LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: leszbikus 1 / 3 oldal

Karin Tidbeck: Amatka

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régóta olvasni vágyott disztópiáról fogok nektek mesélni. Karin Tidbeck Amatka című regényét még 2019-ben vettem meg, akkor diplomáztam magyar alapszakon nyelvtechnológiai szakiránnyal, és az volt az ideám, hogy a szakdolgozatvédés után egy jó nyelvvel foglalkozó disztópia térít vissza. Akkor nem olvastam, és azóta is pakolgattam, pedig már a szerzőnő azóta megjelent novelláskötete is a polcomon vár. Most, januárban elővettem végre, és kezdjük már el a bejegyzést!

Amatka egy posztapokaliptikus világ utolsó, negyedik kolóniája, amely napjainkra a föld alatti gombatermesztés központjává vált. Egyfajta városállam, távol a centrumtól, ez a távolság azonban nem csak földrajzi. A totális állam, amely meghatározza a lakók tereit, idejét és magánéletét sokkal feszítettebb rendet követel, mint a centrumkolónia lakóitól, akik közül Vanja érkezik, és ezért számunkra is a bizonytalanul meghatátozott célú kutatást végző tájékoztatási asszisztenssel együtt tárul fel Amatka mindennapi működése.

Vanja egy három fős háztartásba kerül elszállásolásra, ahol mindenkinek külön szobája van. Az elbeszélés első szám harmadik személyben mindvégig Vanját és az ő gondolatait követi, így a regény elején szinte folyamatos összehasonlításokat kapunk Amatka és a központ életmódja kapcsán. Így valamelyest nagyobb betekintést kapunk az egész ország rendszerébe, megértjük, mi számít embertelenségnek ebben a világban, és mi az, ami minden kolónia lakója számára mindennapi talasztalat. Vanja számára például különös kegynek tűnik, hogy ő is saját szobát kap, mert korábban osztoznia kellett a hálóterén mással, de az elviselhetetlen hideg például csak Amatkára jellemző.

Ez a fajta rétegzett világmesélés végig a történet sajátja. Három szereplő mindennapjaiba nyerünk betekintést a háztartásban élőkön keresztül, és mindhármunknak nagyon más a viszonya a rendszerhez. Ulla egy idős egészségügyi dolgozó, aki demencia mögé rejti, hogy több lázadás van a gondolatai között, mint amennyit egyébként megélhetne. Ivar egy gombatermesztő, aki napról napra rokkan bele a munkájába, de megszokta a rendszert, bár néha fel-felszólal házon belül, hogy miért van tehetetlenségre ítélve. Nina pedig kórházi ápolónő, aki, ha nem is hisz a rendszerben, de elkötelezett a fenntartásában, és ezt várja el mindenkitől. A három szereplő története közösen teszi ki Amatka évtizedes történelmének a mozaikját, ebből a szempontból éppen úgy épül a szöveg, mint A szolgálólány meséje vagy a szerintem ebben az elbeszélésmódban sikeresebb Paul Auster regény, A végső dolgok országában. Az egyén nem birtokolhat elég tudást ahhoz, hogy igazán értse a világot. A rendszer fenntartásához szükséges tudás, és egyáltalán, a korlátok és tiltások valódi magyarázata csak kevesek számára hozzáférhető, miközben ezek a disztópiák a valóságunknak a metaforái: sokkal láthatóbbá teszik, hogy annyi hatalmad van, amennyi információ felett rendelkezel.

A világot a teremtő nyelv alkotja valamifajta, a természetből fakadó masszából, ezért fontos, hogy mindazt, amit használni és birtokolni szeretnénk, megnevezzük. A regénybéli civilizáció nagy vívmányának tekintjük, hogy képes ebből a masszából valódi eszközöket készíteni, de ennek a mechanikájáról sem kapunk pontos képet, csak lebomlás, megolvadás közben és után látunk tárgyakat. Alapvetően jó volt olvasni erről a fajta világépítésről, különösen lenyűgöző, hogy milyen hatalma van a költészetnek a regénytérben, mégis, ahhoz képest, hogy ezeknek a mozgásoknak kellene az egész regényvilágot mozgatnia, kifejezetten keveset találkozunk vele, picit olyan, mintha a szerző időnként visszajárna emlékeztetni az olvasót, hogy tudod, ez egy olyan világ, de közben ő maga sem dolgozik igazán a világ olyanságával.

És ez a legnagyobb problémám az egész regénnyel kapcsolatban. Hogy van egy nagyon jó ötlet mögötte, kikezdeni a szemiotikát, azt az elvárásunkat, hogy a dolgok, amiket a nevükön nevezünk, valóban azok, amik. A négy kiválasztott karakterrel, akár jól is működhetne az elbeszélés, mégis, kevéssé lesz motivált az, hogy mit csinálnak és nem értjük, miért épp akkor. Számunkra egyáltalán nem lesznek ismertek ezek a magyarázatok, nem ismerjük meg igazán a szereplők és a rajtuk túli erők dinamikáját. De a szerző alig foglalkozik azzal, hogy milyen látvány is tárul elé Amatkában, a hideg is csak néha-néha tűnik fel nagy problémaként, igazából a disztopikus szorongás nélkül maradunk, noha végsősoron ezeknek a mozgásoknak és érzeteknek kellene elvinniük az egész regényt.

Összességében szörnyű vázlatosság érzésem volt, még akkor is, ha meg tudom magyarázni például, miért személytelen a nyelv ( azért, mert a totalitárius világ alapvetően lefolytja az érzelmeket, amiket nem tud irányítani), olvastam már jó személytelen szövegeket, és azok nem ilyenek.

Külön kellene dicsérnem, hogy a főhős viszonzott érzelmi köteléket tud teremteni egy másik nővel – helló leszbikus száll! –, de ezek az epizódok is csak épphogy lépnek túl azon a fókuszálatlanságon, és ürességen, amiben az egész könyv vergődik, és ez tulajdonképpen nagyon szomorú. Üde színfoltnak kellett volna lennie, hogy ebben a totalitárius rendszerben a leszbikusság nem tabu, és a blogger énem örült is, de az olvasó énemet ez sem hozta lázba, csak még egy dolog volt, amit regisztrálunk, megértettünk a regény olvasása közben. Elfogadunk és továbbolvasunk, ez az aha élmény is elmaradt.

Szóvalhát. Az Amatka egy fontos regénye a zsánerolvasóknak, és valóban van valamifajta feszültsége a vázlatosságnak és az információadagolásnak, ami miatt jó olvasni, haladhatunk vele, de közben nagyon nagy csalódás, hogy mind a várakozásaink, mind a katarzis iránti sóvárgásunk kielégületlen maradt. Jó ötletekkel dolgozik a regény, van figyelme a szociális valóságra és a szociográfiára, de mégis, a vázlatosságban minden pontatlan és figyelmetlen maradt a számomra.

Kedvenc részem: A vers megtalálása. Egyértelműen. Az számomra megnyitotta a regényt, és mégtöbb bizalmat pumpált belém, hogy olvassam, mert jó lesz, fontos lesz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy nyugodt rövid olvasásra vágyik mégis egy olyan térbe, amely merőben más, mint a miénk. Ajánlom azoknak, akik gondolkodni akarnak a nyelvről, és végsősoron a költészetről, azoknak, akik már szintén tologatják az olvasást, noha, ez tényleg a magyar zsánerolvasás egyik alapdarabja. És persze azoknak ajánlom a leginkább, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Karin Tidbeck: Amatka
(Atheneaum, 2017)
240 oldal
Így olvastam: Három nagyobb leüléssel, ami között könnyen teltek el a napok. Az első 50 oldalt gyorsan elolvastam, aztán a következő 50-60 oldalt, és onnan már volt annyi információmorzsa, remény és potenciál a jó regény felé, hogy sodort magával az olvasás.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Most megint több égető olvasásom is felgyűlt, egy nagyon kedves és velejéig queer biszex ifjúsági romantikusról készülök például egy következő bejegyzéssel, igyekszem hamarosan érkezni vele.

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amiről már sokszor volt szó az elmúlt három évben a blogon. Az egyik kedvenc LMBT könyvem volt, amikor elkezdtem blogolni, de sokáig nem volt belőle saját példányom, aztán pedig folyamatosan tologattam az olvasását. Egészen eddig. Jeanette Winterson önéletrajzi könyvéről van szó, amiben a leszbikusságáról, elsőgenerációs értelmiségiségéről és elsősorban a nevelőanyjával való terhelt kapcsolatáról ír. Most sokkal jobban értem, mint 16-17 évesen értettem, és örülök, hogy végre megmutathatom nektek:jeanette_winterson.png

Jeanette Winterson már sikeres többkötetes íróként vágott bele abba, hogy egy regényben tisztázza a nevelőanyjához és a szeretethez való viszonyát. A szerző a kötet elején még nem tudja, hogy hová fog eljutni a személyes története, valós időben írta, és egyértelműen kiválik belőle, hogy Winterson tényleg meg akarja érteni az életét. Jeanette-t örökbe fogadták nem sokkal születése után. A gyermekkorát egy kisvárosi munkásosztálybeli pünkösdista családban töltötte, és a családi életüket elsősorban Mrs. Winterson határozta meg, ugyanis hagyományos családmodellben éltek.

Mrs. Winterson boldogtalan volt. A házasélete annyiból állt, hogy egész éjjel fennmaradt sütni-főzni, hogy ne kelljen a férje mellé feküdnie, az anyaság, amitől megváltást várt csupa kudarcot hozott számára. A vallásban kereste a kiutat, mint ahogy a közelében szinte mindenki, és bár ismerte a teljes Bibliát, ő maga az ószövetségi istenben hitt, aki csak áldozatok árán képes megbocsájtani. Az élete egy olyan terhet jelentett számára, amit kénytelen a sírig cipelni, de igazán az Apokalipszist várta mindvégig, és szabadidejében a pokolról olvasott beszámolókat. Jeanette-tel sok mindenen vitatkoztak, a lányt rengetegszer zárták ki éjszaka, de kettejük csatái mégis nagyobb ívben zajlottak, igazán a boldogság és a boldogtalanság örök harca volt.

Sosem kérdeztem, hogy szeret-e. Szeretett azokon a napokon, amikor képes volt szeretni. Komolyan hiszem, hogy ez volt a legtöbb, ami tőle telt.

Jeanette-be egész gyermekkorában azt sújkolták, hogy rossz kiságyhoz vezette az ördög a nevelőszüleit az örökbefogadáskor. Az anyjával folytatott harcban nem volt segítsége, és csak 15-16 évesen jött rá, mennyire hiányzik neki valaki, aki mellett biztonságban lehet, és egy hely, egy otthon, ahol nem készenlétben élnie.

