LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: Sara_Collins

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Sziasztok,

legalább két részre tudom bontani azokat a könyveket, amikről itt mesélek nektek. Az elsőben olyan könyvek vannak, amelyeknél egyértelműen LMBT+ könyv, az első pillanattól várom ezeknek a megjelenését, és kifejezetten örülök neki. A másik csoportba azok a könyvek tartoznak, amiket észre kell venni. A Frannie Langton vallomásai egyértelműen a második csoportba tartozik, már több tartalomgyártó blogbejegyzését, posztját, videóját láttam, mire rájöttem, hogy erről nekem is írnom kell. És hát, soha rosszabb kötelességet, hiszen egy jó könyv, az azért mégiscsak egy jó könyv. frannie.png

1826-ban egy kettősgyilkosság híre rázza meg Londont. A mulatt néger házicseléd a vád szerint meggyilkolta a ház urát, George Banhamet, és feleségét. A vérbefagyott holttestekre a házvezetőnő talált rá, Madame Banham mellett aludt feltételezett gyilkosa, Frannie Langton, a mulatt mészáros, aki elmondása szerint semmire nem emlékszik.

Frannie Langtontól azt kéri az ügyvédje, adjon valamit a kezébe, amivel képes lehet megmenteni az életét, Frannie Langton pedig megírja a történetét. Elmeséli, hogy egy Paradicsom nevű ültetvényen született, a szüleit nem ismerte, és beszél az ottani rabszolga és házinéger szerepéről, majd Londonba kerüléséről, házicseléddé majd társalkodónővé válásáról, és arról, hogy milyen a világ, amely számára négerként és nőként elérhető a XIX. században.

És ez a vallomás attól lesz nagy erejű, hogy a néger nők nem tudnak általában írni a XIX. század elején, Frannie Langton pedig tökéletes angolsággal ír. A Paradicsom nevű ültetvényen gyermekkorában hamar bekerült a ház mellé, ami akkor már valóságos felemelkedésnek tűnt. Később Langton és a felesége írni, olvasni, angolsággal beszélni és viselkedni tanították, amelyben Frannie a kitörés lehetőségét látta, ahogy londoni házicseléddé válásában is, az első pillanattól azon dolgozott, hogy levesse a rabszolgák nyelvét és körülményeit. Úgy érzi, javított a helyzetén, és ettől lesz szörnyen tragikus ez a történet.

A Paradicsom egy jamaicai ültetvény, aminek Langton a gazdája, és Langton mindenkinek nevet ad, ami azonnal tisztázza, hogy Langton apának, sőt valamiféle abnormális istennek tartja magát. A gazdálkodás mellett frenológiával, koponyakutatással is foglalkozik. Egyrészt azt az ebben az időben népszerű álláspontot kívánja bebizonyítani, hogy a koponyaformák meghatározzák az ember életét. Emellett azon is gondolkozik, hogy a néger és a fehérbőrű ember vajon egy faj-e, taníthatóak-e például négerek, ugyanolyan-e az agyuk, és akkor még mindig ott a kérdés az albínó négerekkel vagy a mulatt származással.

Ez a tudományos közeg köti össze Langtont és Benhamot, és ebből a kapcsolatból válik Frannie egyfajta ajándékká Benham számára, akinek a londoni házában házicseléd, majd a felesége mellett társalkodónő lesz.

Madame Benham a XIX. század egyik tipikus női sorsa. Hozzáment egy tudóshoz, néha meg kell jelennie a kirakatban, de egyébként egy ennél automómabb karakter. Autonómiáját aktuális társalkodójával és barátaival éli ki, vagy ópiummal, nagy mennyiségű laudánummal nyomja el. Az első fejezet végén Langton felesége kapcsán írja, de a regény összes női szereplőjére igaz:

A magamfajta nőnek nincs semmije, amivel megvásárolhatná a szabadságát, ám számtalan lehetőség mutatkozik a teljes feladás és a harc között.
Ez közös volt bennem és Miss-bellában, eltekintve attól, hogy én sosem engedtem meg magamnak, hogy elfeledkezzem róla, ő pedig csak ritkán volt hajlandó emlékezni rá.

vagy ahogy Benham feljegyzéseiből is láthatjuk ugyanezt:

Bár minden szempontból világok választják el őket, mégis nagyon hasonlóak: konokok, kiszámíthatatlanok, fürgék. Még a lány kihívó, mindent megkérdőjelező modora is éppolyan, mint Marguerite-é volt, amikor megismertem.

Bár Frannie Langton érzi, hogy felemelkedett, valójában nem változott sem az életmódja, sem igazán a státusza. Az angol társadalom legfontosabb működtetője ebben a korban a rend, amely még az autonóm tudóst, Benhamot is kötötte. Benham elvárta a feleségétől, hogy megfeleljen ennek a normának, aki végül Frannie-vel osztotta meg őrületét és szerelmét. Frannie ahogy az olvasni tudásában és az angol szalonoknak megfelelő viselkedésében, úgy ebben a szerelemben is a függetlenebbé válás lehetőségét látta, de igazából egyik sem szolgálta őt.

Frannie Langton a legkiszolgáltatottabbaknak ad hangot. A rabszolgáknak születetteknek, a házinégereknek és házicselédeknek, akiket csak úgy elajándékozhatnak, azoknak, akiknél szerelmi játékokat, és csak a tesi kielégülést keresnek, akinek a teste, lelke és jövője felett is rendelkezni kívánnak, és a szabadság lehetőségei is csak addig terjedt, amíg kitervelték, illetve amíg megengedték neki. És ettől az ő pozíciója alapvetően vesztes pozíció, ha harcol ellene, eredendően elbukik és megszégyenül, de a helyzetébe belenyugvása is szégyenteljes volna.

Frannie Langton tragédiája pontosan ugyanaz, mint Emma Bovaryé, Flaubert híres regényéből, viszont Frannie a már hivatkozott kisebbségi státuszából adódóan képes ezt felismerni. A tudása és a műveltsége, olvasottsága hitette el vele, hogy lehet boldog élete, miközben egy rabszolgának nem is volna szabad gondolkoznia. Frannie Langton őszintén szerelmes Madame Benhamba, rajong érte, vonzza őt a nő, és az a társalkodónő eszménye, aki a Madame mellett lehetne, miközben a vallomásait jegyzi és a testét is megbabonázza. Mégis hisz a szerelmében a kötet végéig, és a történetének lejegyzését jó alkalomnak tartja, hogy erről is beszéljen:

ez a beszámoló rólam meg az életemről szól, és a benne szerepet játszó boldogságról. Sosem képzeltem, hogy valaha részem lehet ilyesmiben. Sem boldogságban, sem kalandos életben.

A története azonban nem úgy lehet érdekes a kortársainak, mint ahogy számunkra az mulatt rabszolgaként, tanúként. Amikor a történetéről beszél,  „A mulat mészáros” történeteiről beszél, a gyilkosság vádja nyújt apropót annak, hogy a történetét elmesélje, és az első színesbőrű nőként regényt írjon, amire mindig is vágyott.

A regény történelmi idejéből betekintést nyerünk az ültetvényeken zajló rabszolgafelszabadítás társadalmi diskurzusába, amely elsősorban a polgárság szórakoztatásának és unaloműzésének egy módja ebben az időben. (Megjegyzem egyébként, hogy ez egy rendkívül izgalmas kérdés napjaink civil aktivizmusával kapcsolatban is, nagyon radikális nézőpontokból is lehet olvasni az aktív állampolgárságról.) Szalonokban tartanak fogadásokat, vitákat, néhány meghívott szalonnégerrel, például a Madame korábbi szeretőjével Olaudah Cambridge-dzsel, aki tapasztalatok nélkül beszél az eszmékről, kizárólag fehéreknek mesél az életéről, tart előadásokat, ír kérvényeket, petíciókat.

Az angol társadalom ebben az időszakban álláspontot keres ebben a diskurzusban, eszközt arra, hogy az ültetvényesek megélhetésének és jólétének a kockáztatása nélkül lehessen a munkások helyzetén javítani, miközben a diskurzus még mindig nem veszi szabad ember számba a rabszolgákat, hanem tulajdonként tekintenek rájuk:

Még az abolicionisták is elfogadták, hogy nem lehet valakit kártérítés nélkül megfosztani a tulajdonától.

A Frannie Langton lelkében is zajló diskurzus másik fő szószólója Phibbah, aki az ültetvényen volt néger házvezetőnő. Phibbah gondolatai úgy visszhangoznak Frannie Langon gondolataiban, mint egy igazi néger lelkiismeret.

Tanuld meg azt akarni, amid van.

Phibbah élettapasztalata, hogy a fekete nőknek nincs igazán önérvényesítő képessége, ezért meg kell tanulniuk beérni azzal, amijük van. Ő az anyjától örökölt népi tudás szerint él, gyógynövényekkel és fűszerekkel dolgozik, gyógyít és kuruzsló tevékenységet is folytat, és ezzel tényleg egyfajta ősi, akár törzsi romantikus tudás van az ő birtokában, mégsem lesz ez egy pillanatig sem giccses, éppen azért mert Frannie nem fogadja meg ezeket a tanácsokat.

Bennem Phibbah karaktere kettős volt a regényben nagyon sokáig. Például a kínai lábelkötés hagyományát juttatta eszembe, amiben a család idősebb nőtagjai elkötik a lányok lábfejét, mert a kultúrában a kis lábnak van valamiféle fétise, természetesen azért, mert az elkötött, kislábú nő közel mozgásképtelen. A könyv nagy részében volt egy olyan érzésem, hogy ő az a nő, aki továbbhagyományozná az elnyomást a hagyományokkal és a tudásával. És nem döntöttem még el, hogy szerencséje-e a főszereplőnek, hogy ez nem sikerült. Mármint Frannie hivatkozik ilyesmire:

Néha… néha azt hiszem, hogy ennek az egész világegyetemnek egyetlen célja az, hogy beismertesse velünk: a fehér ember varázslata az erősebb.

Ezzel együtt azt érzem, hogy a fekete varázslat nem lett kipróbálva, és míg a Bíborszín ehhez a fajta generációs csonkításhoz egy erős elutasító választ ad, addig ebben a regénytérben száz évvel korábbról, más földrajzi és társadalmi közegből izgalmasan nem egyértelmű. Ha erről van bármilyen véleményetek, akkor írjatok róla kommentben. 🙂

Amiről még mindenképpen beszélnünk kell, az a kötet és a pszichoanalízis kérdése. Lényegesen Freud előtt járunk még a regényidőben, mégis, ahogy azt már a cselekményismertető bekezdés utolsó tagmondatában írtam, keményen foglalkozik a szöveg az emlékekkel, az ösztönnel és a tudattalasággal. Frannie nem emlékszik semmire a gyilkosságról, nem tudja, hogy ő követte-e el őket, vagy nem.

Frannie történetében egyre beljebb haladva megismerjük a sötétségét, amit borítón lévő kis szöveg is sejtet. Nagyon erősen reflektál a kötet a tudatmódosító szerek használatára, illetve a női hisztériára, amelyet a nők össztársadalmi elnyomása miatt tömeges női bajnak tartottak a múlt század elején is. A tehetetlen nő a tudatát ekkor képtelen már uralni a korlátoktól, és ösztönből cselekszik, tudattalanul lázad a normák ellen. Különösen izgalmas ez a hisztériaszerű tünet akkor, ha azt nézzük, hogy egy rabszolgáról beszélünk, akinek, mint erre már korábban reflektáltam többször is, sokkal szűkebbek és látványosabbak a keretei, valamint alapból nem igazán szabad gondolkodnia.

Mint amikor ki kell mosni a kavicsokat a felsebzett térdből, vagy le kell csapni egy tyúk fejét… vannak dolgok, amiket gondolkodás nélkül kell megtenni, különben sosem tennénk meg őket.

Összegezve tehát egy izgalmas, elsősorban a társadalom- és lélekábrázolásban erős regényt kapunk, ami kellő érzékenységgel foglalkozik a színesbőrű női szerep történelmi korlátaival anélkül, hogy Frannie Langton karaktere tipizált vagy túlzottan empátiát keltő volna. Okosan használja a teremtett közegét amiben meg tud szólalni egy olyan karakter, akinek a hangját még mindig tanuljuk hallani, és komplex problémákat vet fel úgy is, hogy tudja, nincsen rájuk válasz.

Egy olyan korban járunk, ahol a nők három fő bűne a meddőség, a gondolkodás és hogy egy nőt szeretnek, és ebből mindhárom bűnt tematizálja, miközben a legnagyobb hiba ebben a világban mégiscsak az, hogy az ember, pláne a nő (itt most direkt meghagyom a számomra is gyűlölt ember-nő szétválasztást, mert leírja annak a kornak a gondolkodását, amiről beszélünk), színesbőrűnek, esetleg még rabszolgának is születik.

Kedvenc részem: Most dolgozom egy más projekten is már egy ideje, és ezért ragadott meg nagyon ez az idézet:

Az is a szerelemhez tartozik, ha ismerjük a másik történetét, tudjuk, hogyan meséli el, és hol hazudik benne.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel a feminizmus és a széles társadalmilag felelős problémafelvetések, de egy könnyen olvasható, kellemes szöveget olvasnának. Ne rettenjetek meg a történelmi címkétől, mert nem épít többre, mint amit a kötet elárul, és tényleg nem nehezíti ez az olvasást. Ajánlom azoknak, akik elég bátrak valódi problémákat látni, és szeretnek elgondolkodni azon, hogy miért élünk olyan világban, ahol a diverzitás és a halmozott kisebbségi helyzetek még ma is problémákat jelentenek a társadalmi működés számára.

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai
Libri, 2020
444 oldal
Így olvastam: Vizsgaidőszakban tanulás közben, szinte fejezetenként, mert nagyon kellemes, könnyű, de olvasmányos a nyelve, könnyű kilépni és visszakerülni a szövegbe, a végén már hetven-nyolcvan oldalanként tudtam vele haladni, de ez tényleg a ráérésemen múlt, és nem a regényen. Az vitt volna már az elején is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy népszerű friss megjelenésről fogok nektek mesélni, amit sokan olvastak már és szerettek a könyves tartalomgyártók közül, mégis kevésszer említik, hogy ez végülis egy LMBT könyv.  Miközben nagyon megrázó képet fest a XIX: századi rabszolgaságról, rasszbéli kérdésekről, tudományról és civilizációról. Olyan dolgokról beszél, amelyeket egyértelműen elutasítunk, de olyan eszmék mentén, amikkel kapcsolatban nekünk is mérlegelnünk kell. Egy nagyon jó olvasmány volt, és nagyon várom már, hogy mesélhessek nektek róla. Most egy rövid ajánló jellegű kis bejegyzés érkezik, és a hétvégén igyekszem hozni az értékelést is.

covers_587146.jpgFrannie Langton mulat házicseléd az éj leple alatt meggyilkolta gazdáit. A nagy tiszteletben álló tudós, George Benham és felesége holttestére a házvezetőnőjük talált rá, miközben Frannie Langton az asszonya ágyában aludt, vérrel áztatott ruhájában, és azt állítja, semmire nem emlékszik az éjszakából.

Frannie Langton ügyvédje arra kéri a jamaikai rabszolgából lett londoni házicselédet, hogy adjon valamit a kezébe, amivel megmentheti őt a kötéltől. Frannie írni kezd, és szavai nyomán megismerjük azt a gyarmati telepet, ahol született, megtudjuk, hogy hogyan taníttatták az angol beszédre, írásra és olvasásra, és betekintést kapunk a vágyaiba és az elképzeléseibe is.

Az elnyomott vall Frannie Langton tökéletes angolságával, aki semmire nem vágyik jobban annál, minthogy egy pillanatra is felszabaduljon láncai alól. Nő. Színesbörű. Árva. Rabszolga. Akivel mindenki a végletekig játszhat, hiszen nincs hangja. Frannie Langton a bírósági ügyében hangot ad a kiszolgáltatottaknak, de lehet, hogy ezért az akasztófán kell végeznie.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén