Sziasztok,
Idén sem veszek részt a Budapest Pride vonulásán. Semmi elvi akadálya nincs, sőt. Csak egyszerűen megint ezt hozta az élet. Viszont szupernek tartom, hogy van, és arra gondoltam, hogy a héten, ha eszembe jut valami a Pride-dal kapcsolatban, azt leírom, és elkezdem egy poszttá sűríteni, és ma kiteszem. Ennek az eredményeként olvassátok ezt a posztot.
Életem első és egyetlen vonulásán bele kellett innom a vizembe, amikor átmentem a kapunk, nehogy savat csempésszünk be, és azon gondolkoztunk, használhatunk-e szelfibotot, amivel végülis, ha valaki akarja, néhány buzit biztosan meg tudna verni. Mi használtunk végül mégis. Nem lett bajunk. Életem első és eddig egyetlen Budapest Prideja után, mielőtt elhagytuk a lezárt területet, letöröltünk minden szivárványos dolgot mindenhonnan, a táblámat pedig az ingemmel takartam le, és úgy vittem ki, a kezemben. Életem egyik első élménye az volt a Budapest Pride-dal kapcsolatban, hogy körülményes a beengedés, és ijesztően sok a rendőr, és sok a kordon, és hogy én ezt az egészet nem értem. 2015 volt, és az egész atrocitás nélkül ment le, és akkor volt először tízezer felett a résztvevők száma. Tíz ezer kordonok és rendőrök közé szorított emberrel együtt ittam bele a vizembe én is a beléptetőkapuknál, majd vonultam végig a belváros egy rövid sávján, trágyaszagban, mert az Andrássyt végigtrágyázták előző éjszaka, azok, akik nem voltak jó véleménnyel a Pride-ról.
Azon a nyáron az volt a mottója a programnak, hogy 20 esztendőnk hatalom, mert hát 20 éves volt. És valahogy, talán Nagy Szilvia, a Szivárvány Misszió Alapítvány vezetőjének (aki minden évben fantasztikus beszédet mondd) beszéde nyomán az is lett a mottója, hogy provokáljunk. Nagyon szeretem azóta is ezt a mondatot, mert sokkal többször találkozom mindazzal, amit ez jelent. Amikor az Athenaeum bejelentette, hogy a Szólíts a neveden megjelenik, szóltak kommentek arról, hogy oké, de miért tolják a képükbe, amikor a táskámon a szivárvány kitűzővel állok valaki előtt, meghallom, hogy nem mindenkinek tetszik. Amikor üzenetet kapok a blogon keresztül, nem vagyok benne mindig biztos, hogy kedves üzenet fog érkezni. Mert persze, provokálunk és provokálok. Azt hiszem a provokáció azt jelenti, hogy kimegyek az utcára, azt hiszem a provokáció azt jelenti, hogy felveszem azt a címkét, amit a hátam mögött aggatnak rám. Azt hiszem a provokáció azt jelentené, hogy hátranézek, amikor valaki a hátam mögött, jól hallhatóan buzizik a kitűzőmre nézve. Szerintem a provokáció azt jelenti, hogy teljes értékű életet élünk, és felemeljük a szavunkat, ha nem tehetünk így. Én mégsem ezért voltam kint akkor. Én nem provokálni akartam, csak jól akartam érezni magam.
Azon a nyáron múltam 18. Az életem egy bizonyos helyzete miatt akkor még nekem is friss volt, hogy meg tudom élni a saját melegségemet. Már két éve, hogy előbújtam embereknek, de ők kevesen voltak, és nem igazán beszélgettünk erről, talán nem is tudtunk volna. Aztán egyszer csak bekerültem egy LMBTQ közösségbe, ahonnan fantasztikus élményeket hoztam. Az egyik ilyen volt a Budapest Pride felvonulás. Mi elől álltunk a kapunál, nagyon hamar bejutottunk, és nem is értettük, hogy lehet az, hogy még ömlenek és ömlenek az emberek. Olyan emberek, akikkel talán hasonlóan képzeljünk a világot, vagy talán nem, de azon szeletét, mi szerint én tök legitimen lehetek boldog majd egy fiú mellett, vagy tök normális, hogy meleg tartalmakat fogyasztok, vagy hogy másoknak joguk van melegbarát vagy kifejezetten meleg tartalmakat gyártani, abban biztosan egyetértünk. És ez volt csodálatos érzés. Sok olyan embert látni, akik szerint én gondolom jól, vagy én is jól gondolom. Nekem ezt jelentette a Pride. És ez csodálatos volt.
Kibaszottul szerettem vonulni. Szerettem integetni a kordonon kívül álló vagy kívül rekedt embereknek. Mutogattam a kis táblámat arról, hogy a szerelem és a szerelem között szerintem nem lehet különbséget tenni, és olyan emberekkel voltak, akik értékelték ezt. Biztosan nem lennék ma ugyanaz a srác, mint aki vagyok enélkül az élmény nélkül. Azt hiszem nem gondolnám, hogy vannak melegek, meg ezt a témát támogatók annyian, hogy érdekelne bárkit a blogírás. Azt hiszem nem gondolnám, hogy melegnek lenni tök rendben van, mert olyan emberek vonultak ott, akik tök rendben voltak.
Rengeteg minden miatt releváns a Pride. Örülök, hogy tematizálja az LMBT témákat a sajtóban és a közéletben, örülök, hogyha értékes vitákat és párbeszédeket generál, örülök, hogy vitára késztet. Örülök, hogy van egy alkalom, amikor találkozik a baranyai és a nyírségi, és tapasztalatokat cserélnek. Örülök, hogy van tétje, mégha ez az is, hogy sokaknak viszket a tenyere, hogy ebben az országokban civil szervezeteket bélyegeznek meg, mégha a hazai LMBT érdekérvényesítés, és egyáltalán a kisebbségi érdekérvényesítés ma problematikus… De számomra a legfontosabbak mégiscsak azok az emberek, fiatalok és idősek, azonos neműek és különböző neműeket szeretők, akik közösséget éreznek ott valakivel. Számomra a Pride egy csoda, szerintem a Pride annak a csodája, hogy mindenki tartozik valakihez, és mindenki a pride-ozókhoz tartozik. 🙂
Szóval arra biztatnálak titeket, hogy ha tehetitek, mennyetek ki holnap vonulni, és gondolkodjunk együtt a közös dolgainkról, és tapasztaljátok meg ezt az érzést. 🙂
Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok ebben a posztban. Ha van véleményetek, nagyon szívesen olvasom, ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress a komment szekcióban, ha nem szeretnél lemaradni a következő posztokról, kattins a jobb oldali sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress a facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra. 🙂
És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió
