Sziasztok,
ez most csak egy gyors poszt lesz annak apropóján, hogy 38 éve hunyt el az itthon alulreprezentált és magyarul csak egy kötetben olvasható Elizabeth Bishop, aki a tömörítés művésze, és én nagyon szeretem.
A látókörömbe a Rita virágok című film kapcsán került, amely 2016-ban a Budapest Pride Filmfesztivál vidéki helyszíneinek egyik vetített filmje volt. Egy erős lelki magasságban és lelki mélységében mutatja a leszbikus írónőt, és a költészetének méltán egyik legismertebb versét, A vesztés művészetét ebbe a háttérbe helyezi.
Magyarul A képzeletbeli jéghegy című, szinte megtalálhatatlan kötetben olvasható Rakovszky Zsuzsa remek tolmácsolásában, amiből a két kedvenc versemet, a címadót, és A vesztés művészetét hoztam nektek. 🙂
A képzeletbeli jéghegy
Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Még ha az útnak véget is vetett.
Bár mint a szikla, állt csak moccanatlan,
körötte áramló márvány: a tenger.
Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Igen, s ezt a lélegző hómezőt,
bár vitorláink a vizre feküdtek,
ahogy a hó feküdt rajt, olvadatlan.
Ó, szűz, úszó mező,
tudod-e: egy jéghegy pihent meg
nálad, s ébredve tán havad füvén legelhet?
E képért kérd akár szemünk világát…
A hajó mit se számít. A jéghegy fölmerül,
s lesüllyed újra, üvegcsúcsai
javítgatják az ég ellipszisét.
A képben elég a deszkára lépned,
s megadatik a könnyed ékesszólás. A függöny
oly könnyű, hogy a hó szélfútta, légies,
finom zsinórjain is felszalad.
A szellemes, fehér csúcsok a napsütésben
sziporkáznak. Reámerészkedett
a mozgó színre, s most áll a jéghegy s ránkmered.
A jéghegy lapjait belülről metszi ki,
mint drágakő a sírban,
folyton átmenti önmagát, s nem ékít
mást, csak magát, vagy még talán a vízre
hullt hómezőt, melyen úgy meglepődtünk.
Isten veled, mondjuk, mi indulunk
oda, ahol hullám hullám sarkára hág,
és melegebb egeken fut a felhő.
Jéghegy-rokon a lélek
(maguk gyártják maguk a legáttetszőbb elemből),
s jó látnia: tömör, szép, osztatlanul mered föl.
A vesztés művészete
Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz:
oly sok az elveszni áhító tárgy,
elhagyhatod őket, s nincs semmi vész.
Veszíts naponta! Nagy bajnak ne nézz
elkallódott kulcsot, unalmas órát,
veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.
Majd légy még nagystílűbb vesztő, s merész:
neveket veszíts, helyeket, ahol rád
öröm várna. Mindebből semmi vész.
Anyám óráját is, sőt – vége, kész,
oda egy híján három szép lakóház.
Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.
Elhagytam két szép várost, egy egész
kontinenst, minden országát, folyóját:
hiányzanak, de mégsincs semmi vész.
Még rád is (gunyoros hang, drága kéz-
mozdulatok) ez áll. Nyilvánvaló hát:
Veszthetsz nyugodtan bármit, semmi vész.
Ha úgy is érzed (írd le!), túl nehéz.
+ egy kis kedves kapcsolódó idézet a Kedves halottak!-ból:
Kedves Elisabeth Bishop!
Két dolgot szeretnék elmondani neked, amik ma történetek angolon. A te versedet olvastuk és én először szólaltam meg az órán.
forrás: Magyarul Bábelben
Ennyi lettem volna mára. Már régóta szerettem volna verseket is behozni, örülök, hogy ez is sikerült most. 🙂
Ha tetszett, keressétek a többi versét a Magyarul Bábelben oldalon, vagy keressétek a könyvtárakban a Képzeletbeli jéghegy című kötetet. 🙂
Holnap jövök egy új bejegyzéstípussal, ha nem szeretnél lemaradni róla, iratkozz fel a jobb felső sarokban, vagy lájkolj facebookon, ahol plusz háttértartalmakat is megosztok, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran instagrammon. 🙂
Szóval mint mondtam a következő poszt holnap érkezik, de addig se felejtsétek: Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió