Egy meleg srác olvas

Sziasztok,

az év első bejegyzésében az évem első olvasásáról fogok mesélni, ami rögtön meg is ragadta a szívemet, mert gyönyörűen megírt történetek állnak benne össze, ha nem is egy élet egészévé, de minták és kapcsolódások sorozatává, amelyek felismerése végsősoron felszabadítóan tud hatni, a szerzőnő pedig tudja ezt, és tényleg az van, hogy nagyon szépen mondja el nekünk. Mutatom is.

Ia Genberg Részletek című regényében egy középkorú svéd írónőt érünk betegeskedésben, aki lázában a könyvespolcához fordul, és magában elhallgatott történeteket talál a régi, ajándékba kapott és megörökölt könyvtárgyak mögött. A vallomásos szöveg négy fejezeten keresztül négy kapcsolat történetét meséli el, szerelmi és bonyolultabb kapcsolatokét, férfiakkal, nőkkel, emberekkel, akik korszakokat alkottak ebben az embernyi időben, amit a főszereplő képes volt életével befogni.

A regény egyszerre kihívás és egy regény történetének a kísérése. A szereplő mindig is kacérkodott az íróvá válás kérdéseivel, de sosem tudott igazán nagy befejezéseket keríteni semminek, talán ez a gyógyulás közben átírt regény lehet egy első igazán sikerült szöveg, ami az idősödő karakter berögződéseit megtöri, és a fiatalkori szövegeinek a részletek iránti vágyakozását is betölti, hogy megmutassa egy régi kreatívírás tanárának: képes a pillanatok lejegyzéséhez szükséges pontos precizitásra. Az első fejezet végén és a regény utolsó oldalaiban ügyes konkrét reflexiót látunk arra, hogy a regényírás folyamatában járunk, de érezhetően végig a nosztalgia hangján szól a szöveg, lélegzik, emlékezik, értelmez, és vele vagyunk a megértések pillanataiban is.

Mert írni a kortárs önéletírások nagy mondása szerint annyit tesz, mint megérteni önmagunkat, és Genberg a fiktív írónő alakjával ezt a kísérletet idézi meg. Az emlékezések folyamában szembesül az elbeszélő azzal, hogy sosem bírt igazán a saját sorsa felett, miközben a tobzódó életében kapcsolatról-kapcsolatra repkedett, látszólag önfeledtséggel. A Részletek egy nő története, aki mindig másokon keresztül látta magát, de az emlékezés, az írás és a megértés aktusa alkalmat jelent arra, hogy visszaszerezze a saját történetét.

Számomra a kötődés olyan volt, mint a tetoválás, minden megmaradt, valamennyi részlet megőrződött, mindenki, akit szerettem vagy kedveltem.

126. oldal

A négy történetszál nem kronológiában követi egymást, a lázas látomások idézte történetszervezés azonban, ha nem is a rémségek, de a személyesség egyre mélyülő történeteiként látjuk. Johanna valaki a múltból, aki íróként látta és múzsaként kísérte a írónőt, Niki a rendszertelenség önfeledt és kiismerhetetlen karakterében mutatott valami ijesztőt és tanulságokkal telit, Alejandro és Brigitte karakterén keresztül pedig nagy pszichoanalitikus futamokat járunk, amelyben a szabadságról és az őrületről tanulunk a főhőssel együtt.

Olyan időkben járunk, amiknek élő tanúi vannak köztünk és a szüleink között, mégis, elképesztően távolinak tűnnek. A viselkedészavaroknak még nem diagnózisa volt, hanem társaságokon belül, suttogva kibeszélt címkéjük, a depressziót és a szorongást ezekben az években kezdik gyógyszeresen kezelni, az önismeret, mint ami ma már hot topik, még alig merül fel, és tulajdonképpen nem is meglepő, hogy a szereplő mellett elmegy az élete. Különcökkel veszi körbe magát, akik nagy, drámai kilépéseket tartogatnak és a kapcsolatuk minden szempont szerint imbolyog.

Akkoriban, ha valakit hagytunk elmenni, az a szó szoros értelmében azt jelentette, hogy elengedtük.

78. oldal

Mert ezek a lakossági internet előtti évek, sőt, a vezetékes telefonok fénykora, amikor csak azt érhetik el, akinek a neve szerepel a vaskos telefonkönyvekben. Eltűnni a világ elől annyit jelent, mint kihúzni a telefon kábelét és eldugni a készüléket a lakásba, hogy ne csábuljanak el. Később antennás telefont ügyeskednek majd a kezükkel, és az évezred nyitóbulijára készülnek, aminek önmagában történelmiek a képzetei, még ha visszanézve csak néhány unott partinak is tűnik.

Ia Genberg nosztalgiázik, de nem a telefonkönyvekre gondol igazán vissza, hanem arra, hogy barátságoknak és kapcsolatoknak egyszercsak tényleg vége tud szakadni. A fülszövegíró Annie Ernaux francia szerzőnőhöz hasonlítja, akinek sok vékonyabb kisregényei és a nagy Évek című önéletírása is olvasható már magyarul, és olvassátok is őt egyébként, sokat, mert lenyűgöző. A személyes történetek és a generációs tapasztalatok egymást szövik át mindkét szerzőnőnél, és végsősoron tényleg közösségek tapasztalatából beszélnek az önéletírói praxisukból.

Nem hiszem, hogy igazán magyaráznom kellene mindezek után, de nagyon szerettem ezt a rövidebb, 180 oldalas, de beleveszni hívó kisregényt, és nagyon lelkesen ajánlom egy szép hétvégi olvasásnak mondjuk. Nagyon szerettem beledőlni a figyelmébe, gyönyörű áradó gondolatokkal, és olyan meg-megálló tiszta gondolkodással dolgozik a szöveg, amiket idéztem is. Tényleg az van, hogy kedvencet avattam, örömöm ez a könyv, ajánlom nektek is.

Kedvenc részem: A regény vége felé van az apának egy nagymonológja arról, hogy a baloldali gondolkodás már az ő és a szülei nagyszülei életében hatalmas eredményeket ért el, mert a takarítónő fia építészek és tanárok fiaival vitatkozhat fennhangon, és idegen volna tőlünk a gesztus, hogy csak azért lépcsőzünk, mert egy nálunk gazdagabb áll a liftnél. Gyönyörű gondolat, és tényleg forradalom van benne. Genberg azt hiszem picit karikatúraszerűre írta ezt a részt, és rá is ismerni az embertípusra, de közben tényleg szörnyen igaza van, és ez szép.

Ia Genberg: Részletek
Park, 2024
182 oldal
Így olvastam: Nagyon jó tempója van, lassú, nyugodt olvasásra ideális, bele lehet veszni, van, hogy oldalakon át faltam, elsősorban Johanna és Alejandro történetét, de megtartó szép érdekes, tényleg részletes figyelme van az egész szövegnek. Elalvás előtt és pihenésképp olvastam nagyjából hat kicsi fél-egyórás részletben.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a szegedi Rómeó és Fólia könyvklub decemberi közös könyvéről, Mohamed Mbougar Sarr Ugyanolyan emberek című regényéről fogok nektek mesélni, amit valamelyest szkepszissel, mégis izgatottan vettem a kezembe. A harmincnégy éves szerző előző könyve, Az emberek legtitkosabb emlékezete ugyanis felszántotta a könyves világot 2021-ben, mindenki ezt olvasta, és furcsán bölcselkedőnek tűnt, így akkor elkerültem a hype-ot, de most, hogy meleg témában ír szenegál iszlám vallású homofób kortárs valóságáról… …különös szerkezet lesz ez, de tudtam, hogy most jött el az én időm.

Az iszlám világ által uralt nyugat-afrikai országban a vallás és az állam még kevéssé bomlik külön intézményes rendekbe, a törvénykezésben nagy szerepe van a Korán tanításainak és az erősen konzervatív vallási vezetőknek, a társadalom pedig ezeknek a normáknak a valóságában él, mondjuk ki, erősen homofób. Néhány konkrét hír eljutott hozzám már 2014 körül, amikor intenzívebben vettem részt az LMBT+ aktivizmusban: meleg férfiakat kínoztak és megszentelt földből ástak ki holttesteket, mert életében a férfi homoszexualitás gyanújukba keveredtek. Emlékszem, ahogy elborzasztottak ezek az akkor először hallott hírek és azok végiggondolása. Akkor olvastam először azt az aktivista jelszót, hogy mi sem lehetünk szabadok, amíg van a világban olyan, akinek a melegsége miatt kell szenvednie. Aztán tíz évvel később megjelent Sarr regénye és mindezt felidézte, mert épp ezt állította a története középpontjába.

A regény főszereplője, Ndéné fiatal irodalomprofesszor a dakari egyetemen, ahol egyre jobban kiégeti őt az egyetemi rendszer közönyös túlélése, és egyre szürkébben tekint az egész világra. Óráról-órára leadja az anyagot, francia szimbolistákat például, Verlaine-t is, de a figyelmetlen diákjai mellett tényleg mókuskerék ez, pedig néhány éve tettvágyban gazdagon érkezett vissza Franciaországból. Egyszer érkezik egy minisztériumi rendelet, hogy nem taníthatnak az egyetemen homoszexuális szerzőket, és ebbe tulajdonképpen képes volna belenyugodni, de ő épp a múlt órán tanított Verline-t, aki most indexre került, a férfi pedig hát, lassan, gyanúba keveredik.

Gór-jigén, ez a bűnük azoknak a férfiaknak, akik férfiakkal hálnak Szenegálban, és a nép szerint a szánalmukat sem érdemlik meg, különösen nem a kegyelmüket vagy az imáikat. A rendeletekkel egyidőben vírusként terjed az interneten egy videó, ahol egy fiatal fiút hantolnak ki és visznek vissza az anyja házához dühös, kétségbeesett tömegek. Ndéné közönye a történethez megrendítő, de ez a karakterfejlődésének az alapja, egyszer csak képes lesz látni, amit korábban nem, hiszen így történnek arrafelé a dolgok, megszokás, ez a rend, amit nem kérdőjelezünk meg. Az empátia és a részvét megtanulásának a története ez a regény, eljutni az Ugyanolyan emberek állításig egy országban, ahol ez egyáltalán nem adott.

És talán a bejegyzés késői pontján, de itt jutunk el igazán oda, hogy elmondjam, mitől csodálatos ez a regény. Attól, hogy kegyetlenül tiszta empátiája van a rendszerszintű homofóbiában élők felé, hiszen az a vallási közösségben fontos szerepet betöltő apjának a hite, és mindenki másnak is a hite, aki a közelében él. Szenegálban élve evidens megtagadni a gyermekedet és izomból kaparni ki körmödszakadtáik az elföldelt testét, mert nem tudnál továbbélni azzal a kiközösítéssel és szégyennel, amit bármilyen más gondolat vagy cselekvés jelentene. Ndéné érti ezt, nem az európai tekintetünkkel vizsgálja a történteket, hanem kortárs valóságként, aminek a brutalitására lassan ébred rá, és az az igazság, hogy azt gondolom, hogy ezeket a történeteket csak így volna szabad elmesélni. Kertész Imre mondja a Holokausztról, hogy ha irracionálisnak és embertelennek képzeljük el, nem járunk utána, mi vezetett idáig, és hogyan tudjuk felszámolni egy következő esetben már időben az efelé mutató nyomokat, és tényleg hasonló van ezzel a könyvvel.

Rémítően tanulságos a mi liberális európai nézőpontunknak a becsapódása a dakari valóságba, amely szerint minden, amit képviselünk fertő, és megrontja az országuk tisztaságát, és ez attól kivételesen rémítő, hogy logikusan van leírva, megérhetjük miért gondolja valaki így, akár érintettként is. Az emberi részvét regénye ez, és a szereplő nem válogat, akár a saját apjáról beszél, aki képes volna megtagadni a gyanúba keveredett gyermekét, akár az anyáról, akinek visszahozzák a gyermeke holttestét. Utóbbihoz a regényben fellelhető, helyenként terjengősebbe futó, de egy bölcsészkaraktert mégiscsak jól jellemző gondolatmenetek közül a legszebbel ír le:

Az, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni az elvesztettek halálát, a legszebb, legtartósabb emlékmű, amelyet emelhetünk nekik. Belakni a bánatot, harcolni, ismét csak nem a szenvedés ellen, hiszen örökre szenvedünk azok miatt, akiket szerettünk és elveszítettünk, hanem azért, hogy a szenvedés által elérjük azt az állapotot, amelyhez, amíg éltek, nem juthattunk el, hisz még nem az árnyak korához tartoztak: az állapotot, amelyben teljes egészében átadjuk magunkat az emléküknek.

111. oldal

Mindezzel együtt nem hibátlan a regény, bár nyelvileg a 165 oldalas rövid regénnyi elbeszélés nagyon feszes szöveget tart, erősen megmunkáltat, kézben tartottat, és tényleg kivételesen érvényesíti azt a perspektívát, ami csak egy ilyen bent-kint is döcögő karakter mutathat meg nekünk ebből a kegyetlenségből. Mégis, van egy receptszerűsége ennek a könyvnek, ami csak később tűnt fel, aztán, hogy befejeztem az olvasást, de elkezdett szörnyen zavarni. Ndéné egy tipikusan olyan karakterré válik azalatt a néhány hét alatt, amíg követjük, aki minden bajnál ott van, és a szereplői is ebben kísérik, segítik. Riporkönyvként kezd el viselkedni a regény, anélkül, hogy ez vállalt programja volna, rengeteg különböző mértékben érintett személlyel beszél, a családja és a szövetségesei is belekeverednek az ügybe, és tényleg egy nagy drámai véget idéz meg a kötet, ahol legalábbis metaforikusan az egész színpad vérben áll. Azt mondanánk egy íróműhelyen szarkazmussal, hogy optimalizálták a szereplőgárdát, de valójában szörnyen túlterhelte őket a szerző, és ez tudott fárasztó lenni ebben a regényben is, noha a nyelvi kidolgozottsága és feszessége tényleg megtartotta a figyelmünket.

Mindezzel együtt is, ez egy kivételesen klassz regény, amit jó szívvel tudok ajánlani, bár tényleg készülni kell arra, hogy nem könnyű szombat délutáni olvasmány, hanem olyan, ami igénybe veszi a lelket. Néha egészen be tudtam lelkesülni, mint egy brutális disztopikus szövegbe, ahol pontosan felépített és követett szabályrendszerek szerint borzasztóan rossz a hősöknek, és megvilágító felrévedni, és rájönni, hogy ez a kortárs valóságunk épp a világ másik pontján. Szóval tényleg ajánlom mindenkinek, aki érez magában erőt, hogy olvassa, a nyelv tényleg kíséri, siklik alattunk, csak bírjuk mi is a csúszást.

Kedvenc részem: Az apával való mindkét beszélgetés lenyűgöző volt. Egyszerűen briliáns ez a fajta empátia és figyelem, és az a fajta elfogadás. Ez az apa hisz benne, hogy helyesen cselekszik, és tényleg csak a legjobbat akarja, de nem cselekszik jól. Szétcseszi a szívet, de gyönyörű, tényleg.

Mohamed Mbourgar Sarr Ugyanolyan emberek
Park, 2024
165 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, rövidebb egy-másfél órás déluáni ülésekben, mert azért terhelt a szöveg, de könnyű olvasni, a nyelv tényleg siklik alattunk, a fejezetek kényelmesen tagoltak.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz tartozó Olvassuk együtt! bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzés azt hiszem azért is különleges számomra, mert egy olyan könyvről szól majd, amit klasszikusnak gondoltam mindig is. Úgy emlékeztem, hogy már középsuliban is találkoztam vele, mintha egyik pillanatról a másikra feltűnt volna a radaromon, mint könyv, amit kellene olvasnom, de mint kiderült, már egyetemista voltam, amikor megjelent, így nem értem, mi történhetett vele. Miközben úgy tűnik, hogy megtalálta az olvasóit, számomra hamar eltűnt a radaromról, nem tűnt friss megjelenésnek, épp emiatt maradhatott ki még akkor ez a gyönyörű, érzékeny, és a maga szomorúságából egy pillanatig nem eresztő rövid török klasszikus.

Az Ali és Ramazan az 1980-as, 90-es évek Törökországának egy valódi történetét meséli el. Egy híres zeneszerzőt reggelre megkéselnek, és egy gyönyörű férfi prostituáltat a háza előtti betonba csapódva találnak több méter kábellel a kezében. Perihan Mağden írónő nem tesz úgy, mintha nem ez a megrázó élőkép volna a regényének az alapja, nem kecsegtet minket úgy a szerelmes történet ígéretével, hogy ne emlékeztessen minket az első fejezet kísértő jövőképével. A szenvtelen, de mégis, érzékeny, megértésre törekvő elbeszélés azonban nem csak az eddig vezető életút kegyetlenségét, de a szépségét is képes bemutatni két árvaházban nevelkedett fiú szerelmén keresztül.

Nem nagyon szoktunk mottókról beszélgetni ezen a blogon – én kritikákban sem szeretek igazán, bár alkotóként számomra fontosak voltak ezek a szöveghelyek –  Perihan Mağden regénye esetében mégis érdemes ezzel kezdeni, mert jó metaforája annak, ami elvarázsol ebben a katartikus kisregényben. Azt mondja a mottóban Raoul Vaneigem hogy az osztályharcról felesleges anélkül beszélni, hogy ne beszéljünk a szerelemről, és arról, hogy elutasíthatóvá vállnak korlátok. És tényleg ez történik a regényben, anélkül, hogy nagy baloldali maszlagokat tolna, vagy áldozati szerepben mutatná Alit és Ramazant. Egyszerű emberi részvéttel olvashatunk róluk, megértéssel, és nem elvéve azt, hogy volt szépség az ő életükben. A regény zárt, pattogós mondatai és az egyébként is rövid szöveg szikár szavai képesek arra, hogy ne vesszünk bele ebbe a kapcsolatba, de megmutatja, hogy rövid pattogós pillanatokba mégis belesűrűsödhet a szépség.

A két fiú egy isztambuli gyermekotthonban találkozik tizenévesen. Ramazant, a gyönyörű török fiút újszülöttként hagyták magára, és mindenki, egy filmszerű boldog életet képzel a számára, amiben egyszer csak megérkeznek a gazdag szülők, hogy kiváltsák a gyermeket, akit el kellett hagyniuk. Ali nagy, vidéki arab fiúként csak tizenévesen kerül a rendszerbe egy szörnyű családi tragédia következtében. A két fiú egészen más karakter, de egymás mellett biztonságot, szövetséget, intimitást és védelmet találnak, amire Alinak frissen érkezettként, Ramazannak pedig a rendszernek régóta kiszolgáltatott kamaszként van nagy szüksége. Nem szókimondásokban, de metaforákban és hatalmi dinamikák erős ábrázolásával megjelenik a regényben a pedofília is, mint Ramazan számára az egyetlen boldogulási lehetőség az intézmény keretei szerint, és amely eredendően töri meg a fiú sorsát.

Az egész regény lenyűgözően játszik a sors biztos tudatával. Nem csak azzal dolgozik, hogy az első fejezetben bemutatja mindazt, amifelé az egész cselekmény tart, hanem azzal is, hogy következetesen fejti fel és cselekedteti a szereplőket. A gyönyörű Ramazan mindig is kivételezett helyzetben volt az otthonban, de ezt a helyzetét az teremtette számára elő, hogy az igazgató kizsákmányolta őt szexuálisan, és a saját élvezete forrását látta abban, hogy alárendeltként teljesítheti a fiú parancsait. Ali már a megérkezésekor átlátja ennek a rendszerét, de nem képes arra, hogy kimondja vagy tényleg megértse azt, ami az igazgató és a legjobb barátjává, sőt, később szerelmévé váló Ramazan között van.

A történet mindvégig Ramazant követi az első fejezeben felvázolt szörnyű cselekedet tettesét, és Alit ebben az értelemben háttérszereplőnek látjuk, aki valóban háttérben is marad. Ali családtörténetének szörnyű tragédiája már megtanította őt az elhallgatásra és arra, hogy az értetlenségeinek, kétségeinek, morális ítéleteinek az elnyomásával éljen. A Ramazannal való valahogy tényleg tiszta kapcsolata tovább mélyíti az elviselhetetlen tűrését, és a szerhasználatba menekül, miközben Ramazan a testiségének áruba bocsájtásával felel az életük fenntartásáért. Egy igazi, szociális ellátórendszer nélkül működő társadalom prostitúcióképéről kapunk nagyon érzékeny képet – épp olyanról, amilyenről Papp Réka Kinga beszél az Aki kurvának áll című riportkönyvében, amiről itt olvashatsz hosszabban –: nincs lehetőség a kitörésre, hiszen ma kell a pénz számára, nem a következő hónap tizedikén, az egyénnek beszűkül a látóköre is, a testiséggel kapcsolatban pedig sokkal szűkebbek azok a biztonságos, intimitást jelentő határai, amelyeket végsősoron nem tartana áruba bocsájthatónak.

Mindezzel együtt azt mondja a mottó, és én is azt mondom, hogy ez valahol egy gyönyörű szerelmes történet, sőt, kifejezetten romantikus. De közben rögtön az első körben azzal szembesít minket, hogy a szerelem és a romantikafogalmunk mennyire középosztálybeli is, és mennyire nem vagyunk hajlandóak két eszköztelen és kiszolgáltatott kamasz, majd fiatal felnőtt életét romantikus történetnek látni, hiába tartanak ki egymás mellett egymás függései és élhetetlenségei ellenlére. Ez annak a két fiúnak a szerelmes története, akiknek csak a szerelmük volt tiszta az életükben, és éppen az a filmszerűség határozza meg a befogadásunkat. Tudjuk, hogy nem lesz happy end, tudjuk, hogy merre tart a szöveg, nekünk pedig meg kell értenünk, hogy a szerelem ezer alakjából az egyik ilyen.

Szóval igen, ez egy kemény regény. Nem akar tényregény lenni, engedi a szerző, hogy vigye a logika, sőt, akár a baloldali érzékenység. Nem egy életutat jár végig az egészen szellősen szedett 193 oldalban, hanem olyan pillanatokat mutat be, amelyek előrevetítik a tragédiát, nyomokat olvasunk, és egyre jobban megértjük azt a botrányt, sőt, tabut, ami miatt egy fiatal zeneszerző meggyilkolásának és egy tehetetlen prostituált öngyilkosságának éjszakája hetekig lefoglalja a helyi médiumokat. Perihan Mağden talán túlságosan idealistának tűnhet, mert hisz az igazságosságban, fel akarja mutatni, hogy a morális ítéleteink elzárják előlünk a világunk igazságait, de fontos, hogy ilyen szövegek is születnek, és ezt a könyvet megindító volt olvasni.

Kedvenc részem: Gyűlölöm magam, az elsőgenerációs mélyszegénységből feltört melegek lemélyebb öngyűlöletével, amikor ezt írom, de a szép részek. Mert ezek szólnak arról, hogy miket baszott el az az igazságtalan világ, amelyben éltek. Hogy ezek a gyerekek és fiatal felnőttek nem az eredendő gyilkossági ösztönnel nőnek fel, hanem a rendszer teszi azzá őket, és ezt baromi fontos lenne látnunk akkor is, ha nem a 80-as, 90-es évek törökországi rendszere a miénk. Épp forró krumpli itthon is a gyermekvédelem csődje, meleg mélyszegény árvaellátásban élő kamasznak lenni, kifejezetten gyökértelen helyzet, mind ismerünk erről közhelyekig elhasznált történeteket. A prostitúció, a szerhasználat, a kilátástalanság nem olyan dolgok, amikről ma ne kellene itthon beszélnünk, és ahhoz, hogy ne csak sematikus történeteket ismerjünk ezek mögött, tudnunk kell, hogy igen, egy ilyen életben is van szépség.

Lelkesen ajánlom a könyvet azoknak, akik mélyet olvasnának, de mégis rövidet, akik érzik, hogy mit jelent az a szépség, amit ebben a bejegyzésben próbálok megfogalmazni, és persze mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését!

Perihan Mağden: Ali és Ramazan
Európa, 2015
192 oldal
Így olvastam: Szegedre, a Partiscum Egyesület Rómeó és fólia könyvklubjára olvastam nagyjából előző nap délután, de sodró lendülete van a könyvnek, rövid fejezetekkel, nagyon nagy betűtípussal és sorközökkel, tényleg gyorsan olvasható darab.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Épp megint van készülőben új blogbejegyzésem, hamarosan érkezem azzal is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy elképesztően kedves képregényben merülünk el a nagyszerű Párizs virágzásának időszakában egy ragyogóan friss tündérmesén, a cross-dresser belga herceg, Sebastian és a párizsi varrólány, Frances történetén keresztül. Gyönyörű képregényes forma, tobzódik a divatban és a szép, kockázatvállaló ruhák bátorságában, és megtanuljuk belőle elfogadni azt, akik valójában vagyunk, és nagyon remélem, hogy a bejegyzés végére megértitek, miért rajongok ezért a könyvért ennyire. Vágjunk is bele!

Párizs, a modernitás hajnalán. Évtizedekig tart még az arisztokrácia pompája, de a királyok már nem az abszolút birodalom pompás és gazdag kelméiben pompáznak a Napkirály mintájára, hanem hadvezérként, mai értelembe véve is férfiasan öltöznek fel. Az uralkodók még őrzik tisztségeiket és megbecsültségüket, de már nő fel mellé a tőkés vállalkozó elit, már reklámarcok kellenek a termékek mellé, és megnyílik az első hatalmas áruház, amelyik megváltoztatja majd azt, ahogy addig ruhát vásároltak az emberek. Hogy mi köze ennek egy képregényes tündérmeséhez? Nos, ez a díszlete Jen Wang képregényének, és igazából minden történetszál ebből a világból következik.

Sebastian belga herceg tiszteletére a párizsi nyaralása alatt nagynénje bált rendez, ahová minden hajadont meghívnak. Egy túlhajtott szabószalonban egy fiatal lány és az anyja rontanak be, akik ruhát szeretnének, de már csak a tanuló varrólány, Frances fogható be a tervezésbe és a varrásba. A kedvetlen lázadó úrilány azt kéri Francestől, hogy a ruhájában ijesztő legyen majd, mint az ördög mátkája, Frances pedig jól érti a megrendelő kérését, munkája sem a másnapi sajtó, sem a rejtőzködő cross-dresser herceg figyelmét nem kerüli el.

A képregény mindkét szereplőjének az életét kíséri. Mindkettőjük előtt nagy jövő áll: Sebastian útja végsősoron egyszerűbb, egyszer majd uralkodó lesz, Francesnek megvan a tehetsége, alázata és stílusérzéke, de meg kell találja azokat a kompromisszumok nélküli lehetőségeket, amelyekben megmutathatja magát. Lady Cristallia mindkettejük számára nagy lehetőséget jelent, a herceg női ruhába bújt alteregója magára vonja a figyelmet, ha belép egy terembe, annyi önbizalma van, hogy egy kiváló hadvezér is tanulhatna tőle, és stílusikonként követik őt a párizsi nők. Francesnek hatalmas lehetőség a herceget öltöztetni, de túl sok titkolózást jelenthet ez a feladat. Lehet-e a hercegnek és Lady Cristalliának ugyanaz az öltöztetőnője anélkül, hogy kiderüljön a herceg nagy titka? Hogyan törhet Frances hírnévre az aranykulcs öltözőszobájából?

És közben valahogy nem feltétlenül egyértelmű, hogy mi is Sebastian herceg titka. Ami biztos, hogy női ruhában önfeledt, magabiztos és játékos, hiszen a női ruhákban Lady Cristallia identitása mögé bújva lehetősége van az extravagáns életre, amelyet a paloták szigorú rendje és a trónörököst érintő elvárások nem vonatkoznak rá. Ugyanakkor vannak jelek, amelyek a transzneműsége felé mutatnak, de ezzel nem, vagy csak alig dolgozik a regény, talán itt a legpontosabban:

Vannak napok, amikor a tükörbe nézve azt gondolom: »Ez vagyok én, Sebastian herceg! Fiú ruhákat viselek, és úgy nézek ki, mint az apám«. Más napokon nem így érzek. Azokon a napokon úgy érzem, hogy én valójában… …hercegnő vagyok.

48. oldal

A képregény feloldása mindenesetre mindkét értelmezés felé enged minket és megnyugtató válaszokat nyújt, ami végsősoron nem hagyja, hogy a körmünkre égjen ez a dilemma.

Merthogy igen, ahogy már a bevezetésekben is írtam, ez egy gyönyörű és figyelmes mese, aminek megvan a maga mélysége. Izgalmas, ahogy megteremti a felvetett kérdéseknek a valódi, hiteles kontextusát, van benne kommersz világgal – sőt, a korai kapitalista társadalom ízlésével – szembeni kritika bőven, de a történet mégis a titkokat őrző herceg és a kedves, szegény és tehetséges szövetségesének a története. Persze, van ebben a könyvben túlzás, a hercegnők például kifejezetten sematikusak, a tőkés társadalomból senkire nem számíthatnak a szereplők, de mégis egész könyvet áthatja a meseiségével valami őszinte és kedves tobzódás, amiben ezeken sem akadunk fent, hiszen ketten vannak a világ ellen, és épp elég a saját furcsaságukkal küzdeniük az elegáns, klasszikus, szörnyen unalmas és kényelmetlen rendben.

És a rajzolás is valahogy ez a tobzódást jeleníti meg. A szabószalonban és királyi palotában kifejezetten tipikus rajzfilmes figuratív rajzokat látunk, de ahogy megjelennek a ruhák és megismerjük Lady Cristallia vibráló energiáit a rajzolót is elkapja a képregénykészítés varázsa, és mágikus erejű jelenetrajzolásban gyönyörködhetünk mi magunk is. Nagyon izgalmasan dolgozik a szöveg azzal, hogy hol arcokat, hol plánokat, hol tömeget, hol tömegből kiragyogva Lady Cristalliát látjuk. Szép, mesei, engedi, hogy úgy csodáljam huszonhét éves, a divatért kevésbé rajongó olvasóként is, mint ahogy gyerekként ment el valaki mellettünk, akire évtizedek múlva is emlékezni fogunk, és ez nagyon lelkesítő.

Szóval, és tavaly november óta többször olvastam a könyvet, vagy mert a barátaimmal közösen olvastuk, vagy mert azt hittem, most akkor tényleg lesz időm olyan figyelmes és jó bejegyzést írni róla, mint amivel most igyekeztem, és minden alkalommal elvarázsolt. Gyönyörű ez a történet, mert nem olyan mese, ami didaktikus helyzeteket teremt, noha a helyzetei végsősoron azok, de a különc, introvertált, jószívű karakterei és a cross-dressing témája felszabadítja őket a nevelődési szándékok mellől, egyszerűen csak szép lesz. 😊

Kedvenc részem: A lekváros rész az elején, Lady Cristallia feltűnése. És a divatbemutató, amikor nagyon tisztán lehetünk kritikusak az ízléstelen tucatpompa iránt.

És akkor kiknek ajánlom? Igazából mindenkinek, aki úgy érzi, hogy cross-dressing téma nem igazán érinti a magyarul megjelent irodalmat, és mindenkinek, akinek szüksége van egy kis kedvességre, és mindenkinek, aki hozzám hasonlóan rajong a lassan polgárosodó Párizs világáért és egyáltalán a polgárpukkasztás fontos gesztusaiért. Na, ez a ti könyvetek lesz, tudom, mert az enyém is. 😊

Jen Wang: A ​herceg és a varrólány
Ciceró, 2023
288 oldal
Így olvastam: Egy fekvésben, ücsörgésben, lenyűgözve, sokszor. Nagyon jó lendülete van, szinte jelenetszerű fejezetekre bomlik, jól oszlanak el a cselekvések, fordulók, vitte az olvasást mindez.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Cicerónak a bizalmat, és küldtek recenziós példányt! Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.