopper sorozat, tök nagy problémák. A Heartstopper ugyanis egy cuki kötet, tényleg az. De az első részek szörnyen elnagyoltak, valóban lilának mutatják be a melegség megélésének lehetőségeit, azt az álomképet mutatja nekünk, amire kamaszként mindig is vágytunk: a srác, aki kedves volt velünk és belezúgunk, viszontszeret minket. Persze, tudom, ez egy romantikus zsánerregény, esküszöm értem, tudok is menni velük, de egy generáció látta azt a sorozat első évadában és az első könyvekben, hogy melegnek lenni tökre könnyű és szép és szexi, előbújni pedig veszélytelen és boldog. (Ha tényleg érteni szeretnéd, hogy ez mekkora probléma: tinirajongók hada kényszerítette a Nicket megformáló színészt egy olyan coming outra, amire baromira nem állt készen, és egyáltalán nem látták be, mi ezzel a baj.)

Szóval innen indultunk az első résszel, az első részekkel. És a sorozat a további köteteivel is a mi kis kamasz szerelmes lelkünknek kedvez, Nick még az ötödik részben is rémisztően ideális barát, de közben azért mélyül a kapcsolatuk, és kapnak a szereplők még legalább egy dimenziót, ami még mindig nem sok, de tud elég lenni, ahhoz, hogy ebben a cuki romantikus zsánervilágban olvasható legyen. Picit olyan, mintha Oseman a kritikák után írná a szöveget, sok minden megkésve jelenik meg: a szereplők igazán elmélyült történetét a második harmadik részben kapjuk meg, a kamasz fiúk az ötödik részben kezdenek el a szexuális vággyal, mint olyannal foglalkozni (bár kötetenként egy-egy nyomot mindegyik korábbiban találunk arra, hogy nem érdektelenek a téma iránt), szóval azért van az egészben valamifajta megkésettség, de ne legyünk telhetetlenek.

A képregény Charlie-t követi inkább, de Nick karakterét is ügyesen láttatja sorsdöntő pillanatok előtt, és ebben azért különösen ügyes ez a szöveg, mert Nick felismeréseiben és döntéseiben mélyül el igazán az eddig megjelent könyvek nagy cselekményei. Hosszú estéket görget át a Google-ben, hogy megértse, mit jelent az, hogy vonzódik egy fiúhoz, keresi a megoldást Charlie nagy problémájára, igyekszik az a támogató és figyelmes barát lenni, aki lenni szeretne, és ez borzasztó sok kutatómunkát és érzelmi érettséget igényel tőle. Izgalmas azt látni, hogy míg a melegség megélésében és a saját identitásának megtalálásában Charlie tud abszolút segítséget jelenteni (ebben a könyv sokkal-sokkal ügyesebb, mint a sorozat második évada), addig a kapcsolat mélységében és a másikra figyelésben Nick az abszolút ügyes, rendkívül jó gesztusokkal dolgozik a regény, és ezekben tényleg mintákat tud adni a könyvet olvasóknak.

Az egészben valahogy azt a felnövést látjuk azáltal, hogy a szereplők kilépnek a buta romkomos egydimenziósságból, ahogy a melegség a mindennapok részévé válik, és egyre kevésbé jelent valódi nagy egzisztenciális kríziseket. És ebben már jobban dolgozik Oseman is. Amikor elkezdenek egyre többen lenni a kapcsolatukban, mert az felvállalhatóvá válik a barátok, a család és az iskola előtt, már tényleg szerelmeseket látunk csak, akik először tanulják meg, hol vannak a személyes és hol a közös határaik. A regény terében egyre nagyobb hangsúlyt kap annak a biztonságos légkörnek megteremtése, amiben Charlie-ra vigyázni lehet, miközben Nick nehéz döntések előtt áll, amit igyekezniük kell együtt meghozni. A sorozat hatodik része majd nagy válaszokat rejt magába, picit tényleg az van, hogy az ötödik rész végére a közelében kerülnek annak, hogy egy egészséges kapcsolat igazán nehéz egy évét tervezzék meg, és tényleg az van, hogy szívből tudom várni, szóval kérlek Oseman, ne cseszd el nekem.

Nagy utat jártam be a képregény nálam, és továbbra sem gondolom, hogy a legideálisabb ifjúsági alkotás, mert óhatatlanul reprezentál, olyan hangosan, akkora eléréssel, amivel LMBT+ könyvnek még talán soha nem volt lehetősége, és lilát mutat, könnyűt, amiből csak pillanatokig láthatunk mélyre. Az viszont vitathatatlan, hogy ezek a pillanatok alkalmasak arra, hogy felismerjük bennük a saját életünk (korábbi) nagy identitáskérdéseit, kudarcait, nehézségeit, ha elég figyelmesen oszlatjuk a halványító lila ködöt. Nem hiszem, hogy minden olvasó bekapcsolja a ködlámpáját, és nem is gondolom, hogy mindenképp szociotrippről szociotrippre kell gázolnunk az LMBT+ irodalomban, de az emberi pillanatok kezdetnek meg tudják tenni. A barátaim azzal vigasztaltak még az elején, hogy ez csak egy első igazán nagy elérésű LMBT+ ifjúsági, és még rengeteg lesz majd, ennél sokkal-sokkal jobbak, egyértelműbbek, kevésbé harcolósabbak. Én csak azt kívánom így a végére, hogy legyen majd így!

Kedvenc részem: Nick és az anyukája. Az a nő, nyilvánvalóan alkotói szócső, aki mindig tudja, hogy mit kell mondani, hogy kell kiállni valaki mellett, hogyan vigyázhat a másikra, de ezt meg kell tudnunk bocsájtani. És az ötödik könyvben van egy nagyon fontos tanácsa, amit én is üvöltök Nicknek a második könyv óta nagyjából.

Nem hiszem, hogy ez a sorozat különösen az én ajánlásomra szorul, de azoknak lelkesen tudom ajánlani, aki valami lilára vágynak, aminek azért tud mélysége lenni, De tényleg az van, hogy ennek nem egy belépő könyvnek kellene lennie, szóval légyszi ne első meleg könyvnek vedd meg, és ne várd, hogy ebből majd meg fognak érteni. Ebbe csak bele tudsz veszni, szépen, romantikusan, néhol mélyülve, de biztonságosan.

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig belédzúgtam 1-5.
Könyvmolyképző, 2022-24
1578 oldal (az öt rész összesen, folytatólagosan számozzák az oldalakat)
Így olvastam: A képregények rajzolása is elég egyszerű, nincsenek igazán részletek, amikbe nagyon el lehetne mélyülni, szóval kifejezetten gyorsolvasásra van, az újraolvasásoknál már egy délután alatt át tudtam futni az egészet, egy, másfél óránál nem hosszabbak a történetek.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.