Címke: életrajz

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Dátum: 2021.03.16.

Sziasztok,

az a helyzet a mai bejegyzéssel kapcsolatban, hogy félek tőle, mert nehéz beszerezni a könyvet is, antikváriumi darab, szóval jó volna az ajánló mellett olyan bejegyzést összehozni, ami magában is olvasmányos, szép, elgondolkodtat, problematizál. És persze azért is félek ettől a bejegyzéstől, mert a könyvet mégiscsak, a múlt század második felének legnagyobb hatású filozófusa jegyzi, miközben persze ez valójában tényleg egy önéletírás a XIX. század közepéről. Azért vágtam bele ebbe a bejegyzésbe, amikor megírtam az alternatív fülszövegét, mert nagyon izgat most néhány kérdés, amivel ez a könyv foglalkozik, remélem ebből jut át valami majd, és a leírtak az épülésetekre, szórakozásotokra szolgál majd. Kezdjük:

Michel Foucault a múlt század tényleg nagyhatású filozófusa, aki, ha a munkáit egyetlen probléma köré szeretnénk helyezni, azt mondhatjuk, hogy a hatalom kérdéskörét vizsgálta szinte minden szövegében. Munkái fő fókuszában egyrészt a szexualitás, másrészt pedig a társadalmi intézményrendszerek és az azok által megszabott normák, pontosabban az azoktól való eltérés állt. Arról a gyakorlatról gondolkodott a büntetésvégrehajtás, az egészségügyi és mentális betegségek kutatása mentén, amik a normálistól hermetikusan lezárják, elkülönítik azokat, akik nem a társadalmi rendet képviselik. Egyrészt beszél ezeknek kapcsán arról, hogy valójában tényleg ez-e az egyetlen valós, adható válasz arra, amivel a társadalom tagjai küzdenek (nyilván nem, hiszen ő is példaként hozza fel a középkorban, újkorban városban kóborló, kis feladatokat fillérekért ellátó bolondokat, akik a társadalmi rend részei tudtak lenni), másrészt ezt a fajta megfigyelést és normához való igazodást társadalmi rendként is bemutatja, amely a mi mindennapjainkat is meghatározza.

Ez a könyv, a Herculine Barbin, más néven Alexina B. egy önéletírás, ami egy 1868-ban öngyilkosságot elkövetett hermafroditaként született férfi saját önéletírása, amelyben nem naplószerűen, de a személyes és intim hangvételt megtartva a saját életét jegyzi le. Philippe Lejeune úgy fogalmaz az önéletírással kapcsolatban, hogy a műfajnak az a feladata, hogy megválaszolja, az alábbi kérdéseket: Ki vagyok én? Hogyan váltam ezzé? Ebben a könyvben pontosan ez történik, de a hermafrodita státusszal egy egészen ismeretlen és ismeretlenségéből adódóan ijesztő válaszokat talál az elbeszélő, és valójában az is kérdésessé válik, hogy hol van az én egyáltalán, önazonos-e a beszélő, amikor egy szenvedésre ígért testről és a vele kapcsolatos lelki terhekről beszél.

A szöveg két nagyon hangsúlyosan elkülöníthető részből áll, és azt mondhatjuk, hogy Foucault felől ez lehetett izgalmas, a filozófus ezért tarthatta fontosnak a könyv sajtó alá rendezését és kiadását. Az első részben egy fiatal lány életét figyeljük, akit az anyja egy apácák által fenntartott iskolába adott nevelődni. A lány itt jól tanult, kellemes, belsőséges, pótanyai viszonyban volt a zárda vezetőjével, noha nem volt tipikus lányhallgató. Sokat olvasott, és nem csak olyan szövegeket, amiket egy átlagos növendék, és nem igazán jeleskedett a hímzésben-varrásban, kézimunkában, amiket a társadalom elvárna egy felsőosztályba tartozó lánytól, akinek aztán a házasságon belül semmi dolga nem lesz, minthogy a szalon dísze legyen.

A jól tanuló, szegénysorsú lány később innen tanítónőképzőbe megy, ahol felerősödnek az iskolás korában kezdődő alhasi panaszai, gyötrelmei. Eközben az elbeszélő ír arról, hogy gyakrabban kell borotválkoznia, vagy hogy lapos maradt a mellkasa, és hogy nem igazán mer öltözni a lányok előtt, mindig takargatja magát, ám ennél jobban az ő helyzete nem tematizálódik ekkor még. Később nevelőnő, majd egy vidéki lánynevelő intézetben tanító válik belőle, ahol az egyik kolléganője iránt szerelemre is lobban.

Ez az egység iszonyatosan békés és szép. Noha helyenként látunk konfliktuslehetőségeket, valójában itt minden a maga medrében zajlik, mint ahogy egy tehetséges és szerencsés tanítónő esetében azt kell. Gyönyörű és elgondolkodtató leírásokat kapunk, a rövid könyv ezen (a könyv nagyobb részét kiadó) részein siklunk, hiszen egy szép XIX. századi regény terében vagyunk: apácazárda, lánynevelőintézet. A szerelmi szenvedély leírása megidézi Anne Lister történetét (A Gentleman Jackről itt írtam), ahol szintén hihetetlenül férfiasan írja le a naplóíró a saját szexuális kezdeményezésének a történetét (És felmerül a kérdés, hogy a szexuális kezdeményezőségnek van-e egyáltalán az európai kultúrában nem férfi hangja?), és mégis, az egész elbeszélés nagyon élhető és tényleg nagyon szép marad.

Az időnként jelentkező testi panaszokkal együtt ugyanakkor jelen van valamiféle bűntudat is a főhős másságával kapcsolatban, különösen, amikor már a tanítótársával is kibontakozni látszott a kapcsolata. Ennek a feloldási, feloldozási lehetőségeit a szentgyónásban látta, bátoritásra, vigaszra és az üdvösség ígéretére számított az egyháztól, amely azonban sokáig elutasította és elhallgattatni próbálta őt. Ugyanez az elhallgatás működik a regényben a Camille anyjával való kapcsolatában, vagy a korábbi nevelőnők kapcsán is, akik közül néhányan biztosan tudomással voltak Camille állapotáról. A főhős sosem problematizálja, hogy az anyja kvázi elhagyta őt, és a zárda szigorú rendszerébe helyezte, később csak örül annak, hogy otthont talált az anya új családja mellett, a hermafrodita lét maga sincs kimondva anya és lánya között, holott az akár a lehetséges, vagy egy további ok is lehetett arra, hogy az anya miért adta az apácáknak a gyermekét.

Ugyanebben az olvasatlanságban, nyomvakságban élt az iskola vezetőnője, akinek a lányát Camille elcsábítja. Noha a család orvosa feltehetően többször szóvá tette Camille állapotát, és a két nő szoros, a barátinál lényegesen közelebbi kapcsolata is szinte transzparens volt, ő mégis csupán merev tagadásban, a mindenkori történések konvenció szerinti olvasatában volt hajlandó látni, az elbeszélő számára is rejtély, hogy itt szándékos félrenézésről vagy tényleges tudatlanságról van-e szó.

Ehhez a nagy, romantikus nőielbeszéléshez képest lesz egészen más az önéletírás második része. Egyrészt sokkal darabosabb lett az elbeszélés, másrészt egyértelmű fókuszt és tónust vált. Míg korábban az elbeszélő és a többi szereplő viszonyát láttuk, addig most az elbeszélő magába néz, ha a környezetről beszél is, akkor nem egy-egy szereplőt, hanem egy kerek, homogén, ellenszenves világot mutat, amely nem fogadja be őt.

A regénynek ebben a részében Camille jelentős orvosszakmai és sajtóérdeklődés mellett részt vesz egy nemi helyreállító műtéten, amely őt egészen férfivé teszi, hiszen a genitáliái alapos vizsgálata után az derült ki, hogy ő valójában férfi. Ezzel a műtéttel azonban minden, amit Camille eddig a pillanatig felépített, romokba dőlt, és új pozíciót kellett volna kijelölni a számára, ez azonban nem igazán adatott meg a XIX. századi ember számára. Szemléletes, ahogy egyszer elkeseredve inasnak jelentkezik, és nem meri felvállalni hermafrodita státuszát, így valójában elmarad annak a beismerése is, hogy noha inasként még nem, de házitanítóként vagy társalkodónőként látott már háztartást vezetés közben.

Ez a fejezet lesz az, ami igazán társadalmivá teszi az egész önéletírást. Azt kiabálja a társadalomra, hogy hivalkodjanak csak a jogaikkal, hiszen egy valóban jog és szerepefosztott új férfit látunk ebben a helyzetben, aki egyre mélyebbre sodródik. Miközben a műtét feloldotta azt az állandó krízisben levést, amit a tisztázatlannak tartott helyzet okozott, valójában kevésnek bizonyult a stabilitás eléréséhez. A szöveg egy pontján azt mondja:

A világ, amelyet elképzeltél magadnak, nem a te számodra termett. te sem termettél a világ számára. Ebben a tágas világegyetemben minden fájdalom helyet kap, ám te hiába kutatsz egy zugot, ahol elhelyezhetnéd a tiédet. Bánatod szégyenfoltot hagy.

A kor beszédmódjába illeszkedő, bár nem ekkora mértékben, de az egész szöveget végigkísérő pátosz mellett talán ez az a pont, ahol ez a történet a leginkább illeszkedik Foucault érdeklődésébe és munkásságába. Az ő szempontjából a szexuális szabatosságon túl talán az lehetett érdekes, hogy Camille vidéki tanárnőként a tanárnőtársával él egy közel boldog életet, amit a szöveg szerint a szereplő képes lett volna leélni, azonban ő a normalitásba való betérést választotta: Férfivé műtve magát, azonban a botrány elkerülése érdekében nem mehet vissza sem az iskolai pozíciójába, sem a szerelméhez.

Ebben az értelemben érdekes az, ahogy a könyv foglalkozik az önéletírás kérdésével, hiszen műfaj azt feltételezi, hogy a szerző, mint a szöveg közlője, azonos az elbeszélővel és a főszereplővel, azonban itt ez egyáltalán nem valósul meg. A művet Foucault közli, a szerző a holtan talált hermafrodita, a Camille pedig még csak nem is az igazi neve az elbeszélőnek, ugyanakkor Camille történetére és érzékenységére abszolút rárakódnak Foucault tudományos tézisei is.

Noha alapvetően is egy nagyon kedves, szomorú és szemléletes szövegnek tartom ezt a történetet, hiszen amellett, hogy egy kor társadalmába nyerünk betekintést, valójában látunk egy igazán erős filozófiai, szellemtörténeti ráolvashatóságot is, de eközben maga a könyv egy ma is rendkívül érintetlen területet dolgoz fel, tabuk nélkül, és tényleg kedvesen. Nagyon szerettem ezt a könyvet, könnyen olvasható volt, nem gondolta túl magát, viszont megkérdőjelezhetetlen a mélysége.

Kedvenc részem: Nagyon kedveltem a kis vidéki iskola iskolavezető asszonyát, mindig örültem, amikor ő volt mozgatva, mert valójában ez a ’tudja, nem tudja, na ugye, hogy tudja’ belső vívódás nagyon jót tett a kis lelkemnek.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel Foucaulttól egy kifejezetten könnyű darab, amit neki kell szétgondolkodni, ajánlom mindenkinek, aki hozzáfér most ehhez a könyvhöz, nekem nagy szerencsém volt vele, és drukkolok vele nektek is. Ajánlom mindenkinek, aki a bejegyzés elolvasása után kedvet kapott a történethez.

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.
Jószöveg Műhely, 1997
128 oldal
Így olvastam: Három kisebb ülésben, mert nagyon vitt a szöveg, és egyébként is, órára kellett olvasnom. Az olvasásom követte a cselekmény két részre tagoltsága, a harmadik olvasással a bőséges függeléket lapoztam át kortárs sajtóbeszámolókról, orvosi szakvéleményekről. Nagyon könnyen olvasható szép szöveg, beszippant, és tényleg rövid könyvről van szó.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna ez a bejegyzés mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Szerző: Szilvió

Dátum: 2020.07.24.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amiről már sokszor volt szó az elmúlt három évben a blogon. Az egyik kedvenc LMBT könyvem volt, amikor elkezdtem blogolni, de sokáig nem volt belőle saját példányom, aztán pedig folyamatosan tologattam az olvasását. Egészen eddig. Jeanette Winterson önéletrajzi könyvéről van szó, amiben a leszbikusságáról, elsőgenerációs értelmiségiségéről és elsősorban a nevelőanyjával való terhelt kapcsolatáról ír. Most sokkal jobban értem, mint 16-17 évesen értettem, és örülök, hogy végre megmutathatom nektek:

Jeanette Winterson már sikeres többkötetes íróként vágott bele abba, hogy egy regényben tisztázza a nevelőanyjához és a szeretethez való viszonyát. A szerző a kötet elején még nem tudja, hogy hová fog eljutni a személyes története, valós időben írta, és egyértelműen kiválik belőle, hogy Winterson tényleg meg akarja érteni az életét. Jeanette-t örökbe fogadták nem sokkal születése után. A gyermekkorát egy kisvárosi munkásosztálybeli pünkösdista családban töltötte, és a családi életüket elsősorban Mrs. Winterson határozta meg, ugyanis hagyományos családmodellben éltek.

Mrs. Winterson boldogtalan volt. A házasélete annyiból állt, hogy egész éjjel fennmaradt sütni-főzni, hogy ne kelljen a férje mellé feküdnie, az anyaság, amitől megváltást várt csupa kudarcot hozott számára. A vallásban kereste a kiutat, mint ahogy a közelében szinte mindenki, és bár ismerte a teljes Bibliát, ő maga az ószövetségi istenben hitt, aki csak áldozatok árán képes megbocsájtani. Az élete egy olyan terhet jelentett számára, amit kénytelen a sírig cipelni, de igazán az Apokalipszist várta mindvégig, és szabadidejében a pokolról olvasott beszámolókat. Jeanette-tel sok mindenen vitatkoztak, a lányt rengetegszer zárták ki éjszaka, de kettejük csatái mégis nagyobb ívben zajlottak, igazán a boldogság és a boldogtalanság örök harca volt.

Sosem kérdeztem, hogy szeret-e. Szeretett azokon a napokon, amikor képes volt szeretni. Komolyan hiszem, hogy ez volt a legtöbb, ami tőle telt.

Jeanette-be egész gyermekkorában azt sújkolták, hogy rossz kiságyhoz vezette az ördög a nevelőszüleit az örökbefogadáskor. Az anyjával folytatott harcban nem volt segítsége, és csak 15-16 évesen jött rá, mennyire hiányzik neki valaki, aki mellett biztonságban lehet, és egy hely, egy otthon, ahol nem készenlétben élnie.

Fogtuk egymás kezét. Milyen lenne, tűnődtem, ha lenne saját otthonom, ahol kedvemre jöhetek-mehetek, szívesen láthatom a vendégeimet, és soha többé nem kellene félnem…

Saját otthon hiányában viszont egy ideges, mindig éberen figyelő gyerek volt, egy igazi problémás gyerek, aki elébe ment annak, hogy valaki megverje vagy sírni lássa. A gyermekből egy olyan felnőtt lett, aki nehezen viseli el egy másik ember állandó társaságát, miközben őszintén vágyik arra, hogy a szerelmével éljen. Ahogy ő írja:

A szeretet nem érzelem, hanem lebombázott terület.

Tudja, hogy felnőttként meg kell tanulnia azt, hogy hogyan kell szeretni. A gyermekkönyveit ugyanide vezeti vissza, saját magát is tébolygó lénynek, elkallódott gyereknek tartja, aki nem érti, hogy az anyja miért nem büszke rá. Az igazi szeretetet 15 évesen tapasztalta meg először. Egy idősebb lánytól tanulta a gyülekezetben. Izgalmas, ahogy Jeanette visszaemlékezik az első tapasztataira, arra, ahogy gondolkozik egy lányról, akivel eddig nem történt semmi az együttalváson kívül, vagy egy másikkal, aki szívesen tölt időt vele, de a fiúkkal is.

Nem igazán volt ekkor még leszbikus nő képe, előképe. Az édességboltos nők együtt éltek ugyan, és nem foglalkoztak azzal, hogy mások nevetnek rajtuk vagy elítélik őket, a kettejük kapcsolata mégsem volt igazán látványos.

Jeanette viszont radikális változásként élte meg a saját szexuális ébredését, de ott marad bennünk a kérdés, hogy vajon ez akkor is így lett volna, ha egy férfi iránt érez szerelmet és vágyat:

Ígéretet tettem. Helen különben is elment. Csakhogy én már másvalaki voltam, olyan, aki meztelenkedni akar egy másik emberrel. Olyan, aki szereti a bőr tapintását, a verejtékező testet, a csókolózást, az élvezetet. Szex kellett, meghitt ölelés.

Meg volt írva, hogy új szeretőm legyen. Anyám tudta.

Az anyjával való zaklatott kapcsolatában Jeanette leszbikussága jelentette az utolsó nehézséget, ugyanakkor ez a kapcsolat érezhetően nem Jeanette leszbikusságán múlt, csupán itt csúcsosodott ki a feszültség. Jeanette nem ír arról, hogy igazából az anyja vallásos volta számítana ebben a viszonyban, érezhetően sokrétűbb az anya szerepe ennél, amit szerettem ebben a regényben.

Ezzel együtt a valóság meghackeli a regény progresszív leszbikus narratíváját. Beszél a szerző arról, hogy egy idősebb lány vezette be a leszbikusság világában, vagy arról, hogy a szülei egy fiút szerettek volna örökbe fogadni, és a szegények voltak más ruhát venni, így élete első heteiben fiú ruhában volt. Ugyan ő maga is elmondja, hogy ez nem határozza meg az ember önazonosságát vagy szexuális irányultságát, mégis vicces, ugyanakkor a szerző múlttal való szembenézését támogató gesztusok ezek. És az igazat megvallva elvált szülők gyermekeként, akit csak az anyja nevelt, értem, hogy nem lehet mit kezdeni a sztereotípiákkal.

A regény nagy meglepetése volt számomra az, hogy mennyire társadalmilag érzékenyen ír. Jeanette Winterson a szegény munkásosztálybeli közegből érkezett, és ír a saját mobilitásáról és arról, hogy milyen dilemmái vannak ennek a sorsnak. Jeanette szülei olyan közegből jönnek, akikből a tömegek állnak sorban a gyárkapuknál, és akik csütörtökön már sötétben eszik a főt hagymát vagy főt krumplit, mert nincs pénzük gázra és villanyra, pénteken érkezik meg a heti bér. Ők ugyanakkor nem szegényebbek más, közelükben élő családoknál, akiknek szintén a vallás ad reményt:

Nem voltak tanult emberek: elméjük a Biblia tanulmányozásával csiszolódott. Munka után találkoztak, és nagyokat vitatkoztak, jó hangosan. Az érzés, hogy valami nagyhoz, valami fontoshoz tartoznak, összetartotta őket, és értelmet adott az életüknek.

Ebből a munkásosztálybeli világból igazán az individualizmus mutat kiutat a szerzőnek. Az egyén képes áttörni falakat és távolra jutni, de ő maga is látja, hogy a közössége vagy akár a teljes társadalom nem volna képes együtt ekkora utat megtenni. Ő ugyanakkor a maga kisvárosából csak az élet utáni vágyat érezte, és a saját burkába menekült:

Külön világban éltem, könyvek voltak benne és szerelem. Élénk színekben pompázott ez a világ, és érintetlen volt. Ismét szabadnak éreztem magam.

Az egyetemtől számítandó élet hozta el számára azt a szellemi és fizikai szabadságot, amire az angol irodalmat ABC rendben olvasó lány vágyott. Rájött, hogy az írók éppen úgy száműzöttek, ahogy ő, és barátokra lelt a könyvekben és a szellemi munkában. Fél mondat erejéig, de előkerül a történetben Ali Smith (a Hogy lehetnél mindkettő írója) is, akivel csak úgy barátnők, mindegy jelezve azt, hogy a szerző máshol tart, nem fogadta el a genetikai és nevelésbéli adottságait, hanem mintha az individualizmus valóban megoldást hozott volna.

Ugyanakkor (ezen a fordulaton egy kedves barátom, akivel nemrég beszélgettünk a baloldali értelmiségiek ’rossz közérzet prókátora’ szerepéről, ami szerintem és szerinte is egy szuperizgalmas jelenség) Winterson nem felejtette el, hogy honnan jött. Úgy fogalmaz a regény egy pontján, hogy a vidéki munkásosztálybeli származású írónőnek lenni az politika. Ő maga is sokat foglalkozik azzal a regény kapcsán, hogy mindegy véletlen az, hogy ő megtalálta a kitörésnek a rögös útjait, de nem vágyik jobban a valódi dolgok megértésére vagy az érdekes beszélgetésre, mint ahogy azt akár otthon a vallásos közösségben, akár majd egy másik közösségben láttatja is.

Ebből a szempontból is izgalmas a regény terében megjelenve Margaret Thatcher 1979-es kampánya, és a szerző abból való kiábrándulása. A későbbi Vaslady azzal kampányolt, hogy tudja, mennyibe kerül egy vekni kenyér, ám hosszú regnálása nem hozott valódi szociális reformokat a munkásosztály számára.

Ez a kiábrándulás tapasztalat is tovább árnyalja az anya, Mrs. Winterson képét. A magára hagyott nő rokkant bele a saját életébe abból a társadalmi osztályból, amely számára senki nem nyújt eleget a méltóságát megőrzött élethez. Jeanette Winterson elhitte Thatchernek, hogy tudja mit jelent egy vekni kenyér, és nem csak az árával van tisztába, ebbéli csalódásáról így ír:

Még nem ismertem föl, hogy amikor a pénz lesz a legfontosabb érték, akkor az oktatás a közvetlenül hasznosítható képzéseket helyezi előtérbe, az intellektuális terméket pedig csak akkor tekintik a javak részének, ha mérhető eredményeket hoz. Hogy a közszolgálati létesítmények már nem lesznek fontosak. Hogy az olcsó bérlakások eltűnésével egyre nehezebb lesz az élet, mert minden jövedelmünket fölemészti a lakásunk. Hogy amikor szétesnek a közösségek, csak a nyomor és az összeférhetetlenség marad.

Összefoglalva mindezt, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyv leginkább olyan, mintha Jeanette Winterson, befutott szerzőként egy riportkönyvet írt volna arról a fiatal Jeanette-ről, aki később író lesz. De persze ez nem olyan klasszikus riportkötet, nincsenek benne nagy tabuk vagy hatalmas fordulatok, de bemutatja azt az embert, aki íróvá vált, óhatatlanul értelmez utólag helyzeteket, bemutatja a teljes politikai és közéleti hátteret, miközben a kötet végén még azon is elgondolkozhatunk, hogy mennyire más élete volna, ha a családja elfogadja és támogatja őt mindenben.

Ez a kötet nem keresi a szenzációt, csak elmesél egy történetet. Elsősorban olyanoknak mesél, akik már őt nagy íróként ismerik, de nekünk, a vele ismerkedőknek is remek lehetőség arra, hogy belépjünk egy író traumái közé, és megismerjük azt a rendszert, amelyben és amelynek a dacéra a műveit létrehozza. Több könyvem áll már a polcomon a szerzőtől olvasatlanul, biztosan lesz még róluk szó.

Kedvenc részem: Van egy kis epizód a regényben, ahol emberek beszélgetnek kedélyesen a világ nagy dolgairól, és csak Jeanette-nek van ott diplomája, és ezen elgondolkozik. Hogy körülötte mindenki a nagy kérdéseket teszi fel, de ha az oktatás csak a hasznosságot tartja szem előtt, akkor bizonyos válaszok nem lesznek láthatóak. Ez a kérdés most egyébként is mozgat, és jó volt ezt az egész könyvön át olvasható üzenetet egy ilyen szép pillanatba sűrítve látni.

És van még egy idézetem, de tök más, és kedves kedvenc:

Azt hittem, végzek a mosással, mielőtt megjössz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szeretne valami könnyen olvasható, de okos szöveget olvasni. Azoknak, akiket érdekel a személyes sorsokon keresztül a történelemről (hiszen azért ezek ma már mégiscsak történelmi távlatok is) és társadalomról valami, és persze azoknak, akik megerősítést keresnek, hogy nem a normális élet a fontos, hanem a boldog. Én ezt a megerősítést kaptam akkor tizenhat évesen, most pedig még jött hozzá egy csomó minden. 🙂

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Park Könyvkiadó, 2013
261. oldal
Így olvastam: Könnyen olvasható a nyelve, és a rövidebb 15-20 oldalas címmel ellátott fejezetek jó kilépési, belépési pontokat adnak, ezért akár fejezetenként is tudtam haladni vele. Éppen ezért most lassabban haladtam vele, olvastam mást is mellette, mert lehetett.
Alternatív fülszöveget itt írtam hozzá.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg a könyvvel vagy az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen a nyári szünet miatt lehet, hogy a következő bejegyzés már a summa lesz, de ha nem szeretnél arról sem lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Susan Faludi: Előhívás (Mindent apámról)

Szerző: Szilvió

Dátum: 2019.01.20.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok.

a mai bejegyzésben egy fontos és klassz könyvről fogok beszélni, amit a Pulizer-díjas feminista újságírónő, Susan Faludi írt az édesapjáról, az egykori Faludi Istvánról, aki több év hallgatás után ír a lányának, hogy mostantól Stefánie Faludi néven létezik.

Susan és Steven, István, már évtizedek óta nem beszéltek. De persze, tudnak egymásról. Így Susan tudta, hogy Steven a rendszerváltás után hazaköltözött Magyarországra, és hogy most ott él, Steven pedig tudta, hogy egy tehetséges újságíró, író a lánya. Így nem meglepő, hogy a nemi helyreállító műtéte után azt kéri Stefánie, hogy Susan írja meg a történetét.

Stefánie kezdetekben azt szeretné, ha a regény a transzságáról szólna. Arról, hogy hetven éves kora felett nővé operáltatja magát, mert elege van a macsó képből, amelyben élni kényszerül. Susan viszont kíváncsi mindenre. Kíváncsi arra a nőre, aki az apja, és kíváncsi arra a világra, amely meghatározza őt. Mint a pszichológusnál is, előkerülnek a gyermekkorral kapcsolatos kérdések,és Susan nem csak a transz címkével kapcsolatban kérdez. Susan az elfojtásokra, az elhallgatott történetekre kíváncsi. Helyszínekre, ahol az apja élt, emberekre, akikkel találkozott, és mindarra, ami megadja az ember identitását.

István zsidó nagypolgári családban született Budapesten a századforduló után. Ekkor könnyű volt zsidónak lenni Magyarországon, könnyen asszimilálódtak, magyar neveket vettek fel, rangokat kaptak, és számítottak a kulturális, szociális életben. Aztán élnie kellett a Numerus clausus, az első és a második zsidó törvény korában is, ahol először korlátozták a zsidók egyetemi képzéshez való hozzáférését, majd azt, hogy értelmiségi pályán helyezkedjenek el, és torkolt mindez a sárga csillag viselésén, a csillagos házak felállításán és a gettósításon keresztül a holokausztba. Susan pedig tudja mindezt, és tudományosan is vizsgálja.

Beszél arról, hogy milyen szerepe volt mindebben a vakon revizionista magyar politikának és nemzetnek, beszél a felelősségről, ami nem kizárólag a német birodalomé, és idéz és citál tudományos munkákat olvasmányosan, miközben azt is elmeséli, hogy az apja hogyan nem viselte a híres sárga csillagot, és hogyan mentette ki hamis nyilas karszalaggal a szüleit a biztos halálból. Nagyon megrázó, de messzemenőkig korrekt és alapos munkát végzett az írónő mindkét szálon.

Ehhez hasonlóan progresszív demokrata világnézetből, de maximális alapossággal ír arról, hogy milyen a rendszerváltás utáni politika Magyarországon. Beszél a ki nem gyógyult kommunizmusról, a tovább élő Trianon sérültségről, és különös figyelmet szentel a 2002-2016 közötti politikai helyzetnek, így a Magyar gárda masírozásainak, a jobbra tolódásnak, a Budapest Pride felvonulás szétverésének vagy a szocialista városvezetés tehetetlenségének is. Alapvetően nem magyar piacra született a regény, ez a kép azonban mégsem felületes, és belülről nézve sem torz, ami a könyv egy hatalmas bravúrja. Következetes, alapos és logikus képet mozgat a nem hétköznapok szintjén történő, de azt meghatározó politikai helyzetről.

A regényben beszél még a világháború utánról, az 1945,és a kommunista hatalom átvétel, 1948 között eltelt időről. Hogy István hogy került Brazíliába, szintén hamis papírokkal, majd onnan az Egyesült Államokba néhány év múlva. Beszél István ekkori fiatalságáról, talpraesettségéről és politikai kapcsolatairól, amiket együtt használ, hogy egy jobb élet felé terelje sorsát.

A könyv több pontján lesz hangsúlyos a család, mint olyan. Így egyrészt a városi zsidó kultúra, amiben István felnőtt, másrészt a család, amiben Steven és Susan közös múlton osztozik. A nem beszélésük fő oka, hogy Steven erőszakos férj és apa volt. Susan egy erőszakos képnek köszönheti például, hogy rájön zsidóságára, de Steven családon belüli erőszakosságára az írónő a saját feminizmusát is visszavezeti. Nagyon pozitív a regényben, hogy nem mismásol, nem akar felmenteni, viszont diskurzusba hozza ezt. Ebben is nagyon kemény.

És végül a könyv beszél magáról az eljárásról, a hormonkezelésekről, az online site-okról, ami a transzneműeknek igyekszik mindent eladni, hogy igazán a saját nemükhöz tartozónak érezhessék magukat. Mesél az eltúlzott, akár transzfesztitizmusba hajló, túlöltözött nőiességről, és hogy mi hajtja azt, Majd egy polgári nő kerül a szemünk elé, aki a régi békeidők utáni vággyal és Horthy nosztalgiával eszi a süteményt a cukrászdában, bécsi módon, sok tejszínhabbal, ahogy még akkor tudták. Egy olyan emberré válik, akiről lehet, hogy a transzneműsége kapcsán írnak könyvet, de az nem a transzneműségéről fog szólni.

Kedvenc részem: Igazából ez nem rész, inkább szemlélet. Alapvetően nagyon fontosnak tartom a társadalmi felelősség kérdését, nem csak a holokauszt kapcsán, és nagyon közel állnak hozzám a megszállási emlékműről írottak a regényben, de nem csak azt emelném ki. Fontos felvetnünk a regény kérdéseit, mert szerintem azzal, baromira nem sikerült számot vetnünk, hogy részt vettünk benne. Nem kell egyetérteni, de a kérdést fel kell tenni.

Ez egy vaskosabb kötet, de jól olvasható. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a közélet, és nyitottak a történelemre. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a transzneműekkel vagy feministákkal kapcsolatos diskurzus, és szeretnek benézni a kérdésfeltételek mögé. Ajánlom azoknak, akik úgy kapcsolódnának ki, hogy fontos szöveget olvasnának. Az egész könyv egy nagyon erős kritikai nézőpontot képvisel, amit érdemes megtapasztalni.

És végezetül ajánlom reménnyel, az írónőhöz hasonlóan:

Susan Faludi: Előhívás
Libri, 2018.
462. oldal
Így olvastam: Elég kipihent voltam, ezért jól tudtam vele haladni, 5-6 nap alatt megvolt. A szöveg abszolút olvasmányos, még akkor is, ha néha elméletibb, vagy tudományos ismeretterjesztőbb.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Hamarosan érkezem a következő poszttal. Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, less be facebookra vagy instagrammra.

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje

Szerző: Szilvió

Dátum: 2019.01.12.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nagyon menő könyvről fogok beszélni. Nagyon menő, pedig semmi nem determinálja ezt. És ez benne a csodálatos. Romantikus, ponyva. Olyan igazi, nagy szedéssel, puha borítóval és figyelemfelkeltő címmel. Egy kitalált hollywoodi életrajz. De még milyen, baszki… És bár általában elég semleges vagyok az ilyen könyvekkel, megvettem, mert minden második ember, akit követtem, imádta, és elolvastam, mert nem volt nálam más a téli hazaúton. És milyen jól tettem. Mert imádtam. Én is. 🙂

Szóval vegyünk egy színésznőt a nyolcvanas éveiben, aki a legnagyobb volt a maga korában. Legyen ő mondjuk Evelyn Hugo. Evelyn Hugo Kubából származik, a szüleivel New York nyomornegyedében nő fel, majd az anyja halála után megszökik az első férjével, hogy nagy színésznő legyen. És nagy színésznő lesz. Szőkére festeti a haját, olyanra, amilyen nem lehetne kubai származására utaló arcszíne mellett, és szexszimbólummá válik. Szépen lassan, különböző férjek mellett.

Aztán, egy teljes életművel és néhány évtizednyi hallgatással később Evelyn Hugo egy interjút akar adni egy pályakezdő újságírónőnek. És csak neki. Az újságírónő Monique Grant. Vegyes házasságból született, afroamerikai, fényképész apja fiatalon meghalt. Azt gondolja, hogy az álmai munkája felé tart, és elhivatott újságíró, de kezdő még, és van még mit tanulnia. Az életről és az újságírásról egyaránt.

A regény egyik szálában Evelyn tollba mondja az életét, kendőzetlen nyíltsággal, a másikban a kettejük kapcsolatát vizsgáljuk, azt, hogy mit is jelent, ha egy ilyen dőzsölt és tapasztalt ember megjelenik az életükbe, és a regény ezen kettőssége fennmarad egészen addig, amíg ki nem derül, mi az oka annak, hogy Evelyn ragaszkodik Moniquehez.

És ez a feszültség már a regény elején el van vetve bennünk, és egyre csak erősödik. Mert Evelyn egy olyan nő, aki mindig megkapja amit akar, és nem válogat az eszközök között. Evelyn a regény elején úgy gondolja, hogy elégedett lesz, ha minden este egy jót ehet, aztán rájön, hogy jó volna egy nagy ház, vagy kettő, és így kergeti a gazdagságot és a sikert. Mert Evelyn, a szegénynegyedből tudja, hogy többre hivatott, tudja, hogy mindenre hivatott. És ez fantasztikus benne. Azonnal feltalálja magát, és tudja, mit kell tennie, hogy maximalizája a profitot, tudja kivel kell beszélnie, tudja kinek az asztalára kell felülni és tudja kihez kell férjhez mennie ahhoz, hogy ő a lehető legjobban jöjjön ki.

És az egészből sok év után nem bán semmit, vagy ha bán is, nem érzi, hogy bárkinek bocsánatkéréssel tartozna. Mert mindennek volt oka. Az ok pedig gyakran az, hogy ő lehessen a legnagyobb, és ő lehessen a legboldogabb. És ezért házasodni is hajlandó volt, sokszor. De persze volt, hogy szerelemből és szeretetből tette, sőt, volt olyan is, hogy más szerelméért házasodott… Evelyn számító díva. És ezzel együtt kell megkedvelnünk, és meg fogjuk tenni, ó igen, meg.

Megérted Evelynt, mert megmutatja az embert a ragyogó hollywoodi sikerek mögött. Az erős nőt, akit létrehozott magából, hogy védje őt, és törje közben az utat előre. Előre, ki a saját nyomorából, előre a következő nagy sikerig, előre, hogy megmutathassa magát, előre, hogy szerethessen. Attól sokkal több ez a könyv, hogy nem hangoztatja túl, hogy ezek az emberek mennyire mi is lehetnénk. Nem a hétköznapi dolgok közben mutatja meg Evelynt, ahogy az ilyen könyvektől elvárnánk. Evelyn ebben a könyvben extravagáns és szexszimbólum, akit olyan vágyak hajtanak, mint téged vagy engem. És ettől lesz fantasztikus.

Megérted Evelynt, mert olyan, mint a mesékben, hogy a szegény lány érzi, hogy ő többre hivatott, és elmegy szerencsét próbálni, és lesznek segítői és lesznek akadályai, mégis az a szegény lány mindenen keresztül megy, mint a gép, és ez neked és nekem és Monique-nak baromira tetszik, mert felnőtt fejjel is hiszünk a mesékben, főleg, ha tudjuk, hogy megtörtént.

És ez a könyv tényleg egy mese. Egyrészt mindenki szereti. Másrészt játszva nevel. Olyan témákat vet fel, mint a biszexualitás, a bevándorlás, az akkor még elítélt vegyesházasság, leszbikusság (az a baj, hogy a szexuális kisebbségi létről nem lehet nagyon többet írni, mert a könyv egyik legnagyobb spiolere, de fantasztikus, és valószínűleg már így is többet mondtam, mint amennyit lehet), az eutanázia, a halál méltósága, és közben relativizálja mindazt, amivel kapcsolatban nekünk határozott értékelésünk van, és rájövünk, hogy neki van igaza, és mindezt tényleg játszva csinálja. És ez a könyv legnagyobb erénye.

Illetve nem biztos. Most írtam beadandót Erdős Renée A nagy sikoly című könyvéből, ami az első magyar regény, ami a női orgazmust tematizálja, és a könyv rendkívül érzékeny ezen a ponton. Evelyn sokáig a szexet csupán mint eszközt látja, amivel el lehet jutni Hollywoodba, és amivel filmet lehet csinálni, és csak egy későbbi pont lesz, ahol rájön, hogy nőként lehet élvezni a szexet, sőt kívánni is. Bár ezt ma már sokan evidensnek tartjuk, állati szemléletes, ahogy Dóra A nagy sikolyban, vagy Evelyn itt rájön, és még szemléletesebben, ahogy Evelyn leforgatja ennek az imitálását, és filmtörténetet ír, amit persze csak később értékel az ekkor még prűdnek bizonyuló közönség. És ez nagyon alaposan van végigvezetve a könyvön, ahogy azt egy bátor női regényben kell. Szerettem.

Kedvenc részem: Stonewall, 1969. A pillanat, amikor a melegek megmutatják magukat, és kiderül, hogy ha meleg vagy, nem vagy egyedül. Mert nekem is ezt jelenti a Pride, és ez a Pride elődje.

Ajánlom a könyvet annak, aki olvasna valami pihentetőt, könnyűt, amiben mégis végig történik valami. Annak, aki szereti a könnyed limonádé regényeket, és bátran ajánlom azoknak is, akik nem, mert a téma és a csavarok elviszik az egész regényt. Ajánlom azoknak, akik olvasnának valami menőt, valami mást, ami fordulatos, és amit könnyű szeretni. Ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az értékelés a figyelmét. 😉 Tényleg, bátran, mert nagyon jó.

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Lettero, 2017
456. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, három nagyobb ülésben, és egy négyórás buszút alatt. Nagyon könnyen olvasható, és nagy a szedése.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. 🙂

Ha nem szeretnétek lemaradni róla, kattintsatok a jobb felső sarokban található Követés gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod!

És semmiképp se feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Éduard Louis: Leszámolás Eddyvel +színházi adaptáció

Szerző: Szilvió

Dátum: 2017.04.23.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai könyvet 2015 őszén vásároltam meg, elsős egyetemistaként az első hazautazásomkor, és azonnal elolvastam a többórás buszúton, mert valami nagyon más volt, mint amit a meleg regényektől általában megszoktam. Alapvetően (és ez a buzilobbi egyik nagy hátránya) a városi, középosztálybeli férfiakról, fiúkról szólnak meleg témájú tartalmak, így a regények is, azonban a társadalomnak korántsem csak ez a területe érintett, és korántsem az övüké a legnagyobb probléma. Erre világít rá ez az önéletrajzi regény.

Beszéljünk a falusi létről, arról az igazán falusiról, ahol mélyszegénység van, patriarchális berendezkedés, képmutatás, egymás kibeszélése, és végtelen konzervativizmus. Beszéljünk a faluról, ahol

az egymást követő nemzedékek tökéletesen megismételték, amit az előzők éltek át, nem akartak semmilyen változást.

Ebben a faluban él ez a fiú, Eddy, aki nem focizik úgy mint az apja, nem olyan kemény gyerek mint a bátyja, affektál és nem barátkozik fiúkkal, majd nem ismerkedik lányokkal, hacsak alibiből nem, miközben mindenki ismeri, vagy ismerni véli Eddy szexuális irányultságát. Kivéve persze Eddyt, aki azt írja, hogy

Ebben az időszakban egyre inkább hittem abban, hogy lány vagyok fiú testben. Mindenütt és mindig azt hallottam, hogy a lányok szeretik a fiúkat. Mivel én is a fiúkat szerettem, csakis lány lehettem.

De persze a mélyszegény konzervatív közegtől megkapja a címkéit:

Köcsög, buzi, buznyák, buzzancs, buzzantyú, homokos, homokzsák, homokhuszár, homár, homcsi, seggbebaszott, ratyi, kanibaba, fartúró, gizigéza, öcsigörl, zacsipacsis.

Mindeközben Eddynek hallgatnia kell az anyját, aki csak mondja a magáét, arról, hogy nem lehet úrinő, és inkább kacag hangosan. Arról, hogy a gyermeknevelésért feladta az életét (ahogy a mélyszegénységben minden nő), és arról, hogy sosem volt jó tanuló, mert nem fektetett bele energiát.

Nézte az apját, aki megromlott egészségügyi állapota miatt nem tudott dolgozni, és alkoholista, magára semmit nem adó, de a család szentségét a maga módján fenntartó férfi lett a kicsi folyamatosan romló házukban.

Eddyt és családját szituációk mentén ismerjük meg. A regény sok kis fejezetből áll, amik egy-egy szeletét mutatja be az életének. A szövegben az affektáló kis Eddytől iskolai erőszakon, családi perpatvarokon, az első szexuális élményeken, apai pofonokon, és alibi kapcsolatokon át a kiszakadásig, annak a lehetőségéig jutunk, amelyet drámatagozatos városi gimnázium ad meg számára.

És ezt a kiszakadást a regény nyelve is szimbolizálja, sokkal igényesebb polgári nyelvet használ az elbeszélő, dőlt betűkkel és póribb nyelvhasználattal idézi meg a falu szavait. Nyelvész hallgatóként odavagyok ezért a megoldásért.

Kedvenc részem: Amikor az apja kiviszi a vasútállomásra. Abban van valami nagyon őszinte emberi, ami visszaköszön majd a színházban is.

És a színházi adaptáció: Leszámolás velem

Ma pedig megtekinthettem (köszönet az Orlai Produkciós Irodának a kedvezményes jegyért) színházi előadásban is. Erről is szeretnék pár szót, szintén nem színházkritikus szemmel, hanem csak úgy, ahogy szoktam:

Rába Rolandról volt némi előismeretem, mint rendezőről, hiszen az Alföldi féle Nemzetiben kezdte a rendezést, és tudtam, hogy jól nyúl nem kőszínházi társulattal is érzékenyebb témákhoz, és ez ennek a darabnak az esetén is bejött.
A monodráma szereplője Nagy Dániel Viktor tűsarkú szandálban kezdte a darabot, egy fantasztikusan működött a díszlet előtt. A színpad képét a szereplők kartonból készített absztrakt, sematikus ábrázolása adta, amit a főszereplő folyamatosan mozgatott, és ezzel valamiféle bábjáték hangulatot idézett az egész előadás idejére. A kartonokat kreatív megoldással legitimálta a rendezés, nem a drámatagozatos gimnázium nyújtott neki kiszakadási lehetőséget, hanem a képzőművészeti. Ami hatalmas ötlet volt. 🙂

Szövegében és színészi munkában is erős darabról van szó. Alapvetően főleg a könyvből ismert részletek kerültek előadásra, esetenként magyarabb példák, megoldások kerültek elő, de nem volt zavaró. Nagy Dániel Viktor pedig játszott a testtartásával, kezével és hangjával, így a monodráma nem igazán monológszerű volt, sokkal inkább úgy tűnt, hogy minden szerepet Eddy játszik. Nagyon erős jellege lett a darabnak a megőrzött többnyelvrétegűség, mert nyilván nem csak szavakban, és dőlt betűkben került kifejezésre. Menő volt.

Külön tetszett a darab vége: A kötetben az epilógus a városba érkezésnél lezárja a cselekményt, és a fiatalságban a darab sem megy tovább, viszont mesél a könyv otthoni, falusi fogadtatásáról, amelyek szintén megfelelnek a szerző életrajzának (későbbi nyilatkozatokból). Elmondja, hogy sokkal később a szülei elváltak, és hogy amikor kiadta a könyvet, az édesapja nagyon büszke volt rá, és 25 db-ot vásárolt, amit szétosztogatott a barátai között, és tette mindezt úgy, hogy előtte sosem vásárolt könyveket. Elmondja, hogy az édesanyja máig tagadja, hogy így történt volna bármi is, és a darab nem pozitív, és szerintem nem is feltétlenül életrajzi zárása, hogy végül is mindegy, mert sosem szerette az anyját…

És ezzel valahogy nem tudok megbarátkozni, mert baromi pragmatikusan ki van fejtve az anya jelleme, és élveznie kellene szerintem valamiféle felmentést a körülményei miatt. Ez a nő sosem kapott más lehetőséget az élettől, minthogy anya és egy alkoholista felesége legyen. A körülményei tették őt gyengévé és tagadóvá. Én azt hiszem Eddyről, hogy szerette az anyját, mert ott van abban a 180 oldalban, vagy abban az egy órás darabban az is. Tudni vélem, de persze ez egy értelmezés. Vagy hát kettő. Egy rendezői és egy olvasói.

—————————

Alapvetően ma elég izgalmas napom volt, mert vidéki lévén, ha már Budapesten jártam, kilátogattam a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, ahol sikerült örökbe fogadnom rengeteg könyvet, amik között vannak meleg témájúak is, de az egész szerzeménykupacról szeretnék egy haul posztot írni némi hangulatleírással. Illetve hazafelé belefutottam a CEU mellett tüntetők elleni tüntetésbe, ami eseménytelen volt, de azért meglepett.

Mindezzel együtt továbbra is várom a véleményeteket, hogy mit lehetne másként, vagy ha olvastátok a regényt vagy láttátok a darabot, várom a véleményeteket is. 🙂

Mindenesetre a következő posztig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió