LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: interszex

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Sziasztok,

az a helyzet a mai bejegyzéssel kapcsolatban, hogy félek tőle, mert nehéz beszerezni a könyvet is, antikváriumi darab, szóval jó volna az ajánló mellett olyan bejegyzést összehozni, ami magában is olvasmányos, szép, elgondolkodtat, problematizál. És persze azért is félek ettől a bejegyzéstől, mert a könyvet mégiscsak, a múlt század második felének legnagyobb hatású filozófusa jegyzi, miközben persze ez valójában tényleg egy önéletírás a XIX. század közepéről. Azért vágtam bele ebbe a bejegyzésbe, amikor megírtam az alternatív fülszövegét, mert nagyon izgat most néhány kérdés, amivel ez a könyv foglalkozik, remélem ebből jut át valami majd, és a leírtak az épülésetekre, szórakozásotokra szolgál majd. Kezdjük:

Michel Foucault a múlt század tényleg nagyhatású filozófusa, aki, ha a munkáit egyetlen probléma köré szeretnénk helyezni, azt mondhatjuk, hogy a hatalom kérdéskörét vizsgálta szinte minden szövegében. Munkái fő fókuszában egyrészt a szexualitás, másrészt pedig a társadalmi intézményrendszerek és az azok által megszabott normák, pontosabban az azoktól való eltérés állt. Arról a gyakorlatról gondolkodott a büntetésvégrehajtás, az egészségügyi és mentális betegségek kutatása mentén, amik a normálistól hermetikusan lezárják, elkülönítik azokat, akik nem a társadalmi rendet képviselik. Egyrészt beszél ezeknek kapcsán arról, hogy valójában tényleg ez-e az egyetlen valós, adható válasz arra, amivel a társadalom tagjai küzdenek (nyilván nem, hiszen ő is példaként hozza fel a középkorban, újkorban városban kóborló, kis feladatokat fillérekért ellátó bolondokat, akik a társadalmi rend részei tudtak lenni), másrészt ezt a fajta megfigyelést és normához való igazodást társadalmi rendként is bemutatja, amely a mi mindennapjainkat is meghatározza.

Ez a könyv, a Herculine Barbin, más néven Alexina B. egy önéletírás, ami egy 1868-ban öngyilkosságot elkövetett hermafroditaként született férfi saját önéletírása, amelyben nem naplószerűen, de a személyes és intim hangvételt megtartva a saját életét jegyzi le. Philippe Lejeune úgy fogalmaz az önéletírással kapcsolatban, hogy a műfajnak az a feladata, hogy megválaszolja, az alábbi kérdéseket: Ki vagyok én? Hogyan váltam ezzé? Ebben a könyvben pontosan ez történik, de a hermafrodita státusszal egy egészen ismeretlen és ismeretlenségéből adódóan ijesztő válaszokat talál az elbeszélő, és valójában az is kérdésessé válik, hogy hol van az én egyáltalán, önazonos-e a beszélő, amikor egy szenvedésre ígért testről és a vele kapcsolatos lelki terhekről beszél.

A szöveg két nagyon hangsúlyosan elkülöníthető részből áll, és azt mondhatjuk, hogy Foucault felől ez lehetett izgalmas, a filozófus ezért tarthatta fontosnak a könyv sajtó alá rendezését és kiadását. Az első részben egy fiatal lány életét figyeljük, akit az anyja egy apácák által fenntartott iskolába adott nevelődni. A lány itt jól tanult, kellemes, belsőséges, pótanyai viszonyban volt a zárda vezetőjével, noha nem volt tipikus lányhallgató. Sokat olvasott, és nem csak olyan szövegeket, amiket egy átlagos növendék, és nem igazán jeleskedett a hímzésben-varrásban, kézimunkában, amiket a társadalom elvárna egy felsőosztályba tartozó lánytól, akinek aztán a házasságon belül semmi dolga nem lesz, minthogy a szalon dísze legyen.

A jól tanuló, szegénysorsú lány később innen tanítónőképzőbe megy, ahol felerősödnek az iskolás korában kezdődő alhasi panaszai, gyötrelmei. Eközben az elbeszélő ír arról, hogy gyakrabban kell borotválkoznia, vagy hogy lapos maradt a mellkasa, és hogy nem igazán mer öltözni a lányok előtt, mindig takargatja magát, ám ennél jobban az ő helyzete nem tematizálódik ekkor még. Később nevelőnő, majd egy vidéki lánynevelő intézetben tanító válik belőle, ahol az egyik kolléganője iránt szerelemre is lobban.

Ez az egység iszonyatosan békés és szép. Noha helyenként látunk konfliktuslehetőségeket, valójában itt minden a maga medrében zajlik, mint ahogy egy tehetséges és szerencsés tanítónő esetében azt kell. Gyönyörű és elgondolkodtató leírásokat kapunk, a rövid könyv ezen (a könyv nagyobb részét kiadó) részein siklunk, hiszen egy szép XIX. századi regény terében vagyunk: apácazárda, lánynevelőintézet. A szerelmi szenvedély leírása megidézi Anne Lister történetét (A Gentleman Jackről itt írtam), ahol szintén hihetetlenül férfiasan írja le a naplóíró a saját szexuális kezdeményezésének a történetét (És felmerül a kérdés, hogy a szexuális kezdeményezőségnek van-e egyáltalán az európai kultúrában nem férfi hangja?), és mégis, az egész elbeszélés nagyon élhető és tényleg nagyon szép marad.

Az időnként jelentkező testi panaszokkal együtt ugyanakkor jelen van valamiféle bűntudat is a főhős másságával kapcsolatban, különösen, amikor már a tanítótársával is kibontakozni látszott a kapcsolata. Ennek a feloldási, feloldozási lehetőségeit a szentgyónásban látta, bátoritásra, vigaszra és az üdvösség ígéretére számított az egyháztól, amely azonban sokáig elutasította és elhallgattatni próbálta őt. Ugyanez az elhallgatás működik a regényben a Camille anyjával való kapcsolatában, vagy a korábbi nevelőnők kapcsán is, akik közül néhányan biztosan tudomással voltak Camille állapotáról. A főhős sosem problematizálja, hogy az anyja kvázi elhagyta őt, és a zárda szigorú rendszerébe helyezte, később csak örül annak, hogy otthont talált az anya új családja mellett, a hermafrodita lét maga sincs kimondva anya és lánya között, holott az akár a lehetséges, vagy egy további ok is lehetett arra, hogy az anya miért adta az apácáknak a gyermekét.

Ugyanebben az olvasatlanságban, nyomvakságban élt az iskola vezetőnője, akinek a lányát Camille elcsábítja. Noha a család orvosa feltehetően többször szóvá tette Camille állapotát, és a két nő szoros, a barátinál lényegesen közelebbi kapcsolata is szinte transzparens volt, ő mégis csupán merev tagadásban, a mindenkori történések konvenció szerinti olvasatában volt hajlandó látni, az elbeszélő számára is rejtély, hogy itt szándékos félrenézésről vagy tényleges tudatlanságról van-e szó.

Ehhez a nagy, romantikus nőielbeszéléshez képest lesz egészen más az önéletírás második része. Egyrészt sokkal darabosabb lett az elbeszélés, másrészt egyértelmű fókuszt és tónust vált. Míg korábban az elbeszélő és a többi szereplő viszonyát láttuk, addig most az elbeszélő magába néz, ha a környezetről beszél is, akkor nem egy-egy szereplőt, hanem egy kerek, homogén, ellenszenves világot mutat, amely nem fogadja be őt.

A regénynek ebben a részében Camille jelentős orvosszakmai és sajtóérdeklődés mellett részt vesz egy nemi helyreállító műtéten, amely őt egészen férfivé teszi, hiszen a genitáliái alapos vizsgálata után az derült ki, hogy ő valójában férfi. Ezzel a műtéttel azonban minden, amit Camille eddig a pillanatig felépített, romokba dőlt, és új pozíciót kellett volna kijelölni a számára, ez azonban nem igazán adatott meg a XIX. századi ember számára. Szemléletes, ahogy egyszer elkeseredve inasnak jelentkezik, és nem meri felvállalni hermafrodita státuszát, így valójában elmarad annak a beismerése is, hogy noha inasként még nem, de házitanítóként vagy társalkodónőként látott már háztartást vezetés közben.

Ez a fejezet lesz az, ami igazán társadalmivá teszi az egész önéletírást. Azt kiabálja a társadalomra, hogy hivalkodjanak csak a jogaikkal, hiszen egy valóban jog és szerepefosztott új férfit látunk ebben a helyzetben, aki egyre mélyebbre sodródik. Miközben a műtét feloldotta azt az állandó krízisben levést, amit a tisztázatlannak tartott helyzet okozott, valójában kevésnek bizonyult a stabilitás eléréséhez. A szöveg egy pontján azt mondja:

A világ, amelyet elképzeltél magadnak, nem a te számodra termett. te sem termettél a világ számára. Ebben a tágas világegyetemben minden fájdalom helyet kap, ám te hiába kutatsz egy zugot, ahol elhelyezhetnéd a tiédet. Bánatod szégyenfoltot hagy.

A kor beszédmódjába illeszkedő, bár nem ekkora mértékben, de az egész szöveget végigkísérő pátosz mellett talán ez az a pont, ahol ez a történet a leginkább illeszkedik Foucault érdeklődésébe és munkásságába. Az ő szempontjából a szexuális szabatosságon túl talán az lehetett érdekes, hogy Camille vidéki tanárnőként a tanárnőtársával él egy közel boldog életet, amit a szöveg szerint a szereplő képes lett volna leélni, azonban ő a normalitásba való betérést választotta: Férfivé műtve magát, azonban a botrány elkerülése érdekében nem mehet vissza sem az iskolai pozíciójába, sem a szerelméhez.

Ebben az értelemben érdekes az, ahogy a könyv foglalkozik az önéletírás kérdésével, hiszen műfaj azt feltételezi, hogy a szerző, mint a szöveg közlője, azonos az elbeszélővel és a főszereplővel, azonban itt ez egyáltalán nem valósul meg. A művet Foucault közli, a szerző a holtan talált hermafrodita, a Camille pedig még csak nem is az igazi neve az elbeszélőnek, ugyanakkor Camille történetére és érzékenységére abszolút rárakódnak Foucault tudományos tézisei is.

Noha alapvetően is egy nagyon kedves, szomorú és szemléletes szövegnek tartom ezt a történetet, hiszen amellett, hogy egy kor társadalmába nyerünk betekintést, valójában látunk egy igazán erős filozófiai, szellemtörténeti ráolvashatóságot is, de eközben maga a könyv egy ma is rendkívül érintetlen területet dolgoz fel, tabuk nélkül, és tényleg kedvesen. Nagyon szerettem ezt a könyvet, könnyen olvasható volt, nem gondolta túl magát, viszont megkérdőjelezhetetlen a mélysége.

Kedvenc részem: Nagyon kedveltem a kis vidéki iskola iskolavezető asszonyát, mindig örültem, amikor ő volt mozgatva, mert valójában ez a ’tudja, nem tudja, na ugye, hogy tudja’ belső vívódás nagyon jót tett a kis lelkemnek.

 Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel Foucaulttól egy kifejezetten könnyű darab, amit neki kell szétgondolkodni, ajánlom mindenkinek, aki hozzáfér most ehhez a könyvhöz, nekem nagy szerencsém volt vele, és drukkolok vele nektek is. Ajánlom mindenkinek, aki a bejegyzés elolvasása után kedvet kapott a történethez.

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.
Jószöveg Műhely, 1997
128 oldal
Így olvastam:
Három kisebb ülésben, mert nagyon vitt a szöveg, és egyébként is, órára kellett olvasnom. Az olvasásom követte a cselekmény két részre tagoltsága, a harmadik olvasással a bőséges függeléket lapoztam át kortárs sajtóbeszámolókról, orvosi szakvéleményekről. Nagyon könnyen olvasható szép szöveg, beszippant, és tényleg rövid könyvről van szó.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna ez a bejegyzés mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amelynek a főhőse a könyv borítóján azt írja magáról, hogy „Ami velem van, az egyszerre szívás és ajándék.” Konkretizálva a regény főszereplője interszex, vagyis született kétnemű. Vidra Szabó Ferenc Uszadékfa című regényéről van szó.

uszadekfa.jpg

Ha arra vállalkoznék, hogy megírom az első magyar nyelven is elérhető, kimondottan interszex regényét, egy felnövésregényt írnék. Olyat, ami megmutatja, hogy hogyan tudom szocializálni a hősömet. Vidra Szabó Ferenc sem gondolta másként.

A könyv középpontjában a kezdetekkor egy névtelen, nem beszélő asztmás gyermek áll, aki nem jár óvodába, és levegőváltozásra van szüksége. Így kerül falura, Boriszhoz és édesanyjához, Béla nénihez (ahogy a faluban mondják), az egyébként a nagyon kedves Annabellához, akinek van ideje megbeszélni a megbeszélni valót egy finom kávéval, és szívesen lát még egy gyermeket maga mellett. Itt kapja meg a gyermek a Beng nevet, amit megszeret, és amit sokáig visel, és itt lesz boldog gyermek és itt nő fel Borisszal, akivel elválaszthatatlan szövetségeseknek tűnnek.

Két különc gyerekről beszélünk. Az egyik városban érzi otthonosan magát, a másik el sem tudja képzelni dombok nélkül az életét. Az egyiknek egy távolságtartó apja és egy, a gyermekéért mindent beáldozó anya jutott, míg a másikat az anyja egyedül neveli, és nem tudni semmit az apjáról. Az egyik olyan légkörben él, ahol bármi lehet, a másik környezetében pedig generációk határozzák és keserítik meg egymás életét. (Hasonlóan a Billie és a Leszámolás Eddyvel hátteréhez.) És valami érthetetlen oknál fogva a nyáriszünetekre a gyermekség burka kizárja őket ezekből a szerepekből és megvédi őket a különbségektől, egy ideig.

Ám ezzel együtt van, hogy megdöccen a szöveg a két világ ütközésében, hisz a fiatal bár olvasott Borisz szájából idegenül hat, ha gondolati síkon átlép a „szürreális irrealitásba”, ami számomra (is) nehezen dekódolható, és hasonló a helyzet, amikor részeg emberek a koncentrációs táborral kapcsolatban filozofálgatnak. Nem szeretnék vidéki parasztozni, bár tudom, hogy (vidéki első generációs értelmiségiként) hajlamos vagyok rá, de ezek kilógtam számomra a szöveguniverzumból.

Ősszel ki-ki a saját családjukhoz kerül haza, ahol a csontvázak lapulnak a szekrényekben, és nagyon eltérő, hogy melyik szülő hogyan kezeli őket. Beng édesanyja egy kitárulkozó pozíciót vesz fel, vállalva a hibái felelősségét, és az édesapa hasonlóan. Ő érdekes karakter, bár nem jár be rendkívül nagy utat, elhidegült ember, aki nem tudja kezelni a családját.
Velük szemben az egyébként rendkívül tiszta, ideálisan falusi, ámde, talán akár boszorkányosan titokzatosság leng körül. És ezt Annabella nem képes feloldani, mert, elmondása szerint, az ember nem meztelenedik le a gyermeke előtt. Ugyanakkor van valami elhallgatás is a regényben, a többi rokonnal kapcsolatban, amit egy bizonyos pontig felfed a regény, és az rendkívül megvilágító. Ámde Annabella szerepe nem tisztázódott számomra teljesen, ami pár mondattal elvarrható lett volna. Sajnálom, hogy mégsem történt meg. Azonban nem lehet elvitatni, hogy ami történt, az nagyon váratlan és érdekes megoldás az inteszexséggel, illetve sokkal inkább a prűd konzervativizmussal kapcsolatban.

Mivel ez a fő vonal a könyvben, nagyon sok szempontból mutatja be az interszex életet. Mivel az interszexség egy születési rendellenesség, a szülők is hajlamosak a felelősségüket vagy a másik felelősségét kutatni, és miközben hoztak egy állati jó döntést, azt az egyszerű helyzetet, hogy „Mi legyen a neve a gyereknek? A gyerekünknek?” nem képesek feloldani. Ebben a témában az elbeszélő is sokkal ügyesebb, amit egyébként is értékeltem, de úgy különösen, hogy én is keresem a gendernonkonform szavakat most, hogy a bejegyzést írom, és kaptam már magam rajta, hogy a hímnemű jelzőket használom, mondjuk én végig egy maszkulinabb karaktert képzeltem, talán mert a meleg narratívához szoktam.

És akkor rá is térhetünk a könyv magvát adó interszexségre. Sok szempontból alapos munkát végez az író. Körüljárja, hogy milyen értelmezései lehetnek az interszex témának, így pszichológiai, emberjogi és leginkább emberi tényezőket is elemez. A legkézenfekvőbb melyik mosdót használja a gyerek kérdésektől a komplexebb hogyan tanul meg nemi szerepeket valaki, akit nem helyeznek el egy bipoláris nemi közegben kérdésekig. És vicces szembesülni ezzel a kérdéssel, amikor arról kell beszélnie, hogy buzi-e, vagy felesége vagy férje lehet majd valakinek, miközben ő nem igazán érzi magát különcnek:

Számomra ez nem téma. Nekem ez a természet. Csak a többieknek érdekes. Olyan ez, mint a kétfejű borjú. A borjúnak az a természetes, hogy két feje van, el sem tudná képzelni magát egyfejűnek. A többiek meg ámuldoznak: Jé, ennek két feje van! Azt pedig végképp nem képes felfogni, és tiltakozik is ellene, amíg az erejéből futja, hogy miért akarják levágni az egyik fejét. Hiszen hogyan lehetne választani, hogy melyikről mondjon le?

Különösen érzékeny, és erősen ezzel kapcsolatos, pontja a könyvnek, amikor arról beszél, hogy van forgatókönyve arra az esetre, ha megerőszakolnák. Ez nagyon mély része volt a könyvnek, mégis érdekes pszichológiai kérdéseket vetett fel a főszereplő saját magában, amiktől sokkal élőbb, és sokkal valószerűbb lett az egész elbeszélés.

A kedvenc részeim viszont a számomra is megvilágító LMBT-séget, LMBTQIA+-séget érintő kérdések voltak, ahol egy érdekes összehasonlítását kaptuk az LMBT és az I betűk közösségének. Ezek rendkívül ésszerű egységei voltak a történetnek. Nagyon hasonló a szexuális kissebbség többi tagjával az interszexség abban, hogy azt hisszük egyedül vagyunk a világban ezzel a problémával, és vicces sorközösség az enyém és Bengé abban az értelemben, hogy mindketten a könyveken keresztül tudtuk meg, hogy ez nincs így. De nem biztos, hogy beszélhetünk sorsközösségről abban a témában például, hogy nem kell előbújnia a szüleinek, vagy nem kell újraszocializálnia magát, és nem rájön az ember, hogy meleg, biszexuális, transznemű, hanem „egyszerűen” interszex.
Szerettem, sőt általában szeretem, ha a szerző felelősséggel nyúl egy egész LMBT csoporthoz, közösséghez, jelen esetben egy önsegítő körhöz, és ez nagyon pozitív élmény volt itt.

rainbow-3648803_640.jpg

A könyv talán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy eljusson egyébként kevesebb olvasmányélménnyel rendelkező, éritettekhez, vagy fiatalokhoz, ezért egy egyszerűbb, mindent kimondó nyelvet használt, amit lehetett szeretni, de nem szeretni is a könyv bizonyos túl kifejtő, akár túlmagyarázó részein.
Rendkívül idegesítő volt, és nem igazán értem, hogy a könyvekben jól megszokott gondolatjel (–) helyett miért használ (legalább következetesen) a szerző idézőjelet („”). Ezen sokáig nem sikerült túltennem magam, és addig sem a könyvre figyeltem.

Tartalmi szempontból sokszínűre sikerült, és működően sokszínűre, de nekem alapvető kérdések nem voltak tiszták a könyvvel kapcsolatban, úgy, mint: Mi került a születési anyakönyvi kivonatba? Milyen ruhákat hord egy interszex? Melyik társadalmi nemre jellemző külsőségeket viseli? Ezek azok a kérdések, amikre nem igazán kaptam választ a könyvben, de valahogy nem a szövegegészből hiányzott, csak azt vártam, hogy erről egy interszex regény nyilatkozni fog, mert hétköznapi dolgok, de ettől még szinte teljes volt a szöveg maga, és abszolút olvasható.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki nyitott az interszex témára, mert mégiscsak ez az első, ami magyar nyelven olvasható, és elgondolkodtatóra sikerült. Ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szeretne szembenézni azzal a ténnyel, hogy mennyire bipoláris nemi szerepekben élünk és gondolkodunk, és ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az értékelésem a figyelmét. 🙂

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa
Aposztróf Kiadó, 2018
168. oldal
Így olvastam: Mivel elég jól olvasható, ifjúsági nyelve van, jól haladtam vele, két kb. két-két és fél órás üléssel megvolt.

Ennyi lettem volna mára! Köszönöm Vidra Szabó Ferencnek a bizalmat, és hogy elküldte nekem a könyvét, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek, hozzászólásotok volna, keressetek bátran a komment szekcióban. Ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. És persze, ha a következő posztokról sem szeretnél lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra!

Én pedig hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén