Címke: Park_kiadó

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Dátum: 2020.07.24.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amiről már sokszor volt szó az elmúlt három évben a blogon. Az egyik kedvenc LMBT könyvem volt, amikor elkezdtem blogolni, de sokáig nem volt belőle saját példányom, aztán pedig folyamatosan tologattam az olvasását. Egészen eddig. Jeanette Winterson önéletrajzi könyvéről van szó, amiben a leszbikusságáról, elsőgenerációs értelmiségiségéről és elsősorban a nevelőanyjával való terhelt kapcsolatáról ír. Most sokkal jobban értem, mint 16-17 évesen értettem, és örülök, hogy végre megmutathatom nektek:

Jeanette Winterson már sikeres többkötetes íróként vágott bele abba, hogy egy regényben tisztázza a nevelőanyjához és a szeretethez való viszonyát. A szerző a kötet elején még nem tudja, hogy hová fog eljutni a személyes története, valós időben írta, és egyértelműen kiválik belőle, hogy Winterson tényleg meg akarja érteni az életét. Jeanette-t örökbe fogadták nem sokkal születése után. A gyermekkorát egy kisvárosi munkásosztálybeli pünkösdista családban töltötte, és a családi életüket elsősorban Mrs. Winterson határozta meg, ugyanis hagyományos családmodellben éltek.

Mrs. Winterson boldogtalan volt. A házasélete annyiból állt, hogy egész éjjel fennmaradt sütni-főzni, hogy ne kelljen a férje mellé feküdnie, az anyaság, amitől megváltást várt csupa kudarcot hozott számára. A vallásban kereste a kiutat, mint ahogy a közelében szinte mindenki, és bár ismerte a teljes Bibliát, ő maga az ószövetségi istenben hitt, aki csak áldozatok árán képes megbocsájtani. Az élete egy olyan terhet jelentett számára, amit kénytelen a sírig cipelni, de igazán az Apokalipszist várta mindvégig, és szabadidejében a pokolról olvasott beszámolókat. Jeanette-tel sok mindenen vitatkoztak, a lányt rengetegszer zárták ki éjszaka, de kettejük csatái mégis nagyobb ívben zajlottak, igazán a boldogság és a boldogtalanság örök harca volt.

Sosem kérdeztem, hogy szeret-e. Szeretett azokon a napokon, amikor képes volt szeretni. Komolyan hiszem, hogy ez volt a legtöbb, ami tőle telt.

Jeanette-be egész gyermekkorában azt sújkolták, hogy rossz kiságyhoz vezette az ördög a nevelőszüleit az örökbefogadáskor. Az anyjával folytatott harcban nem volt segítsége, és csak 15-16 évesen jött rá, mennyire hiányzik neki valaki, aki mellett biztonságban lehet, és egy hely, egy otthon, ahol nem készenlétben élnie.

Fogtuk egymás kezét. Milyen lenne, tűnődtem, ha lenne saját otthonom, ahol kedvemre jöhetek-mehetek, szívesen láthatom a vendégeimet, és soha többé nem kellene félnem…

Saját otthon hiányában viszont egy ideges, mindig éberen figyelő gyerek volt, egy igazi problémás gyerek, aki elébe ment annak, hogy valaki megverje vagy sírni lássa. A gyermekből egy olyan felnőtt lett, aki nehezen viseli el egy másik ember állandó társaságát, miközben őszintén vágyik arra, hogy a szerelmével éljen. Ahogy ő írja:

A szeretet nem érzelem, hanem lebombázott terület.

Tudja, hogy felnőttként meg kell tanulnia azt, hogy hogyan kell szeretni. A gyermekkönyveit ugyanide vezeti vissza, saját magát is tébolygó lénynek, elkallódott gyereknek tartja, aki nem érti, hogy az anyja miért nem büszke rá. Az igazi szeretetet 15 évesen tapasztalta meg először. Egy idősebb lánytól tanulta a gyülekezetben. Izgalmas, ahogy Jeanette visszaemlékezik az első tapasztataira, arra, ahogy gondolkozik egy lányról, akivel eddig nem történt semmi az együttalváson kívül, vagy egy másikkal, aki szívesen tölt időt vele, de a fiúkkal is.

Nem igazán volt ekkor még leszbikus nő képe, előképe. Az édességboltos nők együtt éltek ugyan, és nem foglalkoztak azzal, hogy mások nevetnek rajtuk vagy elítélik őket, a kettejük kapcsolata mégsem volt igazán látványos.

Jeanette viszont radikális változásként élte meg a saját szexuális ébredését, de ott marad bennünk a kérdés, hogy vajon ez akkor is így lett volna, ha egy férfi iránt érez szerelmet és vágyat:

Ígéretet tettem. Helen különben is elment. Csakhogy én már másvalaki voltam, olyan, aki meztelenkedni akar egy másik emberrel. Olyan, aki szereti a bőr tapintását, a verejtékező testet, a csókolózást, az élvezetet. Szex kellett, meghitt ölelés.

Meg volt írva, hogy új szeretőm legyen. Anyám tudta.

Az anyjával való zaklatott kapcsolatában Jeanette leszbikussága jelentette az utolsó nehézséget, ugyanakkor ez a kapcsolat érezhetően nem Jeanette leszbikusságán múlt, csupán itt csúcsosodott ki a feszültség. Jeanette nem ír arról, hogy igazából az anyja vallásos volta számítana ebben a viszonyban, érezhetően sokrétűbb az anya szerepe ennél, amit szerettem ebben a regényben.

Ezzel együtt a valóság meghackeli a regény progresszív leszbikus narratíváját. Beszél a szerző arról, hogy egy idősebb lány vezette be a leszbikusság világában, vagy arról, hogy a szülei egy fiút szerettek volna örökbe fogadni, és a szegények voltak más ruhát venni, így élete első heteiben fiú ruhában volt. Ugyan ő maga is elmondja, hogy ez nem határozza meg az ember önazonosságát vagy szexuális irányultságát, mégis vicces, ugyanakkor a szerző múlttal való szembenézését támogató gesztusok ezek. És az igazat megvallva elvált szülők gyermekeként, akit csak az anyja nevelt, értem, hogy nem lehet mit kezdeni a sztereotípiákkal.

A regény nagy meglepetése volt számomra az, hogy mennyire társadalmilag érzékenyen ír. Jeanette Winterson a szegény munkásosztálybeli közegből érkezett, és ír a saját mobilitásáról és arról, hogy milyen dilemmái vannak ennek a sorsnak. Jeanette szülei olyan közegből jönnek, akikből a tömegek állnak sorban a gyárkapuknál, és akik csütörtökön már sötétben eszik a főt hagymát vagy főt krumplit, mert nincs pénzük gázra és villanyra, pénteken érkezik meg a heti bér. Ők ugyanakkor nem szegényebbek más, közelükben élő családoknál, akiknek szintén a vallás ad reményt:

Nem voltak tanult emberek: elméjük a Biblia tanulmányozásával csiszolódott. Munka után találkoztak, és nagyokat vitatkoztak, jó hangosan. Az érzés, hogy valami nagyhoz, valami fontoshoz tartoznak, összetartotta őket, és értelmet adott az életüknek.

Ebből a munkásosztálybeli világból igazán az individualizmus mutat kiutat a szerzőnek. Az egyén képes áttörni falakat és távolra jutni, de ő maga is látja, hogy a közössége vagy akár a teljes társadalom nem volna képes együtt ekkora utat megtenni. Ő ugyanakkor a maga kisvárosából csak az élet utáni vágyat érezte, és a saját burkába menekült:

Külön világban éltem, könyvek voltak benne és szerelem. Élénk színekben pompázott ez a világ, és érintetlen volt. Ismét szabadnak éreztem magam.

Az egyetemtől számítandó élet hozta el számára azt a szellemi és fizikai szabadságot, amire az angol irodalmat ABC rendben olvasó lány vágyott. Rájött, hogy az írók éppen úgy száműzöttek, ahogy ő, és barátokra lelt a könyvekben és a szellemi munkában. Fél mondat erejéig, de előkerül a történetben Ali Smith (a Hogy lehetnél mindkettő írója) is, akivel csak úgy barátnők, mindegy jelezve azt, hogy a szerző máshol tart, nem fogadta el a genetikai és nevelésbéli adottságait, hanem mintha az individualizmus valóban megoldást hozott volna.

Ugyanakkor (ezen a fordulaton egy kedves barátom, akivel nemrég beszélgettünk a baloldali értelmiségiek ’rossz közérzet prókátora’ szerepéről, ami szerintem és szerinte is egy szuperizgalmas jelenség) Winterson nem felejtette el, hogy honnan jött. Úgy fogalmaz a regény egy pontján, hogy a vidéki munkásosztálybeli származású írónőnek lenni az politika. Ő maga is sokat foglalkozik azzal a regény kapcsán, hogy mindegy véletlen az, hogy ő megtalálta a kitörésnek a rögös útjait, de nem vágyik jobban a valódi dolgok megértésére vagy az érdekes beszélgetésre, mint ahogy azt akár otthon a vallásos közösségben, akár majd egy másik közösségben láttatja is.

Ebből a szempontból is izgalmas a regény terében megjelenve Margaret Thatcher 1979-es kampánya, és a szerző abból való kiábrándulása. A későbbi Vaslady azzal kampányolt, hogy tudja, mennyibe kerül egy vekni kenyér, ám hosszú regnálása nem hozott valódi szociális reformokat a munkásosztály számára.

Ez a kiábrándulás tapasztalat is tovább árnyalja az anya, Mrs. Winterson képét. A magára hagyott nő rokkant bele a saját életébe abból a társadalmi osztályból, amely számára senki nem nyújt eleget a méltóságát megőrzött élethez. Jeanette Winterson elhitte Thatchernek, hogy tudja mit jelent egy vekni kenyér, és nem csak az árával van tisztába, ebbéli csalódásáról így ír:

Még nem ismertem föl, hogy amikor a pénz lesz a legfontosabb érték, akkor az oktatás a közvetlenül hasznosítható képzéseket helyezi előtérbe, az intellektuális terméket pedig csak akkor tekintik a javak részének, ha mérhető eredményeket hoz. Hogy a közszolgálati létesítmények már nem lesznek fontosak. Hogy az olcsó bérlakások eltűnésével egyre nehezebb lesz az élet, mert minden jövedelmünket fölemészti a lakásunk. Hogy amikor szétesnek a közösségek, csak a nyomor és az összeférhetetlenség marad.

Összefoglalva mindezt, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyv leginkább olyan, mintha Jeanette Winterson, befutott szerzőként egy riportkönyvet írt volna arról a fiatal Jeanette-ről, aki később író lesz. De persze ez nem olyan klasszikus riportkötet, nincsenek benne nagy tabuk vagy hatalmas fordulatok, de bemutatja azt az embert, aki íróvá vált, óhatatlanul értelmez utólag helyzeteket, bemutatja a teljes politikai és közéleti hátteret, miközben a kötet végén még azon is elgondolkozhatunk, hogy mennyire más élete volna, ha a családja elfogadja és támogatja őt mindenben.

Ez a kötet nem keresi a szenzációt, csak elmesél egy történetet. Elsősorban olyanoknak mesél, akik már őt nagy íróként ismerik, de nekünk, a vele ismerkedőknek is remek lehetőség arra, hogy belépjünk egy író traumái közé, és megismerjük azt a rendszert, amelyben és amelynek a dacéra a műveit létrehozza. Több könyvem áll már a polcomon a szerzőtől olvasatlanul, biztosan lesz még róluk szó.

Kedvenc részem: Van egy kis epizód a regényben, ahol emberek beszélgetnek kedélyesen a világ nagy dolgairól, és csak Jeanette-nek van ott diplomája, és ezen elgondolkozik. Hogy körülötte mindenki a nagy kérdéseket teszi fel, de ha az oktatás csak a hasznosságot tartja szem előtt, akkor bizonyos válaszok nem lesznek láthatóak. Ez a kérdés most egyébként is mozgat, és jó volt ezt az egész könyvön át olvasható üzenetet egy ilyen szép pillanatba sűrítve látni.

És van még egy idézetem, de tök más, és kedves kedvenc:

Azt hittem, végzek a mosással, mielőtt megjössz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szeretne valami könnyen olvasható, de okos szöveget olvasni. Azoknak, akiket érdekel a személyes sorsokon keresztül a történelemről (hiszen azért ezek ma már mégiscsak történelmi távlatok is) és társadalomról valami, és persze azoknak, akik megerősítést keresnek, hogy nem a normális élet a fontos, hanem a boldog. Én ezt a megerősítést kaptam akkor tizenhat évesen, most pedig még jött hozzá egy csomó minden. 🙂

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Park Könyvkiadó, 2013
261. oldal
Így olvastam: Könnyen olvasható a nyelve, és a rövidebb 15-20 oldalas címmel ellátott fejezetek jó kilépési, belépési pontokat adnak, ezért akár fejezetenként is tudtam haladni vele. Éppen ezért most lassabban haladtam vele, olvastam mást is mellette, mert lehetett.
Alternatív fülszöveget itt írtam hozzá.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg a könyvvel vagy az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen a nyári szünet miatt lehet, hogy a következő bejegyzés már a summa lesz, de ha nem szeretnél arról sem lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Szerző: Szilvió

Dátum: 2020.07.13.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

az a könyv, amiről ma beszélni fogok, az egyik elsők közül való. Azok közül, amiket jóval azelőtt olvastam, hogy ez a blog megtörtént volna velem. Arra emlékszem, hogy nagyon sokat kaptam tőle, már akkor, mert megmutatta, hogy mennyire nem érdemes normálisnak lenni. Persze ez így hülyén hangzik, és a könyv nem is igazán erről szól, de a 16-17 éves Szilvió, akiről mesélni szoktam, hogy keresi az LMBT könyveket és mintákat, nos, ő éppen ennyire hülyén gondolkozott. Ez a könyv sokkal több, mint aminek akkor tűnt, de ezzel nincs is semmi baj. Régóta tartogattam, köszönöm egy kedves olvasónak, hogy felhívta rá a figyelmem. 🙂

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Amikor Jeanette Winterson 16 évesen meghallotta az anyja szájából ezt a mondatot, pontosan tudta, hogy mit jelent, és menekülőre fogta. Csak most, egy sikeres írói pályával a háta mögött képes arra, hogy visszanézzen, és megpróbálja feldolgozni mindazt, ami gyermekkorában történt.

Jeanette vallásos munkásosztálybeli szülők örökbefogadott gyermeke. Hagyományos családban él, az apja soha nem főzött, az anyja pedig nem végzett az otthonán kívül munkát. Mrs. Winterson mióta rátalált Krisztusra, leginkább az Apokalipszist várja, csak a jobb napjain próbál szeretni, és Jeanette pontosan tudja, hogy ez a legtöbb, amire az anyja képes. Csak felnőve látja magán, hogy emiatt gondjai vannak a szeretet kifejezésével.

Jeanette Winterson leszbikusságának és az anyjával való harcának a történetét írja le. Az elsőgenerációs értelmiségi tekintetével néz vissza és elemzi azt az élethelyzetet, amibe a szülei élni kényszerültek, és ami ellen Jeanette Winterson az első pillanattól kezdve lázad.

Több évtizedes lázadást próbál meg feloldani ez az alig 250 oldal, amiben betekintést kapunk a munkásosztály helyzetébe, a Thatchar kormány politikai igéreteibe és annak sikertelenségeibe, és a 70-es 80-as évek mélyszegény angol valóságába, amely elől a későbbi író csak az otthonából kitiltott könyvekhez menekülhet.

Hamarosan érkezik róla egy értékelés!

Addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Szerző: Szilvió

Dátum: 2019.04.14.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

ma egy családtörténetet hoztam az ír tengerpartról, ahol régen két világítótorony ált, és ahol nem csak a világítótornyok száma változott az évek alatt. A magas partot, és a rajta álló házakat lassan bontja le a víz, és mégis olyan, mintha megállna az idő, az ember ember marad, a maga feldolgozatlan családi sérelmeivel, és nem képes továbblépni onnan. Ez a zsibadt érzés a családregény tárgya, de nézzük is bővebben:

Colm Tóibín az ír irodalom egyik legjelentősebb kortárs szerzője, aki olyan könyveket jegyez, mint az általam nagyon szeretett Mária testamentuma, vagy az engem nagyon érdeklő Brooklyn vagy a Nora Webster. Amiben ez a három regény, és a most vizsgált A blackwateri világítótorony közös, hogy nőkkel dolgozik, a lelkükből és a motivációjukból. Ebben a könyvben rögtön három lélekkel.

A regény három főszereplője egy-egy generáció, a nagymama Dora, az anya Lily és Helen, aki férjével közösen nevel két gyermeket Dublinban. Iskolaigazgató, aki büszke rá, hogy ki tudott törni a vidékiségéből, hogy a családjától független lehessen. Helen a regény elején az erős ’90-es évek beli női ideál, aki dolgozik, karrierje van, hamarosan tárgyal az ország oktatási miniszterével, miközben a férjével együtt vezetnek egy háztartást, nevelnek két gyermeket, akikkel jól begyakorolt játékaik vannak, és boldognak mondható. Mégha ezért meg kellett szakítani a kapcsolatot életben maradt felmenőivel, édesanyjával és nagymamájával.

Helent követi elsősorban a regény, akinek most kezdődik a vakáció és egyik pillanatról a másikra begurul az utcába egy férfi, aki a meleg öccse legjobb barátja, és aki elmondja, hogy Helen öccse, Declan, HIV+, és hogy két éve AIDS-es, ami egyre rosszabb tüneteket, és folyamatos betegségeket produkál. Declan kívánsága, hogy a húgával, az anyjával, a nagymamájával, és két legjobb barátjával, a hírhozó Paullal és Larryvel töltsön néhány napot a nagyanyja vidéki panziójában, és természetesen ez meg is valósul.

A regény igazi tétje az a lélektani folyamat, ahogy az egymástól elzárkózó három nő Declan betegsége kapcsán kénytelen újra együtt, egy tető alatt létezni. Dora egy nyolcvanas éveiben járó nő, akinek gyengül a látása, és van, hogy depresszió gyötri, de egy egészséges nagymama a világ végén, a régóta bezárt panziójában. Lily sikeres üzletasszony az anyjához közeli városban, ahol sok ember felett hoz döntéseket, és ott van persze Helen, aki nem akar részt venni a családi életben, mert egyszer már ki tudta magát szakítani ebből a családból, ami egy konfliktusos helyzet volt, tele behegesedett tüskékkel. Ebbe a kész helyzetbe érkezik a megfontolt Paul, aki Brüsszelben él a barátjával, de a kapcsolatának komoly problémái vannak, és egy tárgyilagosabb, higgadtabb, de mélyérzésű meleg karaktert kapunk a személyében, aki mindig tudja mit kell tenni. Larry Paul ellentéte, harsány, szókimondó, és vicceskedő. Építész, aki jól látja a tereket, megérkezése után azonnal elkezdi újraálmodni a panziót, és egy üde színfolttá vállnak a megjelenései, de az ő karaktere a legkidolgozatlanabb.

Dora egy olyan nagyi, aki követett el hibákat. Aki könnyen mások főnökeivé válik, aki makacs, bár ebben a családban, ahogy Helen idézi is férjét, egyik nőt sem lehet meggyőzni. Dora egy olyan nagyi, akit magára hagytak, és már nem tud ezzel mit kezdeni. A lánya hívja magához a nagyvárosba, de persze nem akar menni, mert ott élt világéletében, és egy békés de magányos idős korra van berendezkedve két macskájával, akiket megrémiszt, a piacon ekkor megjelenő mobiltelefon csörgése. Dora magánya az egész regényben fokozódik.

Hasonló a helyzet Lilyvel is. Ő a férje korai halála óta nem tartozik igazán senkihez. Akkor szégyent érzett, amiért a kis vidéki közösségből a férjét elvitte az egész testébe szétterjedt rák, és Lily a gyásza és érzékelt szégyene ellenére büszke volt, fejedelmi és távoli. Nem olyan, akihez a lánya oda tud menni vigaszt keresni. Erős és büszke akart lenni, de ezzel az egész család hullt darabokra, mert nem tudtak összetartani. Helen egy életen át küzd az anyja árnyéka ellen, és az egyetem utáni fővárosban maradás nem pusztán egy kitörésként, hanem menekülésként, vagy a szembenézés kikerüléseként is értelmeződik, ami a regény egyik legerősebb állítása. Mindezt egy olyan konfliktusrendszerben, ahol nagyon sok minden nem került beismerésre, kimondásra, és fontos részletekre talán már a szereplők sem emlékeznek.

És mindehhez társul Declan melegsége.

– Amikor Declan elment a házamból, olyan fiatalember volt,
akire bárki büszke lehet – felelte Lily.
– És meleg is volt – mondta Helen.

Lily nem tudta, hogy a fia meleg. Egy kórházi konzultánstól tudta meg, ami önmagában nyilván nem a legjobb módja, hogy a szüleink megtudják rólunk. Declan nem tudta elmondani, de nagyon vágyott a két éves betegsége alatt arra, hogy az édesanyja vele legyen, és hogy elfogadja. Lilyt összetöri a hír, hogy a fia meleg, és hogy előrehaladott AIDS-e van, vagyis az immunrendszere leépült. Tehetetlennek érzi magát, mert nincs rá gyógymód, a kilencvenes években maguk a kezelések is gyermekcipőben jártak, fájdalmat enyhíteni és tünetet kezelni tudtak, de ebben is Paul volt az élen. Mert ő mindig tudta, hogy mit kell csinálni. Ahogy egy ponton a regényben el is hangzik, Declan számára a barátai a családja, akik vele voltak akkor is, amikor mások nem.

És egy másik meleg történet is előtérbe kerül, Paulé, aki Brüsszelben él a francia barátjával, és nem is szereti Írországot, mert mélyen bigott keresztény (ezzel együtt 2015-ben, a történet után 20-25 évvel ők szavaztak először a házassági egyenlőségre, továbbra is keresztényként), címkéket osztogató, mindennel gúnyolódó társadalomban nőtt fel. Párjával vannak problémái a kapcsolatukban, és bár már kezd helyreállni, vannak folyamatos harcok az egymáshoz csiszolódásban. Egy nagyon kedves történetet ír Tóibín arról, ahogy egy idősebb pap nagy nehezen Pault és férjét házastársaknak nyilvánította az Isten színe előtt a kilencvenes években természetesen teljes titokban, de olvashatunk Paul kamaszkori identitásválságáról is, amikor mérnök család révén kockás papíron szembeállított érvek alapján döntött melegsége mellett. Mert lehet, hogy le tudott volna élni egy életet heteróként, mint előtte annyian, de ő nem akart hazugságban élni, hiába tűnik ez a 90′-es évek beli szereplők számára nehéznek.

Nekik is nehéz, és mindig is az lesz.

Egy nagyon klassz történetet olvashatunk A blackwateri világítótorony képében, amiben Tóibín bebizonyítja, hogy ért a lélekhez, és tudja, hol kell becsomózni, hogy egy mély, izgalmas és szeretni való regény szülessen, amit ő távolságtartással, hűvös, de semmi esetre sem kellemetlen hangján leír. És a regény legnagyobb buktatója itt ez, ugyanis nem sikerült ez feltétlenül átültetni magyar nyelvre. Van, ahol a fordítás felhívja magára a figyelmet, mert magyartalanabb a szöveg, és van ahol nagyon csinált az a merev hang, amit Tóibín képvisel, és ez bizonyos pontokon megnehezítette az olvasást. A lelki folyamatok és a cselekmény persze vitt tovább, de maradt az olvasásban az a kis piszoknyi diszkomfort érzés.

Kedvenc részem: Nekem nagyon tetszik a cím, és az, ahogy értelmet nyer. Mert egyébként ez a könyv nem annyira szól világítóhajóról meg világítótoronyról. Ez a regény valamiről szól, amiről azt hisszük, hogy mindig lesz, és aztán egyszer csak nincs, mert kihasználatlan. Valamiről, ami kiürült mert nincs funkciója. És valami, aminek marad nyoma, és valami aminek mindig lesz helye, és valami, amit fontos megőrizni.

Colm Tóibín: A blakwateri világítóhajó
Park Könyvkiadó, 2019.
280. oldal
Így olvastam: Könnyű volt, három-négy ülésben sikerült, könnyű a szedése, a nyelve nagyon intenzív, feszes, amitől az olvasónak néha pihennie kell, de vannak helyek, ahol ezt nem sikerült annyira visszaadni, és ott könnyű volt letenni a könyvet. Elég mély ahhoz, hogy bele tudj merülni, de 20-40 oldalas fejezetekre tagolt, amik jó kilépési pontok. Jó, ha van valaki, akivel meg tudod beszélni, amit olvastál. 🙂

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, köszönöm a Park Könyvkiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok kommentet, ha tetszett a poszt, és nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésekről, kattint a jobb felső sarokban található követés gombra, illetve keress facebookon gyakoribb háttértartalmakért, vagy less be instagramra, ha az érdekel, ki áll a blog mögött, és hogyan szenved a szakdolgozatával most például. 🙂

És végül ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Egy évesek lettünk!

Szerző: Szilvió

Dátum: 2018.02.15.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mikorra datáljam a blog születésnapját, mivel úgy vagyunk, mint a párkapcsolatok esetén. Az első randink, az első csókunk nagyrészt pontosan datálhatóak is, de valamikor meg kell ünnepelni az évfordulókat akkor is, ha kezdetben nem igazán mondtuk ki, mi lesz ebből, és valahogy lassan, egy pontban meg nem határozható pillanatban az életünk részévé olvadt. 🙂 Az időpont végül az blog tényleges, ám még tartalom nélküli megjelenése lett, aminek immáron 365 napja. 🙂 Ebben a posztban szeretnék nektek mesélni a kezdetek kezdetéről, a botlásokról és nagy visszatérésekről, fontos pontokról, meg azokról a dolgokról, amikért nagyon nagyon hálás vagyok embereknek. 🙂

A kezdetek

1. A kamasz blogok

Körülbelül 14 éves korom óta vagyok jelen különböző, kínosabbnál-kínosabb online felületeken, mint amilyen a hupont.hu-s oldalak egy része, 16 évesen találtam rá a blog.hu-ra, ahol szintén több felület futott a kezem alatt álneveken és a Szilvió felhasználó névvel, főleg a melegség és az írás szigorúan különbontott tárgykörében, hiszen érettségiig nem voltam előbújva a nagy nyilvánosságnak. (Mondjuk a blogjaimat sem olvasták, de ez mindegy is volt.) Ezekben a blogokban a kezdetlegesség volt a fő hasonlóság, hiszen én magam sem tudtam, hogy hogyan lehet ezt komolyan venni, nem is láttam, hogy értelme volna, de ki akartam írni a dolgaimat.
A blog mint felület az életemben ekkor egy napló volt, amibe beleírtam a dolgaimat, és zömében nem olvasta senki… De voltak filmajánlók, könyvajánlók, írtam az előbújásról, prideról, az elfogadásról, szóval kezdetnek nem volt rossz. 🙂

Nagy előképem volt az Élni és élni hagyni blog, ami épp akkor fejezte be a működését, amikor én rátaláltam, és de betéve tudtam mindent, amit oDeey írt, és ma is úgy érzem, nagyon fontos lépcsője volt annak, hogy elfogadom magam, hogy így fogadtam el magam, és hogy megismertem az igazi blog műfajt, ami tud segíteni másoknak, és minőséget tud képviselni. 🙂

2. Az olvasás

Mindig is szerettem olvasni, és amikor elkezdtem beletörődni, majd később elfogadni a melegségemet, akkor az Élni és élni hagyni blog mellett még elkezdtem LMBT könyveket olvasni, minden szexuális kisebbség témából, ami a piacon volt és megvolt a pécsi Tudásközpontban. Aztán mikor kifogyott, elkezdem vásárolni, és az olvasás és utánajárás szenvedélyé duzzadt, aminek igazából végterméke a blog. 🙂

3. Az LMBT címke

Amikor megtaláltam a moly.hu-t, ennek is már négy éve, elkezdtem ott keresni az LMBT címkével jelölt könyveket, és többnél tapasztaltam, hogy nem igazán azt kapom ebből, ami engem érdekel. A nagy fordulat az volt, amikor meg akartam venni a Kedves halottak! című könyvet (értékelés itt), ami baromi érdekesnek tűnt, és egyébként az is, de a molyon ott volt az LMBT címke, és sehol nem találtam olyan tartalmat, ami taglalta volna, hogy mitől LMBT. Akkor elkezdett foglalkoztatni, hogy miért nincs ilyen tartalom, és ha már nincs, miért nem csinálom meg én?

4. A szülés és az első lépések

2017. február 15-én, egy nappal a Kedves halottak! és egyébként a Simon és a homo sapiens-lobbi megváráslása után, korán keltem, és elkezdtem megcsinálni a blogot, aminek felületében nagyon lényeges változások nem történtek, maradt ugyanaz a sablon, háttér, betűtípus, fejlécháttér, alcím, logó, mert akkor ott igyekeztem alapos lenni. Az első perctől egy jól átlátható, szép, és komolyan vehető, de felhasználóbarát blogot szerettem volna, és úgy érzem, az ezekkel kapcsolatos elvárásokat sikerült többé-kevésbé tartanom. 😉

A blog születése pillanatát közvetítettem facebook chaten keresztül egy barátnőmnek, aki folyamatosan visszajelzett, és főleg biztatott, így a nap végére valamennyire már késznek, de mindenképpen befogadhatónak tűnt a blog, viszont a tartalmakra még négy napot várni kellett.

5. Amiket jól csináltam, és amiket másként csinálnék

Jó hír, hogy az utóbbiakban változtak is azóta, de mégis le kell írnom, mert így volt, és tanulságos lehet.

Egy meleg srác olvas: Ez a blogom címe ma, és nagyon régóta, de nem a kezdetektől. Az első cím a frappáns és szuper: Meleg témájú könyvek volt, viszont hamar rájöttem, hogy engem az LMBT témából az M-en túli irodalom is érdekel, hogy nem szeretnék (és nem is tudnék) objektív leírásokat adni, illetve, hogy nem csak könyvekről kell szóljon, hanem rólam, rólatok, rólunk, és a könyvekről, az olvasásról, és így jött a cím, ami már köszöni, jól van, és marad. 🙂
Bemutatkozás: Ez a poszt csak később kezdett el hiányozni, és akkor próbáltam is pótolni a Felelj, ha mersz kihívással, de ha most kezdeném, mindenképp írnék egy bejegyzést a terveimről… és talán ez is a mentségem. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez a blog ezzé válik egyáltalán, és ilyen fontos szerepet fog betölteni az életemben, szemberöhögöm, nagyon látványosan, aztán meg elgondolkoznék rajta, hogy wáó, végre egy olyan projekt, amit nem adtam fel. Ennek még később lesz jelentősége.
Legyenek posztjaid, mielőtt elindulsz!: Engem zavart, hogy négy napig üres a blog, és hogy utána is majd egy hetet kellett várni a következő posztra, amiket egyébként senki nem olvasott, de mégis zavart. Ma már igyekszem előre olvasni, és blogolni, mert így 1.) bármilyen vész esetén van tartalmam, 2.) mert látod előre, mi fog történni, és tudod ehhez alakítani a fórumaidat, 3.) és ez a legegyszerűbb: többször át tudod olvasni és nézni, mielőtt kimegy.
Elköszönés: Visszakereshetően nagyon sokáig nem tudtam, hogyan kell lezárni egy posztot, ezért kicsit leválasztva szabadkoztam a poszt esetleges hibáiért (A korai posztoknak nem volt meg a saját hangjuk – ez mondjuk igaz.) és csak utána köszöntem meg az olvasásokat.
Könyvekkel a szivárványig!: Az első poszttól ez az elköszönő formulám, amivel lezárom a posztot, és nagyon szeretem, mert egy picit utópikus vagy idealista, de kifejezi azt, ami a blogon akar történni (anélkül, hogy itt, vagy bárhol feloldanám), és klassz lezárás, amivel ott merlek hagyni titeket. 😉
Egyébként a tematikához kapcsolódó elköszönést Sáritól a Szegedi Egyetemi Disputa Klub vezetőjétől tanultam el, aki ha néha beszámol a dispután történtekről a SzEDiK blogján úgy köszön el, hogy: Vitára fel!

Már benne

6. A hónap, amikor nem volt kint poszt

Február utolsó hetében már elolvastam a Simon és a homo sapiens-lobbit ami első pillanattól kedvenc, de nagyon sokáig, majd két hétig nem tudtam róla írni, és utána olvasni sem tudtam mást. Azt értékelés sem sikerült túl jól, és valószínűleg valamikor újraírom majd, mert az újraolvasásaimkor csak foltozgattam.
Azt éreztem, hogy nem tudok blogolni. Ehhez mérten úgy képzeltem, hogy lett egy újabb blogom, amit nem használok, na bumm…

És ez így ment, legalább március 28-ig, amikor D. Tóth Kriszta Szegeden tartott pódiumbeszélgetést. Azt mondta, hogy, ha van egy tartalom, ami hiányzik, és meg tudnád csinálni, akkor csináld meg, és ez az egész annyira egyszerű volt, hogy lett egy blogom, amit végre használok is, mert a tartalma hiányzik, és mert (úgy érzem) meg tudom csinálni.

És igazából nem volt azóta olyan pont, ahol azt éreztem volna, hogy ki tudnék és akarok szállni, és jól is van ez így. 🙂

7. Az első nagy könyvmoly rendezvény

A tavalyi könyvfesztivál szombati napjáról két poszt is készült, az egyik maga a könyvfesztiválos élménybeszámoló, a másik pedig a Leszámolás velem színházi előadásról szólt, és akkor kezdtem el először igazán az olvasó közösséget olvasó közösségnek érezni, olyannak, akiknek jó posztokat írni. 🙂
Idén is találkozunk. 😉

8. #LMBT-t olvasunk sorozat

Kivétel nélkül nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett eddig az interjúsorozatban, hiszen amikor elkezdtem, még egy nagyon friss és tapasztalatlan könyves blogger voltam, aki csak az utolsó részben kezdte megérteni, hogy ő maga mit szeretne ezekkel az interjúkkal, és biztosan nem volt könnyű velem. Nagyon hálás vagyok Andinak, az Inside my head tartalomgyártójának a beszélgetésekért, Zsófinak az OlvaZsófi, Levinek a Levi the Booktuber és Patriknak a Read That Book youtube csatornától az interjúért. És különösen hálás vagyok (a szombaton újrainduló) Az Uranista blog vezetőjének, akivel remek beszélgetések, viták állnak mögöttünk és bizonyára előttünk is. 🙂

9. Recenziók

Amikor a Park kiadó tavaly nyáron megkeresett azzal, hogy érkezik A magány kútja, és szeretnék, ha recenziót írnék róla, nem igazán tudtam, hogy mihez kapjak, azon túl, hogy nagyon örültem neki, mert nagyon menő vállalásnak tűnt, és nagyon hálás vagyok a kiadó bizalmáért ma is. 🙂 Azóta sikerült az Athenaeummal, a Menő Könyvekkel és az Ad Librum Kiadóval is felvenni a kapcsolatot. Nem is számoltam ezzel egy éve ilyenkor, mégis örülök, hogy megtörténnek ezek az e-mail váltások, ami mellett nyugodtan közölhetem a saját véleményemet a könyvekről. 🙂
Köszönöm a kiadóknak a példányokat, és a belém helyezett bizalmukat (Azt főleg.)! 🙂

10. Beszélgetünk, és visszajeleztek

Egyre gyakrabban bonyolódom párbeszédekbe veletek, akár úgy, hogy egy adott témával kapcsolatban rám írtok, akár moly.hu-s hozzászólásokban, akár instagramon. Lehet, hogy furcsán tud hangozni, de nagyon sokat jelent számomra, ha jó vagy építő kritikát fogalmaztok meg, vagy egy-egy problémával hozzám fordultok, és köszönöm mindenkinek, aki így tett, vagy így fog tenni.

És tovább

11. Tőlünk az, ami

Nem tudom mennyire hangzik furán, vagy dislikeoltok ki majd facebookon emiatt, de néha olyan érzésem van, hogy mi ismerjük egymást. 🙂 Én beszélek nektek magamról, egy törzsközönség és friss betérő emberek olvasnak és visszajeleznek, akár egy lájkkal, akár egy csillaggal, akár egy hozzászólással, és azokat, akik gyakran teszik, névről biztosan ismerem, a profilkép miatt talán már az arcuk is meg van, és néha azt hiszem, hogy várta a tartalmat, vagy hogy csak őszintén örül, hogy kikerült. 🙂 Valószínűleg óriási butaság, de mikor legyen az ember szentimentális, ha nem ilyenkor?

Köszönöm, ha velem vagytok ebben a projektben, köszönöm, ha követsz már egy ideje, vagy ha most először olvasol. 🙂 Ha tetszett, és nem szeretnél lemaradni a következő, de már komolyabb tartalmakról, iratkozz fel a jobb felső sarokba található követés gombra kattintva, ha háttértartalmak érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra. 🙂

A következő posztban már komolyabban megyünk tovább:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Radclyffe Hall: A magány kútja

Szerző: Szilvió

Dátum: 2017.11.05.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

ma egy szépirodalmi könyvről hoztam értékélést. Egy olyan szépirodalmi könyvről, amit 1928-ban adtak ki, és mégsem unalmas. Egy olyan nem unalmas szépirodalom, ami frissen lett fordítva, izgalmas, egyszerre cselekményes és lélekábrázoló, és nem utolsósorban a leszbikusság áll a középpontjában. És tudok még róla mondani ezt-azt. 😉

A regény Stephen Gordon életét igyekszik végigkövetni gyermekkorától felnőttségéig. Stephen, ahogy neve nem mutatja, lány, de gyűlöli a lány ruhákat, imád edzeni és lovagolni, szeret egyedül lenni, tudja mi az a szerelem, első perctől, és fiú szeretne lenni, vagy legalábbis irigyli azokat az előjogokat, amik a fiúknak van, történelmi korba és életkorba helyezve mondjuk a fára mászás lehetőségét, és mert utálta a puha lányruhákat, öveket, szalagokat, kis korallgyöngyöket, csipkés harisnyákat! Szabad lábainak olyan kényelmes volt térdnadrágban; a zsebeket is imádta, de azok is tiltva voltak.

Le akarja győzni a társadalmi szerepét, mint felső osztálybeli nő, tudta, már gyerekkorától, hogy

nagyon fontos, hogy az agyunkat is fejlesszük, ne csak az izmainkat; én most mindkettőt csinálom… …nagyon fontos, hogy fejlesszük az agyunkat, mert úgy előnyben leszünk a többiekkel szemben és azt tehetjük, amit akarunk, legyőzhetjük a körülményeinket.

Aztán lassan felnő, és szerelmes lesz. Egy másik nőbe.

Mélyen szeretett, sokkal mélyebben, mint azok, akik félelem nélkül hirdethetik, hogy szerelmesek. Mert kemény és szomorú igazság ez a megvallása; akiket a természet saját céljai, titokzatos és rejtett céljai végett feláldozott, azonban roppant nagy a szeretni akarás, és a végtelen szenvedésre való hajlam is, amely kéz a kézben jár a szerelemmel.

De, és ez a tragikuma az egész történetnek, ez a kapcsolat semmit nem tud jelenteni. Nem tudja feleségül venni abban a korban, amikor egy nőnek egyetlen princípiuma (hogy ezzel a ma sajnos megint divatos szóval éljek), hogy valakihez tartozzon. A romantikus szerelem még csak lehetőségként is rövid ideig, az otthon négy fala között tud megvalósulni. Még független nőként is, de különösen leszbikus nőként ebben a társadalomban nagyon mély helyzeteket és káros megítéléssel, kirekesztéssel játszik aki próbál boldogulni így, de valahogy újra és újra fellángol a remény bennünk olvasókban, és a lányban is, aki végül is, talán nem véletlenül, az első keresztény vértanúról kapta a nevét.

Szerettem ezt a könyvet olvasni, alapvetően szeretem a viktoriánus regényeket a társadalmi berendezkedés miatt, ezért nem volt meglepő, hogy elég jó leíró részeket találunk benne, de ezek mégis mozgalmasak. Az inverzek leírása például egy otthoni szórakozás keretében zajlik, és a tájat, az istenadta tájat, amit Jókai óta mindenki utál, izgalmasan, mozgalmasan, a gondolatainkba merülve tudjuk olvasni, mert összeolvad a cselekménnyel, és egyszerűen kimaradnánk valamiből, ha átlapoznánk.

DE, persze itt is idegesített valami: A narrátor a könyv elejétől ismeri az egész történetet, és nem röstell előre vetíteni dolgokat, főleg érzéseket, amik így kiszámíthatóak voltak több helyütt. Az utószóban lévő tanulmány szerint ez egy picit védőbeszéd szerűvé teszi az egészet, amivel Hall az inverz kisebbségnek szeretne felmentést vagy elismerést kérni, ami egyébként érdekes elemzői felvetés, de olvasóként zavarni is tudott.

Emellett persze vet fel nagyon jó dolgokat a tanulmány. A két kedvenc példám:

Hogy magyarázódik Stephen mássága Stephen számára? Leginkább sehogy. Senki nem nevezi meg, így ő sem. Viszont találkozunk a szexológia definícióival, polgári nézőpontokkal, és szerintem a legizgalmasabban a katolicizmussal: Hiába tisztátlan, végig van egy izgalmas kapcsolata istennel (Akárcsak Hallnak, aki a pápával is találkozott.), egy erős érthetetlensége, amiért nem ismeri el az egyház magát, miközben van egy izgalmas Krisztus, vagy megváltóbb szerepe ebben a könyvben, ami már az elején feltűnik, de többet nem mondok. 😀
A kor nagy kérdése ekkor, hogy az inverzió, mint velünk született tulajdonág létezik, vagy mint hatások ellenhatásaként jelentkezik, és mindkettő mellett érvelni látszik, vagy talán nem foglalkozik vele Hall, a fene tudja, viszont érdekes lehet efelől olvasni.

Kedvenc részeim: Itt álljon két rész, mert nem tudok választani.
Az elsőben az inverz nők helyzetéről van szó a háborúban, és nagyon fontos, és azt hiszem nem csak a könyvben nagy hatású párbeszéd zajlik le Anglia és az Inverz nők között:

„Itt vagyok, elfogadsz vagy elutasítasz?”
„Köszönöm. Éppen terád van szükségem… pillanatnyilag.”

Még ha itt is tetten érhető valami ebből az elbeszélő mindentudásból és spoilerezésől.

A második pedig kb. az egész 336, oldal, ami a belső monológ, és szerintem az egész könyv alaptézise, amit nem olvasnék el előre a helyetekben, és talán nem is nagyon várnék, de annak ott át kell gondolódnia. 🙂

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, akit érdekel a szépirodalom, vagy régóta nyitna efelé. Szuper fordítás, abszolút kapukönyv lehet. 🙂 És persze, ha történelmit akarsz, vagy mélyet, vagy lélektanit, akkor ne habozz! 🙂

Köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Park kiadónak, hogy megkaphattam ezt a könyvet, becsben fogom tartani. 😉

Elég sűrű két hét áll előttem, de vannak friss olvasásaim, nem tudom, hogy mikor fogok tudni új bejegyzést hozni, de igyekszem majd. Ha nem szeretnél lemaradni, kövess be a bal felső sarokba, ha háttért tartalmak is érdekelnek, less be hozzám facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, instagrammon is megtalálsz. 😉

A következő posztig se felejtsétek: Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió

A magány kútja című könyv hátteréről

Szerző: Szilvió

Dátum: 2017.10.31.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

mint az első heti beszámolóban meséltem, megkaptam a kiadótól Radclyffe Hall A magány kútja című könyvét, amelyet sikerült befejeznem, és a hét második felében érkezik is az értékelés róla. (Annyit elöljáróban elmondok, hogy főleg pozitív és nagyon pozitív élményeim voltak.) De! A kiadó a könyv mellett szuper háttértartalmakat is küldött, ezért ebből szemezgettem nektek egy keveset, hogy megértsétek a könyv történetét, vagy hogy kedved kapjatok hozzá, vagy talán csak mert érdekes. Az utóbbi biztos

1926-ot írunk. Egy különc szerzőnő férfi ruhákban feltör a csúcsra. Ismert és elismert szerző, aki legfrissebb regényével, a magyarul még nem olvasható Ádám fajzatja című könyvvel számos díjat besöpör, és megkapja amit érdemel. Talán egy picit védve is érzi magát emiatt, vagy mintha azt gondolná, most már megírhat leszbikusságról szóló könyvet, de közben tudja, hogy ezzel karrierjét is kockára teszi. És mégis megszületik a könyv, ami csak 89 évvel később kerül át magyar fordításba, az alábbi fülszöveggel (ami egyébként méltó egy szépirodalmi fülszöveghez, hiszen messze spoilerez nagy vonalakban, mert sokkal izgibb kis dolgok is vannak ezalatt) :

Stephen Gordon kislány korában is érezte, hogy ő más, mint a többiek. Azt, hogy tehetsége van a sporthoz, gyűlöli a lányruhákat, és jobb szeret egyedül lenni, nem tartották ifjú hölgyhöz illőnek a Viktória korabeli felsőosztályban. De amikor Stephen felnő, és beleszeret egy másik nőbe, tarthatatlanná válik a helyzete a családi kastélyban. Stephennek útra kell kelnie, hogy felderítse, van-e számára hely a nagyvilágban. Párizsba költözik, népszerű író lesz, háborús hős, mégis boldogtalan. Fűti a becsvágy, de a társadalmi elvárások sarokba szorítják, és Stephen elkeseredett lépésekre kényszerül.

1928-ban készül el a regény, és Hall kezdeti, óvatos lépéseiről, és a kiadás körülményeiről, és a betiltás körülményeiról ezt írja a kiadótól kapott sajtóanyag:

Hall 1928-ban jelezte ügynökének, hogy új könyve teljes elköteleződést kíván leendő kiadójától, és hogy semmilyen szövegbeli változtatáshoz nem járul hozzá. Miután több kiadó visszautasította a kéziratot, Jonathan Cape volt az, aki fantáziát látott a könyvben. A kiadó óvatos példányszámmal és sajtókampánnyal indította útjára a könyvet, és kizárólag olyan lapokat kerestek fel, amelyekről úgy gondolták, biztosan nem szenzációhajhász módon nyúlnak a könyvhöz. Ám minden elővigyázatosság ellenére kirobbant a botrány, amikor a Sunday Express lejárató hadjáratot indított a kötet ellen. Az esetből bírósági ügy lett, végül pedig A magány kútját szeméremsértés vádjával betiltották.

Az elhúzódó pereskedés lehetővé tette, hogy a könyvet a bezúzás előtt nagy példányszámban adják el, ráadásul a betiltás feloldásáig (1949) is készültek tiltott utánnyomások, így sok rongyosra olvasott példány járt kézről kézre, állandó köztudatban tartva a regényt, amelynek szerzője mellett Virginia Woolf és Ernest Hemingway is kiállt. Az Egyesült Államokban csak hosszadalmas bírósági eljárás után engedélyezték újra a mű kiadását. Nemzetközi bestseller lett, és még hosszú évtizedekig a leghíresebb leszbikusregényként tartották számon. Hatása az egész huszadik századon átívelve a mai napig elevenen él.

Update és már nem szervesen ide kapcsolódó dolog, hogy a kedvenc szépirodalmi alkotásaim közül több sértette a kor erkölcseit, így a Bovaryné, A romlás virágai Baudelaire-től, vagy épp az Üvöltés Allen Ginsbergtől. Az utóbbit nem tiltották be, pedig ennél menőbb volna, mint a korábbiaknál. 😉

A következő posztban érkezem az értékeléssel majd. Ha nem szeretnétek lemaradni, iratkozzatok fel a jobb felső sarokban egyetlen kattintással, vagy lájkoljatok facebookon, ahol háttártartalmakat is osztok meg, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keressetek instagrammon. 🙂

És semmiképp ne felejtsétek:Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió