Olvasmányélmények a szivárványon innen

Címke: magyar 1 / 3 oldal

Molnár Gál Péter: Coming out

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Molnár Gál Péterről és a Coming out című önéletrajzi kötetéről fogok nektek mesélni. És ez mindenképpen fura számomra. Én már az a generáció vagyok, akinek az MGP rövidítés már nem igazán mond semmit, hiszen nem éltem a rendszerváltáskor, 2004-ben pedig, amikor Molnár Gál Péter ügynökmúltja nyilvánosságra került, még csak 7 éves voltam. Az a generáció vagyok, aki viszonyul valahogy az ügynökmúltakhoz, de nem érzi ennek már igazán a súlyát, csak tudja, hogy ez egy fontos dolog. Mégis azt gondolom, hogy van mondani, mesélni valóm erről a kötetről, de ha valaki olyan emberek véleményére is kíváncsi, akiknek valóban jelent valamit a III/III-as ügynök múlt és ismeri MGP munkáját, azoknak hagyok lent a bejegyzés végi szövegdobozban majd további linkeket. co.JPG

Molnár Gál Péter a rendszerváltás előtti színházi kritika egyik legvitatottabb, ugyanakkor minden kétséget kizáróan az egyik legelismertebb alakja. Kortárs színészek úgy nyilatkoztak róla, hogy vérbe mártott tollal írt, sok kárt okozott a kritikáival, tudták, hogy bizony elfogult, például azokkal a darabokkal szemben, amelyekben a felesége Ronyec Mária is játszott, mégis minden szavának súlya volt, figyelmet szenteltek neki. A rendszerváltás előtt MGP a Népszabadság kulturális szerkesztőségének egyik nagy alakja volt, neve vitatott, de erős lábakon álló intézménnyé vált az évek alatt.

Éppen ezért szólt hangosan, amikor 2004-ben fény derült ügynökmúltjára, miszerint Luzsnyánszky Róbert néven III/III ügynökként jelentéseket tett a színházi elitről és annak a működéséről. Azt mondhatjuk, hogy a közhangulat több évtizedes feszültsége robbant rá Molnár Gál Péterre. Egyszerre vitatták mindazt, amit írt, emberi és szakmai méltóságát is megkérdőjelezték, ismét téma volt Latinovits Zoltán öngyilkossága és MGP kritikája a színészről, miközben ekkor még érezhetően sajgott az ügynökakták további titkosításának sebe is a társadalomban.

Akkor MGP csak annyit nyilatkozott kioktató hangnemben, hogy ha ma fenyegetnék meg börtönnel a homoszexualitása miatt, akkor most is aláírná a saját beszervezését. A botrány után kezdett el dolgozni Coming out című emlékiratán, hogy az olvasó betekintést nyerjen a diktatúra színházi életébe, a homoszexuális férfi világba és az ember ügynök múltjába. A szöveg a szerző 2011-es haláláig nem készült el teljesen, ahogy a szerkesztők többször is jelzik, vannak megszerkesztetlen mondatok (ebből talán 2-3 feltűnőbb darabot találtam), és téves, nem visszaellenőrzött adatok, amelyeket az alapos lábjegyzetek és a hosszú névmutató javít ki vagy pontosít. A kötet most, tavasszal, a Magvető Kiadó múltfeldolgozással foglalkozó Tények és Tanúk sorozatában jelent meg, és három ilyen hosszú bekezdésnyi felvezető után ideje végre beszélni a könyvről.

Amikor ránézünk a tartalomjegyzékre, láthatjuk, hogy egy öt fejezetől álló könyvet kapunk, ám ezek a fejezetek összeérnek. Minden fejezet egy adott téma köré szerveződik, ugyanakkor a kötet fő kérdése kapcsán óhatatlanul van átfedés a témák között.

Kinyitva a kötetet a rövid előszó után azonnal a függeléknél találjuk magunkat. Persze nem véletlenül. Molnár Gál Péter dramaturgként végzett és dolgozott, így nyilván pontosan tudta, hogy ha az ügynökmúltjáról általában elítélően beszélő, őt személyében és munkásságában sértő írásokat közöl, akkor óhatatlanul kialakul valamiféle szimpátia, az őt kritizálókkal szembeni tartás az olvasóban. Másrészt azzal, hogy a fügelék a cikkekkel és a kis magyarázataival előre került, azt is kifejezi, hogy ez is erősen a szöveg része, el kell olvasnod, át kell magad rajta verekedned. Nem csak úgy, függelék módjára.

Az első tematikus fejezetben hosszabb-rövidebb anekdotákat kapunk, amin keresztül megértjük a kort, amelybe a hányattatott színházkritikus születni és létezni kényszerült. Televíziós műsorszerkesztés közben látjuk őt, és megismerünk néhány tipikus karaktert, a társalgási lap párthűsége és nem képessége miatt kinevezett főszerkesztőjét, vagy egy felszolgálót, aki jelent, néha azokat a badarságokat is, amiket a fülébe ültetnek.

A következő fejezetben a homoszexualitás tematizálódik. A magánügye, ami közüggyé vált, hiszen mint írta, az közigazgatási következményekkel is járt. Ebben a fejezetben beszél arról, hogyan ismerkedett meg más melegekkel, színházban, korzózva, külföldi színházi- és filmfesztiválokon, valamint ebben a fejezetben olvashatunk a beszervezéséről is.

A színházpolitika témája köré szerveződik a negyedik fejezet. Működés közben látjuk a diktatúrát, annak kultúráját, színházát és színházi kritikáját, és mindez az ötödik fejezetben csúcsosodik ki, ahol a maga színházi kritikusságát igyekszik megmérni, hogy aztán összefoglalja az egész kötetet. Amit egy névtelen kommentelő a kritikáiról ír ékezetek nélkül, az igaz erre az életrajzi könyvre is:

A kritikait is az utobbi evekben nem kritikanak neveztem, magamban, hanem „szinhazrol szolo irasnak” – sokszor nem a szo hagyomanyos ertelmeben vett kritikak (az mi?), hanem remek esszek, stilusgyakorlatok

Mivel mind a korrajz, mind a melegség, mind a színházi kritikussága, mind az ügynöksége nagy hangsúlyokat kap, azt gondolom érdemes úgy vizsgálni a kötetet, hogy kiderüljön, melyikről mit gondol.

MGP aktív éveiben diktatúra volt, amely a saját lágyságát és könnyűségét, már szinte szabadságát hirdette, mégis az élet minden területén kontrolálni szerette volna a polgárait. És miért is volna más a kultúrában ez. Azt mondhatjuk, hogy ez az a kor, amikor mindenki szem a láncban, a házmesterek, akik persze minden kornak a házmesterei, és a kávéházi asztalok körüli ügynökök kora ez, ahol az volt a legnagyobb imádság, hogy

Adjon az isten nekem olyan besúgót, aki azt jelenti, amit én mondtam.

A szerző bátran mondja a kötet elején, hogy ő nyugodt volt, hiszen pontosan tudta, hogy ha a párt nem akarja, neki úgysem eshet baja, ha pedig a párt akarja, úgyis baj fogja érni, és mint a csehovi puska, ez a mondat is óhatatlanul elsül majd, jóval az utolsó felvonás előtt. Az emberek egyszerre kedélyesek a diktatúra kapcsán, kinevetik azt, szórakoznak azzal, akivel lehet, de már az is elégtételt jelenthet, ha csak köszöntik az ügynököt is az eszpresszóba belépve.

Nem fülelt. Nem szólt bele. Nem szólt hozzánk semmit. Csak ült ott az állambiztonság szobraként. Emlékeztetett rá, mennyire ellenőrizhetetlen szabadságban beszélgethetünk egymással.

Ugyanakkor művészek dolgoztak ebben a közegben. Olyanok is, akik megvívták a maguk függetlenségi harcukat, és persze olyanok is, akik meghozták a maguk kompromisszumait. Molnár Gál külön kiemeli, hogy legkevésbé a cenzúra volt nagy hatással a színházi életre, bár ő maga is írja, hogy valahogy minden darab, minden író és minden színházi gesztus lehetett gyanús.

Mégis a kultúra legnagyobb kártevőinek azokat tartja, akik behízelgéssel és farokcsóválással igyekeztek eredményt elérni, hiszek ők elfogadták a másféle kultúra játékszabályait, kiszolgálták a rendszert és újratermelték azt a saját terükben. Acél György vezetése pedig békét akart a kultúrában, így igyekezett mindenkit megvenni, akit érdemes volt. Nem azt, akit lehetett, hanem akit érdemes volt, ahogy azt MGP is kiemeli.

Éppen ettől lesz érdekes az a nyílt gyűlölet, amit 2004-ben az ügynökmúltja nyilvánosságra kerülése után Molnár Gál Péter kap. Hosszan idézi a függellékben a Blikk egykori írását, amelyhez képest vet fel majd további kérdéseket a függellék további része, illetve a teljes könyv is:

Hiszen, ha ő az elnyomó rendszer oldalán állt, semmilyen joga nem volt, hogy a művészet mezején egyáltalán megvesse bakancsos lábait. Művészetről, színházról csak az írhat, aki szereti, sőt imádja, aki azért él, a színházért, a művészetért. Csak ilyen alapon fordulhat elő, hogy mind a nézők, mind a művészek, mind pedig a szerkesztők megbíznak benne olyan szinten, hogy olvassák, amiket ír. Így, hogy kiderült, MGP az elnyomók cinkosa volt, egyben az is kiderült, hogy mindaz, amit írt és mondott, semmilyen tekintetben nem volt érdemes arra, hogy az emberek olvassák, és komolyan vegyék.

Egy sajtótermék szavazásra vitte MGP ügyét, és a megkérdezettek 31%-a mondta azt, hogy a szerző többet soha sehol ne publikáljon, miközben más nagyvonalú fórum bejegyzés írók felteszik a kérdést: Van-e Magyarországon olyan ember, aki Molnár Gálnál többet tudna a színházról.

Sokak szemében ugyanakkor ez a végtelen tájékozottságra épülő életmű egy pillanatok alatt dőlt össze. Ha a kriktikus ugyanis a párt embere volt, akkor felmerül a kérdés, hogy mikor ír meggyőződésből és mikor feladatól, miközben összeolvasva a jelentéseit és a kritikáit pontosan láthatjuk, hogy mindig arról írt, ami őt érdekli ebben az egészben.

Egy színházeszményt képviselt és kért számon a színházon kritikáiban, és bízott benne, hogy a jelentésének a kivonatai akár egy picit is számítanak a kultúrában, miközben egyre többsör telefonált maga Acél György a Népszabadság szerkesztőségébe egy-egy kritika után arról érdeklődve, hogy azt a tetűt, kirúgták-e már.

Profi színházat kért minden alkalommal számon, sokszor tényleg vértől tocsogó tollal. Az az egyik álomszínházáról így ír:

Utolsó végvári vitézként őrzi a műveltséget, formaérzékenységet, a művészettörténeti tudást és a viselettörténeti ajánlásokat.

Kérdésként merült fel, hogy írhat-e valaki 2004-ben, akinek ilyen elvárásai voltak a színházról, de mérlegelnie kellett egy egymás mellett élő, de egymás ellen ható kényszert. Meg kellett mérnie, mi elviselhető és képviselhető. Ne értsük félre. Molnár Gál Péter tudja, hogy nem helyes az, amit tett, annak ellenére is, hogy ha tehetné újra megtenné. 2004-ben nem gondolták őt áldozatnak, hiszen akkor lett volna áldozat, ha nemet mond, és nem alkuszik meg.

De persze nem akart megalkudni sem. A szerkesztők nem véletlenül választották ezt a három mondatot a borító hátuljára:

Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani.

Minden a történetben előkerülő tisztről megtudjuk azt is, hogyan lehet kijátszani. Van olyan, aki vonalas ember, az életét a legutóbbi párthatározatok mozgatták, aminek a kereteit Molnár Gál az MSZMP központi lapjának munkatársaként ő maga is igen jól ismert. Másokkal fecsegett. Olyanokkal, akikre azért bízták, mert otthonosan mozogtak a színházi közegben, de a fecsegés igyekezett a lehető legüresebb maradni, hiszen

Színházról fecsegni más, mint színházról referálni a titkosszolgálatnak.

És hogy akkor miért nem vállalta mégis ezeket a fecsegéseket a rendszerváltáskor? A kérdés a kötetben is felmerül. Persze nem titkolja el, hogy lapulni szeretett volna, hátha megússza, hiszen nehéz egy olyan dologgal előállni, amit az ember legjobb barátai, vagy az akkor már nem élt felesége sem tudott. Ugyanakkor vállalja a saját szavait:

 Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam az újságba is, vagy leírthattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn. Azt írtam, amit gondoltam, és csak azt gondoltam, amit írtam. A szabadságát belül hordja az ember.

És az utolsó mondatot akkor is idéztem volna, ha nem sikerül ilyen jól beillesztenem, mert az az igazság, hogy állati izgalmas, ahogy egy diktatúrában egy zsarolással beszervezett ember beszél a szabadságról. Akár mint szellemi szabadságról, amelyről eddig olvashatunk, akár a megtűrt homoszexualitás adta szabadságával.

A könyv egyik legviccesebb jelenete az, amikor Béla bácsi arról beszél, hogy titokban meleg évtizedek óta, és nem lehet neki elmondani, hogy mindenki rajta és a homoszexualitásán nevet. És ez persze fanyar humor, de a diktatúra sem édes. Molnár Gál azt mondja itt döntötte el, hogy ő nem akarja, hogy gúny tárgya legyen, ezért kvázi mindenki tudott a melegségéről, miközben saját bevallása szerint szerelemből és véletlenül sem konspirációból vette el Ronyec Máriát. Hülyeség is lett volna, mert tudta, hogy sosem volt titok a melegsége.

És ezzel játszi könnyedséggel válik azonnal beszervezhetővé, aminek  a történetet a maga teljes abszurditásában mesélte el. Kiderül belőle, hogy ha a hatalomnak valakire szüksége van, akkor azt megszerzi. Megrendezték azt az alkalmat, amivel zsarolni lehetett. Bár az 1961-es törvények szerint a homoszexualitás már nem büntetendő, mégis kiskorú megrontásáért és közszeméremsértés miatt akár 10 év büntetéssel is sújthatják, miközben csak vittek hozzá egy fiút, akit a belügy hosszas megfigyelés után választott ki. Érezzük a helyzet sajátos kelet-európaiságát, amikor MGP megjegyzi, ha a fiút ő megrontotta, hát akkor sokadjára rontották meg, vagy amikor azt firtatja, hogy a saját hálószobájából sikerült közszemérmet sértenie a 180 cm magasban lévő ablakkal:

Ha valaki nagyon meg akar botránkozni, mint a viccbéli öregasszony, akkor a konyhaasztalt az ablakhoz kell tolni, és rátenni a hokedlit, csak úgy lát be fölháborodni.

Ugyanakkor látjuk a melegségnek azt a romantikus k-európai voltát, amit a Kéjpartban vagy A szakállas Neptunban láthatunk. Megismerjük a Vén Diófát, ahol folyamatosak a rendőri razziák, találkozunk színészekkel és meleg barátokkal, színházi vendégjátékok vagy filmfesztiválok alkalmán nagyon elborult történetekkel, és közben, amikor behozzák a legutóbbi kalandodat, mint egy csomó történetben, itt is kiderül:

Ismerem, csak a nevét nem tudtam.

Én viszont megjegyeztem MGP nevét és monogramját. Egy életre. És az van, hogy szimpatikus lett az elmúlt 370 oldalban. Azt írták sokan erről a könyvről, hogy nem az a klasszikus magyarázkodás, önbevallás ez a könyv, amire számítunk, de közben így is baromi hiteles maradt, sőt. Utálom ezt a szót, de ha tényleg olyan alkotó volt, amilyennek tartották és tartja magát a kötet alapján, akkor csak így maradt legitim mindaz, amit képvisel. Szerettem ezt a könyvet, mert tényleg egy kornak a tanúja szólal meg benne, aki nagyon különc, de izgalmas nézőpontból mutatja a korát.

A színikritika nem közfelkiáltásos véleménykinyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést.

MGP sem ilyen ebben a könyvben. És jól magyarázza ez az idézet a könyv végén mindazt, amit elmondott. Nem véletlenül az utolsó történetben van ez a két mondat.

Összegezve tehát egy izgalmas, más olvasmányélményt kaptam, mint amit szoktam és amit vártam. Egy elvei mellett kitartó, érzékeny szerzőről van szó, aki képes több tíz oldalon keresztül is érdekes dolgokat mondani a Hamletről, és nyilvánvalóan telis-tele van történetekkel, amik még elbeszélésre érdemesek, vagy azok lettek volna. Szerettem, megbarátkoztam ezzel az emberrel, tetszett a humora.

Kedvenc részem: Most éppen nagyon átgondolás alatt van a Hamlet dráma bennem (Március óta ez időről időre előkerül a blogon, érthetetlen, hogy hogyan.), ezért nagyon tetszett az a rész, amikor arról ír, hogy Hamlet, Horatio, Rosencrantz és Guildenstern végülis egy iskolába jártak, ugyanazt a nevelést kapták, és mégis mennyire más karakterek lettek. De tetszett az is, amikor arról beszél, hogy mennyire nem feltétlenül jelent további romlást, ha két király váltja egymást… A Hamlet tele van csodálatos lehetőségekkel, és szerettem, hogy ez a könyv tovább nyitotta számomra.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel valami a regényvilágon túl. Akik érdeklődnek a színház és a színháztörténet iránt, és akik olvasnának valami nagyon okosat. Meg persze azoknak, akiknek ez az értékelés felkeltette a figyelmüket.

Molnár Gál Péter: Coming out
Magvető, 2020, Tények és Tanúk
441 oldal
Így olvastam: Pár nap alatt, kellemesen olvasható kis sztorizgató fejezetekből áll, de érezhetően tényanyag, nem szépirodalmi szöveg, kevésbé gördülékeny.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
A dilemmát jobban értők, megélők írták: Fáy Miklós, Kovács Bálint, Sándor Zsuzsanna

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. A következő bejegyzésben már a summával jövök.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

Sziasztok,

ma egy olyan friss könyvről fogok nektek mesélni, ami jókor talált meg. Éppen akkor, amikor úgy éreztem, nincs szükségem könyvre, hanem csak egy filmet akarok. Egyetlen szerencsétlen filmet, ami egy picit is rólam és a kríziseimről szól, de nem szupernépszerű. Végül egy német-osztrák filmet sikerült találnom (Aus der Haut, 2015) nehezen, pedig fizetni is hajlandó lettem volna. Aztán pedig jött ez a könyv, és ez visszavonhatatlanul rólam szólt. Meg a kríziseimről. És ez nagyon üdítő volt. a_szakallas_neptun.JPG

Nádasdy Ádám sokakkal együtt számomra is egy kulturális ikon. Szeretem a költészetét, ami a legújabb Jól láthatóan lógok itt címet viselő kötetében is meg tudott újulni. Szeretem, ahogy gondolkozik, legyen szó versekről, nyelvről vagy akár pont a melegségéről (a melegségével foglalkozó tárcáinak a kötetéről, A vastagbőrű mimózáról itt írtam). Szeretem, hogy polgári, mert jól áll a nagypolgári attitűdjének az, hogy titkokról beszél és hogy kimond dolgokat, tisztáz helyzeteket. Nádasdy új műfajban jelent meg 73 évesen. Novellákon keresztül beszél a melegségről és a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekről. De ez ne tévesszen meg senkit. Ugyanazt csinálja, amit eddig: Beszél, szeretettel.

Ja, képzeld, még nem is mondtam.

– mondja Nádasdy hőse az első mondatban, aztán Nádasdy is mesélni kezd.

A 12 novellát tartalmazó kötetben nagyon különböző hősöket találunk. A kis leválasztott cselédszoba albérlőjétől középiskolás fiatalokon át önálló egzisztenciával rendelkező értelmiségiig vagy New Yorkban élő, néha hazautazó, a tapasztalatait csak egyes szám első személyben elmesélő férfiig mindenkivel találkozhatunk, akikkel érdemes találkozni.

A kötet talán fő szervező elve, hogy az identitáskrízisektől eljutunk egészen az életszervezésig. Az első novellában két szinte ártatlan kamaszt látunk, akik a rakparton néha egymáshoz érnek és esténként bemásznak egymás ablakán. Ők még keresik azt a módot, ahogy beszélhetnének kettejükről és megélhetnék a kapcsolatukat. Egyikük ódzkodik a buziság szótól, hiszen tudja, hogy a lányokat kell nézni, mert hát, ugye, őket kell, és tudja, hogy két fiú között nem lehet életre elegendő bármi is:

Különben is vedd már tudomásul, hogy két fiú között nincs olyan, hogy szerelem. Folyton ezzel jössz. Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány. Jó, parancsolj, akkor most melyikünk a lány?

A második novella hősei még mindig keresik a maguk útját a szexualitáson keresztül, a novella igazi tétje a bátortalanság egy szókimondásokkal teli világban. Ahogy haladunk a köteteben egyre inkább az elmondhatóság és a titok tematizálódik, olyan kapcsolatokat látunk, ahol már nem az első szerelmüket vagy viszonyukat gyepálják a szereplők, míg a végén már egy potenciális család képét látjuk magunk előtt. Az utolsó novella két hőse már akár alkalmas arra, hogy egymáshoz csiszolódjanak.

Persze ez az ív nem ennyire didaktikus, hiszen Nádasdy nem kevesebbet vállal, mint hogy körbevezet minket a rendszerváltás utáni meleg életen. És nem turistaként vezet minket, hanem mint aki tényleg meg akarja mutatni a mindennapokat.

Megismerjük a füstös meleg kocsmák öreg törzsvendégét, aki picit már a berendezés része, valami véletlen oknál fogva mégis mindent tudnak a világról, amit tudni érdemes, elkezdjük átlátni a meleg férfiak A-B kategóriáit, ezzel megcáfolva azt, hogy az internet által vált húspiaccá a társkeresés, de látunk értelmiségi meleget, aki a biztosan kitartott és talán szeretett egyetemista szeretőjét viszi Bécsbe, vagy látunk egyedül álló férfit, aki a szeretőjével beszél meg személyes dolgokat, hiszen egyébként egyedül van.

A kötetben olvasható novellákban a kapcsolatokon túl is széttartó szociális kapcsolatok látunk. Olyan családokat, amikben lehetetlen együtt karácsonyozni, olyanokat, akiknek nem lehet mesélni arról, hogy esetleg ketten élünk valakivel, és látunk elfogadó, vagy csak mindent tudó nagynéiniket, nő rokonokat, nekünk drukkoló szomszédokat, de egy novellában egy exkluzívra sikerült egyetemi KISZ kirándulásra is elmegyünk.

A széttartó tapasztatok helyszínei általában Budapesthez kötődnek, de járunk New Yorkban, Londonban, Rómában és a szívemnek elmondhatatlanul kedves Szegeden. Amerikába kell élnünk a nyolcvanas években, hogy olyan szomszédokkal éljünk, akik drukkolnak nekem és az exemnek. Csak Londonban mutathatja meg a rendőr merre is van a meleg kocsma. Nyugaton hallunk először nyíltan az AIDS-ről. És közben a magyar meleg csak igyekszik:

Nagyon remélte, hogy nem látszik rajta a szocializmus.

Az utazó, világjáró vagy akár csak a saját életükben kerengő karakterek közül vannak ugyan, akik inkább csak testiséget keresnek, de többségük mégis javíthatatlanul romantikus. Nádasdy azt mondta egyszer Szegeden, hogy a meleg férfiak többsége nem nőtte ki a kamasz szerelmet, és ez a történetekben is látszik. A címadó novella hősét csalódottan látjuk egy szobor előtt Rómában, ahová egy ígéretes szerelem után utazott, az első novella hőse a férfi kapcsolatban keresi társát, a Londonba utazó Gay-za (Imádom.) vár valakit:

Én is várok valakire! Tudod, szívem, mi mindnyájan várunk valakire, haha!

Amikor 2016-ban dedikáltattam Nádasdyval A vastagbőrű mimózát, azt mondta, biztosan egy nagyon helyes Szilveszter nevű srácnak viszem ajándékba a könyvet. Picit ilyen ez a könyv is, kedves, meleg, szeretettel teli. Akkor azt mondtam neki, hogy nem sajnos, mert ha így állna a helyzet, akkor két könyvet vittem volna. És most ez a könyv is olyan, amit nagyon el tudnék vinni két példányban.

És nem csak ebben a nagypolgári, finom, érzékeny gesztusokkal teliségtől lett vitathatatlanul Nádasdys ez a könyv, mint amilyen ez:

Két jóbarát így nem hallgat. Így csak egy pár hallgat.

vagy ez:

nincs szomorúbb, mint egy öreg transzvesztita férfiruhában

Hanem attól is, ahogy beszél a melegségről. A meleg közösségben akárkivel beszélek, tudjuk róla, hogy ő nem LMBT, hanem egy közönséges buzi. Ezt ő mondja magáról, így. És ez a kötet is ilyen. Vannak szereplők, akik köcsögnek becézik egymást, és ezzel kioltják az élét a szitoknak. Ugyanígy, amikor a sokat emlegetett első novella hős az identitását keresi, a buzi szóhoz talál. Én alapvetően tök támogatom a buzi szó visszafoglalását (erről például kellene írnom egy kibeszélős posztot), és értem Nádasdy törekvéseit is, és klassz, hogy olyan környezetben vetette fel ezeket a problémákat, ahol azok hitelesek, hiszen a múlt század második felében még nem igazán forgott közszájon a meleg szó, és nem feltétlenül identitást, hanem szexuális preferenciát jelentettet. Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom, hogy ezt is tematizálja az első novella, ugye?

Nem tudom, hogy miért, de féltem ettől a könyvtől. Pedig tudtam, hogy Nádasdy nem ír dohszagúan, de mégis féltem, hogy az lesz. Féltem, hogy inkább egy letűnt világról fog beszélni, és hogy nem fog igazat mondani. Nem direkt, de az emlékek csalnak és az utókor egyébként is romantizál. Szerencsére egyik félelmem megalapozatlanabbnak bizonyult, mint a másik. Nádasdy mesélt, és rólam is beszélt. Könnyen bele tudtam helyezkedni a főszereplők kríziseibe és apró-cseprő ügyeibe. Olyan szituációk voltak, amiket ismerek vagy akár ismerhetnék. Emberi ez a novelláskötet, de hát rengetek féle ember van. És ez a könyv megmutatta.

Azt mondja, szépek vagyunk így négyen, és nagyon különbözőek. Mutassuk meg Neptunnak, hányféle emberfaj van.

Kedvenc részem: Egyrészt mondatok tetszettek. Mert Nádasdy szépen ír. Birtokában van a nyelv. Ezért igyekeztem sok idézetet hozni. Másrészt nagyon megkapott a KISZ kirándulásos novella, taxizással, erkölccsel, párttal, fiúkkal, lányokkal, párokkal, kis konfliktusokkal. Abból a novellából szívesen olvastam volna még. A második novellának pedig zseniális volt az aurája. Az angol-magyar diskurzus és Helga túlhangsúlyozott, de valójában értelmetlen kisnemesi származása, és az egész történet:

De ők élvezték, az angolt is meg a pózolást is, szabadságíze volt, más dolgokat lehetett angolul mondani, mint magyarul, más súlya volt a témáknak.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedveset, de kétségtelenül érvényeset szeretnének olvasni. Akik szeretik Nádasdyt, azoknak nem kell, de azért mégiscsak nekik is. Akik lassú dolgokat olvasnánk lényegtelen dolgokról, amelyek aztán mégis összeáll valamivé, ami fontos, és nem is lehet másként elmondani. Akik keresik a szépirodalommal a fogódzókat, és akiknek ez már rég megvan. Szóval így, mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Magvető, 2020
193 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, egyenként a novellákat. Szerintem így nagyon jól működik. Lassú, megfontolt, figyelmes olvasással, de a nyelve megengedi, hogy gyorsan áthaladj rajta, de szerintem nem érdemes.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

5 kortárs magyar LMBT+ verseskötet a magyar költészet napjára

Sziasztok,

bizonyára a legtöbben tudjátok, de ez a nap más, mint a többi, de az ünnepelt nem igazán ünnepelt sokat az életében, bár egyszer meglepte magát egy verssel, Születésnapjára. Szóval ma van József Attila születésének 115. évfordulója, ezen alkalomból a magyar költészet napja, és mivel fontos számomra ez a téma, és egyébként az elmúlt évben több fontos LMBT+ verseskötetet olvastam, ezért arra jutottam, hogy csak mesélek róluk. Ötről, amelyek különböző módokon, de szerintem fontos kötetek, akárhogyis.kepkivagas_12.JPG

Gerevich András: Barátokv1.jpg

Gerevich Andrást jelenleg elsősorban a fordítói munkái kapcsán ismerjük, de persze van négy verseskötete is. Debütkötete volt az Átadom a pórázt, ezt követően jelent meg a Férfiak című kötete, majd a Barátok, és a legfrissebb, de már 2014-es kötete a Tizenhat naplemente. Két dolog miatt választottam a Barátokat. Egyrészt, és ez nagyon személyes, de 2014 előtt ismertem meg a kötetet, és nagyon sokat jelentett egy olyan meleg kamasz srácnak, aki valami kötőcskének készül. Másrészt mert szerintem ez a meleg szempontból igazán jelentős kötete. A Barátok kötet végigveszi azokat a férfiakat, akikkel a lírai énnek dolga volt, finom dolgokat emel ki belőlük, keresi a maga helyét is a barátok között, miközben ketyeg a biológiai óra, és el kell döntenie, hogy szeretne-e családot, miközben érzi, hogy meg kell fogalmaznia azt a modellt, amiben egy férfi és bárki, családként élhet.
Nem akar megúszni ez a kötet, tök keményen belemegy testi dolgokba, a fiatalság dicsőítésébe, öngyilkosság kérdésébe, vagy éppen abba a családba, amibe beleszületett. Beszél a halott apáról és a csendes anyáról, de annak is szentel egy verset, hogy hogyan lehet valaki magyar, akit állampolgár-társai belelőnének a Dunába. Egy olyan kötet ez, ami egyaránt híd lehet a költészet felé igyekvőknek, és azoknak, akik valami személyeset olvasnának egy intim meleg lírai éntől.

v2.jpgRosmer János: Hátsó ülés

Három éve nem tudom eldönteni az irodalmi élet oda-vissza írásaiból, hogy feltehetően biztosan ki áll a Rosmer János alteregó között, szóval erről nem mondok semmit. Azt viszont elmesélem, hogy 2017 júniusában olvastam el a könyvet, nagyrészét egy forró napon a szegedi Vértónál egy fa árnyékában, miközben egy barátom mást olvasott a közösen hozott pléden. Ekkor már hét éve jelent meg ez a kötet, és az irodalmi élet őrültmódon lelkesedett érte, amiből én 13 évesen egy kis baranyai faluból persze semmit nem érzékeltem akkor, nyilván. Rosmer János kőproli, és ez nagyon felszabadító. Leplezetlenül beszél a szexusról, húsról és húsokról, férfiakról, akiket és akik. És közben nyilvánvalóan zseni, olyan kulturális és popkulturális utalásrendszerrel dolgozik, amit bárki megirigyelne. Schakespeart, Wilde-ot és Ken babát idézi meg, akinek nem Barbie-ra van szüksége. Nem veti el SM kellékeket sem a líra nyelvén, és közben egy pillanatig nem lesz öncélú. Feszes költői szövegek, amik tartanak valahová, és kipeckeli annak a szenvedélynek a száját, amiről talán kevésbé szókimondó keretben, de évezredek óta beszélgetünk.

Olty Péter: Heteró közegbenv3.jpg

Olty Péter verseskötete most egy éve jelent meg, és nagyon vártam, hogy olvashassam, mert a Nádasdy Ádám jegyezte fülszöveg sokat ígért a heteróságról, mint a diverzséget, széttartóságot jelentő közegről. És ez valóban több síkon jelenik meg a kötetben. Rögtön az első versben az igluépítő főhős befalazza magát, amivel elvágja magát a környezetétől. A második szövegben olvashatunk a bibliai Jonatán és Dávid gyermekkori homoromantikus kapcsolatáról, de beszél a melegség kamaszkori felismeréséről, tesiöltözőkről, a melegradarról és arról, ahogy az apa próbálja megnevelni az eltartó ujjal teát kortyoló gyermekét. A kötet második felében szintén szókimondóan, már már provokatívan, közhelyeket túlhasználva beszél a szexualitásról és a test szépségéről is. Egy számítógépes játék avatárjaként jó seggű karaktert épít magának, vagy például megjelenik a virgács fallikus szimbólunként, miközben a kötet motívumai otthonosan mozognak a biblikus, mitológiai vagy popkulturális, gyakran tudományos jelenkori közegben is. Nem feltétlenül működik jól ez a kötet kezdő kortárs versolvasók kezében, de bátrabbaknak vagy kísérletezőbbeknek nyugodtan merem ajánlani.

v4.jpgLesi Zoltán: Magasugrás

Lesi Zoltán Magasugrás című kötete tavaly könyvhéten jelent meg, és hamar az egyik kedvenc köteteim közé került. A benne található versek elsősorban levelek, vallomások vagy rövid személyes történetek, amelyek együtt adják ki az 1936-os berlini Olimpiai német magasugrójának, Dora Ratjennek a történetét, aki csak azért indulhatott az Olimpián, mert a németek eltiltották Gretel Bergmannt zsidó származása miatt a részvételtől. Dora interszexnek született, és a szülei lánynak nevelték, ő nőként gondolt magára, és nőként versenyzett is. 1938-ban a bécsi Európa bajnokságról hazafelé tartva viszont leszállították a vonatról, a rendőrségen levetkőztették, majd később férfivá nyilvánították és elvették a sportolói eredményeit. Ebben a kötetben megismerjük a történet nagy kereteit. Beszélnek benne a náci Olimpiáról, amin Hitler bemutatta, hogy Németország nagy, erős és elsősorban békés, a célért doppingoló sportolókról, a kor más inteszexnek született sportolóiról, az öltözőben való félelmükről, vagy épp pont az apáról, aki úgy döntött, hogy az interszex gyermeke éljen lányként, majd két évtized múlva irigyli a lányát a Führer kézfogásáért. Ebben a kötetben mindenki birtokol kis információmorzsákat, mindenki elmeséli szubjektíven a maga történetét, érzelmeit, tapasztalatait, vélekedéseit, és nem foglalkozik vele, hogy összeáll-e ez egy egészé. Miközben persze összeáll.

Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok ittcovers_542200.jpg

Nem tudom, hogy lehet-e, szabad-e egyáltalán LMBT versekről beszélni Nádasdy kötet nélkül, talán lehet, hiszen ő maga mondta, “én nem vagyok LMBTQ, én csak egyszerű buzi vagyok”, de azért mégsem maradhat ki. A Jól láthatóan lógok itt egy nagyon más Nádasdy kötet, mint amit eddig olvashattunk. Megmaradt az a polgári nézőpontja, amit minden megjelenése körül látunk, de sokkal közelebb engedett magához. A játékos versek mellett, amikben például a reggeli étkezések két ember közötti áthidalhatatlannak tűnő különbségeiről értekezik, megjelennek azok a versek is, amelyek keresik a helyüket a tőle megszokott polgári tartás és a mélyen alanyi költészet között. Beszél a halálról és a betegségekről. Metaforákat keres és hasonlatokat, amelyek meg tudják nyugtatni, mert a leírható az már ismerős is, az már nem bánthat. És persze, helyenként, ahogy Nádasdytól megszoktuk, fel-feltűnik a homoszexualitás is, hogy aztán az utolsó versben már már prózaversszerűen és hosszan olvassunk Márkról, az orvosról, aki gyógyítja a tanár úr szívét, és akibe képes volt beleszeretni. Szép költészet ez, érdekes irány. Tudom, hogyha kezembe veszek egy Nádasdy kötetet, hogy szép lesz, de ez sok ponton meg tudott lepni, és ez jól esett. Egészségünkre.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés. Szerettem volna nektek megmutatni, hogy van LMBT irodalom a regényeken és a tényirodalmon is túl, mert ezek a kötetek egytől egyig tök fontosak számomra, és örülök, hogy végre rávettem magam arra, hogy beszéljek róluk. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban,
háttértartalmakért lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Ritter Andrea: Melegek

Sziasztok,

a mai bejegyzésben nem egy regényről fogunk beszélni, hanem egy olyan pszichológiai szakszövegről, amely az első kifejezetten melegekkel foglalkozó tanulmánykötet, még 2014-ből. És mielőtt elkezdem a bejegyzést, fontosnak tartom elmondani, hogy nem vagyok pszichológus, nincsenek ilyen irányú tapasztalataim, viszont Ritter Andrea maga is egyaránt ajánlja ezt a kötetet mind a kollégáiknak, mind civil érdeklődőknek, ennek megfelelően elég érthetően ír, tisztáz újonnan bevezettet fogalmakat, és két-három kifejezetten módszertani, kutatásmódszertani fejezet kivételével rendkívül informatív és hasznos. A bejegyzésben így elsősorban a kötet felépítését, és egy-egy fejezet érdekesebb kérdéseit, ismereteit fogom bemutatni.

melegek.JPG

Ha kinyitjuk a kötetet, egy hosszabb, a kötet felépítését és a magyar piacon hiányzó szexuális kisebbségek tagjaival és családjaival foglalkozó terápiák módszertani hiányosságait taglalja, valamint tisztázza azt a társadalmi hátteret, amibe a jelen kötet megérkezett és azt a kutatói attitűdöt, amivel ő a témához nyúl. Ezt követően egy rövid szótárat találunk, ami tisztázza a legfontosabb kifejezéseket és azok körüli pszichológiai, társadalmi, akár filozófiai diskurzusokat. Az első nagyobb fejezetben az önelfogadás fázisait és az előbújást, különösen a családon belüli előbújás folyamatait világítja meg. Beszél a szégyenről, a normákról, vagy például arról, mit is jelent az elfogadás egy LMBT+ személynek. A következő fejezetben az előbújás krízist segítő négyalkalmas családi terápia menetét és módszerét vázolja fel.

A következő fejezetek voltak számomra a legizgalmasabbak, ezekben a társadalom és az előbújás, önelfogadás kérdéseit tisztázza, nagyon megvilágító erejűen, majd a melegség kialakulásának a vitáját ismerteti, ami nagyon unalmasan hangzik, de a legizgalamasabb fejezet lett azzal, hogy nagy keretben vizsgálja, miket is állít a genetikával vagy mintakövetéssel kialakult homoszexualitásról a tudomány, és mennyire más, a homofób támadásokból ismerős következtetéseket vonhatunk le, ha a melegség okát a mintakövetésben keressük.

Az utolsó előtti két fejezet ismét inkább a pszichológia tudományában jártas olvasóknak lesz érdekes elsősorban. A pszichonalitikus irányok homoszexuális, és leszbikus képét, annak változásait vizsgálja, ahová a hétköznapi olvasó (és mint minden magára valamit is adó könyves blogger, így itt én is, elsősorban magamra gondolok) érdekesnek találhat, de igazán nagy felismeréseket ez a két fejezet nem tartogat. Majd az utolsó fejezetben már csak néhány összegző jó tanáccsal lát el minket a szerző a támogató terápiáról.

Most pedig nézzük közelebbről:

1. fejezet: Az előbújás krízise

A szerző a szöveg elején tisztázza, hogy a melegség önmagunkban való kezelése egy igen hosszú folyamat, amely elindul onnan, hogy még meg se fogalmazzuk magunkban a melegségünket, és az önelfogadáson, önfelvállaláson túl egészen az identitásszintézis műszóval illetett állapotig tart, amiben a melegség már nem lesz igazán kirívó identitásjegyünk, egyszerűen fogalmazva melegek vagyunk és balkezesek meg barnaszeműek, akik még a tejet is szeretik.

Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az előbújás aktusai nem kötődnek egy-egy korszakhoz, bár az önfelvállalás időszakában lesznek ezek igazán súlyosak, amikor a barátok, családtagok számára hangzanak el a vallomások, és elsősorban ezeket az előbújásokat előzi meg a szorongás, a bűntudat és a szégyen. És nagyon sokan ezeket az érzéseket ragadják meg, ha a homoszexualitás ellen érvelnek, és ezzel gondolják bizonyítani akár azt, hogy a melegség istennek nem tetsző döntés (lsd. Cameron Post rossz nevelése, Eltörölt fiú), éppen ezért fontos látnunk, hogy ez nem a szexualitástól alakul ki, hanem attól a normaszegéstől, amit a meleg egyén elkövet, amikor az ösztönkésztetését próbálják összeilleszteni a norma diktálta külső szabályokkal.

A fejezet részletesen foglalkozik még a hozzátartozók reakcióikkal, ami először lehet, hogy nem feltétlenül az elfogadás lesz, de itt nekünk is empatikusnak kell lennünk, és hagyni időt. Ha az egyik szülőnk vagy esetleg a házastársunk bújik elő, az új információ az egész róla kialakított képünket átfesti, de előbújó gyermekek szülei is érzik úgy magukat, mintha a gyermekük idegenné vált volna. Azonban lassan, vagy pszichológiai segítséggel gyorsabban eljutnak a családtagok is az elfogadáshoz, ami azért fontos nagyon, mert az elfogadás egyfajta

útlevél, hogy a személy azt tehesse, amit eddig csak titokban mert.

2. fejezet: A négyalkalmas csalási konzultáció

Itt csak a fontosabb kereteket ismertetném, mert nem igazán fontos ez nekünk halandóknak:

 A konzultáció célja, hogy felmérje, hol tart a család az elfogadásban és milyen akadályokkal kell szembenézniük, tisztázza és megértse minden fél álláspontjait, aggodalmát, és segítse az elfogadás folyamatát. Az első alkalom közös, amin a szülő(k) és a gyermek közösen vesz részt, a 2-3. alkalmakon a gyermek vesz részt, és a 4. alkalom ismét egy közös ülés, de a gyermek vagy a család kérésére, vagy a terapeuta tanácsára ezek a keretek nyilván változhatnak. Ami viszont nem változhat, az az, hogy ezek az ülések nem diagnosztizálnak, vagyis nem állapítják meg a melegség tényét, abból a felvetésből indulnak ki, hogy

Mit szólna hozzá, ha a gyereke melegidentitású felnőtt lenne?

3. fejezet: A coming out és a társadalmi közege.

Itt három izgalmas felvetést mutatnék:

  • Amikor betegségként kezelték a homoszexualitást, akkor az egyén is betegnek látta magát, aki képtelen arra, hogy betagozódjon a társadalomba. Az így kialakult szorongást és annak tüneteit sokáig a homoszexualitás egyik tünetének tartották.
  • A kisebbségi lét óhatatlanul megköveteli az önreflexiót, vagyis azt, hogy az egyén átgondolja a saját szexusát és szexuális orientációját, vagy a többségi társadalomhoz való viszonyát. Innen nézve tűnik az tök legitim kérdésnek, hogy „Mióta tudod, hogy meleg vagy?” és furcsának az, ha visszakérdezünk: „Mióta tudod, hogy heteró vagy?”
  • „Üvegszekrény”: a terminus nagyon hasonló, mint a coming out eredete, előbújni a szekrényből. Ha ez a szekrény egy üvegszekrény, az azt jelenti, hogy a család vagy a környezet tudomást vesz az egyértelmű, de ki nem mondott információról, de nem beszélnek róla, majd csak az érintett személy háta mögött.

4. fejezet: Genetika vagy mintakövetés?

Az eldöntendő kérdés fő tárgya, hogy hogyan alakul ki a homoszexualitás. És ez alapvetően engem kevésbé érdeklő kérdés, de nagyon izgalmas az, amit Ritter felvázol. Ha abból az állításból indulunk ki, hogy a homoszexualitás egy szerzett vagy tanult viselkedés, akkor feltételezhetünk valamiféle szerzett lelki sérülést, a szokásostól eltérő, rossz hatást, így a homoszexualitást nem kell melegségnek nevezni, jó rá a homoszexualitás szakszó (ahogy azt Takács Judit a Meleg században azt írta, a homoszexualitás szó a szexuális preferenciát, a huszadik századtól helyette használt meleg szó már az identitást jelöli), hiszen egy mentális betegségről, rendellenességről van szó.

Ezzel együtt is arra hívja fel a figyelmet a szerző, hogy a mintakövetéssel sem volna feltétlenül probléma laboratóriumi körülmények között, hiszen pusztán azért probléma, hogy a gyermek eltér a többségtől, mert vannak intoleránsak. Ahogy a vicc is mondja:

– Azért nem engedem, hogy a gyerekem ilyeneket nézzen, hogy nehogy ő is meleg legyen?
– Miért? Mi történne, ha ilyen lenne?
– Megvernék és csúfolnák?
– Kik vernék meg és csúfolnák?
– Hát mi.

Amellett, hogy a tudományos eredmények elég plauzibilisen, de azt tűnnek igazolni, hogy a melegség genetikai adottság, ez a melegjogok szempontjából is a legkedvezőbb narratíva, hiszen, ha a melegség nem betegség, hanem csupán a többségtől eltérő szexuális orientáció, ami a humán szexualitás és (ezt a könyv nem igazán részletezi, de szerintem fontos, hiszen melegnek lenni nem azt jelenti, hogy férfiakkal szexelünk, hanem azt is, hogy egy férfi mellől szeretnénk kiszállni az ágyból, és egy férfi az, akire nem akarunk várni wc előtt, ha nagyon kell pisilnünk) együttélés normális variánsa, és így az egyrészt elfogadható, másrészt, és ez sokkal fontosabb, nem gyógyítható (mint ahogy a nem betegségek sem általában).

5. fejezet A pszichoanalízis változatai

Itt elsősorban a különböző kutatások és azok kérdésfeltevései vannak vizsgálva, illetve sokat beszél a szerző a queer elméletekről és a feminizmusról. Azt hiszem ez az a legkevésbé alacsonyküszöbű fejezet.

6. fejezet: A női homoszexualitás

Itt elsősorban azt vizsgálja a kötet, hogy vajon milyen magyarázatok lehetnek a leszbikusság kialakulására, azokon túl, amiket már a melegség kapcsán olvastunk. Emellett beszél arról, hogy folynak még gyerekcipőben járó analitikus kutatások arról, hogy a leszbikus életforma mennyiben mutatja be a heteroszexuális társadalmi berendezkedés tökéletlenségét és önkényességét. Erről szívesen olvasnék egyébként bővebben és érthetőbben, mert nagyon kézenfekvőnek tűnik, mégsem tudnék róla sokat beszélni. Mármint az otthoni munka nagy részét hagyományosan nők végzik, de ez tök önkényes dolog, és két nő együttélése esetén például ezek feloldódnak.

7.fejezet: A támogató terápiák

Itt, ebben az utolsó fejezetben két dolgot tanácsol nekünk a könyv.

Válasszunk olyan pszichológust, aki affirmatív, azaz támogató terápiával foglalkozik. Ez pontosan azt jelenti, hogy a terápia középpontjában az egyén áll és nem a bármilyen tulajdonsága, akár a szexuális orientációja.

És keress olyan pszichológust, aki kiismeri magát LMBT témákban, kérdésekben, mert így ő sem ért félre, és pontosabban tud kérdezni, ismeri a használt terminusaidat, elmesélt élethelyzeted.

 

És ezekkel a tanácsokkal most én is búcsúzom. Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, remélem számotokra is izgalmas és tanulságos tudott lenni ez a bejegyzés. 🙂

Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban,
háttértartalmakért lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Moesko Péter: Megyünk haza

Halihó,

ma egy különleges könyvről hoztam nektek értékelést: Moesko Péter debütkötetéről fogok mesélni. Moesko első novellásköte egy izgalmas szöveggyűjtemény, ami idén tavasszal jelent meg, és nagyon sokan nagyon szerették, így én nagyon kíváncsi voltam már rá. Örülök, hogy a hónap elején végre nekem is sikerült beszereznem, és meglepődtem, amikor kiderült, több meleg, leszbikus témát is felhozó szöveget tartalmaz. Szóval hamar rájöttem, hogy nem csak szórakozásból kell olvasnom ezt a kötetet, hanem dolgom is van vele. Most ezt láthatjátok:

megyunk_haza.JPG

Moesko Péter novelláskötete a hazatérést járja körül. Olyan karaktereket mozgat, akiknek dolguk van a gyökereikkel, otthonukkal, szüleikkel, nagyszüleikkel. A mozgat persze túlzás. Leírják a szövegek ezeket a karaktereket. Ránagyít azokra a kis dolgokra, amiken egy kapcsolat valóban múlhat. Rögtön az első novellában a szülő segít, hogy valamennyire valóra váljon az, amire a gyermeke vágyik, majd egy olyan novellában találjuk magunkat, ahol az idős szülőnek gondozásra van szüksége ahhoz, hogy hogy otthon maradjon. A harmadik történetben egy meleg fiú és egy meleg apa kapcsolatába tekinthetünk be, akik lassan hidegülnek el egymástól. De tovább olvasva belátást nyerünk még, a teljesség igénye nélkül, egy szellemi fogyatékos srác mindennapjaiba és otthonkrízisébe, másutt egy olyan férfi életébe, aki külföldön vállalt munkát és próbált boldogulni a családja nélkül, vagy egy leszbikus lányról is olvashatunk, aki képtelen szembenézni az anyja kicsinyességeivel és földhözragadtságával. A kötet utolsó főszeplője pedig már elszökik otthonról.

Nagyon izgalmas narratívát vet fel ez a kötetben szereplő szövegek köré. A kötetet önmagában szervezi az, hogy minden novella a “Mindenhol jó, de legjobb otthon” mondat mögé néz be, és állít téziseket vele szemben. Nagyon erősen egy elsőgenerációs-értelmiségi hang ez, akinek tanultan kell szembenéznie mindazzal, amit otthon tapasztal. Ugyanakkor a kötetet szervezi egyfajta nehézség is. A kötet második felében aktívabbak a szereplők, nem csak kiszolgáltatottak, de ha ki is tudnak lépni a szövegvilág kitettségéből, leginkább csak  hiányt hagynak maguk után. Egyfajta izgalmas játék, hogy a kötet első darabjának gyermekszereplője még beszélget az édesanyjával, és együtt lépik át a család küszöbét, addig az utolsó főszereplő, aki idősebb kamasz, már kiszökik otthonról, és nem is az ajtót használja.

A kötet sok szempontból reflektál a minket körülvevő gyűlöletre, az egyik novellában egy bevándorló hátterű szereplő segít a főhősön, amit az anya nem néz jó szemmel, az utolsó előtti szövegben pedig valószínűleg antiszemitizmust sejthetünk, a szövegben meg nem jelenő, de a történéseknek ma is középpontjában álló férfi mögött. Izgalmas kérdéseket vet fel a novella a generációkon át örökölt és átadott traumákról, ami megint egy fontos és releváns kérdés.

És ezek a novellák nem akarnak egyértelmű választ adni vagy értékelni. A leírás szándékával szólnak generációkról. Nagyon egyértelmű, amikor anya-gyerek, vagy nagyszülő-gyerek síkon történik valami a szövegben, de a testvérek is általában nagyon idősebben, a testvér gyerekei pedig nagyon fiatalnak vannak ábrázolva, például a Bontás című novellában. De persze ez szinte nem jelent semmit. A fiatalok éppúgy követik az apjukat, ahogy azt megszoktuk vidéken. Az igazi különbség mindig a főhős és a többiek között van. Két novellában pedig LMBT főhősöket találunk:

A szél című novella egy anya-lánya kapcsolat mögé tekint, ahol a lány gyermeket szeretne, beültetéssel, mert nincs senkije, és ha lenne sem férfi lenne. A főhős tele van frusztrációval már attól, hogy az anyjával kell beszéljen, és ahogy a szövegben egyre közelebb kerülünk az asszonyhoz, ezt egyre jobban értjük. Nem gonosz persze, csak elmaradott, egyszerű asszony, aki most repül először, fél az araboktól, és a lánya nem mer neki előbújni. Nagyon ismerős és emberi történetet visz a szerző végig ebből a helyzetből egy egészen valószínűtlen megoldásig.

Eggyel bonyolultabb a helyzet a Leginkább szükséged című novellában, ahol először egy apa-fia nyaralást látunk, majd egy meleg apát, aki összeveszik a gyermekével, mert nem tudja megmagyarázni, hogy miért feküdt össze egy nővel korábban, és miért tartotta meg a gyermeküket, pláne, miért házasodtak össze. Ekkor már együtt élnek. Az apa, az apa barátja, és a fiú, egy családként. A fiú is meleg, és most van túl élete első szakításán. Persze az apa ezt is a barátjától tudja meg. A novella leginkább az apa szembenézéséről szól. Arról, hogy próbálta betakargatni a saját megválaszolatlan kérdéseit. Nagyon igyekezett őket besöpörni a szőnyeg alá, csak már felpúposodott tőle a szőnyeg, és a tévét sem lehet tőle igazán látni…

Nagyon kemény kötet Moesko Péteré. Emberien hoz közel minket olyan szituációkhoz, amik távol állnak az emberségtől, de nem feketék ezek a szövegek. Nem akar távol tartani az eseményektől, ahogy ezt egy ilyen novelláskötettől elvárnánk. Lehetünk empatikusak is, sőt. A nyelv megadja a fogódzót minden szereplő felé. Könnyű olvasni a szöveget, olvasmányosak a mondatok, de lehet, hogy érdemes megállni a novellák között. Aztán továbbolvasni, mindenképpen.

Ma pedig még érdemes neki drukkolni, mert a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében ma átadják a Margó-dijat, fiatal, tehetséges elsőkötetes prózaírók számára, és Moesko Péter is a jelöltek között. Nagyon megérdemelné.

Kedvenc részem: Egyrészt A szél, másrészt a Bontás. Nyilván ezt a pszichológusommal kellene inkább megbeszélnem, de mindkettő olyan novella, amelyik a családdal való szembenézést járja körül egy külföldre került, értelmiségi szemszögből. És ez nekem nagyon ismerős volt, bár itthon élek. Egy picit Rorschach-tesztnek éreztem ezeket a novellákat, és nálam nagyon betaláltak. Értettem. Érteni véltem.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a novellákat, és azoknak, akik ismerkednének a kortárs szépirodalommal, mert az olvasmányos nyelve és nagyon pontosan gondolkodik a világról. És persze ajánlom gyakorlott szépirodalom olvasóknak, és mindenkinek, akinek meghozta a kedvét a bejegyzésem. 🙂

Moesko Péter: Megyünk haza
Szépmesterek Alapítvány, Műút-könyvek, 2019
96. oldal
Így olvastam: Jaj, nagyon vártam ezt a könyvet, szóval egy nap alatt simán el tudtam olvasni. Egyébként sincs száz oldal, és olvastatja magát. Szerettem, fogom még olvasni.

Ennyi lett volna ez a bejegyzés. Nagyon drukkolok a Megyünk hazának Margón, és nagyon örülök, hogy végre sikerült elolvasnom, és különösen örülök, hogy a blogon is tudtam róla mesélni. 🙂

Ha kérdésetek és megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

Szerencsés Dániel: A 13. emelet

Sziasztok,

egyre gyakrabban mondom el a blogon, hogy a krimi általában nem az én műfajom. Ez persze azért van, mert egyre több krimit olvasok, és kezd bennem ledőlni az a fal, ami elválaszt ettől a műfajtól. Mindig azt gondoltam, hogy nem ad többet a világomhoz egy-egy Poirot történet például, magán a rejtélyen túl, ami engem nem igazán érdekel. A mostanában olvasott krimikben többről van szó ennél. Szerencsés Dániel például egy egész világot épített fel a regényhez, és megoldott benne egy gyilkosságot. Maga a nyomozás a konstruált világ bemutatásának az eszköze is, és én ezt nagyon bírtam. Mutatom is, mennyire:

13_ml.JPG

A 13. emelet tehát egy gyilkosság története. Az áldozat Dr. Birtalan András, az Európai Bizottság magasrangú magyar tisztviselője, aki az EB székház 13. emeletéről lezuhan, közvetlenül az ázsiai turistacsoport közelébe. Persze már ez a leesés sem egyértelmű. Leesett? Levetette magát? Lelökték? Ledobták? Nagyon sok különböző forgatókönyv lehetséges, ami közül egy majd bizonyítást nyer.

A regény egy izgalmas detektívet sodor elénk, akinek a detektívség nem igazán dolga. Tóth Tamást rendeli ki az EB biztonsági szolgálata, aki a hét végén nyugalmazásba vonul, és éppen egy ppt-n kellene dolgoznia, hogy probléma nélkül át tudja adni a helyét a zajló projekteben. Tóth Tamást egyszerre nagyon magyar karakternek képzeltem, egy olyan embernek, aki nehezen alakít ki kapcsolatokat, és aki bele tudna süllyedni a műanyag kerti székbe biztonsági őrként, mégis nagyon európai karakter ő, aki azonnal átlátja a hatalmi struktúrákat, tudja, hogy kinek mi az érdeke, érti, hogy mit várnak tőle, és rendben van az értékrendszerrel. Egy olyan karakterré válik konfliktusvállalásaival, aki az európai értékek utolsó védőbástyája.

Európa lelke pedig a méltóság, a szabadság és az egyenlőség,
az emberi jogok és a sokszínűség tisztelete.

Persze ilyen szép szavak mögül még nem írtak krimit, szóval ennek az értékrendszernek sérülnie kell ahhoz, hogy valaki meghaljon. Birtalan András egy olyan projektet felügyelt, ami kifejezetten érzékeny a mai európai politikában, ez pedig a kelet-európai térségek felzárkóztatása. Izgalmas terület ez, ahol folyamatosan előkerülnek a nők, a romák, az LMBT emberek vagy akár a menekültek kérdése, és civil szervezetek is segítik a hivatalok munkáját, így a civil NGO lobbinak is szerepe lehet a döntéshozatalban.

És erről már lehet krimit írni. Arról, hogy a hatalomért és a pénzért zajlik a versengés. Ebben a könyvben nem mindenki az európai értékeket képviseli. Ez a könyv benéz a lehetséges Európai Bizottság nagy elveinek a háttere mögé, és velejéig korrupt gyakorlatokat talál, amiket lehet, hogy jobb nem is bolygatni. Ebben a regényben mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, és a gyilkosság a korrupt rendszer sajátos belső logikájából következik. Ebben kifejezetten erős a könyv.

A korrupció színtere nem pusztán az Európai Bizottság lesz, hanem brüsszeli melegbárok is, ahol Tóth Tamás bizony segítségre szorul. A könyv leszbikus főhőse, Tamás bájos szárnysegédje, Leonora, akit kapcsán sokáig a falat vakartam. Szóval a regény első 100 oldaláig utáltam a könyv LMBT reprezentációját, mert úgy ábrázolja Leonorát, ahogy a tankönyvben a leszbikus le van írva. Rövid haj, katonaruha, fekete bakancs… Viszont a krimi itt is működik.

Leona minden attribútuma megmagyarázódik a regény egy-egy pontján, és ez zseniális. A legkevésbé személyesebb történet például a rövid hajával kapcsolatos. Egyszerűen amikor rendőr volt, egy könnyen elérhető és annál fájdalmasabb támadási felületet adhatott volna a hosszú haja. És ez csak a prózaibb magyarázata a megjelenésének. Leonora nagyon személyes és mély karakter lesz a könyvben, aki kiismeri magát a meleg életben, de különcként könnyen csapódik oda Tamás mellé.

És ez a csapódás baromi különleges. Tamás nem igazán tudja, hogy hogyan gondoljon Leonorára. Utal rá, hogy úgy kell beszélgetniük, mint férfi a férfival, de udvarias vele, ami Nyugat-Európában már általában elég konzervatív gesztus, ugyanakkor viccelődik is az egyenlő házasság intézményével:

Ti harcoltátok ki, miért legyen nektek jobb, mint nekünk?

vagy épp a politikai korrektséggel:

Most meg az a szégyen, ha valaki nem buzi.

És ugyan ezek fontos kérdések, amik fajsúlyosak és kifejezetten támadónak tűnhetnek, de közvetlenül utánik hangzik el, hogy lehet, hogy hagyni kellene mindenkit a saját tempójában elfogadóvá válni. Mert Tamás is az lesz.

És ez a könyv ettől lopta be magát a szívembe. Szerencsés Dániel egy első kötetes szerző, aki néha még fogalmaz eggyel bonyolultabban, de szerencsére nem gyakran, és nem nagyon ahhoz, hogy ezt ne lehessen elnézni. Ugyanakkor egy világot épít a jó és a rossz tengelyére, és az igazság végül a jó oldalon áll, akármilyen emberek építik azt fel. Épít a klasszikus krimi műfajából, egy erős nyomozópárost állít ki, a prostitúció, füstös kocsmák és a mély emberi jellemek is előkerülnek ebben a szövegben. A jó emberek éreznek, meg lehet bennük bízni, és lehet őket szeretni. Ennek a kriminek van szíve, ami hisz valami egyetemesben szemben az aktuális pragmatikus helyezkedéssel és a kiszámított hideg, korrupt rendszerrel. És ez nagyon jó.

Kedvenc részem: Leonora jelenetei. Nagyon különleges történet kerekedik a lány köré, és nagyon érzelemdús volt beavatva lenni. A történetei egyszerre megrázóak és motiválóak, és minden pillanatukban hitelesek tudtak maradni. Jó volt. Szerettem.

Végezetül biztosan ajánlom a könyvet azoknak, akiknek van közéleti kíváncsiságuk és ismerkednének a krimi műfajával. Nekik biztosan tetszeni fog, mert én is ilyen vagyok. Ajánlom azoknak, akik olvasnának a sajátos magyar furfangról, mert ebben nagyot alkot a regény. Ajánlom persze krimiolvasóknak, a feszültség kedvelőinek, és mindenkinek, akinek az értékelés felkeltette a kíváncsiságát.

Szerencsés Dániel: A 13. emelet
XXI. Század Kiadó, 2019
304 oldal
Így olvastam: Másfél nap alatt sikerült. Az első 100 oldal picit nehezebben csúszott, és ellenérzéseim is voltak, de a maradék kétszáz oldal darálható. 🙂 Nyelvileg működik, a feszültség visz, megkedveled a szereplőket.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen a XXI. Század Kiadónak, a belém helyezett bizalmát, és hogy elküldte nekem recenzióra ezt a könyvet, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂

Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet, ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, vagy kövessetek facebookon gyakoribb háttértartalmakért. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra.

A legfontosabb pedig, hogy semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Szerencsés Dániel: A 13 emelet

Sziasztok,

a barátaim gyakran hivatkoznak arra, hogy jól foglalok össze dolgokat. Jól fogok meg a vicces vagy fontos motívumokat, és jól kerekítek le történeteket. Egy barátomnak ezek alapján támadt az az ötlete, hogy nekem meg kellene próbálnom fülszövegeket írni. Például a blogra, az értékelt könyvekhez. Ezt láthatjátok most. Az első ilyet. Hamarosan érkezik Szerencsés Dániel könyvéről az értékelésem, de előtte ismerjétek meg ebben a formában:

covers_549015.jpgSzerencsés Dániel első krimijét tartja a kezében a gyanútlan olvasó. Sejtheti, hogy egy gyilkosságról lesz szó benne. Gyilkosságról egy olyan területen, ahol mindenki Európát szolgálja.

“Európa lelke a méltóság, a szabadság, az egyenlőség, az emberi jogok és a sokszínűség tisztelete.”

Szerencsés regénye bemutatja, milyen lehet az Európai Unió díszletei mögött. Hogyan válhat gyilkosság áldozatává az emberi jogok és az európai értékek élharcosa? Milyen személyes és hatalmi érdekek mentén szerveződik még, az európai döntéshozatal, ha nem csak a szabadságról van szó? Mennyibe kerül Európa lelke?
Erre keresi a választ Tóth Tamás, az öntudatos ex-hírszerző, akit ebben a korrupt rendszerben is az igazság érdekel. 

Szerencsés Dániel gyerekkorától krimiíró akart lenni. Ez az első regénye. Van szíve.

Hamarosan érkezem az értékelésemmel róla, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Olty Péter: Heteró közegben

Sziasztok,

ma egy nemrég megjelent verseskötetről hoztam értékelést nektek, amit nagyon sok szempontból nagyon vártam. Nyilván mert ez egy meleg könyvnek is ígérkezett, ami több utat is bejárhatott volna. Beszélhetne a társadalomról, mint heteró közegről, amiben, ahogy a fülszövegben Nádasdy Ádám is írja: minden meleg él. Beszélhetne az irodalmi életről, ahová végül megérkezik ez a kötet egyfajta előbújás gesztusként. És talán azt is gondoltam, lehet, hogy a szerző a címmel megússza ezt a bátorságot.olty.JPG

Aztán kezembe vettem a kötetet, és arra jutottam, hogy egy picit mindháromról szó van. Tudniillik ez egy olyan kötet, amiben nem szerepel a meleg vagy a homoszexuális szó vagy annak valamilyen képzett kifejezése. Kihasználja, hogy a hetero egy előtag, ami különbözőséget jelöl, eltérést, és a címben megadott közelséghez képest valami idegenséget. Olyat, amihez mégis viszonyulnunk kell.

És persze ez jelenti egyrészt a meleg-heteró viszonyulást. Hogy először van merevedésed férfire, vagy hogy leszegett fejjel odapillantgatva nézed a tesiöltözőben a másik kockahasát. A meleg radart a delfinek ultrahangos érzékeléséhet hasonlítja. Megmutatja a nevelőapát, a durva férfiképet, miközben a vers elbeszélője feminimen mutatja be magát:

úgy emeltem fel a csészét
mint egy parányi üvegtojást,
melyből az élet vizét iszom.

Beszél a rushról és annak használati módjáról, beszél arról, hogy milyen kérdéseket vet fel, ha bejössz egy heteró csajnak. Pedig neked csak férfiakkal menne. Előkerülnek testnedvek, nyál, izzadtság, vér és persze ondó. Ír le aktusokat. Van hogy egy állati primitív szimbólumot, például a virgácsot emeli a művészete tárgyává. Provokál, miközben állati konzervatív nyelvet használ, és felteszi azt a kérdést, hogy provokatívan írni, az provokáció-e, vagy a művészet, amelynek tárgyává emelte, felmentést ad. Mert néhány vers már-már pornográf, de pornó-e, ha az antikvitás tógáit és lakomáit is ráfestjük, vagy ha egy számítógépes játékról beszélünk, és érezzük, ennek annyi a célja, hogy leírja a karakteréről:

farom valótlanul kemény.

 Van a kötetben ugyanakkor egy másféle széttartó, heteró közeg. Egy európai, egy kulturális. Olty szövegei nagyon különböző világmagyarázatokból merítenek, amik együtt építik fel azt a kulturális közeget, amiben élünk. Rögtön a második szövegben megidézi a vers Jonatán és Dávid bibliai homoromantikus kapcsolatát, annak az elevenen továbbélő emlékét ragadja meg. A biblikus elemek mellett találkozunk antik helyzetekkel és antik motívumokkal, így a görög Pán istennel motívummal a pásztorélet kapcsán, akinek a sípjához fallikus értékeket rendel. Majd, ha a világmagyarázatok jelentést tágan értelmezzük, nyugodtan ide vehetjük a különböző verssé alakított tudományos kérdéseket. Így találkozunk a kötetben filozófiával, kijelentéslogikával, biológiával, vagy a költészetben kifejezetten konzervatívnak tartott formákkal, időmértékes és rímes versekkel, vagy gnómával például:

Olyan szexről álmodj,
mit tényleg remélhetsz,

A heteró közeg harmadik olvasata a heteróság maga. Az ember saját maga különbözősége mindattól, ami körülveszi. Egyfajta kívülállás, amelynek persze a melegség vagy a kulturális hagyomány utániság is része. Ebben az ember nem lesz katona, mint mindenki más. Ebben páncélt növeszt a külvilággal szemben. Ebben iglut épít, és az igluépítő tulajdonképpen bezárja magát, majd alszik. Alapvetően sokkal kevesebb konkrét szöveghelyet találni ezzel a belső heterósággal kapcsolatban, mégis ez tűnik a legrelevánsabbnak számomra, talán mert az igluépítéssel foglalkozó vers az Altató a kötet első verse. Talán csak nekem szimpatikus ez a kötetolvasat.

Kedvenc versem: Stigma. Mert nagyon szeretem a kijelentéslogikának azt a filozófiai részét, amit ez a versindítás használ, és tök klassz szöveg. 2016-ban jelent meg a Műúton, szóval ide kattintva ti is el tudjátok olvasni. Bár egy szót változtatott a kötetszerkesztés. 🙂

Ajánlom a kötetet azoknak, akik már ismerősen mozognak a kortárs líra világában, mert szerintem ez nem lett igazán kapukötet, de persze ha bátor vagy, lesd meg úgy is. A különcöknek tök ajánlom, ők nagyon sok helyen magukra fognak ismerni. És persze ajánlom mindenkinek, aki idáig elolvasta az értékelésem, és felkeltette az érdeklődését.

Olty Péter: Heteró közegben
Scolar, scolar l!ve, 2019
62. oldal
Így olvastam: Furcsa, mert ahogy Nádasdy is írta, ezek gazdag szövegek, de nem az olvasásban jelenik ez meg, lehet vele haladni, nem kell igazán bogarászni hozzá, de tovább kell gondolni, azt az időt nem lehet megspórolni. Szóval kortárs verseskötethez képest gyorsabban tudtam olvasni, de egy-egy problémát vittem magammal azután is, hogy letettem a könyvet, és volt, hogy vissza kellett néznem.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. 🙂 Ha olvastátok már a kötetet, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet. Ha szeretnétek értesítést kapni a következő posztokról, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keressetek facebookon. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra.

És ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Moskát Anita: Irha és bőr

Sziasztok,

a mai bejegyzésben az egyik népszerű fiatal magyar fantasy író, Moskát Anita harmadik regényéről fogok nektek mesélni. Alapvetően régóta szerettem volna tőle olvasni, hiszen az első, 2014-ben megjelent Bábel fiaiban a bábeli toronyépítés mögé húz hatalmi és személyes ellentéteket, 2015-ben megjelent Horgonyhely című regénye pedig egy olyan világot épít fel, ahol mindenki a születési helyéhez van kötve fizikailag és csupán a várandós nőknek van lehetősége nagyobb helyváltoztatásra. És mivel a vallási, biblikus, akár babonás kérdések, és az ökofeminizmus is elég közel áll hozzám, így evidens volt, hogy fogom őt egyszer olvasni. Aztán idén Könyvfesztiválra megjelent a harmadik regénye egy nagyon izgalmas identitáskérdéssel, és ezzel el is kezdtem Moskát Anitát olvasni. Nézzük is:

irha_es_bor.JPG

Nem igazán volt egyértelmű, hogy ezt a könyvet fogom először a kezembe venni tőle, az pedig különösen nem, hogy írok is róla, hiszen első ránézésre nem igazán LMBT regényről van szó. És a hagyományos értelemben persze nem is az. A regény egy más kisebbségről beszél, akiknek még nem evidens, hogy a társadalomnak nem kell elnyomnia őket és akik számára még nem evidens, hogy egyenlő jogokat akarnak. Ez a regény egy kisebbség polgárjogi harcát (is) mutatja be. Ez a kisebbség pedig a fajzatoké.

A fajzatok egészen különleges emberszerű, humanoid lények, akik állatokból változtak át a rovarokra jellemző teljes átalakulással (lárva, báb…), és a testükön viselik még a lárvájuknak tekintett állat nyomait. A regény elején rögtön betekintést kapunk az első átalakulási hullámba, ahol egy elszigetelt közegben egy család házi nyula alakul át, és nem igazán értjük mi történik, majd a regény az első néhány oldal után már a több teremtéssel későbbi jelenkori Budapesthez érkezik, ahol gettóba zárják a fajzatokat, akiket aztán egyfajta állatkerti szituációba szorítva mutogatnak is.

Ebben az alapszituációban ismerjük meg Kirillt, az őzből átalakult bloggert, aki egy őzfajzat csordában él, és a fajzatok fabuláit meséli el blogján. Innen ismerjük meg a fajzatok jogaiért küzdő Augustot, és hamarosan csatlakozik a regény történetébe Pilar, a borzfajzat, aki a reklámokból és szappanoperákból tanulta meg az emberszerű viselkedést. A regényben ezt a három szereplőt követjük és a regény történetét fabulák akasztják meg, amik egy kegyetlen fajzatsorsot vagy a fajzatokkal általában foglalkozó lehetséges történelmi kérdést mutat be.

Kirill alapvetően egy őzfajzat karakter, aki folyamatosan küszködik azzal a létállapottal, hogy ő most nem tud sem sapiensként sem őzként viselkedni. Szörnyű előtörténete van, amiben már fajzatként vadászni való vadként volt kezelve, és visszatérő lelki vívódás, hogy ő még préda-e, és kell-e neki a nyáj vagy a közeli kötődés, ahogy azokat az őzekről általában gondoljuk. Ugyanakkor ő egy újságíró szerepben is van, akit mindennél jobban érdekel maga a teremtés története, és ezért alkukat is képes megkötni, hiszen egy jó sztori ennyit megér.

August egy marketing ügynök, és nem feltétlenül teszi az szimpatikussá, hogy egy kvázi jó ügy, a fajzatok egyenjogúsítása érdekében tesz mindent. Ő egy kimért profi, aki kampányokban gondolkozik, és arra tesz fel mindent, hogy az egyre közeledő népszavazás eredményeként a fajzatok ugyanazokat a jogokat kapják, mint a sapiensek. Bár a regényben August megmarad ebben a kimértebb, szakértő szerepben, mély betekintést kapunk a saját motivációiba is, illetve a fajzatok jogaiért folytatott küzdelem korábbi történeteibe is. És számomra ő volt a legizgalmasabb karakter, bár érzelmileg senkihez sem kötődtem igazán (ami hatalmas pozitívuma a könyvnek szerintem), de Augustban, a felépített kampánymenedzser imázsában, illetve később a motivációi ismeretében egyaránt egy olyan karaktert találunk, aki irányítja a dolgokat, és ez nagyon sokat jelent ebben a több fronton zajló harcban.

Pilar a borzfajzat nagyon megnyerő, mókás, és durván sérült karakter, aki az olvasótól és a regény szereplőitől is igényel empátiát. Alapvetően ő egy kihasznált karakter. A korábbi gazdája kihasználta, hogy sapiens szerű, de mégsem igazán ismerte a világot. Kvázi rab volt egy kis szobában, ahol egy tévé jelentette a szórakozását. A világképe így alapvető kritikája a fogyasztói társadalomnak, aki a reklámok alapján hoz döntéseket, de a reklámblokkokat megszakító szappanopera érzelmi és történeti csavarjai is roppant izgalmasak, ha azok alapján próbáljuk értelmezni a regény hátterét adó, vagy ebből a szempontból kevésbé eltérő, az olvasó hétköznapjaiban megtapasztalt világot. Pilar szép akar lenni, és a szépség reklámszerű, sapiensszerű. Csillogásra vágyik, akár csak a tévében szereplők, híres akar lenni. Fontosnak akarja érezni magát, és ezt a szavazás körül kialakuló tömbök ki is használják.

A szavazás körül három tömbről beszélhetünk. Az egyik nyilván az, akik nem szeretnék, hogy a fajzatok sapiens jogokat kapjanak, velük alig találkozunk a regényben. A másik az, aki egyenlő jogokat akar a sapiensek és a fajzatok között. Kvázi az ő vezetőjük August, aki az egész kampányt vezeti, harcol, hogy a fajzatok médiamegjelenése pozitív legyen, a politikai korrektség eszközével erőlteti, hogy a fajzatokat ne fajzatoknak, hanem kiméráknak nevezzék, és a saját szabadságát is feladva fontos gesztusokat tesz a kampány érdekében. A szavazás körül álló harmadik tömb a nyájé, amit a fekete bárány vezet. Ez kvázi egy szekta, aki terrorista akciókat szervez, egyik fő üzenete, hogy igazából nem a sapiensektől kell a jogegyenlőség, mert igazából kik is a sapiensek, akik ezt megadhatják. Érdekes és radikális felvetés az övék, ami köré a terrorszervezet épül, és a regény cselekményének egy jelentős részét az ő tevékenységeik és ténykedéseik adják.

És amit eddig leírtam, az mind szuper, de hol az LMBT, kérdezhetitek.
Egyrészt van a regényben egy akkora LMBT száll, ami akkora spoiler lenne, mint a Mont Blanc, szóval erről most nem írok, csak annyit, hogy imádom.
Másrészt viszont a könyv tele van olyan szituációkkal, amik LMBT embereknek baromi ismerősek lehetnek. Rögtön beszélhetünk a heterónormatív szemléletről, ami azt feltételezi, hogy te heteró vagy, mert a társadalmi tudatban az az alapbeállítás, és a regény társadalma bizony kikezdhetetlenül sapiensnormatív. Még a fajzatoknál is. Ehhez kapcsolódik a coming out szituáció, amiben arról kell beszélni, hogy a sapiensnormatív társadalomban valaki fajzat, és esetleg még azt is megkérdezik tőle, hogy milyen állat volt a bábja. És ez az átalakulás is ismerős lehet, bár ez lehet, hogy már csak belemagyarázás, de bizonyos állatok teljesen random kiválasztás alapján egy életszakaszukban elkezdtek bebábozódni, majd a bábokból állati nehezen és fájdalmasan kiszabadulva egy társadalmilag nehezen meghatározható csoport tagja lesz, és ez engem emlékeztet a kamasz éveimre, amikor a miért pont én kérdés állt a kis kialakuló meleg életem központjában, aminek van kvázi átváltozás előtti és utáni szakasza. És persze nem azt mondom, hogy ezt az író minden esetben a szexuális kisebbségektől vette a mintát, már csak azért is, mert nem tudhatjuk, hogy így van-e, de egészen biztosan van értelme ezzel a szemmel vizsgálni ezt az identitáskérdésekkel átszőtt regényt. 🙂

Kedvenc részem: Alapvetően az egész regény nagyon okos, erősen és távolságot tartva reflektál a jelenünkre, ami számomra a fantasy műfajának egyik fő feladata, és ennek egy nagyon banális megjelenését emelném ki, a fajista beszédmód megjelenését a regényben, vagy inkább az attól való félelmet, hogy fajistáknak tartsanak minket. Több ilyen kis jelenet van ezzel kapcsolatban, főleg állatokkal kapcsolatos szólások után kezdenek el fogadkozni, és baromi vicces szituációk ezek. Kb. mintha az “Adja oda neki az, akinek két anyja van” mondat után hozzátennénk, hogy ‘”persze nem homofóbiából mondja”.

Végezetül ajánlom a regényt azoknak, akik érzik magukban a vágyat, hogy valami mást olvassanak, ami mégis a mi világunkra reflektál. Akik nyitottak a világról való átvitt gondolkodásra, és valami nagyon ügyesen kitaláltat olvasnának. Fantasy rajongóknak meg szinte kötelező, de ők ezt úgyis tudják. És legyen kötelező mindenkinek, akinek felkeltette az érdeklődésüket az értékelés, mert biztosan nem járnak rosszul. 🙂

Moskát Anita: Irha és bőr
GABO, SFF-sorozat, 2019
603. oldal
Így olvastam: Várnom kellett szinte a regény első harmadáig, hogy nagyon beinduljon, addig elsősorban világot épített és még helyére nem pakolt információkat adagolt és megágyazott a regény végéig kitartó feszültségnek, így az első 200 oldalt több ülésben olvastam, míg az utolsó 400 oldallal egy nap alatt végeztem, mert olvastatta magát. Meg kell küzdeni vele, mert szokatlanul erős kimunkált nyelve van, de ha megszoktad, megy egy levegővel is. 😉

Én pedig ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen a GABO Könyvkiadónak, hogy elküldték nekem ezt a könyvet, nektek pedig, hogy velem tartottatok. 🙂 Ha olvastátok a könyvet, és van véleményetek, hagyjatok bátran kommentet, ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, úgyszintén. 🙂

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, ha nem szeretnél róla lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És ne feledd a következő posztig:
Könyvekkel a szivárványig!

Szilvó

Zsolmár János: Hibiszkusz herceg

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régi magyar könyvről fogok mesélni, ami 1991-ben jelent meg, és azóta is fel-felréved a magyar antikváriumokban. A könyv fő különlegessége, hogy egy igaz történetet mesél el, a rendszerváltás előtti Magyarország utolsó hónapjaiból, és pusztán az író neve fikció, és az egészet naplószerűen datált történetek alkotják, csupa piros betűvel. De nézzük.

hibiszkuszherceg.JPG

1989-ben korán volt húsvét, és a szerző, János, egyedül ünnepelt. Annyira, hogy hétfőn kiment már a korzóra, a Duna korzóra Budapesten, hogy felszedjen valakit. Illetve nem is hogy felszedjen valakit, mert János nem olyan. János szerelmet keres. És meg is találja, egy elegáns roma srác képében, aki kecses kézmozdulattal ajánl helyet maga mellett a padon, és aki történetesen árulja a szerelmet. Dolgozik persze, szakmunkásként, de amellett, mondhatni maszekba, szerelmet árul, de amíg nem érkezik vásárló, mint nálunk Gizi a kisboltban, szívesen elbeszélget Jánossal. Aki végül felcsalja magához, de nem ígér pénzt és mint polgári úriember, elmondja, hogy ő bizony szerelmet keres, nem a megvehető fajtából.

De Pista piszkosul jól néz ki. És Jánosnak egyébként is a sötét bőrtónus az esete. És Pista, mint már mondtam, igen-igen jól néz ki. János bele tudna szeretni, sőt, mire az olvasó egyet pillant, máris beleszeret. És tudja, hogy Pista nem szereti viszont, sőt, potenciális ügyfélként tekint rá, ő mégis szereti, igényli a társaságát, és szívesen meg is fizeti, hisz van pénze, épp most kapott jutalmat, prémiumot, fizeti persze. 

És ahogy a madarakat etetni kell egész télen, ha az etetőnköz szoktattuk őket, nos, így van ez Pistával is, aki folyamatosan egyre több pénzt és ruhát és ajándékot és ételt és pénzt és pénz vár Jánostól, aki pedig ezeket újra és újra előteremti… mert neki van.

János egy polgári, negyvenes életet él. Az államigazgatásban dolgozik, kis csinovnyigként, amiben még él a jó elvtársi rendszer, amiben mindig minden megoldható, minden egy telefonhívásra van, és minden ügyhöz tartozik egy megfelelő ember. János a munkája monotonságát a zenében oldja fel és szeret színházba járni, utazni, volt már Párizsban és többször Bécsben, sokszínű baráti kapcsolatai és egy elfogadó lánytestvére van. Ő az a kisember, akinek van mit vesztenie ebben a rendszerben. És szerelmes.

Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza kapcsán mesélt egy könyvbemutatón arról, hogy a melegségben az a csodálatos, hogy 40 évesen is tud olyan szerelmes lenni az ember a villamoson szemben állóba, mint ha tizenhét éves lenne. És János ennyire szerelmes. Annyira, hogy többször ráeszmél, hogy semmi keresnivalója nincs Pistának az ő életében, de mindig győz a vak és nagyon-nagyon durva irrealitás. Mert Pista kihasználja a türelmét, kihasználja a szerelemre sóvárgását, módszeresen visszaél a bizalmával, lapátolja ki a pénzt János életéből, és mégis mindig vissza lesz fogadva.

3_majom.gif

Az egyetlen dolog, ami legitimálja Pistát, hogy az elején elmondja, hogy nem szereti Jánost, hogy nem tudja szeretni, mert mást szeret. És ebben Pista valóban őszinte volt (vagy legalábbis nem derül ki ennek az ellenkezője sem). De semmi másban. És ezért cserébe kérhet, parancsolhat, megalázhatja Jánost a barátai előtt… És János elfogadja ezt, mert ahogy ő érvel, a szerelem mégsem képezheti üzlet tárgyát, de ő mégis minden alkalommal megmutatja, hogy szereti, és mindent megtesz, amit Pista kér tőle. És ha elege van, egyszer csak elkiáltja magát: 

Engem már szerettek.

Aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban. A regényben végig Pista hívja Jánost, ígéri, hogy megy, aztán János vár, de Pista nem jön, János kimegy a korzóra megkeresni, ott van, de nincs semmi üzlet, és elmennek Jánoshoz, ahol nem történik semmi. És ennek a balladaszerű ismétlődése adja a regény cselekményét, talán még ma is. És ha Pista keresne is kibúvót, mentséget, ami nyilván kamu volna, de legalább egy gesztus, akkor 

Nem hiszem el az egészet, ne beszéljünk róla többet.

És nyilván igaza van, mert az egészből mi sem volna igaz, és tétje sem volna, mert 

Ilyen vagyok, János, sajnálom. Vagy kellek így, vagy nem!

És hát kell, persze. És én ezt nagyon gyűlölöm ebben a könyvben. Elmondhatatlanul. Mélyen az ízlésem ellen való az áldozathibáztatásnak bármilyen morzsája egyébként, de ennek a könyvnek a felénél egyet értettem Pistával, igen, az ilyennek a szemét is ki kell lopni, majd a kétharmadánál drukkolni kezdtem, hogy remélem azért a végén még Pista rágyújtja  a lakást. És nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért nyilvánvalóan áldozathibáztatónak kell lennem, és rühellem, hogy erre kényszerít ez a könyv. Tényleg.

Pedig, milyen klassz dolgok is vannak benne. Mesél például a nagy internet előtti meleg világról, ahol a Korzón ismerkednek az emberek, és ahol Németországból csempésznek pornóújságokat. Beszélhetne bővebben a prostitúcióról és a futtatásról azokból az időkből, amikor a K-t és a K kettőt is forgatták, a nagy prostitúcióval foglalkozó dokumentumfilm, beszél a kissebbségi helyzetről Pistán keresztül, olvassuk arról, hogy a coming outra még nincs szó a társadalomban, ezért a “nagy vallomás” kifejezést használja, és ezzel együtt ezt kell olvasnunk. Basszus.

Bár a kiadó az előszavában azt pedzegeti, hogy mekkora kockázatot vállal a könyv kiadásával, és hogy mennyire bízik benne, hogy ez a könyv jót tesz a melegreprezentációnak. És ehhez most már tényleg nem fűznék hozzá semmit. 

Igazából talán annak tudom ajánlani, aki szeretne olvasni valami magyar meleget a múltból, és hajlandó érte szenvedni, Nagyon nyögvenyelős a nyelve, abszurdak a datálások, és hát a története is olyan amilyen, tehát a mi tehenünk borja, ha szeretnéd, birkózz meg vele. 🙂

te_es_en.gif

Zsolmár János: Hibiszkusz herceg
Hibiszkusz Könyvkiadó, 1991
329. oldal
Így olvastam: Bőgve. Mint a mi tehenünk, mikor ellik. Komolyra fordítva lassan. Sűrűn szedett könyv ez, rövidebb fejezetekkel, amik arra csábítanak, hogy letedd akkor. És nem szoktam bele annyira a nyelvében sem soha. Hosszú napok hosszú üléseinek eredményei ezek a sorok.

50795509_284077702282267_102321771851546624_n.jpgVégezetül még szeretném ajánlani, hogy fut a blogon egy második születésnapi nyereményjáték. Ha kitöltesz egy rövid értékelést arról, hogy mit gondolsz a blogról, szerinted hogyan tudna fejlődni, akkor nyerhetsz egyet a képen látható könyvjelzők közül. Katt a képre! 🙂

 

 

Ennyi lettem volna mára, ez most így sikerült, tényleg nem szerettem ezt a könyvet. 🙂 Viszont igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, ami reményeink szerint vidámabb lesz. 🙂

Ha nem szeretnél lemaradni erről, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra. Ha két bejegyzés között háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

1 / 3 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén