LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: Tizenegyezer vessző

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Sziasztok,

a mai bejegyzést már másfél héttel ezelőtt terveztem, és tulajdonképpen a saját butaságom az, amiért eddig nem írtam meg. Ugyanis az van, hogy félek. Mert határozott véleményem van a könyvről (mégpedig az, hogy ez egy nagyon fontos könyv), de közben meg magyar nyelvű szakirodalmat is alig találni hozzá, pedig a századforduló és a szürrealizmus egy állati fontos szövegéről van szó, amit a magyar olvasók rendszerint félreolvasnak, pont azért, mert nincs róla szó. Guillaume Apollinaire-t onnan ismerjük, hogy ő írta azt a szökőkutas képverset a tizenegyedikes szöveggyűjtemény végén, emellett jószerivel sokunkat elképesztően homályosan tanítottak egyáltalán az avantgárdról, pláne a szimbolizmusról vagy a szürrealizmusról, így nincsenek kapaszkodóink. És a blogbejegyzés kerete szerintem nem akkora, hogy egy kapaszkodót nyújtson ahhoz, hogy egy olvasó nagy világirodalmi szövegeket helyezzen el magában, ennél a szövegnél mégis erről kell beszélni. Nagy a félelem bennem, de igyekszem.

Szóval, Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző. A nulladik körben azért nehéz beszélni erről a kisregényről, mert nincs neki története. Cselekmény nélkül követik egymást egyre vadabb és betegebb orgiák, melyekben csak az közös, hogy részt vesz bennük a szép Mony Bebascu herceg is, aki valójában nem is herceg, hanem gazdag román hospodár (jelentsen ez, ugye, bármit is). Ez a Bebascu herceg egy nagy bukaresti orgia után úgy dönt, hogy ő inkább Párizsban próbál szerencsét, ahol szintén szórhatja tömérdek pénzét és hát… magját. Az első párizsi éjszakáján találkozik Puncilina de Chegbecourte-tal, akinek egy ígéretet tesz:

Lábaihoz helyezem vagyonomat és szívemet. Lennénk csak együtt az ágyban, hússzor egymás után bizonyítanám érzelmem szilárdságát. Sújtson le rám a tizenegyezer szűz haragja, vagy testemet tizenegyezer vessző harapja, ha tódítok.

Az avantgárd szimbolista szerző első könyve pedig innentől válogatott brutalitásban mutat aktusokat a lehető legdurvább határszegésekkel. A legnagyobb vád, ami a szöveggel kapcsolatban felmerül, hogy pornográf volna, és hogy nincs semmilye a szélsőséges testiségen túl. Nyilván kételkedem ebben, de nézzük végig. A pornográfiát az értelmező szótárak egyfajta ábrázolásmódnak tekintik, amelyek leplezetlenül, szemérmetlenül kívánnak hatni a nemi érzékenységekre. Az érzékenység ebben az esetben azt jelenti, hogy a mű befogadása alatt fokozatosan érvényesülnek a nemi ösztöneink, jelentem, ez a helyzet nem áll fent.

Ezzel együtt még mindig gondolhatunk arra, hogy ez egyfajta műfajparódia, vagy provokáció. Monumentális túláradásait látjuk az aktusoknak, durva túlmesélést, minden alak a velejéig kifigurázott, ösztönösre csupaszított, miközben a szöveg bírja az európai civilizáció nagy műveltségét, például folyamatosan reflektál az antik görögség, például a Bacchanáliák felfokozott, féktelen ünnepségek, hagyományára. És persze nem mehetünk el amellett sem, hogy olyan neveket használ a szerző, mint a már említett: Mony Bebascu, Puncilina de Chegbecourte, vagy Buzilo Toszevics, Lobaso, Alexin Capbea vagy Draga Masina, amelyek persze mind beszélő nevek.

Ezzel együtt is, észre kell vennünk, hogy ez a szöveg nem paródiaként hat ránk, feltételezhetjük, hogy nem is csupán annak szánták. Azt gondolom, hogy jó, ha tisztázzuk az abjekt fogalmát, amelyet Julia Kristeva hozott be az irodalomelméletbe, és amely arról beszél, hogy undort keltenek bennünk olyan dolgok, amelyeket nem tudunk pontosan behatárolni (kedvenc példám a nyál, ami egyszerre élő és halott, ezért a sajátunkat sem innánk meg szívesen, miközben lenyelésével fiziológiailag semmi akadálya nincs), és itt pontosan az a határszegés történik, amit abjektnek nevezünk.

A szöveg az undorító-vágykeltő-tilos kategóriák közül válogat, ahol az ember-állat, gyermek-felnőtt, halott-élő, férfi-nő, határok, illetve olyan modernkori találmányok, mint a pedofília elítélése vagy a gyerekek szeretete (valójában ezek néhány évszázados újdonságok az emberiség történetében) is feloldódnak. Ily módon persze ez a szöveg nem is LMBT+ regény, csak közben egy eleven válasz arra, hogy hogyan képzelik el a homoszexualitást emberek vad brüsszeli vagy (a regény esetében) századfordulós párizsi orgiákkal, és hogy milyen reprezentációja volt az LMBT+ témának szinte kizárólagos évtizedekig ezzel a (hát valljuk be őszintén) deviáns világgal.

És akkor ezen a ponton elkezdek arról beszélni, hogy miért imádom elképesztően ezt a regényt, de előtte még itt egy idézet, a nemrég értékelt Üldözöttek gyűjteményéből, hogy világosabb legyen, miről van itt szó.

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Jacqueline ezen a ponton azt a természetes emberi igényt fejezi ki, hogy az ember minden lázadás ellenére vágyja a szépet, és egyáltalán, mekkora szerencsétlen felbomlott az a világ, ahol nem lehet mindent a szépség esztétikai igényével kifejezni. Azt hiszem itt is ez van.

A regény tere egy teljes társadalom képét kívánja adni, ami nem szép, nem lehet szép. A szöveg maga is hivatkozza: Szodoma a civilizáció jelképe, ahol a mértéktelenség fentarthatatlan léptékekbe tartott. Az a termékenység nélküli magpazarlás, ami ebben a regényben történik (ezen a ponton jegyzem meg, de tovább nem elemzem, hogy a szöveg tök jól olvasható ökológiailag is), egyszerűen a kapitalizmusnak a metaforája.

Minden eladó, minden megvehető, csak meg kell adni az árát.

Ezzel együtt is, ez a kielégíthetetlen szexuális éhség persze a századforduló eleji konfliktusokkal tehelt Európa tere is, ahol egyre érezhetőbben torzul el a világ a maga jólétébe. Ezekben az időkben élik aranykorát a krimik és a misztikus regények, folyamatos diskurzus van az ópiumfüggőség körül, Freud lassan belepi a világot azzal, hogy azt mondja, nem kizárólagos a tudatunk, sőt, Hasfelmetsző Jack pedig csak szedi az áldozatait, mint a következmények nélküli brutalitás szimbóluma.

A regény világát ekkor már különös hatalmi viszonyok, mondvacsinált hercegi, konzuli, tiszti hatalmak és szekták uralják, amelyekben feloldódnak a beosztotti vagy épp familiáris viszonyok is, de érezhetőek társadalmi konfliktusok is. A világ nagy mozgatója – és egyben bizonyára szerző szócsöve – mégis a Párizsból elköltözött homoszexuális szimbolista költő, aki a japán-orosz fronton, orosz területen nyit Vidám szamuráj néven kuplerájt a barátjával, és ezzel megszedi a maga zsoldját, hiszen ő az egyetlen, aki érti, ebben a világban csak a szexuális vágy nemzetközi.

És akkor megérkeztünk az állításomhoz. Az én értelmezésemben ez a regény egy emberiségregény, vagy másfelől olvasva ugyanezt, egy disztópia. Egy olyan világot mutat be, ahol mindent a szexuális éhség vezet. Nem találkozunk olyan szereplőkkel, akik ellenálnak, sem olyan helyzettel, amire a válasz nem szexuális jellegű, a behatolás elől sem a fodrász, sem a manikűrös, sem a szobalány nem menekülhet el, a többiek pedig, nos, ők ágensei a világnak. Ebben a világban a társas cselekvés egyetlen gesztusa a szexualitás, ily módon azt gondolom, hogy a névadás maga sem csupán paródia, hanem a szöveg logikája mentén az egyetlen eljárás, ahogy nevet lehet viselni.

Apollinaire kisregénye az európai kultúra következő lépcsőjét vizionálja, amelynek a minden erkölcsöt nélkülöző élvezet az egyetlen értelme, ennek megfelelően írja újra a regény az egyetemes irodalom legfontosabb szövegeit, felteszi Szophoklész kérdéseit arról, hogy el lehet-e menekülni egyáltalán a jóslat elől, vagy hogy tényleg el kell-e temetni a testet, de a megváltás történetét sem hagyja annyiban.

Szeretem ezt a szöveget, mert rendkívülimódon rétegzett, és nagyon intenzíven mesél arról a fajta szürreális világról, amely valójában még az I. világháború hatásában vár a kultúrára, mégis olyan eredendően vad és taszító szöveg, aminek minden mondata hatással van. Tudom magamról, hogy hozzám ez az esztétika közelebb áll, mégis azt gondolom, hogy érdemes arra, hogy belenézzetek. Régen ,azt hiszem, ez is olyan könyv volt, amit nagy számban adtak ki, mert tele vannak velük az antikváriumok, és emlékszem, hogy nekünk is meg volt otthon, ha nem is olvassátok végig, ajánlom, hogy olvassatok bele, és igyekezzetek továbblátni azon, amit leír, engem elképesztően lelkesít.

Kedvenc részem: A regény végén látunk három nőt, akik temetni mennek. És hát, ez elég bibliai. A megváltás előtti pillanat. Imádtam, hogy ez a vége.

Végezetül ajánlom a legbátrabbaknak és a legkíváncsibbaknak. Azoknak, akik nem rettennek meg borzasztó dolgoktól. Azoknak, akik még mindig olvassák ezt a bejegyzést. Hajrá nektek!

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző / Tizenegyezer vesszőcsapás
Flaccus, 1999 (Több kiadása is van, de én ebben olvastam)
128 oldal
Így olvastam: Egy délután alatt könnyen el lehet olvasni, ha nem dob ki a brutalitás nyelve. Nekem egyetemre kellett, ezért csak nekiültem és elolvastam, de javaslok némi szünetet, bár őszintén olvastam lelkesen.
Itt találjátok a könyvhöz írt alternatív fülszövegem.

Ennyi lett volna ez a mai bejegyzés, köszönöm nektek, hogy velem tartottatok, bár érzem, hogy a szokásosnál ez a bejegyzés most szakmaibb lett, de remélem érdekesnek és követhetőnek találtátok ezt a bejegyzést. A héten egy másik tabu is megdőlni igyekszik majd a blogon, bízom benne, hogy lesz majd rá időm, de – ugye – ígérni nem ígérek semmit. Ami biztos, hogy egyszer érkezem majd valamivel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Sziasztok,

a mai rövid alternatív fülszövegben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, amiről elképesztően kevés szó esik, mert mindenkit elriaszt, hogy az emberi perverzió legmélyéről tudósít, mégis, számomra éppen ezért (mármint azért, amit ezen a perverzión keresztül mutatni tud) az európai kultúra egyik legkedvesebb regénye, amiről kvázi nincs is magyar nyelvű alaposabb elemzés. A mai bejegyzésben egy rövid ajánlót hozok, aztán várhatóan a hét második felében érkezem majd az értékeléssel, amivel sok mindenről fogok beszélni, amit ebben a bejegyzésben még csak megnyitni lehet. Szóval, kedves ti, íme a csodálatos szürrealista író, Guillaume Apollinaire Tizenegyezer vessző című regénye:

Mony Bebascu román herceg veszi a sátorfáját és Párizsba megy, hogy ott jól éljen. Rögtön az első párizsi éjszakán ígéretet tesz a Puncilina de Chegbecourte-nak:

„Hússzor egymás után bizonyítanám érzelmem szilárdságát. Sújtson le rám a tizenegyezer szűz haragja, vagy testemet tizenegyezer vessző harapja, ha tódítok.”

A szexuálisan túlfűtött botrányregény minden határt megszeg, amit az irodalom korábban fenntartott, hogy egy olyan világról tudósítson, amilyet még nem látott a civilizáció. A háború előtt álló Európa nem csak katonai értelemben forrong, az elméjében támadják a legelfojtottabb ösztönös vágyak, amelyben az élet a halállal, az ember az állattal, a legnagyobb tabuk is puszta kéjtárgyként olvadnak össze. Csak a legbátrabbaknak ajánljuk.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén