Sziasztok,

a mai bejegyzésben a terrorizmusról írok. És az 1972-es Müncheni Olimpiáról. Egy könyvről, amiben két újságírót kiküldenek tudósítani az Olimpiára, és egymásba szeretnek, de ez a szerelem csak néhány napig tarthat, és egy hatalmas tragédia vet véget neki.

szeptember.JPG

A történet mesélője egy újságíró, Sebastian, aki ugyan fikciós elbeszélő, de rendkívül hihetően és megtévesztően számol be az olimpia eseményeiről. Az író az első oldalaktól kezdve egy univerzumot hoz létre, amiben ez a könyv egy újságíró nagy kitárulkozása arról, hogy neki nem csak az volt a fontos, hogy végig követhette a helyszínen, ahogy 11 embert megölnek, hanem az, és főleg az, hogy eközben szerelmes volt. Egy férfibe, akivel azóta sosem beszélt, és akivel többet nem találkozott.

A két férfi közül egyikük sem ért a sporthoz, de őket küldték ki, közéleti, kulturális háttértartalmakról írni, így megakad a szemük egymáson egy sztereotip bajor kocsmában. Így kezdődött, aztán beszélgettek, sokat, és közben komolyan vették a munkát, mindketten dolgoztak a saját elképzeléseik szerint. Legalábbis az első részben.

Az első részben a „Legvidámabb Olimpiáról” olvasunk. Legalábbis ez áll a könyv hétterében. Hogy Németország be akarja mutatni, hogy újra magára talált, hogy ugyanolyan, mint bármelyik másik ország. És közben igyekszik elfelejtettni az 1936-os Berlini Olimpiát, ahol Hitler ünnepélyes, de kétségkívül feszült Olimpiát rendezett, ami egyaránt hirdette a németek nagyszerűségét, és Hitler mérsékeltségét, ezzel egy békés és toleráns ország látszatát erősítse a vendégekbe.

Itt szeretném én személyesen megjegyezni, hogy általában túlzónak tartom a német holokauszt emlékezetpolitikát, ami szerint kvázi minden utcasarkon kell álljon egy emlékmű, ami arra emlékeztet, hogy még egy ilyen nem történhet. De ez annyira túlzó, hogy még a Fák Jó Tanár Úr 2.-ben is elmondják, nem lehet az ázsiaiakat külső alapján megnevezni

mert régen nácik voltunk.

Mattern is igyekszik valami hasonló álláspontot felvenni. Ír arról, hogy mekkora üdvrivalgás volt, amikor a ’72-es olimpián a zsidó sportolók bent voltak a stadionba, vagy például, hogy a sajtó munkatársai megnézhették a Hegedűs a háztetőn musicalt, aminek szintén a pogrom a témája.

A második részben történik meg a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet túszejtése, amiben 11 zsidó, izraeli sportoló veszti életét. A túszdrámát követjük itt végig, különböző látőszögekből és fókuszokból. Részleteiben mutatja be a könyv a kíváncsi tömeget, az igazi csürhét, az árusokat, akik a kerítéshez költöznek, hogy kihasználják a túszdrámát, miközben betekintést kapunk a nagybetűs sajtó működésében, ahol a legnapprakészebb, leggyorsabb hírekért zajlik a verseny, és látjuk a politikai vonatkozásokat. A két férfi ugyanaz ebben a fejezetben, de sokkal együttműködőbb, sokkal jobban függnek egymástól. Míg az előző fejezet a vágyé, addig ez sokkal inkább egy nyugodtabb egység a kettejükre nézve. És csak úgy.

Aztán a harmadik részben megkeressük a nagy igazságokat, és Sebastian kiérdemli a hírnevét. A kapcsolat itt szakad meg, és a gyászmunkát valódi munkával váltja ki az elbeszélő, az együtt töltött közös időt igyekszik konzerválni, vagy mementót állítani neki. Mert az élete egy része örökre ebben az eddig elmeséletlen szeptemberben marad, és mindig magával viszi a történetét.

Azt hiszem az egész könyv egy picit olyan, mint ez az értékelés. Rövid, langymeleg, nem igazán kelti fel az érdeklődést, pedig érdekes dolgokat tartalmaz, mégis távol maradtam tőle végig. Minden adott volt ahhoz, hogy egy nagyon jó könyv szülessen, és talán az is született, csak még nem találtuk egymást Mattern hangjával. Most olvastam tőle a Király fürdőt, ami már egy sokkal intimebb, okosabb, és személyesebb elbeszélés volt, amiben jól működött Mattern szűkszavúsága, és ugyanakkora a kultúrpolitikai tétet mozgat, de sokkal magánjellegűbb sorsban és szimbolikusabban. A Király Fürdő jobban tetszett. 🙂

A kedvenc részem a könyvben abszolút a témafelvetés: A szerelem ebben a közegben rendkívül kalandos. Mint a fesztiválszerelmek. Tudjuk, hogy csak néhány napig tarthatnak, és kiszakít minket a jelenlegi világunkból. Itt valósulhat meg, hogy egy heteroszexuális férfi szerelmes lesz egy újságíró kollégájára, amiről semmit sem tud. Mert ez senki földje, ahol eltérhetnek a szabályoktól, ahol elhisszük, hogy két férfi szembe szállhat az egész világgal, és ahol ilyen kalandoknak nincs következménye. Innen mindenki hazamegy majd, és az élet megy tovább, és az egész titok maradhat. És ettől lesz tétje a szövegnek, hogy egy újságíró 30 évvel később megírja ennek is a történetét. A sajátját.

Ajánlom a könyvet annak, akik valami rövidet, de érvényeset olvasnának, azoknak, akiket nem riaszt el egy picit szárazabb szöveg, és azoknak, akiket érdekel a kultúrpolitika, nekik különösen, mert azok a részek rendkívül kidolgozottak voltak.

Jean Mattern: Szeptember
Jelenkor, 2016
142 oldal
Így olvastam: Nagyon gyorsan haladtam vele, bár sokat tömörít, három ülésben simán ledarálható.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok!

Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió