Sziasztok,
Paul Karl Feyerabend, múlt századi filozófus szerint meg kell beszélnünk, hogy milyen a viszonyunk ahhoz a témához, amit tárgyalunk, ahhoz hogy közelebb kerüljünk az objektív vizsgálat lehetőségéhez, így én is ezzel szeretném kezdeni.
Én rajongva szeretem Becky Albertalli Simon és a homo sapiens-lobbi című könyvét. Szerintem nagyon klassz ifjúsági regény, ami komolyan és legitimen tud beszélni az előbújásról, és a szerelemről. Azért szeretem a könyvet, mert amellett,hogy egy izgalmas és érdekes helyzet előtt áll Simon a könyv elejétől, egy nagyon tiszta és elemi szerelmi viszonyt tud felmutatni, amelyre nekünk, ifjúsági irodalom fogyasztóknak szükségünk van, ha ifjúságit veszünk a kezünkben.
A Simont pedig ezen túl, nem mint önálló filmet, hanem mint adaptációt szeretném kritikával illetni, mert azt hiszem elég sok minden ráolvasható. A bejegyzésemben azokat a jó vagy rossz megoldásokat szeretném bemutatni, amelyek elgondolkodtattak, vagy kiakasztottak. De nem csak az árny oldalakra szeretnék koncentrálni. 🙂
Először is: A cím. Nagyon sokan kiakadtak a Kszi, Simon címen, és természetesen okkal, de ezen túl szerintem a Love, Simon sem lett volna a legsikerültebb cím, ha komolyan veszik az adaptálást. André Aciman (a Szólíts a neveden írója) a nyári Könyves Magazinban megjelent interjújában azt mondja, hogy egy adaptáció akkor igazán jó, ha a könyv lelkét tükrözi. Azt hiszem a könyv lelke és a film lelke Simon esetében pontosan olyan arányban áll egymással, mint amilyen arányban a Kszi, Simon és a Simon és a homo sapiens-lobbi. Komolyan vehetetlen és tucat film készült, amit állati fontos lenne nem ajnározni csak azért, mert itt most épp fiúkról van szó.
Mármint értem, hogy a filmpiac fellélegzik, hogy végre egy romantikus vígjáték, amiben meleg karakterek vannak, és ráadásul nagy stúdiótól jött ki, de én ezt messzemenően nem érzem akkora lépésnek, mint amekkorának ez be van harangozva, és a film önmagában nem nyújt többet ennél.
Bizonyára mind éreztük már azt, hogy át vagyunk verve, ha egy amerikai film iskolai jeleneteit látjuk. Ez a film pont annyira nem akart átlagosat mutatni, ahogy azok. Tudjuk, hogy azok a folyosók nem a mi folyosóink, azok a parkolók nem a mi parkolóink, és az a mocskosul idegesítő igazgatóhelyettes nem a mi igazgatóhelyettesünk. És ez valahogy megint szimbolikus. Hogy ez az éltet, valahogy nem a mi életünk, miközben a könyvben a mi Ká európai valóságunkban is el tudom ezt hinni.
És pont ezért nagyon szerettem a kezdést. Nagyon jó volt Simon kis monológja, nagyon elkezdtem rá figyelni, és pont ezért sajnálom ennyire ezt a világot. Viszont elmondható, hogy Elizabeth Berger, mint forgatókönyvíró nagyon belakta a könyv világát, akár megszólalásokban, akár utalásokban rettenetesen tűpontos volt, még ha az egész történetet nagyon meghúzta, a kis utalások jól estek, amik nem tudom mondtak-e bármit a könyvet nem ismerőknek, de én hálás voltam érte.
Érdekes volt a támogató közeg a filmben és a könyvben is. Tetszett, hogy Simon mindkét helyen éri „támadás”, és nagyon szerettem mindkét esetben a drámatanárnőt. Viszont a film támogató közegében nem igazán lett súlya az előbújásnak, mert nagyjából mindenki elfogadta, és ennek különös jelentősége van a legvégén, a körhintás jelenetnél, amiről még más szempontból is fogok beszélni. Mindenesetre azt hiszem, hogy nincs nagyobb jelentősége annak, hogy meleg valaki egy olyan helyen, ahol egy egész iskola tud drukkolni annak, hogy Simonhoz odajön-e a srác vagy nem, és ráadásul egy csók is elcsattanhatott, ami amellett, hogy szerintem kifejezetten taszító, megmutatja, hogy mennyire retek felesleges is ez a cécó.
És úgy gondoltam, itt jött el a pillanat, hogy beszéljük ki a végét. Simon és Blue szerelme a könyvben nagyon intim és személyes marad, ami felveti azokat a dolgokat, mint hogy megfoghatják-e egymás kezét, vagy egymás mellett ülljenek-e, és egymáshoz érhetnek-e, és itt a filmkészítő ajtóstul rohant a házban, amit nem mellesleg már nagyon sok filmben láttunk, rögtön a kedvencem, A bambanő, ’99-ből.
Szerintem ez egy olyan ziccer volt, amit gyönyörűen kihagytak a filmkészítők, és sokkal érzékenyítőbb lett volna, mint amennyire a film közepén bevágott fantáziamontázs, ami ugyan hivatott valamelyest megfelelni a könyv címének, de érezhetően nem illik a film szövetébe, és nagyon hiperérzékenynek kell lenned ahhoz, hogy elgondolkodj rajta.
Nagyon szerettem, hogy a baráti társaság könyvben lévő konfliktusait magukkal vitték a filmbe, egészen addig, amíg azok el nem kezdtek megoldódni. Mert minden megoldás borzalmas, megalapozatlan és idétlen. Szerintem tök legitim azon felháborodni, hogyha ezer éve ismerjük egymást, hogy nem tőlünk tudja meg, hogy melegek vagyunk, bár így hozta a helyzet. Sajnáltam ezt a filmben és a könyvben is, de a könyv megoldása sokkal finomabb, a filmbeliek meg inkább Hűbele Balázs megoldások.
Szerettem a filmben bizonyos mondatokat. Nagyon érzelemmel teli pillanat volt Simon és az anyja beszélgetése, szinte a legvégén, vagy amikor Simon az apja fejéhez vágja, hogy milyen érzéssekkel kell leszámolni most, a sok buziviccel a háta mögött, és ezek fontos, idézett, és szeretett pillanatok, de számomra ez a film inkább sok-sok kimaradt ziccer.
Szóval végezetül azt ajánlom, olvassátok el a könyvet, mert nem véletlenül az egyik kedvencem, aztán nézzétek még egyszer a filmet, ha lesz hozzá kedvetek, és beszéljétek meg, beszéljük meg mi is. 🙂 Ha nektek tetszett a film, vagy csak más véleményen vagytok, esetleg vitába szállnátok, bátran írjatok kommentet, vagy keressetek akármilyen fórumon. 🙂
Kszi, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem a következő poszttal. Ha nem szeretnétek lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, less be hozzám facebookra, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress instagramon. 🙂
És a következő posztig senki se feledje:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió
