Címke: André_Aciman

Sziasztok,

ma az év egyik legvártabb megjelenéséről, a Szólíts a neveden folytatásáról hoztam nektek értékelést, amit sokan már a Margó Irodalmi Fesztivál után is olvashattak, viszont úgy gondoltam, hogy mindenképpen megvárom a hivatalos megjelenést, amin már bőven túl is vagyunk, így ideje belecsapni a lecsóba.

Nagyon vártam ezt a könyvet, és rettenetesen féltem is tőle. Azt gondoltam, hogy csak a piaci érdek diktál a Szólíts a neveden mellé egy újabb kötetet. És bár ezzel most is egyetértek, olvasva a könyvet már meg tudtam nyugodni. André Aciman ismeri a Szólíts a neveden lelkét, és egyszerűen továbbírta azt. Három szereplő életét követjük végig, négy fejezeten keresztül, amikben öt-öt évvel kerülünk egyre távolabb a Szólíts a neveden idejétől. A regény szereplőinek dilemmái nagyon hasonlóak a Szólíts a nevedenben olvasottakhoz. A szereplők az első pillanattól kezdve érzik egymás között a kémiát, mégis van valamiféle bizonytalanság, kerülgetés bennük.

A szerelem az egész regény alapmotívuma vagy alapkérdése lesz. A tiszta szerelem, amiben együtt tudunk úgy önmagunk lenni valakivel, mint sosem. Az a szerelem, amelyik egyértelmű. Ami a legkézenfekvőbb, legmagátólértetődőbb dolog a világon. Amikor úgy érezzük, hogy nem éltünk korábban. És ez nagyon áthatja az egész regényt. Nem csak ír a szerelemről, hanem nagyon gyakran beszélgetnek és gondolkodnak róla, és ez mégsem válik giccsé, csak szép. És ezt nagyon szeretem a Szólíts a neveden univerzumban, akár a könyvekről, akár a filmekről van szó.

A négy fejezet címeit zenei terminusok adják. Az első fejezet Tempo címmel az édesapa. Samuel történetét írja le. Öt évvel a Szólíts a neveden után Rómába utazik egy felolvasásra és az ott élő fiához, már elvált férfiként. Amikor Elio kirepült rájöttek a feleségével, hogy ők tulajdonképpen barátok, és nem tudnak mihez kezdeni egymással. Az anya már új kapcsolatban él, és a vonatúton Samuel is találkozik valakivel. A nála sokkal fiatalabb, szomorúnak látszó Mirandával.

A kötet leghosszabb fejezete ez, és ez nem is véletlen. Nagyon fontos a történetben Samuelnek az Elioval és Mirandának az apjával való kapcsolata, mert ezen át őrlődő apákat látunk, akiknek alapvetően jó kapcsolatuk van a gyermekükkel, de félnek, hogy a terhükre vannak. Miranda esetében ez már realizálódott is, úgy érzi a mostani kapcsolata már csak valami helyett van, és hiányt mutatja, még akkor is, ha külső szemmel egy vidám apa lánya kapcsolatot látunk.

És emellett nagyon hasonló helyzetben látjuk Samuelt, mint amiben Eliot láttuk korábban. Csodál valakit, gyermeki lelkesedéssel. Mindenben jeleket keres, és tele van bizonytalanságokkal. Mint az ember, aki először érez szerelmet. Nem hisz abban, hogy valósággá válhat az, amit annyira remél, és nem tagadja el a testi vágyat sem. Tudja, hogy szerelmes, de nem gondolja magáról, hogy a szerelem tárgya lehet. Nagyon gyakran beszél arról Miranda, hogy mostantól ketten vannak, ketten akik az első pillanattól kezdve ismerik egymást, és Samuel lassan, bizonytalanul helyezkedik ebbe a helyzetbe bele, de kényelmesnek találja.

És ez leginkább az a szerelem, amit mi el akarunk képzelni. Nagyon filmszerű, de lassú, még akkor is, minden néhány óra leforgása alatt történik. Két magányos ember megismerkedik egy vonaton, és egymás magányában felismerik saját magukat. Nagyon hasonló Miranda és Samuel személyisége, gyakran el is hangzik, hogy tudom, mert ismerlek. És ebben jó hátradőlni, még akkor is, ha Aciman itt még egy picit elfészkelődött. A fejezet nagyon hozza az apa megszokott bölcsességét és a fiatalos áradó érzelmeket, de nekem elfáradt az utolsó 20 oldallal, egy feszesebbre húzás itt jól tudott volna esni.

 A második fejezetben Elio ismerkedik meg egy nála idősebb arisztokrata férfivel, Michellel. Elio továbbra is ugyanolyan esetlen és zavart, mint ahogy korábban megszerettük, de már sokat tanult az apja bölcsességéből és emberiességéből. Ebben a kapcsolatban a szerelem leginkább úgy néz ki, mint valaki által megtalálni a lelkünket, amiről nem is gondoltuk, hogy elveszhet. A jelen időben a két szereplő nyomoz Michel apjának egy régi titka felől, amiben a történelem felé tekintenek a szereplők és egy régi melegszerelem lehetséges története tűnik fel előttünk, amiben ismét Előkerül Elio zsidósága is. Nagyon jót tesz a regénynek, hogy sokat beszélgetnek akár ennek kapcsán is az életükről, így megtudjuk, mi is történt Elioval az elmúlt tíz évben, és hogy hogyan gondol vissza az Oliverrel való kapcsolatára.

Ugyanakkor ezek a történetmesélések gyakran érezhetően nekünk szólnak, és kiugranak a regény teréből. Nádasdy Ádám egyszer azt a példát hozta, hogy „Hogy van édesapánk, az öreg gyógyszerész?”, és nyilván ez egy paródiamondat, de több hasonló gesztussal találkozunk a fejezetben. Van, hogy érezhetően kötni akar a Szólíts a nevedenben történtekhez, vagy megmagyarázni az azóta történt változást, de például Elio nem megáll és elgondolkozik a szobor mellett, hanem mesél nekünk arról, hogy milyen a viszonya ahhoz a szoborhoz Rómában. És ez mindig furcsa, mert amúgy meg nem direkt az elbeszélés ennyire. És ez tudott zavaró lenni, mert nagyon intim közegben is járunk így.

A harmadik fejezetben Olivert látjuk, aki épp befejezi vendégprofesszorként való munkáját egy egyetemen, és búcsúbulit tartanak a bedobozolt lakásban. Az erkélyen Paul, egy kollégája és Erica, egy jógatársa beszélgetnek, és Oliver szerelmes tudna lenni beléjük, és otthonra találna köztük. Bár ők eddig nem találkoztak soha sem, szinte végig egymással beszélgetnek, szóval lehet valami a kémia kérdésben. Oliver rájön mellettük állva, hogy szerelmes akar lenni, és nem kompromisszumokat akar hozni.

Az egész regény fő üzenete, hogy mi bánjuk meg azt, ha úgy döntünk, szerelem nélkül élünk, és mégis nagyon könnyen dönthetünk úgy. Ezeknek a szereplőknek el kell számolniuk minden nap a lelkükben lévő hiányérzettel, egészen addig, amíg ezt be nem töltik. A negyedik fejezet a korábbi háromból következik, ezért nem mesélhetek róla többet, csakhogy tovább építi az univerzum lelkét. Ezek a férfiak érzékenyek, filozofikusak, érzők, követnek el hibákat, és nagyon tudnak szeretni. Ez teszi nagyon érvényessé és működővé az egész szöveget.

Kedvenc részem: Szóval két idézetet írtam ki a moly.hu-n a Szólíts a nevedenből. Az egyik az apa beszéde, a másik pedig ez:

Azt hittem, értem, miért esküszik mindenki a Sant’Eustachio kávéjára, vagy talán csak szerettem volna azt hinni, hogy értem, noha biztos nem voltam benne. Még azt sem tudtam biztosan, ízlik-e valójában. talán mások sem, de nem akartak kilógni a sorból, így lelkesen hangoztatták, hogy nem élhetnek a Sant’Eustachio kávéja nélkül.

És benne van ez a Találj rám!-ban. A kávézó Samuel és Elio kedvence lesz, és Elio egyszer csak azért szakított egy lánnyal, mert nem tartotta különlegesnek ott a kávét. És a Sant’Eustachio kávézó egyébként is nagyon különleges hely lesz Elio számára, mert itt ismerkedik meg azzal a városi értelmiségi polgári léttel, ami annyira Rómába vonzotta. És én ezt nagyon-nagyon-nagyon szerettem. 🙂

Végezetül nem tudom kinek lehet a Szólíts a neveden folytatását ajánlani. Azt hiszem a legtöbben, akik már olvasták a Szólíts a nevedent úgyis elolvassák ezt. Talán azoknak ajánlom itt a végén különösen, akik hozzám hasonlóan féltek, hogy nem lesz jó. Nos, nekik azt üzenem, hogy de, jó lett, olvassák bátran!

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran nyomot a komment szekcióban, ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél a következőkről sem lemaradni kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon háttértartalmakért. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less br bátran instagramra.

A következő bejegyzésig pedig ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió