Sziasztok,
a mai bejegyzésben a skót Douglas Stuart második regényéről mesélek, ami a múlt év második felében jelent meg, és ahogy elnézem, le is tarolta a könyves nyilvánosságot, tegyünk hozzá, hogy méltán. A szerző az első könyvében is a mélyszegénység és a meleg identitás kérdéseit járja körül a saját élettörténetén keresztül, most fikcióhoz nyúl, bár a témái hasonlóak. De nem mondok róla többet így bevezetőleg, kezdjük a tárgyalását:

Az ifjú Mungo másfél év története, amelyben Mungo a dolgok legkegyetlenebb értelmében felnőtté válik. Két síkon követjük a történetet, a másfél évét lassan, folyamatában, az utolsó hétvégéjét pedig külön fejezetekben, de szintén lineárisan következő epizódokkal. A tizennégy éves Mungo magára hagyottan ül a glasgow-i lakótelepen a nővérével. Az alkoholista anyjuk eltűnt, nem értik, hol lehet, mégis van egy beleszokott közönyük, nem először történik ez velük. A tizenöt éves Mungót az anyja elküldi két férfival pecázni a hétvégére, nem igazán értjük a dolgok kontextusát, tényleg idegenül hat az egész, de persze, a történet, mint az igazán veszélyes folyópartok is, hirtelen mélyül majd el az erős sodrásban.
Stuart első szám harmadik személyben tudósít minket, de mindent tudó szerző, aki leginkább mégis Mungo fejéből tudósít. Különös empátiája van, épp ahogy szerintem a mélyszegénységről beszélnünk kell: felvet morális kérdéseket, de a szereplői nem buknak meg, pusztán élnek, túlélnek a saját, a regény végére jól látható traumáik szerint. Mungo édesapját meggyilkolták egy bandaháborúban, ezért a fiú nem ismerhette őt, a bátyja már saját életet él, de visszanyúl a testvéreiért és részt vesz a család életében, illetve viszi tovább az apja sorsát is. A nővére velük él, és ő az igazán felelősségvállaló családtag, az anya pedig túl fiatalon lett egyedülálló anya, három gyerekkel a nagy szegénységükben és kilátástalanságukban.
A glasgow-i lakótelep az ő életük metaforája tulajdonképpen. Glasgow-ról gondolva a skót város régi, arisztokratikus pompája jut eszünkbe, ahol minden sarkon történelemre és kultúrára bukkanunk, de itt egy egészen másik várost tapasztalunk meg. Ebben a városban mélyszegénynek és panelban élőnek lehet lenni, peremre szorulva a peremre szorult és láthatatlan emberekkel. Katolikus és protestáns bandák verik össze egymást, családon belüli erőszak hangjai szűrődnek be az életterünkbe. Látszólag mindenki tud mindent a Hamilton családról, Mungo szüleinek és testvérének a viselt dolgairól, de a közönyből nem társadalmi, csak egyéni szinten van kilépés. A gondoskodásnak nagyon különböző, de fontos jelei vannak, amelyek nem képesek egy rendszert megváltoztatni, vagy érdemi, fenntartható biztonságos életet ígérni, de tünetet mindig kezel.
Stuart regénye ízig-vérig osztálytudatos regény. Az anya karakterének őseleme, hogy próbál egy bármennyi kis örömöt kipréselni az életéből, amíg még fiatal, de visszacsúszik az alkoholizmusába, amint szembesül a saját eszköztelenségével, és ha nem is pontosan ez a sors, de ugyanez a csúszkálás jellemez mindenkit. Hamis, a báty egyetlen célja, hogy része legyen a bandaháborúban, amelyben az apja is odaveszett, a nővére, Jodie ki fog lépni ebből az életből, de ez áthidalhatatlan távolságot jelent majd közte és minden más családtag között. A regény egy pontján találkozunk egy másik meleg srác történetével, aki nem ezen a lakótelepen nőtt fel, és ott válik igazán láthatóvá, mennyire döntőek a körülmények, mennyire más élet vár Mungora, mint ami ideális volna. Persze, Stuart ezt nem mondja ki, de értjük a kontrasztot, el is pityeredünk rajta, egy életre megjegyezzük.
Amikor egy jó regény beszél a mélyszegénységről, és előlegezzétek ezt meg nekem, hogy Az ifjú Mungo igazán az, akkor a szocializáció tereiről és rutinjairól, a perspektívátlanságról kell szólnia, és ez a regény tényleg őrjítően nagyot teljesít. Miközben az ifjú Mungo éli a mindennapok élhetetlenségét, szembesül a saját férfiatlanságával, homoszexualitásával, gyerekségével, amely a közeledő 16. születésnapjával véget ér majd. Akkortól senki más nem vállal felelősséget érte. Tikkel a szeme, amivel könnyen elárulja magát azonnal, és a kiszámíthatatlanul rá törő rohamok elgyengítik, pedig ezen a lakótelepen nem lehet gyengének mutatkozni, mert itt a gyengék nem élik túl.

És tulajdonképpen két történetet kapunk, amiről még nem beszéltünk. Egy brutális történetet és egy szerelem történetét, ami a kevés szép és tiszta pillanatot jelentheti ezen a lakótelepen és ebben az életben. Nem azért nem írtam eddig ezekről, mert ne lennének fontosak, hanem azért, mert ebből a lakótelepből és ebből a mélyszegénységből következik minden, ami ebben a regényben történik. A regény brutális szála abból a közönyből és eszköztelenségből durvul el, amely mögött talán még érthető jószándékot is felfedhetünk, hiszen melyik anya ne szeretné az életre készíteni a mindjárt felnőtt gyermekét. Borzasztó és dühítő magyarázat, de fontos szembenéznünk vele, és jó, hogy a szereplők is megtették. És igazából a szerelmes száll is. Kegyetlen, de hogy voltak pillanatok, amik valami szépet tudtak adni ebben az életben, ezt fontos elmondani.
Nagyon nehéz erről a könyvről írni, mert nem a történet van a fókuszában. Vagyhát. Szóval a kegyetlenség építi fel a maga hideg logikája szerint ezt az elbeszélést. A nagy konkrétumok borzasztó spoilerek lennének, miközben ebben a történetben józan logikával alig spoilerezhető e bármi. Stuart ismeri a szegénységet és tud úgy beszélni ezekről a szereplőkről és élethelyzetekről, hogy idegtépően szép és valódi legyen. Amikor a könyvet ajánlották, azt mondták a széplelkű barátaim, hogy ki fogja pucolni a lelkemet, és bár ez nem történt meg, mert láttam már ezt a szegénységet, de ennyire tiszta kegyetlenséggel és szembenézéssel kevés szöveg beszél ezekről.
Kedvenc részem: A regény vége mindkét szálon, igazi erős kontraszt, nagy őszinteséggel. Az, hogy látunk említés szintjén egy szép meleg történetet, és az, hogy van ebben a családban a maga módján – értsük, a lehetőségeik szerint – meghitt családi viszony, kegyetlenül szép igazság.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik olvasnának valami különösen kegyetlent és szépet. Akik hajlandóak érteni, hogy a morális kérdések mennyire sokadlagosak egy skót paneltelepen, és mégis, mennyire fontos a mi szűrőnkön látni ezt. Azoknak ajánlom, akik nem csak a nyomorgást szeretnék látni, nem rettenek meg, hanem érteni akarják, hogy végsősoron élni kell, és mindenki a saját örömét keresi. Remélem a bejegyzés meghozta a kedved az olvasáshoz, én tényleg szívből ajánlom ezt a megrázó, kegyetlen és szép történetet.
Duglas Stuart: Az ifjú Mungo
Park, 2024
408 oldal
Így olvastam: 20-30 oldalas leülésekkel nagyjából egy hét alatt, visznek az osztott fejezetek, bár az elején egy picit nehéz megérteni a párhuzamos szerkesztést. Szépen megírt és így igénybevevő történet, nem lehet falni, mégis haladós, mert belemászik az elmédbe, ahogy egy jó könyvnek azt kell.
Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió
Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.