LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: szépirodalom

Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili

Sziasztok,

ma Karafiáth Orsolya Kicsi Lili című regényéről fogok írni. 🙂 Aki már találkozott Karafiáth Orsolya bármilyen munkájával (versével, szövegével, újságcikkével), annak biztosan van véleménye róla, mert ő olyan, aki megosztja az olvasók mindig békés szekértáborát bevállalósságával, vadságával és egyenességével, ami ezen a könyvön is átüt. Nagyon szeretem a stílusát, és szeretem, ahogy magabiztosan kötéltáncol a magasirodalomban, sokszor a ponyvairodalom témáit előcibálva.

kicsilili.jpg

A Kicsi Lili főszereplője Lia, aki az egyszemélyes narrátora a történetnek. Vagyis igazából történeteknek. Két egymással összecsengő történetet mesél el magáról egy összefüggő gondolatfolyamban. Egy picit olyan, mintha az egész mű az ő fejében létezne, és a három főhős csak tőle függne, de valahogy mindig az határozza meg az életét és persze a regény cselekményét, hogy a többi szereplő hogyan viszonyul hozzá.
Az egyik történetben gimnazista és színjátszó szakkörre jár, a másikban egy cégben asszisztens, és a cégvezetőnő legjobb barátnője, vagy hát csicskása, vagy igazából bármije, amire Lilinek épp szüksége van.
A két történet Lián át kapcsolódik össze:

A  magyartanárnője és a színjátszó szakkör vezetője, Mari, játszik Liával, de egyikük sem szórakozik feltétlenül jól. Lia a gimnázium előtt az anyja lánya és legjobb barátnője volt, a gimnáziumban pedig Mari kedvenc tanítványa, talán barátnője volt. És szerelmes volt belé, talán nem is viszonzatlanul. Olyan igazi majomszeretetről számol be a regény, mert Lia még nem ismeri a szerelmet, nem csókolózott soha, és még csak az orgazmusról sem tud semmit.

Az sokáig fel sem merült bennem, hogy amit Mari iránt érzek, szerelem lehet. Szerelem ugye nő és férfi között van, ezért nem is agyaltam azon, hogy akkor Mari és közöttem most mi is lehet. Nem kerestem definíciókat, fogalmakat, csak éltem az egészet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hiszen olyan természetesen jött, mi is lenne más.

A jelenbeli szál Liliről mesél, és egy közös utazás áll a középpontjában. Lili emlékezteti Liát Marira, és ez vezeti igazából végig az egész művet, mert a kapcsolatuk is egész hasonlóan épül fel. Lia másiktól való függésre, a szenvedés, a kihasználás iránti vágya, és a szexuális éhsége működteti a szöveget. Sok kritika azt fogalmazza meg, hogy Lia nem áldozat, csak vonzza ezeket a karaktereket, és a saját belső gondolatvilágából kinézve, valahogy mégis lehet, hogy egy rossz szülői döntéstől lett szociális zsákutca, amit az írónő remekül végigvezet, megkockáztatom, láttatni kíván.

Nagyon árulkodó, hogy Lili a címszereplő, egyrészt visszautalnék arra, hogy őt az határozza meg, hogy milyen viszonya van valakivel, másrészt viszont Lili az apropója annak, hogy ezt elmeséli. Mert Lili mellett is szenved, Lilinek is kiszolgálja magát, és, hogy ez mennyire nem spoiler, íme az első mondat: 

Nem kívántam soha Lilike halálát, de tény, hogy egy idő után azért sem szurkoltam teljes szívemből, hogy éljen.

Kedvenc rész: Amikor megismerik egymást Lilivel. Az állati festői, és wow.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik ismerik és szeretik Karafiáth Orsolya stílusát, vagy aki kísérletezne valami füstössel és mély emberivel.

Valahol a mély és a könnyen olvasható könyvek között volt ez az olvasmány, és nagy elemzésekbe nem szerettem volna bocsátkozni, szóval ennyi lett volna mára ez a bejegyzés 🙂 Ha bármilyen kérdésetek vagy megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban.

Ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról, kövessetek be a jobb felső sarokba kattintva, vagy az új facebook oldalon, ha pedig csak úgy általában érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagrammra, szintén jobb oldalt, a leírás doboz felett. 🙂

Most eléggé olvasási válságban vagyok, nem tudom mikor fogok befejezni egy könyvet, szóval egy rövidebb szünetet is el tudok képzelni a következő posztig, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Éduard Louis: Leszámolás Eddyvel +színházi adaptáció

Sziasztok,

a mai könyvet 2015 őszén vásároltam meg, elsős egyetemistaként az első hazautazásomkor, és azonnal elolvastam a többórás buszúton, mert valami nagyon más volt, mint amit a  meleg regényektől általában megszoktam. Alapvetően (és ez a buzilobbi egyik nagy hátránya) a városi, középosztálybeli férfiakról, fiúkról szólnak meleg témájú tartalmak, így a regények is, azonban a társadalomnak korántsem csak ez a területe érintett, és korántsem az övüké a legnagyobb probléma. Erre világít rá ez az önéletrajzi regény.

eddyki.JPG

Beszéljünk a falusi létről, arról az igazán falusiról, ahol mélyszegénység van, patriarchális berendezkedés, képmutatás, egymás kibeszélése, és végtelen konzervativizmus. Beszéljünk a faluról, ahol

az egymást követő nemzedékek tökéletesen megismételték, amit az előzők éltek át, nem akartak semmilyen változást.

Ebben a faluban él ez a fiú, Eddy, aki nem focizik úgy mint az apja, nem olyan kemény gyerek mint a bátyja, affektál és nem barátkozik fiúkkal, majd nem ismerkedik lányokkal, hacsak alibiből nem, miközben mindenki ismeri, vagy ismerni véli Eddy szexuális irányultságát. Kivéve persze Eddyt, aki azt írja, hogy

Ebben az időszakban egyre inkább hittem abban, hogy lány vagyok fiú testben. Mindenütt és mindig azt hallottam, hogy a lányok szeretik a fiúkat. Mivel én is a fiúkat szerettem, csakis lány lehettem.

De persze a mélyszegény konzervatív közegtől megkapja a címkéit:

Köcsög, buzi, buznyák, buzzancs, buzzantyú, homokos, homokzsák, homokhuszár, homár, homcsi, seggbebaszott, ratyi, kanibaba, fartúró, gizigéza, öcsigörl, zacsipacsis.

Mindeközben Eddynek hallgatnia kell az anyját, aki csak mondja a magáét, arról, hogy nem lehet úrinő, és inkább kacag hangosan. Arról, hogy a gyermeknevelésért feladta az életét (ahogy a mélyszegénységben minden nő), és arról, hogy sosem volt jó tanuló, mert nem fektetett bele energiát.

Nézte az apját, aki megromlott egészségügyi állapota miatt nem tudott dolgozni, és alkoholista, magára semmit nem adó, de a család szentségét a maga módján fenntartó férfi lett a kicsi folyamatosan romló házukban.

Eddyt és családját szituációk mentén ismerjük meg. A regény sok kis fejezetből áll, amik egy-egy szeletét mutatja be az életének. A szövegben az affektáló kis Eddytől iskolai erőszakon, családi perpatvarokon, az első szexuális élményeken, apai pofonokon, és alibi kapcsolatokon át a kiszakadásig, annak a lehetőségéig jutunk, amelyet drámatagozatos városi gimnázium ad meg számára.

És ezt a kiszakadást a regény nyelve is szimbolizálja, sokkal igényesebb polgári nyelvet használ az elbeszélő, dőlt betűkkel és póribb nyelvhasználattal idézi meg a falu szavait. Nyelvész hallgatóként odavagyok ezért a megoldásért.

Kedvenc részem: Amikor az apja kiviszi a vasútállomásra. Abban van valami nagyon őszinte emberi, ami visszaköszön majd a színházban is.

És a színházi adaptáció: Leszámolás velem

leszamolas_velem.jpg

Ma pedig megtekinthettem (köszönet az Orlai Produkciós Irodának a kedvezményes jegyért) színházi előadásban is. Erről is szeretnék pár szót, szintén nem színházkritikus szemmel, hanem csak úgy, ahogy szoktam:

Rába Rolandról volt némi előismeretem, mint rendezőről, hiszen az Alföldi féle Nemzetiben kezdte a rendezést, és tudtam, hogy jól nyúl nem kőszínházi társulattal is érzékenyebb témákhoz, és ez ennek a darabnak az esetén is bejött.
A monodráma szereplője Nagy Dániel Viktor tűsarkú szandálban kezdte a darabot, egy fantasztikusan működött a díszlet előtt. A színpad képét a szereplők kartonból készített absztrakt, sematikus ábrázolása adta, amit a főszereplő folyamatosan mozgatott, és ezzel valamiféle bábjáték hangulatot idézett az egész előadás idejére. A kartonokat kreatív megoldással legitimálta a rendezés, nem a drámatagozatos gimnázium nyújtott neki kiszakadási lehetőséget, hanem a képzőművészeti. Ami hatalmas ötlet volt. 🙂

Szövegében és színészi munkában is erős darabról van szó. Alapvetően főleg a könyvből ismert részletek kerültek előadásra, esetenként magyarabb példák, megoldások kerültek elő, de nem volt zavaró. Nagy Dániel Viktor pedig játszott a testtartásával, kezével és hangjával, így a monodráma nem igazán monológszerű volt, sokkal inkább úgy tűnt, hogy minden szerepet Eddy játszik. Nagyon erős jellege lett a darabnak a megőrzött többnyelvrétegűség, mert nyilván nem csak szavakban, és dőlt betűkben került kifejezésre. Menő volt.

Külön tetszett a darab vége: A kötetben az epilógus a városba érkezésnél lezárja a cselekményt, és a fiatalságban a darab sem megy tovább, viszont mesél a könyv otthoni, falusi fogadtatásáról, amelyek szintén megfelelnek a szerző életrajzának (későbbi nyilatkozatokból). Elmondja, hogy sokkal később a szülei elváltak, és hogy amikor kiadta a könyvet, az édesapja nagyon büszke volt rá, és 25 db-ot vásárolt, amit szétosztogatott a barátai között, és tette mindezt úgy, hogy előtte sosem vásárolt könyveket. Elmondja, hogy az édesanyja máig tagadja, hogy így történt volna bármi is, és a darab nem pozitív, és szerintem nem is feltétlenül életrajzi zárása, hogy végül is mindegy, mert sosem szerette az anyját…

És ezzel valahogy nem tudok megbarátkozni, mert baromi pragmatikusan ki van fejtve az anya jelleme, és élveznie kellene szerintem valamiféle felmentést a körülményei miatt. Ez a nő sosem kapott más lehetőséget az élettől, minthogy anya és egy alkoholista felesége legyen. A körülményei tették őt gyengévé és tagadóvá. Én azt hiszem Eddyről, hogy szerette az anyját, mert ott van abban a 180 oldalban, vagy abban az egy órás darabban az is. Tudni vélem, de persze ez egy értelmezés. Vagy hát kettő. Egy rendezői és egy olvasói.

—————————

Alapvetően ma elég izgalmas napom volt, mert vidéki lévén, ha már Budapesten jártam, kilátogattam a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, ahol sikerült örökbe fogadnom rengeteg könyvet, amik között vannak meleg témájúak is, de az egész szerzeménykupacról szeretnék egy haul posztot írni némi hangulatleírással. Illetve hazafelé belefutottam a CEU mellett tüntetők elleni tüntetésbe, ami eseménytelen volt, de azért meglepett.

Mindezzel együtt továbbra is várom a véleményeteket, hogy mit lehetne másként, vagy ha olvastátok a regényt vagy láttátok a darabot, várom a véleményeteket is. 🙂

Mindenesetre a következő posztig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig! 

Szilvió

Jonathan ​Littell: Jóakaratúak

Emberek, testvéreim, elmesélem, hogyan is történt. Maga nem a testvérünk, vágnának vissza, és nem akarjuk tudni. Igaz, ami igaz: sötét történet ez, ugyanakkor épületes is, valódi erkölcsi tanmese, higgyék el nekem.

El akarok olvasni egy könyvet, aminek ezek az első mondatai, még ha 1100 oldalas is, nehéz, és három hétig kell cipelni, mert bevonz. Mind az ezeregyszáz oldal. Nem bírod abbahagyni.

Hogyan is történt?
Van egy férfi. Kitalált, de akár élhetett is volna. Vagy az is lehet, hogy élt, csak nem Maximilian Auenek hívták. Homoszexuális a már jól kiépült náci Németországban, és csak a korábbi szerencséinek köszönheti, hogy nem ölték meg azonnal, vagy nem kerül koncentrációs táborba, ahogy a többi meleg. Megfenyegetik, és a túloldalra lesz kénytelen állni. SS alezredes lesz, találkozik a második világháború legfontosabb személyeivel, vitázik az eszmékről, gondolatokról, és bejárja a teljes keleti frontot.

Sötét történet ez
Igen, ez egy baromi sötét történet. Amikor olvastam, bevonzott a világa, de külön kellett kezelni a mi történelmünktől, mert még mindig libabőrzöm, ha belegondolok, hogy ez a mi világunk volt valaha:
A könyv az első pillanattól az utolsóig naturalisztikus. Nem kertel. Sokat mesél Platónról, hogy az ember alapvetően szereti nézni a szenvedést és a borzalmat. Ír a családjáról. Az apjáról, aki az első világháborúból hazaért, majd magukra hagyta őket. Ír az anyjáról, és az anyja új szeretőjéről, arról, hogy megölte őt. Ír az ikernővéréről, akit minden férfiban keres, és persze ír a háborús borzalmakról is. Magáról a holokausztról és az endlösungról, kivégzésekről, akasztott emberekről, a saját szarjukban élő katonákról, a kórokról és az akadozó ellátásról, amelyek több áldozatot követeltek, mint egy-egy ütközet, és amelyek még borzalmasabbá teszik a helyzetet. Ez a könyv lassan bemutatja azt az őrületet, ami ezt az egész II. világháborút átszövi. 

A főhőst maga az SS arra alkalmazta, hogy jelentéseket írjon különböző helyzetekről, különböző feletteseknek, és mi kezünkbe vesszük ezt a könyvet, mint egy végső jelentést arról, hogy a náci ideológiában élő világ mennyire mocskosul logikus, és mennyire igaz, az, amit már mindannyian olvashattunk náci tisztektől, akik a bíróságon nem érzik bűnösnek magukat, mert azt mondják:

Parancsra cselekedtem.

Csakhogy Maximilian Aue nem akarja felmenteni magát, és nem akar magyarázkodni sem. A mű teljes egészében arról szól, hogy a fióknak ír mindenféle társadalmi elvárás nélkül. Nem tagad semmit, ami megtörtént, csak el akarja mondani, mennyire is áldozat minden ember, és hogy az áldozat ernyő alatt mennyire testvérek is vagyunk mindannyian…

És olyat tud, amit eddig senki, akitől eddig olvastam: Minden naturalista és lélektani leírás között én ezt elkezdem elhinni neki mindezt.

Kedvenc részem: Egyértelműen Sztálingrád, maga a bekerülés, a kijutás, az ott tapasztalt helyzet, és a városi állóháború megoldásai mind nagyon érzékenyen és terjedelmesen voltak leírva, és ahogy a történelemben, úgy szerintem a könyvben is van egy jól körülhatárolható Sztálingrád előtti és utáni rész, és az utáni, az kész őrület.

————————— 

Nem fogok ez a poszt kapcsán azzal takarózni, hogy ez egy korai poszt, mert ezt a hangot szeretném valamennyire továbbvinni. Ennek a könyvnek a kapcsán is csak egy hangulatot szerettem volna adni, és felkelteni a figyelmeteket, de ha szeretnél róla elemzést, vagy részletesebb körültekintést kapni, ajánlom még:
http://mult-kor.hu/20090930_a_pokolba_vezeto_ut_is_joakarattal_van_kikovezve?pIdx=1
http://magyarnarancs.hu/konyv/amitol_a_valosag_megvaltozik_-_jonathan_littell_joakaratuak-71511

Ezzel együtt szívesen fogadom továbbra is a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, vagy ha olvastátok már a regényt, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig pedig ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig! 

Szilvió

Michal Witkowski: Kéjpart

Sziasztok,

kedves Queer as folk sorozat rajongótársak: Megtaláltam a szívünknek oly kedves sorozat kelet-európai, kommunista, strandra, sikátorokba és bokrok mögé megbújt változatát és az a nagy büdös igazság, hogy imádom, imádtam minden sorát.

Mert ez az a könyv, amiben mindenki meleg valahogy a maga kelet-európai szubkultúrájában, és megfogalmazza a világ egyik legbölcsebb életigazságát, és ezzel kiérdemel minden figyelmet:

A világból csak annyi a tied amit kiszopsz magadnak.

Szóval, ha ez az idézet nem veri ki nálad a biztosítékot, akkor ez a könyv neked szól.

Az összetevők: Vegyél egy nagy adag lengyel valóságot, fűszerezd meg némi szovjet elnyomással, és rotyogtasd jól egy kiválasztott társadalmon kívüli nézőponton.

Az eredmény: Az igazi keleteurópai passzív meleg élet kiszolgáltatottsága és groteszksége egy kisregényt, jó néhány novellát és egy verset tartalmazó kötetbe sűrítve. A főhősök faszra éhesek, és mindent megtennének érte, mert tényleg ennyi a világuk. A szerző nyanyusokként hivatkozik rájuk, és egymás között ők is nőként mesélnek magukról… és miután az egész vad rendszert megszokod, meglátod ebben a természetest, az őszintét, a humorost, és talán a romantikust is…
Mert ezek a történetek csak emberekről szólnak. Emberekről, akik közül valakinek (például a szerzőnek) bejött az élet, és emberekről, akiknek nem. Van benne minden, ami az életben is. Szerelem, vágy, törődés, szeretet, halál, gyász, csend, remény és benne van a reménytelen is (az az egész könyvet körüllengő nyomorban ott van)… A legüdítőbb az volt, amikor rájöttem, hogy ezek a kis rövid történetek rólam (is) szólnak, csak a keret más, meg (talán) a szexualitáshoz való hozzáállás, de könyvben megírtak szintjén én is csak egy nyanyus vagyok, aki hisz az istenben, mert…

hogy ne hinnének a nyanyusok istenben? Sőt, több istenben is hisznek. A sarkon bármikor befordulhat egy férfiisten.

Kedvenc részem: Nagyon sok kifejezetten „szerethető” karaktere és története van a könyvnek, és részek szintjén nem tudnék választani… Maga a rendszerváltás vesztesei gondolat tetszik a legjobban a könyvben, a könyv egész történetében, mert szokás társadalmi csoportokra a rendszerváltás veszteseiként hivatkozni, de egészen rendkívüli, ahogy és amiért ez a könyv a nyanyusokat nevezi annak úgy, hogy a rendszerváltás után jelennek meg az igazi meleg szórakozóhelyek és lát egyáltalán napvilágot a meleg téma.

—————————

Ez még egy kifejezetten korai poszt, várom a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, de még biztosan alakul a blogos hangom… Vagy ha olvastátok már a művet, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig pedig ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kis Tibor Noé: Inkognitó

Sziasztok,

a második posztomban egy olyan könyvről mesélek, aminek egy másik szexuális kisebbségi lét áll a középpontjában: A transzneműség. A regény arról beszél, hogy az, hogy a születésedkor a férfi nemhez soroltak, még nem jelenti azt, hogy férfi vagy. De ha nem férfi vagy, akkor nő vagy? Merthogy ez tényleg ennyire bipoláris? Ezek között tényleg választanunk kell? Muszáj? Szükségszerű? Ezeket mind megkérdezi Kis Tibor Noé az Inkognitó című regényében.

inkognito1.jpg

Képzelj el egy napot. Egy teljesen unalmas napot, amikor semmi érdekes nem történik. Csak vagy. Mennyire vicces szó ez a vagy. Statikusságot feltételez. Létezést. Biztonságot. Pedig annak, hogy vagyunk, van múltja, ami nem látszik rajtunk, ha kilépünk az utcán. Vagy néha látszik. De biztosan együtt kell élnünk azzal, ami volt. Ez a helyzet a transznemű főszereplővel, akinek jelenén keresztül ismerjük meg a múltját. Vagy hát, lehet ez két szereplő is, akik közös múlton osztoznak? Hiszen két nevük van: Tibor és Noémi. Ez a regény az ő identitását járja körül. Mondhatni a szerzőjét, de persze a szerző nem teljesen azonosítható a főhőssel, de azért az új kiadás kapcsán elmondta, hogy könnyen adta ki a kezéből újra ezt a munkát, mert már túl van az élete azon időszakán, amiből ez a könyv nagyban merít, és túl van az ebben leírtakon. Vagyis, akárcsak a regény főhőse, megtanult élni vele.

Szóval van ez a nap, ami ugyanolyan, mint a többi, és ezen a napon, bizonyos lépéseid felidéznek bizonyos emlékeket. Pillanatokat, amik gyökeresen változtatták meg az életét. A mű elején nagy hangsúlyt kapnak a sminkcuccok, és a ruhák. Túl nagyot, de aztán ír az első parókájáról, az első női ruháiról, az első utakról, ahol a jelen képkockái teljesen új és új értelmet nyernek. Ír a névválasztásról, ami általában nem a mi feladatunk, de most mégis, vagy arról, hogy milyen szituációkban hogyan reagál a szervezetünk (egyetlen negatívum: Arról egy picit sokat is talán.)… És minderről úgy ír, mintha görcsösen leülne melléd, és azt mondaná beszélnünk kell. Ott van mindkettőtökben a nyomás, hogy igen, beszélnünk kell arról, hogy mi van vele, és állati nehéz kávézás áll előttetek, de bármikor felállhatsz, és elmehetsz, ha már túl kényelmetlen, én visszavárlak. De te nem fogod tudni elodázni sem.

…és ebben tud hatni, szeretnéd olvasni a vallomását, mert érdekel, mert különös, és nem tudsz vele azonosulni, mégis annyira őszinték, és hidegek ezek a mondatok. Nem több, és nem kevesebb. Mindennek helye van, és mindennek ideje. Minden üzen. Dalok, életélmények és utak váltják egymást, amelyek végül, és bármennyire regény ez a mű, a lírai énben fut össze…

Kedvenc részem: Sok van, nagyon szeretem, ahogy Noé más műveiben is megragadja a pillanatot. Nagyon képekben leíró karcos nyelve van a regénynek. A kedvenc jelenetem talán a ruhaégetés vagy a szomszéd néninek való előbújás volt. (Utóbbi talán azért, mert már többször hallottam élőben is tőle, vagy talán csak azért mert mókás.)

————————— 

A szerzővel januárban a hvg beszélgetett a könyv tematikájáról is, és a 2016-os Budapest Prideot ő nyitotta meg.

Ez még egy kifejezetten korai poszt, várom a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, de még biztosan alakul a blogos hangom… Vagy ha olvastátok már a regényt, vagy mást Noétól, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

2 / 2 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén