Címke: nonfiction

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Molnár Gál Péterről és a Coming out című önéletrajzi kötetéről fogok nektek mesélni. És ez mindenképpen fura számomra. Én már az a generáció vagyok, akinek az MGP rövidítés már nem igazán mond semmit, hiszen nem éltem a rendszerváltáskor, 2004-ben pedig, amikor Molnár Gál Péter ügynökmúltja nyilvánosságra került, még csak 7 éves voltam. Az a generáció vagyok, aki viszonyul valahogy az ügynökmúltakhoz, de nem érzi ennek már igazán a súlyát, csak tudja, hogy ez egy fontos dolog. Mégis azt gondolom, hogy van mondani, mesélni valóm erről a kötetről, de ha valaki olyan emberek véleményére is kíváncsi, akiknek valóban jelent valamit a III/III-as ügynök múlt és ismeri MGP munkáját, azoknak hagyok lent a bejegyzés végi szövegdobozban majd további linkeket.

Molnár Gál Péter a rendszerváltás előtti színházi kritika egyik legvitatottabb, ugyanakkor minden kétséget kizáróan az egyik legelismertebb alakja. Kortárs színészek úgy nyilatkoztak róla, hogy vérbe mártott tollal írt, sok kárt okozott a kritikáival, tudták, hogy bizony elfogult, például azokkal a darabokkal szemben, amelyekben a felesége Ronyec Mária is játszott, mégis minden szavának súlya volt, figyelmet szenteltek neki. A rendszerváltás előtt MGP a Népszabadság kulturális szerkesztőségének egyik nagy alakja volt, neve vitatott, de erős lábakon álló intézménnyé vált az évek alatt.

Éppen ezért szólt hangosan, amikor 2004-ben fény derült ügynökmúltjára, miszerint Luzsnyánszky Róbert néven III/III ügynökként jelentéseket tett a színházi elitről és annak a működéséről. Azt mondhatjuk, hogy a közhangulat több évtizedes feszültsége robbant rá Molnár Gál Péterre. Egyszerre vitatták mindazt, amit írt, emberi és szakmai méltóságát is megkérdőjelezték, ismét téma volt Latinovits Zoltán öngyilkossága és MGP kritikája a színészről, miközben ekkor még érezhetően sajgott az ügynökakták további titkosításának sebe is a társadalomban.

Akkor MGP csak annyit nyilatkozott kioktató hangnemben, hogy ha ma fenyegetnék meg börtönnel a homoszexualitása miatt, akkor most is aláírná a saját beszervezését. A botrány után kezdett el dolgozni Coming out című emlékiratán, hogy az olvasó betekintést nyerjen a diktatúra színházi életébe, a homoszexuális férfi világba és az ember ügynök múltjába. A szöveg a szerző 2011-es haláláig nem készült el teljesen, ahogy a szerkesztők többször is jelzik, vannak megszerkesztetlen mondatok (ebből talán 2-3 feltűnőbb darabot találtam), és téves, nem visszaellenőrzött adatok, amelyeket az alapos lábjegyzetek és a hosszú névmutató javít ki vagy pontosít. A kötet most, tavasszal, a Magvető Kiadó múltfeldolgozással foglalkozó Tények és Tanúk sorozatában jelent meg, és három ilyen hosszú bekezdésnyi felvezető után ideje végre beszélni a könyvről.

Amikor ránézünk a tartalomjegyzékre, láthatjuk, hogy egy öt fejezetől álló könyvet kapunk, ám ezek a fejezetek összeérnek. Minden fejezet egy adott téma köré szerveződik, ugyanakkor a kötet fő kérdése kapcsán óhatatlanul van átfedés a témák között.

Kinyitva a kötetet a rövid előszó után azonnal a függeléknél találjuk magunkat. Persze nem véletlenül. Molnár Gál Péter dramaturgként végzett és dolgozott, így nyilván pontosan tudta, hogy ha az ügynökmúltjáról általában elítélően beszélő, őt személyében és munkásságában sértő írásokat közöl, akkor óhatatlanul kialakul valamiféle szimpátia, az őt kritizálókkal szembeni tartás az olvasóban. Másrészt azzal, hogy a fügelék a cikkekkel és a kis magyarázataival előre került, azt is kifejezi, hogy ez is erősen a szöveg része, el kell olvasnod, át kell magad rajta verekedned. Nem csak úgy, függelék módjára.

Az első tematikus fejezetben hosszabb-rövidebb anekdotákat kapunk, amin keresztül megértjük a kort, amelybe a hányattatott színházkritikus születni és létezni kényszerült. Televíziós műsorszerkesztés közben látjuk őt, és megismerünk néhány tipikus karaktert, a társalgási lap párthűsége és nem képessége miatt kinevezett főszerkesztőjét, vagy egy felszolgálót, aki jelent, néha azokat a badarságokat is, amiket a fülébe ültetnek.

A következő fejezetben a homoszexualitás tematizálódik. A magánügye, ami közüggyé vált, hiszen mint írta, az közigazgatási következményekkel is járt. Ebben a fejezetben beszél arról, hogyan ismerkedett meg más melegekkel, színházban, korzózva, külföldi színházi- és filmfesztiválokon, valamint ebben a fejezetben olvashatunk a beszervezéséről is.

A színházpolitika témája köré szerveződik a negyedik fejezet. Működés közben látjuk a diktatúrát, annak kultúráját, színházát és színházi kritikáját, és mindez az ötödik fejezetben csúcsosodik ki, ahol a maga színházi kritikusságát igyekszik megmérni, hogy aztán összefoglalja az egész kötetet. Amit egy névtelen kommentelő a kritikáiról ír ékezetek nélkül, az igaz erre az életrajzi könyvre is:

A kritikait is az utobbi evekben nem kritikanak neveztem, magamban, hanem „szinhazrol szolo irasnak” – sokszor nem a szo hagyomanyos ertelmeben vett kritikak (az mi?), hanem remek esszek, stilusgyakorlatok

Mivel mind a korrajz, mind a melegség, mind a színházi kritikussága, mind az ügynöksége nagy hangsúlyokat kap, azt gondolom érdemes úgy vizsgálni a kötetet, hogy kiderüljön, melyikről mit gondol.

MGP aktív éveiben diktatúra volt, amely a saját lágyságát és könnyűségét, már szinte szabadságát hirdette, mégis az élet minden területén kontrolálni szerette volna a polgárait. És miért is volna más a kultúrában ez. Azt mondhatjuk, hogy ez az a kor, amikor mindenki szem a láncban, a házmesterek, akik persze minden kornak a házmesterei, és a kávéházi asztalok körüli ügynökök kora ez, ahol az volt a legnagyobb imádság, hogy

Adjon az isten nekem olyan besúgót, aki azt jelenti, amit én mondtam.

A szerző bátran mondja a kötet elején, hogy ő nyugodt volt, hiszen pontosan tudta, hogy ha a párt nem akarja, neki úgysem eshet baja, ha pedig a párt akarja, úgyis baj fogja érni, és mint a csehovi puska, ez a mondat is óhatatlanul elsül majd, jóval az utolsó felvonás előtt. Az emberek egyszerre kedélyesek a diktatúra kapcsán, kinevetik azt, szórakoznak azzal, akivel lehet, de már az is elégtételt jelenthet, ha csak köszöntik az ügynököt is az eszpresszóba belépve.

Nem fülelt. Nem szólt bele. Nem szólt hozzánk semmit. Csak ült ott az állambiztonság szobraként. Emlékeztetett rá, mennyire ellenőrizhetetlen szabadságban beszélgethetünk egymással.

Ugyanakkor művészek dolgoztak ebben a közegben. Olyanok is, akik megvívták a maguk függetlenségi harcukat, és persze olyanok is, akik meghozták a maguk kompromisszumait. Molnár Gál külön kiemeli, hogy legkevésbé a cenzúra volt nagy hatással a színházi életre, bár ő maga is írja, hogy valahogy minden darab, minden író és minden színházi gesztus lehetett gyanús.

Mégis a kultúra legnagyobb kártevőinek azokat tartja, akik behízelgéssel és farokcsóválással igyekeztek eredményt elérni, hiszek ők elfogadták a másféle kultúra játékszabályait, kiszolgálták a rendszert és újratermelték azt a saját terükben. Acél György vezetése pedig békét akart a kultúrában, így igyekezett mindenkit megvenni, akit érdemes volt. Nem azt, akit lehetett, hanem akit érdemes volt, ahogy azt MGP is kiemeli.

Éppen ettől lesz érdekes az a nyílt gyűlölet, amit 2004-ben az ügynökmúltja nyilvánosságra kerülése után Molnár Gál Péter kap. Hosszan idézi a függellékben a Blikk egykori írását, amelyhez képest vet fel majd további kérdéseket a függellék további része, illetve a teljes könyv is:

Hiszen, ha ő az elnyomó rendszer oldalán állt, semmilyen joga nem volt, hogy a művészet mezején egyáltalán megvesse bakancsos lábait. Művészetről, színházról csak az írhat, aki szereti, sőt imádja, aki azért él, a színházért, a művészetért. Csak ilyen alapon fordulhat elő, hogy mind a nézők, mind a művészek, mind pedig a szerkesztők megbíznak benne olyan szinten, hogy olvassák, amiket ír. Így, hogy kiderült, MGP az elnyomók cinkosa volt, egyben az is kiderült, hogy mindaz, amit írt és mondott, semmilyen tekintetben nem volt érdemes arra, hogy az emberek olvassák, és komolyan vegyék.

Egy sajtótermék szavazásra vitte MGP ügyét, és a megkérdezettek 31%-a mondta azt, hogy a szerző többet soha sehol ne publikáljon, miközben más nagyvonalú fórum bejegyzés írók felteszik a kérdést: Van-e Magyarországon olyan ember, aki Molnár Gálnál többet tudna a színházról.

Sokak szemében ugyanakkor ez a végtelen tájékozottságra épülő életmű egy pillanatok alatt dőlt össze. Ha a kriktikus ugyanis a párt embere volt, akkor felmerül a kérdés, hogy mikor ír meggyőződésből és mikor feladatól, miközben összeolvasva a jelentéseit és a kritikáit pontosan láthatjuk, hogy mindig arról írt, ami őt érdekli ebben az egészben.

Egy színházeszményt képviselt és kért számon a színházon kritikáiban, és bízott benne, hogy a jelentésének a kivonatai akár egy picit is számítanak a kultúrában, miközben egyre többsör telefonált maga Acél György a Népszabadság szerkesztőségébe egy-egy kritika után arról érdeklődve, hogy azt a tetűt, kirúgták-e már.

Profi színházat kért minden alkalommal számon, sokszor tényleg vértől tocsogó tollal. Az az egyik álomszínházáról így ír:

Utolsó végvári vitézként őrzi a műveltséget, formaérzékenységet, a művészettörténeti tudást és a viselettörténeti ajánlásokat.

Kérdésként merült fel, hogy írhat-e valaki 2004-ben, akinek ilyen elvárásai voltak a színházról, de mérlegelnie kellett egy egymás mellett élő, de egymás ellen ható kényszert. Meg kellett mérnie, mi elviselhető és képviselhető. Ne értsük félre. Molnár Gál Péter tudja, hogy nem helyes az, amit tett, annak ellenére is, hogy ha tehetné újra megtenné. 2004-ben nem gondolták őt áldozatnak, hiszen akkor lett volna áldozat, ha nemet mond, és nem alkuszik meg.

De persze nem akart megalkudni sem. A szerkesztők nem véletlenül választották ezt a három mondatot a borító hátuljára:

Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani.

Minden a történetben előkerülő tisztről megtudjuk azt is, hogyan lehet kijátszani. Van olyan, aki vonalas ember, az életét a legutóbbi párthatározatok mozgatták, aminek a kereteit Molnár Gál az MSZMP központi lapjának munkatársaként ő maga is igen jól ismert. Másokkal fecsegett. Olyanokkal, akikre azért bízták, mert otthonosan mozogtak a színházi közegben, de a fecsegés igyekezett a lehető legüresebb maradni, hiszen

Színházról fecsegni más, mint színházról referálni a titkosszolgálatnak.

És hogy akkor miért nem vállalta mégis ezeket a fecsegéseket a rendszerváltáskor? A kérdés a kötetben is felmerül. Persze nem titkolja el, hogy lapulni szeretett volna, hátha megússza, hiszen nehéz egy olyan dologgal előállni, amit az ember legjobb barátai, vagy az akkor már nem élt felesége sem tudott. Ugyanakkor vállalja a saját szavait:

 Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam az újságba is, vagy leírthattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn. Azt írtam, amit gondoltam, és csak azt gondoltam, amit írtam. A szabadságát belül hordja az ember.

És az utolsó mondatot akkor is idéztem volna, ha nem sikerül ilyen jól beillesztenem, mert az az igazság, hogy állati izgalmas, ahogy egy diktatúrában egy zsarolással beszervezett ember beszél a szabadságról. Akár mint szellemi szabadságról, amelyről eddig olvashatunk, akár a megtűrt homoszexualitás adta szabadságával.

A könyv egyik legviccesebb jelenete az, amikor Béla bácsi arról beszél, hogy titokban meleg évtizedek óta, és nem lehet neki elmondani, hogy mindenki rajta és a homoszexualitásán nevet. És ez persze fanyar humor, de a diktatúra sem édes. Molnár Gál azt mondja itt döntötte el, hogy ő nem akarja, hogy gúny tárgya legyen, ezért kvázi mindenki tudott a melegségéről, miközben saját bevallása szerint szerelemből és véletlenül sem konspirációból vette el Ronyec Máriát. Hülyeség is lett volna, mert tudta, hogy sosem volt titok a melegsége.

És ezzel játszi könnyedséggel válik azonnal beszervezhetővé, aminek  a történetet a maga teljes abszurditásában mesélte el. Kiderül belőle, hogy ha a hatalomnak valakire szüksége van, akkor azt megszerzi. Megrendezték azt az alkalmat, amivel zsarolni lehetett. Bár az 1961-es törvények szerint a homoszexualitás már nem büntetendő, mégis kiskorú megrontásáért és közszeméremsértés miatt akár 10 év büntetéssel is sújthatják, miközben csak vittek hozzá egy fiút, akit a belügy hosszas megfigyelés után választott ki. Érezzük a helyzet sajátos kelet-európaiságát, amikor MGP megjegyzi, ha a fiút ő megrontotta, hát akkor sokadjára rontották meg, vagy amikor azt firtatja, hogy a saját hálószobájából sikerült közszemérmet sértenie a 180 cm magasban lévő ablakkal:

Ha valaki nagyon meg akar botránkozni, mint a viccbéli öregasszony, akkor a konyhaasztalt az ablakhoz kell tolni, és rátenni a hokedlit, csak úgy lát be fölháborodni.

Ugyanakkor látjuk a melegségnek azt a romantikus k-európai voltát, amit a Kéjpartban vagy A szakállas Neptunban láthatunk. Megismerjük a Vén Diófát, ahol folyamatosak a rendőri razziák, találkozunk színészekkel és meleg barátokkal, színházi vendégjátékok vagy filmfesztiválok alkalmán nagyon elborult történetekkel, és közben, amikor behozzák a legutóbbi kalandodat, mint egy csomó történetben, itt is kiderül:

Ismerem, csak a nevét nem tudtam.

Én viszont megjegyeztem MGP nevét és monogramját. Egy életre. És az van, hogy szimpatikus lett az elmúlt 370 oldalban. Azt írták sokan erről a könyvről, hogy nem az a klasszikus magyarázkodás, önbevallás ez a könyv, amire számítunk, de közben így is baromi hiteles maradt, sőt. Utálom ezt a szót, de ha tényleg olyan alkotó volt, amilyennek tartották és tartja magát a kötet alapján, akkor csak így maradt legitim mindaz, amit képvisel. Szerettem ezt a könyvet, mert tényleg egy kornak a tanúja szólal meg benne, aki nagyon különc, de izgalmas nézőpontból mutatja a korát.

A színikritika nem közfelkiáltásos véleménykinyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést.

MGP sem ilyen ebben a könyvben. És jól magyarázza ez az idézet a könyv végén mindazt, amit elmondott. Nem véletlenül az utolsó történetben van ez a két mondat.

Összegezve tehát egy izgalmas, más olvasmányélményt kaptam, mint amit szoktam és amit vártam. Egy elvei mellett kitartó, érzékeny szerzőről van szó, aki képes több tíz oldalon keresztül is érdekes dolgokat mondani a Hamletről, és nyilvánvalóan telis-tele van történetekkel, amik még elbeszélésre érdemesek, vagy azok lettek volna. Szerettem, megbarátkoztam ezzel az emberrel, tetszett a humora.

Kedvenc részem: Most éppen nagyon átgondolás alatt van a Hamlet dráma bennem (Március óta ez időről időre előkerül a blogon, érthetetlen, hogy hogyan.), ezért nagyon tetszett az a rész, amikor arról ír, hogy Hamlet, Horatio, Rosencrantz és Guildenstern végülis egy iskolába jártak, ugyanazt a nevelést kapták, és mégis mennyire más karakterek lettek. De tetszett az is, amikor arról beszél, hogy mennyire nem feltétlenül jelent további romlást, ha két király váltja egymást… A Hamlet tele van csodálatos lehetőségekkel, és szerettem, hogy ez a könyv tovább nyitotta számomra.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel valami a regényvilágon túl. Akik érdeklődnek a színház és a színháztörténet iránt, és akik olvasnának valami nagyon okosat. Meg persze azoknak, akiknek ez az értékelés felkeltette a figyelmüket.