Fogtuk egymás kezét. Milyen lenne, tűnődtem, ha lenne saját otthonom, ahol kedvemre jöhetek-mehetek, szívesen láthatom a vendégeimet, és soha többé nem kellene félnem…

Saját otthon hiányában viszont egy ideges, mindig éberen figyelő gyerek volt, egy igazi problémás gyerek, aki elébe ment annak, hogy valaki megverje vagy sírni lássa. A gyermekből egy olyan felnőtt lett, aki nehezen viseli el egy másik ember állandó társaságát, miközben őszintén vágyik arra, hogy a szerelmével éljen. Ahogy ő írja:

A szeretet nem érzelem, hanem lebombázott terület.

Tudja, hogy felnőttként meg kell tanulnia azt, hogy hogyan kell szeretni. A gyermekkönyveit ugyanide vezeti vissza, saját magát is tébolygó lénynek, elkallódott gyereknek tartja, aki nem érti, hogy az anyja miért nem büszke rá. Az igazi szeretetet 15 évesen tapasztalta meg először. Egy idősebb lánytól tanulta a gyülekezetben. Izgalmas, ahogy Jeanette visszaemlékezik az első tapasztataira, arra, ahogy gondolkozik egy lányról, akivel eddig nem történt semmi az együttalváson kívül, vagy egy másikkal, aki szívesen tölt időt vele, de a fiúkkal is.

Nem igazán volt ekkor még leszbikus nő képe, előképe. Az édességboltos nők együtt éltek ugyan, és nem foglalkoztak azzal, hogy mások nevetnek rajtuk vagy elítélik őket, a kettejük kapcsolata mégsem volt igazán látványos.

Jeanette viszont radikális változásként élte meg a saját szexuális ébredését, de ott marad bennünk a kérdés, hogy vajon ez akkor is így lett volna, ha egy férfi iránt érez szerelmet és vágyat:

Ígéretet tettem. Helen különben is elment. Csakhogy én már másvalaki voltam, olyan, aki meztelenkedni akar egy másik emberrel. Olyan, aki szereti a bőr tapintását, a verejtékező testet, a csókolózást, az élvezetet. Szex kellett, meghitt ölelés.

Meg volt írva, hogy új szeretőm legyen. Anyám tudta.

Az anyjával való zaklatott kapcsolatában Jeanette leszbikussága jelentette az utolsó nehézséget, ugyanakkor ez a kapcsolat érezhetően nem Jeanette leszbikusságán múlt, csupán itt csúcsosodott ki a feszültség. Jeanette nem ír arról, hogy igazából az anyja vallásos volta számítana ebben a viszonyban, érezhetően sokrétűbb az anya szerepe ennél, amit szerettem ebben a regényben.

Ezzel együtt a valóság meghackeli a regény progresszív leszbikus narratíváját. Beszél a szerző arról, hogy egy idősebb lány vezette be a leszbikusság világában, vagy arról, hogy a szülei egy fiút szerettek volna örökbe fogadni, és a szegények voltak más ruhát venni, így élete első heteiben fiú ruhában volt. Ugyan ő maga is elmondja, hogy ez nem határozza meg az ember önazonosságát vagy szexuális irányultságát, mégis vicces, ugyanakkor a szerző múlttal való szembenézését támogató gesztusok ezek. És az igazat megvallva elvált szülők gyermekeként, akit csak az anyja nevelt, értem, hogy nem lehet mit kezdeni a sztereotípiákkal.

A regény nagy meglepetése volt számomra az, hogy mennyire társadalmilag érzékenyen ír. Jeanette Winterson a szegény munkásosztálybeli közegből érkezett, és ír a saját mobilitásáról és arról, hogy milyen dilemmái vannak ennek a sorsnak. Jeanette szülei olyan közegből jönnek, akikből a tömegek állnak sorban a gyárkapuknál, és akik csütörtökön már sötétben eszik a főt hagymát vagy főt krumplit, mert nincs pénzük gázra és villanyra, pénteken érkezik meg a heti bér. Ők ugyanakkor nem szegényebbek más, közelükben élő családoknál, akiknek szintén a vallás ad reményt:

Nem voltak tanult emberek: elméjük a Biblia tanulmányozásával csiszolódott. Munka után találkoztak, és nagyokat vitatkoztak, jó hangosan. Az érzés, hogy valami nagyhoz, valami fontoshoz tartoznak, összetartotta őket, és értelmet adott az életüknek.

Ebből a munkásosztálybeli világból igazán az individualizmus mutat kiutat a szerzőnek. Az egyén képes áttörni falakat és távolra jutni, de ő maga is látja, hogy a közössége vagy akár a teljes társadalom nem volna képes együtt ekkora utat megtenni. Ő ugyanakkor a maga kisvárosából csak az élet utáni vágyat érezte, és a saját burkába menekült:

Külön világban éltem, könyvek voltak benne és szerelem. Élénk színekben pompázott ez a világ, és érintetlen volt. Ismét szabadnak éreztem magam.

Az egyetemtől számítandó élet hozta el számára azt a szellemi és fizikai szabadságot, amire az angol irodalmat ABC rendben olvasó lány vágyott. Rájött, hogy az írók éppen úgy száműzöttek, ahogy ő, és barátokra lelt a könyvekben és a szellemi munkában. Fél mondat erejéig, de előkerül a történetben Ali Smith (a Hogy lehetnél mindkettő írója) is, akivel csak úgy barátnők, mindegy jelezve azt, hogy a szerző máshol tart, nem fogadta el a genetikai és nevelésbéli adottságait, hanem mintha az individualizmus valóban megoldást hozott volna.

Ugyanakkor (ezen a fordulaton egy kedves barátom, akivel nemrég beszélgettünk a baloldali értelmiségiek ’rossz közérzet prókátora’ szerepéről, ami szerintem és szerinte is egy szuperizgalmas jelenség) Winterson nem felejtette el, hogy honnan jött. Úgy fogalmaz a regény egy pontján, hogy a vidéki munkásosztálybeli származású írónőnek lenni az politika. Ő maga is sokat foglalkozik azzal a regény kapcsán, hogy mindegy véletlen az, hogy ő megtalálta a kitörésnek a rögös útjait, de nem vágyik jobban a valódi dolgok megértésére vagy az érdekes beszélgetésre, mint ahogy azt akár otthon a vallásos közösségben, akár majd egy másik közösségben láttatja is.

Ebből a szempontból is izgalmas a regény terében megjelenve Margaret Thatcher 1979-es kampánya, és a szerző abból való kiábrándulása. A későbbi Vaslady azzal kampányolt, hogy tudja, mennyibe kerül egy vekni kenyér, ám hosszú regnálása nem hozott valódi szociális reformokat a munkásosztály számára.

Ez a kiábrándulás tapasztalat is tovább árnyalja az anya, Mrs. Winterson képét. A magára hagyott nő rokkant bele a saját életébe abból a társadalmi osztályból, amely számára senki nem nyújt eleget a méltóságát megőrzött élethez. Jeanette Winterson elhitte Thatchernek, hogy tudja mit jelent egy vekni kenyér, és nem csak az árával van tisztába, ebbéli csalódásáról így ír:

Még nem ismertem föl, hogy amikor a pénz lesz a legfontosabb érték, akkor az oktatás a közvetlenül hasznosítható képzéseket helyezi előtérbe, az intellektuális terméket pedig csak akkor tekintik a javak részének, ha mérhető eredményeket hoz. Hogy a közszolgálati létesítmények már nem lesznek fontosak. Hogy az olcsó bérlakások eltűnésével egyre nehezebb lesz az élet, mert minden jövedelmünket fölemészti a lakásunk. Hogy amikor szétesnek a közösségek, csak a nyomor és az összeférhetetlenség marad.

Összefoglalva mindezt, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyv leginkább olyan, mintha Jeanette Winterson, befutott szerzőként egy riportkönyvet írt volna arról a fiatal Jeanette-ről, aki később író lesz. De persze ez nem olyan klasszikus riportkötet, nincsenek benne nagy tabuk vagy hatalmas fordulatok, de bemutatja azt az embert, aki íróvá vált, óhatatlanul értelmez utólag helyzeteket, bemutatja a teljes politikai és közéleti hátteret, miközben a kötet végén még azon is elgondolkozhatunk, hogy mennyire más élete volna, ha a családja elfogadja és támogatja őt mindenben.

Ez a kötet nem keresi a szenzációt, csak elmesél egy történetet. Elsősorban olyanoknak mesél, akik már őt nagy íróként ismerik, de nekünk, a vele ismerkedőknek is remek lehetőség arra, hogy belépjünk egy író traumái közé, és megismerjük azt a rendszert, amelyben és amelynek a dacéra a műveit létrehozza. Több könyvem áll már a polcomon a szerzőtől olvasatlanul, biztosan lesz még róluk szó.

Kedvenc részem: Van egy kis epizód a regényben, ahol emberek beszélgetnek kedélyesen a világ nagy dolgairól, és csak Jeanette-nek van ott diplomája, és ezen elgondolkozik. Hogy körülötte mindenki a nagy kérdéseket teszi fel, de ha az oktatás csak a hasznosságot tartja szem előtt, akkor bizonyos válaszok nem lesznek láthatóak. Ez a kérdés most egyébként is mozgat, és jó volt ezt az egész könyvön át olvasható üzenetet egy ilyen szép pillanatba sűrítve látni.

És van még egy idézetem, de tök más, és kedves kedvenc:

Azt hittem, végzek a mosással, mielőtt megjössz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szeretne valami könnyen olvasható, de okos szöveget olvasni. Azoknak, akiket érdekel a személyes sorsokon keresztül a történelemről (hiszen azért ezek ma már mégiscsak történelmi távlatok is) és társadalomról valami, és persze azoknak, akik megerősítést keresnek, hogy nem a normális élet a fontos, hanem a boldog. Én ezt a megerősítést kaptam akkor tizenhat évesen, most pedig még jött hozzá egy csomó minden. 🙂

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Park Könyvkiadó, 2013
261. oldal
Így olvastam: Könnyen olvasható a nyelve, és a rövidebb 15-20 oldalas címmel ellátott fejezetek jó kilépési, belépési pontokat adnak, ezért akár fejezetenként is tudtam haladni vele. Éppen ezért most lassabban haladtam vele, olvastam mást is mellette, mert lehetett.
Alternatív fülszöveget itt írtam hozzá.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg a könyvvel vagy az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen a nyári szünet miatt lehet, hogy a következő bejegyzés már a summa lesz, de ha nem szeretnél arról sem lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Sziasztok,

legalább két részre tudom bontani azokat a könyveket, amikről itt mesélek nektek. Az elsőben olyan könyvek vannak, amelyeknél egyértelműen LMBT+ könyv, az első pillanattól várom ezeknek a megjelenését, és kifejezetten örülök neki. A másik csoportba azok a könyvek tartoznak, amiket észre kell venni. A Frannie Langton vallomásai egyértelműen a második csoportba tartozik, már több tartalomgyártó blogbejegyzését, posztját, videóját láttam, mire rájöttem, hogy erről nekem is írnom kell. És hát, soha rosszabb kötelességet, hiszen egy jó könyv, az azért mégiscsak egy jó könyv. frannie.png

1826-ban egy kettősgyilkosság híre rázza meg Londont. A mulatt néger házicseléd a vád szerint meggyilkolta a ház urát, George Banhamet, és feleségét. A vérbefagyott holttestekre a házvezetőnő talált rá, Madame Banham mellett aludt feltételezett gyilkosa, Frannie Langton, a mulatt mészáros, aki elmondása szerint semmire nem emlékszik.

Frannie Langtontól azt kéri az ügyvédje, adjon valamit a kezébe, amivel képes lehet megmenteni az életét, Frannie Langton pedig megírja a történetét. Elmeséli, hogy egy Paradicsom nevű ültetvényen született, a szüleit nem ismerte, és beszél az ottani rabszolga és házinéger szerepéről, majd Londonba kerüléséről, házicseléddé majd társalkodónővé válásáról, és arról, hogy milyen a világ, amely számára négerként és nőként elérhető a XIX. században.

És ez a vallomás attól lesz nagy erejű, hogy a néger nők nem tudnak általában írni a XIX. század elején, Frannie Langton pedig tökéletes angolsággal ír. A Paradicsom nevű ültetvényen gyermekkorában hamar bekerült a ház mellé, ami akkor már valóságos felemelkedésnek tűnt. Később Langton és a felesége írni, olvasni, angolsággal beszélni és viselkedni tanították, amelyben Frannie a kitörés lehetőségét látta, ahogy londoni házicseléddé válásában is, az első pillanattól azon dolgozott, hogy levesse a rabszolgák nyelvét és körülményeit. Úgy érzi, javított a helyzetén, és ettől lesz szörnyen tragikus ez a történet.

A Paradicsom egy jamaicai ültetvény, aminek Langton a gazdája, és Langton mindenkinek nevet ad, ami azonnal tisztázza, hogy Langton apának, sőt valamiféle abnormális istennek tartja magát. A gazdálkodás mellett frenológiával, koponyakutatással is foglalkozik. Egyrészt azt az ebben az időben népszerű álláspontot kívánja bebizonyítani, hogy a koponyaformák meghatározzák az ember életét. Emellett azon is gondolkozik, hogy a néger és a fehérbőrű ember vajon egy faj-e, taníthatóak-e például négerek, ugyanolyan-e az agyuk, és akkor még mindig ott a kérdés az albínó négerekkel vagy a mulatt származással.

Ez a tudományos közeg köti össze Langtont és Benhamot, és ebből a kapcsolatból válik Frannie egyfajta ajándékká Benham számára, akinek a londoni házában házicseléd, majd a felesége mellett társalkodónő lesz.

Madame Benham a XIX. század egyik tipikus női sorsa. Hozzáment egy tudóshoz, néha meg kell jelennie a kirakatban, de egyébként egy ennél automómabb karakter. Autonómiáját aktuális társalkodójával és barátaival éli ki, vagy ópiummal, nagy mennyiségű laudánummal nyomja el. Az első fejezet végén Langton felesége kapcsán írja, de a regény összes női szereplőjére igaz:

A magamfajta nőnek nincs semmije, amivel megvásárolhatná a szabadságát, ám számtalan lehetőség mutatkozik a teljes feladás és a harc között.
Ez közös volt bennem és Miss-bellában, eltekintve attól, hogy én sosem engedtem meg magamnak, hogy elfeledkezzem róla, ő pedig csak ritkán volt hajlandó emlékezni rá.

vagy ahogy Benham feljegyzéseiből is láthatjuk ugyanezt:

Bár minden szempontból világok választják el őket, mégis nagyon hasonlóak: konokok, kiszámíthatatlanok, fürgék. Még a lány kihívó, mindent megkérdőjelező modora is éppolyan, mint Marguerite-é volt, amikor megismertem.

Bár Frannie Langton érzi, hogy felemelkedett, valójában nem változott sem az életmódja, sem igazán a státusza. Az angol társadalom legfontosabb működtetője ebben a korban a rend, amely még az autonóm tudóst, Benhamot is kötötte. Benham elvárta a feleségétől, hogy megfeleljen ennek a normának, aki végül Frannie-vel osztotta meg őrületét és szerelmét. Frannie ahogy az olvasni tudásában és az angol szalonoknak megfelelő viselkedésében, úgy ebben a szerelemben is a függetlenebbé válás lehetőségét látta, de igazából egyik sem szolgálta őt.

Frannie Langton a legkiszolgáltatottabbaknak ad hangot. A rabszolgáknak születetteknek, a házinégereknek és házicselédeknek, akiket csak úgy elajándékozhatnak, azoknak, akiknél szerelmi játékokat, és csak a tesi kielégülést keresnek, akinek a teste, lelke és jövője felett is rendelkezni kívánnak, és a szabadság lehetőségei is csak addig terjedt, amíg kitervelték, illetve amíg megengedték neki. És ettől az ő pozíciója alapvetően vesztes pozíció, ha harcol ellene, eredendően elbukik és megszégyenül, de a helyzetébe belenyugvása is szégyenteljes volna.

Frannie Langton tragédiája pontosan ugyanaz, mint Emma Bovaryé, Flaubert híres regényéből, viszont Frannie a már hivatkozott kisebbségi státuszából adódóan képes ezt felismerni. A tudása és a műveltsége, olvasottsága hitette el vele, hogy lehet boldog élete, miközben egy rabszolgának nem is volna szabad gondolkoznia. Frannie Langton őszintén szerelmes Madame Benhamba, rajong érte, vonzza őt a nő, és az a társalkodónő eszménye, aki a Madame mellett lehetne, miközben a vallomásait jegyzi és a testét is megbabonázza. Mégis hisz a szerelmében a kötet végéig, és a történetének lejegyzését jó alkalomnak tartja, hogy erről is beszéljen:

ez a beszámoló rólam meg az életemről szól, és a benne szerepet játszó boldogságról. Sosem képzeltem, hogy valaha részem lehet ilyesmiben. Sem boldogságban, sem kalandos életben.

A története azonban nem úgy lehet érdekes a kortársainak, mint ahogy számunkra az mulatt rabszolgaként, tanúként. Amikor a történetéről beszél,  „A mulat mészáros” történeteiről beszél, a gyilkosság vádja nyújt apropót annak, hogy a történetét elmesélje, és az első színesbőrű nőként regényt írjon, amire mindig is vágyott.

A regény történelmi idejéből betekintést nyerünk az ültetvényeken zajló rabszolgafelszabadítás társadalmi diskurzusába, amely elsősorban a polgárság szórakoztatásának és unaloműzésének egy módja ebben az időben. (Megjegyzem egyébként, hogy ez egy rendkívül izgalmas kérdés napjaink civil aktivizmusával kapcsolatban is, nagyon radikális nézőpontokból is lehet olvasni az aktív állampolgárságról.) Szalonokban tartanak fogadásokat, vitákat, néhány meghívott szalonnégerrel, például a Madame korábbi szeretőjével Olaudah Cambridge-dzsel, aki tapasztalatok nélkül beszél az eszmékről, kizárólag fehéreknek mesél az életéről, tart előadásokat, ír kérvényeket, petíciókat.

Az angol társadalom ebben az időszakban álláspontot keres ebben a diskurzusban, eszközt arra, hogy az ültetvényesek megélhetésének és jólétének a kockáztatása nélkül lehessen a munkások helyzetén javítani, miközben a diskurzus még mindig nem veszi szabad ember számba a rabszolgákat, hanem tulajdonként tekintenek rájuk:

Még az abolicionisták is elfogadták, hogy nem lehet valakit kártérítés nélkül megfosztani a tulajdonától.

A Frannie Langton lelkében is zajló diskurzus másik fő szószólója Phibbah, aki az ültetvényen volt néger házvezetőnő. Phibbah gondolatai úgy visszhangoznak Frannie Langon gondolataiban, mint egy igazi néger lelkiismeret.

Tanuld meg azt akarni, amid van.

Phibbah élettapasztalata, hogy a fekete nőknek nincs igazán önérvényesítő képessége, ezért meg kell tanulniuk beérni azzal, amijük van. Ő az anyjától örökölt népi tudás szerint él, gyógynövényekkel és fűszerekkel dolgozik, gyógyít és kuruzsló tevékenységet is folytat, és ezzel tényleg egyfajta ősi, akár törzsi romantikus tudás van az ő birtokában, mégsem lesz ez egy pillanatig sem giccses, éppen azért mert Frannie nem fogadja meg ezeket a tanácsokat.

Bennem Phibbah karaktere kettős volt a regényben nagyon sokáig. Például a kínai lábelkötés hagyományát juttatta eszembe, amiben a család idősebb nőtagjai elkötik a lányok lábfejét, mert a kultúrában a kis lábnak van valamiféle fétise, természetesen azért, mert az elkötött, kislábú nő közel mozgásképtelen. A könyv nagy részében volt egy olyan érzésem, hogy ő az a nő, aki továbbhagyományozná az elnyomást a hagyományokkal és a tudásával. És nem döntöttem még el, hogy szerencséje-e a főszereplőnek, hogy ez nem sikerült. Mármint Frannie hivatkozik ilyesmire:

Néha… néha azt hiszem, hogy ennek az egész világegyetemnek egyetlen célja az, hogy beismertesse velünk: a fehér ember varázslata az erősebb.

Ezzel együtt azt érzem, hogy a fekete varázslat nem lett kipróbálva, és míg a Bíborszín ehhez a fajta generációs csonkításhoz egy erős elutasító választ ad, addig ebben a regénytérben száz évvel korábbról, más földrajzi és társadalmi közegből izgalmasan nem egyértelmű. Ha erről van bármilyen véleményetek, akkor írjatok róla kommentben. 🙂

Amiről még mindenképpen beszélnünk kell, az a kötet és a pszichoanalízis kérdése. Lényegesen Freud előtt járunk még a regényidőben, mégis, ahogy azt már a cselekményismertető bekezdés utolsó tagmondatában írtam, keményen foglalkozik a szöveg az emlékekkel, az ösztönnel és a tudattalasággal. Frannie nem emlékszik semmire a gyilkosságról, nem tudja, hogy ő követte-e el őket, vagy nem.

Frannie történetében egyre beljebb haladva megismerjük a sötétségét, amit borítón lévő kis szöveg is sejtet. Nagyon erősen reflektál a kötet a tudatmódosító szerek használatára, illetve a női hisztériára, amelyet a nők össztársadalmi elnyomása miatt tömeges női bajnak tartottak a múlt század elején is. A tehetetlen nő a tudatát ekkor képtelen már uralni a korlátoktól, és ösztönből cselekszik, tudattalanul lázad a normák ellen. Különösen izgalmas ez a hisztériaszerű tünet akkor, ha azt nézzük, hogy egy rabszolgáról beszélünk, akinek, mint erre már korábban reflektáltam többször is, sokkal szűkebbek és látványosabbak a keretei, valamint alapból nem igazán szabad gondolkodnia.

Mint amikor ki kell mosni a kavicsokat a felsebzett térdből, vagy le kell csapni egy tyúk fejét… vannak dolgok, amiket gondolkodás nélkül kell megtenni, különben sosem tennénk meg őket.

Összegezve tehát egy izgalmas, elsősorban a társadalom- és lélekábrázolásban erős regényt kapunk, ami kellő érzékenységgel foglalkozik a színesbőrű női szerep történelmi korlátaival anélkül, hogy Frannie Langton karaktere tipizált vagy túlzottan empátiát keltő volna. Okosan használja a teremtett közegét amiben meg tud szólalni egy olyan karakter, akinek a hangját még mindig tanuljuk hallani, és komplex problémákat vet fel úgy is, hogy tudja, nincsen rájuk válasz.

Egy olyan korban járunk, ahol a nők három fő bűne a meddőség, a gondolkodás és hogy egy nőt szeretnek, és ebből mindhárom bűnt tematizálja, miközben a legnagyobb hiba ebben a világban mégiscsak az, hogy az ember, pláne a nő (itt most direkt meghagyom a számomra is gyűlölt ember-nő szétválasztást, mert leírja annak a kornak a gondolkodását, amiről beszélünk), színesbőrűnek, esetleg még rabszolgának is születik.

Kedvenc részem: Most dolgozom egy más projekten is már egy ideje, és ezért ragadott meg nagyon ez az idézet:

Az is a szerelemhez tartozik, ha ismerjük a másik történetét, tudjuk, hogyan meséli el, és hol hazudik benne.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel a feminizmus és a széles társadalmilag felelős problémafelvetések, de egy könnyen olvasható, kellemes szöveget olvasnának. Ne rettenjetek meg a történelmi címkétől, mert nem épít többre, mint amit a kötet elárul, és tényleg nem nehezíti ez az olvasást. Ajánlom azoknak, akik elég bátrak valódi problémákat látni, és szeretnek elgondolkodni azon, hogy miért élünk olyan világban, ahol a diverzitás és a halmozott kisebbségi helyzetek még ma is problémákat jelentenek a társadalmi működés számára.

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai
Libri, 2020
444 oldal
Így olvastam: Vizsgaidőszakban tanulás közben, szinte fejezetenként, mert nagyon kellemes, könnyű, de olvasmányos a nyelve, könnyű kilépni és visszakerülni a szövegbe, a végén már hetven-nyolcvan oldalanként tudtam vele haladni, de ez tényleg a ráérésemen múlt, és nem a regényen. Az vitt volna már az elején is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Stephen King: Emelkedés

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a legfrissebb Stephen King megjelenésről, az Emelkedésről fogok nektek mesélni, ami tavaly jelent meg angolul, most tavasszal magyarul. Nagyon örültem, mert régóta szerettem volna már Kingtől olvasni, a Carrie kifejezetten esélyes volt elsőnek, de aztán megláttam, hogy az Emelkedés LMBT címkés, és aztán már egyértelmű volt. Mert nyilván akarok írni az LMBT témát is érintő King regényről. És most ezt olvashatjátok:covers_569673_1.jpg

A fülszöveg azt ígéri, hogy egy nagyon más, meglepő Stephen King szöveget kapnak a rajongók is, és ezt a szöveg hozza is. A regény elsősorban a társadalomról mesél, az mindegy véletlen, hogy közben egy emberrel valami rendkívüli dolog történik. A nagy betűvel szedve is csak 186 oldalas kisregény elsősorban a King életműből már jól ismert Castle Rock kisváros működését mutatja be, keretezi újra.

A regényben Scott Carey-t az elvált, pocakot eresztett belsőépítészt követjük, akinél elkezd egyre kevesebbet mutatni a mérleg. Először csak kevesekkel, félkilókkal, anélkül, hogy a teste és a testfelépítése változna. Aztán észreveszi, hogy a tömege állandó az adott pillanatban, akármit emel fel magához, vagy akármilyen ruhát visel. Amikor belecsöppenünk a történetbe Scott már felfogta, hogy ez egy természetfeletti jelenség, és elhatározta, hogy nem keres orvosokat, hiszek ők sem tudnák mit kezdjenek vele, de kísérleteznének rajta élete végégig.

Scott a helyzettől függetlenül is keresi a helyét, tudja, hogy ez egy jó kisváros, békés, kedves szomszédokkal, de nem igazán maradt semmije a válása után az emeletes házán kívül. Most egy nagy projekten dolgozik, amit valószínűleg a zérópont közeledése nem enged befejezni, egyébként pedig gyanútlanul mászkál Castle Rock utcáin, és néha mérgelődik, hogy az új leszbikus szomszédainak a kutyái megint a pázsitjára kakilnak.

Itt el is érkeztünk a regény igazi tétjéhez. A regényben a konzervatív republikánus kisváros ütközik meg a szomszéd leszbikus házaspárral, akik vállalják a saját házasságukat, a városban élők pedig nem igazán elfogadóak ezügyben:

Erre nem lehetünk büszkék. Leszbikus. Ez talán nem lenne gond, ha nem reklámozná, mert amúgy senkit nem érdekel, mi történik a zárt ajtók mögött, de neki muszáj úgy bemutatni azt a nőt, aki a Frijoléban főz, hogy a felesége. Errefelé ez sokaknak ugyanaz, mintha elküldené őket az anyjukba.

Deride és Missy számára egészen más élmény ezen szomszédok között élni, mint amilyen Scottnak, és erre egy rövid látogatás alatt Missy hívja fel a figyelmét. Scott onnantól igyekszik változtatni a városi emberek nézőpontján, szinte eredménytelenül, pedig egymástól függetlenül, magában szinte mindenki tudja vagy tudni véli, hogy az emberek mögött akár több is lehet szexuális irányultságnál.

Deride például jó futó. 2012-ben majdnem kijutott az Olimpiára is, de egy bokasérülés véget vetett az élsportolói karrierjének. Egyébként pedig egy makacs nő. Fontos számára, hogy megvédje a környezetét és Missyt attól a világtól, amelyik nem kedveli őket. Szereti uralni a helyzeteket, és ebben a regény nagy részében egy gőgös mosoly segít neki, amiről azt mondhatjuk, hogy a világ egyik legtúlreflektáltabb gőgös mosolya.

Missyt visszafogottan, szeretettel tele látjuk. Ő vezeti a konyhát az új közös mexikói vegán éttermükben. Figyelmes vendéglátó és kétségkívül a regény legjobb lelkű, a rövid regény kevés cselekményéhez is képest keveset mozgatott, mégis mindig jelenlévő szereplője.

King a város felől is sztereotíp szereplőket, használ. Homályosan, de megismerjük a picit szétszórt könyvesboltost, a tisztességben megőszült orvost, aki azért még praktizálgat, vagy épp az orvos feleségét, aki bizony minden bizottságban ott ül, ahogy azt egy konzervatív idős orvosfeleségtől azt elvárjuk, és persze mindenről meg is van a véleménye.

Köztük kell valahogy hidat képeznie Scottnak, és ez baromi nagy dolog. Érdemes például jól szerepelnie a város leghagyományosabb futóversenyén, és jó, ha a válás után is maradt néhány széked. És az sem baj, ha a szerencse is nektek dolgozik.

És még mindig ne feledjük el Scott folyamatos súlycsökkenését. Ha ezt mégis megtennénk, az csak azért van, mert a regény nagyon hasonlóan kezeli ezt, mint a mágikus realizmus a kérdéseit. A különbség, hogy itt persze először meglepődtek, de nem igazán történik ezzel sokáig semmi. Vázlatszerű, amit tudunk róla, mert a főszereplő nem keres megoldásokat vagy válaszokat. Az egyetlen valódi kérdés, ami felmerül vele kapcsolatban, hogy fertőző-e. De persze erre sem kapunk igazán választ.

Ha voltak is szabályai annak, ami zajlott, nem értette, és nem is akarta.

Végül egy kedves történetet kapunk, mert ezek a szereplők nem akarnak gonoszak lenni, és nem is azok, csak élnek a saját kis szemellenzőikkel mindkét oldalon. Stephen KIng könyve nem lesz a legerősebb LMBT kötet, de egy korrekt történet, ahogy a fülszöveg is mondja, mese arról, ahogy az ember és ember között kapcsolatok szövődnek. Tényleg nem kimagasló szöveg, de vannak jó találatok a sematikus szereplőkben, és kedves, elnagyolt, meglepetéseket aligha tartogató szövegben. A végén úgy hatódtam meg, ahogy arra számítani lehetett, és az, hogy ez a horrorkirály legújabb könyvétől van, az majdnem mindegy is.

De persze, nyilván, nem teljesen. King a kisujjából képes kirázni egy korrekt regényt, ezt láthattuk most is. Talán egy következő erős, igazán nagy regényében majd találkozunk alaposan megírt, nem sematikus, emberszagú LMBT szereplőkkel. Addig pedig emelkedünk.

Kedvenc rész: Amikor a szakdolgozatomat írtam nagy hatással volt rám George Lakoff: Ne gondolj az elefántra! című könyvét, amiben sokat beszél a fogalmi keretekről az amerikai demokrata és republikánus gondolkodás mentén. Nekem akkor a fogalmi keretek kellettek, de az USA-béli viszonyok tisztázása is hasznos volt. Ezért lett a kedvencem ez az idézet, ami zseniálisan aláhúzza a város életét, de persze enélkül az előismeret nélkül is tök érthető:

A politikailag haladó szellemű kisebbség globális felmelegedésről beszélt, a konzervatívabb többség kivételesen szép indián nyárnak nevezte, amit hamarosan követ majd a a tipikus maine-i tél. És mindenki élvezte.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik hozzám hasonlóan szemezgettek már Stephen Kinggel, de eddig nem merték belevágni a fejszéjüket az egyik vastag, vagy horror regényébe. Azoknak, akik olvasnának valami állati kedveset és egyszerűt arról, hogy milyeneknek kellene lennünk nekünk embereknek, és azoknak, akik hisznek benne, hogy lehet ilyen a világ. Nekik különösen. 🙂

Stephen King: Emelkedés
Európa, 2020
262 oldal (A kötet a 189. oldaltól egy részletet közöl King tavalyi nagyregényéből Az intézetből)
Így olvastam: Egy délután alatt. Kellemes volt, vitt a történet, sehol nem dobott ki és könnyű volt visszalépni is. És tényleg nagyon nagy betűkel van szedve.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm az Európa Kiadónak a bizalmát, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy gyönyörű nyelvű regényről fogok nektek mesélni, ami két összefonódó történetet mesél el. Egy reneszánsz festő szellemét, és egy anyja elvesztését gyászoló kamaszt követünk életük fontos szakaszaiban.

A regény tavaly novemberben jelent meg, én decemberben olvastam, és gyorsan került a  kedvenceim közé, mégis nehezen vettem rá magam eddig, hogy írjak róla. Majd azt is leírom, hogy miért.

hogy_lehetnel_mindketto.JPG

A regény két szála viszonylag elkülönül egymástól, bár mindkét szereplőnek fontos helye van a másik történetében. A könyv nagyon izgalmas húzása, hogy a két fejezet közül bizonyos példányokban Francesco történetével, míg másikakban George történetével kezdődik a regény, ami egy nagyon izgalmas gesztus. Mindkét esetben azt látjuk, hogy George igyekszik megérteni egy olyan festőt, akiről alig tud az utókor bármit is.

Ha Francesco történetét olvassuk először, azt érezhetjük, hogy a történet valódi, és George próbál közel jutni ehhez, ha viszont George történetét olvassuk először, akkor könnyen lehet, hogy úgy véljük, George konstruálja meg Francesco életét az anyjával való beszélgetései, és azon kevés dolog mentém, amit róla megtudott vagy tudni, a festményein látni vél. Az én példányomban Francesco története szerepel elsőként, és ez biztosan alapjaiban határozta meg azt, ahogy a könyvről írni tudok. Néhány év múlva biztosan elolvasom majd fordítva is.

Francesco története líraian indul. Egy szellem igyekszik megérteni a megváltozott világ dolgait, és szemügyre vesz egy fiút a galériában, ahol neki egy képe van kiállítva. Ez a fiú az egyetlen, aki elidőz igazán az ő festménye előtt, és érzi hogy követnie kellene, de a fiúról szóló igazi információk itt még elvesznek abban, ahogy Francesco értelmezni próbálja a jelen világot.

A fejezet a visszaemlékezésre épül. Francesco mai nyelven meséli el az életét, amin át óhatatlanul bevezet minket az akkori művészvilágba is. Francesco szülei Ferarában éltek a 15. század közepén. Ferara ebben az időben nem csak a képzőművészetnek volt egy nagyon aktív reneszánsz melegágya, hanem a téglaégetéshez is kiváló volt minden körülmény, így jutott a család a városba, és így kezdett el Francesco gyermekként a porba és a téglákra rajzolni. Az apja látta meg gyermekében a lehetőséget, és ő küldte el egy mesterhez, hogy tanuljon.

Majdnem teljesen egyszerű művészsors. Ahhoz, hogy valaki ma is kitűnjön nem elég tehetségesnek lenni, fontos, hogy észre is vegyék, de akkor fontos volt az is, hogy legyen férfi az illető. Francesco gyermekkorában egy bő ntői ruhában járkált, amit az édesapja kérésére vett le, hiszen azt ígéri, hogy tanítattja cserébe. Megtanítattja a színek keverésére, alakok rajzolására fákon és falakon. Ezért cserébe aligha lehet sok az az életnyi diszkréció, és hogy nem vetkőzhet le mások előtt.

Mégis az van, hogy Ali Smith nem mondja ki sosem, hogy Francesco lány vagy nő volna, és ez az, amiért nem mertem sokáig írni róla. Francesco identiáskrízisei alapvetően szörnyen izgalmasak, de azt hiszem túlgondoltam olvasás közben. Francesco azt mondja magáról, hogy

Minden másnál inkább festő voltam.

Mégis felmerül talán a regény egyetlen coming out szituációjában, hogy hogyan lehetne a két szereplő között ez után, annak a tág kontextusában amit ez igazán jelent, barátság. Egy idegen nyelvű vándor így írja körül a szót, aminek nem ismeri a megfelelőjét, de használhatta volna Francescóra:

Azt jelenti, mondja, hogy te, aki több vagy mind egy dolog. Te aki meghaladod a várakozást.

A nemiség azonban végig a ki nem mondottság terében van. És nyilván nem véletlenül, nem tudjuk, milyen következményei lettek volna a regény világában, ha ez másként történik. Ugyanakkor Francesco hagy nyomokat. Mindkét ismert festményén andogün alakokat használ, akiknek a nemük nem határozhatóak meg igazán. Nem férfiak, nem nők, de mégis nagyon karakteresek, nagyon valamilyenek.

Francesco két ismert festménye közül az egyik az, amit a halála előtt festett. Itáliában ebben az időben nagyon fontos volt, hogy mindenütt nagy paloták és nagy templomok épüljenek, csodás, tematikus freskókkal, amik mindig a gazdájuk nagyságát hirdetik, általában mitológiai, sőt sokszor biblikus alakok arcaiban látjuk viszont a megrendelők arcát például. Egy ilyen palotának a hónapok termén dolgozott legutoljára, ő volt megbízva a március hónappal.

A festő életének egyetlen bizonyítéka ebből a korszakból való. A Francesco tudta, hogy a munkája többet ér, mint a többi termen dolgozó festőé, ezért levelet írt a megbízójának, amire azonban nem érkezett válasz. A festményen hagyott egy félbemaradtnak tűnő arcot, aminek a tekintetét és alakját mindenki csodálja, de nincs az alaknak szája. Mintha lennének olyan dolgok, amiket nem lehet kimondani.

Francesco történetéhez képet egyszerre nagyon más, és egyszerre nagyon hasonló George története. De hogy is lehetne mindkettő, ugye. George egy állandó identitáskrízisben él. A szerzőnő ennek a kérdésnek az ifjúsági regényekből megszokott témáit hozza elő egy a lírai, személyes és igényes nyelvvel. George gyászol, és úgy érzi, hogy magára maradt a gondolataival, hiába beszélget az édesapjával, a nevelési tanácsadóval és a barátnőjével is. Az is csak sokára derül ki, hogy George valójában lány, aki szintén nem igazán reflektál a nemiségére, így a leszbikusság sem igazán tematizálódik.

George azt gondolja, hogy politikai aktivista anyját a titkosszolgálatok gyilkolták meg, és a regényben ezzel kapcsolatban nyomoz, leginkább az anyja kétes barátnője után. Az anya egy bankautomatánál találkozott a későbbi barátnővel, és elég furcsán alakultak a dolgok. Olyan volt, mintha valaki, aki tényleg ismeri az anyát, megrendezte volna. Az anya szinte első pillanattól tudta, hogy ez csak játék, és nem lehet szerelem, mégis élvezte a talán kém társaságát, mert élénken figyel rá, és tényleg szüksége lett volna egy barátra. És George úgy érzi, Francesco festményeinek köze kell hogy legyen az ügyhöz.

Ez a nyomozás azonban nem igazán áll erőt talajon, és senki nem hisz Georgnak. Megtévesztettnek, paranoiásnak tűnhet, mint aki nem ebben a világban él, hanem az emlékeiben, és a hipotéziseiben. Rajta keresztül ismerjük meg Francesco későbbi történetét, Visszaemlékezik arra, hogy az előző évben az anyjával Ferarába utaztak megnézni a hónapok termét, és elmesélik, hogy tényleg a márciusi freskók a legügyesebbek, amelyek megragadják és nem eresztik a tekintetet.

George történetének a nyelve sokkal szenvtelenebb, a kamasz világtól való eltávolodása és párhuzamosan élt életei, identitásai körüli bizonytalanságban látjuk őt, és erre erősít rá a szerző is azzal, hogy eltartja magától ezt az alakot. Izgalmas, ahogy a világirodalom most felfedezi a fiatalokat és a a kamaszokat. Ali Smith gesztusa nagyon hasonló, mint Sally Rooney-é a Normális emberekben. Kimozgat nem hétköznapi fiatalokat, és rajtuk keresztül mutat valami általánosat rólunk, amit fel tudunk venni. Érződik persze, hogy ez válságtéma, de a kamaszkor az mégiscsak mi, ha nem válság. Nagyon kíváncsi vagyok merre tart a világirodalom ezekkel a gesztusokkal és a kamasz témákkal.

Kedvenc részem: Két ilyen van. Az egyik: nagyon szerettem, amikor Francesco prostituáltaknál volt. Abban megmutatkozott az igazi művészet ereje. A másik: amikor George és az anyja beszélgettek, évődtek:

Az anya tehetetlen kétségbeesésében mindkét kezét leveszi a kormányról.
Hogy lehet, hogy én, aki a világ minden maxima antidokriner nője közül a legmaximább antidoktriner vagyok, egy ilyen doktrinernek tudtam életet adni? És mi a fenéért nem volt annyi eszem, hogy születésekor vízbe fojtsam?
Ez az erkölcsi dilemma?, kérdezi George.

Végezetül szeretettel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik olvasnának valami tényleg szépet. A regény nyelve sodor és tényleg gyönyörű. Ez a regény is olyan, mint a szereplők, hogy sokkal többet kapunk tőlük azoknál a címkéknél, amiket visel. Nem hétköznapi történet egyik sem, de ismerősek, tanulságosak és érdekesek. Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, hajlandóak belevágni valami tényleg szép szépirodalomba, akik keresik a kapaszkodókat a világunkban, és tudják, hogy ez nehéz. Olyanoknak, akik figyelemmel tudnak fordulni a mondatok, és  a mondatokból összeálló regény felé. Ez a könyv megdolgoztatott, de én minden mondatát imádtam.

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő?
Magvető, 2019
320 oldal
Így olvastam: Nagyon hullámzóan tudtam vele haladni, de érdemes inkább kivárni azokat a pillanatokat, amikor elkap. Mondtam már, hogy gyönyörű és sodró az egész történet?
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna már ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok, és külön köszönöm a Magvető Kiadótól a belém helyezett bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel, mert szeretném, ha még ebben a hónapban beleférne még egy.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Tényleg igyekszem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Cara Delevingne – Rowan Coleman: Mirror, mirror

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan regényről fogok mesélni, amit egy szupermodell és színésznő jegyez, aki nem szégyellt a többszörös bestsellerszerzőtől, Rowan Colemantól segítséget kérni ahhoz, hogy egy igazán fiatalos, de hiteles karakterekkel működő ifjúsági krimit hozzon össze, amelyik tényleg a mai fiatalok nyelvén mutatja be a mai fiatalok problémáit. A gyönyörű borító mögött, egy izgalmas regény áll, amiért könnyű rajongani, még úgy is, hogy persze, vannak hibái. De főleg dicsérni fogom, mert megérdemli.mirror.JPGMost már minden rendben. Vagyis pár hete még úgy tűnt, most már minden rendben van. Aztán egy négy fős társaságból egyszer csak eltűnt Naomi. A társaságot négy különc figura alakítja, ők Red, Leo, Rose és Naomi. Van egy zenekaruk. Mirror, mirror a neve. Egy éve alakult, egy énekórai feladatból, ami összehozta a négy különc srácot, és az első néhány perc zenélés után nyilvánvaló volt számukra, hogy a magányos kis dühük együtt képes valami nagyon igazat létrehozni. Ők innentől csak együtt tudtak igazán önmaguk lenni: Azért lett Mirror, mirror a zenekar neve, mert együtt igazabbak bárminél.

Red meséli el az egész történetet, aki egy elég analitikus karakter, képes kifejezni az érzéseit, és ettől működik ilyen jól a regény. Red egy vörös, rövid hajú, kockás inges, fehér pólós, farmernadrágos arc, aki antiszociális. El akar tűnni, nem akarja, hogy észrevegyék. A családja romokban hever, az apja csalja az édesanyját és egyre többet marad ki, az anyja pedig a vodkában keresi a megoldást, és levegőnek nézi Redet. Red fiatalként az evésben kereste a kiutat, a puffadásig evésben, később pedig egyáltalán nem evett, hogy ezzel úgy érezze, legalább a saját teste felett kontrollja van.

Naomi egy emo lány, aki szereti a japán rajzfilmeket, magán viseli az emo szubkultúra összes jegyét, és sokszor eltűnt otthonról a zenekar előtti időkben, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet. Egyébként kedves, támogató családja van, akik a zenekar tagjait is szeretettel látja. A mostohanővére egy igazi kocka, aki szeret tisztában lenni a dolgokkal kívülről, de nem igazán aktív szereplő a közösségi életben. Az elmúlt egy évben Naomi nem szökött meg. Minden bandatag arról számolhat be, hogy jól volt. Ő írta a dalokat Reddel, és nagyon inspiráltak voltak.

Leo az izmos srác, akit az anyja egyedül nevel, a bátyja börtönbe van, és nem akar a bátyja sorsára jutni, de seftel azért drogokkal. Jó arc srác, vezeti a csapatot, a szava döntő, a tanácsai pedig megszívlelendőek. 

Rose a népszerű és jó csaj. Mindig mindenki rá figyel, és ezt el is várja. Gazdag családban él, és lázad valamennyire a nyárspolgári életmód ellen, miközben annak minden előnyét élvezni. Nagyon sokak számára ő A NEGATÍV SZEREPLŐ és az az igazság, hogy megértem őket. És nem is nagyon szoktuk meg, hogy empatizljunk egy gazdag népszerű lánnyal egy ifjúsági regényben. Talán ebben vállalt nagyon a két szerző. Ugyanakkor Rose egy nagyon mély titkot őriz, de ettől még egyszerűen nála valahogy nem tudunk mindig megbocsájtóak lenni. De cserébe nem is vagyunk a barátai.

Felvázolva ez a négy karakter eléggé sablonos, de a regény ezeknél a pontoknál sokkal-sokkal mélyebben dolgozik. Red aktív tagja tud lenni a közösségnek, az egyéniségének megőrzése mellett is, gyakran rá írnak rá, ha tanács vagy segítség kell, és talán a zenekar is Red Leo felől érkező befogadásával alakul meg. Red és Naomi között nem csupán a dalírás közös, hanem az anime szeretete is, és hogy mindketten szerelmesek valakibe, de egyikük sem firtatja a másikukat.

Rose és Leo szerelmesek egymásba, de tudják, hogy barátként van szükségük a másikra, és ezek fontos keretek. Red nem mindig jó ember, követ el hibákat például a húgával szemben, Leo próbál jó lenni, de az anyja és a bátyja között kell valamiképpen állást foglalnia. A regény nagyon erősen dolgozik a lelkeken, és bár a problémáik tipikus kamasz könyves problémák, dilemmák személyesek és tapinthatóak. Nem a moralizálás az első gesztus, amivel az olvasó nyúl hozzájuk, hanem az együttérzés, és ettől válik érthetővé miért is jelent otthont a négy szereplő számára a bandájuk. Elhisszük Rednek, amikor azt mondja:

A négyesük volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

Red akkor érezte magát először valakinek, amikor együtt a közös dühükből és frusztrációjukból létrehoztak valamit, ami túlnőtt rajtuk, és vigyázott rájuk. Minden szereplő kapott egy lehetőséget, hogy a jót mutassák meg magukból, és nem kellett ehhez megerőltetniük magukat. Kaptak egy nyelvet, amin jobban érezni, ha valaki álságos, és ők igazat tudtak szólni ezzel, és megértésre találtak egymásban.

Pont ezért lesz nagyon fenyegető mindannyiukra nézve Naomi eltűnése. Mert úgy tűnt, minden rendben van, és egy darab kiesése új repedéseket is felszínre hozott. A regényben a felépített jellemeknek külön-külön is meg kell mérniük a barátságukat, és ezek mindig nehéz utak, amiknek a végén jó esetben vár csak bizonyosság.

A regény első felében különösen ezen a világépítésen van a fő hangsúly. Az egyetlen igazi előrelépés az, hogy mind megegyeznek abban, hogy Naomi eltűnése majd gyanús megtalálása nem lehet sem figyelemfelkeltő- sem öngyilkossági kísérlet. Mert képtelenség, hogy az legyen. A nyomozásukba a beszélgetés korai szakaszában lép be Ash, Naomi nővére, aki a tipikus szeretnivaló kocka lány, akit az érzelmi fűtöttsége hajt a kutatásban.

A regény krimi szála a könyv második felében bontakozik ki igazán. Alig van kérdése az olvasónak arról már ekkor, hogy mi történt, talán három-négy gyanúsítottja is van, de a miért, a tényleges miért igazán tisztázatlan, még úgy is, hogy a regénytér tényleg hemzseg a nyomoktól. De éppen így növeli a feszültséget bennünk az a bizonytalanság, hogy Naomi életben marad-e, hogyan lesz szembesítve az elkövető, vagy épp az, hogy mitől lesz LMBT ez a regény. Merthogy igen, ez egy LMBT regény, és amikor kimondja a regény, hogy miért, attól beszakad az asztal annyira pusztulatmódon szuper, és nem mondom el. Végig minden szereplővel kapcsolatban rejt el ilyen nyomokat a szerző, de bevezet az erdőbe, hogy aztán wáó. Jah, ez rendesen ütött.

A regény bátor, fiatalos regény akar lenni, és ezt minden gesztusával ki akarja érdemelni, legyen szó az álomszép borítóról a feltűnő (nálunk a családban ezt úgy mondjuk, hogy hirtelen, nem tudom máshol ezt használják-e) sárgaságával, a cím mindannyiunk által ismert utalásaival, és azzal, hogy kemény témákat is mer mozgatni. Tetszik, ahogy a Red kapcsán megfogalmaztatja az olvasóval, hogy igen, egy fiú is lehet bulimiás. Tematizálja az identitást, és a világban kapaszkodókat kereső léggyökérszerű kamaszéletet, beszél a felnőttekkel szembeni bizalmatlanságról, vagy a barátságról, amiben otthont találunk, anélkül hogy ez egy pillanatig is falvédősnek tűnne.

A fiatalok nyelvén beszél, és chatet, rajongói oldalt és gifküldést is láthatunk, bár ennek a grafikái inkább a kétezres évek eleji MSN-nek vagy a hupont.hu-s oldalaknak a grafikájával dolgozik (ennek egyébként van az a jó vonatkozása, hogy eddig elfelejtettem törölni a legeslegelső ‘blogomat’, és végre megtettem), ami már nagyon távoli a mai fiatalok számára is. Amiben viszont ez nagyon mai szöveg, hogy tök erősen reflektál a különböző közösségi oldalak jelenlétére, és annak a lehetőségeire vagy épp veszélyeire, amely Rednél például összefolyik a zenekari élettel is, és Red ezt kifejezetten szereti:

Ott úgy néz ki, ez a gyerek tudja, mit csinál. Tudja, mit akar. Merre tart. Az a részem tökéletes. Az a részem mindig jól néz ki, mindig nyugodt, és amikor a dobverő van a kezemben, minden részem úgy működik, ahogy kell, minden izmom, minden reflexem, minden szívdobbanásom.

Persze nem dolgozik csupa új gesztussal ez a regény sem. Már írtam róla, hogy a szereplők mélységük ellenére mégiscsak besorolhatóak a tipikus gimis karakterek közé. A megoldásban nagy segítséget jelent egy kocka karakter összetett analitikus gondolkodása, a szereplők egyáltalán egy iskolai feladatnak köszönhetik, hogy különcségük ellenére egymásra találnak, és imádom, amikor Red az egyik kedvenc filmjeként utal a Nulladik órára, merthát az ennek a jelenségnek mégiscsak az egyik első előképe, vagy hát iskolapéldája.

Úgy kezdtem el olvasni a könyvet, hogy egy könnyed jól működő, gyorsan olvasható krimit vártam, ami ki fog kapcsolni az online oktatás idegörlő hétköznapjaiból, és ezt maximálisan hozta. Összegezve egy izgalmakkal működő mai barátságról olvashattam, ami bőven tartogat meglepetéseket és dolgoztatja az agyunkat. Megszerettük Red elbeszélését, Rose furcsaságait, Leo jóságát, és őszintén reméljük, hogy minden rendben lesz a regény után a világukban. A szerzők ígértek folytatást, ennek azonban még semmi híre.

Kedvenc részem: Amikor megalakul a zenekar. Az nagyon jó lehetett, még a visszaemlékezésen keresztül is érezzük, hogy itt valami nagy dolog történik. Jó volt, engem is bevont.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedves izgalmas dolgot olvasnának, azoknak, akik rajonganak az ifjúsági szövegekért, és azoknak is, akik hajlamosak lebecsülni a műfajt. Azoknak akik egy jót akarnak olvasni, és persze azoknak, akiknek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődésüket. 🙂

Cara Delevinge – Rowan Coleman: Mirror, mirror
GABO, 2018
360. oldal
Így olvastam: Két nap alatt, két-két nagyobb ülésben. Könnyen olvasható ifjúsági nyelven van, és viszi az olvasást a feszültség is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm hogy velem tartottatok. 🙂
Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel is.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Terv szerint holnap érkezem a hó végi summával, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Daryl Gregory: Afterpaty

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy véletlen találatről fogok mesélni. Egy olyan sci-fi regényt mutatok be nektek, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és csak utána tudtam meg, hogy LMBT könyv, sőt, nagyon jó, izgalmas LMBT könyv egy felnőtt leszbikus nő főszereplésével. De mutatom az egészet:after.JPGNéhány év múlva elérkezik a ma ismert társadalmunk az „okosdrog-forradalom”-hoz, amivel bárki számára lehetséges lesz otthon drogot nyomtatni és különböző összetevőkkel kísérletezni. Ezzel a technikával áll neki egy rendkívül okos, kémiában és neurológiában verhetetlen négy majd később öt fős csapat annak, hogy megbütykölje az idegrendszerünk mentális zavarokért felelős részeit. A kísérleti patkányaik a 109. kísérletben nem esznek, a legsötétebb sarokba húzódnak és végül meghalnak (feltalálják a depressziót), a 110-es kísérlet pedig úgy tűnik végre eredményhez vezet. Az ÚME 110 állatai békések lesznek és boldognak tűnnek. Csak akkor derül ki, hogy ez valójában mit is jelent, amikor egyikük kipróbálja a szert, és észrevétlenül a függője lesz.

A drog évekkel később utcai használatra kerül, és egy lány a pszichiátriai intézetben öngyilkos lesz az elvonási tünetek hatására. Ugyanebben az intézetben kezelik évek óta a szer egyik feltalálóját, Lydat, aki túladagolással került be a kórházba. A Jelenlét néven létező drog hatására az agy elhiteti az emberrel, hogy érzi, sőt látja Istent, aki vigyáz rá és óvja őt. Az Isten persze mindenkihez a legjobban illő alakban jelenik meg, de kivétel nélkül minden használó ugyanarról a transzcendens élményről számolhatnak be. A szer túladagolása esetén pedig ez az Isten nem tűnik el sosem. Ezzel a helyzettel igyekeznek évek óta kezelni Lydát, aki viszont nem szedi be a gyógyszereit.

A történet két igazi szála közül az egyik a szer feltalálását és a csapatmunkát mutatja be, amelyen keresztül láthatjuk Lyda és a felesége történetét is, aki a túladagolással telt éjszakát követően leszúrva találnak. A történet másik szála azzal dolgozik, hogy Lyda és a többi társa megfogadja, hogy ez a szer sosem kerülhet ki az utcára, ám úgy tűnik, valaki megszegte ezt a megállapodást. Lyda és a pszichiátrián megismert hírszerző barátnője ezután nyomoz a regény nagy részében egy rendkívül fordulatos, road movie szerű menekülős regényben.

A regény központi kérdése a hit, amit a Jelenlét birizgál. Nagyon erőteljes állítás az, hogy a hit ebben a világban egy előállítható biokémiai folyamat, amellyel a regénytérben lévő kiépülőfélben lévő szekta kifejezetten azokra az elesettekre és deviánsokra koncentrál, akikre akár a keresztény hit, akár a szerhasználat egyáltalán épít a mai világunkban is. Olyan emberekre, akik nem képesek beilleszkedni a társadalom normái közé.

Az egyház és a drog nagyon erős gyakorlati metaforákban kapcsolódik össze itt. A papírt, amire a Jelenlétet nyomtatták egy úrvacsora szerű gesztussal veszik magukhoz a hívek, vagy épp a maffiavilágból is ismert omera dolgozik a szekta lelki vezetőikben is, nem mondhatják el, hogy honnan szereztek maguknak nyomtatót. Kötelességük hallgatni, hogy ne árulják el terjesztői hálózatot, és nem árulhatják el az isteneiket sem. A regény oldalain olvashatunk így a szekta első mártírjairól, akik meg akarják téríteni a kínzóikat, és nem árulják el a hitüket. Erkölcsi kötelességük kitartani

A szer képes új kapukat nyitni a világ észlelésének, ahogy azt Lyda és Dr. Glória esetében láthatjuk. Az angyal egyfajta rögzített erkölcsi iránytű, ha tetszik, egyfajta hangosabb lelkiismeret, amely a tudatalattiból szól. És éppen ez a tudatalattiság miatt észre vesz olyan dolgokat, amik felett egyébként elsiklanánk, viszont ennek a használatához folyamatos és erős önkontrollra van szükség. Mindig tudniuk kell, hogy ez az isten nem valóságos és ezt soha nem is szabad elfelejteni. A Jelenlét másik veszélye, hogy sokkal nehezebb lejönni róla, mint bármilyen más szerről. Az elvonási tünetek általában  minden drognál nehezen viselhetőek, kiszürkül a használó világa és depressziós lesz, a Jelenlétről való leszokás viszont azt is jelentené, hogy elistentelenedik az ember és ezzel megszűnik az a transzcendens védelem, amit ő eddig valóságként észlelt. Pontosan ezért hozzák meg a létrehozók azt a döntést, hogy ez a szer nem kerülhet az utcára.

A kötet egyik nagy kérdése számomra, hogy milyen is lett a világ attól, hogy a drogok íjmódon elérhetőek lettek. Nem tudunk meg igazán többet sem a drogok szabályozottságáról, akár legalizálásáról sem, csak látunk még hagyományos drogkarteleket és kis dílereket, akik egyaránt utaznak gyógyszerben, ma is ismert drogokban és nyomtatott vegyületekben is. A drogkultúra talán egyetlen igazi megjelenése egy egyetemi kolesz, ahol heteró fiúk teljesen tudatosan szednek be olyan papírt, ami meleggé teszi őket egy éjszakára, és féktelen partit csapnak, de egyrészt itt sem tartózkodunk túl sokat, másrészt egyetemista vagyok, és bár azt gondolom, hogy a filmek eltúlozzák az egyetemi drogozást, azért mind láttunk már dolgokat. Viszont képtelenség az, hogy egy ilyen forradalomnak nevezett, és ténylegesen forradalminak tekinthető változás ne fordítaná ki alapjaiból a drogkultúrát. Úgy érzem, hogy nem igazán tudtunk meg sokat a háttérről, mondjuk nem is igazán van rá idő.

Mert cserébe minden oldalon történik valami, de tényleg. Ez a regény annyiban sci-fi, hogy kapunk egy tudományosabb közeget és nyelvet, valamint egy technikailag fejlettebb jövőt, de a szíve mélyén egy izgalmas krimi akar lenni road movie szerelemgyerekként. A regény első fejezeteiben Lyda ki akar jutni az intézetből, majd megkeresi a dílerét, belebotlik a maffiába, át kell kelnie illegálisan a határon, és mindebben egy paranoiás, traumákkal teli exügynök és egy nem létező, de annál sértődékenyebb angyal segít neki, és közben próbál menekülni a saját múltjának általa sem megoldott rejtélyei elől. Avagy azt is jó volna tudni, ki ölte meg a feleségét azon a túladagolt éjszakán.

A szereplők pedig mind ilyenek. Elsősorban hitelesek, nem moralizálóak, pláne nem jó emberek. A jóság alapvető létét is megkérdőjelezi a szöveg egy ponton, amikor arról beszél, hogy ha, akár csak a hit, minden döntésünk és érzésünk programozható, akkor hol a tere a szabad döntésnek?

Az agy egy közösség, gondolkodó modulok hatalmas tömege. Nem döntést hoz hanem kiköt egynél.

És ezek a hősök nem hoznak mindig jó döntéseket, de mind aktív ágensek, akik alakítói a világnak. Nagyon különböző a motivációjuk, és egyiküké sem igazán hősies. Nem papírszereplők, akik akkor jöttek létre, amikor kinyitottuk a könyvet, hanem múlttal rendelkező felnőtt emberek, akik magukkal cipelik a sérüléseiket és a sérelmeiket. Nem fogjuk megszeretni őket, de érteni igen, és ez nagyon szuper.

Lyda tehát egy felnőtt nő, akinek a leszbikussága a legkisebb baja. A környezete nem kérdőjelezi meg, egyszer van egy féltékenykedő jelenet, amit állati viccesen kezel Lyda, de ez sem igazán a világból, semmint egy mentális problémából következik. Nincs igazán tétje a leszbikusságnak a szövegben, hacsak az nem, hogy ebben a világban már születhet gyermek két petesejtből is. Lyda kapcsolatai problémásak, akár a házasságát, akár az ügynökkel, Ollie-val történő, hát… összekerülésüket nézzük, de ezek Lyda kamaszos félrekezelésének a következményei vagy a még ebben a térben is hódoló faji és osztálybeli különbségekre is vissza tudunk vezetni néhányat.

Azt hiszem már kivehető az értékelésemből, hogy ez egy elég különleges könyv. Nem igazán keresi azokat a kategóriákat, amik közé be lehet sorolni, a cselekmény működteti, de közben tök erős jellemeket is mozgat. Nem feltétlenül mélyül el kérdésekben, de nagyon sok ponton reflektál a szöveg a már elhangzott dolgokra, és ezzel stabillá teszi a világot. Reflektál a jelenünkre. A regény elbeszélőjének a cinizmusa annyira ismerős, mint a hajnalban részegen vágyott kétszázforintos pizzaszelet íze, és nagyon imádtam.

Ugyanakkor a gyorsaság, az időbeli ugrálás vagy a regény besorolhatatlansága lehet, hogy másoknak zavaró. Szóval azt akarom mondani ezzel, hogy nálam rettenetesen betalált a szöveg, most nálam a hit kérdése nagyon akut téma, sokat olvasok és gondolkodom róla, és nagyon jó volt egy pörgős, jól olvasható regényen keresztül találkozni egy nagyon másik szemszöggel, de tök sokan tették le ezt a könyvet csalódottan, akár úgy is, hogy ők is azt gondolják, hogy azért érdemes egyszer elolvasni. Én nagyon örülök, hogy olvastam, és bátran ajánlom is, ha nem is hozza az elvárásainkat, azt hiszem vitathatatlanul fontos szöveg.

Kedvenc részem: Az út vége. És a ház. Meg a ház körül majdnem minden. Az jó volt, szép, és sajnálom, hogy nem beszélhetek róla többet, merthát spoileres volna.

Végezetül szeretettel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik többet gondolnak a világról, és elég nyitottnak érzik magukat a hit ennyire másféle megtapasztalására. Azoknak, akik kíváncsiak szokatlanul aktív leszbikus szálra, ahol a szereplő csak úgy leszbikus, hiszen miért is ne lehetne. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a drog téma, és nem feltétlenül a morális aspektusai érdeklik, hanem mint társadalmi jelenség. És persze bátran, mindenkinek, akinek felkeltette ez az értékelés a figyelmét.

Daryl Grerory: Afterparty
GABO, GABO SFF, 2015
408 oldal
Így olvastam: Egy olvasási válság közepén öt napon át. Volt, hogy egy-egy nap nem is olvastam, de ha belelendültem egy százassal simán tudtam haladni, könnyű a nyelve, friss a humora, és izgalmas annyira, hogy ne fáradj el benne.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Daryl Gregory: Afterparty

Sziasztok,

a mai bejegyzésben megint egy véletlen találatot fogok hozni. Olyat, amit azért olvastam mert baromira elmondhatatlanul érdekelt, és lassan kiderült, hogy leszbikusok a főszereplők, de erről soha sehol senki nem írt, és maga a regény igazán ezt alig tematizálja, de éljen: aktív, cselekvő, nem a világ heteronormativitásával foglalkozó leszbikus hős, egyenesen a jövőből.

covers_350701.jpgAz Isten biztos tudata egy tablettányira van bárkitől az okosdrog-forradalom után, de a készítők több éve igyekeznek ezt titokban tartani. A Jelenlét valahogy mégis utcára kerül, egy fiatal lány az elvonási tünetei hatására öngyilkosságot követ el abban a kezelőintézetben, ahol az egyik feltalálóját is próbálják gyógyítani a túladagolás okozta halucinációjából. Lydának ki kell szabadulnia, és meg kell tudnia, melyik társuk szegte meg az ígéretüket, amely szerint nem lett volna szabad több anyagot gyártaniuk.

A regényben egyszerre nyomozunk egy volt kormányzati ügynök, egy elmebeteg, de szerelmes srác és egy képzelt angyalkülsejű orvos segítségével, miközben megismerjük a Jelenlét léterhozásának történetét, láthatjuk egy új egyház kiépülését és első mártírjait, és a végén csak egyetlen dologban lehetünk biztosak: Tudnunk kell, hogy ez csak halucináció, és ezt sosem szabad elfelejteni.

Hamarosan érkezik róla az értékelés:

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, aminek nagyon vártam már a hazai megjelenését, de nem gondoltam a könyv megvásárlásakor, hogy bizony erről írnom kell. Így hát gyanútlanul elkezdtem olvasni a könyvet, mert nem akartam LMBT könyvet olvasni a torlódó értékelések mellé, aztán megláttam az egyik meleg lány főszereplőt, aki végig melegként hivatkozott magára, és éreztem, hogy igen, erről írnom kell, és hogy ezt nagyon fogom szeretni. Szóval most írok róla, és nagyon szeretem.

barati_beszelgeteek.JPG

Sally Roney első megjelent könyve volt a Baráti beszélgetések, magyarul mégis a második regényével, a Normális emberekkel debütált tavaly könyvhéten. Egyértelműen rendkívül pozitív volt akkor a fogadtatása, nagyon friss hangot ütött meg karcos érzéketlen történetleírásával, miközben a szépirodalmi közegbe helyezte az ifjúsági regények identitáskríziseit két diszfunkcionális főszereplővel. Egyértelmű kedvencként mutattam be én is a könyvet az augusztusi 1 és 6-ban, és nagyon megörültem, amikor év elején megjelent, hogy Sally Roney első kötete érkezik a tavasszal.

Azzal együtt igaz ez, hogy féltem, hogy chick lit szöveg lesz, női történet, a női lélek rejtelmeiről, akár ponyva minőségben, mert a fülszöveg nem igazán mutatott többet belőle.
És maga a történet nem is feltétlenül több. Frances egy 21 éves költő, aki spoken word előadásokat tart (itthon ez elsősorban a slam poetry szcénából növögeti ki magát, de élőnyelvi szövegmondást, versmondást takar, gyakran zenére vagy zenével kísérve) a legjobb barátjával Bobbival, a már említett meleg lánnyal. Egy fellépésük estéjén megismerkednek Melissával, aki fotós és író, és az este későbbi pontján Nickkel, aki egy kevésbé befutott színész, és történetesen Melissa férje. Négyőjük kapcsolata különböző utakat jár be, a cselekmény fő szála, hogy Frances összejön Nickkel. Ami könnyen lehetne egy kellemes és vidám, egész estés, de felejthető szitkom filmnek a története is, ha nem Sally Rooney jegyezné.

Merthogy Sally Rooney ugyanazt teszi, mint a Normális emberek esetében. Magához öleli a témát, és szépirodalommá teszi. Az érzelmileg üres nyelv bemutatja az érzelmileg üres világot, ahol a szereplők lebegnek az eddig általánosan elfogadott, de a huszonegyedik században végre megkérdőjelezett értékek között, és próbálnak lehorgonyozni valahol, de vajmi kevés igazi kapaszkodót találnak. Frances igazi kommunistaként gondol magára, aki a tőke és a társadalmi egyenlőség kérdéseiben gyakran szólal fel. Nincs igazán más választása, ha hiteles szeretne maradni a felsőközéposztálybeli környezetbe, ahová került, miközben filléres gondokkal küszködik, de közben irigyli azt a gazdagságot, ami Melissa életét meghatározza. Melissa és Nick számára fontos a házasságuk és az az életközösség, amiben élnek, még akkor is, ha külön szobában alszanak és van, hogy házasságon kívül keresnek szexuális vagy érzelmi kielégülést. Melissa ugyan önálló egzisztenciával rendelkezik, akinek megtudjuk a véleményét a felmerülő kérdésekben, mégis hallgat, ha egykori mentora olyan dolgot tesz, ami nem az elvei szerint való.

A Baráti beszélgetésekben, éppen úgy, ahogy a Normális emberekben megmérettetnek az eddig ismert életutak, és szinte semmi nincs, ami egy kacsánál nehezebbnek találtatna. A szereplők előtt álló életmodellek nem a szüleink normái szerint való. Bobby leszbikus, aki szeret értelmiségi környezetben lenni, miközben szenvedéllyel él a jelenben, és nem igazán gondolkodik a holnapon. A két lány néha csak azért van kapcsolatban, mert miért ne. Francesnek nincs terve a jövőre, de úgy képzeli részmunkaidős állást fog vállalni, amivel képes fenntartani magát, de nem kell odaadnia a lelkét. Most épp egy kiadónál van gyakorlaton, de ott sem igyekszik maradni. A náluk idősebb Melissa és Nick nem szeretne gyereket, és pár éven belül ki is futnának az időből. Melissa az a szereplő, akinek a többiekkel ellentétben akár mondhatjuk, hogy bejött az élet. Ismerik a fotóit és a második könyvén dolgozik épp, közben ír recenziókat és portrékat, azt mondhatjuk, a szakma ad a szavára. Nick színészként már túl van a lehetőségei zenitjén, a legfontosabb időszakát depressziósan élte le, néhány kevésbé sikeres darabban játszik és filmekben, sorozatokban mellékszerepel, de nem áll sem előtte sem mögötte nagy színészi pálya.

Az olvasó annyiban olvas baráti beszélgetéseket ebben a szövegben, amennyiben hajlandó abban a görbe tükörben látni a világot, amiben az író néz. A barátság éppen úgy újragondolódik a regény sorai között, mint bármi. Eltitkoljuk-e a viszonyunkat a legjobb barátunk elől? Elltitkoljuk-e a betegségünket? Dönthetünk-e úgy, hogy kilépünk a másik életéből? Elszerethetjük-e a másik férjét? A barátság ugyanabban az újfajta közegben áll, mint minden, amiről eddig beszéltem, csak az üres keretei látszanak. Beszélgetések ezek az oldalak, amelyekben nem mondanak ki semmit, ami igazán fontos volna, beszélgetések, amikben nem érdekes, hogy mit mond a másik, csak alkalmat teremt arra, hogy magamról beszéljek vagy, ha úgy van, eltűnjek a többiek elől. Ezek nem beszélgetések, hanem csevejek, üresek, és semmitmondóak, de még nem hajlandóak ezt elfogadni. Még adnak a látszatra. Ettől lesz dermesztően igazi.

Ez a kötet a régi világ válsága felett ülő tehetetlenség regénye, amit hitelesen fog össze a nyelv, és a kis mozzanatok finomsága. Úgy érzem, hogy négyezer karakteren keresztül ugyanazt magyaráztam, de azt hiszem, hogy ez a regény ettől működik, és ettől nagyon releváns ma. Olyan aurája van, amiben mégsem fáj tükörbe néznünk, pedig nem szép, amit látunk. És közben rendkívül olvasmányos, a kis mozzanatokban tényleg olyan, mintha történne valami, ragad ránk az információ, pörögnek az oldalak, és aztán elgondolkozunk az olvasottakon, mint a nagymamánk a szentírás felett.

Nagyon nagy kedvencem lett Sally Rooney. Már a Normális embereket is nagyon szerettem, de együtt a kettő nagyon működik (igen, már ezt is írtam az előző 4000 karakterben, tudom), ezzel együtt nem tudom, hogy egy következő regényben már mennyire volna ugyanez a recept érdekes. Nagyon bízom benne, hogy meg fog tudni újulni a szerző, és nagyon várom az új irányt… Addig pedig szeretgetem ezt a két könyvet.

Kedvenc részem: Az e-mailezések Melissa és Frances között. Szerintem ott működik ez a tompság a leghúsbavágóbban. (Ezt a képzavart éjjel fél kettőkor találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem jól írja le a helyzetet. Ez a regény húsbavágóan tompa.)

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek elgondolkozni egy könyv felett. És azoknak, akik már szemeztek a Normális emberekkel is, azoknak pedig biztosan, akik azt velem együtt imádták. Ajánlom azoknak, akik elkezdenének szépirodalmat olvasni, és persze azoknak, akiket ez a különös, talán picit önismétlő értékelés felkeltette a kíváncsiságukat.

Sally Rooney: Baráti beszélgetések
XXI. Század Kiadó, KULT Könyvek, 2020
302. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, alig tettem le. Rendkívül sodró a nyelve és folyamatosan történik valami, így észre sem veszed, hogy mennyit haladtál, vagy hogy egy ponton egyszercsak véget ér a könyv.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂 Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni.

Éppen így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel (nagyon szeretnék még egy értékelést ebbe a hónapba besúvasztani), ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon, háttértartalmakért, esetleg less be instagramra vagy twitterre, ha az érdekel, ki áll a blog mögött.

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban egy olyan könyvről fogok mesélni, aminek a megjelenését nagyon vártam, pedig nem tudtam, hogy LMBT könyv. Magyarországon nagyot robbant az írónő könyvhéten megjelent első regénye a Normális emberek, és én is nagyon szerettem, így nagyon megörültem, hogy ilyen hamar jön az újabb könyve. Erről lesz szó most:

covers_588804.jpgKét nő találkozik egy harmadikkal és az életük ettől gyökrestől fordul fel. Frances és Bobbi egyetemisták és spoken word versfelolvasásokat tartanak Frances verseivel. Bobbi elbűvölő lány, aki minden környezetben könnyen feltalálja magát, tudja hogyan kell viselkedni, és könnyen viszi a beszélgetéseket. Frances egy szegény lány, aki filléres gondokkal küzd, tele van bizonytalansággal, és azt sem igazán tudja, hogy mit kezdjen az életével egyetem után.

Egy fellépésük után találkoznak a sikeres harmincas fotóssal és íróval, Melissával, aki gazdag és ízléses környezetben él, a nemesi szalonokat idéző értelmiségi baráti közösséget tart fent, és a jóképű, de gátlásokkal teli Nick a férje. Nick és Frances között könnyen kialakul a szellemi közösség, amely megenged finom flörtöket, hogy aztán komolyabb érzelmekhez és nagy sérülésekhez vezessen.

A Normális emberek írója ismét egy diszfunkcionális kapcsolathoz nyúlt, a nyelve kiüresedett, a világ bizonytalanságát hordozó tónusával megragadta, hogy mennyire mások is ma azok a Baráti beszélgetések.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 3 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén