LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: történelmi

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Sziasztok,

legalább két részre tudom bontani azokat a könyveket, amikről itt mesélek nektek. Az elsőben olyan könyvek vannak, amelyeknél egyértelműen LMBT+ könyv, az első pillanattól várom ezeknek a megjelenését, és kifejezetten örülök neki. A másik csoportba azok a könyvek tartoznak, amiket észre kell venni. A Frannie Langton vallomásai egyértelműen a második csoportba tartozik, már több tartalomgyártó blogbejegyzését, posztját, videóját láttam, mire rájöttem, hogy erről nekem is írnom kell. És hát, soha rosszabb kötelességet, hiszen egy jó könyv, az azért mégiscsak egy jó könyv. frannie.png

1826-ban egy kettősgyilkosság híre rázza meg Londont. A mulatt néger házicseléd a vád szerint meggyilkolta a ház urát, George Banhamet, és feleségét. A vérbefagyott holttestekre a házvezetőnő talált rá, Madame Banham mellett aludt feltételezett gyilkosa, Frannie Langton, a mulatt mészáros, aki elmondása szerint semmire nem emlékszik.

Frannie Langtontól azt kéri az ügyvédje, adjon valamit a kezébe, amivel képes lehet megmenteni az életét, Frannie Langton pedig megírja a történetét. Elmeséli, hogy egy Paradicsom nevű ültetvényen született, a szüleit nem ismerte, és beszél az ottani rabszolga és házinéger szerepéről, majd Londonba kerüléséről, házicseléddé majd társalkodónővé válásáról, és arról, hogy milyen a világ, amely számára négerként és nőként elérhető a XIX. században.

És ez a vallomás attól lesz nagy erejű, hogy a néger nők nem tudnak általában írni a XIX. század elején, Frannie Langton pedig tökéletes angolsággal ír. A Paradicsom nevű ültetvényen gyermekkorában hamar bekerült a ház mellé, ami akkor már valóságos felemelkedésnek tűnt. Később Langton és a felesége írni, olvasni, angolsággal beszélni és viselkedni tanították, amelyben Frannie a kitörés lehetőségét látta, ahogy londoni házicseléddé válásában is, az első pillanattól azon dolgozott, hogy levesse a rabszolgák nyelvét és körülményeit. Úgy érzi, javított a helyzetén, és ettől lesz szörnyen tragikus ez a történet.

A Paradicsom egy jamaicai ültetvény, aminek Langton a gazdája, és Langton mindenkinek nevet ad, ami azonnal tisztázza, hogy Langton apának, sőt valamiféle abnormális istennek tartja magát. A gazdálkodás mellett frenológiával, koponyakutatással is foglalkozik. Egyrészt azt az ebben az időben népszerű álláspontot kívánja bebizonyítani, hogy a koponyaformák meghatározzák az ember életét. Emellett azon is gondolkozik, hogy a néger és a fehérbőrű ember vajon egy faj-e, taníthatóak-e például négerek, ugyanolyan-e az agyuk, és akkor még mindig ott a kérdés az albínó négerekkel vagy a mulatt származással.

Ez a tudományos közeg köti össze Langtont és Benhamot, és ebből a kapcsolatból válik Frannie egyfajta ajándékká Benham számára, akinek a londoni házában házicseléd, majd a felesége mellett társalkodónő lesz.

Madame Benham a XIX. század egyik tipikus női sorsa. Hozzáment egy tudóshoz, néha meg kell jelennie a kirakatban, de egyébként egy ennél automómabb karakter. Autonómiáját aktuális társalkodójával és barátaival éli ki, vagy ópiummal, nagy mennyiségű laudánummal nyomja el. Az első fejezet végén Langton felesége kapcsán írja, de a regény összes női szereplőjére igaz:

A magamfajta nőnek nincs semmije, amivel megvásárolhatná a szabadságát, ám számtalan lehetőség mutatkozik a teljes feladás és a harc között.
Ez közös volt bennem és Miss-bellában, eltekintve attól, hogy én sosem engedtem meg magamnak, hogy elfeledkezzem róla, ő pedig csak ritkán volt hajlandó emlékezni rá.

vagy ahogy Benham feljegyzéseiből is láthatjuk ugyanezt:

Bár minden szempontból világok választják el őket, mégis nagyon hasonlóak: konokok, kiszámíthatatlanok, fürgék. Még a lány kihívó, mindent megkérdőjelező modora is éppolyan, mint Marguerite-é volt, amikor megismertem.

Bár Frannie Langton érzi, hogy felemelkedett, valójában nem változott sem az életmódja, sem igazán a státusza. Az angol társadalom legfontosabb működtetője ebben a korban a rend, amely még az autonóm tudóst, Benhamot is kötötte. Benham elvárta a feleségétől, hogy megfeleljen ennek a normának, aki végül Frannie-vel osztotta meg őrületét és szerelmét. Frannie ahogy az olvasni tudásában és az angol szalonoknak megfelelő viselkedésében, úgy ebben a szerelemben is a függetlenebbé válás lehetőségét látta, de igazából egyik sem szolgálta őt.

Frannie Langton a legkiszolgáltatottabbaknak ad hangot. A rabszolgáknak születetteknek, a házinégereknek és házicselédeknek, akiket csak úgy elajándékozhatnak, azoknak, akiknél szerelmi játékokat, és csak a tesi kielégülést keresnek, akinek a teste, lelke és jövője felett is rendelkezni kívánnak, és a szabadság lehetőségei is csak addig terjedt, amíg kitervelték, illetve amíg megengedték neki. És ettől az ő pozíciója alapvetően vesztes pozíció, ha harcol ellene, eredendően elbukik és megszégyenül, de a helyzetébe belenyugvása is szégyenteljes volna.

Frannie Langton tragédiája pontosan ugyanaz, mint Emma Bovaryé, Flaubert híres regényéből, viszont Frannie a már hivatkozott kisebbségi státuszából adódóan képes ezt felismerni. A tudása és a műveltsége, olvasottsága hitette el vele, hogy lehet boldog élete, miközben egy rabszolgának nem is volna szabad gondolkoznia. Frannie Langton őszintén szerelmes Madame Benhamba, rajong érte, vonzza őt a nő, és az a társalkodónő eszménye, aki a Madame mellett lehetne, miközben a vallomásait jegyzi és a testét is megbabonázza. Mégis hisz a szerelmében a kötet végéig, és a történetének lejegyzését jó alkalomnak tartja, hogy erről is beszéljen:

ez a beszámoló rólam meg az életemről szól, és a benne szerepet játszó boldogságról. Sosem képzeltem, hogy valaha részem lehet ilyesmiben. Sem boldogságban, sem kalandos életben.

A története azonban nem úgy lehet érdekes a kortársainak, mint ahogy számunkra az mulatt rabszolgaként, tanúként. Amikor a történetéről beszél,  „A mulat mészáros” történeteiről beszél, a gyilkosság vádja nyújt apropót annak, hogy a történetét elmesélje, és az első színesbőrű nőként regényt írjon, amire mindig is vágyott.

A regény történelmi idejéből betekintést nyerünk az ültetvényeken zajló rabszolgafelszabadítás társadalmi diskurzusába, amely elsősorban a polgárság szórakoztatásának és unaloműzésének egy módja ebben az időben. (Megjegyzem egyébként, hogy ez egy rendkívül izgalmas kérdés napjaink civil aktivizmusával kapcsolatban is, nagyon radikális nézőpontokból is lehet olvasni az aktív állampolgárságról.) Szalonokban tartanak fogadásokat, vitákat, néhány meghívott szalonnégerrel, például a Madame korábbi szeretőjével Olaudah Cambridge-dzsel, aki tapasztalatok nélkül beszél az eszmékről, kizárólag fehéreknek mesél az életéről, tart előadásokat, ír kérvényeket, petíciókat.

Az angol társadalom ebben az időszakban álláspontot keres ebben a diskurzusban, eszközt arra, hogy az ültetvényesek megélhetésének és jólétének a kockáztatása nélkül lehessen a munkások helyzetén javítani, miközben a diskurzus még mindig nem veszi szabad ember számba a rabszolgákat, hanem tulajdonként tekintenek rájuk:

Még az abolicionisták is elfogadták, hogy nem lehet valakit kártérítés nélkül megfosztani a tulajdonától.

A Frannie Langton lelkében is zajló diskurzus másik fő szószólója Phibbah, aki az ültetvényen volt néger házvezetőnő. Phibbah gondolatai úgy visszhangoznak Frannie Langon gondolataiban, mint egy igazi néger lelkiismeret.

Tanuld meg azt akarni, amid van.

Phibbah élettapasztalata, hogy a fekete nőknek nincs igazán önérvényesítő képessége, ezért meg kell tanulniuk beérni azzal, amijük van. Ő az anyjától örökölt népi tudás szerint él, gyógynövényekkel és fűszerekkel dolgozik, gyógyít és kuruzsló tevékenységet is folytat, és ezzel tényleg egyfajta ősi, akár törzsi romantikus tudás van az ő birtokában, mégsem lesz ez egy pillanatig sem giccses, éppen azért mert Frannie nem fogadja meg ezeket a tanácsokat.

Bennem Phibbah karaktere kettős volt a regényben nagyon sokáig. Például a kínai lábelkötés hagyományát juttatta eszembe, amiben a család idősebb nőtagjai elkötik a lányok lábfejét, mert a kultúrában a kis lábnak van valamiféle fétise, természetesen azért, mert az elkötött, kislábú nő közel mozgásképtelen. A könyv nagy részében volt egy olyan érzésem, hogy ő az a nő, aki továbbhagyományozná az elnyomást a hagyományokkal és a tudásával. És nem döntöttem még el, hogy szerencséje-e a főszereplőnek, hogy ez nem sikerült. Mármint Frannie hivatkozik ilyesmire:

Néha… néha azt hiszem, hogy ennek az egész világegyetemnek egyetlen célja az, hogy beismertesse velünk: a fehér ember varázslata az erősebb.

Ezzel együtt azt érzem, hogy a fekete varázslat nem lett kipróbálva, és míg a Bíborszín ehhez a fajta generációs csonkításhoz egy erős elutasító választ ad, addig ebben a regénytérben száz évvel korábbról, más földrajzi és társadalmi közegből izgalmasan nem egyértelmű. Ha erről van bármilyen véleményetek, akkor írjatok róla kommentben. 🙂

Amiről még mindenképpen beszélnünk kell, az a kötet és a pszichoanalízis kérdése. Lényegesen Freud előtt járunk még a regényidőben, mégis, ahogy azt már a cselekményismertető bekezdés utolsó tagmondatában írtam, keményen foglalkozik a szöveg az emlékekkel, az ösztönnel és a tudattalasággal. Frannie nem emlékszik semmire a gyilkosságról, nem tudja, hogy ő követte-e el őket, vagy nem.

Frannie történetében egyre beljebb haladva megismerjük a sötétségét, amit borítón lévő kis szöveg is sejtet. Nagyon erősen reflektál a kötet a tudatmódosító szerek használatára, illetve a női hisztériára, amelyet a nők össztársadalmi elnyomása miatt tömeges női bajnak tartottak a múlt század elején is. A tehetetlen nő a tudatát ekkor képtelen már uralni a korlátoktól, és ösztönből cselekszik, tudattalanul lázad a normák ellen. Különösen izgalmas ez a hisztériaszerű tünet akkor, ha azt nézzük, hogy egy rabszolgáról beszélünk, akinek, mint erre már korábban reflektáltam többször is, sokkal szűkebbek és látványosabbak a keretei, valamint alapból nem igazán szabad gondolkodnia.

Mint amikor ki kell mosni a kavicsokat a felsebzett térdből, vagy le kell csapni egy tyúk fejét… vannak dolgok, amiket gondolkodás nélkül kell megtenni, különben sosem tennénk meg őket.

Összegezve tehát egy izgalmas, elsősorban a társadalom- és lélekábrázolásban erős regényt kapunk, ami kellő érzékenységgel foglalkozik a színesbőrű női szerep történelmi korlátaival anélkül, hogy Frannie Langton karaktere tipizált vagy túlzottan empátiát keltő volna. Okosan használja a teremtett közegét amiben meg tud szólalni egy olyan karakter, akinek a hangját még mindig tanuljuk hallani, és komplex problémákat vet fel úgy is, hogy tudja, nincsen rájuk válasz.

Egy olyan korban járunk, ahol a nők három fő bűne a meddőség, a gondolkodás és hogy egy nőt szeretnek, és ebből mindhárom bűnt tematizálja, miközben a legnagyobb hiba ebben a világban mégiscsak az, hogy az ember, pláne a nő (itt most direkt meghagyom a számomra is gyűlölt ember-nő szétválasztást, mert leírja annak a kornak a gondolkodását, amiről beszélünk), színesbőrűnek, esetleg még rabszolgának is születik.

Kedvenc részem: Most dolgozom egy más projekten is már egy ideje, és ezért ragadott meg nagyon ez az idézet:

Az is a szerelemhez tartozik, ha ismerjük a másik történetét, tudjuk, hogyan meséli el, és hol hazudik benne.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel a feminizmus és a széles társadalmilag felelős problémafelvetések, de egy könnyen olvasható, kellemes szöveget olvasnának. Ne rettenjetek meg a történelmi címkétől, mert nem épít többre, mint amit a kötet elárul, és tényleg nem nehezíti ez az olvasást. Ajánlom azoknak, akik elég bátrak valódi problémákat látni, és szeretnek elgondolkodni azon, hogy miért élünk olyan világban, ahol a diverzitás és a halmozott kisebbségi helyzetek még ma is problémákat jelentenek a társadalmi működés számára.

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai
Libri, 2020
444 oldal
Így olvastam: Vizsgaidőszakban tanulás közben, szinte fejezetenként, mert nagyon kellemes, könnyű, de olvasmányos a nyelve, könnyű kilépni és visszakerülni a szövegbe, a végén már hetven-nyolcvan oldalanként tudtam vele haladni, de ez tényleg a ráérésemen múlt, és nem a regényen. Az vitt volna már az elején is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy gyönyörű nyelvű regényről fogok nektek mesélni, ami két összefonódó történetet mesél el. Egy reneszánsz festő szellemét, és egy anyja elvesztését gyászoló kamaszt követünk életük fontos szakaszaiban.

A regény tavaly novemberben jelent meg, én decemberben olvastam, és gyorsan került a  kedvenceim közé, mégis nehezen vettem rá magam eddig, hogy írjak róla. Majd azt is leírom, hogy miért.

hogy_lehetnel_mindketto.JPG

A regény két szála viszonylag elkülönül egymástól, bár mindkét szereplőnek fontos helye van a másik történetében. A könyv nagyon izgalmas húzása, hogy a két fejezet közül bizonyos példányokban Francesco történetével, míg másikakban George történetével kezdődik a regény, ami egy nagyon izgalmas gesztus. Mindkét esetben azt látjuk, hogy George igyekszik megérteni egy olyan festőt, akiről alig tud az utókor bármit is.

Ha Francesco történetét olvassuk először, azt érezhetjük, hogy a történet valódi, és George próbál közel jutni ehhez, ha viszont George történetét olvassuk először, akkor könnyen lehet, hogy úgy véljük, George konstruálja meg Francesco életét az anyjával való beszélgetései, és azon kevés dolog mentém, amit róla megtudott vagy tudni, a festményein látni vél. Az én példányomban Francesco története szerepel elsőként, és ez biztosan alapjaiban határozta meg azt, ahogy a könyvről írni tudok. Néhány év múlva biztosan elolvasom majd fordítva is.

Francesco története líraian indul. Egy szellem igyekszik megérteni a megváltozott világ dolgait, és szemügyre vesz egy fiút a galériában, ahol neki egy képe van kiállítva. Ez a fiú az egyetlen, aki elidőz igazán az ő festménye előtt, és érzi hogy követnie kellene, de a fiúról szóló igazi információk itt még elvesznek abban, ahogy Francesco értelmezni próbálja a jelen világot.

A fejezet a visszaemlékezésre épül. Francesco mai nyelven meséli el az életét, amin át óhatatlanul bevezet minket az akkori művészvilágba is. Francesco szülei Ferarában éltek a 15. század közepén. Ferara ebben az időben nem csak a képzőművészetnek volt egy nagyon aktív reneszánsz melegágya, hanem a téglaégetéshez is kiváló volt minden körülmény, így jutott a család a városba, és így kezdett el Francesco gyermekként a porba és a téglákra rajzolni. Az apja látta meg gyermekében a lehetőséget, és ő küldte el egy mesterhez, hogy tanuljon.

Majdnem teljesen egyszerű művészsors. Ahhoz, hogy valaki ma is kitűnjön nem elég tehetségesnek lenni, fontos, hogy észre is vegyék, de akkor fontos volt az is, hogy legyen férfi az illető. Francesco gyermekkorában egy bő ntői ruhában járkált, amit az édesapja kérésére vett le, hiszen azt ígéri, hogy tanítattja cserébe. Megtanítattja a színek keverésére, alakok rajzolására fákon és falakon. Ezért cserébe aligha lehet sok az az életnyi diszkréció, és hogy nem vetkőzhet le mások előtt.

Mégis az van, hogy Ali Smith nem mondja ki sosem, hogy Francesco lány vagy nő volna, és ez az, amiért nem mertem sokáig írni róla. Francesco identiáskrízisei alapvetően szörnyen izgalmasak, de azt hiszem túlgondoltam olvasás közben. Francesco azt mondja magáról, hogy

Minden másnál inkább festő voltam.

Mégis felmerül talán a regény egyetlen coming out szituációjában, hogy hogyan lehetne a két szereplő között ez után, annak a tág kontextusában amit ez igazán jelent, barátság. Egy idegen nyelvű vándor így írja körül a szót, aminek nem ismeri a megfelelőjét, de használhatta volna Francescóra:

Azt jelenti, mondja, hogy te, aki több vagy mind egy dolog. Te aki meghaladod a várakozást.

A nemiség azonban végig a ki nem mondottság terében van. És nyilván nem véletlenül, nem tudjuk, milyen következményei lettek volna a regény világában, ha ez másként történik. Ugyanakkor Francesco hagy nyomokat. Mindkét ismert festményén andogün alakokat használ, akiknek a nemük nem határozhatóak meg igazán. Nem férfiak, nem nők, de mégis nagyon karakteresek, nagyon valamilyenek.

Francesco két ismert festménye közül az egyik az, amit a halála előtt festett. Itáliában ebben az időben nagyon fontos volt, hogy mindenütt nagy paloták és nagy templomok épüljenek, csodás, tematikus freskókkal, amik mindig a gazdájuk nagyságát hirdetik, általában mitológiai, sőt sokszor biblikus alakok arcaiban látjuk viszont a megrendelők arcát például. Egy ilyen palotának a hónapok termén dolgozott legutoljára, ő volt megbízva a március hónappal.

A festő életének egyetlen bizonyítéka ebből a korszakból való. A Francesco tudta, hogy a munkája többet ér, mint a többi termen dolgozó festőé, ezért levelet írt a megbízójának, amire azonban nem érkezett válasz. A festményen hagyott egy félbemaradtnak tűnő arcot, aminek a tekintetét és alakját mindenki csodálja, de nincs az alaknak szája. Mintha lennének olyan dolgok, amiket nem lehet kimondani.

Francesco történetéhez képet egyszerre nagyon más, és egyszerre nagyon hasonló George története. De hogy is lehetne mindkettő, ugye. George egy állandó identitáskrízisben él. A szerzőnő ennek a kérdésnek az ifjúsági regényekből megszokott témáit hozza elő egy a lírai, személyes és igényes nyelvvel. George gyászol, és úgy érzi, hogy magára maradt a gondolataival, hiába beszélget az édesapjával, a nevelési tanácsadóval és a barátnőjével is. Az is csak sokára derül ki, hogy George valójában lány, aki szintén nem igazán reflektál a nemiségére, így a leszbikusság sem igazán tematizálódik.

George azt gondolja, hogy politikai aktivista anyját a titkosszolgálatok gyilkolták meg, és a regényben ezzel kapcsolatban nyomoz, leginkább az anyja kétes barátnője után. Az anya egy bankautomatánál találkozott a későbbi barátnővel, és elég furcsán alakultak a dolgok. Olyan volt, mintha valaki, aki tényleg ismeri az anyát, megrendezte volna. Az anya szinte első pillanattól tudta, hogy ez csak játék, és nem lehet szerelem, mégis élvezte a talán kém társaságát, mert élénken figyel rá, és tényleg szüksége lett volna egy barátra. És George úgy érzi, Francesco festményeinek köze kell hogy legyen az ügyhöz.

Ez a nyomozás azonban nem igazán áll erőt talajon, és senki nem hisz Georgnak. Megtévesztettnek, paranoiásnak tűnhet, mint aki nem ebben a világban él, hanem az emlékeiben, és a hipotéziseiben. Rajta keresztül ismerjük meg Francesco későbbi történetét, Visszaemlékezik arra, hogy az előző évben az anyjával Ferarába utaztak megnézni a hónapok termét, és elmesélik, hogy tényleg a márciusi freskók a legügyesebbek, amelyek megragadják és nem eresztik a tekintetet.

George történetének a nyelve sokkal szenvtelenebb, a kamasz világtól való eltávolodása és párhuzamosan élt életei, identitásai körüli bizonytalanságban látjuk őt, és erre erősít rá a szerző is azzal, hogy eltartja magától ezt az alakot. Izgalmas, ahogy a világirodalom most felfedezi a fiatalokat és a a kamaszokat. Ali Smith gesztusa nagyon hasonló, mint Sally Rooney-é a Normális emberekben. Kimozgat nem hétköznapi fiatalokat, és rajtuk keresztül mutat valami általánosat rólunk, amit fel tudunk venni. Érződik persze, hogy ez válságtéma, de a kamaszkor az mégiscsak mi, ha nem válság. Nagyon kíváncsi vagyok merre tart a világirodalom ezekkel a gesztusokkal és a kamasz témákkal.

Kedvenc részem: Két ilyen van. Az egyik: nagyon szerettem, amikor Francesco prostituáltaknál volt. Abban megmutatkozott az igazi művészet ereje. A másik: amikor George és az anyja beszélgettek, évődtek:

Az anya tehetetlen kétségbeesésében mindkét kezét leveszi a kormányról.
Hogy lehet, hogy én, aki a világ minden maxima antidokriner nője közül a legmaximább antidoktriner vagyok, egy ilyen doktrinernek tudtam életet adni? És mi a fenéért nem volt annyi eszem, hogy születésekor vízbe fojtsam?
Ez az erkölcsi dilemma?, kérdezi George.

Végezetül szeretettel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik olvasnának valami tényleg szépet. A regény nyelve sodor és tényleg gyönyörű. Ez a regény is olyan, mint a szereplők, hogy sokkal többet kapunk tőlük azoknál a címkéknél, amiket visel. Nem hétköznapi történet egyik sem, de ismerősek, tanulságosak és érdekesek. Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, hajlandóak belevágni valami tényleg szép szépirodalomba, akik keresik a kapaszkodókat a világunkban, és tudják, hogy ez nehéz. Olyanoknak, akik figyelemmel tudnak fordulni a mondatok, és  a mondatokból összeálló regény felé. Ez a könyv megdolgoztatott, de én minden mondatát imádtam.

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő?
Magvető, 2019
320 oldal
Így olvastam: Nagyon hullámzóan tudtam vele haladni, de érdemes inkább kivárni azokat a pillanatokat, amikor elkap. Mondtam már, hogy gyönyörű és sodró az egész történet?
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna már ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok, és külön köszönöm a Magvető Kiadótól a belém helyezett bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel, mert szeretném, ha még ebben a hónapban beleférne még egy.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Tényleg igyekszem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Jonathan ​Littell: Jóakaratúak

Emberek, testvéreim, elmesélem, hogyan is történt. Maga nem a testvérünk, vágnának vissza, és nem akarjuk tudni. Igaz, ami igaz: sötét történet ez, ugyanakkor épületes is, valódi erkölcsi tanmese, higgyék el nekem.

El akarok olvasni egy könyvet, aminek ezek az első mondatai, még ha 1100 oldalas is, nehéz, és három hétig kell cipelni, mert bevonz. Mind az ezeregyszáz oldal. Nem bírod abbahagyni.

Hogyan is történt?
Van egy férfi. Kitalált, de akár élhetett is volna. Vagy az is lehet, hogy élt, csak nem Maximilian Auenek hívták. Homoszexuális a már jól kiépült náci Németországban, és csak a korábbi szerencséinek köszönheti, hogy nem ölték meg azonnal, vagy nem kerül koncentrációs táborba, ahogy a többi meleg. Megfenyegetik, és a túloldalra lesz kénytelen állni. SS alezredes lesz, találkozik a második világháború legfontosabb személyeivel, vitázik az eszmékről, gondolatokról, és bejárja a teljes keleti frontot.

Sötét történet ez
Igen, ez egy baromi sötét történet. Amikor olvastam, bevonzott a világa, de külön kellett kezelni a mi történelmünktől, mert még mindig libabőrzöm, ha belegondolok, hogy ez a mi világunk volt valaha:
A könyv az első pillanattól az utolsóig naturalisztikus. Nem kertel. Sokat mesél Platónról, hogy az ember alapvetően szereti nézni a szenvedést és a borzalmat. Ír a családjáról. Az apjáról, aki az első világháborúból hazaért, majd magukra hagyta őket. Ír az anyjáról, és az anyja új szeretőjéről, arról, hogy megölte őt. Ír az ikernővéréről, akit minden férfiban keres, és persze ír a háborús borzalmakról is. Magáról a holokausztról és az endlösungról, kivégzésekről, akasztott emberekről, a saját szarjukban élő katonákról, a kórokról és az akadozó ellátásról, amelyek több áldozatot követeltek, mint egy-egy ütközet, és amelyek még borzalmasabbá teszik a helyzetet. Ez a könyv lassan bemutatja azt az őrületet, ami ezt az egész II. világháborút átszövi. 

A főhőst maga az SS arra alkalmazta, hogy jelentéseket írjon különböző helyzetekről, különböző feletteseknek, és mi kezünkbe vesszük ezt a könyvet, mint egy végső jelentést arról, hogy a náci ideológiában élő világ mennyire mocskosul logikus, és mennyire igaz, az, amit már mindannyian olvashattunk náci tisztektől, akik a bíróságon nem érzik bűnösnek magukat, mert azt mondják:

Parancsra cselekedtem.

Csakhogy Maximilian Aue nem akarja felmenteni magát, és nem akar magyarázkodni sem. A mű teljes egészében arról szól, hogy a fióknak ír mindenféle társadalmi elvárás nélkül. Nem tagad semmit, ami megtörtént, csak el akarja mondani, mennyire is áldozat minden ember, és hogy az áldozat ernyő alatt mennyire testvérek is vagyunk mindannyian…

És olyat tud, amit eddig senki, akitől eddig olvastam: Minden naturalista és lélektani leírás között én ezt elkezdem elhinni neki mindezt.

Kedvenc részem: Egyértelműen Sztálingrád, maga a bekerülés, a kijutás, az ott tapasztalt helyzet, és a városi állóháború megoldásai mind nagyon érzékenyen és terjedelmesen voltak leírva, és ahogy a történelemben, úgy szerintem a könyvben is van egy jól körülhatárolható Sztálingrád előtti és utáni rész, és az utáni, az kész őrület.

————————— 

Nem fogok ez a poszt kapcsán azzal takarózni, hogy ez egy korai poszt, mert ezt a hangot szeretném valamennyire továbbvinni. Ennek a könyvnek a kapcsán is csak egy hangulatot szerettem volna adni, és felkelteni a figyelmeteket, de ha szeretnél róla elemzést, vagy részletesebb körültekintést kapni, ajánlom még:
http://mult-kor.hu/20090930_a_pokolba_vezeto_ut_is_joakarattal_van_kikovezve?pIdx=1
http://magyarnarancs.hu/konyv/amitol_a_valosag_megvaltozik_-_jonathan_littell_joakaratuak-71511

Ezzel együtt szívesen fogadom továbbra is a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, vagy ha olvastátok már a regényt, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig pedig ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig! 

Szilvió

Michal Witkowski: Kéjpart

Sziasztok,

kedves Queer as folk sorozat rajongótársak: Megtaláltam a szívünknek oly kedves sorozat kelet-európai, kommunista, strandra, sikátorokba és bokrok mögé megbújt változatát és az a nagy büdös igazság, hogy imádom, imádtam minden sorát.

Mert ez az a könyv, amiben mindenki meleg valahogy a maga kelet-európai szubkultúrájában, és megfogalmazza a világ egyik legbölcsebb életigazságát, és ezzel kiérdemel minden figyelmet:

A világból csak annyi a tied amit kiszopsz magadnak.

Szóval, ha ez az idézet nem veri ki nálad a biztosítékot, akkor ez a könyv neked szól.

Az összetevők: Vegyél egy nagy adag lengyel valóságot, fűszerezd meg némi szovjet elnyomással, és rotyogtasd jól egy kiválasztott társadalmon kívüli nézőponton.

Az eredmény: Az igazi keleteurópai passzív meleg élet kiszolgáltatottsága és groteszksége egy kisregényt, jó néhány novellát és egy verset tartalmazó kötetbe sűrítve. A főhősök faszra éhesek, és mindent megtennének érte, mert tényleg ennyi a világuk. A szerző nyanyusokként hivatkozik rájuk, és egymás között ők is nőként mesélnek magukról… és miután az egész vad rendszert megszokod, meglátod ebben a természetest, az őszintét, a humorost, és talán a romantikust is…
Mert ezek a történetek csak emberekről szólnak. Emberekről, akik közül valakinek (például a szerzőnek) bejött az élet, és emberekről, akiknek nem. Van benne minden, ami az életben is. Szerelem, vágy, törődés, szeretet, halál, gyász, csend, remény és benne van a reménytelen is (az az egész könyvet körüllengő nyomorban ott van)… A legüdítőbb az volt, amikor rájöttem, hogy ezek a kis rövid történetek rólam (is) szólnak, csak a keret más, meg (talán) a szexualitáshoz való hozzáállás, de könyvben megírtak szintjén én is csak egy nyanyus vagyok, aki hisz az istenben, mert…

hogy ne hinnének a nyanyusok istenben? Sőt, több istenben is hisznek. A sarkon bármikor befordulhat egy férfiisten.

Kedvenc részem: Nagyon sok kifejezetten „szerethető” karaktere és története van a könyvnek, és részek szintjén nem tudnék választani… Maga a rendszerváltás vesztesei gondolat tetszik a legjobban a könyvben, a könyv egész történetében, mert szokás társadalmi csoportokra a rendszerváltás veszteseiként hivatkozni, de egészen rendkívüli, ahogy és amiért ez a könyv a nyanyusokat nevezi annak úgy, hogy a rendszerváltás után jelennek meg az igazi meleg szórakozóhelyek és lát egyáltalán napvilágot a meleg téma.

—————————

Ez még egy kifejezetten korai poszt, várom a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, de még biztosan alakul a blogos hangom… Vagy ha olvastátok már a művet, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig pedig ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén