Egy meleg srác olvas

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy zavarbaejtően friss, alig mésfél hónapja megjelent ifjúsági romantikus biszexuális regényről mesélek nektek, Sophie Gonzales Papíron tökéletes című regényéről, ami nagyon lelkesítően beszél arról, milyen sokfélék is a kapcsolatok egy középiskolában, és hogy mit is jelent biszexuális lánynak lenni tizenhat évesen, akár úgy is, hogy tulajdonképpen megélhetnél bármit a környezetedben, de belül valahogy mégiscsak nehéz. Tipikus romantikus regény, miközben olyan megható és szép mélysége és tudatossága van, hogy nem bírok magammal, és mindenkinek mesélni akarok róla. Kezdjük is el!

A Papíron tökéletes főszereplője Darcy tizenhatéves kamaszlány, ahogyan az lenni szokott, láthatatlan a magánsulijában, ahová ösztöndíjasként a tanár édesanyjával a háta mögött ő is bekerült. Az élete biztos tereit olyan közösségek alkotják, mint az otthona, ahol a két évvel idősebb transznemű nővérével és a munkában túlhajszolt édesanyjával éli napról napra az unott életét, és az iskola queer klubja, amelyet a nővére alapított, és amelynek ő ma már a biztos tagja. Egy különösen jó barátja van, a leszbikus Brooke, akibe évek óta reménytelenül szerelmes, és mint reménytelen szerelmes, örökké jeleket keres arra, hogy hátha mégiscsak teremne bármennyi remény is a kettejük számára. Az unott mindennapok mellett azonban Darcy egy nagy titkot őriz: ő gondozza a 89-es szekrényt, ahová tíz dollár fejében bárki szabadon járulhat titkos párkapcsolati tanácsért. A titkát azonban most veszély fenyegeti, kilesték őt, nem is akárki, a nemrég érkezett szabálytalan külsejű és ragyogó tekintetű ausztrál úszósrác, Alexander Brougham.

És a dolgok tulajdonképpen alakulnak maguktól. Brougham vissza szeretné szerezni a korábbi barátnőjét, ezért alkut köt Darcyval, aki úgy érzi, nincs is választása, segítenie kell a fiúnak, hogy az inkognitója és a 89-es szekrény jó híre is megmaradhasson. Tele a szöveg nyomokkal, ügyesen használt, de romantikus regényekben már mégiscsak sokszor olvasott fordulatokkal, amelyben kiderül, milyen srác is valójában ez az Alexander Brougham, és annak is a mélyére ásunk, Darcy-t mi hajtja a párkapcsolati mechanizmusok megértése felé, és a csudába is, egy pillanatig sem untam ezeket, hiába olvastam már sokszor hasonlóakat, és el is akarom mondani, hogy miért.

Egyre inkább azt gondolom, hogy azok az ifjúsági romantikusok, amiket szeretek, abban nyújtanak nagyot, hogy egy jó világgal dolgoznak, szereplők jó rigolyáival, ügyes motivációival. A tweet-csatában a szereplőknek tényleg meg kell őrizniük a saját szendvicsezőik jó hírét, méghozzá egy olyan pörgő és izgalmas új platformon, mint a Twitter, a Bocs, hadd bőgjem ki magam főszereplőjének ki kell jönnie a listái közül, és meg kell tanulnia élni, a Papíron tökéletes Darcyjának pedig meg kell értenie saját magát, hogy jó tanácsot tudjon adni önmaga számára is. És itt ez a tudatosság nyűgözött le és szippantott be. A fejezetek elején egy-egy levélbe és válaszba kapunk betekintést a 89-es szekrényből, és közben a saját határaink tiszta kommunikálásáról vagy a szorongás és a kapcsolódás sokféleségéről olvashatunk, és Brougham történetével élesben és nagyban is látjuk, hogy milyen mindez nem csak névtelenül, papíron át vagy e-mailben, hanem teljes plánban, végig követve a segítségkérőt.

Két karakter egyre jobban megismeri saját magát, így születnek az ifjúsági regények, két karakter egyre jobban megismeri egymást, így születnek a romantikusok. Tényleg nem a történetbe rejtett újdonságok sodornak magukkal olvasóként, hanem Darcy első szám első személyű narrációja a világról, amelyet a lány tényleg meg akar érteni, elemzi és figyeli a körülötte lévőket. És közben csupa olyan logikus dologról beszél a párkapcsolatok kapcsán, amelyek egyszerű, de jó tanácsok lehetnek egy külső szemlélőtől. Kamaszként olvasva ezek a tudások tök nagy versenyelőnyt jelenthetnek: a legtöbb esetben nincs veszteni valód; ha rossz neked valami, beszélj róla; meg kell értened, hogy hogyan tudod a párod számára kifejezni a szereteted… A kedvenc tanácsomat bedobom ide, ez nekem is állati jó tanács volt, mert szorongok a csevegéstől, miközben persze ez a tanács is kőegyszerű:

A lényeg, hogy mutasd meg neki, milyen barátságos vagy, és hogy könnyű veled beszélgetni.

209.

És közben, igen, fiú-lány történet, mégis velejéig queer ez a szöveg, és erről még van áradozni valóm. Lenyűgöző, ahogy egy középsulis queer klubot látunk ebédszünetben, hogy az iskolai önszerveződés létre tud hozni egy ilyet, és egymás figyelmes partnerei tudnak lenni a klubtagok. Tök szuper, hogy a szereplőt már nem az identitásának a felfedezésekor érjük tetten a regényben, hanem Darcy már a regény elején biztos a biszex identitásában, nincs coming outolni valója, hanem csak úgy él, szinte mellesleg biszexuális. És közben, és basszus tényleg ezért a legkirályabb: a biszexualitás legalapvetőbb kérdéséről beszél. Arról, hogy mit jelent biszexuálisnak lenni egy monogám kapcsolatban, pláne egy monogám kapcsolatban egy ellenkező nemű partnerrel. Darcynak erős a queer identitása, és szolidalitást érez az LMBT+ emberekkel, de attól fél, hogy különösen érezné magát egy fiú mellett a saját queerségéről mesélve, vagy akár a Pride-on sétálva. És OMG! Erre a kérdésre nagyon-nagyon jó és okos és érzelmileg is fantasztikus választ ad a könyv, olyat, amilyet ezentúl én is használni fogok, ha az LMBT+ identitások megosztásáról kezd gondolkodni valaki.

Ez a regény lenyűgözően okosan beszél. Maradunk persze a kvázi kettős életet élő, inkább zárkózott, a saját életében csetlő-botló de a világát jól ismerő lánykarakternél, amivel ezek a szövegek dolgoznak, de a tudatosság és a társadalmi érzékenység annyira lételeme a mindennapjainak, hogy minden különösebb jel vagy fordulat nélkül egyszerűen csak ezeken a szűrőkön keresztül mesél a világról. Ez a lány tudja, hogy hol vannak a határai, és képes is erre tanítani az olvasóit, tudja, hogy hol vétett hibákat, lassan engedi bele magát a szerelembe, amely identitáskríziseket is teremt a számára, és mindennek ellenére nem lila, idalizált világot teremt a számunkra. Ez a regény biztonságos, és képes a biztonságról beszélni, a 89-es szekrényen keresztül elmondja, és a történeten keresztül cselekedni is látjuk Darcyt. Esendő marad, amilyenek az olvasói, és közben bátorságra hív minket is, de nem a nagy megfoghatatlan, lila, romkom bátorságra, amiről szerinte csak így kellene beszélnünk, de így nagyon-nagyon sokat.

Szóval igen, a bejegyzésemet lassan zárandó, ez a könyv nagyon üde színfoltja az LMBT+ témákat mozgató ifjúságiknak. Még ha számomra nagyon hiányzik egy bocsánatkérés a szövegből azzal kapcsolatban, ahogy a 89-es szekrény titka végül kiderült, és emiatt biztosan le fogok vonni egy fél csillagot, amikor értékelem, ezzel együtt is lelkesen merem ajánlani. Könnyen olvasható, kedves, jól azonosulható különc kis regény, ügyesen megírt világgal, lenyűgözően alaposan kidolgozott queer mellékszereplőkkel. Ne írjanak rosszabbat, ezt kívánom ennek a közös ügyünknek.

A kedvenc részem: A tökéletes randi, és a 36 kérdés. Szerintem ezek a kérdések nagyon jók, néha, ha szembejönnek velem az interneten, én is elkezdem megválaszolni magamban őket. Nem tudom, hogy volna-e türelmem egy randi vége felé mindet megválaszolni, de milyen jó, hogy be lett emelve ez is. Meg egyáltalán, tényleg az van, hogy ez a könyv jól bánik az ilyen párkapcsolati tippes-praktikás-fejlesztős módszerekkel. Köszönöm neki.

Lelkesen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki olvasna egy jó ifjúsági romantikust, aki ügyesen megértene valamit abból, mit jelenthet valójában biszexuálisnak lenni, akit épp arra vágynak, hogy elvarázsolja őket két kamasz, akik épp együtt tanulják önmagukat, és persze mindenkinek, aki a bejegyzés olvasása közben kedvet kapott a könyv olvasásához.

Sophie Gonzales: Perfect ​on Paper – Papíron tökéletes
Könyvmolyképző Kiadó (2023)
392 oldal
Így olvastam: Két nap alatt, két chilles délutáni, esti leülésben. Könnyű olvasni és abszolút fenttartja a figyelmed. 🙂

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Épp megint van készülőben új blogbejegyzésem, hamarosan érkezem azzal is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

hogy rögtön egy a bejegyzéshez kevésbé kapcsolódó hírrel érkezzem, isten hozott titeket az első bejegyzésben, amit az új és csodálatos sötétkék babzsákomban írok, amit a szegedi zero waste csoportban találtam két csomag gumicukorért. Nagy öröm, különösen, hogy Marie Aubert új regényéről mesélhetek nektek innen, amit akkor is rohantam volna elolvasni, ha nem leszbikus vagy biszexuális az egyik főszereplője, de így egy picit még lelkesebben vetettem magam az oldalak közé. Aubert Felnőtt emberek című regénye lenyűgöző darab volt, amelyben egy nő a biológiai órájával fut versenyt, miközben a családja elvárásaival is küzd, a novelláskötete talán kevésbé tartotta feszesen azt az északi, érzékeny, minimalista világot, és hát, ezt a regényt már nagyon vártam, és úgy érzem, érdemes is volt várni rá.

Az Igazából nem ilyen vagyok olyan regény, amit egy északi szerzőtől elvárunk, ha lélektani regényről, családi működésekről, elhallgatásokról szeretnénk olvasni. Ahogy a cím is elővezeti, két síkon zajlik a történet, amelyek alig folynak össze, nem is folyhatnak igazán, ahogy Aubert korábbi szövegei sem igazán a megoldások felé tartanak. Pontos és izgatott működésben látunk egy családot, három nap történetét, amelynek cselekményét egy fiatal lány konfirmációja adja, miközben a valódi helyzetek a szereplőkön belül mutatkoznak meg.

A nagy eseményt, amelyben egy lány kvázi felnőtté válik az egyházi keretek szerint, egy nagy közös családi ebéddel ünneplik, erre hazatér a fővárosba költözött nagynéni, Hanne, és az apa, Bart is kénytelen félretenni a feszültebb viszonyát az édesapjával. Az események mögött évtizedes családi sérelmek állnak, amelyeknek váltott narrációval az olvasó mind a mélyére nézhet: Nills talán nem volt a legjobb apja Bartnak, Bart élete mindig tökéletesnek tűnt, most mégis széthullni érzi a családját, Hanne pedig küzd gyerekkori és fiatal felnőttkori túlsúlyának démonaival, amelyet a tökéletes Bart árnyékában kellett napról-napra megélnie. Minden szereplő történetében kapunk kulcsot ahhoz, miért is sebezték meg a másikat, nem ítélkezik az elbeszélés felettük, miközben a szereplők között ezek a sérelmek és igazságok továbbra is kibeszéletlenek, és így feloldhatatlanok maradnak.

A regény két fő szereplője Bart és Hanne, a negyvenes éveikben járó testvérpár, köréjük épül a szülői és gyermeki generáció, amely az apa esetében inkább kíséri és magyarázza a történtek időbeli mélységét, a fiatal konfirmandus lány esetében pedig inkább egy önálló száll indul, amely kapcsolódik Hanne gyerekkori tapasztalataihoz, mégis valamiféle kiutat mutat a jól megkomponált, az egyházi és családi hagyományok miatt méginkább forgatókönyvszerű családi hétvégéből. Bart házassága kiüresedett a férfi számára, de ez nem látszik meg a mindennapi viselkedésén és a családi dinamikáikon sem. A férfi nagy felelősséget vállal a hétvége lebonyolításában, miközben belülről őrli fel a magának tett ígéret, ki fog lépni a mindennapok egyre frusztrálóbb mókuskerekéből.

Hanne esetében is rétegzett a hétvége jelentősége. Hosszú idő után ismét hazatér, most először érkezik haza vékony nőként, és most hozza el először a barátnőjét, Juliát. A két nő kapcsolata elég stabilnak mutatkozik, úgy tűnhet, akár képesek lehetnek majd humorral is kezelni azokat a helyzeteket, amelyeket ez a hétvége teremteni fog, Julia kifejezetten közlékeny és figyelmes, Hanne viszont egyre inkább a szégyellős. a piszkált gyerekkori mintái közé kerül, és ez a három nap a kapcsolatukra is rányomja a bélyegét. A testsúllyal kapcsolatok kérdések köztük továbbra is érzékenyek, és így Hanne történetébe sem kaphat Julia valódi betekintést: miért nem érzi úgy Hanne, hogy vele bármikor beszélhet? Miért teszteli a bizalmát é a kitartását Hanne, amikor – érjük Hanne monológjaiból – egyszerűen csak nem hiszi el, hogy megérdemli Juliát, hiszen a kövér lányt sosem szerették igazán?

Különösen izgalmas ez a téma a regényben a hazatérés valóságán keresztül, hiszen a találkozások ismerős helyekkel és ismerős emberekkel vagy az albumnézegetések folyamatosan újranyitják a múlt és a jelen összehasonlításának a kérdését. Van egy bátor vidéknarrációja a regénynek Hanne tekintetén keresztül, ahol a vidék trágyaszagot és kis pubokat jelent, de Bart is beszél arról, hogy három éve nagy vita volt arról, szervezzenek-e a városban Pride fesztivált, és zavarbaejtően sokan ellenezték. Aubert ügyesen mossa össze ezt a vidékleírást azzal, hogy Hanne viszonyai problémásak ezzel a várossal: például, nyilvánosan nem viselkedik úgy Juliával, mint ha egy pár volnának, de erre egyszerre íródnak rá a vidékiség tapasztalatai, és az is, hogy ebben a városban nem tudja, milyen oldottnak, önazonosnak, gúnyolt kövér kislány helyett vékony és csinos nőnek lenni, és ez talán a regény legügyesebb állítása.

„Az olyanoknak, mint Julia, könnyű azt mondani, hogy beszéljek többet magamról. Amikor efféléket mond, ideges leszek, és néha legszívesebben azt felelném, hogy örülnék, ha inkább ő beszélne kevesebbet mindenről.”

24.

A regény jelentette családi tabló sem túlbeszélt kép, nincsenek olyan leírt narratív vagy pszichologizáló megoldások, amelyek ne bennünk születnének meg olvasás közben, a párhuzamosan futó monológok mégis párbeszédbe lépnek egymással, és képesek megmutatni egy-egy emlék mindkét, akár mindhárom oldalát, és néhány helyzetben a szereplők maguk is képesek levonni tanulságokat. Hanne keresztanyaként felelősséget vállal Linnea iránt, hogy megtörje a saját gyerekkorából őrzött rossz sémákat, és visszaszerezze a magányos lány méltóságát, Bart és az apja viszonya pedig ugyan kevéssé tart a megbeszélés felé, mégis kis gesztusok mutatkoznak (bár itt jegyezném meg, számomra nagyon kézenfekvő volt, hogy lesz ételmérgezéssel kapcsolatos jelenet a könyvben, és nem tudom, hogy bánom-e, hogy elmaradt, talán igen.).

Egy-két hete, Linn Strømsborg szintén frissen megjelent, és már olvasott, és szintén rajongott Soha, soha, soha című könyve kapcsán (amelynek a témája, hogy a hősnő nem akar gyereket, soha, soha, soha) beszélgettem a barátaimmal arról, hogy lehet-e ez a fajta irodalom valamiféle metamodern minimalizmus? Ennek az értelmében ez a generáció van először tisztában a szülei hibáival és a saját traumáival, és erről képes is kimért, minden szereplővel empátiát gyakorló, mégis szenvtelen minimalizmussal írni. Minden kétséget kizáróan Marie Aubert is ilyen szerző, és fontos szerzője lesz ennek a témának és nyelvnek, miköben számomra – ahogy például Sally Rooney Hová lettél, szép világ című könyvét várva ott is megfogalmaztam – nagy kérdés, hogy merre haladhat az életmű. A Felnőtt emberek és az Igazából nem ilyen vagyok sok szempontból hasonló szöveg: a karaktereik elvesztek, családi meg nem értettség, és a sémák megtörésének képtelensége hatja át a kibeszélhetetlenségre ítélt szereplők mentális világát. Nem tudom, hogy hogyan nem lesz egy következő regény ezeknek a másolása (Rooney például kiszélesítette a szereplők befogott világát és ellépett attól, hogy csak magánviszonyokat ábrázoljon), de akárhogy is, már most várom!

Kedvenc részek: Hajnalban Budapest felé vonatozva kezdtem el nagyon fáradtan olvasni a könyvet, és Hanne pénteki bejegyzéseit végigbőgtem és végigremegtem, nyilván azért is, mert kövér meleg kisgyerekként egészen biztos voltam benne, hogy engem soha senki nem fog szeretni, és ma is ez a legnagyobb szorongásom a legszarabb időszakaimban, szóval, drága Marie, ezt kurvára megcsináltad, köszönöm!

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik esetleg még tartogatják az Auberttel való ismerkedést, és azoknak is, akik már ismerik a szerzőnőt, de ezt a könyvét még nem gondolták megszerezni, aligha éri őket csalódás. Azoknak, akik tudják, hogy egy családban nincs minden kimondva, és azoknak, akiket érdekel, mi mindent kellene elmondanunk ahhoz, hogy mások is megértsék, milyenek is vagyunk igazából.

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok
Scolar, 2023, 208 oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben. Könnyű vele haladni, sodró fejezetek visznek tényleg mélyre, érdekelt, hogy milyen választ adnak fel nem merült kérdésekre a következő beszélők, végig sodró, könnyű, lendületes, de pontos nyelven szól, amiből tényleg csak a vonatok végállomása tud kiszakítani, legyél bármilyen fáradt is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre egy könyvről rögtön olvasás után le tudtam ülni blogolni nektek, és bár másutt épp kedves kiégésközeli helyzetekből igyekszem kikecmeregni, most szívből úgy érzem, hogy az olvasás és a blogolás szeretete is megint velem, remélem kitartást is ad hozzá az ég.

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogolni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Ahogy írtam is, most több nemrég olvasott könyv vár arra, hogy értékeléseket írjak róla, bízom benne, hogy ez most nem csak egy fecske, ami…, hanem egy első értékelés, és hamarosan tudok érkezni a következővel! De addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió