Sziasztok,
ma egy szórakoztató, mély, kalandos, és sokat adó könyvet hoztam nektek, amiben egy ikerpárt, Noah-t és Jude-ot ismerhetük meg, akik azt játszották gyerekkorukban, hogy felosztják egymás között a világot.
Jude és Noah egy művész anya és egy biológus apa gyermekei. Jude 16 éves amikor a történetét megismerjük, Noah 13, majd 14. A kettejük kapcsolata 13 éves korukban jó, sőt, úgy érzik, csak ketten együtt teljesek, összeölelkezve hallgatják egymás szívverését, nyitottak egymás előtt, és kő papír ollózáskor mindig mindketten ugyanazt választják.
Újra meg újra egyszerre veszünk levegőt. Megfogja a kezemet, és a vízen hanyatt úszó vidrákra gondolok, azok is pontosan így kapaszkodnak össze, nehogy éjszaka elsodródjanak egymástól.
16 évesen már elszakadtak egymástól. A 14 éves Noah egy művész srác, aki mindig fest a fejében. A 16 éves Jude művészeti iskolákba jár. A két állapot között a család összeomlott, és igazából senki sem tudja, hogy pontosan miért, mi mindenért, de mindenkinek vannak róla ötletei és mindenki felelősnek érzi magát, de ebből mit sem kommunikálnak, ami így a regény témájává lép elő. Jude és Noah a regényben megismerik a valóság szubjektivitását, és hogy a teljes igazság megismeréséhez mindenkinek el kell mondania a maga történetét. A könyv nagyon lassan indul, és nagyon tudatosan adagolja az információkat, ami alatt megismerjük azt a művészetpárti és babonás hátteret, ahol létezünk, és lassan, idegesítően lassan elkezdjük megszeretni. Ez nálam a 150. oldal előtt nem sokkal kezdődött, szóval érdemes kitartani. 🙂
(Kis hangulat mutatóként egy korábbi posztban listáztam a 7+1 kedvenc idézetem a könyvből, amit ide kattintva elérhettek.)
A könyv legfőbb értéke, hogy rendkívül szövevényes, akár érzelmi, akár gondolati, akár valóság, akár a történet síkján. A két testvér kapcsolata, mint két bármilyen testvér esetén, eléggé rapszodikus, vannak nagyon rosszban, és van a fent idézett pozitív viszony is, mégis sokáig együtt, közös szemmel, közös érzékeléssel és közös gondolatokkal szemlélik a világot. Izgalmas, hogy a 13 éves Jude-ot Noah-n, a 16 éves Noah-t pedig Jude-on keresztül ismerjük meg, különösen az utóbbi válik különössé, hiszen a testvérek eltávolodtak egymástól ekkor már, keveredik az elbeszélés emlékekkel és konkrét történetekkel a 14 éves koruk óta eltelt időből.
Érdekes,hogy kettejük ábrázolása élesen elkülönül, miközben maga az elbeszélés mindkét esetben nagyon lírai, intim és belső. Noah abszolút az elméiből közli a történeteket, érzéseket, és címeket ad nekik, olyanokat, amik egy festmény, egy arckép címei. Jude ezzel szemben megbeszél mindent a szellemeivel, az életét egy nagymamájától örökölt „Bibliának” nevezett babonáskönyv szerint szervezi, és hiszi, hogy jól látja a dolgokat.
A nembeli különbség jó lehetőség a könyvben, mert így a tizenéves fiúk és lányok problémáját egyaránt tudja reprezentálni, emellett kerül bele egy fontos igazi elhagyott életművész történet, Noah meleg és szerelmes lesz egy másik iskola leendő csapatkapitányába, és Jandy Nelsonnak ekkora kliséből is sikerült jól építkeznie.
A történet viszonyrendszere eléggé sokoldalú, középpontjában az anya áll és mindenki vele áll kapcsolatban, hisz az anya ír is a művészetről, és komoly név, valahogy mégis magánemberként ismerjük meg. Különös, vicces, és érdekes egyúttal a könyvben, hogy minden konkrét valakik között játszódik, az utolsó új szereplő is nagyon hamar belép, és rajtuk gazdálkodik az írónő, ami életszerűtlen, még akkor is, ha csodálatos dolgot hoz ki belőle.
Mert ez a könyv, nagyon tudja, mi az a hatás, és pont ezért tartott sokáig megírni róla az értékelésemet.
Érdekes a művészefilozófiai diskurzusok zajlanak kívül és belül, a művészet és a reális világ egyfajta ellentétes viszonyban állnak egymással, melyek egymás között átjárhatóak, és menekíthetőek, és vicces a reális világból olvasni mindezt. Görbe tükröt mutat, amiben meglátjuk a lényeget és az alapállításnak, axiómának tartott dolgainkat, és leginkább mosolyra húzódik a szánk…
De közben, értékekben stabilan áll, és stabilan hirdeti a miénket. Olyan értékek állnak benne, mint a család fontosságra, a szubjektum szabadsága, az alkotás ontológiája, élettana, vagy az igazsághoz való elidegeníthetetlen jog, és megmutatja, mennyire sérülékenyek ezek az értékek, és ahogy beszéltem másokkal is akik, nagyon szerették ezt a könyvet: ezektől a gondolatoktól nem hagy minket szabadulni a könyv, és ettől sokkal később is rájövünk dolgokra a könyvvel kapcsolatban. Ezt még én is csak épp érzem, friss olvasóként, de nagyon hiszem, hogy így lesz. 🙂
Eszembe jut, hogy anya azt mondta Noah-nak, a saját felelőssége, hogy hű maradjon önmagához, a szívéhez. Egyikünk sem maradt az.
Kedvenc részem: Egyértelműen az a pont, ahol Jude felismeri a saját múltját, és egy kősziklában látja meg.
Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik elég nyitottak egy művészetet középpontban helyező könyvhöz, és hajlandóak egy csodálatos könyvet kezükbe venni, és egy csodálatos könyv belső rendszerét megismerni, rááldozva 120-150-200 oldalt. Mert nem adja könnyen magát, de érdemes. 😉
Ui.: Hol kujtorog Ralph? Na, hol? 😀
Mára ennyi voltam, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂
Ha olvastátok már a könyvet, és van véleményetek, vagy kérdéseitek, megjegyzésetek volna, várom őket a komment szekcióban. 🙂 Ha nem szeretnél lemaradni a következő posztogról, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress insagrammon. És semmiképp ne feledd a következő posztig:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió
