Sziasztok,

a mai értékelésben egy erős könyvet hoztam. Egy olyat, ami érzelmileg nagyon fent és a nagyon lent is megjár. És ez egy tizenkét éves lány nézőpontjából. Egy 12 éves lány nézőpontjából, akit az anyja egyedül nevel, és rajong a halakért. Ha megnő majd, halbiológus szeretne lenni.

akvarium.jpg

Szóval a főszereplő lány, Caitlin iskola után mindig az akváriumba megy, ahol megvárja az édesanyát, aki keményen dolgozik, hogy élhető körülményeket teremtsen maguknak. Caitlin az akváriumban megismerkedik egy idős bácsival, akivel klassz lírai beszélgetéseket folytatnak a halakról, akváriumbeli és természetes élőhelyükön tapasztalható életvitelükről, és érdekes párhuzamokat vetnek az emberi életünkkel. Aztán ez a bácsi egyik napról a másikra felforgatja a két nő életét.

A mű középpontjában azonban a kislány anyja áll. Mellette szerepel a lánya, az udvarlója (aki vércuki karakter) és az öreg ember is. Az ő döntésein, megbocsájtásán, belátásán áll az egész cselekmény. És nem csak ettől terhelt. Caitlin 12 évesen elkezd érdeklődni a nemi élet iránt, de az érdeklődése a lányok felé irányul, az anyja sokat dolgozik, és egyedül neveli a gyermekét, az anyja megtapasztalta az amerikai biztosításos egészségügyi rendszer legnagyobb mélységeit, de szóba kerül a háborús veteránság és a nagy, mély elhallgatások kérdése is, melyek elég nagy spoilerek lennének kifejtve.

A fülszövegben van egy idézet az anyáról, ami jól összefoglalja mindezt:

Anyám a legjobb ember a világon, a legnagylelkűbb, a legerősebb, de ez volt az ő száraz évszaka, most jobban hasonlított viharhoz, mint emberhez, még inkább szélfútta porhoz, keringett forrás és kiterjedés nélkül, és én tudtam, jobban teszem, ha elbújok.

Iszonytató, őszinte, de ugyanakkor valószínűtlen tündérmese ez olyan karakterrel, aki megjárja a szélsőségeket. Az anya tündérmeséje a Hamupüpőke, amelyben a herceg megerőszakolja a lányt, és ez az egész cipős dolog csak kompenzáció, és mese az unokáknak. A fő történetszál középpontjában az áll, hogy generációk, hogyan csonkítják meg egymás sorsát, és hogy hogyan rendeződhet mindez megkésve? Van-e erre lehetőség?
Hogy ezek mennyire megválaszolhatatlan kérdések, azt Caitlin is belátja, amikor évek múlva elmeséli a történetét, mert ilyen kérdésekre csak hosszú idő után lehet egyáltalán válaszolni.

Ami nem tetszett annyira: A borító nagyon szép, és klassz, de mondjuk egy ilyen borító könyvet simán odaadnék, vagy levenne a tíz éves unokahúgom a polcról, miközben biztosan nem adnám neki oda. Még.

Pedig van a könyvben valami rettenetesen groteszk és életszerűtlen, de magát olvastató báj, talán pont a halmozott kisebbségi elbeszélő miatt, talán mert az élet ilyen, vagy talán, mert ilyen csak a könyvekben van.

De eljön az idő, amikor ezt odaadnám az unokahúgomnak, mert végülis mindennek eljön az ideje, és mindenkinek megvan a maga története. Erre a két dologra biztosan megtanít ez a könyv, és ezek remek és fontos dolgok. 🙂

Ennyi lettem volna mára. Ha olvastad már a könyvet, vagy kérdésed volna, írd meg nyugodtan, ha nem szeretnél lemaradni a következő tartalmakról, kövess be a jobb felső sarokba kattintva, ha háttértartalmak érdekelnek, keress facebookon, ha pedig arra vagy kíváncsi, hogy ki áll a blog mögött, less be hozzám instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió